Hawaii magyarok

Amerikai Egyesült Államok Hawaii, Honolulu, Pahoa

Ott-tartózkodás ideje: 2007. feb. 06.  - 2007. márc. 05. (27 nap)

18 hozzászólás I 34 573 látogató olvasta. Rögzítve: 2007. aug. 13. küldd el ismerősödnek
Oszd meg ezt az oldalt!
avatar Hawaii1972 Beszámolója

Cimkék: autóbusz  bálna  hawaii  honolulu  hullám  magyarok  paprikáskrumpli 

Hawaii magyarok

1999 januárjában úgy éreztem, eljött az idő, hogy elinduljak életem addigi leghosszabb útjára, a Hawaii szigetekre. (A távolságot egy évvel később Sydney felülmúlta.) Magam sem tudom, mi hajtott az USA 50. államába, hiszen bárkivel is beszéltem a Földgolyó e távoli szegletéről, megnyugtatott: az csak egy giccsparadicsom.

Hittem is meg nem is, elvégre, ha csak az Interneten fellelhető képeket veszem alapul, könnyen igazat adhatok azoknak, akik negatív érzésekkel beszélnek a távoli szigetvilágról. A retusált fotók, a kékebbnél is kékebb óceán, a bujazöldnek tetsző növényzet mind-mind ezt az érzést erősítette meg bennem.

Mégis, valami azt súgta, hogy érdemes elmenni oda. Akkor még nem tudtam, hogy a szigeteken magyar emberek is élnek, akik példamutató összetartással ápolják az óhaza emlékét, akkor még nem sejtettem, hogy életem legjobb szegedi halászlevét a világhíres Waikiki tengerpartján fogyasztom el egy langymeleg szombat este.

Csak azt tudtam, hogy repülőjegy kell, méghozzá azonnal.

Az ilyen ötleteket ugyanis vagy rögtön cselekvésre váltom, vagy az idő elhamvasztja a legszebb álmokat is.

Telefon tehát Katalinnak, a legjobb magyarországi repülőjegy-értékesítőnek, aki csak annyit kérdez: “Honolulu? Semmi probléma, mikor jössz a jegyért?"

Honolulu, mondom én, amikor pedig másnap egyik legjobb barátommal, Tamással osztom meg utam tervét, derült arccal, csillogó szemekkel néz vissza rám.

“Honolulu! Istenem, valamikor a hetvenes években jártam ott a feleségemmel. Nézz körül jól, s ha tetszik, jövőre megyek én is veled" – mondja, s bár lassan 2005-öt mutat a naptár, ezt az ígéretét még nem váltotta be az én Tamás barátom.

Otthon csak annyit mondok, hogy megyek Amerikába, Hawaiit nem ejtem ki a számon, mert jó anyám biztosan elájulna, ha arra gondolna, mibe kerül ez nekem. Munkahelyemen közlöm, hogy jövő héttől szabadságra vonulok, csak néznek rám, mint a moziban, ki az a marha, aki a leghidegebb hónapunk, azaz január közepén húz el pihenni? Legfeljebb a síelők, de rólam köztudott, hogy a havas sportok közül talán csak a faszánon való lecsúszást kedvelem, a többihez nincs affinitásom.

Persze ha tudnák, hova készülök, nem biztos, hogy örömmel vennék, a mi országunkban az ilyen híreket irigységgel megkevert utálat övezi, úgyhogy hallgatok, mint a Hanauma Öböl halraja – persze, akkor még fogalmam sincs, mi is az a Hanauma.

Másnap vágtatok a repülőjegyért, s számolok: Zürichig másfél óra, onnan Georgia állam fővárosa, Atlanta csak 11, és ha már ezen is túl vagyunk, jöhet Honolulu – az Atlantától már csak egy röpke tízes – órákban számolva. Az utolsó napon, a munkahelyemen eszembe jut, hogy hetekkel korábban a televízióban láttam egy filmet, amely Gál József földkerülő hajós útját örökítette meg. Mintha Hawaiin is kikötött volna, s mintha ott magyar zászlót lengetett volna a szél – ugrott be egy képvillanás, majd telefon a filmet készítő Zoltán János Péterhez, aki jellegzetes, Darth Vaderhez hasonló hangján mondja a legfontosabbakat.

“Szerencsés vagy, ha tényleg elmész Hawaiira, mert a világ legcsodálatosabb helyére indulsz. Bármikor visszamennék oda" – lelkendezi, majd folytatja. “Adok neked egy nevet, meg egy telefonszámot, ha odaérsz, mindenképpen hívd fel Stefant és mondd meg neki, hogy a Janó üdvözli" – majd azonnal diktálja a telefonszámot, írom bőszen, hiszem is meg nem is a dolgot, de azért elrakom az útlevelembe.

Ember tervez, időjárás végez. Másnap hajnali hatkor ott állok a Ferihegyi repülőtér várócsarnokában, a kint tomboló hóvihar nem sok jóval kecsegtet. “A zürichi gép negyvenperces késéssel indul" – sipákolja a hangszóró, ami azt jelenti, hogy alig 15 percem marad az átszállásra a svájci légikikötőben. Mielőtt azonban elfogna a pánik, kiderül, hogy rajtam kívül még öt utas is Atlanta felé megy tovább, így a svájciak ígérik, mindenképpen megvárnak bennünket.

Így is történt, hogy azután újabb 120 percet vesztegeljünk a zürichi betonon, mert az egész Európát elöntő havazás szinte megbénítja a repteret. Ez viszont azt jelenti, hogy az Atlanta-Honolulu járatot késem le, s ez a rémkép akkor válik biztossá, amikor a Jumbo megáll tankolni az írországi Shannonban. Keresem a személyzetet, közlik, hogy tél van – nahát, ezt magam is tudtam -, hogy Atlantában majd kapok egy hotelszobát, némi vacsorát, másnap reggel pedig mehetek Honoluluba, vagy ahová akarok.

Az este tehát Atlantában ér, ahol 1996-ban már eltöltöttem négy hetet az olimpia idején. Nem állíthatom, hogy a röpke egy hónap alatt a szívem csücske lett Amerika második legunalmasabb városa (az első helyen ebben a tekintetben San Antonio áll), de azért csak elfogott a deja vu érzés, és az éjszaka közepén sétára indultam a “belvárosban". Megkönnyebbülten konstatáltam, hogy a Coca Cola ház, valamint a CNN központja mozdulatlanul trónol a város közepén, majd egyszer csak szembetaláltam magam egy jóember élethű másával – szoborba öntve. Nevezett úriember az olimpia szervezőbizottságának vezetője volt, aki vérig sértődött azon, hogy a Nemzetközi Olimpiai Bizottság akkori elnöke, Juan Antonio Samaranch minden idők legérdekesebb olimpiájának nevezte az 1996-ost. Szó se róla, igaza volt a sportdiplomatának, ez azonban nem zavarta különösebben Atlanta bárgyú lakosságát, akik közadakozásból emeltek szobrot a zseniális sportvezetőnek. Ebből is látszik, hogy Amerikában semmi sem lehetetlen, azaz még a hülyék is kaphatnak egy talapzatot városuk főterén.

