Helvét históriák

Svájc

Ott-tartózkodás ideje: 2007. máj. 14.  - 2007. máj. 20. (6 nap)

2 hozzászólás I 6 971 látogató olvasta. Rögzítve: 2008. márc. 18. küldd el ismerősödnek
Oszd meg ezt az oldalt!
avatar gyurry Beszámolója

Cimkék: Ballenberg  Bern  Chillon  Eiger  Genfi-tó  Grindelwald  Gruyeres  Jungfrau  Lausenne  Lauterbrünnen  Léman  Luzern  Matterhorn  Montreux  Morges  Mönch  Oberhofen  Rheinfall  Rivaz  rösti  Schaffhausen  Schilthorn  Staubbach  SteinamRhein  Thun  Trümmelbach  Vevey  világörökség  Zermatt  Zürich 

Hosszú idő után az internetes kapcsolatfelvételnek köszönhetően találkoztunk össze újra Henivel, s a sok-sok éjszakai beszélgetés eredményeként egyszercsak meghívott, hogy töltsek el néhány szép tavaszi napot nála, miközben bejárjuk Svájc szépségeit. Habár az idő nem ígérkezett túl jónak, de a prognózisoktól sosem szoktam megijedni – s most sem bántam meg. Volt ugyan égi áldás, de az sokkal inkább jelentkezett az idő látványos jobbrafordultában, mint az esőben.
Hétfő este keltem útra, s a közel kétórás utat sötétben tettem meg az Alpok bércei fölött, miközben elmerültem az egyik legjobb alpesi hegymászó-sztorikat tartalmazó könyv lapjaiban. Aztán szóltak, hogy ihaj, itt vagyunk Genfben, ideje kiszállni. Este 11-kor érkeztem a terminálra, bő félórás késéssel, szegény Heni már egy órája szobrozott a váróban. De még mindig jobb volt benn, mint kinn. Elég humid volt a környezet, s méginkább azzá vált, ahogy haladtunk a svájci főváros felé. Szakadó esőben suhantunk Bern felé, ahol Heni mindennapjait tölti. Bern Ittingen nevű elővárosában álltunk csak meg, mikor már a sarkcsillag is túl volt a zeniten. A hosszú nap után mindkettőnknek jólesett az alvás.

Lucerna

A kései lefekvést kedd reggel korai kelés követte, hiszen – habár laza napot terveztünk – sok látnivalót szerettünk volna bezsúfolni e napra a szomorkás idő ellenére. Egy kellemes reggeli az erkélyen, majd irány Luzern. Nincs szép idő, de azért látunk néhány szép dolgot útközben is, szurdokvölgyek és kastélyok koszorúzzák utunkat, majd megérkezünk a pillangós virágú takarmánynövényről elnevezett híres városkába, Lucernába.
Luzern Svájc hatodik legnagyobb városa, de igazából egy csendes, közepes nagyságú városka. Bámulatos természeti környezetben fekszik, a Vierwaldstatti tó partján, a Reuss-folyó torkolatánál, a 2120 méter magas Pilátus csúcsa alatt bújik meg, de nincs messze a Rigi, s a 3000 feletti Titlis sem. Nemcsak a környezet, hanem a város is sok szépséget rejt, Svájc egyik legszebb és legszínesebb városa, bájos utcák, hangulatos terek, festett falú házak örvendeztetnek meg minket a borús időben is. Néha rákezd az eső, néha csendesedik. A tóparton is csak fekete fellegek sorakoznak, de így is érzékelhető, mily csodás a kilátás a tóra, s az öböl bejáratán átívelő hídról a város felé. S ott áll előttünk Luzern legnagyobb nevezetessége, a 14. századi fahídja, a híres Kápolna-híd, melyen keresztül megközelíthető a tó közepén álló, még a hídnál is közel száz évvel idősebb víztorony. Ritkán lát az ember vártoronyra hajazó víztornyot: masszív kőfalak, melyet meredek, cserepekkel fedett tető borít. A fahídon keresztülsétálni az egyik legnagyobb élmény, több mint száz táblakép emlékeztet a régi Luzernra, s a város történetére. Sajnos néhány évvel ezelőtt néhány dohányos huligán miatt a fahíd tűzvésznek esett áldozatul, s habár újraépítették, e festmények máig pótolhatatlannak bizonyultak. Mégis kétszáz méter tömör gyönyör végigmenni a város jelképén. S ráadásul Luzernben van egy másik hasonló fahíd is, ami bár jóval rövidebb, de még a Kápolna-hídnál is korábban épült: a Reuss felett átívelő cikcakkos Malom-híd Európa legidősebb fahídja, a 13. század eleje óta segíti a helvét polgárok átjutását a folyó két partja között. Sőt, a hídon még egy kis kápolnát is kialakítottak. A város másik ékessége a parton álló hófehér jezsuita templom, mely egy csodálatos barokk belsőt rejt: a hófehér falakon diszkrét rózsaszín dekoráció – merőben visszafogott barokk díszítés. Visszasétálva a Reuss túlpartjára, kolombázsos házak és a korábbiaknál is szebb falfestmények mellett sétálunk a Pinokkió bárig, mely az egyik legbájosabb terén csábítgat minket egy kávéra. A kávézó telis-tele mindenféle Pinokkió relikviával, bábuk, képek, csecsebecsék ékesítik a falakat, nem lepődnék meg, ha Dzsepettó hozná ki a forró csokit.
Luzerni túránkat a város felett emelkedő várfalon tervezzük befejezni. S láss csodát, az addigi néhány borult óra elmúlásával elénk tárul a Pilátus sipkája! A felhők eloszlanak, s gyönyörködhetünk a hófedte bérc látványában. Nem mintha a Luzerni-tó körül sorakozó hegyek, a Rigi és társai kellemetlen látványt nyújtanának, de azért a Pilátus masszív tömbje lenyűgöző. Persze a tó és környéke is kívánatos a szemnek, hiszen a templomtornyok erdején túl ott feszül a kék víztükör. S jobbra vagy balra pillantva pedig a várfal nyolc tornyából egy-kettő mindig feltűnik. Ez a látvány természetesen nagyban hozzájárult, hogy Svájc nagyvárosai között Luzern-t szeressem a legjobban, s nagyon elégedett voltam, hogy svájci tartózkodásom elején épp ezzel a csodás ékszerdobozzal ismerkedhettem meg.

