Macedón anziksz

Macedónia

Ott-tartózkodás ideje: 2007. jún. 03.  - 2007. jún. 09. (6 nap)

3 hozzászólás I 13 104 látogató olvasta. Rögzítve: 2008. márc. 18. küldd el ismerősödnek
Oszd meg ezt az oldalt!
avatar gyurry Beszámolója

Cimkék: albán  Bigorski  Bitola  Debar  Jancse  Koszovó  Krushevo  Kumanovo  macedón  Macedónia  Mavrovo  Ohrid  Ohrid-tó  Prespa-tó  Prilep  Pristina  Skopje  Struga  SutoOrizari  Tetovo  UCK  Veles  világörökség 

A bolgár határt átlépve titokzatos országba lépünk. Macedónia Európa egyik legkevésbé ismert országa, még útikönyv sincs róla. Ráadásul minden oldalról gyötrik a jószomszédok, ki ezért, ki azért orrol a kicsiny, alig kétmilliós volt jugoszláv köztársaságra. Görögországnak Macedónia neve, Bulgáriának a nyelve, Szerbiának a határai, Albániának pedig a macedóniai albán kisebbség sorsa okozott problémát.
Macedónia neve hallatán nem sok minden jut az egyszeri ember eszébe. Hallott talán Makedóniai Nagy Sándorról, Skopjéról, netalán az Ohridi-tóról, látta esetleg az Eső előtt című filmet, vagy emlékszik még a legendás Darko Pancsevre, minden idők legjobb macedón focistájára. Igazából ennél többet nemigen tudnak róla a laikusok. Eljutni is csak akkor jut oda az ember, amikor Görögország felé autózik, de az az egyórás út kevés benyomást nyújt a csöppnyi, de igen változatos területű balkáni országról.
Az ország domborzata igen mozgalmas, kisebb-nagyobb medencéket fűznek fel a folyóvölgyek, körülöttük pedig hol szelídebb dombságok, hol kétezer métert is meghaladó magas szirtek emelkednek. A nyugatról a meredek Hellenidák által határolt térségben kisebb-nagyobb medencék, a Tetovói és a Bitolai-polje biztosít kedvezőbb életfeltételeket. Az ország keleti fele a Szerb-macedón rögvidék része, a két térséget a vardar övezet választja el. Azt, hogy itt van a két övezet határa, elég gyakran igen heves földrengések is jelzik: a történelem folyamán Skopjét nem egyszer kellett újjáépíteni. A Skopjei medence mellett a Demirkapi, a vardari Vaskapu e térség másik emblematikus része. Az ország délnyugati peremén vannak a legnagyobb balkáni tavak, az Ohridi és a Preszpa, mellettük emelkedik a Pelister és a Galicsica nemzeti park. A mesterségesen elgátolt Mavrovo tavat veszi körbe a harmadik nemzeti park. A hegyekben télen nem ritka a komoly havazás sem, bár a nagy hidegek nem jellemzőek. Nyáron viszont igen magasra emelkedik a hőmérő higanyszála, s ekkor alig hull csapadék.
Macedónia vagy Makedónia? Már kiejteni sem könnyű anélkül, hogy egyes balkáni népek szemében ne gyúljon tűz e név hallatán. A szerbek, a bolgárok és a görögök is magukénak szeretnék tudni e régiót. Macedónia ma egy három részre szakadt ország: a macedónok jelentős része a bolgár és a görög határ túloldalán él. A macedón nemzet 50%-át teszi ki a Görögországhoz tartozó Égei-, 40%-át a mai országterületet adó Vardar-, és 10%-át a Bulgáriához tartozó Pirin-Macedónia. E megosztottság természetesen hosszú idő óta konfliktusokat szül. Az észak-görög tartomány neve Makedónia, nem véletlen, hogy a saját országukat Makedonija névvel illető macedónok 1991-ben Jugoszláviától függetlenné váló országát e néven Görögország nem kívánta elismerni, sőt blokád alá vette az országot. Két évre elzárta előle a szaloniki kikötőt, mely nemcsak Görögország, hanem Macedónia tengeri kapuja is. Amúgy is, a görögök szerint a macedónok elszlávosodott görögök… Ráadásul a macedón zászló is szálka volt a görögök szemében, mivel az ún. verginai csillagot ábrázoló zászlón lévő jelkép a történelmi, Nagy Sándor-féle Makedónia emblémája volt. A kemény görög ellenállás miatt néhány év múlva már Macedónia Volt Jugoszláv Köztársaság (FYROM) néven vezették be az új zászló, a felkelő napot ábrázoló sárga-piros lobogó használatát, hogy ezáltal is hozzájáruljanak a jószomszédi viszony kialakításához. A macedónok maguk szlávok, így természetesen szláv nyelvet beszélnek, mely leginkább a bolgárhoz hasonlít. Éppen a nyelvkérdés miatt akadt össze a bajszuk Bulgáriával is. A macedón nyelv a nyugat-bolgár tájszóláshoz nagyon hasonló, de mivel