Másnap reggelre azonban elegem lett Atlantából, s amikor a Delta Airlines gépe elindult Honolulu felé, szinte el sem hittem, hogy velem ez megtörténik. A hangulatot fokozandó, már a repülőgépen ananásszal etettek (Hawaii a világ legnagyobb ananásztermelő helye), a sajátos, virágmintás ingekben pompázó személyzet is jelezte: Hawaiira tartunk.

A kétnapos utazást követően pedig ott álltam a honolului reptéren, amikor…

… “Jó napot kívánok" – ütötte meg a fülemet a magyar köszönés, amely elvileg meglephetett volna, igazából magyarság ügyben azóta nem tudnak nekem szenzációt okozni, amióta egy izlandi gyorsbüfé szakácsa elmesélte nekem, hogy mennyivel jobb a pesti kolbász, mint a reykjaviki krinolin.

Szóval a helyszín Honolulu, a magyar ember egy helyi utazási iroda képviselője, aki valami fatális véletlen folytán tudta meg, hogy honfitársat hoz a szigetre hatalmas fémmadár. Velem azonban rossz üzletet csinált, mert azon túl, hogy 20 dollárért bevitt a belvárosba, az istennek sem tudott rábeszélni arra, hogy az ő érdekeltségi körébe tartozó szállodában húzzam meg magam, potom egy százasért – éjszakánként persze. Így a táskámat magam után húzva vackoltam be egy nyolcvan dollárosba, amit szintén kész rablásnak tekintettem, de hát ez itt a hawaii nyár, január kellős közepén.

De vissza a fecnihez, a névhez és a telefonszámhoz! Addig-addig halogattam a dolgot (magam sem tudom, hogy miért), amíg eljött az utolsó este. Kezemben a telefonkagyló, a vonal túl végén a jellegzetes beköszönés, amely azóta sokkal ismerősebb lett számomra, valahogy így festett:

“Halló, itt Stefan…"

Na, mondom magamban, ez is jól kezdődik, elrebegem, hogy ki vagyok, honnan jöttem, mire azt mondja, hogy nemsokára kezdődik a Tyson-meccs a tévében, csakis fizetős csatornán lehet megnézni ahogy a nehézsúlyú fenegyerek leüti majd dél-afrikai ellenfelét, ha van kedvem, menjek át, halászlét főz, jön oda egy pár magyar még, amúgy jut leves mindenkinek, beszélgetünk, megnézzük Tysont, s nem fogom eltéveszteni az épületet, mert az Honolulu legmagasabb üvegtornya, szóval, megyek, vagy nem megyek?

“Megyek" – mondom magamban és persze hangosan is a telefonba, s alig fél óra múlva már ott ülök a lakásán, a csupa üveg birodalomban, ahonnan egyszerre látszik a város felett emelkedő hegylánc és a Csendes Óceán valószínűtlen kéksége, ahol soha sem lehet kinyitni az ablakot, mert a derék amerikaiak szerint jobb ma egy légkondi, mint holnap egy kis sirályszar (az erkélyen), különben is üljek le és egyek, mert már Einstein és Karcsi bácsi is túl van egy-egy tányér fenséges halászlén.

Ma már mondhatom, hogy ők a barátaim, akik sokat meséltek nekem, s akiknek történeteit megpróbálom visszaadni önöknek.




Einstein

Becsületes neve Berényi István Dániel, de mivel szeret okoskodni, a helyi magyarok ragasztották rá az Einstein becenevet. Első diskurzusunk heveny ordítozásba fulladt, miután le akart beszélni arról, hogy budapesti állásomat felcseréljem egy honolului szőnyegtakarító státuszra. (Megjegyzem, ha másért nem is, de a szigetek csodálatos éghajlata miatt kedvem lett volna egy pár koszos rongydarabhoz, de hosszú távon azért nem szívesen cipeltem volna Stefan félmázsás takarítógépét.) Szóval, Einstein üvöltött, hogy Hawaiin sincs kolbászból a kerítés, majd egy évvel később már lecsendesedett, igaz, akkor csak öt percre futottunk össze. Nagyon rossz passzban volt, s ennek oka egy szegedi bugyi gyáros volt, aki nemes egyszerűséggel elszerette tőle a kedvesét. A lány tehát nagyobb üzletet szimatolt a bugyikban, semmint Einstein barátunk világmegváltó terveiben, jelzem, fehérneműs barátunknak igencsak jól ment s nem csak a fehérnép körében. Újabb egy év múlva Einstein Hollywoodba utazott, hogy elkészítse a minimum 9 Oscar-díjra esélyes alkotását, amiből megint nem lett semmi, annak azonban mégiscsak örültem, hogy 2003 januárjában ismét a Waikiki felett lengedező pálmafák alatt futottunk össze.

