Hawaii útnianpló II. rész

Hawaii1972 Beszámolója
Hétfő

Úgy döntöttem, ha már hajnali 5.45-kor kiment az álom a szememből, akkor irány a napfelkelte! Ehhez a sziget keleti oldalán kell megkeresni azt a pontot, ahonnan a legszebb ez a természeti jelenség! Véleményem szerint ez a pont a Hanauma Bay (öböl) mellett lévő, a Koko Crater árnyékában megbúvó Sandy Beach feletti sziklakilátó!
Ember tervez, isten végez! A Hawaiian Monarch mindig mosolygó koreai portása kissé furcsán nézett rám, amikor hajnali 6-kor a kis dzsip kigördült a parkolóból. Felsandítottam az égre, minden tiszta, hunyorogtak a csillagok. Az út megint a H1-es autópályán vezetett, ezúttal kelet felé, majd amikor a sztráda véget ért, a 72-esen haladt tovább. A 72-es megkerüli a Diamond Headet majd észak felé fordul és emelkedni kezd. Az emelkedőt követően balra van a Hanauma Bay lejárója, erről majd később és külön szólok, most csak annyit, hogy itt van Oahu egyetlen fizetős strandja. Balra a Koko Crater magasodik, de ez a Koko nem az a Kokó, akit magyarhonban ismerünk. Jobbra már közvetlenül a Csendes Óceán morajlik, s mire ideértem, olyan felhős lett az ég, hogy tudtam: ebből a napfelkeltéből nem sok minden lesz.
Nem is lett, legalábbis ezen a napon nem… Mindenesetre a felhők mögött felkelő napkorong olyan színben festette meg a szürke fellegeket, amiket még sohasem láttam! Ezért mindenképpen érdemes volt ide kijönni.
Hogy Hawaiin milyen gyorsan változik az időjárás, arra csak egyetlen példa: visszamentem Honoluluba, majd 2 órával később megint a Sandy Beachen voltam, ahol egyetlen felhő sem szárnyalt az égen. Szóval a nap és a szél elkergette őket és kitört a januári hawaii nyár! Nekem pedig a következő beszélgetésfoszlány ütötte meg a fülemet:
„ A fenébe te h…e, mondtam, hogy ne hagyd nyitva az ajtót, most tele lett a kocsi a homokoddal…”
„ Jól van na, ne morogj…”
„ Menj oda, lövök rólad egy fényképet!… ne oda állj te szerencsétlen, legyenek benne a hullámok is te, mamlasz…”
A part visszhangzott honfitársaim dialógusától, én pedig rögtön arra gondoltam, hogy a magyaroknak valóban mindegy, hogy az Omszki tónál, vagy éppen a Csendes Óceánnál múlatják az időt, egyformán bunkón viselkednek mindenhol. Tisztelet a kivételnek.
Bunkócskáim szerencsére hamar elvonultak, így már csak a hullámok moraja és a sirályok éneke töltötte be a tájat! Később (úgy délután 4 felé) felhők jöttek, én pedig visszaindultam Honoluluba, hiszen hétfő lévén ezen az estén is újabb „társadalmi összejövetel” várt ránk: barbecue parti a yacht klubban.
Ez az esemény hétfőnként tölti meg azoknak a magyaroknak az életét, akik Fekete Pista segítségével bejuthatnak erre a valóban exkluzív helyre.
Van itt egy morgós csapos, aki 1 dl ananász léhez fél kiló jeget adna, ha nem kapná meg a „no ice, please” félmondatot, erre persze még jobban dühbe gurul, hiszen így kénytelen lesz 2,5 dl ananászlevet tenni a pohárba. Akad egy nagy plató, ahol a tudatlan amerikaiak a legnagyobb láng felett égetik a sztékjüket, ami rögvest egy széndarabhoz hasonlatos, a hús repül a szemétbe, jöhet a következő, Segítőkészen odamegyek és megmutatom, ha talán az izzó parázs felett tetszenének csinálni, akkor tovább tartana, de ehető lenne a marha! Mikor erre rájönnek, hatalmas mosoly ül ki az arcukra, és örömmel rágják a húst. Mi Pistára várunk, aki egy szép lazacot süt meg odabent, majd amikor ez kész, jöhet a szték és a csirke. A társaság hamar gyarapodik, megjön Pista lánya (ő már egy szót sem beszél magyarul) és annak szekrénytermetű barátja, megérkezik Karcsi bácsi is, itt van Rudi a hajóról, egyszóval a szombat esti Waikikin megismert társaság nagy része üldögél az asztal mellett. Pista egy erőszakos svájci idős asszony érkezésével is riogatott, ami be is következett: a nagysád hamar a csipet csapat középpontjába küzdötte magát! Magas fekvésű hangja idegesítően hatott, több amerikai össze is rezzent, amikor ezt tartósan hallhatta, magam megpróbáltam másfelé nézni, de néha hozzám is intézett egy-egy teljesen érdektelen kérdést, miközben abszolút nem érdekelte, mit is válaszolok.
Közben a nagyságos asszony beleszeretett Rudiba és megette az almatorta negyedét, állítólag aznap volt a névnapja (nem a Rudinak). Rudi nagyon önfeláldozónak bizonyult, mert az almatorta nem igazi tejszínhab nélkül, elvágtatott habért és fényképezőgépért. Mire visszajött, öreg este lett, s mivel szemerkélni kezdett az eső, hamar hazamentem, hiszen a kocsin továbbra sem volt tető.

(Ígéretemhez híven a Hanauma Bayről adok egy rövid ismeretést, amely mellett ezen a napon kétszer is elhaladtam kocsival.
A Hanauma Bay (öböl) Oahu talán legkülönlegesebb partja, ahol a fürdőző közelebbi ismeretségbe kerülhet a tenger élővilágával. Nem tudom, hogy ki és mikor „idomította” be a halakat, de az állatok nem törődve az emberekkel, egészen a partközelbe merészkednek, így aztán az öbölnek éppen az adja a különlegességét, hogy itt közvetlen kapcsolatba lehet kerülni a Csendes Óceán kopoltyúsaival. Nyugalom, sem cápák, sem egyéb harapós halak nem jönnek ki a partra.
Amint azt említettem, a H1-es autópálya kelet felé tartó szakaszából következik a 72-es út, amely elvezet a Hanauma-ig! Fontos, hogy a part minden kedden zárva van a nagyközönség elől, lehet, hogy valóban ekkor idomítják a halakat?
Vannak azonban egyéb esetek is, amikor nem lehet a partot megközelíteni. Ha a parkoló megtelik, akkor a helyi őrök nem engednek le több kocsit, ekkor csak gyalog, vagy az arra száguldó Beach Bus-szal (22-es) lehet megközelíteni az öblöt. A parkoló teltségét az útra kihelyezett „Parking Lot full” tábla jelzi.
Ha a „Jelly Fish” felirattal találjuk magunkat szembe, akkor sem lehet az öbölben fürdeni. Ilyenkor – főleg a téli időszakban – csípős medúzák lepik el a partot, s nem tanácsos a vízbe merészkedni.
A parkolásért három dollárt, a partra való leereszkedésért ugyancsak 3 dollárt kell fizetni kocsinként és személyenként. Ha süt a nap, fentről a part menti vízsáv zöldben, ahogy mélyül a tenger, kékben pompázik. A partra gyalog, illetve a lusta amerikaiaknak és a fájós lábúaknak fenntartott kisbusszal lehet lemenni. Számíthatunk arra, hogy itt mindig sokan vannak, a sirályok pedig errefelé a legszemtelenebbek, és egészen a kintfelejtett ételig merészkednek, akárcsak a mongúzok a Yellowstone Parkban.
Egy kirándulást is szeretnék a figyelmükbe ajánlani, amely elvezet Oahu WC-csészéjéhez. A Hanauma Bay-nél - amennyiben szembe állunk az óceánnal -, balkéz felé kell a sziklaparton elindulni, ahol hamar felfedezhetünk egy gyalogösvényt. A menetelés olykor mászással párosul, amikor kisebb-nagyobb sziklákat kell leküzdeni, s néha egy-egy természetes lukon kell átbújni. Az út, illetve a part követi az óceán irányát, s mintegy 40-50 perces séta után jutunk el a WC-csészéhez!
Mi is ez tulajdonképpen? Egy természetes luk, amibe a sziklákon áthatoló hullámok benyomják a tengervizet, így az megemelkedik, majd a visszahúzódásnál olyan hangot ad, mint amikor odahaza lehúzzuk a wc-t. Mindez fürdésre is csábít, hiszen átmérője akkora, mint egy jacuzzi, akár 5-6 ember is elfér benne, mégis, a fürdést csak azoknak ajánlom, akik nagyon vakmerőek. Nem egy baleset, sőt tragédia történt már, amikor a visszahúzódó víz ereje magával rántotta a gyanútlan fürdőzőt, és nekipréselte a mélyben lévő sziklafalnak, miközben az illető egyik végtagja beszorult. Mivel ezt nem sikerült kiszabadítani, a következő nagy hullám érkezekor a megemelkedő sós lé ellepte a pórul járt utazót, aki a pánik következtében megfulladt. Elvileg tehát óvatosan bemerészkedhetünk ebbe a csészébe, de a szikla oldalfala csúszós, tehát a kijutás sem egyszerű innen. Amúgy magam csak „szemmel” fürödtem itt, azaz bármennyire is csábító volt, hogy bemenjek, kihagytam életem „nagy lehetőségét”.
A Hanauma Baynél egész napot el lehet tölteni, illemhely és zuhanyozó, valamint méregdrága büfé is a rendelkezésünkre áll, sőt, bérelhetünk eldobható víz alatt használatos fényképezőgépet is, csak mielőtt kidobjuk, ne feledjük el kivenni belőle a filmet. Összefoglalva, ez az öböl a világ egyik legszebb tengerpartjai közé tartozik, amely sok festőt megihletett már.)

