Normandiai partraszállás II.

Franciaország

Ott-tartózkodás ideje: 2005. szept. 02.  - 2005. szept. 04. (2 nap)

1 hozzászólás I 13 899 látogató olvasta. Rögzítve: 2008. márc. 18. küldd el ismerősödnek
Oszd meg ezt az oldalt!
avatar gyurry Beszámolója

Cimkék: Calais  FehérOrrFok  Jumieges  Rouen  StMartindeBoscherville  stoppolás  SzürkeOrrFok  világörökség 

A hétvégén újra egy 1200 km-es kirándulás következhetett Normandiába és a Csatorna partjára. Elhatároztam, hogy az oly sok szenvedést okozó st.privas-i benzinkúthoz ezúttal busszal megyek ki, hisz azzal jelentős időt megspórolhatok, hisz az első normandiai út előtt alaposan megkínzott az odáig való eljutás. No de ahhoz kétszer át kell szállnom, s mint kiderült az utolsónál 1 órát kéne várakoznom. No olyat nem csinálunk, inkább elindulunk gyalog, hisz a kifüggesztett térképeken nem tűnt olyan nagynak a távolság. Igaz méretarány sem volt a térképeken, s mint utóbb kiderült jelentősen torzított. Úgyhogy gyalogoltam közel félórát, mikoris egy fiatal gyerek felvett. S a kocsiból láthattam, hogy igen nagy mázlim volt ezzel a stoppal, hisz kissé távolabb volt a kút, mint gondoltam volt. S ráadásként ő egykor épp ott, az Autogrillben dolgozott, így ismerte a szervízutat, úgyhogy már ott is voltam, hogy mihamarabb indulhassak másodszor is Normandia felé. Legutóbb ugye itt is több mint kétórát álltam, de most ez is jelentősen, néhány percre redukálódott, hála három párizsi építésznek, akik bérelt Citroenjükbe fogadtak. Akár Párizsig eljuthattam volna velük, de én a mar jól bevált északi autópálya felé kerültem inkább. Ellenben nagyon jól elbeszélgettünk a hölggyel hátul. Mint kiderül az új városnegyed tervein dolgoznak. Ugye a Pompidou-központnak egy részét Párizsból Metzbe költöztetik (ez is a decentralizáció része, mint a Louvre II. létrehozása Lens-ben), s akörül egy új lakó- és szolgáltatónegyed is létrejön. A hölgynek markáns, negatív építészeti szakvéleménye volt a budapesti Nemzeti Színházról, lévén elég jól ismeri az új budapesti építkezéseket, hisz van egy András nevű ismerőse, akitől egy magyar szót is megtanult: “fantasztikus” – ej, beh szép az magyar nyelv ékessége. No de Reims előtt búcsút intettem nekik, s vártam, hogy valaki hívjon. Közben pedig olvasgattam, s mivel nem volt kedvem letenni a könyvet, közel egy órát várakoztam, s csak a fejezet végén indultam vadaszatra, s hamar sikerült is egy nagyvadat leteríteni. Látván a pikárd rendszámot, megtetszett egy autó, s én is szimpatikus lehettem nekik, hisz egy jó tízpercbe telt ugyan, hogy helyet szorítsanak nekem a kocsiban, de oda se neki. Egy beszédes hölgy, aki könyvtárosként dolgozik, habár zenetudományból doktorált (s mivel Chopinből, így járt többször Varsóban, de nagyon otthon volt a magyar zenében is), s férjura, aki az autóiparban dolgozik, viszont nem nagyon beszél. Le vannak itt osztva a családi szerepek, kérem. Még az én praxisomban sem gyakori az ilyen utazás, semmi kedvem nem volt kiszállni, nagyon jó barátságot kötöttünk, remélhetőleg hamarosan Magyarhonban folytatjuk is.
Azám, de még mindig rengeteg lehetőségünk van, habár besötétedett, de képesnek tartottam magam, hogy az Amiens-Rouen, alig 150 km-es távolságot még aznap megtegyem. S lőn, találtam is erre két fura grúz fickót. S egy nagyon kalandos utat. Egyikük már egy hónapja van itt, s egy kicsit beszél angolul, franciául, a másik meg egy hete érkezett, de németül jól nyomja. Úgyhogy három nyelven is beszélgettünk. A legjobb az volt, hogy mikor az idősebbel beszéltünk, s kérdezett valamit németül, s én pozitív választ akartam adni, akkor azt mondtam, hogy “Normál”, hisz ez volt a közös nyelv. A végén már minden normál volt.
A hátsó lámpánk sajnos nem működött, ez nem volt normál, így az egész utat az elakadásjelző aktív használatával tettük meg. Azt hiszem nem örültünk volna, ha a rend őre ezt látja, hisz egy órán keresztül villogtunk a normann éjszakában.