- Az utolsók között voltam, akik a nyolcvanas évek közepén disszidensként elhagyták Magyarországot – fogott bele történetébe. Előtte a Budapesti Közlekedési Vállalatnál autóbuszvezetői státuszban dolgoztam, s a 4-es volt a kedvenc vonalam.
- A 4-es? Ha jól tudom, az akkor a Lékai János tértől indult…
- Pontosan, egészen a Gyöngyösi útig futott a vonal. Szerettem ezt a járatot, benne voltam minden balhéban, az autósok rettegtek, ha a Clark Ádám térnél levágtattam a Lánchídról. De a József Attila utcában is meglöktem egy kicsi kocsit, amelyben egy csodálatosan szép nő üldögélt, ahelyett, hogy vezetett volna. A dologból sajnos semmi sem lett, pedig mit megadtam volna egy randevúért.
- Már ne haragudj, de hogy következik a November hetedike tér után a hawaii Puncsostál utca?
Sokszor mondtam a kollégáimnak, persze csak merő ugratásból, hogy meglátjátok, egyszer én még a Hawaii szigeteken fogok kikötni. Ezen akkor jókat kacarásztak, ma már talán elgondolkodnak, hogy anno nem vicceltem. De félre a tréfával: elindultam nyugat felé, s természetesen egy osztrák lágerben kötöttem ki. Ott minden (nyelv)tudásomat kihasználva próbáltam elmagyarázni, hogy nekem Amerikába kell mennem, mert olyan ötletem támadt, amely hamarosan forradalmasítani fogja az egész autógyártást. Ezen ott a táborban megint mosolyogtak, de néhány hónappal később ez az elképzelésem is beteljesedett, midőn Amerika egyik legrondább városában, Detroitban bámultam a napfelkeltét. Ami másnak csúnya, nekem gyönyörű, hiszen Detroit az USA autógyártásának központja. Be is kopogtattam ötletemmel néhány iparoshoz, de pechemre éppen a recesszió fénykorában érkeztem hozzájuk, így azután nekem is, akárcsak több száz mérnöknek, ajtót mutattak. Ott ténferegtem tehát az iparváros kellős közepén, amikor egy gyorsétteremben megláttam a plakátot, rajta a valószínűtlenül kék Csendes Óceánnal, a pálmákkal, a hegyekkel, a lányokkal, s azzal a hat betűvel, ami a végzetem lett: H A W A I I. Megint csak eszembe jutottak a buszvezető kollégák, majd fogtam magam és eljöttem Honoluluba. Azóta is – kisebb-nagyobb megszakításokkal – itt vagyok.
- Emlékszel még a négyes busz megállóira?
- Hú, az már nagyon régen volt, de egy-kettőre biztosan. Volt Mészáros utca, meg Böszörményi út, Joliot Curie tér, Népköztársaság útja, Hősök tere. Mindig sok gyerek utazott a járaton, mert közel voltunk az Állatkerthez, meg a Vidám Parkhoz is.
Különben, ha már a buszoknál tartunk, meg kell mondanom, hogy a Hawaii szigeteken fenomenális az autóbusz közlekedés!
Ez Amerika egyetlen olyan állama, ahol nyugodtan rábízhatod magad a tömegközlekedésre, és nem kell autót bérelned. Talán a sziget mérete miatt van így, mert valljuk be, Los Angelesben bajos lenne fenntartani egy ehhez hasonló buszhálózatot.
- Nem kaptál még kedvet ahhoz, hogy ebben a paradicsomban folytasd a budapesti szakmád? Itt is van négyes viszonylat…
- Van persze. Egyszer komolyan elgondolkodtam, hogy elszegődök buszt vezetni, de aztán el is hessegettem a gondolatot. És nem csak azért, mert a lusta amerikaiak miatt errefelé 50 méterenként helyeznek el egy megállót, hanem azért is, mert sokkal töbre tartottam magam annál, hogy egy ilyen monstrum volánja mögé üljek, de remélem, ezt senki sem veszi tőlem nagyképűségnek. Különben egy alkalommal felszálltam a buszra és kérdeztem valami műszaki dolgot a vezetőtől.
- Tudta?
- Dehogy is, fogalma sem volt a helyes válaszról. Pedig csupán arról érdeklődtem volna, hogy milyen pneumatika üzemelteti az ajtókat nyitáskor és csukódáskor? Na ekkor határoztam el, hogy én nem leszek buszvezető a napfényes honolului utcákon.
- Aki Magyarországon meghallja azt a szót, hogy Hawaii, aki odahaza a különféle televíziós csatornákon elcsíp egy-egy képkockát a szigetről, az rögtön rávágja: ez tiszta Hawaii! Mást mondok: a reménybeli lottónyertesek mindegyike olyan, mint az amerikai szépségversenyeken elinduló lányok. Csak míg a butuska szépségek egyaránt a világbékéről papolnak, addig a magyar szegény gazdagok állandóan Hawaiiról álmodoznak. Vajon miért? Mi a titka ennek a távoli földdarabnak?
- Ez csak a felszín, hiszen a tenger valóban szép, a nyáron is hósapkás Manua Kea látványánál romantikusabbat nehéz álmodni, de azért az élet itt sem habos torta, ahogy a pesti flaszteren mondanák. Tény, hogy az “egész évben nyár" – effektus roppant vonzó, csakhogy Hawaiin is létezik a munkanélküliség, a szegénység, a nélkülözés fogalma. Indulj csak el Honoluluból nyugat felé, s a várost elhagyva rögtön beleszaladsz a hawaii hajléktalanok papírból készült viskóiba. Márpedig hiába süt itt szinte egész évben a nap, a sugarakból még senki sem lakott jól, legfeljebb alaposan leégette magát a parton. Az élet Hawaiin nem csak a turisták miatt drága, itt nehéz fenntartanod egy lakást, errefelé minden sokkal többe kerül, hiszen a benzint is hatalmas tartályhajókkal hozzák Amerikából.
- Néhány évvel ezelőtt majdnem leordítottad a fejem, amikor felvetettem, hogy szívesen jönnék ide dolgozni. Miért voltál oly haragos?
- Mert sok magyar fiatal eljött ide abban a tudatban, hogy ez a sziget valóban az álmok birodalma. Aztán amikor hetek-hónapok óta tengődtek munka nélkül, rájöhettek: ez is csak olyan hely, mint a világ többi része. Akinek szerencséje van, kifoghat egy jó állást, de sétálj csak végig esténként a Kalakaua Avenue-n. Láthatsz ott egy papírembert, újságba öltözve, papírkutyával a lába előtt nem messze a piactól. Menj oda hozzá, s mondd neki, jó napot! Garantálom, hogy magyarul fog visszaköszönni ebben a nem tipikusan amerikai államban.
- Nocsak, ez nem Amerika?
- Kicsit más, mint a “Mainland", azaz az USA többi része. Talán kissé emberibb minden, bár a hotelek egyre magasabbra törnek, s lassan a honolului belváros is kezd hasonlítani New Yorkhoz. A helyiek nem vennék szívesen, ha a hawaii fővárost egyszer Nagy Ananásznak keresztelnék el, legyen ez a dicsőség a Nagy Almáé. De amit a nagy kontinensen ritkán találhatsz meg, az Hawaiin még létező valami. A kis falvak, a polinéz őslakosok, a szép lányok kézzelfogható közelségben vannak – remélem, még nagyon sokáig.
- Valahogy mintha a magyarok is összetartóbbak lennének errefelé nem?
- Ezt magam is így látom, s nem csak azért, mert szombaton esténként összegyűlünk itt, Waikikin. Bár az összetartás nem akkora, mint a kínaiak, vagy a japánok esetében, de azért jó dolog itt összejönni, megünnepelni a magyaroknak oly jeles napokat, mint augusztus 20. vagy október 23. De azt gondolom te sem tudtad, hogy minden év őszén a münchenihez hasonló sörfesztivált is tartanak Hawaiin…
- Honolului Oktoberfest?
- Pontosan, s akkor még nem is beszéltem a kínaiak januári újévünnepéről, vagy a japánok szertartásairól. De nem akarok panaszkodni, mert a szigeteken még így is remek dolog magyarnak lenni.
- Tiszta Hawaii? Semmi sem hiányzik?
- Maradjunk annyiban, hogy csak Hawaii. Hogy mit nélkülözök? Jó lenne tudni annak a szép nőnek a telefonszámát, aki ott lavírozott a négyes busz előtt a kis Polskival.