a mai bolgár nyelv a kelet-bolgár dialektusokon alapul, így az irodalmi nyelvek között a macedónok szerint jelentős a különbség. Így a macedónok lingvisztikai alapon is bizonyítják önállóságuk realitását. Az első macedón nyelvkönyvet azonban csak 1952-ben adták ki. Szerbiával a viszony kevésbé zord, Macedónia voilt az egyetlen jugoszláv utódállam, mely háborús események nélkül önállósult. Ebben nagy szerepet játszott, hogy az országban nincs jelentős számú szerb kisebbség. Ellenben egyházi vonalon már akadt konfliktus, mivel a Szerb ortodox egyház nem ismeri el az önálló macedón ortodox egyház létjogosultságát.
Történelmi tanulmányaiból mindenki számára ismert az ókori Makedónia, mely Nagy Sándor uralkodása alatt élte virágzását. A görög makedónok és a trákok éltek az ország területén. Később a római Macedónia provincia része lett a mai országterület, ennek nyomai néhol máig felfedezhetők, több római romváros is van az országban. A szláv macedónok a 7. században, északról népesítették be a mai országot. A középkorban hol bizánci, hol bolgár, hol szerb fennhatóság alá tartozott, mígnem az 1389-es rigómezei csata után 400 évig a Török Birodalom része lett. Érdemes megjegyezni, hogy a 14. században élt Marko király, a macedón történelem egyik legendás alakja, a helyiek az angol Arthur királyhoz hasonlítják a hőst, hírnevét mondák és népdalok örökítették nemzedékről-nemzedékre. A törökök után az első balkán-háború után újra a szerbek vették át a hatalmat, s kisebb kitérőtől eltekintve 1991-ig Jugoszláviához tartozott. Tito volt az, aki a macedónokat önálló etnikai csoportnak ismerte el, bízva abban, hogy ezzel a bolgárok és a szerbek Macedóniával kapcsolatos követeléseinek is elveheti az élét, s a Balkánon az államiság egyik fontos letéteményesének számító, független Macedón Ortodox Egyház létrejöttét is. Ez végül oda vezetett, hogy 1991-ben létrejött az első független macedón állam. Macedónia 1999-ben került újra reflektorfénybe, amikor a koszovói konfliktus idején ellepték a menekültek, s az ország közel négyszázezer menekültnek biztosított ideiglenes hazát.
Macedónia etnikailag igen vegyes képet mutat, elsősorban az igen jelentős albán kisebbség jelenléte miatt. Az ország lakosságának mindössze kétharmadát adják a macedónok, s közel egynegyedét az ország északnyugati részében koncentrálódó albánok. Ráadásul az albán népességszám növekedése mind a bevándorlásnak, mind a természetes szaporulatnak köszönhetően magasabb a macedónokénál, mely az albán népességarány növekedésével jár. A lakosság négy százaléka török, de emellett élnek itt szerbek, görögök, bolgárok, cincárok és cigányok is kisebb-nagyobb számban. Vallásilag is igen mozaikos a kép, hiszen az ortodox mellett az iszlám is igen jelentős arányban képviselteti magát, elsősorban az albán és a török területeken. A helyzet bonyolultságát növelendő vannak muzulmán macedónok is (pomákok, torbesek és poturok), s ezek száma is néhány ezerre tehető. A lakosság egy százaléka pedig római katolikus, tovább fokozva a tarkabarkaságot. Talán ennek a mozaikosságnak köszönhető, hogy Franciaországban a vegyes salátát macédoine-nak, míg Itáliában a gyümölcssalátát macedonia di frutta-nak hívják?
A bájos, dimbes-dombos északkelet-macedóniai régión takaros kis falvak mentén jutunk Kumanovóig. Kumanovo volt az első macedón állam központja. A törökök ellen fellázadó Karpos vajda 1689-ben hozta létre a rövidéletű országot, mely önállóságát csak a Habsburg-birodalom ismerte el. Hamarosan eljutunk az országot keresztbeszelő észak-déli autópályára, ahonnan már feltűnnek a Skopje környéki hegyek és a város nagy kőolaj-finomítójának kéményei. Az esti szürkületben, óriási vihar után érünk be Skopjéba, a macedón fővárosba. Mindenhol áll a víz, a gyorsforgalmi utat is ellepi, néhol olyan magas a vízállás, hogy az autók elmerülnek, s nem mennek tovább. Mi is nehezen úszunk át rajta, hiába integetnek a bajban lévők, nem merünk megállni. Az ajtót úgysem tudnánk kinyitni, mert beömlene a víz. Az ablaktörlő is küzd a rengeteg vízzel, mire végre átjutunk.