E kis kitérő után köszönök el a mai naptól.



Kedd

Reggel bekapcsoltam a tévét és azt hittem, hogy beragadt a távkapcsoló gombja. Naná, hiszen maga az elnök, George W. Bush intézett szózatot a kongresszusnak, ezt persze minden magára valamit is adó tévécsatorna élőben közvetítette. (Akkor még nem is gondoltam, hogy pár nappal később ugyanez lesz a helyzet, amikor a Columbia űrhajó darabokra szakad az égen.)
Maga a beszéd nem különösebben kötött le, megint a háborúról és persze az amerikai nép hihetetlen felsőbbrendűségéről szólt, az már sokkal érdekesebb volt, amit az egyik újságban olvastam: az ottaniak többsége azért várta már az Irak elleni támadást, hogy legyen mit nézni a tévében, ezek a közvetítések ugyanis felettébb izgalmasak a számukra.
Úgy döntöttem, hogy Waikiki strandján múlatom az időt, délig sütött is a nap, utána viszont komor felhők úsztak be a mindig napos Waikiki fölé. Ilyen is van néha. S ha már itt voltam, akkor következzen egy kis leírás erről a sokak szerint paradicsomi tengerpartszakaszról.
Sok turista, akik Hawaii kirándulásaikon csakis Honoluluban tartózkodnak, szinte ki sem mozdulnak erről a helyről. Magam is nap mint nap láthattam egy idős kanadai házaspárt, ők két héten át minden nap ugyanazon a ponton ágyaztak meg maguknak a homokban. Tény, hogy Waikiki rendelkezik Hawaii legnagyobb és legelegánsabb szállodáival. Van Shearton és Outrigger (ezekből aztán több is), és persze itt van a rózsaszínűre mázolt Royal Hawaiian Hotel, amely tényleg kirí a környezetéből és nem csak a színe, hanem az ára miatt is. Ez utóbbit inkább nem részletezném, legyen annyi elég, hogy egy szoba egy éjszakára megközelítheti a negyedmillió forintot. Viszont valóban pazar kilátás nyílik a Csendes Óceánra.
Az igazi Waikiki az Ala Moana Shopping Centertől egészen a Honolulu Zoo-ig (állatkert) terjed, egyik fő utcája a korábban már említett Kalakaua Avenue, amely a Honolulu Zoo felé egyirányú, visszafelé az Ala Wai Canal (csatorna) mellett futó Ala Wai Bulevardon lehet autózni. Maga a Kalakaua Avenue főleg az esti órákban kínál érdekes időtöltést, hiszen mint a sziget főutcája, valóban sok programmal rendelkezik. Mivel ezen a napon az esti sétámat is itt töltöttem, Pósalaki úr módjára ugorgyunk, s induljunk el a Hawaiian Monarch Hoteltől.
Mindjárt az út jobb szélén, nem messze az Ambassador Hoteltől emelkedik Kalakaua Király szobra, róla már írtam a beszámolóm elején. Őt elhagyva, az utcán minden helyen gázlángok égnek, ezeket a naplemente közeledtével élesztik fel a csak és kizárólag ezzel foglalkozó munkások, mint anno, Budán a pálcás lámpagyújtogatók. Több gyorsétterem mellett vezet az út, na meg szintén a baloldalon van Oahu méregdrága, ámde nagyon híres fagylaltárusító helye, ahol nem mérik ugyan szűkmarkúan a gombócokat, de azért a két „kanalas” fagylaltért 5 dollárt elkérni valóban pofátlanság.
A jobboldalon a Royal Hawaiian utcától kezdődik a Royal Hawaiian Shopping Center, melynek előterében szinte minden este ingyenes (!) szabadtéri koncerteket adnak. Egészen pontosan 19 órakor indul a dalárda, a „nyekergő dobokat” pedig félórával korábban vonszolja oda egy szakállas fickó, miközben partnernője asztalt állít fel, s kirakja arra azokat a CD-ket, amiket aznap este a hülye turistákra megpróbálnak rátukmálni. Fél hétkor már minden széken (és a kerekesszéken is) mamák és papák ülnek, s egymás kezét szorongatva várják, mikor is tör ki a koncert. A dobos-énekes az égre sandít, s talán abban reménykedik, hogy esőt is hoz a szél, hiszen akkor elmaradhat az egész miskulancia. Fel nem foghatom, ha ennyire unják, miért csinálják?
7 órakor hangolni kezdenek és türelmet kérnek, miközben a nő semmit sem bízva a véletlenre kioszt egy brossúrát, melyen ismét el lehet olvasni, milyen szuperkedvezménnyel kaphatók a hanghordozók. Negyed nyolckor már mozdulni sem lehet a pálmafák alatt (magam az egyik fa tövében húztam meg magam és vártam a „csodára”), s amikor nem lehetett tovább húzni a dolgot, a szakállas (neve Joy) belecsapott a lecsóba. Régi olasz slágerek imitációja csendült fel, az éneket inkább nyekergésnek mondanám, de amerikai barátaink úgy élvezték, mintha a bécsi filharmonikusok zenéltek volna nekik újév reggelén. Joy számonként hívta fel a figyelmet, hogy még mindig nagyon kevés CD fogyott el, s ha ez így megy tovább, holnapután nem lesz ingyen koncert. Mamák noszogatták apjukat, ugyan vedd már meg, csak 16 dollár, s a hideg montanai estéken szívesen hallgatjuk ezeket, a papák kényszeredetten - mintha a fogukat húzták volna - vették elő a bugyellárist, s fizették ki a CD-t. A szemem láttára fogyott el 8 darab, de kérem, be ne dőljenek ennek a trükknek, mert elhihetik: ennél még az avitos Mekk Mester zenéje is igényesebb és jobb.
Félóra múlva untam meg Joy és partnernője nyávogását és odébbálltam. 100 méterrel feljebb, már közel a Kalakaua Avenue bal oldalán lévő International Market Place-hoz (Nagy Piac) állnak és ülnek a szoboremberek. Ők hárman azzal keresik a kenyerüket, hogy mozdulatlanok. Van ott egy dobogón álló ezüstember, egy széken dekkoló aranyember, illetve egy padon ülő újságpapír-ember papírkutyával és újsággal, ezt tartja maga előtt órákon át. Hiszik vagy nem, de ő magyar, Attila. Most az ő monológja következik.