Attila

Megfogadtam Einsten tanácsát, s az egyik este elindultam az International Market Place (piac) felé. Mit ad isten, valóban ott üldögélt a padon a maskaraember, osztatlan sikert aratva a japán turisták körében, akik szinte nem is hittek a szemüknek. Én sem, amikor belenéztem az Attila előtt ácsorgó uborkásüvegbe. Kovászost már régen láthatott ez a kübli, ellenben a benne heverő zöldhasúak igencsak jól érezték magukat. Az íratlan szabály úgy szólt, hogy egy kattintás, egy dollár, akad, aki egy ötössel ajándékozza meg Attilát, van, aki azonban elfelejti kifizetni a fénykép árát. Ilyenkor sem történik azonban semmi baj, mert a papírember fegyelmezett katona, talán csak egy haragos villanás jelzi, hogy többet ez az egyén ne kerüljön a szeme elé.

Az idő múlásával kiderül, hogy Attila is hús-vérből van, hiszen mintegy 45 perc elteltével ledobja a jelmezt és elindul egy mexikói gyorsétterem felé. Ekkor kezdünk beszélgetni.

- Nem éreztem magam valami jól a bőrömben Magyarországon – kezdi történetét a fiatalember. – Nekivágtam hát az ismeretlennek, de azt azért aligha gondoltam volna, hogy éppen Hawaiin ülök majd szobrot a főutcán. Én azonban ezt a munkát sem szégyellem, mert aki megvet, annak csak azt tudom tanácsolni: csinálja utánam minden este! Nem hiszem, hogy sokáig bírná…
- Egyfajta álarc mögül szemlélheted a világot, szűk résen látod az előtted megálló embereket. Milyen ezen a sajátos szemüvegen keresztül a kép?
- Vegyes. A legjobban a gyerekeket szeretem, ahogyan nyüstölik a szüleiket, hogy készüljön velem fénykép. Szóval a gyerkőcök a legaranyosabbak. A legtöbben úgy vannak vele, hogy odaülnek mellém, aztán betesznek az üvegbe egy kis pénzt, ki többet, ki kevesebbet. Volt már olyan este, hogy százdollárost is leltem a pénzek között, ilyenkor mindig elgondolkodom, vajon ki és miért tette bele a becsületkasszába? De megtörtént, hogy teljesen értéktelen mongol pénzt dobtak be, pedig nekem nem mindegy, mi van az üvegben. Én ugyanis ebből élek.
- Ha nem veszed indiszkréciónak, mennyit lehet egy este összeszedni az üldögéléssel?
- Változó, de volt már olyan éjszaka, amikor a 300 dollár is összejött. Sajnos, a 2001-es New York-i merénylet nekünk is betette a kaput. Komolyan mondom, azt látnod kellett volna, hogyan ürül ki Hawaii. Helyi idő szerint hajnali ötkor dőltek össze a tornyok, az egész sziget aludt. Majd egyszer csak mindenki elkezdett vágtatni a repülőtér felé, főleg azok után, hogy Pearl Harbor őrzését is megtízszerezték. Csakhogy a repteret lezárták, így a turistahad itt ragadt a szigeten. Azon a napon egyetlen ember sem volt az utcán, Waikiki üresen maradt. Később pedig, amikor kinyitották a légikikötőt, úgy húztak el innen az emberek, mint a vadlibák. A szállodák nagy része kénytelen volt a pokol legmélyebb bugyraiba levinni az árakat, de csak nagyon lassan indult meg a turistaáradat. Ezek számomra borzalmas hetek voltak, mert ugyan ki lett volna kíváncsi rám? Akkor gondolkodtam el, hogy más munka után nézek, mert koldulni azért mégsem akartam.
- Azért ha nem veszed sértésnek, ez is egyfajta koldulás…
- Nem kell udvariaskodnod, tisztában vagyok a helyzettel.
- Mit szól ehhez a rendőrség? Elég gyakran cirkálnak itt.
- Már elnézik nekünk, s nem törődnek a dologgal. Régebben voltak nehézségeim, mert feljelentett egy-két ember, mondanom sem kell, hogy közöttük akadt itt élő magyar is. Azt hiszem, ez is jól jellemzi a helyzetet. Visszatérve az alapkérdésre, nem hiszem, hogy büntetendő, vagy szégyellnivaló dolgot teszek. Gondold csak el, idejönnek a turisták, olyan élményre vágynak, amit később mindenkinek elmondhatnak, vagy megmutathatnak.
- Nehéz megállni azt, hogy órákon keresztül ne mozdulj?
- Azt nem, különben is a szemem ide-oda jár, néha mosolygok is, ezt azonban senki nem veszi észre. A nagyobb baj, hogy rettenetesen meleg van az egész miskulancia alatt, s olykor pokolba kívánom az egészet. Csak tudod, ahhoz kellőképpen lusta vagyok, hogy elmenjek takarítani, vagy medencékbe csempét rakni, ilyenkor mindig figyelmeztetem magam arra, hogy amit teszek, abból élek. Ilyenkor aztán hamar elfelejtem a nehézségeket.
- Van különbség hétköznap és hétvége, nyár és tél között itt, a Kalakaua Avenue-n?
- Télen mindig kicsit többen vannak, hiszen akkor a világ nagy részén hideg van, s aki megteheti, Hawaiira jön felüdülést keresni. A nyáresti hétköznapok mindig kicsivel gyengébbek, meg aztán – ha körülnézel – megjelent a konkurencia is. Az még csak hagyján, hogy két román srác artistamutatványokat ad itt elő, de, hogy már engem is másoljanak, az mégiscsak tűrhetetlen. Szóltam is a gyereknek, hogy menjen át egy másik szigetre színes papagájruhájával, vagy balhé lesz…
- Milyen nyelven mondtad neki?
- Magyarul, természetesen…




Klotild és Szakamuto

Előrebocsátom, hogy Klotild nevű magyar leányzó nincs a szigeten. Sőt, Szakamuto elnevezésű férfiút sem ismerek. A Klotild és Szakamuto esetünkben álnevek, a történet azonban mégiscsak érdekes lehet, ezért adom közre. A névváltoztatás oka pedig egyszerű: mégiscsak létezik indiszkréció a világon. Hawaiin is…

Szóval a mi Klotildunk Budapesten végezte nem túl változatos munkáját, amikor az utazással foglalkozó cége egy látványosnak aligha nevezhető mozdulattal tönkrement. Az összeomlás előtt Klotild kért a főnökétől egy grátisz repülőjegyet.