Skopjei séta

Az óvárosba igyekszünk, ahol Nijazi barátunknál akarunk megszállni. A fiúk tavalyi útjuk során jól összehaverkodtak az albán fiúval, noha ő az albánon és a macedónon kívül más nyelven nemigen beszél. A szűk sikátorokon nem könnyű odatalálni, de végül csak sikerül. Majdnem teltház van, de mi maradnánk. Nijazi nincs otthon, csak az apjával tudunk „beszélni”. Egy üres szoba van, de belemegyünk, hogy ketten akár a földön is elalszunk. Elodázzuk a tárgyalást, majd megbeszéljük a dolgot Nijazival egy-két óra múlva, addig korzózzunk kicsit a városban.
Elindulunk hát a nagy sétára, hogy megnézzük, milyen az éjszakai élet a félmilliós városban. A kiadós eső után nagyon kihalt minden, a Vardartól északra lévő óvárosban szinte nem is találkozunk senkivel, pedig máskor bazári hangulat uralkodik a szűk utcákon. Mindenfelé ékszerboltok és éttermek sorakoznak, s a háttérben fel-feltűnik egy-egy minaret. Aztán elérjük a Vardart, mely fölött a város egyik legrégebbi emléke, a 15. században épült Kameni most, a nagy kőhíd íveli át a több mint kétszáz méteres távolságot. E kőhíd a város emblematikus helye, ami túlélte a századok minden viszontagságát, s ma összekapcsolja az ó- és az újvárost. Alant a Vardar sebesen folyik tova, vízszintjén is érződik, hogy irgalmatlan nagy eső volt az imént. A folyó túloldalán van a Macedónia tér, az újváros központi tere.
Az ember szemébe elsőként a város fellett magasodó ezer méter magas Vodno-hegyen lévő óriási, 76 méter magas Millenniumi Kereszt tűnik. Ez állítólag a Balkán legnagyobb méretű keresztje. 2002-re épült fel, s ma már Skopje jelképének is tekinthető, hiszen a város minden pontjáról látszik. Mivel azonban a város lakosságának 40 százaléka muzulmán, így óriási vitát váltott ki a kereszt emelése. Ráadásul a keresztet, mely az itt kétezer éve létező kereszténységnek állít emléket, olyan helyre építették, mely köztudomásúlag egy multikulturális központ. A kétmillió dollárba került négyszáz tonnás fémkereszt éjjel szinte lebeg a város felett. Esténként több mint 500 reflektor fényében tűnik elő, 80 kilométernyire Skopjétól is jól látják. Ott pedig ugye muzulmán albán falvak találhatók…
Skopjéról sokan tudják, hogy a város többször teljesen megújult, mivel párszáz évente a várost végzetes földrengések tették a föld színével egyenlővé. A 6. században érte a várost az első nagy szeizmikus sokk. Ám ebben az időben a Bizánci Birodalom uralkodója éppen egy skupi születésű úriember, bizonyos Jusztiniánusz volt, aki mint a leghatalmasabb bizánci uralkodó természetesen igyekezett a várost feltámasztani. Az új város szerénytelenül a Justiniana Prima nevet kapta. A török időkben alaposan átalakult a város, mecsetek, fürdők, karavánszerájok épültek. Ezek közül néhány ma is létezik, de a város egységes török arculatát a későbbi földrengések alaposan megváltoztatták. Már 1555-ben is volt egy nagy földrengés, de ez meg sem közelítette a 20. századi vérzivatart. 1963. július 26-án egy velőtrázó földrengés romba döntötte szinte az egész várost, a belvárosban kő kövön nem maradt, csak a török negyed maradt ki a pusztulásból. Közel ezer ember vesztette életét és több mint százezren hajléktalanná váltak. A várost teljesen újjá kellett építeni, hiszen az épületek 80 százaléka megrongálódott. A károk óriásiak voltak, meghaladták a macedón nemzeti össztermék másfélszeresét, s csak nemzetközi segítséggel sikerült Skopjét újjáépíteni. A város ezután elvesztette török jellegét, az új panelházak, üvegpaloták és a betonrengeteg máig jellemzi Skopje látképét. A főutca déli részén összeomlott pályaudvar homlokzatán még ma is ott áll az időpont: az óra ma is jelzi, hogy valamivel negyed hat körül történt a szörnyű baj. Ez volt egyébként az első balkáni vasútállomás, még 1873-ban épült a Belgád és Szaloniki közötti vasútvonal megállójaként.
Az újváros tehát valóban újépítésű, de a sétálóutca az esti kivilágításban igen kellemes balkáni hangulatot áraszt. Mogyorót és tökmagot majszolva sétálunk a kellemes esti hűvösben. De újra közeleg a vihar, ideje hazaindulni. A főtéren egy szám erejéig belehallgatunk a fúvószenébe, majd rohamléptekkel hazaigyekszünk, mert úgy néz ki, az eső nem viccel. Miközben megiszunk egy pohár teát Nijazi egészségére, felhangzik a müezzin hangja is. Autentikus iszlám környezetben térhetünk hát nyugovóra.