Vihar a Brienzi-tónál

No de menjünk tovább, hisz még sok szép felfedezésre váró hely van Svájcban, s még csak most indulunk fel a hegyekbe! S milyen útvonalon! A Brünigpasson keresztül szeretnénk átjutni az Interlakent övező tavak völgyébe, de utunkat itt is tavak kísérik. Csodálatos ez a Svájc, nem tudom, hogy a gleccserek hogyan tudnak ennyi tavat táplálni, hiszen úton-útfélen feltűnik egy türkiz vagy azúrkék állóvíz, melybe néha lassan hömpölygő, meanderező, lomha vízfolyások ballagnak, vagy vad, tajtékzó, zúgókkal tarkított heves patakok és folyók rohannak. Itt van előttünk például a Sarner See vagy a Lungern See, melyekre meredek, zöld legelőkkel borított lejtőkkel zuhannak le a hósipkás gránithegyek. A hegyoldalban fel-feltűnik egy-egy hatalmas vízesés, csakhogy még romantikusabbá varázsolja a tájat. De ellaknék egy hüttében, ahonnan ilyen látványra ébredhetek egy tavaszi reggelen! Biztos sokan érezték már ezt énelőttem is, hiszen kis faházak kapaszkodnak fel még a legmeredekebb legelőkön is, de lehet, hogy igazából ezek mind a marhapásztorok szállásaként szolgáltak. Persze az én álmodozós lelkületemnek az első variáció inkább szimpatikus. A völgy végéből bámulatos a kilátás a Lunger See-re, ahogy tohonyán elfekszik a katlan alján. A tó kékjének és a legelő zöldjének csodás harmóniája bocsát útjára minket. Hasonló látkép fogad az ezer métert meghaladó Brünig-hágó túlvégén is: az alig megszületett Aare által táplált Brienzi-tó türkizszíne még nagyobb összhangban van az élénkzöld legelőkkel, vagy a dúslombú sötétzöld erdőkkel.
Egyre szűkülő szerpentineken törünk felfelé, nem tudom hova megyünk. Persze Henire rábízhatom magam, már amit eddig láttam, az is elég lenne emlékként, pedig még semmit nem láttam. Újra egy nagyszerű meglepetés készül: a világ tizedik legnagyobb vízesése alatt állok: a Giessbach vízesés 300 méteren keresztül hullik alá, többször megtörik, lelassul, aztán újra, mint ordító oroszlán jár körül, keresve, kit nyeljen el. Óriási hangrobbanás, száll a pára szerteszét, s lassan az eső is nekiáll. A Brienzi tó partján egy romantikus kastélyszálló, mintha Lillafüreden lennénk: ugyanaz a stílus, itt is-ott is vízesés, csak a kisvasút hiányzik. A tó felett viszont látványosan közelít a viharfelhő: a felhő leszállt a víz felszínére, mintha csak egy hidroplán akarna landolni. Nem véletlenül asszociál az ember a repülőgépre, hiszen alig egy perc telt el, hogy két vadászgép szállt el felettünk: gyakorol a helvét légierő. Vagy csak esőtáncot járnak? Ha igen, akkor arra érdemes őket fenntartani, mert nagyon hatékonyak: megint utolér minket az eső, süvít a szélvész, megindulnak az ég csatornái, igyekeznünk kell, hogy elérjük az autót.
A ramaty időre való tekintettel nem vállaljuk be a Brienzi-tó déli partján rohanó sztrádát, inkább a csendesebb északin autózgatunk. Mire Brienzbe érünk, újra kellemesebb lesz az idő, így a komor, mégis kedves faházakkal övezett utcákon jólesik a csatangolás, s a türkizkék víz színe is ilyenkor válik igazán élvezhetővé. A túloldalt felhőbe burkolózott hegyek követik utunkat. Lassan megérkezünk Interlakenbe, a svájci idegenforgalom egyik legrégibb központjába. A Brienzi és a Thuni tavat elválasztó alig több mint egy kilométeres földnyelven épült az alig ötezer fős kisváros, mely több mint száz éve fogadja a lelkes turistákat. Ennek megfelelően a presztízse sem kicsi, tanúskodnak erről a városközpontban sorakozó luxusszállodák is. Nem is nekem való ez a hely, s még a Jungfrau sem bújik elő a felhők közül – minden jel arra mutat, hogy ideje gyorsan továbbállni!

Oberhofeni varázs

A Thuni-tó színe már sokkal mélyebb kék, a felhős ég alatt nem is mutat oly vidám képet, a túloldali hegyek is zord felhőben leledznek. Mégis e mogorva látványban is megjelenik a szépség: ahogy a nap megpróbál átsütni a fellegeken keresztül, jelzi az égi küzdelem erejét, s a nap hatalmát. A fekete fellegek alulmaradnak, s a fény beragyogja a tetőt, a látvány talán csak ahhoz hasonlítható, amit Mózes látott egykor a Hóreben.
Halványzöld szőlőhegyek vezetnek minket Oberhofenig, a tópart gyöngyszeméig. A tóparti kisváros kastélyáról nevezetes, melyet a középkor óta építgettek, szépítgettek. A vár legkülönlegesebb része a tóba nyúló kis torony, melyet kolombázsos folyosó köt össze az erőddel. Funkcióját ugyan nem tudom kitalálni, de látványelemnek elsőrangú. A romantikus kastély a mélyen a tóba nyúló mólóról nyújtja legszebb arcát, s annak ellenére is élvezem a látványt, hogy közben óriási eső szakad a nyakamba. A záporesőt jobb nem a mólón megélni, így inkább teszünk egy sétát a kastélyparkban, minden oldalról körbejárva a magasba emelkedő keskeny és tömzsi tornyokat, melyeket csíkos zsalugáterekkel ékesített ablakok és több színben pompázó mázas cserepek tesznek barátságossá. Biztos élvezték a grófi csemeték is, különösen, mikor a parkban szaladgálhatnak. A park közepén áll egy kis faház, mely mindig a gyerekek rezidenciája volt: a babaház tele legalább több évtizedes játékokkal és kisruhákkal. Mégis szerintem a legjobban azt élvezték, mikor a partmentén kialakított, sövénnyel fedett alagútban szaladgálhattak. Én is átéreztem ezt a hangulatot, s ötéves gyerekhez hasonló mosoly ült ki az arcomra. Ám az igazi örömkönnyek akkor kezdtek hullani, mikor visszatérve a mólóra bámulatos látvány fogadott. Az imént még a fekete fellegekkel küzdő nap végérvényesen legyőzte a gonosz hadakat, s rávetette fényét Oberhofen várára. A fekete felhők alatt a vár aranyban úszott!

Thun

Alig pár kilométert megtéve értük el Thunt, a tó névadó városát. Az ország közepén fekvő negyvenezres település Svájc legnagyobb garnizonvárosa. Thun nemcsak ma a legfontosabb helvét katonai központ, a város látképét alapvetően meghatározó hófehér vár tanúskodik róla, hogy a múltban is számottevő védelmi funkcióval rendelkezett. Az Aare partján teszünk egy kis sétát a városházát körülvevő, árkádos házakkal övezett téren és kis utcákon, majd felsétálunk a négy sarkán tűhegyes tetőkkel az égbe szökellő tornyokkal bekerített vár tövébe. Kár hogy a felhők újra alászálltak, csodálatos lehet a panoráma, hiszen a várostól délre emelkedik a Stockhorn szemet gyönyörködtető csúcsa. A következő napokban többször láthattam a 2190 méter magas hegyet, mely egyik kedvenc svájci magaslatommá vált. De jó lett volna látni Thunból is! De sebaj, már eddig is oly sok ajándékot kaptam, nem lehet minden az enyém. A vártemplom mellett fedett lépcső visz le az Aare partra, ahol a luzernihez hasonló középkori fahíd vezet át a folyón. Lesétálva a partra beülünk egy kávézóba egy kis pihenő végett, hogy emésszük kicsit a thuni élményeket. Ezzel azonban még nem ért véget a thuni kalandozás, hiszen a tóparton áll egy alig százéves kastély, mely megér egy sétát. Élénkzöld pázsit veszi körbe Schaden kastélyát, mely kifut egészen a kékellő tóig, kár, hogy most inkább sötétszürkébe ment át a víz színe. De majd egyszer tán beülök ide egy koktélra, olyan időben, mikor ellátni a Jungfrauig.

