Az igazi champagne hazájában

Franciaország

Ott-tartózkodás ideje: 2005. szept. 09.  - 2005. szept. 11. (2 nap)

0 hozzászólás I 3 490 látogató olvasta. Rögzítve: 2007. aug. 14. küldd el ismerősödnek
Oszd meg ezt az oldalt!
avatar gyurry Beszámolója

Cimkék: Chalons-en-Champagne  Champagne  Compiegne  DomPerignon  Épine  Foch-marsall  Hautvillier  Laon  Moet  Pierrefonds  Pikárdia  Soissons  stoppolás 

A víz nem válik borrá


Annak ellenére, hogy tudtam, eső várható, elindultam, bízván benne, hogy a francia meteorológusok is tévedhetnek. Hisz vart Pikárdia és Sampány!
Buszra szálltam, s a naplemente fényeiben értem szokott Metz melletti st.privasi benzinkutamhoz, ahol ez volt a negyedik naplementém, és ugye egyszer a napfelkeltét is megéltem itt – szinte mar hazajárok. Viszont a szokásos nagy várakozás ezúttal elmaradt, hála Guillaume-nak, egy 25 éves reklámiparban dolgozó gyereknek, akivel egész Reimsig juthattam, bár elvitt volna akár Párizsig is. Vele alaposan átbeszéltük az élet nagy kérdéseit, a decentralizációs politikától a cannabis-legalizálásig, illetve ő beszélt én meg néha megpróbáltam közbevágni, hisz másfél órát nem kellemes hallgatni. Reimsben is már többször megfordultam annál a benzinkútnál, de máskor valahogy könnyebben ment, de hiába Laon azért nem az a világváros, s csak 70 km-re van innen. Aztán jó sok idő elteltével egy kétgyermekes szimpatikus fickó felvett, s elvitt majdnem odáig. Felesége Craiován született, s ő két évet dolgozott Romániában, így Magyarországon is többször járt, olyannyira, hogy egyszer 30 ezer forintra büntették meg, mert nem volt sztráda-matricája. Sajnáltam, hogy el kellett búcsúznom, oly jól elbeszélgettünk, de mese nem volt, megérkeztünk az autópálya-lehajtómhoz. Itt aztán gyorsan arrébbaraszoltam a sötétben, majd a csendőrség hivatala mellett felvertem sátram. Éjjel már jött egy kis nedvesség, de ez még nem volt vészes, s reggel elég szép időre ébredtem – legalábbis nem esett.

Laon egy 80 m magas sarló alakú domb tetejére épült város, Aisne megye székhelye, ugye egykoron Franciaország fővárosa egy ideig, így nem véletlen, hogy a város sziluettjét meghatározó korai (12.sz-i!) gótikus katedrálissal dicsekedhet. No én ezért jöttem. Ám nem akartam gyalog bemenni a városba, s ehhez kapóra jött egy kis dobozos Berlingo. Hátsó ülés nem lévén elfeküdtem a padlón, de hat kilométert kibírok bárhogy. A két, valószínűleg kevéssé iskolázott, s elég lepukkant fickó megkedvelt, így bevitt egészen a felső város tövébe. Egyikük – gallkakasos válogatott mezben - egy az egyben úgy nézett ki, mint Kovács Lajos színművész, aki ugye szintén előszeretettel formál hasonló alakokat számos filmben. No így értem el az alsóvárost, ahonnan egy jó kis hegymászással jutottam fel, kissé kifulladva a katedrálisig, ami valóban bámulatos volt, a főhajó az egyik legszebb a valaha látottak közül. Egy német csoport is érkezett, akik elkezdtek énekelni, mint később kiderült este itt volt koncertjük, így meghallgattam repertoárjuk széles skáláját. De mivel gyomrom jelzett, hogy reggelidőhöz értünk, így irány a várfal, hisz finom ételhez eszményi panoráma dukál – s ez a déli városfalnál adott volt. Aztán még tettem egy nagy kört a városban, eljutván a St.Martin templomig. Ez valószínűleg azért nem katedrális, mert a városban már abból van egy, méreteiben viszont nem alábbvaló. S még egy kerengője is van, amelyet most már könyvtárként hasznosítanak, de a kertben primőr-karalábét is termesztenek. No ideje indulni, hisz már lassan három órája Laonban vagyok, alászállok hát újra az alsóvárosba, de ezúttal a hegy túloldalára, hogy dél, Soissons felé induljak.