Mindeközben Szakamuto csendesen élte mindennapjait Honolulun. Reggelente nagyot nyújtózott dzsungel közeli házának teraszán, majd laptopjait bekapcsolva tanulmányozta a világ vezető tőzsdéinek indexeit. Szombatonként lesétált a magyarok közé Waikikire, a hétfő estéit pedig a honolului jachtklubban töltötte szintén a magyarok között. Gyakran álmodozott arról, milyen jó lenne egy szőke lánnyal együtt sétálni a híres hawaii fövenyen, vagy csak hallgatni a tenger zúgását. Gondolatait megosztotta a magyarok mindenesével, Stefannal, miközben - köszönhetően István barátunk konyhai képességének - halálosan beleszeretett egyelőre csak a magyar ételekbe.

Klotild odahaza üldögélt, s a térképet nézegette. Vajon hova váltsa be ezt a bonusz-repülőjegyet? New York? Á nem, ott hideg van, gyakran esik az eső, és annyi de annyi idegen van arrafelé! Rio? Szép, szép, de egy kukkot nem beszélek portugálul. A nagy gondolkodásban egyszer csak fény gyúlt az éjszakában: Honolulu!

Hawaii, ó, igen! A szomszéd gazdag, beképzelt lánya a múltkor mesélte, milyen gyönyörű is az élet arrafelé, mindig süt a nap, kedves emberek lakják a szigetet, s van ott egy pár magyar is. Valami Istvánt emlegetett, aki szakács, lássuk csak, hová írtam fel ezt a telefonszámot, hopp, megvan!

Istvánt kissé meglepte Klotild telefonja, mely szerint a lány négy nap múlva érkezik Los Angeles felől az esti géppel. Ugyan sok magyar jött már a szigetre, de többségük hamar is távozott, de ha jönni akar, tőlem… Majd szólok Szakamotónak, ugorjon ki a csaj elé a reptérre, mert én akkor nem érek rá éppen.

A másnapi jachtklubbeli összejövetelen Szakamoto egészen felvillanyozódott, midőn tudomást szerzett a feladatról, egyben Klotild érkezéséről. Megígérte Stefannak, hogy mindenképpen ott lesz a légikikötőben. Hiszen Stefan azt mondta, hogy egy hosszú szőke hajú lány landolása várható!

Szakamoto erről álmodott!

Minden a tervek szerint történt. A repülőgép leszállt, a valóban szőke Klotild halálosan fáradtan kászálódott ki gépből, amikor szembe találta magát a kicsit alacsony, középkorú, japánnal. Szakamoto udvarias ember lévén legott felkapta a lány csomagját, s mielőtt a hölgyemény bármit szólhatott volna, nyitott sportkocsijával, na meg Klotilddal száguldani kezdett a háza felé.

Klotild a meglepetéstől köpni-nyelni sem tudott, hát még akkor akadt bent a szó, mikor meglátta az ázsiai ember vityillóját. Pazar kilátás az óceánpartra, buja növények mindenütt. Klotild a vendégszobában kapott szállást, virradatkor pedig ágyba hozta neki Szakamoto a reggelit.

Este kimért, udvarias sétát tettek a Kalakaua Avenue-n, másnap vacsorázni mentek a város legelőkelőbb éttermeinek egyikébe. A harmadik napon hallgatták a tenger zúgását, a negyediken naplementét néztek egy hajóról. Az ötödiken a magyar klub estjére voltak hivatalosak, a hatodikon polinéz táncban gyönyörködtek.

(…)

Ma már Klotild és Szakamoto egy pár. Nem ház-as (az továbbra is Szakamoto), de pár. A lány a honolului egyetem hallgatója, s ha kedve szottyan, száguld egyet legújabb tervezésű nyitott sportkocsiján. Olykor – ha Szakamoto megkéri – nézegeti egy kicsit a tőzsdevonalakat a számítógépeken, telente Klotild-anyuka hosszú heteken keresztül élvezi a hawaii napsütést, s talán lánya fülébe súgja, hogy “lányom, aranyszamurájt fogtál, el ne ereszd!"

Hogy is mondta anno Maca néni, a napközis tanárom? Fiam, nem az iskolának, hanem az életnek tanulsz!

Klotildnak jó napközis tanára lehetett…





Stefan

Gondolom, ezek után már megöli önöket a kíváncsiság, hogy kit takar a Stefan név? Elvégre az előző történetekben néhányszor megemlítettem őt, s az is kiderült, hogy ő jelentette az első kapcsot köztem és a hawaii magyarok között.