Albán bazár

Korán reggel irány a piac! Skopje óvárosában, a Csarsijában szinte csak albánok laknak. Földszintes és egyemeletes házak szegélyezik a keskeny kövezett utcákat, aranyárusok, borbélyok és teraszos éttermek teremtenek bazári hangulatot. Ez a legnagyobb és legszínpompásabb keleti bazár Európában. A Bit Pazar piac egésznap igen zsúfolt, de most még csak nyiladoznak a szemek. A pékségekből finom illatok szállnak felénk. Az albánok közismerten jó pékek, Európa-szerte keresték a kenyerüket kenyérdagasztással. Az ínycsiklandozó falatokra mi is vevők vagyunk, s nem csalódunk. A piac a kelet varázsába nyújt bepillantást. Mondhatnánk, hogy ez itt nem is Skopje, hanem Shkup. Skopjénak ugyanis számos neve van, hiszen az évszázadok folyamán sokan tartózkodtak itt huzamos ideig. Előbbi néven az albánok illetik, a törökök körében az Üsküp dívik, az ókori görögök pedig Skupinak hívták. Az itteni albánok egyébként komoly nemzetközi kapcsolatokkal rendelkeznek. Rengeteg macedóniai albán dolgozik vendégmunkásként nyugaton, az ő hazautalásaik máig a legfontosabb bevételi forrást jelentik az ottmaradtaknak. A Tito által az ötvenes-hatvanas években Törökországba elüldözött albánok pedig az üzleti élet fenntartását biztosítják: a skopjei albán árusok ma is török cikkeket árulnak.
Európának ezen a fertályán sokszor nehéz a kisebbségek élete. Persze nem volt ez másképp a macedónok esetében sem, évszázadokon keresztül ők voltak a gyengébbik fél, száz éve sincs, hogy elnyerték önállóságukat. A 19. század végén, egyházi vonalon indult meg a macedón függetlenségi harc. A macedónok azonban nem tudtak kitörni a görög ortodox egyház fennhatósága alól. A szomszédos országok sikeres függetlenségi harcai sem tettek jót a macedón önállóságnak. A bolgárok, mint egy bolgár nyelvjárást beszélő régiót, igyekeztek Macedóniát országukba olvasztani. A szerbek ugyancsak igénylőként léptek fel. A macedónok megpróbálkoztak egy ügyefogyott felkeléssel, de azt a törökök leverték, aztán az első Balkán-háború (1912-13) utáni san stefanoi béke „felszabadította” a várost a hosszú török uralom alól. Ekkor azonban még nehezebb idők jöttek. Macedónia Bulgáriához került, de a második Balkán-háborút elvesztő ország hamarosan elvesztette az új területek nagy részét. Macedónia három részre bomlott, a nagy része Szerbiához került. Bulgária azonban nem adta fel, mindkét világháborúban bevette Skopjét, de megtartani nem tudta, hiszen akárcsak Magyarország mindkét alkalommal a vesztes szövetségbe lépett. Szkopje így fél évszázadon keresztül a Jugoszlávián belül önálló köztársasági rangra emelt Macedónia fővárosaként válhatott újra jelentős központtá. Ezúttal már nem a kereskedelem, hanem az ipar vált a város gazdasági bázisává. 1991-ben pedig elkövetkezett végre a függetlenség napja, s ma Skopje valódi fővárosként, a mozgalmas történelmi múltnak köszönhetően mozaikos etnikai szerkezettel él és virágzik.
A város kétharmada macedón, ötöde albán. Százezres szkipetár kolóniájával a világ egyik legnagyobb albán városa. Több ezres lélekszámban élnek itt cigányok, szerbek, törökök, bosnyákok, arománok és sokan mások.
Skopje mindig is a balkáni népek keresztútján feküdt. Volt görög, bizánci, szláv birtok, aztán visszatértek a bizánciak, majd bolgár, később szerb fennhatóság alá tartozott, mielőtt a törökök 520 évre magukhoz kaparintották. Skopje virágzó kereskedőváros volt, fontos útvonalak haladtak rajta keresztül, mint például a híres fehér út, melyen a gyapotot szállító tevekaravánok haladtak. A várost a 17. században már 60 ezren lakták, a Balkán egyik fontos cserehelye volt. Igaz, a következő évszázadok borúsan teltek, a város elvesztette létalapját és lakosságának nagy részét, miután Piccolomini osztrák tábornok felgyújtotta a várost a 17. század végén. Legközelebb csak a 20. századi békeidők hoztak neki igazi fejlődést.