Rouen – Normandia gyöngyszeme

Beérve Rouenba elbúcsúztunk, én pedig elindultam, hogy megnézzem a híres katedrálist, s a várost az éjszaka fényében. Átkeltem hát a Szajnán, s épp a katedrálishoz jutottam, ahol épp fényjáték volt. Ugye Monet egyik leghíresebb sorozatát épp a rouen-i katedrálisról készítette, s most ennek utánérzetét produkáltak lámpák és árnyékok segítségével, valódi impresszionista látványvilágot bemutatva. Amint vége lett, tűznyelők és tűzdobálók tüzeskedtek a feltüzelt közönséget szórakoztatva. Aztán lassan továbbálltam, hogy tegyek egy sétát, s valami ennivaló után is nézzek. Hamar találtam is egy Americanat, majd elindultam a rouen-i utcákon. S percek alatt rádöbbentem, hogy Franciaország egyik legszebb városába sikerült eljutnom. Elképzelni sem tudom, hogy épp a második világháborúban legtöbbet szenvedett Normandiában, hogyan maradhatott meg ennyi kolombázsos ház. Ennyit még Elzászban vagy Champagne-ban sem láttam. Egyszerűen elvarázsolt a látvány: csak keringtem az utcákon, s mindenfelé ezek tűntek fel. No de, lassan el kellett indulnom szállás után nézni, hisz nem árt egy kis alvás. Nagyon jó idő volt, így nem voltak nagy igényeim, s a Szajna-parttól nem messze találtam is csábos citromfát, ami alatt eltölthettem egy kellemes éjjelt. Reggel aztán táskám itthagyván indultam vissza a városba, hogy a napfény sugarai által beragyogott utcákon sétáljak. Láthattam a számtalan, szebbnél szebb gótikus templomot, a szavakkal leírhatatlan szépségű Igazságügyi Palotát, illetve a kolombázsos házak százait, a végére már kissé herótom is lett tőlük. Meg el is fáradtam, úgyhogy pihenésképpen úgy döntöttem, hogy megvizsgálom a normann konyhát, s eltöltök egy finom ebédet sok tortával. S így tettem.

Szajna menti apátság-túra

Teli gyomorral kezdhettem meg hát a délutáni programot, mely apátság-túrát jelentett a Szajna meanderei között. A St.Martin de Boscherville apátság nincs is oly messze, így felültem egy buszra, ami kivitt a varos széléig, majd a hátralévő négy kilométert egy rozzant dobozossal tettem meg. Az apátsági templom és annak csodás kertje nem volt csúnya, s ezt még megkoronázta, az épp esküvőjére érkező menyasszony szépsége. De a legjobban mégis az tetszett, mikor meghozták a vőlegényt egy ünnepi díszbe öltöztetett Citroen Kacsán. Így lett teljes az összkép, s ezzel tovább is indulhattam. Ám Jumieges-be nem könnyű eljutni, hisz kis falu, egy meander fogságában. Ám nem oly soká egy belga szakállas úriemberrel egész odáig mehettem, hisz volt oly szíves, hogy a templom kapujában rakott le. Persze előbb még elmentünk valami ismerőséhez, kenyeret deponálni, aki a Szajna-parton, a szépséges hófehér mészkőtábla tövében lakott, a mészkőbe tán még pincét is vájt. A belga meg nagy ökológus volt, nem oly rég járt a breton Szép-szigeten (ami ugye egyik kedvenc francia emlékem), ahol próbálta a vízbázisokat menteni.
Na szóval a jumieges-i apatsag romja volt a következő program. Emberi ésszel felfoghatatlan, hogy tudták ezt a forradalom alatt szétverni. Hiába ez lesz, ha a parasztok kezébe kerül a hatalom. No persze, a papok önkényuralma miatt ez a reakció nem lehetett meglepő. Aztán meg kőbányának használták, de még így is sokkal jobban megmaradt, mint a clunyi rokon. S valami csodás látványt adott az óriási romos együttes.