Rögvest fel is vesz egy Párizsba bulizni igyekvő gyerek, ki nemrég óta lakik Laonban, de a katedrálisban még nem volt. Ezen meglepődök, de aztán belegondolok, hogy Budapesten én is talán egyszer voltam a Bazilikában, mióta ott lakom. Így érünk be Soissons-ba, ahol meglátom a nevezetes St.Jean des Vignes apátság két tornyát, s úgy döntök, hogy ha esik, ha fúj, azt meglátogatom. Még nem esik, nem fúj, de már sötétül az ég. Táskám ott hagyom az út mellett, s én beindulok a városba. Valószínűsíthetően körutas szerkezetűre építették ki a város úthálózatát, mert bolyongok az utcákon, s alig jutok közelebb. Aztán végre, csak elérem az apátság romjait. Egy fantasztikus gótikus templom romja, csak a két torony maradt meg – gondolom, itt is a parasztok voltak...illetve az apátság kerengőjének egy darabja. Mivel egyre jobban jönnek a felhők, sietni kezdek, s egy rövid bevásárlást megejtve érek vissza a körforgalomhoz.

Innen aztán csakhamar egy olasz fickó vinne Compiegne-ig, aki most orvosként dolgozik Reimsben, de amúgy nápolyi illetőségű. Perugia-ban ismerkedett meg egy magyar lánnyal, épp elé megy a beauvais-i reptérre, ahova Wizzairje landol, de mar egy órás késésben van. Elég fura fickó volt, úgyhogy inkább Ray Charlest hallgattunk, amit ő fennhangon énekel, így nem is bántam, hogy végre megérkeztünk az elágazómhoz. Innen mar csak 1,5 km volt a Clairire de l’Armistice, ahova igyekeztem, de mar túl messze, mert elért a vihar. Ekkora esőt már rég láttam, s hát nem a legkellemesebb a híres compiegne-i erdőben eltölteni azt. Gyorsan beöltöztem az eső ellen, s esernyőm alá bújtam, de hát ember nem veszi fel az ázott verebet. De egy asszony igen, annak ellenére, hogy 6-8 éves fia az út alatt sokkot kap, hogy mit keres az idegen a kocsiban. De végre ott vagyok Foch marsall híres vagonjánál. Ugye nem kell mondani, ez az a híres vasúti fülke, melyben a német kapitulációt aláírtak a második világháború után, majd 1940-ben Hitler megsértve a franciák büszkeségét, ugyanott íratta alá a franciákkal a hasonló papirost. Mondjuk a múzeumban Fochról több szó esik, mint Hitlerről, de hát nem is lehet csodálkozni, azzal kevésbé is lehetne dicsekedni, ugye kedves Müsziő Mazsinó? A hatalmas vihart itt kihúzom, de aztán úgy döntök, hogy bemegyek a városba valahogy. Sajnos mint utólag kiderült esernyőm ottfelejtettem (egy év alatt legalább a negyedik esernyőmnek intettem már búcsút, lassan fel kéne kérni egy esernyőgyárat szponzornak), ami még rosszul jött a hátralévő másfél napban. No, Compiegne-be egy bácsival jutottam be, aki sokat mesélt a városról, például azt a történetet, mikor Mária Lujza megérkezett Bécsből, Napóleon egy éjszaka alatt létrehozatott egy négy kilométer hosszú allét, nehogy szégyenben maradjon, hisz Schönnbrunnban a kisasszony hozzászokott a pompához. Aztán ott álltam végre a compiegne-i királyi palota előtt, mely az egyik legmonumentálisabb kastély szerte Franciaországban. Elég annyit mondani róla, hogy egy hatalmas autómúzeum és a királyi apartmanok mellett még mindig van 3 emelet szabad kapacitásuk. De a parasztok egykor ugye alaposan lerabolták az épületet, s lassan megy a visszabútorozás. Több mint hétszáz szobát pedig… ahhoz már királynak kell lenni, abból meg manapság nem sok van errefelé, ha csak Zidane-t nem számoljuk annak. Szóval egy hatalmas programot bonyolítottam le a palotában, előbb a középkori járgányokat, majd az uralkodói szobákat tekintettem meg, hogy aztán egy kis sétát tegyek a városban (mily mesés városháza! Ki érti, hogy élhette túl a bombázásokat eredeti szépségében, elképesztő mázli), majd a kastélyparkban.