Mackók városa

A nap végén tovább csorogtunk az Aare folyása mentén, s visszaértünk a svájci fővárosba. Bern mindössze Svájc negyedik legnagyobb városa, s máig megőrizte kisvárosi hangulatát. Az Aare kanyarulata öleli körbe a belvárost, mely szépsége és egységessége miatt kiérdemelte az UNESCO világörökségi védelmét is. Első utunk a Rosengartenbe vezetett, ahonnan már jól kirajzolódik a város harmonikussága. A virágokban és zöld pázsitban gazdag rózsakert nyújtja talán a legjobb kilátást az óvárosra. A város nevét V. Berthold hercegtől eredeztetik, aki állítólag nehezen tudta eldönteni, hogy minek keresztelje a települést. Úgy döntött, hogy arról az állatról nevezi el, amelyet először sikerül elejteni a város melletti rengetegben. S mivel egy medve, egy Bär bújt elő a bokorból, így vette fel a marcona állat nevét a város. A folyó melletti árokban ma is láthatók élő medvék, de valószínűleg a vacsora után már lefeküdtek csicsikálni, s a mi kedvünkért már nem bújtak elő.
A város a mai napig megőrizte történelmi hangulatát, valószínűleg ugyanúgy néz ki, mint 1848-ban, amikor fővárossá választották. Az egész belváros végigjárható az épületek árkádsorai alatt, ilyen esős időben ez nem utolsó tényező. Az utcákat 16. századi házak övezik, s ugyanebből a korból maradtak fenn a város fő látványosságát adó színesre festett díszkutak is. A város mégis talán városkapuiról nevezetes, melyek közül is kiemelkedik a Zytlogge harangtorony. Díszes 16. századi csillagászati órája a prágai Orlojra emlékeztet, itt is minden órában életre kelnek a figurák.
A belvárosnak még két jellegzetes gótikus épülete érdemel említést. A 15. században épült a városháza és a Münster, a katedrális. A Szent Vince székesegyház fantasztikus főkapuval rendelkezik, a színesre festett dombormű az utolsó ítéletet mutatja be igen látványos formában. Az egyik legmegdöbbentőbb részlet a pokol részen található, ahol a sátán egy csípőfogóval hajt végre végzetes metélést egy bácsi fütyijén, ami igen fájhatott neki. A látvány talán néhány embert megtérésre vezetett az évek során. A katedrális melletti teraszról rátekinthettünk az Aare kanyarultra is, de sokáig nem tartózkodtunk itt, mert már gyülekeztek a hasisárusok, s ilyenkor jobb továbbállni.
A főutcán található az Einsteinhaus, ahol Albert bácsi mindennapjait töltötte. Bernben dolgozta ki a relativitás-elméletet is. A Zytloggén túl van az egykor gabonaraktárként szolgáló Kornhaus, mely az egyik legszebb barokk épület Bernben. Előtte pedig a város legbizarrabb szökőkútja, a Kindlifresserbrunnen, az Emberevő óriás. A 16. században nagyon értettek a gyerekek ijesztgetéséhez. Egy kövér óriás nyolc gyereket tart a kezében, s az egyiket éppen lenyelni készül. Mivel besötétedett a város többi részének megtekintését egy legközelebbi alkalomra halasztottuk. Hazatérve elfogyasztottuk az éltető röstihagymát, majd a hosszú nap után álomra szenderültünk, bízva abban, hogy másnap reggel kedvezőbb időjárásra ébredünk.

A hegyek királya

Pár nappal az út előtt megnéztem a prognózist. Sok jót nem ígértek, sötét fellegekkel, záporral, zivatarral ijesztgették a magamfajtát – s hát a svájci meteorológusoktól óraműpontosságot vár el az ember. Zermattban egyenesen csak szerda délelőttre jósoltak kicsit jobb időt. De a keddi időjárásból ítélve nem bíztunk igazán ebben. Ennek ellenére korán keltünk, hátha mégis…
Az már jelent valamit, ha kinézve az erkélyről, kirajzolódik a Nagy Trió, az Eiger-Mönch-Jungfrau hármasa, s felettük sehol egy felhő. Nosza gyorsan bekapunk egy kis reggelit, majd kocsiba pattanunk, s száguldunk dél felé.
Az idő gyönyörű, Thun felé közeledve a teljes horizonton előbukkannak a hósipkás hegyek, bámulatos a látvány. Megkerüljük a Niesen 2300-as csúcsát, sietünk tovább, mert vonatra kell majd szállnunk, s jó lenne kevés időt veszteni várakozással. Törünk felfelé a szűk Kandertalon, hófödte hegyek kísérnek fel, de nem érünk rá bámészkodni, mert fogy az idő, s még messze vagyunk Kanderstegtől. Egy jó hajrával azonban épp elcsípjük az irányvonatot, mellyel átjutunk a Berni-Alpok alatt, egészen a Rhone-völgyig. A Lötscbergtunnel a föld mélyében köti össze Közép- és Dél-Svájcot. Télen, amikor a hágók zárva vannak, szinte csak itt lehet bejutni a zermatti völgybe. Ez Svájc egyik leghosszabb vasúti alagútja. 10 percig tök sötétben utazunk, sehol egy kis világítás, az autóból nem lehet kiszállni, az ingerszegény környezetben majdnem bealszunk, de aztán meglátjuk a fényt az alagút végén. A túloldalon, Goppensteinben csodás kilátás fogad: alattunk terül el a Rhone-völgy, az égen sehol egy felhő, szép nap elé nézünk. De pihenni nem szabad, ki tudja mikor érnek ide a fellegek. Gyorsan leereszkedünk a Rhone-völgybe, majd tövig nyomott gázpedállal rohanunk fel a mattertali szerpentineken. Körülöttünk a hatalmas sziklák és havas hegyek, ahonnan kőfolyások törnek utat lefelé. A hegyoldalt havasi hütték koszorúzzák az erdőhatár peremén, minden nagyon szép, minden nagyon jó. A forgalom viszont nyugtalanító. Egy öreg helvét csoszog előttünk, mögöttünk egy kamionos – mint ki letépte láncát – nyom minket felfelé. Ez a habitus nem tősgyökeres svájcira utal, de mi felvesszük a kesztyűt. Így csakhamar megérkezünk Taschbe, ahonnan nincs tovább út. Innen vonattal kell továbbmenni Zermattig, mert ott nincs autós közlekedés, csak villanyautók járnak a faluban. Aki fel szeretne menni, annak a kocsit a borsos árú parkolóban kell hagynia, sok pénzért vonatra kell szállnia, s csak úgy juthat fel a talán legnevezetesebb téli síparadicsomba, ahol az év minden napján lehet síelni. Az igazi költségek azonban még csak Zermattban kezdődnek, hiszen a faluból felvonók visznek fel 3000 méterre, ahol már próbálkozni lehet a lesiklással. Hát igen, Svájc nem olcsó hely, fel kell kötnie az alsóneműt azoknak, akik itt tervezik eltölteni szabadidejüket. De ki foglalkozik a pénzzel, ha el tud jutni ide, hiszen a látvány mindenért kárpótol: Svájc legmagasabb csúcsai emelkednek itt, hiszen a völgy végében van a Monte Rosa, melynél Európában csak a Mont Blanc emelkedik magasabbra. Az igazi ínyencség mégsem ez, hanem Európa legismertebb hegye, Svájc jelképe a gúla alakú Matterhorn, a Hegyek Királya. Erről mintázták a Toblerone csokit, s számos svájci terméken megtalálható a 4478 méter magas csúcs sziluettje. De vajon milyenek a légköri állapotok olyan magasban, mit fogok látni belőle? Hiszen sokan jönnek el megnézni, de nem mindenkire mosolyog rá. De vajon tud-e nekem ellenállni egy ilyen szépség? Persze, hogy nem.