„A 2001 szeptember 11-i terrortámadás után szinte kiürült Waikiki” – kezdett bele, miközben egy Taco Bell gyorsétterem felé ballagtunk, hiába, a papírembernek is van gyomra. „Akkor nagyon rosszul ment a bolt, de azóta kis javulás állt be az üzletben, hiszen a japánok visszatértek. Látod, előttem van az üveg, abba dobálják bele a pénzt a jó emberek, akik szerint megérdemlem. Sokan csak odaülnek mellém, készítenek egy fotót, aztán pedig se puszi, se pacsi, odébbállnak. Félreértés ne essék, nem azt várom el, hogy mindenki adjon, de ha már arra jó vagyok, hogy velem fotózzák magukat, akkor talán nem szakadnának bele, abba a nyavalyás 1 dollárba. Egy-egy jobb estén a 100 dollár is összejön, gyakran ürítem az üveget, hiszen ha sok pénz van benne, akkor nem szívesen adnak. Korábban volt olyan nap, hogy 250-300 dollár is befolyt, ez persze nem legális munka, de már a rendőrök is elnézőbbek velünk és nem mindig küldenek el innen. Néha azért lejjebb húzódok és ott nem sok vizet zavarok” – mesélte Attila két taco között. „Amúgy senki ne irigyeljen, 12 éve vagyok itt, azóta nem jártam otthon és nem is hiszem, hogy egyhamar hazamegyek, félő, nem jöhetnék vissza.”
Sokat gondolkodtam ezen, s arra jöttem rá: itt sem fenékig tejfel a taco… Attila pedig visszaült, magára húzta a papírmaskarát, miközben csivitelő japánok egész sora állt meg vele szemben, hogy elkészüljön a nagy mű.
Mi minden akad még az esti Waikikin? Van itt Elvist imitáló morgó hangú gitáros, bár Joyéknál ezerszer jobban csinálja. A DFS Galériában (a Lewers és a Royal Hawaiian között lelhető fel az út bal oldalán) minden szerdán és pénteken este ingyenes (!) hula-show, de erről majd pénteken írok. Színes papagájokat idomító ember, aki telepakolja az embert ezekkel a madarakkal, majd 15 dollárért elkészül a fénykép, koldus és rendőr, világfi és csóró fekete, egyszóval minden és mindenki megtalálható.
A minden az International Market Place-ra is vonatkozik, hiszen ami nincs, az nem is létezik. Akárcsak Törökországban a bazárban, e helyütt sem szabad alku nélkül megvenni a többnyire bóvli árut, bár nem minden üzletben árulnak giccset. Magam is vásároltam korábban Waikikis faliórát, amiről azt hittem, hogy mire hazaérek, már darabokban lesz, de azóta is megbízhatóan ketyeg a hálószobámban. Azért ne feledjük, hogy a 20 dolláért árult 10 trikó a harmadik mosás után már nem az lesz, ami korábban volt, bár felmosórongynak kétségtelenül megteszi…
A DFS Galériában azonban nemcsak a hula-show, hanem a nagy akvárium is látványos elem, ezt egy lépcsőn járhatjuk be, igaz, korántsem akkora, mint a budapesti, ellenben teknős és mini cápa is van benne.
Kicsit elkalandoztam a mai nap kronológiai történéseitől, de ez is Waikiki. Most térjünk vissza a déli órákhoz, amikor a felhők megjöttek, én pedig hazaindultam, érintve a postát a Saratoga utcán. Míg képeslapokat bárhol vásárolhatunk, addig a rá való bélyegeket csakis a postán kaphatjuk meg. Arra pedig már régen rájöttem, hogy szóljon bárhová is a lap, csakis 23 centes bélyeget teszek rá. Igaz, hogy így kicsit lassabban ér célba a küldemény, de az amerikai posta nem meri visszatartani a lapot, így aztán ha nem fontos a gyorsaság, pár dollárt megspórolhatunk a bélyegen. Az automatába beerőltettem egy fess 20 dollárost, mert a gép gyűröttet nem fogad el, és visszakaptam 15 dollárt csupa fém 1 dollárosokban. A következő katarzis a nem messze ide eső közértben ért, amikor a pénztáros látván a fém egyest, megkérdezte tőlem, hogy ez milyen pénz? „Amerikai dollár” mondtam neki, erre odahívta a főnökét, akivel hosszan vizsgálta a pénzt végül úgy döntöttek, hogy fizethetek ezzel. Tiszta szerencse, hogy Amerikában voltunk.
Hazaérve gyors pakolás, hiszen Fekete Pistával és az idős vancouveri magyar házaspárral azt terveztük, hogy délután kihajózunk bálnákat nézni. Mire a kikötőbe levergődtem a változatlanul nyitott tetejű kocsimmal, már szemerkélni kezdett az eső, bár a mólók között grasszáló ráncos arcú öregúr arról próbált meggyőzni, hogy hamarosan kisüt a nap. Közben elértem a hajóhoz, szakadni kezdett, ebben az időben pedig senkinek nem volt kedve a hánykolódáshoz, irány haza, de ekkor már mintha dézsából öntötték volna. A kocsitető felszerelése meghaladta minden technikai képességemet, így inkább elindultam. Autóztak Önök már ömlő esőben nyitott kocsiban? Ráadásul a délutáni honolului csúcsforgalom is beállt, mire hazaértem, belőlem és a kocsiból is facsarni lehetett a vizet.
Egy órával később persze már szépen sütött a nap, óh, te drága Hawaii időjárás, majd sétálni indultam, lévén, a kocsiból még mindig csepegett a víz. A naplementét már egészen tisztán lehetett látni, amit nem messze az Ala Moana Shopping Centertől, az Ala Moana Beach Parkban néztem végig egy pohár fagyi társaságában. Ezen a sétányon futnak az egészséges és a kövér amerikaiak, ez utóbbiak inkább csak vonszolják magukat, miközben valamennyi ember fülében ordít a zene.
Később, felmentem Molnár Karcsi bácsihoz, aki mindenképpen sakkozni szeretett volna. Mivel e játékban csak annyit tudok, hogy a ló L-alakban léphet, a játszmának hamar vége lett, mert Karcsi állandóan adott nekem egy sakkot.
Este megnéztem az időjárás jelentést, azt ígérték, javul a helyzet, miközben a Fort De Russy Parkban már ácsolták a színpadot, hiszen ezen a vasárnapon a honolului Aloha-stadionban rendezték a Pro Bowl döntőjét, azaz a Kelet-Nyugat amerikai focigálát. Jaj, nem! Azt hittem, hogy a Super Sunday után rosszabb már nem jöhet, erre megint itt vannak ezek a dagadtak a tojáslabdájukkal. Késő este, mikor leugrottam egy üdítőért, a liftben az egyik helyi azt kérdezte, hogy én is player (játékos) vagyok netán? Morgós nem válaszomra behúzta a nyakát és nem szólt többet. Pedig ha tudta volna, miért morgok… Igen, jól sejtik: este megint a reggeli Bush-beszéd ismétlésének ismétlése ment a tévében, szakértői számokkal fűszerezve. De ettől most nem kímélem meg olvasóimat! Szóval: 59 perc 54 másodperc beszéd, 177-szer felcsattanó ütemes taps, 67 hatásszünet, 18 szemöldökfelszaladás, 6 vízivás, ikszanégyzeten krákogás, 456 akkreditált sajtómunkatárs, elején és végén 34 baráti ölelkezés a politikus társakkal, 44 bravó, 1 feleség és 1 leányka az első sorban, 1 szigorú tekintetű CIA és FBI vezető rögtön Bush mögött és persze nem tudom én hány millió amerikai tévénéző… na jó, most abbahagyom.