- Ki is vagy te tulajdonképpen a Hawaii-szigeteken?
- Ha egyszerűen óhajtok válaszolni, akkor egy szőnyegtisztító kisiparos. Ha valaki az üzenetrögzítőmmel beszél, megbizonyosodhat erről, hiszen ott is úgy jelentkezem be, hogy Stefan szőnyegtisztitó szervize beszél, kérem, hagyjanak üzenetet, és a többi és a többi…
- Rendben, beszéljünk akkor e hétköznapi munkáról!
- Ahhoz, hogy Hawaiin normálisan megéljél, dolgoznod kell, s a munka itt is nemesít, akárcsak a világ bármely részén. A különbség talán csak annyi, hogy Ohau szigetén ritka lusta emberek laknak, akiknek igencsak nehezükre esik kitisztítani a szőnyegeket. Na ekkor jövök én, azaz ők: felcsengetnek telefonon, belenézek az előjegyzési naptáramba, hogy aznap szabad vagyok-e, mert nem dolgozom ám a hét minden napján! Az azért mégiscsak sok lenne, meg mikor maradna időm a halászatra? Szóval, ha nincs semmi dolog, lemegyek a garázsba, feldobom a takarítógépet a furgonra, és máris száguldok a megadott címre. Az évek során kialakult egy állandó szőnyegpiszkoló köröm, velük kellemesen elbeszélgetek, szelíden odébb rúgom a macskáikat, hogy ne zavarjanak takarítás közben. Utána a pacientúra fizet, mint a katonatiszt, a macska fellélegzik, puszi, puszi, drága Stefan, jöjjön megint egy hónap múlva!
- Gondolom, imádod ezt a munkát…
- Imádja a fene, de van más választásom? Egyszer ugyan nagyot fogtam a tőzsdén, mert kaptam egy remek fülest, de minden csoda három napig tart, a market esetében pedig legfeljebb húsz másodpercig. Azt a pénzt befektettem, de azért nem szeretném, ha megölne az unalom, így eldolgozgatok. Bár az utóbbi időben egyre többször mondom magamnak, hogy milyen jó lenne nyugdíjba menni, eladni ezt a lakást, hajóra szállni, kihúzni a telefont, tengerbe dobni az üzenetjelző gépemet és csak a Vöröskeresztnek megadni az elérhetőségemet…
- Ehhez képest még mindig itt vagy Honolulun, mi több, szombaton este főzöl a magyaroknak.
- A szombati összejöveteleket nagyon szeretem, s mivel korábban szakács voltam, nem esik nehezemre egy-két magyar étel összeütése. A legbüszkébb arra a rakott krumplira voltam, amit a Las Vegas-i magyar hentesnél vásárolt kolbásszal készítettem el. Amerikában ugyanis többek között enni sem tudnak az emberek, itt az étkezés fogalma többnyire a műanyag kaják zabálásában merül ki, amikor a nép betódul a gyorséttermekbe. Gondolj csak bele, majd anyuka nekiáll odahaza főzni? Egy teával talán elboldogul, de a mikrohullámú sütőjét már arra használja, hogy macskát szárítson benne. Visszakanyarodva a rakott krumplihoz, a nagy tepsi talán 5 perc alatt ürült ki, s boldogsággal szemléltem amint remekművem utat talál a barátaim gyomrába. Ezen túl rotyogtatok szegedi halászlevet, amihez a halászlékockát otthonról hozatom, a halat azonban magam fogom, nagy sikere van a lecsónak és a gulyásnak is. Jelzem, a gulyás az egyetlen olyan magyar étel, amit egy honolului étteremben is megehetsz, de garantálom, hogy én jobbat rittyentek.
- Ebben egy percig sem kételkedtem, hiszen én is imádom ezeket a magyar összejöveteleket. Tényleg, volt már olyan szombat, amikor elmaradt ez a program?
- Talán kétszer! Egyik alkalommal New Orleansba mentem udvarolni, de a csodálatos fekete lány azóta is csak várat, s nem jött el hozzám. Sokan e miatt is furcsán néznek rám, de én imádom a fekete nőket, hiszen olyan szép a szájuk, a fenekükről meg nem is beszélve! A múltkor láttam egy fekete szépséget, akinek a hátsó domborulatán megállt volna a stampedlis pohár. Sajnos egy nálam három fejjel magasabb, és valószínűleg tízszer erősebb fickóval mendegélt kéz a kézben, így nem erőltettem a bemutatkozást. A másik alkalommal bekattant a derekam, én is emberből vagyok, ezért le kellett mondanom az esti bulit.
- Mindig ugyanazok az arcok bukkannak fel Waikikin, vagy idegenek is odatévednek?
- Van egy állandó társaság, a Karcsi, az Einstein, vagy éppen a Judit, aki lassan egy évtizede él itt a férjével, meg fiával. A fiú különben a honolului rendőrség tagja, engem még soha nem büntetett meg. De szívesen látjuk az odatévedő magyar honfitársaimat is, mert mostanában egyre többen jönnek a szigetre. Ez számomra jelzi az otthoni körülmények változását. Szóval, nyugodtan leírhatod, hogy minden szombaton este 7 órától a Waikiki sétányon, túl az Állatkerten az illemhelyek közelében megtalálnak bennünket. Oda mindenkit szeretettel várok, de a telefonszámomat azért ne tedd közkinccsé.
- Nem, nem, semmiképpen szándékozom ilyen gaztettet véghezvinni.
- Akkor megnyugodtam, Tudod, én nyitott vagyok, egy bizonyos határig, mert a lakásom azért nem a csornai pályaudvar váróterme. Segítek mindenkinek a magam módján. Ez abból áll, hogyha megkeres egy magyar fiatal, nálam kaphat szállást ingyen, de csak egy hónapra. Ez alatt vagy talál munkát és akkor a következő hónaptól maradhat albérlőként, vagy szedheti a sátorfáját. Az elvem ugyanis az, hogy aki akar, az tud dolgozni, más kérdés, hogy kezdetben nem a Hilton főportásaként fogják alkalmazni. Bár a Hawaii szigeteken semmi sem lehetetlen.
- Jó példa erre Klotild és Szakamoto esete…
- Az egy aranyos történet és drukkolok nekik, hogy jól érezzék magukat egymással. Mondjuk, én is sok mindent megértem már életem során, de Klotild története mindenen túltesz. Ülök otthon, szól a telefon, hogy jönne. Mondom, jöjjön, csicsergi, hogy szőke. Na ekkor felhívtam Szakamotót, a többit meg már te is ismered.
- Valóban, sőt, ezt a történetet már olvasóimmal is megosztottam.
- Szakamotónak az a szerencséje, hogy nem bukom a szőkékre. Mert különben helyes a csaj. Hej, ha fekete lenne…
- Lassan az a kép alakul ki bennem rólad, hogy mindenkit szeretsz.
- Mindenkit, kivéve az ügyvédeket!
- Nocsak! Mi bajod velük?
- Az egy szemét társaság. Csak azt nézik, hogyan lehet levágni a szerencsétlen embereket. Mondok erre három példát. Az első általános: autóbalesetet szenvedsz, vagy elüt egy kocsi. Ha nem haltál meg, előbb látsz a kórházban ügyvédet, mint orvost. A kórházi ügyvéd keselyűként csap le rád, kihasználja, hogy gyenge vagy és esetlen. Ígér fűt-fát, meg dollár ezreket, miközben arra gondol, hogy belőled veszi meg a legújabb öltönyét. A második eset itt, Honolulun történt. Megérett a pálmafán a kókusz, mert ez a természet rendje. Egy amerikai a fák alatt sétált, amikor az egyik gyümölcs engedelmeskedve a fizika törvényeinek, leesett. Rá az amerikai vállára, megütve azt. A történetet látta a kocsijából egy ügyvéd, aki azonnal, szabálytalanul leparkolva (ezért persze nem büntették meg!) odarohant a meglepett járókelőhöz, s javasolta, hogy az perelje be az államot. Érted, Hawaii államát, mert nem figyelmeztették, hogy a fáról leeső kókusz agyonütheti….
… de ha a fejét találja el, tényleg belehalhat!
- Nem a fejét találta el! Különben se szakíts félbe! A pacák kapva kapott az alkalmon, s néhány hét múlva a bíróságon találkoztak. Nem fogod kitalálni, mi lett a végeredmény!
- Gondolom, a bíró elküldte őket a hawaiinál is melegebb éghajlatra.
- Ahogy te tévedsz! Hárommillió dollárt ítéltek meg annak az embernek, akinek esze ágában sem volt beperelni az államot, s ha nem autózik arra az ügyvéd, ma is nevetve meséli, hogy a vállára esett egy kókuszdió. Így viszont elérték, hogy minden kedd reggel motoros fűrészek zaja veri fel Honolulut.
- Miért, nyírják az ügyvédeket?
- Sajnos nem! A fákat vágják, nehogy még egyszer a szétplaccsanó kókusz bepiszkolja egy nagyságos asszony ruháját. Mert abból lenne aztán a per.
- Eddig azt hittem, hogy a macskáját a mikrohullámú sütőben megszárító asszony történeténél nincsen különlegesebb, de be kell, valljam, hogy a kókuszos még ezt is felülmúlja.
- És akkor még nem beszéltem arról, mi mindenre kell vigyázni itt, Amerikában. Ha felmosod az éttermedet, legalább három helyen rakd ki a “nedves a föld, csúszik!" táblát, mert eltaknyol egy mázsás ember, és jaj neked! Mire felsegítenéd, máris ott toporog az ügyvéd, aki figyelmeztet a tábla hiányára, majd olyan pert akaszt a nyakadba, hogy kitehetsz egy másik feliratot: “koldus lettem". De kérdezek tőled valamit! Milyen érdekességet vettél észre, amikor a zebrán áthaladva lelépsz a járdáról?
- Azt, hogy az autók, bár nagyon messze vannak a zebrától, mégis azonnal megállnak, pedig erre semmi okuk nem lenne.
- Jó a megfigyelőképességed! Az ehhez kapcsolódó történet a következő: a gyalogos lelépett a járdáról és elindult a zebrán. Az autós fékezve ugyan, de mégiscsak közelített az átkelő felé, mikor a járókelő balra nézve meglátta a guruló járművet. Elmondása szerint úgy megijedt, hogy azóta pánikbetegséggel kezelik, s közben megítéltek neki 15 millió dollárt. Ugyan senki meg nem kérdezte tőle, hogy drága uram, előtte nem tetszett betegnek lenni, vagy vizsgáljuk már meg, hogyan is él a milliomos pánikolós, a lényeg, hogy az ügyvéd koma kijárta neki a pénzt, miközben ő is meggazdagodott.
- Érted már, miért nem szeretem őket?
- Kezdem kapizsgálni. Rosszkedved van?
- Nem csak felidegesítettem magam. Gyere, menjünk le a hajómra, megnézzük a bálnákat az óceánban!
Nem kellett kétszer mondani, rögtön elindultunk a kikötőbe, az egyik útba eső közértben pedig feltankoltunk sörrel és üdítővel.