Csatornatöltelék

Aztán elhatároztam, hogy a dögmeleget hasznosítva megyek a tengerpartra, Calais irányába. No de ahhoz elég bonyolult nyomvonalú utat kellett bejárnom. Előbb ki kellett sétálnom a Szajna-partra, majd onnan átkompolni (ez is hihetetlen, húszpercenként ingyenes komp közlekedik!), majd egy kis sétával feljutni a főútig, közben gyönyörködvén a Szajna meandereiben és a rajta sikló hatalmas hajókban. De csakhamar már autóval robogtam tovább, hisz az első autó, ki e kis úton közlekedett már vitt is a Broton híd felé. Ugye Rouen és Le Havre között már csak 3 híd van, s ezeken meg vámot is kell fizetni. Ő a híd tövéig vitt, onnan pedig egy fiatal gyerek vitt át a túloldalra, majd hamarosan tovább roboghattam két töröknek hála. Ők Samsunból származtak el, a sofőr már itt született, a másik csak most jöhetett, hisz nem beszélt gallul. De hát ugye a török-magyar barátság jegyében testvérként kezeltek. Érdekes a XVI-XVII. századot nálunk másként értelmezik. De már megszokhattam, hisz elég gyakran utazom törökökkel. S velük már egész az autopályáig juthattam el, gondolván, hogy innen már nagyon könnyű lesz. De aztán itt volt a legnehezebb, hisz alig járt valaki erre. Aztán jött egy öreg fickó gyalog. Itt lakik a közelben, de véletlenül elrontotta a körforgalomnál, s most ott áll az autópálya-kaputól nem messze. Szeretne visszafordulni, de hogyan? Én javaslom neki, hogy a bóják között van annyi hely, ahol ezt megteheti, én már nem egy ilyen esetet láttam. De ő nagyon félt a rendvédelmi erőktől, hisz ugye az autópálya-kapuknál kamera is van. Bácsi, szerintem sokszor nézi a Big Brothert, nem kell ehhez olyan nagy hajcihőt csapni. Aztán már másodszor ment oda a helyi erőkhöz, akiknél fizetni kell az autópálya-használatért, s ők is ezt az egyszerű, de racionális tanácsot adták. Na a bácsival eltelt jó húsz perc, de hát senki nem akart felvenni, így legalább jól elvoltam. Aztán végre, két pék érkezett, akik Lille-be mentek a Braderie-re, ami egy nagyon nevezetes ünnep ott. Velük jutottam el Abbeville-ig, ahol viszont ma csak angolok közlekednek, s ők is mint én, Calais felé mennek. De ők angolok, akik köztudomásúlag ugye...de nem, mégse, egy kisgyerekes család felvesz. Ők hazafelé mennek, Derby-be, az óceánparton voltak nyaralni, életükben először a francia partokon, s nagyon élvezték. Nem bírom megszokni az angol autókat, már harmadszor utazom az anyósülésen, de még mindig furcsa. Na meg az angolok angolját is nehezem szokom, de aztán csak belejövök. Közben lemegy a nap is, és hatalmas köd ereszkedik a tájra. Boulogne-sur-Mer környékén már alig látni, igazi sejtelmes welszi tájnak néz ki, no de hol az én strandidőm? Elbúcsúzom végre az angoloktól, s bámulva a naplementét vágyakozom az alig nyolc kilométerre lévő Csatorna hűs vizébe. De hát oda el kéne jutni. Ebbéli akaratomban egy belga házaspár nem is akadályoz, sőt inkább segít, s habár nem a Szürke Orr Fokhoz, ahova mennék, hanem attól kissé délebbre, de végülis elérem a tengert. Ők a tengerparton laknak, eszméletlen helyen, bár ha erre járna egy cunami, biztos nem lennék a helyükben, de máskülönben igen. Mivel már lement a nap, s elég sötét a táj, ráadásul elég rendes apály is van, így elég sokat kell gyalogolnom, mire elérem a tengert. De elérem, s sétálok benne kicsit. Jó nem mondom, hogy kádmeleg a vize, de azért nagyon csábít vetkőzésre. Le is dobom ruháim, s indulok befelé. Sajnos gyalogolni nem könnyű, mert tele van sziklakkal, kagylókkal, s ki tudja még mivel. Úgyhogy megpróbálok úszni, de az se egyszerű, hisz néhol a sziklák felszínén siklok át, ami nem jár kellemes élménnyel. Lényeg a lényeg, összes lelógó alkatrészem, mely találkozik valamivel a tengerben, jelentősen megsérül. Még jó, hogy fürdőgatya volt rajtam! De ezt csak akkor veszem észre, mikor kijövök a vízből. Combomból ömlik a vér, akárcsak a lábujjaim java részéből, a talpam meg úgy néz ki, mint egy évtizedek óta működő mészáros vágódeszkája. Nehezen tudok járni is, de hat végülis megtettem, amit megkövetelt a haza, s fürödtem egy nagyot a Csatornában! Mostmár viszont szállás után kell nézni. Mivel sátrat nem hoztam magammal, így keresek egy erdős területet, amit egy második világháborús múzeum mellett, egy-két tank árnyékában meg is lelek, s itt térek nyugovóra.