Elindulunk hát a zermatti utcákon dél felé, s egyszer csak láss csodát: a házak mögül előtűnik a Matterhorn egésze, úgy ahogy Isten megteremtette – csupaszon, a maga arisztokratikus pompájában. Szám a fülig ér – igen, ő az! A piramis hófehérben pompázik, csak az élein vágja át magát a szürke gránit. Életem egyik legcsodálatosabb látványa. Ott áll ő maga, az álmaim hegye, tetején kis áttetsző felhő ül. Az ókori görögök valami ilyennek képzelhették Zeusz honát, pedig az Olimposz szépsége meg sem közelíti ezt a látványt. De jó lenne odamenni, megfogni, mászkálni rajta. Mint a mágnes vonzza a szemet, s lábaim reflexszerűen elindulnak. Igaz, ami igaz, nem a hegy, hanem a felvonó felé, de az is odavisz. Ám sajnos a Kleine Matterhorn le van még zárva, így nem jutunk fel Európa legmagasabban fekvő kilátójára. Így a Trockener stegig megyünk, de az is majdnem 3000 méteren van. Fent fagy, minden hófehér, alig tudom kinyitni a szemem. Pedig kell, hiszen ott állunk a Matterhorn előtt! Igaz, a csúcsa már elbújt a felhők mögé, de így is öröm rápillantani. Teszünk hát egy kis sétát, előbb a síelők körül szlalomozunk, majd inkább arra indulunk, amerre a madár se jár. Egy idő után már szűz hóban tapicskolunk, s kezd elérhetetlenné válni a Schwarz see. Úgy döntünk, hogy jobban járunk, ha lanovkával lemegyünk egy kicsit lejjebb, s majd inkább onnan kapaszkodunk vissza. A Matterhorn lábánál állva persze az ember szeretne valami nyomot hagyni arról, hogy itt járt, de hogyan is tehetné meg ezt a legegyszerűbben? Hát persze, beleírom a nevem a hóba sárga tintával!
Élvezzük még egy ideig a hófedte csúcsok látványát, majd visszasétálunk, s a felvonó levisz minket Furiba. Több mint ezer métert ereszkedünk, alattunk szépen kirajzolódnak a növényzeti övek. Előbb elérjük a törpefenyők zónáját, majd egyre nagyobb fenyvesek jönnek, s Furiban már hatalmas zöldellő dombokon házak tucatjai jelzik: ez már folyamatos emberi tartózkodásra is alkalmas. Sétálunk kicsit a hütték között, majd úgy döntünk, hogy megpróbáljuk innen megközelíteni a Fekete-tavat, nem lehet az túl messze. Elindulunk felfelé, mintha csak pár lépésre lenne. Pedig ha rápillantottunk volna a térképre, megdöbbentünk volna: több mint hétszáz méteres szintkülönbségnek futottunk neki, csak úgy játszásiból. Kezdtük is érezni, ahogy haladtunk felfelé, de innen már nem volt visszaút, hajtott minket a vágy, hogy megláthassuk a tavat. Pitypangoktól sárgálló csodás zöld réten fenyőgerendákból ácsolt, palatetős hütték, majd azokat elhagyva virágoktól tarkálló rét kísér, szarvasok suhannak a bokrok tövén, sebes hegyi patak omol alá kis zúgókon. Nagyon szép a látvány, de kevés az oxigén. A szerpentineken haladunk, küzdünk felfelé, fogynak a növények, egyre kövesebb, havasabb a táj. S egyszercsak meglátunk egy birkanyájat, de olyat amit még sohse korábban. Pedig birkából láttam már életem megboldogult korszakában egyet s mást, de ilyen játékjuhokat még soha. Mintha dauerolt lenne a gyapjuk, fekete pata, térd, orr, fül teszi mulatságossá őket. Nagyon szelídek, odacsábítom magamhoz őket, egy bárányt el is kapok. Meg se mukkan, csak tűri, hogy az ölembe veszem. Csak akkor szólal meg, mikor lerakom, s észreveszi, hogy a testvérkéi már a patakon túl járnak. Egy ügyes szökkenéssel átdobja farát a csermelyen, s betagozódik a többiek közé.
Ahogy haladunk felfelé, egyre nagyobb területet borít már a hó, s a tó még sehol, pedig már közel két órája küzdjük fel magunkat. Egy gyors uzsonnára leülünk, s nézzük a Zermatt fölött sűrűsödő egyre feketébb fellegeket. Utunk egyre rosszabb kilátásokkal kecsegtet. 3 jól felszerelt hegymászó siet nagy ütemben a tó felől, megpróbálunk hát szóba elegyedni velük. Természetesen kiderül, hogy a baráti Lengyelországból, annak is számomra oly kedves sziléziai városából, Gliwicéből jöttek. Viszont kedvünket szegik, mert szerintük még jó fél órára vagyunk a tótól. S már nem csak a felhők gyülekeznek, hanem elkezd havazni, ami rávesz minket, hogy feladjuk tervünket. Egyrészt a Matterhorn már úgysem csillanna vissza a Schwarzsee vizében, hiszen mindent hó fed, másrészt, a felhők sem ígérnek semmi jót, harmadrészt térdeink egyre rosszabb állapotban vannak, aminek alaposan betenne, ha nedves gránitfelületen kellene lefelé sietni. Bölcs döntésre szánjuk magunkat: feladjuk a hegy ostromát, s karnyújtásnyira a céltól visszafordulunk. Hiszen még lefelé is hosszú az út. A rövidebb utat válasszuk, s alig egy óra leforgása alatt leérünk a faluba. Mormoták rebbennek szét előttünk, majd elérjük a hüttéket, s mehetünk vissza Zermattba. Polákjainkat utolérve a lanovkán együtt utazunk, majd lent búcsút veszünk egymástól. Igaz később Zermattban is összefutunk még kétszer velük. Polak-wegier dwa bratanki!
Zermatt nagyon aranyos kis település, még annak ellenére is, hogy ma már hotelek százai épültek a kis faluba, egyre magasabbra kapaszkodva az ég felé törő sziklákon. Az ófalu azonban még ma is úgy néz ki, mint százötven éve a turizmus hajnalán. A ódon gerendaházak inkább ólszerűek, cölöpökre épültek, a cölöpökre lapos gránittányérokat helyeztek, biztos megakadályozandó, hogy a mormoták felmásszanak, vagy ki tudja miért? Nagyon bájos! A templom mellett a hegymászótemetőben fiatalabbnál fiatalabb alpinisták sírkövei sorakoznak, köztük több nevezetes mászóé, mint például Taugwalderé, aki az első sikeres Matterhorn-mászásban is részt vett. A vonatig még van egy kis időnk, sétálgatunk hát a városban, kár hogy azt a csendet nem érezzük, ami be szokta tölteni a városkát, mert a szezonkezdet előtt még rengeteg építkezés folyik, s markológépek és más brutál gépek hangja visszhangzik. Egy régi faólban újra dauerolt birkákra lelek, elszórakozok velük még egy kicsit, s így veszek hosszú időre búcsút e csodálatos tájtól. Elindul a vonat – a szívem majdnem megszakad.
Útközben megállunk még St. Niklausban, a Mattertal végénél, ahol egy csodás szamárhátíves híd ível át a folyón, majd repülünk hazafelé jóllakva a sok élménnyel, ugyanakkor lábunkban érezve a hosszú út minden fájdalmát. Újra begurulunk a vonatra, de most sem alszunk el, pedig az álommanó még erőteljesebben hipnotizál.
A nap végén Heni egyik kedvenc röstiéttermébe megyünk, a Thun melletti Langenbühl falucskában fogyasszuk el a svájci nemzeti eledelt. A hosszú nap igen kihozta belőlem az energiát, így még Heni adagjának a felét is belakmározom. Így szép befejezni e fenomenális napot!