- Az ott nem egy ügyvéd hajója? – mutattam egy luxusjachtra.
- Beváglak a tengerbe! De akár hiszed, akár nem, az egy magyar ember csónakja – feleli nevetve István. – Télen itt van Hawaiin, nyáron felhajózik a kanadai Vancouverbe.
- Szegény… Most hova megyünk?
- Elindulunk a Diamond Head felé, bár ahogy látom, elég nagy a szél, úgyhogy a hatalmas hullámok miatt nem biztos, hogy át tudunk törni az óceánon. De könnyen elképzelhető, hogy a bálnák itt bújnak meg a közelünkben.
- Honnan tudod?
- Nézd csak azt a rengeteg madarat, ott köröznek a víz felett, már pedig ahol a sok szárnyas, ott a nagy emlős, azaz a bálna.
- Nem veszélyes ilyen közel menni? Nem tesz kárt a hajóban ez a hatalmas állat?
- Nem vagyok én Ahab kapitány, az meg ott nem a Moby Dick! Nézd csak!!!
- Ott a farka…
- Pontosan, ahogy Hofi énekelte annak idején.
- Fel is bukkan?
- Nem biztos, de örülj, hogy láttad a farkát, már ez is nagy esemény. Vannak olyan turisták, akik hetekig itt bóklásznak, milliókat fizetnek egy hajóbérlésért, megígérnek nekik fűt-fát, de leginkább bálnát, aztán nem kapnak a pénzükért semmit! A tengerész széttárja a kezét, s azt mondja, a bálnának nem volt kedve feljönni…
- És ha ügyvéd ül a hajón?
- Hülye vagy. A bálnát nem lehet beperelni. Vagy mégis?
- Te mondtad. Mesélj ezekről az állatokról!
- Általában október végén, november elején jelennek meg és kedvenc tartózkodási helyük a Koko Crater előtti öböl. Egészen Alaszkából húznak le idáig, miközben már vemhesek a kicsinyeikkel. Itt megellenek, a kisbálnák pedig márciusra annyira megerősödnek, hogy elindulhatnak Alaszka felé. Ez így megy minden esztendőben. Nagyon barátságos állatokról van szó, kifejezetten játékosak és semmivel sem lehet feldühíteni őket.
- Azért én nem lubickolnék a közelükben. Sok filmet láttam már, igaz, azok leginkább cápatámadásról szóltak. Tényleg, Hawaiin nincsenek cápák?
- Az elmúlt száz évben állítólag egyet láttak, de az is csak macskacápa volt.
- Kösz szépen. Tőlem nyávoghat is, messze elkerülném.
- A cápa is így van ezzel, inkább a floridai meg californiai turistákra vadászik. Úgyhogy fürödj csak bátran, nem kell semmitől tartanod, csak a hullámokkal vigyázz!
- Azt már tapasztaltam. Olyan erős az áramlat és akkorák a hullámok, hogy az szinte meseszerű.
- Csak ez a mese a rossz, azaz az áramlat, vagy a hullám győzelmével végződik – általában. Néhány hónappal ezelőtt a saját szemem előtt húzott ki a nyílt óceánra egy kövér német turistát az áramlat.
- Mi lett vele?
- A parti őrség kimentette, de szerintem egy életre elment a kedve Hawaiitól. Pedig világosan ki van írva, hogy hol fürödhetsz biztonságosan. Waikikin például nincsenek áramlatok, nincsenek hullámok, igaz, ott úszni sem lehet, annyira feltöltötték homokkal a partot. Waikiki számomra olyan, mint Siófok – kicsit nagyobb és drágább kiadásban.
- Látom, elég komoly a horgászfelszerelésed. Itt horgászol a hajó tatján?
- Inkább csak halászgatok, kivetem a hálóm, aztán ami beleakad, az mehet a fazékba, vagy a piacra. A nagyobbakat ugyanis eladom, megenni úgysem tudnám.
- Mindig ilyen életről álmodoztál?
- Valami hasonlóról. Megjártam én a világ minden szegletét, voltam Németországban, Afrikában, Ausztráliában de végül is itt horgonyoztam le. Szeretem Hawaiit, miért is tagadjam? A lányom már ide született, a helyi tévében dolgozik.
- Na tessék! Az újságírókat ezek szerint nem utálod?
- Nem, nem. Máskülönben hogyan lehetnél itt?
- Egészségedre! Ja és Aloha!
Értékeld az élménybeszámolót!
10 (3 szavazat)
Lépj be az értékeléshez!
Hozzászólások:
hawaiimagyarok - 2018.04.16. 15:16