Szerda

A kikötőben az előző napon megismert ráncos tekintetű levelibéka tévedett: ezen a napon egész nap esett az eső! „Ez a hawaii tél” – mondják ilyenkor a helyiek, de azért valljuk be, hogy 17 napból egy esős nem olyan rossz arány. Megbízhatóbb, mint a Balaton nyaranta.
Mit is csinál az emberfia, amikor sem fürdeni, sem napozni nincsen kedve-lehetősége? Megkéri a szemben lévő kölcsönzőben üldögélőt, szerelje már fel a tetőt, s irány Pearl Harbor, lássuk csak, hol pusztítottak a japánok 1941. december 7-én vasárnap reggel.
A H1-es autópályán nyugat felé haladva könnyen elérhető a híres hely, ami egyfelől ma is a hadsereg kikötője, másfelől, múzeum, ahová milliók zarándokolnak el egy évben, hogy fejet hajtsanak az áldozatok emléke előtt. Szóval, csak követni kell a Pearl Harbor feliratot, s nemsokára egy parkolóhoz érünk, ahol a kocsit hátrahagyva, gyalog lehet elindulni. Készüljünk fel arra, hogy a belépő 25 dollár körül mozog, hitelkártyával is fizethetünk természetesen. Utána pedig következik az idegtépő várakozás, amit az amerikaiak evéssel és ivással ütnek el, de mi inkább tekintsük meg a külső kiállítást, amelyen az egykori egyenruhákat, fegyvereket és minden más érdekességet láthatunk. Ez persze a Texasból, vagy Oklahomából iderándult „honfitársakat” nem hatja meg, ők nem ezért jöttek, hanem azért, hogy hátha kiúszik egy csontváz az Arizona hullámsírjából (tudom, hogy most azt hiszik, hogy viccelek, pedig sajnos, nem!)
Amikor megkapjuk a belépőjegyeket, figyeljünk arra az időpontra, ami a papíron van, hiszen ekkor indul a hajónk az Arizona elsüllyedt roncsához. A gyengébbek kedvéért, különféle színekkel is jelzik a jegyeket, akik nem tudnak olvasni, könnyen megjegyezhetik, hogy a piros szín az óra harmincas indulást jelzi.
Hosszas várakozás után szép sorban tereltek fel minket arra a hajóra, ami átvitt az Arizonához. A Pearl Harbor filmet látva szinte megelevenedtek a képek, na meg a csatahajók. Annak idején mindegyik az USA egy-egy államáról neveztetett el, s persze a legfényesebb csillag az Arizona volt. Talán ezért is került ez a csatahajó a japán zérók figyelmének középpontjába. A borzalmas támadás álmában érte az USA Csendes Óceáni flottáját, bár a történészek egyre gyakrabban teszik fel a jogosnak tűnő kérdést: a hadsereg miként nem vette észre a nipponok támadását? Ezt magam sem tudom, de a parancsnok éppen golfozott, amikor az első bomba leesett. A támadás alig tartott 60 percig majd fekete füst vonta be Oahu szigetét. Amerika ezen a reggelen belépett a háborúba, s sokaknak volt szörnyű elégtétel, amikor 1945 augusztus 6-án előbb Hirosimára, három nappal később pedig Nagaszakira atombomba hullott.
Egy biztos, bármi is történt ezen a decemberi reggelen, a japán hadsereg legnagyobb győzelmét aratta. Amerika megtapasztalhatta, hogy mi is a háború, még ha bombák nem is hullottak a Mainlandre.
(Ennek kapcsán jutott az eszembe, hogy Hawaiin és Oahun rengeteg japán él, számtalan keleti étterem van és a két nép jól megfér egymás mellett. Pedig az itt élők akár haragudhatnának is a nipponokra…)
A hajó lassan és méltóságteljesen közelítette meg az emlékhelyet, ahol az Arizona kettétört teste a tengerben pihent. A hajótestet nem akarták kiemelni, hiszen ez temetőhelye az áldozatoknak, a mai napig több mint ezer ember csontváza nyugszik odalent. A hajóra épített hófehér koporsószerűen meghajló mauzóleum csendre int mindenkit, s itt valóban nem lehet, s nem is illik hangoskodni. A helyiek szerint a mai napig is olaj buggyan fel a sírból, de ezt nem láttam. Ellenben az emléktáblát igen, ahol az összes áldozat nevét márványba vésték. Ezek az emberek (férfiak és nők) Amerika halhatatlan hősei, ott-jártamkor egy háborús veterán könnyei között mesélte, hogy két fiának neve is szerepel a táblán. Ennek igazságtartalmát sem állt módomben ellenőrizni, azért mégsem kérhettem el az öregtől a személyi igazolványát. Tüzetesen átvizsgálva a feliratokat, magyar névvel nem találkoztam.
Ezen az emlékhelyen addig maradhatunk, amíg a mintegy 15-20 perc múlva esedékes következő hajó meg nem érkezik. Ekkor a fentieket visszazavarják, az újakat felterelik és ez így meg egész nap. Nekik üzlet, nekünk emlékezés. Különben a kikötőben nem lehet csak úgy szabadon mászkálni, hiszen a hadsereg – főleg a háborútól fenyegetett időben – Pearl Harbor szinte minden bokrát ellenőrzi. Néhány évvel ezelőtt eltévedtem, eljutottam az ottani laktanya sorompójáig, ahol nálam jobban csak a kapuőr döbbent meg, amikor meglátta a rövidnadrágban pompázó Suzuki Szamurájos magyar turistát. Ellenben nagyon kedvesnek bizonyult, nem lőtt le, adott egy jelvényt és megmutatta a helyes utat – kifelé a laktanyából.
Nos, ennyit a Pearl Harbor-i kirándulásról, amely nem tölti ki az egész napot, de amit semmiképpen sem szabad kihagynia annak, aki elvetődik a világ eme szegletébe. Viszont bőven elég egyszer megnézni.
Mivel a délután már jelezte, hogy másnaptól valóban jó idő lesz, bizakodva vártam utazásom befejező részét.