Svájci skanzen

Csütörtök reggelre újra visszatért a már megszokott idő, s egész nap hatalmas eső zúdult Svájcra. Nem is igyekeztünk a felkeléssel, mivel ilyen időre a Ballenberg skanzen meglátogatását tartalékoltuk, mely csak 10-kor nyitja meg kapuit, tehát lustálkodhattunk egy keveset. Mennybemenetel ünnepe egyébként Svájcban munkaszüneti nap, de nem kellett arra számítani, hogy ilyen időben ellepik a helvétek a turistalátványosságokat. Ilyenkor csak az igazán elvakultak mennek ki a házból. Már harmadszor megyünk el az Interlaken környéki tavak mellett, de ilyen szörnyű látvány még soha nem fogadott minket.
A 2350 méter magas Rothorn-csúcs tövében hozták létre Svájc legnagyobb skanzenjét, ahol 16 kanton területéről több mint száz eredeti berendezett parasztházat és gazdasági épületet mutatnak be, 66 hektárnyi területen. A skanzenfalu velem egyidős, 1978-ban nyitották meg, s évről-évre egyre több és több épület került Ballenbergbe. A házak körül a kertek is a tradicionális jegyeket mutatják. Ballenberg ma is él: ezernyi növény a veteményes és virágoskertekben, a legelőkön állatok százai – marhák, lovak, kecskék, birkák, s természetesen a világ legaranyosabb állatai: szamarak legelésznek. A skanzen különböző részei más-más kantonok életét mutatják be. A berni házak talán a legszebbek: meredek zsúptető fedi őket, benn kolbászok százai lógnak, a hegyoldalban a kolombázsos patika és a drogéria is száz évvel ezelőtti berendezést rejt. A szakadó eső ellenére nagyon élvezzük a sétát. Mindenhol élet van, mindent ki lehet próbálni. Mint igazi városi gyerek az asztalosműhelyben ki is próbálok mindent. Jé, kalapács, üssünk szöget egy olyan fatörzsbe, amiben már több a vas, mint a fa, mert minden arra járó beleüt egy hatvanas szöget. Háncsolóval kihegyezünk egy fadarabot, majd inkább megyünk a malacokkal és egy gőgös gúnárral parolázni. A francia házak sokkal elegánsabbak, bent órákat gyártanak, itt ki van állítva néhány luxusóra is. Lehet, hogy ilyen hüttékben csinálták régen a Jura lankáin a Rolexet vagy a TAG Heuert, netán a Longinest? Sose lehet tudni. Aztán visszatérünk a német részekre, s nem hiszek a szememnek: szamarakra lelünk. Azok a cuki szőrös fülű bamba jószágok, eszem a szívüket, hát van ennél csodálatosabb teremtmény e földtekén? Bizonyára nincs. Persze egy kiscsikóval is sikerül összehaverkodni. Aztán megérkezünk Tessinbe, az olasz kantonba. Itt már minden más: kétszintes, belső tornácos kőház, házi oltárral, kiteregetett ruhákkal, boltíves borospincékkel – ez már más habitus, a német precizitást felváltja a talján lazaság. Az eső továbbra sem hagy alább, szegény birkáknak semmi fedél nem jut. A hegytetőn egy pasztellszínekben pompázó házikó, akár az Appeninekben is lehetne. Aztán visszamegyünk Közép-Svájcba, s elkezdünk ismerkedni különféle mesterségekkel. Van, aki kosarat vagy gyapjút fon, esetleg a szövőgép előtt ül. A malomban őrlik a lisztet, máshol sajtot állítanak elő. Mintha csak egy évszázaddal korábbra ugornánk az időben. Vagy több? Van egy ház, mely 1336-ban épült, a gerendáit már átdolgozta néhány szú, de 700 év minden viszontagsága ellenére, máig büszkén áll a skanzen közepén. A szakadó esőben még tekézek is egyet, de annak örülök leginkább, mikor újra szamarakra lelünk. Aztán újra fehér kolombázsos házak jönnek a fűrészmalom mellett. Fodrászüzlet, pletyka, hangos női csacsogás, locsogás – de inkább kínzókamrának néz ki, rossz belegondolni, hogy ezekkel a százéves műszerekkel mit csináltak. Aztán a mészégető boksák mellett sétálunk vissza a bejárathoz, ahol egy forró csokival melegítjük át magunkat. Szenzációs volt ez a skanzen a zuhogó eső ellenére is, hiszen egy helyen bejártuk egész Svájcot, megnéztünk minden vidéket. Uzsonnánkat elfogyasztottuk a kocsiban, hiszen piknikre nem volt sok terünk, majd hazaviharzottunk Bernbe.

Berni dínom-dánom

A fővárosban még úgy is volt restanciánk. Igaz a parlament teljes felújítás alatt van, abból semmit nem láthattam, de az előtte lévő szökőkútjáték jó szórakozásnak tűnik. A 26 kanton mindegyikét egy-egy szökőkút képviseli, de nehezen tűnnek fel a lyukak a sík téren, így nem mindig tudja az ember, jó felé szalad-e. De ilyen időben úgyis vizes lesz, mit számít melyik irányból. Meg is kaptam a magamét, a városnézést csuromvizesen folytathattam. Sebaj, előbb-utóbb úgyis így néztem volna ki. Már annyira megszoktuk az esőt, hogy leállunk malmozni egyet. Persze vannak gondjaim, védekezésre kényszerülök, Heninek jobban megy, igazából macska-egér harc folyik. Aztán bedobtam a törülközőt, s inkább elmentünk megint kedvenc katedrálisomhoz, hogy újra megcsodáljuk homlokzati domborműveit. Meg persze a Zytlogge toronyóráját is jó újra látni.
Hazaérve nagy dínom-dánomra készülünk, hisz megint nem tápláltuk magunkat túl napközben. Heni finom bolognait főz, lecsúszik mellé két üveg szicíliai vörös, sőt, olyannyira belejövünk, hogy még egy üveg tokajinak is a fenekére ütünk. Jó hangulatban fejezzük hát be a napot, reménykedve, hogy a következő nap az idő kedvezőbbre fordul, hiszen nagy események várnak minket.

A Limmat partján

Péntek kora reggel úgy határoztam, hogy kipróbálom, hogyan működik a stop Svájcban. Gondoltam, hogy Zürichben tengődő lengyel barátném felkeresésére ez a legmegfelelőbb utazási mód, hisz hozzá már annyiszor érkeztem stoppal, hogy megszámlálni sem tudom, s mindegyik alkalommal nagyon emlékezetes utam volt. Nosza nézzük, most milyen élménnyel gyarapszik a zsák. Heni kivisz az autópálya menti Esso kúthoz, aztán magamra hagy, innen nekem kell boldogulni. Gyerünk, útra fel, irány Zürich. Igaz, forgalom az nem nagyon van, de majd csak lesz valahogy. Telnek-múlnak a percek, de csak nem akar senki felvenni. De kisüt a nap, minden szebb lesz, nem kell csüggedni. Háromnegyed órába is beletelik, míg végre valaki megáll. Frank informatikusként, Oracle-szakértőként dolgozik a botrányokba fulladt Arthur Andersen cég utódjánál, de most éppen rendes évi katonai szolgálatát tölti. Azaz épp most töltötte le a háromhetes szolgálatot. Svájcban ugyanis minden hadrafoghatónak évente ennyi időt kell eltöltenie a laktanyában, hogy fizikailag és szellemileg is felkészült legyen, ha eljön, aminek nem kéne eljönnie. Nem szeretnék semleges országban élni! Évente kétszázezer hadrafogható vonul be a svájci laktanyákba, ahol sokféle gyakorlatot végeznek, csak épp lőni, na azt keveset lőnek. Kevés ugyanis a töltény. Ha ezt egy moldáv vagy egy szlovák katonától hallom, megrántom a vállam, de egy svájcitól – leesik az állam. Frank egyébként születésénél fogva rétoromán. Svájcban ugye négy hivatalos nyelv van, de ezt a leginkább a portugálra hasonlító, ólatin nyelvet mindössze húszezren beszélik. Az iskolában az alsó tagozatosok ma is rétorománul tanulnak, s a németet csak a negyedikben kezdik el elsajátítani. Ki tudja, meddig marad még fenn ez a nyelv a germanizálódó Svájcban?
Az autópályát elhagyva nagy nehézségek árán megérkezünk a Bremgarten melletti laktanyába, ahol a svájci hadsereg flottája parkírozik a magas kerítések mögött. Itt kellene leadnia az uniformist, de nincs itt senki, az ajtók zárva tartanak. Kis tanakodás után elindulunk, talán Zürichben van egy másik iroda, ahol le lehet adni a molinót. A hegyeken áttörve érünk be a végmoréna-dombokra épült városba, melynek szélén búcsút intünk egymásnak. Villamossal indulok a városközpontba, ahol már vár rám rég nem látott Kasia barátném.
A Limmat-parti Athén, Zürich, Svájc legnagyobb városa, közel 400 ezren lakják. Genf mellett a svájci reformáció másik központja, hiszen Zwingli itt hirdette tanait, mint a Grossmünster székesegyház plébánosa a 16. század elején. A Limmat-folyó torkolatánál épült város körbeveszi a Zürichi-tavat, csápjai messzire eljutnak. Zürich a leggazdagabb városok egyike, a svájci tüchtigség mindenhol látszódik. Itt minden tökéletes, mindenhol átsüt a precíz német mentalitás. Bankok és elegáns üzletek mellett haladunk végig a Bahnhofstrassén, melyet Európa egyik legszebb bevásárlóutcájaként tartanak számon. Én viszont már a banán alakú Zürichi-tó partjára sietnék. A hófödte csúcsok tövében megbúvó csodálatos kék színben pompázó tóparton kellemeset sétálunk és beszélgetünk. Nagyon rég láttuk már egymást, azóta sok víz lefolyt a Visztulán és a Dunán, de még a Limmaton is. Ülünk a tóparton, a szikrázó napsütésben egy fekete gyerek reggaet énekel mellettünk, lábunk egyszerre dobog vele. Aztán útnak indulunk a folyó mentén. A Limmat parton négy templom áll, a hegyen fenn a Nagy Károly által épített Grossmünster, alatta a Vízitemplom, a túlparton pedig az Európa legnagyobb átmérőjű toronyórájával büszkélkedő Szent Péter-templom, valamint a német nemeshölgyek számára kialakított Fraumünster. A parton csodálatos céhházak sorakoznak. Kellemes a séta, jó újra együtt lenni, s mesélni az elmúlt hónapok történéseiről. Kasia teljesen kivirult, amióta találkozott a nagy Ő-vel. Jó látni, hogy jól érzi magát. Még azt is bevállalja, hogy innen végzi varsói tanulmányait. Amikor kell, hazamegy, de egyébként itt éli mindennapjait. Beszéd közben felérünk a Lindenhof környékére. A középkori óváros csodálatos nyugalmat áraszt. Ám a gyomrunkban nincs nyugalom, ideje valami betevő után nézni. S mivel Kasia egy igazi konyhatündér, természetesen az ő főztjét választom. Kibuszozunk a város szélén fekvő lakásukig. A hatalmas panorámaterasszal rendelkező világos lakás nagyon trendi ikeás belsővel fogad. A szobák fényben pompáznak, de csak itt-ott van benne egy-egy szögletes bútor. De nagyon jó, hogy nincs túlzsúfolva, s az ember élvezheti a teret. Belakomázunk, beszélgetünk egy kicsit, de aztán indulnom kell, mert Heni már vár. Könnyes búcsút veszünk, majd visszabumlizok a városba.