Aztán egy utolsó programot még megcéloztam, Pierrefonds várát, melyet Violet-le-Duc épített újjá, igazi romantikus várkastélyt kialakítva – s, akinek én hivatásos rajongója vagyok, márcsak a csodás carcassone-i mesterműve okán is. Az odáig tartó 12-15 km-t egy helyben lakó úrral tettem meg, s még épp szürkület előtt értem fel a várhoz, hogy alaposan körbejárva, hasonlóan a carcassone-i gyermeki mosolyhoz, megint kirakjam arcomra a bamba vigyort. Azonban szerettem volna már Champagne-ban éjszakázni, így útra keltem, hogy valahogy eljussak, legalább a főútig. Egy világvégi, erdőközepi falut nem könnyű elhagyni, s eleinte nem is akart sikeredni, de aztán egy szimpatikus úriemberrel sikerült eljutnom a soissons-i főútig. Ott pedig egyből megállt egy autó, aki nemhogy Soissons-ig, hanem egyből a sampányi borútig vitt, ahova ugye igyekeztem. Na jó, esetemben ez nem meglepő, ez szinte minden egyes esti stoppomnal így alakult, hiába áldás van életemen, semmi rossz nem történhet velem. Leszállt az éj, így haladtunk a szőlőhegyek és a szűk utcájú kis falvakon keresztül útitársaimmal, apával és fiával, akik valamilyen lézeres kütyüvel dolgoznak. Legfontosabb problémájuk az volt, hogy szállást szerezzenek nekem, de mivel ők lebetonozták kertjüket, így haverok-rokonok merültek fel, s végülis a pourcy-i Nemzeti Park Bemutatóháza mellett tettek le, hogy ott felverhetem sátram. Ehhez még világítást is adtak, addig nem mentek el, míg készen nem lettem. S még folyóvíz is volt, találtam egy slagot, úgyhogy a higiéniának is adtam.

Reggel aztán tettem egy kis sétát megtekintendő a helyi román templomot, majd felkerekedtem, hogy elindulok Hautvillers felé. Igen ám, de ki az, aki vasárnap reggel ily kis úton közlekedni óhajt. Leginkább senki. Már az áprilisi katarföldi túrához hasonló emlékek jöttek elő, hisz egy kósza autó se jött, viszont megérkezett az eső. No ez kellett csak. Hát nincs mit tenni, beöltöztem, s a fák takarásában leálltam, várván, hátha jön erre valaki. S nem hiába vártam, hamarosan jött is egy autó, s annak rendje és módja szerint meg is állt, fel is vett, s el is vitt. Egyenest Hautvillers-be. Kiderült, hogy ráadásul szakértő, sőt nem is akárhol, hanem a Moëtnél dolgozik, mely ugye a legnagyobb sampány-cég, s épp azért megy Epernay-be, mert kezdődik a szüret, s már megvannak az első minták.

Hautvillers-ről azt kell tudni, hogy ez a sampány szülőhelye, bölcsője, ennek megfelelően a dombokat mindenfelé szőlőhegyek borítják, szép látványt adva a vándornak, s szőlőszemeivel táplálva annak éhes gyomrát. S hát van egy apátság is, Dom Pierre Pérignon, a nagy inventor, a pezsgőt feltaláló szerzetes sírjával – természetesen azt látni kell. S alaposan meg is nézhetem az apátságot, hisz jó másfél órát töltök ott, hisz alaposan rázendít a dézsából öntés. De pont kezdődik a mise, nagy megemlékezéssel a négy évvel azelőtti szeptember 11-ről. Aztán mikor vége lesz, el is áll az eső, úgyhogy elindulok, le a hegyről a Marne-partra, körös-körül a leghíresebb termelők szőlői, természetesen köztük a Moët-tel. Így érek le Cuzère-ig, a szomszéd faluig, miután összehasonlítottam a termelők ez évi produktumát. Azám, de megint jön az eső, így elegem lesz a sétából, inkább autóba szállok rögvest. S innentől egy nagy verseny kezdődik az esőfelhővel, ki folyton a sarkamban van, hol utolér, hol sikeresen elmenekülök. A bácsi elvisz Ay-ig, így sikerül elkerülnöm Epernay-t, huh. Természetesen ő is a boriparban dolgozik, nézegette is, mikor másik irányba menet, hogy mit csinálok, de látta, hogy csak fényképezek. Merthogy ilyenkor megjelennek a cigány karavánok dézsmálni a termést – jó azért nekem nincs annyira kreol bőröm. Ő is a szüret előkészületeit végezte nagy rössel. Beérve Ay-ba tettem egy kisebb sétát, megnézvén a templomot meg a kolombázsos házakat, majd elindultam tovább a Marne-parton a következő faluig, hogy azért legalább egy kastélyt lássak aznap, hisz milyen már az a nap, mikor nem akad utamba egy sem, na.