Csütörtök


Micsoda reggel! Kinyitom a tévét és ott látom Ben Shillert (Apádra ütök főszereplője) és Jennifer Anistont, akik friss szerelmesek módjára búgnak a kanapén, miközben – ha jól tudom, Jennifer Brad Pittel fut(ott?) A riporternő szinte kéjesen kérdezte őket, hogy kutyát fogadnak-e örökbe, vagy valamikor terveznek esetleg gyereket is?
A bájos Love Storyt megelőzően döbbenetes jelenetek futottak a képernyőn, s az összes nagy amerikai hálózat beszámolt a szörnyű eseményről! Történt, hogy egy amerikai család (papa, mama, gyerekek, kutya) békésen autózgattak valahol Pennsylvaniában, amikor a kocsijukból kifogyott a benzin. Mit tesz ilyenkor a derék honpolgár? Telefonon hívja a 911-et, majd azok segítenek. Nemsokára szirénázó rendőrautó érkezett a helyszínre, három egyenruhás kiszállt, erre a família blökije haragosan ugatni kezdett és nekiugrott az egyik rendőrnek. Talán bele is harapott a lábikrájába, de ez volt az utolsó tette, hiszen a fakabát azonnal puskát rántott és három lövéssel leterítette az ebet. Fájdalom, hogy a rendőrautóban maradt negyedik hatósági az egészet videóra vette, tehát a kolléga lő, eb kimúlik, anyuka visong, miközben a másik rendőr fegyvert fog az ártatlan, ámde hisztériázó családra. Na most, ez a felvétel „véletlenül” az egyik helyi tévécsatornához került, innen már egyenes út vezetett az országos állomásokig (NBC, ABC, CBS), amelyek persze a reggeli adásukban alaposan körüljárták a témát. Élőben kapcsolták a megrendült család pennsylvaniai házát, megkérdezték a rendőrkapitányt, miközben vagy tizenötször levetítették a valóban brutálisnak ható jelenetet, amelyben a kutya kileheli a lelkét.
Egész Amerika Tiffyről (a kutya neve) beszélt. A hamarjában elvégzett közvélemény kutatáson az emberek 96 százaléka elítélte a hatóság brutalitását. Arról már nem szólt a fáma, hogy a blöki egy tekintélyes húsdarabot valóban kiharapott a benzint hozó rendőr lábszárából. Mert ne feledjék, az egész onnan indult, hogy apuka elfelejtett tankolni. A dolog rosszabbul is végződhetett volna, mondjuk az intézkedő egyenruhás belelő a benzineskannába, az felrobban, na jó, nem folytatom…
Mire ezt végignéztem, az idő alaposan belemászott a délelőttbe, s az eget kémlelve megpróbálkoztam a Pali Hwy kocsival történő megmászásával. A Pali Hwy és a LikeLike Hwy vezet át a Honolulu mögött meghúzódó hegyeken, s a Pali út tetején szép kilátás nyílik az északi part tengerrészére. Amikor elindultam, még sütött a nap, de az út felénél szépen beleszaladtam egy felhőbe, amiből csepegett az eső. A hőmérséklet is nagyot zuhant, odafent pedig – azon túl, hogy a Scenic Pontnál semmit sem lehetett látni – erős szél lengedezett, s fázósan húztam össze magamon a trikót. ”Na ebből elég” - s azonmód fordultam vissza.
„Ha nincs Pali, jó lesz nekem a Gyémántfej is” – gondoltam, s ezt a délelőttöt arra szántam, hogy látogatást tegyek Oahu, s ezen belül Honolulu legjelképesebb pontján, a Diamond Head-en.
A Diamond Head egy kiszáradt vulkán. Belsejében, a kráterben szép zöld növényzet pompázik, s élő ember nincs, aki itt lávát látott volna. Persze jó 300 évvel ezelőtt ez is egy aktív volt, de mint tudjuk, változnak az idők és változnak a vulkánok is.
A Diamond Head Honolulu minden pontjáról jól látható és a hegy tetejéről páratlan panoráma nyílik a városra. Megközelítése egyszerű, a H1-es autópályáról a Waikiki kijáratoknál kell letérni, s haladni az Állatkert felé, innen pedig már nem is lehet eltéveszteni az irányt. Aki sajnálja a 3 dollárt a parkolásra, autóját leteheti a kráter belsejébe bevezető alagút előtt, aki innen továbbmegy, annak be kell fizetnie a 3 dollárt. (A különbség mindössze 100 méter, azaz ennyivel mehet tovább a lusta és fizető autós.) Amúgy a hegy tetejére ingyen lehet feljutni.
A parkolás után körbenézhetünk, nem látunk mást, csak zöld hegyfalakat. Innen indulunk el a kiépített sétányon a tetőre. Rögtön egy zseblámpabérlő helyre bukkanunk, de ne dőljünk be a trükknek. A zseblámpákat azért lehet 2 dollárért bérelni, mert a tetőre vezető úton akad egy rövid alagút, valamint egy csigalépcső, ahol nincs világítás. A tudatlan amerikaiak és japánok azonnal a zsebükbe nyúlnak és megkötik az évtized üzletét: a lámpa bérleti díja 2 dollár, amennyiben a világítótest épségben lejön a hegyről, 1 dollár visszajár. Különben amikor ezen a délelőttön lekocogtam, jött velem szembe egy amerikai család, s azt kérdezték, hogy MERJENEK-E lámpa nélkül nekivágni a nagy útnak, mivel a velem való találkozást megelőzően negyedóráig azon tanakodtak, hogy kell-e a szerkezet, vagy nem?
(A diskurzus minden bizonnyal úgy folyhatott, hogy a lámpaárus azt mondja „kell”, a mama kérdezi a papától, hogy „szívem, kell?”, a papa morogja, hogy „darling, nem kell”, a gyerekek nyafognak, hogy „de papa, kell”, mire az árus azt feleli, hogy „látja uram, a kölyköknek van igazuk, hiszen a lámpa kell”)
Mikor viccesen azt mondtam, hogy nem jó ötlet sötétben felmászni, észtvesztő sebességgel rohantak vissza zseblámpát bérelni. Százalékot nem kaptam a lámpadílertől…
Akik nem bírják a szomjúságot, vegyenek magukhoz innivalót, és most már induljunk el a Diamond Head-re! Az aszfaltozott út hamarosan murvássá vadul, s meredeken emelkedik, miközben olykor kiálló sziklákat kell kerülgetni. Ha szabad javasolnom, ne álljunk meg ötpercenként pihenni, két okból sem. Az egyik, hogy a mögöttünk jövők és a szemből lefelé haladók nem férnek el, másfelől viszont jobb egybe letudni a távot, s odafent szuszogni.
Mintegy 20 perc után igen meredek és 100 lépcsőből álló kapaszkodó következik, amelyet a már említett alagút követ. Az alagút magassága 2,1 méter, az ennél magasabbak hajoljanak le. A közepe kicsit sötét, de nem kell félni, hiszen a lámpás családok majd világítanak nekünk. Ezt követően masszív csigalépcső megmászása következik, majd egy – a japán emberek méretéhez szabott – lukon kell kibújni, de az elénk táruló panoráma kárpótol a fáradtságért. Na mondjuk az a szakállás turista, aki a mászástól éppen mellettem lett rosszul, biztosan nem a pazar kilátás miatt raktározza el ezt a kirándulást.
Fentről zöld és türkizkék a Csendes Óceán, amely ahogy mélyül, úgy lesz egyre sötétebb kék színű. Bal kéz felé piciny fehér világítótorony rí ki a zöld pálmafák közül, ennek árnyékában tért vissza a halálból a Pearl Harborban az egyik pilóta, miközben annak kollégája már régen lenyúlta a halottnak hitt kedvesét. Szép kis barát az ilyen…
A város felhőkarcolói picinek hatnak ebből a magasságból, az autópályán suhanó kocsik pedig apró pontok csupán. A Diamond Head tetején állni nem olyan, mintha a Csomolungmán dekkolnánk, mégis, ha kinyújtjuk a kezünket, olykor elérhetjük a felhők szélét.
A lefelé vezető út maga volt az álom, a Diamond Head tetejéről lehetett látni, hogy a Makaha Beachen ragyogó idő van, azaz süt a nap. A nagy mászást pedig éppen a tengerparton lehetett a legjobban kipihenni, s alig 70 perces kocsikázást követően a Makahán valóban tombolt a nyár. Egy idős asszony mellett tettem le a zsákomat, de ezen a napon a hullámok nem is csaptak olyan magasra, úgyhogy remek alkalom mutatkozott az óceánnal való barátkozásra, más kérdés, hogy a part menti áramlatok igen erősek voltak. Az asszony láthatta, hogy nem amerikai vagyok, s érdeklődő pillantásokat vetett a könyvemre, melynek címlapját Szilágyi János arca foglalta el, na mondom, ennek még itt is sikere van a hajlott korú hölgyek körében Hely, ha én is ilyen helyes lehetnék…
Napnyugtáig nyugtattam magam a Makahán, miközben a fejem felett helikopterek húztak el, s abban reménykedtem, hogy nem tört ki a háború. Mikor a Korál együttes számának címének megvalósulása (Homok a szélben) már félórája bosszantott, s a lemenő nap fénye aranyhidat vont a víz felé, hazaindultam.
Este a „Csontember” (The Bone Collector) ment a tévében, aminek kapcsán eszembe jutott a reggel megharapott rendőr, s azzal a tudattal aludtam el, hogy 1983. februárjában a Csalán utca 42. előtt, az általános iskolai kötelező MÉH-papírgyűjtés közepette engem is megharapott egy kutya. Igaz, azt nem a lábam, hanem a kezem bánta, ja, puskám nem akadt, s egyetlen kamera sem volt a közelben.