Schaffhauseni fantasztikum

Henivel nekiindulunk felkeresni Európa legnagyobb vízhozamú vízesését, a Rheinfall-t. Már messziről robajlik az alázúduló víz, még nem is látok semmit, de már sejthető, hogy nem mindennapi látványban lesz részünk. S valóban: több száz köbméter zúdul alá másodpercenként a közel 150 méter széles zuhatagon, több mint húsz méter magasságból. A vízesés fölött, a zöldellő erdő közepében kecses vár terpeszkedik, hozzájárulva a festői képhez. Színkavalkád, hangorkán, minden érzékszerv kiélvezi a Rajna vízesésének bájait. Kellemes sétát teszünk a part mentén, de szemünket nem vesszük le a kaszkádokról, csak mikor valami igazi különlegesség tűnik fel. A vízesés mellett van egy hatalmas alumínium emlékmű. A tízezer fős Neuhausen volt egykoron az európai alumíniumkohászat bölcsője, s itt állt az üzemcsarnok. A kohók azonban mára eltűntek, csak egy emléktábla utal a dicső múltra.
Rövid időre magunk mögött hagyjuk Schaffhausen környékét, mert vár minket Stein am Rhein. Az Untersee és a Rhone partján fekvő kisváros igazi gyöngyszem, talán a legszebb svájci városka. Várfala, festett falú és kolombázs házai, vízköpői és óratornyai művészi egységet alkotnak. Nem tudunk betelni a látvánnyal, pedig Heni alig pár napja járt már itt, de az ő fényképezőgépe is rendületlenül csattog. Varázslatos város, tátjuk a szánkat rendesen. A főtéren beülünk egy forró csokira, innen csodáljuk a középkori freskókat, melyek nem vesztettek semmit szépségükből.
Visszatérve Schaffhausenbe az előbbihez hasonló látvány fogad. Újra szebbnél-szebb vízköpők, itt is szép festett falú házak, a zürichihez hasonló, zárt erkélyek, s vicces, színes szobrok. A város felett pedig ott magasodik Munot vára, ahonnan még szürkületben is gyönyörű a panoráma a városra és a Rajnára egyaránt.
Ezen a napon is oly sok meseszép helyre eljutottam, mi jöhet még ezután? De még haza kell menni, hiszen Bern még jó kétszáz kilométer. Ezt már félálomban is teljesítjük, de azért gyorsan elszáll az idő, s otthon vagyunk pikkpakk.

Lauterbrünnen

Szombat reggel végre kisütött a nap, felhők szinte sehol. Ilyen az alkalmas idő, ha az ember az Alpok lankáira igyekszik. S aznap komoly terveink voltak. Autóba pattantunk hát, s meg sem álltunk a Thuni-tó déli partjáig. Itt viszont megálltunk pár percre, mert a látvány, mely az elmúlt napokban felhők mögé bújt, végre teljes pompájában tárult elénk. A Stockhorn és a Niesen is őrként állta utunkat, de kitértünk előlük, mert várt minket a Lauterbrünnen völgy, mely nagy meglepetéseket rejtett. A vadregényes, alig egy kilométer széles gleccservölgy egyre szűkül, a környező hegyek a nap sugarait alig engedik át. Télen állítólag nem is süt ide a nap, de nyáron is jóval hűvösebb, mint más, környező területek. A 28 km hosszú Lauterbrunnental egy kettős gleccservölgy. Az egymást követő jégkorszakokban a korábbi glaciális völgytalpba az új gleccser egy újabb mély völgyet vágott. Ennek két oldalát 4-500 méter magas sziklafalak határolják, melyekről óriási vízesések zúdulnak alá. A 800 méteres magasságban fekvő Lauterbrünnen község is egy ilyen függőleges sziklafal mellé épült. A falu szélén hullik alá Európa egyik legnagyobb vízesése. A Staubbach háromszáz méter magasban éri el a szikla peremét, s a vízcseppek hatalmas sebességgel zuhannak a mélybe. Fantasztikus a látvány! De nem ez az egyetlen vízesés a völgyben, bár ezek után nem könnyű valami ennél is extrábbat mutatni. Pedig…
A völgy túloldalán található a Trümmelbachfall, azonban ezt messziről nem lehet észrevenni. A vízesések ugyanis nem a szikla pereméről zúdulnak le, hanem a hegy belsejében, barlangjáratokon keresztül rohannak alá több emelet magasságból. A vízeséshez is lift visz, majd lépcsőkön és pallókon keresztül közelíthetjük meg a szikla belsejében a víz által kialakított üregeket. A Jungfrau gleccser által táplált, óriási vízhozamú vízesések spirálszerűen szaladnak a mélybe. Az Európában egyedülálló képződményben valójában tíz vízesés található. A sötét, vizes termekben hatalmas robajjal közlekedik a folyó, s többméteres zúgók jönnek egymás után. A hegy aljában viszont az eddig sebes víz szelíd patakként indul csendes útjára.
A patakparton a félméteres fűben leülünk piknikezni, ámulva a csodás környezeten. A völgy végében lévő Tschingelhorn lábánál vezetett valaha az út a túloldali Valais-ba, de ma már az nem járható. De a sziklafal peremén fekvő falvakba, Wengenbe és Mürrenbe sem egyszerű a feljutás. Lauterbrünnenből a közel százéves fogaskerekűn, vagy a hegy aljából lanovkán juthat fel az 1650 méteres magasságban fekvő Mürren hegyi faluba a nagyérdemű. Zermatthoz hasonlóan itt sem engedélyezett az autós közlekedés, melynek bája itt sokkal inkább érzékelhető. Mürrenből indul a világ leghosszabb drótkötélpályás felvonója, melynek végén a James Bond filmekből is ismerős Schilthorn 2970 méter magas csúcsa fogad. A völgy aljából azonban csak háromszori átszállással juthatunk ide fel. A lanovka hatalmas mélység fölött ringatózik, alattunk lavinanyomok láthatók. De az ember inkább felemeli tekintetét, hiszen ott magasodik előttünk a három testvér. Az ördög, a szerzetes és a szűz, azaz a 3970 méteres Eiger, a 4099 méteres Mönch 4158 méter magas Jungfrau. Lélegzetelállító panoráma, talán Európa legszebb alpi tájképe.
A Schilthorn tetején egy körbeforgó étterem vár minket, ahol megkóstoljuk a hegy finomságait. Mire végzünk az ebéddel, az étterem teljesen körbefordul. Fantasztikus a kilátás, szebbnél-szebb hegyek vesznek minket körbe, mint személyes kedvenceim a 3437 méteres Gspaltenhorn és a 3782 méteres Breithorn, de a távolban a Mont Blanc teteje is látszik. Gyönyörű, tiszta az idő, szinte sehol egy felhő, viszont minden havas körbe-körbe. Felettünk siklóernyősök köröznek, de lennék most a helyükben, onnan talán még csodálatosabb a látvány. De itt sem panaszkodhatok.
Ebédre egyébként a vendégek jelentős része James Bond-spagettit kér, természetesen vodka-martinivel, hiszen köztudottan ez az angol titkosügynök kedvenc itala. Mi inkább igazi svájci specialitást választunk, azaz rösti és kolbász kerül az asztalra, s mellé legurul egy pofa sör is. Ebéd után pedig irány a mozi, ahol levetítik az 1968-ban itt felvett James Bond filmet, az Őfelsége titkosszolgálatában címűt, illetve annak azon részeit, melyet itt forgattak. Ez volt az egyetlen George Lazenby főszereplésével készült film, mivel a film készítői már nem kértek Sean Conneryből, túl öregnek gondolták őt – a hatvanas években! Bond ellenségét pedig a későbbi Kojak, az ekkor még vézna Telly Savalas alakította.
A Schilthorn felkapottsága éppen ennek a filmnek köszönhető. Sőt, a film producere szerzett pénzt a csúcsra vezető felvonó, s az üvegfalú étterem befejezéséhez, mely már hosszú ideje pénz hiányában félbehagyottan állt. Aztán a film sikere is hozzájárult ahhoz, hogy beinduljon a turizmus, s ma már többszázezren keresik fel évente a hegytetőn forgó éttermet, s ülnek be egy Bond-reggelire. Jönnek a világ minden részéről, mi elsősorban indiaiakkal találkoztunk. Velük utaztunk lefelé is, mikor a lanovka egyszercsak megállt. Többszáz méter magasságban lengedezünk a hótenger fölött, a tengerszint felett 2800 méterrel, 14 indiaival összezárva. Elment az áram. Képzelem mit gondolnak magukban az indiaiak. Eljönnek a világ leggazdagabb országába, s áramszünet miatt ott lengedeznek a hegyek között. Igazi groteszk helyzet. Lassan kezdünk gondolkozni, hogyan fogjuk átvészelni az éjszakát, mert innen sehogyan nem lehet lejutni. Tíz percbe is beletelik, mire végre beindulnak a generátorok, s indulhatunk tovább.
Mürrenben kiszállunk, elég volt a megpróbáltatásokból, teszünk egy sétát a bájos hegyi faluban. Lesétálunk egészen a sziklafal pereméig, s letekintünk a többszáz méteres mélységbe. Bizonytalanul kapaszkodunk a zsombékba. Itt nincs korlát, nincs semmi, ami megfogna minket, ha megcsúsznánk. A völgy túloldaláról letekint ránk a nagyszerű Eiger. Nézzük egy darabig, majd nekiindulunk a lefelé vezető útnak. A lanovka ezúttal nem áll le, így csendesen ereszkedünk alá magyar útitársainkkal.
A völgyben kocsikázunk egy kicsit, megküzdünk egy tehéncsordával, majd elindulunk a szomszédos völgybe, a szintén csodás élményeket kínáló Grindelwaldba.