A Szürke Orr

Reggel aztán hamar nekiveselkedek, hogy eljussak a Szürke Orr Fokhoz. Megnézem azért világosban is a tankokat, majd lesétálok a következő faluba, ahol egy nagy tengerparti sétát teszek. Ilyenkor csak a halászok vannak kint. No meg a traktorok. Ugyanis errefelé a hajókat traktorokkal viszik le a partra, majd vissza, hisz a hatalmas árapály-különbség miatt, nem ajánlatos ott hagyni. Így sétálok le a falu végéig, ahonnan egy hölgy segítségével jutok tovább két, majd egy brüsszeli belga révén újabb három kilométert, s már ott is állok a Szürke Orr alatt. Szedik a kagylót serényen, meg halból, rákból is van elég a kosarakban. Nézegetem a halászokat, a rákászokat, s álmodozok arról, hogy kéne venni egy rákászhajót. Miért? Forrest Gumpnak is hogy bejött, s még jól is érezte magát. Aztán besétálok a vízbe, fájós lábaimat jegelni. Nem voltam bent sokáig, de ez épp elegendő volt arra, hogy a dagály megnyalja szandálomat, s magával vigye. Azért megtalálom őket, amint kis hajókként lebegnek a tengeren. Aztán fel küzdöm magam az 50 méter magas sziklafal tetejére, ahol egy hatalmas világítótorony körül sétálgatok, rátekintve a szép panorámára. No meg a bunkerekre, melyek itt is tucatszámra találhatok. Hat nem tudom, de ezeknek a franciáknak mániájuk a bunkerépítés, egy Enver Hodzsa veszett el bennük, szeretik a betont és az acélt a föld alá nyomni. Na aztán magam mögött hagyom a vasat, s visszamegyek a partra, hogy megnézzem a feketekagyló-ültetvényeket. Útközben összebarátkozom két lovassal – igen kellemes lehet a tengerparti homokban sétagaloppozni. Aztán megyek tovább, mert vár a tenger. Nagyon megtetszik a víz, így beúszok a kagylótelepek közé, s jó sok időt eltöltök itt – igaz egyszer kiszaladok, hogy a cuccaimat megmentsem a nyomuló dagály elől.

Fehér Orr

Indulnom kell, vár a Fehér Orr Fok. Már ebből lehet sejteni, hogy a homokkőfalak helyébe, ott mészkő lép – de mire meglátom addig még sok víz felfolyik a tidal creek-eken. No merthogy nem nagyon akar senki felvenni, így gyaloglok elég sokat, aztán végre egy szkinhed és fekete barátnője elvisz egy falunyi távolságra, ahonnan két fickó és egy duci lány visz tovább. Az egyik gyerek teljesen úgy néz ki, mint az Olsen-banda c. sorozatban Kjell fia, alig bírtam ki mosoly nélkül. Azám, de ők se mennek el a fokig, azt ajánlják, hogy a strandra, ahova ők mennek, onnan menjek gyalog, nincs messze, alig félóra. Na kösz, megint séta. Ezeken a lábakon. Sebaj, a táj gyönyörű, felcaplatok a partmenti mészkősziklák tetejére, s célbaveszem a Fehér Orrot. Már messziről feltűnik, hisz egy 150 méteres tengerparti szikla nem tud elbújni. Fantasztikus a látvány, a dagály hamarosan eléri a sziklákat, már a strand eléggé leszűkült. Mivel már nem vagyok időmilliomos, ezért a vízbe nem megyek be, hanem egy nagy lendülettel felküzdöm magam a hegytetőre. Az izzasztó dögmelegben elég szép sebességgel futottam fel a meredélyen, melynek tetején jutalmul egy lánycsapat elismerő tapsban részesítette e hősies tettet. Meghajoltam, s megköszöntem a biztatást. Aztán megcsodáltam a panorámát, s már indultam is tovább, hisz logisztikailag nem valami kedvező helyen voltam. Bele is telt kis időbe, míg egy pár felvett s elvitt egészen Blériot Plage-ig, nem nehéz kitalálni, hogy miről kapta nevét a Calais melletti tengerparti község, bizony, Blériot innen indult átrepülni a Manche-ot.