Fekete város

Az albánok mellett a cigányság a másik jelentős kisebbség a városban, ezért kíváncsian a cigánytelepre indultunk. Szkopje körül borzasztó állapotban lévő bádogváros éktelenkedik: Suto Orizari. Ez lényegesen különböző képet nyújtott, mint a másik nagy balkáni romatelep, a plovdivi. A várostól északra, elszeparálva fekszik az igen kiterjedt negyed, peremén egy óriási szemétteleppel. Kisvárosnyi, közel 25 ezer roma lakik itt egy tömbben. A többiek egy éve már tettek itt egy sétát, így inkább az autóban maradás mellett voksoltak. A szeméttelep felől próbálkoztunk vizsgálni a városrészt, de az óriási pocsolyák között nem könnyű áttörni, ráadásul a helyiek se voltak oda azért, hogy életterük fotókon szerepeljen. Inunkba is szállt a bátorságunk, hiszen itt mi voltunk a kisebbség. A kissé kaotikus, árusokkal zsúfolt utcákon szamaras és lovasszekerek mozogtak fel-alá. Néhol egy-egy Zastava vagy Lada csomagtartójából került elő valamilyen áru. Mindennek van keletje, a fél város itt kószál a piacon. Ki svájcisapkában, vagy kötött pulóverben, ki hófehér öltönyben és makkoscipőben. Minden réteg képviselteti magát, de többségében vannak a szűkölködők. Macedóniában nem láttunk ilyen szegény, lerobbant környéket, mint itt, bár itt is van fejlődés. Többszintes házakat húznak fel, egy félkész mecset három minaretje is hamarosan felépül, lehet, hogy valójában dübörög a gazdaság?

Skopje felett az ég

Suto Orizarit magunk mögött hagyva kellemesebb vidékekre indulunk. Skopje felett, a Vodno-hegy oldalában, 770 méter magasban található a kicsiny Nerezi falucska. Meredek szerpentineken negyedórát is kitesz, mire felküzdi magát az ember a szűk, esőáztatta úton. Nerezi a szent Panteleimon templomról nevezetes, mely a bizánci építészet egyik legszebb példája a 12. századból. A királyi Comnenus család építtette a kis téglatemplomot, mely értékes freskókat rejt. Az ekkoriban még igen szokatlan, valósághű ábrázolás új impulzusokat hozott a bizánci művészetbe.
A Vodno-hegységből igen szép kilátás nyílik az alattunk elterülő Skopjéra, kár, hogy a várost belepi a párás szmog, de így is kirajzolódik az óváros sziluettje. Valóban modern lakótelepek lepik el a medencét, s körben ipari létesítmények szorítják be a várost a hegy tövébe.