Sziasztok!Bár már évek óta nem szólt hozzá senki, szeretném megosztani veletek a weboldalamat, hátha valaki még idetéved és olvasna még a hawaii magyarokról. :)A hawaii magyarokra vonatkozó adatokat és információkat gyűjtöm össze. Az oldalt folyamatosan frissítem. https://hawaiimagyarok.wordpress.com

hawaiimagyarok - 2018.04.16. 15:15

Sziasztok!Bár már évek óta nem szólt hozzá senki, szeretném megosztani veletek a weboldalamat, hátha valaki még idetéved és olvasna még a hawaii magyarokról. :)A hawaii magyarokra vonatkozó adatokat és információkat gyűjtöm össze. Az oldalt folyamatosan frissítem. https://hawaiimagyarok.wordpress.com

Maryann - 2013.03.23. 00:17

Sziasztok Hawaii Magyarok!Menekülni akarok,30 év házasság után,hátha még létezik szeretet,és egy új élet ,egy ilyen csodás új világban.Ha valamelyikőtök szívesen fogná ezen az úton végig a kezem,kérlek jelentkezzen!Köszi

Maryann - 2013.03.23. 00:16

Sziasztok Hawaii Magyarok!Menekülni akarok,30 év házasság után,hátha még létezik szeretet,és egy új élet ,egy ilyen csodás új világban.Ha valamelyikőtök szívesen fogná ezen az úton végig a kezem,kérlek jelentkezzen!Köszi

irdesmond - 2012.11.26. 14:58

most tervezgetem az utat Hawaiira, de már az első akadálynál megtorpantam. Ugyanis az vizum helyettesítő oldal angolul van, és én nem tudok olyan jól. tudtok valami olyan irodát aki foglalkozik ilyesmivel?

irdesmond - 2012.11.26. 14:57

most tervezgetem az utat Hawaiira, de már az első akadálynál megtorpantam. Ugyanis az vizum helyettesítő oldal angolul van, és én nem tudok olyan jól. tudtok valami olyan irodát aki foglalkozik ilyesmivel?

DavidFarmosi - 2012.11.17. 12:19

Szia! Nagyon tetszett a beszámoló.Régi álmom hogy Hawaii egy gyönyörű szigetén éljek és mindenképp szeretném megvalósítani! Szeretném a segítségedet kérni hogy milyen lehetőségeim lennének ha most belevágnék egy ilyen kalandba! Elérhetőségem: szucs26@freemail.hu Előre is köszönöm ha megtisztelsz az időddel!Üdvözlettel:Dávid

DavidFarmosi - 2012.11.17. 12:19

Katsumoto - 2012.09.04. 17:12

Sok informáciot nyújtott a beszámolód.3 hónap múlva szeretnék indulni Hawaiira,minden információért és segítségért hálás lennék,persze megértem ha nem,nem ismerjük egymást.Köszönöm

perec99 - 2011.11.03. 09:50

Nem bírtam abbahagyni az olvasást! Nagyon jó volt.ÉN is én is ott akarok lenni!!!:)

perec99 - 2011.11.03. 09:50

Nem bírtam abbahagyni az olvasást! Nagyon jó volt.ÉN is én is ott akarok lenni!!!:)

ricsi1986 - 2011.03.27. 00:11

Szia Hawaii1972 szeretnék még megtudni egy-két dolgot örömmel venném ha felvehetném veled a kapcsolatot email-en!!! Nagyon jó kis napló!!!

beata - 2008.11.15. 21:06

Nagyon tartalmas érdekes volt a beszámolód szivesen megnézném én is ezt a szép országot és nagyon örülnék ha megismerhetném kinti Magyarok életét. Így a beszámolódon keresztül kicsit én is oda "repültem". Köszönöm

beata - 2008.11.15. 21:06

Nagyon tartalmas érdekes volt a beszámolód szivesen megnézném én is ezt a szép országot és nagyon örülnék ha megismerhetném kinti Magyarok életét. Így a beszámolódon keresztül kicsit én is oda "repültem". Köszönöm

beata - 2008.11.15. 21:06

Nagyon tartalmas érdekes volt a beszámolód szivesen megnézném én is ezt a szép országot és nagyon örülnék ha megismerhetném kinti Magyarok életét. Így a beszámolódon keresztül kicsit én is oda "repültem". Köszönöm

Botond - 2007.08.31. 11:54

Nagyon tetszett a beszámolód, mintha egy útikönyvet olvastam volna.

Hawaii1972 - 2007.08.15. 18:02

vannak képek hawaii album keresd meg, köszi a kritikát

pogist - 2007.08.15. 16:45

Nagyon élveztem a beszámolót. Előtte egy Kiev-i fotósorozatot néztem és egy ehhez hasonló szöveget is szerettem volna hozzá. Ehhez meg a fényképeket.......... hiába az ember telhetetlen Pogist


Ahhoz, hogy hozzászólhass válaszd a belépést vagy regisztrálj, ha még nem vagy tagjanik közt!

Ajánljuk

még figyelmedbe

Magyar  Română  Slovenčina 
Kedves Látogatónk!

Az ongo.hu oldal jelen formájában már nem frissül, ezért az oldalon megjelenő információk elavultak lehetnek.
Jelenleg azon dolgozunk a háttérben, hogy megújult formában és új funkciókkal ismét a felhasználók rendelkezésére álljon az ongo.hu.
Hamarosan jelentkezünk!

Az ongo.hu csapata
ongo