Péntek


Az utolsó nap, amikor birtokomban volt a kocsi, így elvonultam a Yokohama Beachre! Ezt több okból sem kellett volna megtennem. Egyfelől a japánokkal 2002 nyara óta nem ápolok örökbarátságot, másfelől majdnem ottmaradtam a parton. Ez a partszakasz a Makaha Beachet követeően a 93-as út végpontjánál fedezhető fel, s homokos, akárcsak társai ezen a szakaszon. Csakhogy az egyik hullám ívét nem jól számítva ki a víz úgy megpörgetett, s vágott ki az igen kemény partra, hogy néhány pillanatig azt sem tudtam, hol vagyok, ellenben a heveny napsütésben csillagokat láttam, a fejem is fájt, a hátam nem kevésbé. Pedig már azt hittem, hogy rutinos fürdőzőnek mondhatom magam, de a Csendes Óceán még nekem is tudott meglepetéseket okozni. (Szerencsére azóta kutya bajom, a fülemből még aznap kiugráltam a vizet és egyéb károsodást sem szenvedtem a figyelmetlenség miatt.)
Ennek a napnak az estéjére amúgy külön készültem, hiszen a Kalakaua Avenue-n található DFS Galériában ingyen hula-show-t rendeztek. Márpedig ha valami ingyen van, akkor mindek fizessünk érte, nem igaz?
(Itt engedjenek meg nekem egy kis kitérőt. Véleményem szerint Oahun két olyan dolog van, amin „megfejik” a turistákat, de ami abszolút felesleges pénzkidobás. Az egyik a Polynesian Culture Center, a másik a Sunset Boat, azaz naplemente a hajóról nézve.
A Polynesian Culture Centerben az egész napos program 70 dollár és bár valóban megismerkedhetünk a „keretek közé zárt” egykori életvitellel, de többet mond, ha elmegyünk egy kis hawaii faluba, mondjuk a sziget északnyugati csücskében, vagy Big Islanden, tekintettel arra, hogy ugyanazt láthatjuk, csak naturális kiadásban. Az itteni hula-show valóban tartalmas, de ezért nem kell egy egész napot eltölteni, elég csak estére menni és 25 dollárért bámulni a hula táncosokat.
Ami pedig a naplemente-hajókkal kapcsolatos, sok kiránduló átkozta már a pillanatot, amikor jegyet váltott (50 dollár!), kihajózott, a nap lement, de a felhők miatt semmi nem látszott, ráadásul a hullámzó tengeren a felszolgált ingyen pezsgőt sem lehetett normálisan meginni, mert az állandóan kilöttyent a pohárból. Oahun fizetés nélkül is káprázatos napnyugtákban lehet részünk: ha van kocsink akkor az északi oldalon lévő Sunset Beachen, ha nincs négy kerekünk, akkor a honolului Ala Moana Beach Parkban, ha pedig bátraknak bizonyulunk és sötétben is le merünk jönni a Diamond Headről, akkor annak tetején is élvezhetjük a narancsos napkorong eltűnését a vízben.)
De most már vissza a péntek estéhez, Honoluluhoz és a DFS Galériában tartandó ingyen hula-showhoz! Kis csalódást azért okozott, de szigorúan kronológiai sorrendben haladva felidézem a történteket.

18.35: Megérkeztem a Galériához, bent a vásárló tömeg egymás sarkát taposta, a kapuban egy 2 méteres ember invitált mindenkit a hula-showra, „soha vissza nem térő alkalom” jeligével, miközben a nagyszínpad körül gyülekeztek az emberek.

18.45: A „megtelt” tábla kiakasztása helyett újabb helykeresők jöttek és lökdösték azokat, akik már félórája itt álldogáltak. Nekem szerencsém volt, hiszen a színpad sarkánál jutott kétszer két méter, bár méreteim miatt amúgy is nehéz lett volna ellökni. A hangszórókból folyamatosan üvöltött a hawaii zene, miközben egy elhelyezett videokamera felborult. Lett is belőle nagy kiabálás, amely a sztereóban közvetített zenével igencsak érdekesen hangzott.

18.55: A Felvonulási téren anno május elsején nem voltak ennyien, miközben egy hang bejelentette, hogy a hula show késik. Oh My God…

19.00: A felháborodást megelőzendő három hawaii inges férfi énekelni kezdett, erre a tömeg tapsolt és megnyugodott. A színpad mögötti üzletben szemrevaló nők és izmos férfiak vetkőztek a porcelánedények között, mint később kiderült, ők voltak a táncosok.

19.07: Egy alig ruhás férfi Vágó István-módjára a színpadra ugrott és belefújt egy kagylóba. A tülkölést követően hangos zenével vette kezdetét a hula-show. 3 lány és 3 fiú jött, meztelen talpukkal olykor hangosan dobbantottak, kezükben rúddal evezést imitáltak, a lányok csörgőt ráztak és énekeltek. Mint megtudtam, a polinézek ekkor érkeztek meg a csónakkal, s a helyi lányok kedvesen üdvözölték őket.

19.10: Három perc show-t követően a fiúk és a lányok elillantak, s a dobogón megjelent egy Karel Gott kinézetű fazon, aki negyedórán át énekelt, miközben a legjobban mosolygó idős asszonyok nyakába virágkoszorút helyezett el.

19.25: A táncosok visszajöttek és újabb két percig rázták magukat és a csörgőt, majd elpárologtak. 21 perccel a kezdés után a shownak nem kellett folytatódnia, a félórás hula tánc 5 percig tartott (de ingyen volt!), a tömeg lassan oszlani kezdett.

19.30: Semmi nem emlékeztetett arra, hogy negyedórája itt még egy heringes
dobozban álltak az emberek. Velem együtt…

Hazafelé ettem a méregdrága honolului fagyiból, majdnem vettem egy Pro-Bowl trikót, miközben a Fort De Russy Parkban egy másik buli hágott a tetőfokára, hiszen ezen az estén bowlingozni lehetett a tojásagyú focistákkal. Így telt el január utolsó péntekje, s következett utazásom utolsó 3 napja.