Albán Macedónia

Átvergődve Szkopjén, nyugatra indulunk, a Tetovoi-polje irányában. A fővárost elhagyva albán falvak tűnnek fel mindenfelé, egy- és kéttornyú mecsetek szegélyezik utunkat, de sokáig kísér még a Vodno-hegyen emelkedő kereszt is. Az autópályán a leállósávot mindenfelé árusok foglalják el, nem számít a közlekedésbiztonság. Mindenféle gyümölcsök minden mennyiségben kaphatók, csak bírjunk megállni.
Aztán megérkezünk a Tetovoi-poljéba, alattunk a harmadik legnagyobb macedóniai, egyben a legnagyobb macedóniai albán város. A nyolcvanezres Tetovo felett meredeken emelkedik a Sar Planina, melyre magasan felkúsznak a házak, s több kisebb falu is fel-feltűnik a magasabb régiókban. Macedónia-szerte híres sípályák kúsznak le az 1845 méteres Papsapka csúcsról, s a hegység kedvelt kirándulóhely is, számos szép tavacska tarkítja. Tetovóba viszont nem a szépsége miatt jön az ember, inkább a kulturális váltás az érdekes. Mi is inkább az utcákon és a piacon való sétálgatást választjuk. Van azért néhány kulturális érdekesség is, mivel Tetovo a keresztény és az iszlám kultúra együttélésének különös elegyét nyújtja. Ilyen a Cirill és Metód katedrális, török barokk stílusú Festett mecset, a város felett emelkedő, csodás panorámát nyújtó Bal Tepe erőd, valamint az Arabati baba Tekke, egy bektási dervistemplom. Tetovo a macedóniai bektási dervisek központja. A bektásiak igen fontos szerepet játszanak az iszlám és az albán identitás erősítésében minden balkáni albán közösségben. A Kemal Atatürk szekularizálódó Törökországát kénytelen-kelletlen elhagyó rend 1925-ben Albániába helyezte át központját, ahol még az enveri ateista miliőben is meg tudta tartani befolyását, s jelentős bázisa van az erősen szekularizált albán társadalomban.
Érdekes séta tehető a piacon és a teraszos kávéházak mentén. A város tele van albánnal, akiket könnyű felismerni a fejükön lévő fehér fezről. Egyikkel-másikkal megpróbálunk szóba elegyedni. Egyikük az 1970-es években egy dijoni borászatban dolgozott, most pedig itt vezet egy kis üzletet. Elmondja, hogy itt jól megvannak egymással az albánok és a macedónok. Ő macedón, de mellette a barátja albán.
Tetovot kétharmadát albánok lakják, de még az itt lakó macedónok egyharmada is albán származású, emiatt folyamatosan az etnikai feszültségek egyik gócpontjának tekinthető. Nem véletlen, hogy a problémák általában itt kulminálódnak. 2001-ben súlyos, fegyveres konfliktusok bontakoztak ki Tetovo környékén a macedón hatóságok és az autonómiát követelő albán lázadók között. Koszovóból albánok törtek át a hegyeken, s fegyveres támadásokat intéztek a Tetovo környéki hegyekből. Macedónia volt az egyetlen jugoszláv utódállam, mely korábban egyetlen szomszédjával se került fegyveres konfliktusba, erre most az albán terroristáknak nevezett lázadók indítottak agresszív támadást. Negyven napon keresztül ropogtak a puskák, mire a macedón katonaság nagy nehezen vissza tudta szorítani az albán lázadókat a Sar Planina túloldalára. Macedónia nem rendelkezik jelentős hadsereggel, alig 12 ezren teljesítenek katonai szolgálatot, a rendőrséggel kiegészítve is alig húszezres biztonsági erők nem állnak könnyű feladat előtt. A harcok után megkötött ohridi egyezményben az albánoknak igyekeztek engedményeket tenni. Bevezették a kétnyelvű táblákat az albánlakta vidékeken, a közigazgatásban és a rendőrségi állományban az albánok arányos képviseletet kaptak. Ám a feszültség nem tűnt el véglegesen.
A Tetovoi-poljéban egymást követik az albán falvak. Még el sem hagyjuk az egyiket, már benn vagyunk a másikban. Azt se tudjuk merre járunk, mert várostábla nincs. Még egy nyelven sem, nemhogy kettőn. Az utak rendkívül rosszak, rengeteg a fekvőrendőr, de jobbra-balra igen nagy, újépítésű házak sorakoznak, s mindenfelé minaretek karcolják az eget. 1999-ben ide érkezett az a többszázezer albán, akik Koszovót kénytelenek voltak elhagyni, Macedónia pedig megnyitotta a kapuit előttük. Találkozunk egy magyar úrral is, aki félig albán, félig magyar, most épp egy temetésre siet, úgyhogy nem akarjuk fenntartani. Pár szót váltunk csak vele. Néhány éve Cecén él, de beszédén még érződnek az albán gyökerek.
Nemcsak a völgyben, hanem a hegyekbe is felkúsznak a falvak, hihetetlen távolságban, embertelen tájon élnek odafent, elképzelni se tudjuk, hogyan tudnak felmenni oly magasra. Hiszen a Tito-hegy már a 2750 métert is majdnem eléri, ennél csak egy magasabb van egész Macedóniában. Az egyetlen megoldás az lehet, hogy ezek az emberek oda születtek, ott élnek, s ott is hunyják le a szemüket, s Tetovóba legfeljebb évente egyszer jönnek le.
Lassan eljutunk Gostivarig, a második legnagyobb albán városig, majd nyugat felé indulunk a Mavrovo Nemezti park területére.