Hazafelé az út veszélyes

Innen aztán egy nagy calais-i külvárosi séta, ebéddel, míg végre elérem az autópályát. Viszont én olyan irányba szeretnék menni, amerre más nem, így jó sokat várok. Aztán mar épp azon vagyok, hogy irányt váltok, s Párizs felé megyek, mikor az utolsó pillanatban, mikor már csak kimondtam magamban, hogy csak tíz autó kap esélyt, s abból is már öt elment, egy ürge megállt! El se hittem. Persze aztán jött a hidegzuhany, mikor már úton voltunk, hogy ő Lille-be megy, de nem ugyanazon a pályán. De lásd milyen rendesek a franciák, a kedvemért képes volt a fizetős autópályát választani az ingyenes helyett, mert nekem így volt jobb. Cserébe viszont ő is egy emlékezetes beszélgetés emlékével lett gazdagabb. Egyébként épp imádott Blériot-járól jött ő is, az anyjától, szedett egy rakat feketekagylót, azt viszi most haza megfőzni. Úgyhogy a gasztronómia volt a vezérfonala társalgásunknak. Aztán Béthune-nél elbúcsúztam, hisz kétfelé vált utunk. Itt eltelt kis idő, míg végre találtam egy ardenneki autót. A fickó azt mondta, szívesen elvisz Laonig, s be is ültem a kocsiba, de még várni kellett az asszonykát. Na ő rendesen meglepődött, mint a törpék hazaértükkor, hisz valaki ült az autóban, aki nem szokott ott lenni. Az elképedésből nehezen tért magához, de aztán jót beszélgettünk vele, s feloldódott. Egy 120 fős faluból jöttek Charleville mellől, így sokat beszéltünk az ardenneki élet szépségeiről és nehézségeiről. Innen Reims-ig jutottam egy újabb északival, aki viszont már egy ideje a Vogézekben, Rémiremont-ban él, s élvezi. Aztán egy molsheimi, elzászi párral jutottam el Metzig. Egész úton egy kőolajkérdést boncolgató rádióadást hallgattunk, majd az utolsó tízpercben szakmailag elemeztük a kérdést, s a véleményeket, mire már be is értünk a st.privasi Elf kúthoz, így búcsúzni kellett. Aztán itt álltam egy darabot s csodálhattam a naplementét és a hőlégballonokat, már ki tudja hányadszor, mikor felvett egy fickó. Kiderült, hogy iraki, így angolul beszélgettünk. Azám, de ő nem is Metzbe, hanem Németországba ment. Na jó nagy cumi, eljöttem a tuti helyről, most hogy oldjam meg. Nincs mit tenni, kirakatom magam az autópálya-csomópontnál, s próbálok mihamarabb biztonságos helyre jutni. Kiderül, hogy 11 km még Metz, a nap lement. Hát sok esélyem nem lesz stoppolni. De aztán az autópálya-híd alatt mégis felvesz...egy algériai bokszoló. Nagyon jól eltársalogtunk, bár az látszott, hogy nem az eszével jutott előre, de igen szimpatikus, többgyermekes családapaként boldog életet él. Én is boldogan nyugtázhattam, hogy hazaértem.
gyurry kapcsolódó élménybeszámolói:
Értékeld az élménybeszámolót!
6.6 (7 szavazat)
Lépj be az értékeléshez!
Hozzászólások:
estelle - 2009.05.13. 22:57

Nagyon tetszett a Normandiai utikalauz, és gyönyörűek a képek. Külön élmény volt úgy olvasni a beszámolót, hogy az említett nevezetességek jó részéhez nekem is volt már szerencsém.


Ahhoz, hogy hozzászólhass válaszd a belépést vagy regisztrálj, ha még nem vagy tagjanik közt!

Az élménybeszámolóhoz tartozó

album

Ajánljuk

még figyelmedbe

Magyar  Română  Slovenčina