Szombat

Több szempontból is tragikus nap, de kezdem az elején!
A hajnali felkelés ezen a héten már másodszor történt meg, s ezúttal nem is hagyott „cserben” a hawaii időjárás, azaz tiszta felhőtlen égbolt mellett nézhettem meg ugyanott a napfelkeltét, ahol hétfőn ez nem sikerült. Illetve nagy szerencsém volt, hiszen akadtak felhők az égen csak éppen ott volt „lukas” a menny, ahol a napocska kidugta az orrát a Csendes Óceánból. Mit mondjak, fantasztikus látványnak bizonyult, ámbátor kicsit szomorúnak is, hiszen a közelgő hazautazásomat juttatta eszembe.
A visszafelé vezető úton a Koko Head melletti pihenőnél vörösbegyes madarakat nézegettem, amint azok a bokrokon ugráltak, majd megcsodáltam, ahogy a felkelő nap beragyogja a Diamond Head előtti öblöt, a sötétkék tengervízből világos lesz, miközben a szürkésfehér felhők nyaldosták a Koko-hegy tetejét. Tudtak követni?
Hazafelé menet beugrottam a Foodland elnevezésű hipermarketbe, hiszen még az indulásom előtt megígértem Adélnak (Szentendrén élő németjuhász kutyánk), hogy kap egy hatalmas marhahús-ízesítésű csontot, amit majdnem fél évig rághat. Ehhez képest egy hétig ette, majd elásta, azóta sem leli. Amikor a pénztárnál a kisasszony kezébe vette a valóban termetes csontot, szinte sikoltva kérdezte, hogy mekkora kutyának viszem ezt? Elmagyaráztam neki, hogy az én hazámban vannak németjuhász ebek, mire levonta a következtetést: akkor én ugye német vagyok?
További magyarázkodások helyett otthagytam a lányt, annál is inkább, mert közeledett a kocsi visszaadásának határideje.
A Mc Cully utca sarkán lévő Shell Kútnál alaposan kiporszívóztam a kocsit, tekintettel a 20 dolláros takarítási díj által kiváltott fenyegető érzésre. Majd lassan gurulni kezdtem a kocsileadó felé. Már csak 10 méterre voltam onnan, amikor rendőrautó szirénája visított fel mögöttem – te jó ég, lemeszeltek… Életemben először, Amerikában.
Bevillant minden korábban tanult dolog: nyugton maradni, nem kapkodni, semmi felesleges mozdulat, mert lelőnek. A várakozásokkal ellentétben a rendőr nagyon kedves alacsony fekete ember volt, aki nem büntetett meg, csupán az adataimat írta fel és figyelmeztetett, hogy legközelebb ne felejtsem el bekapcsolni a biztonsági övemet. Közben a tőlem 10 méterre lévő kölcsönzőben vihogtak, hogy ki ez a barom (rám vonatkozott), akit ennyivel a cél előtt fülel le a hatóság. Az egyenruhás közben kétszer is elmondta, hogy nem ad tikettet, majd szigorúan ellenőrizte, hogy a hátralévő 1000 centin bekapcsolom-e az övem. Nem mertem nem megtenni.
A visszavevő csodálkozva húzta fel a szemöldökét, midőn meglátta a pedantériát a gépjárműben, szerintem magában azon dühöngött, hogy nem tudja levonni a nevetséges takarítási díjat. Ebben a kocsiban azonban a homokszemek is elvágólag álltak, úgyhogy kénytelen volt mindenféle „csárdzsolás” nélkül bevételezni a rózsaszín négykerekűt.
Felballagva a szobába azon vettem észre magam, hogy minden egyes tévéállomás ugyanazt közvetíti (a Cartoon Network volt a kivétel, ott Dexter továbbra is kitartóan püfölte húgát), s ekkor hasított belém a felismerés: valami tragédia történhetett. Néhány perccel később már tudtam: Texas felett felrobbant a Columbia űrrepülő, s ez a tény majdnem egy óráig a képernyő elé szögezett.
De aztán a csodálatos nyár ismét Waikikire hívogatott, ezúttal az Outrigger Reef hotel medencéjénél ütöttem tanyát, ahol olvasgattam, míg egy beszédkényszerben szenvedő kanadai (Edmontonból) nem szegte kedvemet. Mikor már azt is tudtam, hogy az edmontoni énekesmadarak hova húznak a hideg elől, egy gyors mozdulattal lehúztam a tengerhez, véget vetve a disputának. Az az igazság, hogy egy kicsit untam már a banánt, pontosabban az edmontonit.
Eszembe jutott, hogy ezen a Hawaii kiránduláson sem láttam bálnát, talán még ez az egyetlen dolog, ami hiányzik az élményekből. Akinek piszok szerencséje van, észlelheti, ahogyan a hatalmas állatok kiemelkednek a vízből, brutális méretű farkukkal hullámokat produkálnak, vagy gőzfüggönyt fújnak a levegőbe. Nekem mindjárt Ahab kapitány és Moby Dick bukkant fel, de sajnos sem fehér, sem szürke bálnát nem pillantottam meg. Ha önök mégis arra vetemednének, hogy órákat töltenek a tengerparton a bálnák felemelkedésében reménykedve, arra figyeljenek, hogy hol vannak a sirályok! Ha sok köröz egy helyen a nyílt víz felett, ott lehet a bálna, ezek a madarak ugyanis előszeretettel üldögélnek a nagytestű állatokon.
Ezen a szombaton elmaradt a magyarok szokásos szombati estje, a főszakács, István a derekát fájlalva otthonában pihengetett, így Karcsi bácsi felé vettem az irányt. Igaz, a betervezett ebédünk éppen a Waikikin eltöltött délután miatt ugrott, de azért remek römi partit vívtunk egymással, melynek végén 2,36 dollárral lettem gazdagabb, mindez 2 órás küzdelem után. Ja meg az is kiviláglott, hogy olyan paklival játszottunk, amiben egyetlen nyolcas lap sem szerepelt. (Karcsi bá’ a néhai PAN AM egyik járatán kapta ajándékba ezt úgy 15 évvel ezelőtt. Most már értem, miért volt ez ajándék kártya, s hogy miért ment csődbe a PAN AM. Szerencsére kettőnk közül senki nem jelentett be rönanszot, azaz enyém lehetett a 2,36 dollár.) Később megjött a Hajós Rudi, aki azt javasolta, hogy játszunk Black Jacket, s mikor találtunk egy másik – immáron hibátlan kártyacsomagot – vállaltam a bankos szerepét. Másfél óra heveny lapcsata után senki sem nyert semmit, ellenben a kezem majdnem leszakadt a sok osztástól.
Öreg este lett már, az utcán a másnapi Pro Bowl láz tombolt, s a honolului utcákon olyan csúcsforgalom támadt, mint odahaza a Lánchídon hétköznap este.(Hétvégére ugyebár a főpolgármester úr lezárja.) Gyönyörű éjszaka volt, egyetlen felhő sem úszott az égen, s a kikötőben egy gazdag ember tűzijátékot rendezett csak úgy, a saját szórakoztatására


Vasárnap

Ez már valóban a csendes pihenés napja, amúgy mindenki a honolului Aloha Stadion felé vette az irányt, akinek meg nem jutott ott hely, az a tévét bámulta. A Kalanianole út mentén fekvő See Life Parkba indultam el a 22-es Beach busszal, ahol szelídített delfineket simogathattam, illetve úszkálhattam a halak között. Ugyanez a Hanauma Bayben is megtehető, csak ott 6 dollár, itt meg 15 volt a belépő. A nap szinte égetően sütött, de ezt már megszokta a bőröm, azaz nem égtem le. Később leballagtam a Csendes Óceán partjára, ahol csak óvatos körülmények között merészkedtem a vízbe, hiszen meredek sziklák emelkedtek ki. Egyszóval, így telt el csendesen ez a nap, miközben már a másnapi 34 órás utazás járt az eszemben.