A varázslatos Mavrovo

Macedónia egyik legkedveltebb kirándulóhelye a felduzzasztott Mavrovo-tó környéke, ahol az eldugott szűk völgyeken keresztül lehet eljutni a bájos hegyi falvakig, vagy a tótól délre lévő sípályákig. Bizony itt a téli sportoknak is kedvtelhetünk, sőt, hidegebb teleken a tó is befagy, hiszen a vízszintje ezer méterrel a tenger felszíne felett van. A szűk völgy bejáratáig megépült az autópálya, innen viszont kanyargós, szűk út vezet a tópartra. A Mavrovo-tó elárasztásakor nem csak a völgy került víz alá, hanem falvak is a pusztulás sorsára jutottak. A tó egyik öblében kiemelkedő templomtorony jelzi, hogy a duzzasztás során áldozatokat is hoztak. A közelgő vihar félelmetes hátteret nyújt a tóparton emelkedő kolostorok mögött, majd a szurdok legszűkebb részén elér minket a felhőszakadás. A hegygerinc tövében, több száz méter magasságban kísérnek minket az albán és török falvak, mikor megérkezünk a Szent Bigorski kolostorhoz.
A Szt. Jovan Bigorski kolostor Macedónia egyik legnevezetesebb kulturális emléke, ahol hosszú évek után újra szerzetesek élnek. Bár az elmúlt években óriási infrastrukturális beruházások zajlottak le a környéken, a korabeli hangulat egyből megcsap minket, amint belépünk az udvarra. Hosszú barna nadrágot kell felvennünk, csak így léphetünk be a templomba. 1020-ban alapították a kolostort, a mai templom azonban a 18. századból való, mert a törökök elpusztították a korábbi épületeket. A templom ékessége a faragott szentképfala, mely az ún. debari iskola legszebb remeke. Az ikonokat valósággal körbefonják a díszes fafaragványok, a kupoláról pedig Krisztus tekint ránk az ortodox freskóról.
A kolostor mellett lévő zarándokszállás sötétbarna tónusai tipikus balkáni hangulatot árasztanak, a kiugró erkélyek Bulgária nevezetes kolostorait juttatják az ember eszébe. A hatalmas épületkomplexumról látszanak a völgy túloldalán emelkedő macedón top-csúcsra, a 2764 méteres Korabra felkúszó falvak, s mielőtt az újra összegyűlő fekete fellegek megérkeznek, teszünk oda egy kis kirándulást.
Szűk szerpentinek tekeregnek fel a hegyoldalon, még autóval se könnyű felmenni, a tűzifát cipelő öszvéreknek nincs könnyű dolguk. A hegyoldalban fekvő falu igen jómódúnak tekinthető, több boltja, kisebb üzletei is tanúskodnak róla, hogy van élet, még ha számunkra ez nehezen is elképzelhető. Tehetős emberek élnek errefelé, árulkodnak erről a három-négyszintes lakóházak, a rengeteg építkezés. Egyrészt a hazautalások, másrészt a falu központi fekvése biztosítja a környezetéhez képest kirívó jómódot. A szomszéd falvak, s különösen a szemközti, a Galicsnik oldalába kúszó falvak sokkal nyomorúságosabb körülmények között tengődnek. Jancse faluban a terméskőből épült, málló vakolatú török házak tanúskodnak a múltról. Macedónok élnek már itt, de a közeli Galicsnik faluban máig megmaradt a török kisebbség. Nem is csoda, oda még kalandosabb eljutni. Bár a falu feletti szirten fekszik, de 1500 méter magasban, keskeny ösvény vezet csak fel, melyen 4-5 órába is beletelik a feljutás. Mavrovo felől a fennsíkon keresztül persze el lehet oda jutni közúton is, de az innen már igen messze van. Számos eldugott török falu van errefelé, de mi lassan újra az albán települések vesszük az irányt.
A felduzzasztott tó partján kénes gyógyfürdő bújik meg, mindent beborít a sárga kénkiválás, s a kénhidrogén-illat. Dolno Kosovrost nem egy számottevő fürdőhely, de aki erre jár, az biztos nem megy el mellette észrevétlenül.
Az albán határ már igen közel van, Debar és környéke mindennapi kapcsolatban áll a határ túloldalával. Debar az újkorban fontos török katonai támaszpont volt, gyorsan fejlődött, de a második világháborús pusztulás, majd az 1967-es földrengés elpusztította a város jelentős részét. Debar elsősorban a fafaragó iskolájáról nevezetes, mely Nyugat-Macedónia legtöbb templomának szentképfalát produkálta. A város aranyművesei és fegyvergyártói is Balkán-szerte jó hírnévnek örvendtek.
A hegyek mögött eltűnő nap már nem világít be a Fekete-Drin szűk völgyébe, pedig a folyó szűkülete nagyon szép tájat rejt. A sebes folyású Drinen számos duzzasztógát épült, a macedón energiaellátásban fontos szerepet játszanak ezek a gátak, viszont nagyban hátráltatják az albán áramtermelést, mert szárazabb időben felfogják a víz nagy részét, s az nem jut el a szkipetárok földjére, mely sokszor konfliktusokat szül.