Aztán még egy nagy séta a szőlők között, majd most már Chalons-en-Champagne felé veszem az utam. Ez egy úriembernek hála hamar realizálódik, hisz ő épp Epernay-bol tart hazafelé, délelőtt, mint a Leclerc biztonsagi őre dolgozott. Na itt is előkerül a cigánykérdés, hisz a szüret idején megszaporodnak a lopások a boltban is. De szívesebben beszél a loviról, imádja, négy éve csinálja, a kocsiba még egy kis tévét is szerelt, hogy mindig követni tudja a futamokat. S már nem kevés pénzt harácsolt össze ezzel. Aztán megérkezünk Champagne fővárosába, áthaladva – állítása szerint – Franciaország leggazdagabb településén St.Martin-sur-le-Pré-n (olyan, mint Berente, több az ipar, mint a lakóház, egész Chalons ipara a falu külterületén van, hiába helyezkedni tudni kell). Érdekes, hogy Chalons, aki 1998 óta vette vissza régi nevét a korábbi Chalons-sur-Marne helyett (bár az autópályán máig nem cserélték le a táblákat), annak ellenére régiós és megyeszékhely, hogy alig 250 km-re van tőle a jóval nagyobb Reims, a híres koronázó templommal, és mégis. Na egy nagy séta következhet a városban, a szép kis kolombázsos házak, és a csodás templomok között, viszont megint utolér az eső, ezúttal viszont nem olyan kis irinyó-pirinyó, hanem emberes. Behúzódom egy telefonfülkébe, mert nem sikerül rálelnem a múzeumra, de annak sajnos egyik ajtaja hiányzik, így hamarosan menekülnöm kell. De végre megvan a híres múzeum. Az 1960-as években végeztek ásatásokat a templom mellett, s hihetetlen, 12. századi oszlopfők kerültek elő, ennél szebbeket, élethűbbeket még nem is láttam. Elidőztem egy kicsit, de aztán gondoltam, hogy a templomba is be kéne nézni, de az érdekes módon, hasonlóan a katedrálishoz, zárva volt. Így egy jó órát egy buszmegállóban tölthettem el, mert az volt az egyetlen fedett hely a környéken. De legalább jutott időm diplomamunkám utolsó átolvasására.

Aztán csendesedni látszott végre, így elindultam. Ekkor mar sietnem kellett, ha időben akartam Metzbe érni, hisz Michal szüleivel érkezett oda, s ez az egy órás veszteség drága volt. Igen ám, de még mindig volt hátra egy program, az épine-i katedrális, mely alig 8-10 km-re van Chalons központjától, egy kis faluban. Így hat irány a városszéle. Már épp utolér az eső, mikor felvesz egy bácsi. Elvinne egész Verdun-ig, s hezitálok is, hogy talán az esőfüggöny miatt kihagynám a templomot, de aztán, mikor odaérünk, s meglátom azt, illetve, tapasztalom, hogy nem esik, inkább maradok. Hihetetlen, de megint egy óriási gótikus katedrális, egy picike falucskában. Sokat nem időzhetek, hisz a felleg megint utolér. Innen nincs messze az autópálya, talán 8 km, de egy kicsi út vezet oda, ahol ember nem jár. Így az újra szakadó esőben a fák alá húzódok be, stírölve, mikor érkezik valaki. Amint meglátok egy autót, jó tíz perc után, kiugrok a fák alól, mint Robin Hood fénykorában, s megpróbálom leinteni. Huh, megállt, s elvisz egészen az autópálya-kapuig. Sínen vagyok végre, mint JA, innen mar egyszerűnek látszik, az eső is elkerül. De varok jó sokat, s közben kapom a hírt, hogy Michalék már ott vannak, s nekem még legalább egy óra hiányzik. Persze ha felvenne végre valaki, de az egy héttel ezelőtti yvetot-i sztrádakapuhoz hasonlóan, ezúttal is alig jár itt valaki, s az se vesz fel. De aztán végre egy gyerek felvesz, fiatalabb mint én, Chalons-ban tanul mérnöknek, de Metzben lakik. Életében nem vett még fel stoppost, de talán a jövőben rászokik. Tetszett neki élményekkel teli életem zanzásított változata, jókat beszélgettünk. Egész a metzi állomásig vitt el, ahova épp akkor érkeztek meg Michalék is, így nagy volt a meglepetés, hogy még épp találkoztunk, s volt vagy félóránk beszámolni a hétvégéinkről (ők Strasbourgban, Luxemburgban és Metzben jártak). Aztán megjött a vonat, ők elmentek, én meg konstatálhattam, hogy a hatalmas zuhé utolért. De már nem érdekelt, elindultam hazafelé Metz kihalt utcáin. Végülis elég jól megúsztam a hétvégét, annak ellenére, hogy életemben nem stoppoltam ennyit esőben, mint most. De hat tudtam előre, hogy erre kell készülni. S nem bántam meg.
Értékeld az élménybeszámolót!
0 (0 szavazat)
Lépj be az értékeléshez!
Hozzászólások:

Még senki sem szólt hozzá a témához!

Ahhoz, hogy hozzászólhass válaszd a belépést vagy regisztrálj, ha még nem vagy tagjanik közt!

Az élménybeszámolóhoz tartozó

album

Magyar  Română  Slovenčina