Grindelwald

Az Eiger túloldalán fekvő négyezres kisváros a Jungfrau környékének legnagyobb síközpontja. Az ezer méter magasban fekvő települést gleccserfalunak is nevezik, mert szomszédságában két gleccser is nyújtózkodik. Pontosan nem tudjuk merre kell menni, próbálunk érdeklődni, de mindenki olyan furcsán néz ránk, mintha egy mali faluban érdeklődnénk a jégfolyam után. Végül vizuálisan állapítjuk meg, merre kell elindulnunk, megpillantjuk ugyanis az erdők között kéklő firnmezőt.
A gerendaházakkal övezett városközpontban egy tábla jelzi, hogy Matsumoto City több mint 12 ezer kilométeres távolságban van innen. Először megdöbbenek, hogy ez miért fontos, mikor kiderül, hogy az Eiger északi oldalát először japán alpinisták hódították meg, s e hőstettnek máig komoly nimbusza van.
A hét kilométeres Alsó-Grindelwald gleccser felé indulunk el tehát, melyet már a faluból is látni, bár igazából csak egy kárfülkének tűnik. Ám hiába törünk fel a magasba, nem jutunk el a Mönch felől érkező gleccserig. Kárpótol viszont a fantasztikus Gletscherschlucht, a közel százméteres függőleges falakkal határolt rendkívül szűk, vadregényes szurdokvölgy. Ez az extrém sportotokat űzők paradicsoma, lehet itt mászni, ugrálni a mélybe, csak vigyázni kell, mert a völgy alján csörgedező gleccserpatak nem viselkedik puha párnaként. Nekünk eszünkbe sem jut kipróbálni a bandzsidzsampingot, elég volt ebből a látvány is. Visszaküzdjük magunkat a szurdokvölgy bejáratáig, ahol a völgyből jeges szél csap arcon, melynek köszönhetően pláne elmegy a kedvünk mindenfajta tornamutatványtól.
Mielőtt hazaindulnánk, teszünk egy kis kitérőt, s felautózunk a hegyre, hogy ránézzünk a Felső-Grindelwald gleccserre is. Eszünkbe sem jut felmenni, csak sétálunk egyet az erdőszélen, hiszen nyakunkon a szürkület. Egy idősebb házaspár küzdi fel magát a függőleges létrákon, s minket is próbálnak rábeszélni, hogy menjünk velük, hiszen most ingyenes a túra. Addig-addig heccelnek, míg útnak indulunk. Ám Heni nemsoká úgy dönt, hogy inkább visszafordul. Engem még hajt a vágy, hogy meglássam a gleccsernyelvet, így folytatom. Ám, hogy Heni ne várjon túl sokat, turbófokozatba kapcsolok. Szinte futok felfelé a létrákon és lépcsőkön, de nem akar vége lenni. Nem tudtam ugyanis, hogy 890 (!) lépcsőfok visz fel a gleccser tövébe. Csak feljutok a lekoptatott gránitfelszínre, de a gleccsert még itt sem látom. Aztán eljutok a korlátok végéig, ahol konstatálhatom: a gleccser egyáltalán nem közelíthető meg. A mindössze 3 km-es jégár a Schrekhorn másik oldalán, a Wetterhornról ereszkedik alá, de az évek során folyamatosan húzódik vissza. Gyönyörű, meredek falakkal körbevett szurdokvölgyben végződik, ahonnan gleccserpatakként folytatja útját. Bámulatos a látvány, de ideje visszafordulni. A két öreg épp akkor ér fel, mikor én már lefelé indulok. Fél órába se telik, míg oda-vissza megjárom az utat, pedig normális embernek ez egy órába is beletelik. De hát én sose voltam normális…
Itt az idő, most már nincs mese, haza kell menni, s elfogyasztani az utolsó vacsorát. Heni újra kitesz magáért, ezúttal ázsiai kaját rak elém, melyben annyi különlegesség van, hogy csak tátom a szám. Vietnami rák, kenyai brokkoli és borsóhéj, bambuszcsíra, mungóbab, felét se jegyzem meg, s mindemellé finom valenciai fehérbor dukál.