Hétfő

A búcsú napja. Először autóbusszal elmentem egy könyvesboltba, ahol CD-ket vettem és két falinaptárt 1-1 dollárért, így azt gondolom, hogy én is megcsináltam a 2003-as év üzletét. Utána hazamentem és megpróbáltam mindent betenni a táskákba, ezek már ordítottak a belső feszültségtől, de aztán valahogy csak kibírták. A szobát kissé romosan hátrahagyva taxival mentem át Karcsi bácsihoz, aki azonnal ebéddel invitált, magam azonban az ILIKAI (itt lakik az öreg) medencéjéhez indultam, ahol – mivel nem voltam regisztrált szállóvendég – nem kaphattam törölközőt. Kissé dühítő dolog volt, hogy előttem 40 frissen mosott fürdőlepedő tornyosult, de ÉN EZEKBŐL NEM KAPHATOK, MERT A SZABÁLY, AZ SZABÁLY – okított ki a pult mögött álló, mind a 32 fogát villogtató ember, azaz megint bebizonyosodott a nagy igazság, hogy Amerikában nem lehet semmiféle regulát átlépni. (Erről már az 1996-os atlantai olimpián meggyőződhettem, amikor az öt egymás mellett lévő ajtó közül a hozzám legközelebbi, középsőn szerettem volna bemenni, de csak a másik oldalon lévőn léphettem be. Igaz, hogy mind az öt ugyanoda vezetett, de akkor sem szeghettem meg a szabályt, hogy ÉN CSAK A MÁSIKON mehetek be és nem ott, ahol nekem tetszik.)
A napozás az utolsó volt ezen a télen a Hawaii szigeteken. Délután elmentem az Ala Moana Shopping Centerbe, a kedvenc kínai éttermembe, ami a Panda Expressz nevet viseli, itt a legfinomabb a narancsos és a mandarinos csirke. Utána pedig a naplemente következett. Az Ala Moana Park nagy pálmafái alatt néztem, ahogyan a nap elbúcsúzik tőlem és a Hawaii-szigetektől.
Karcsi bácsinál lezuhanyoztam és kirángattam a táskából a télikabátot, hiszen a hírek szerint Budapesten tombolt a hóvihar. (Mintegy 40 órával később bebizonyosodott, hogy a netes előrejelzés ezúttal nem tévedett.) Telefonon elbúcsúztam azoktól, akiket nem tudtam személyesen felkeresni, majd jött Karcsi bácsi barátja, az Agyagos Feri, aki 25 dollárt adott nekem a taxira, de nem kértem ám, csak úgy megkínált vele, merő szimpátiából. Gondolkodtam, hogy visszaadom, hiszen ez a 25 dollár igazán nem vágott volna földhöz, de addig erősködött, amíg „zsebre tettem” a pénzt.
És ez már valóban a „goodbye” ideje! Karcsi bácsi megölelt, megígértette velem, hogy 2004-ben is találkozunk, és azt is, hogy elintézem neki a magyarországi bankproblémáját. Az idő gyorsan haladt, s 21 órakor becsukódott a taxi ajtaja, ami elindult velem a repülőtér felé.



Kedd - Szerda


A hazautazás másfél órás sorban állással kezdődött a honolului reptéren – ennyi ideig tartott a becsekkolás. A cipőm megint az átvilágító gépben, zokniban toporgok a tisztviselő előtt. A záróra előtt a felmosott Burger Kingben már csak Whoppert lehetett kapni, majd betódultunk a United Airlines gépébe, ami helyi idő szerint 23.37-kor emelkedett fel a betonról. A csodálatosan kivilágított Honolulu fentről úgy tűnt, mintha millió apró szentjánosbogár szállt volna alattunk, s a sziget 10 perc után már csak emlék volt a gondolataimban.
Hajnali 6.44-kor (2 időzónával keletebbre) érkeztem meg Los Angelesbe, ahol a gépi alvást követően magamba öntöttem egy nagy kakaót. Innentől kezdve következett a hazautazás legborzalmasabb része: 8 óra várakozás a délután 2.55-kor startoló Los Angeles-Frankfurt járatra. Néhány jó könyvvel a leghosszabb idő is elröppen, miközben számtalan repülőgép forgolódott előttem a betonon. Aztán jöttek a már megismert kerekes székesek, beszállás, indulás, s lőn csoda, megint szabad volt a mellettem lévő ülés. Csakúgy, mint Január 19-én, az oda úton…
Frankfurtban (helyi idő szerint már szerdán délben) még két óra dekkolás, agyonpakolt bevásárlószatyrokkal érkező honfitársak, egy, az orrát kissé magasan hordó nő, aki megkérdezte tőlem: ezért a színért melyik szoláriumba kell bérletet váltania?
Csak mosolyogtam, és azt mondtam: kisasszony, ezt a színt a világ legcsodálatosabb szigeteinek egyikén, Hawaiin árulják. Ezek után pedig elindultam Budapestre, ahol a Lufthansa gépe a csodával határos módon szállt le a tomboló hóviharban.
Már megint itt ez a „csoda” szó! De sokszor használtam ebben a fejezetben! De higgyék el, Hawaii valóban maga a CSODA!
Remélem, erről önök is meggyőződhetnek egyszer… Addig is: ALOHA
Csakhogy így mégsem fejezhetem be… Mert Önök joggal kérdezhetik, mi az az „Aloha”?
Ennek megértéséhez vissza kell kanyarodnunk Liliuokaláni hercegnő megbuktatásához, amiről Kalakaua esetében már meséltem. A lázadást követően Stanford B. Dole ananász ültetvényes vezette tovább a szigetet, s bár tökéletes uralkodónak tartotta magát, 1895-ben a leváltott Liliuokoláni hercegnő addig-addig mozgolódott, míg lázadást szított Dole ellen, aki az asszonyt házi őrizetbe záratta. A „börtöncella” az Iolani-palota egyik emeleti szobájában volt, ahol Liliuokaláni ugyan senkivel sem érintkezhetett, ám mégis minden kényelmet megadtak neki. A hosszú bezártság alatt visszatért ifjúkori szerelméhez, a versíráshoz. E fogságban született meg a szigetek nem hivatalos himnusza, az Aloha-Oe dal. Amikor a szigorú Dole meghallotta az éneket, annyira megtetszett neki, hogy a hercegnőt szabadon engedte. Liliuokaláni pedig azonnal Washingtonba utazott, hogy a kongresszusban erős pártot szervezzen maga mellé. Elékésett, hiszen már nem tudta megakadályozni Hawaii annexióját, amely 1898. augusztus 12-én következett be. Az igazi hawaiiak régi hazája az előkelő asszonnyal együtt sírba szállt, győztek az ültetvényesek.
1960-ban, amikor Hawaii az ötvenedik csillagként felkerült az Államok lobogójára, nagy ünnepség tört ki Honoluluban. Azóta az élet ebben a paradicsomban olyan, mint egy nagy puncsos tálban. Minden rózsaszín, mindenki boldog, legalábbis aki eljut erre a szigetre, vagy éppen olyan szerencsés, hogy ott élhet. Aki láthatja a Hanauma Öböl türkizkék hullámait, a naplementét a Sunset Beachen, a japánok által elpusztított, s újjáépített Pearl Harbort, az esőerdők bujaságával vetekedő lombokat, az egzotikus gyümölcsöket, s a hósapkás Manua Kea-t, egyszóval a világ egyik legcsodálatosabb darabkáját, Hawaiit.
Remélem, hogy azoknak is sikerült közelebb hoznom „őt”, akik soha nem találkoznak vele.
De még mindig tartozom valamivel!
ALOHA, azaz
Akahai (jóság)
Lokahi (egység)
Oluolu (kedvesség)
Ha-aha-a (szerénység)
Ahonui (türelem)

Ez Hawaii!


Honolulu-Budapest 2003. Január.