Sajtországban

Utolsó napra virradtunk, sajnos eljött a búcsúzás ideje. Méltóképpen kellett hát befejezni ezt a csodálatos hetet. Az erkélyre bekacsintottak Eiger és tsai, tehát igen jó időnek néztünk elébe. Reggelire a sok finomság között kóstoltam egy két érdekességet, mint például nicaraguai és guatemalai mézet, csak hogy a globalizált étkek sorát tovább gyarapítsam. No de induljunk, vár minket a Graben túloldala. A monda szerint Francia és Német-Svájcot a Rösti Graben választja el egymástól. Ott kezdődik a francia terület, ahol már nem esznek röstit. Nem nyelvi, vagy vallási választóvonal van itt, hanem a gasztronómia jelzi az igazi különbségeket.
Útközben megcsodáljuk Bulle várát, egykor a nagyszerű Bodonyi Béla is itt focizott, de hol vannak már azok a 80-as évek. Aztán hamarosan feltűnik előttünk egy domb tetején egy csodálatos vár, maga Gruyeres, a svájci sajt hazája.
Gruyeres egy igazi romantikus középkori kisváros. A több száz éve ugyanilyen hangulatot árasztó macskaköves főutca orsószerűen kiszélesedik – valószínűleg itt tarthatták hajdanán a vásárokat. A főtéri kútból generációk tucatjai ihattak már. Az elmúlt századokban mit sem változott a város, különösen nem a várost uraló ódon várkastély. A kisváros már jellegzetes francia vonásokkal jellemezhető, érződik rajta a könnyedség, a francia báj.
Gruyeres neve azonban ma két dologról nevezetes. A sajtról és Gigerről. A 12. század óta készítik a híres gruyere-t, melyet elsősorban sajt-fondüként fogyasztanak a környéken, hiszen a fondü – a másik sajtétel, a raclette mellett – Svájc egyik nevezetes étke. A környéken mindenfelé legelésznek a fekete foltos, fribourgi tehenek, nekik köszönhetjük ezt a remeket. Egy kiló sajt 12 liter tehéntejből készül, azaz van benne anyag rendesen. Több hónapig érlelik, s csak aztán bontják meg a malomkerék nagyságú, markáns ízű sajtokat. A gruyere sokkal jellegzetesebb ízű keménysajt, mint a felénk a svájci sajtok közül inkább ismert emmentáli, s nagyon finom.
A másik nevezetesség pedig Giger művészete. Én sose hallottam még az öregről, sem szürrealista művészetéről, s ezután sem fog kedvenceim közé tartozni. Az Alien filmek alakjait rajzoló grafikus ugyanis elég bizarr formavilágot alakított ki, gondolom nem kevés gyorsítónak köszönhetően. Egy étterem belső berendezése is ennek mintájára épült, mintha valami csontkamra lenne, nem sok étvágyam lenne ott bármit is elfogyasztani.

A svájci riviéra csodái

Útra fel, vár minket a svájci riviéra, Európa leglátványosabb területeinek egyike. A hatalmas alpesi tó mögött hósipkás hegycsúcsok nyújtanak hátteret a montreux-i vagy vevey-i luxusszállóból kikandikálók számára. A dombokra szőlők futnak fel, a fantasztikusan kék vizű tavon hófehér vitorlások úszkálnak, s a vízbe benyúlik a csodálatos chillon-i vízivár toronyerdeje. Csoda-e ha már száz-százötven éve is idejártak az urak? Sissi is nagyon kedvelte, sokszor járt itt, s élete utolsó pillanatait is itt töltötte. Genfben szúrta le egy olasz anarchista a királynét, miközben épp hajóra akart szállni. De nagyon sokan töltötték itt életük jelentős részét. Montreux-ben élte például utolsó éveit Freddie Mercury, itt ma szobor emlékeztet a Queen frontemberére.
Hamarosan megérkezünk a Léman-tó legszebb részére, ahol egy sziklára épült erőd, Chillon vára emelkedik ki a tó vizéből. A 13. századi várkastélyt minden oldalról víz veszi körül. Az egyik legszebb és legjobb állapotban megmaradt középkori vár, amit valaha láttam, teljesen megőrizte korabeli hangulatát. A vár egykor a Szent Bernát hágón átvezető út forgalmát ellenőrizte, s védte a tó és a hegy közötti szűk szorost.
Alaposan körbejárhatjuk a várat, minden oldalról megcsodálva a masszív bástyákat és tornyokat, majd kis fahíd vezet minket a belső udvarba. Innen nyílik a föld alatt lévő börtön, mely a várat messze földön híressé tette. A boltíves fegyintézményben raboskodott ugyanis Bonivard, a genfi Szt. Viktor kolostor rendfőnöke, akit Byron is megénekelt a Chilloni fogoly című művében. Sőt az angol lord 1816-ban nevét is megörökítette, a falba vésve most is jól kivehető a Byron név. Az emeleti termek mennyezeti faragásai, díszes gótikus ablakai, kandallói és címerfalai is az eredeti miliőt elevenítik fel. Jó lehetett chilloni hercegként élni, mindennap kitekinteni az ablakon, a tóra és a mögötte tornyosuló havas hegytömegre.
Chillont, majd Montreux-t elhagyva beérünk egy kevésbé arisztokratikus fürdőhelyre, Vevey-be. Persze ezt is imádják a hírességek, itt élte életének jelentős részét Chaplin, s oly sok más celebritás is. A parton megállunk egy kis sétára, a platánfák alatt elfutó tengerparti sétányról fantasztikus panoráma nyílik, egyre jobban csábít magába a tó. Eldöntöttük, hogy mese nincs, valahol megállunk, s fürdeni fogunk!
Rivaz falucskában a teraszosan kiépített tóparti szőlőbirtokok tövében parkolunk le, hogy most már végérvényesen megmártózzunk. Persze, az nem olyan könnyű, hiszen csábít ugyan a víz, de azért annyira még nem melegedett át. Egy öreggel ketten próbálkozunk belemenni, de combközépnél beljebb nem megyek. Aztán mégis erőt veszek magamon, s törzsem is víz alá kerül. Persze ugrálok, mint bolha a kutyában, de azért nagyon jó a vízben. Egy pár kartempó is belefér, egy-két hossz, majd napozás a parton. Idilli a környezet: a tavon hattyúk úszkálnak, háttérben az Alpok, mögöttünk a szőlőhegyek – nagyon jó itt lenni. Aztán egy kis séta a szőlők tövében, majd indulás tovább a tóparton.
Utunk átvezet Lausanne-on, az ötödik legnagyobb, Győr-méretű svájci városon. Araszolunk a forgalomban, de megállni nem merünk. Pedig itt van Svájc legszebb gótikus székesegyháza és az Olimpiai Múzeum is, de ezekre nem tudunk időt szakítani. Sőt, amilyen ütemben haladunk, lehet, hogy már enni sem lesz időnk. Aztán nagy nehezen magunk mögött hagyjuk az Olimpiai fővárost, s kiszabadulunk a dugóból, de csakhamar újabb településre, utolsó megállónkhoz érünk. Morges városkában töltjük el uzsonnánkat a tópartra épült masszív várkastély előtti vitorláskikötőben. Aztán a mozgalmas vasárnap délutáni kavalkádban elmerülve még bedobunk egy italt a tóparton, s búcsút intünk a csodás Genfi-tónak.
Időközben persze egyre jobban kezd sürgetni az idő, s igen nagy a forgalom az autópályán. Az óra homokszemei egyre gyorsabban peregnek, s messze még a protestáns Róma légikikötője. Persze közeledünk Genfhez, de nem tudhatjuk milyen a forgalmi helyzet a város előtt. Aztán végül időben, a kapuzárás előtt negyedórával beérünk a reptérre. Gyors búcsú, majd irány a gép. No igen, de a táskámban feltűnt valami nem odavaló, a vámos kisasszony fehér gumikesztyűt húz – kezdek megijedni. De csak a táskát kezdi kipakolni, huh. Abban úgysem talál semmit, gondolom magamban, folyadékot természetesen nem hoztam fel a gépre. Abban a minutumban kiemel egy dobozos kólát, amire nem is emlékeztem, pedig alig tízperce dobtam be a táskába. Na ennek lőttek. Sebaj, de megvan a gép. Aztán bő félórát rostokolunk, mire megkapjuk a jelet a felszálláshoz.
A repülőről fantasztikus kilátásban van részem, az Alpok vonulatai kísérnek, csipkés gerincek, csillag alakú hegyvonulatok néznek fel rám. Jó volt rajtatok, jó volt veletek. Egyszer majd visszatérek!
Értékeld az élménybeszámolót!
0 (0 szavazat)
Lépj be az értékeléshez!
Hozzászólások:
rothman - 2007.10.14. 16:56

Nagyon jó beszámoló! :) Remélem egyszer én is eljutok erre a vidékre.

monetto - 2007.08.14. 21:25

Jó olvasni,amit írsz!:)Többször jártam már ezen a tájon,de mindig elvarázsolnak a hegyek,a vidék...:)


Ahhoz, hogy hozzászólhass válaszd a belépést vagy regisztrálj, ha még nem vagy tagjanik közt!

Az élménybeszámolóhoz tartozó

album

Ajánljuk

még figyelmedbe

Magyar  Română  Slovenčina