Az Ohridi-tó különlegessége

A folyóvölgy aztán kiszélesedik, szántóföldek tűnnek fel, majd hamarosan Strugánál elérjük az Ohridi-tavat. Struga a második legnagyobb tóparti város, itt indul útjára a Fekete-Drin, s itt ágazik el az Albánia felé vezető út is. Nem véletlen, hogy a város már régóta fontos kereskedelmi csomópont. Ma elsősorban a nyárvégi költőtalálkozóiról híres, valamint a városközeli, 15. századi Szt Bogorodica barlangtemplomról.
Néhány kilométeres út vezet a tó keleti partján fekvő ötvenezres Ohridig, a leghíresebb macedóniai üdülőhelyig, a macedón Balaton székvárosáig. Az Ohridi-tó feleakkora, mint a Balaton, de legnagyobb mélysége megközelíti a 300 métert, s ezzel Európa legmélyebb tava. A tó 700 méteres magasságban, hegyektől körbevett tektonikus medencében fekszik, s a világ legöregebb tavai között tartják számon. Mindezeknek köszönhetően különleges ökoszisztémával rendelkezik, nem véletlen, hogy az Unesco is felvette a világörökségek közé. Az itt élő állatfajok négyötöde csak itt él, számos endemikus faja közül a leghíresebb az ohridi lazac, de több tucat alacsonyabb rendű endemikus állatforma is él a vízben. E különlegessége miatt okoz nagy problémát a túlzott turizmus és lakosságnövekedés miatt növekvő szennyeződés. Évente 200 ezren töltik itt szabadidejüket, s közel 120 ezren laknak a partmenti településeken. A túlhalászás is igen jelentős, emiatt néhány lazacfaj mára a kipusztulás szélére került.
Az Ohridi tó másik különlegessége, hogy a vizének egy részét a magasabban fekvő Preszpa-tóból nyeri, ahonnan földalatti járatokon, a Zavir folyón keresztül jut le a víz. Az igen kis vízgyűjtővel rendelkező tó kevés utánpótlást kap, emiatt a vízkicserélődés is lassú. Ennek köszönhetően a tó vize igen tiszta, akár 20 méter mélyre is lelátni.

Eső előtt

Ohridba beérve nem kell sokáig gondolkozni, hol szerezzünk szállást. Az első közlekedési lámpánál már egy öregúr le is csap ránk, s kedvező árajánlatának nem is állunk ellen. Felpattan hát biciklijére, s elvezet minket az óváros peremén fekvő házáig. Ohridban könnyű szállást találni, hiszen a fél város ebből él, úton-útfélén ott állnak a nénik és bácsik, akik lecsapnak minden ideérkezőre. Ohrid környékén igen sok a magánszállás, errefelé a nyaralás kedvelt formája a zimmer frei.
Ohrid a macedón turistaparadicsom – a macedónok számára a nyaralás Ohriddal egyenlő. Nem is csoda, hiszen a varázslatos természeti környezetben lévő város rengeteg történelmi emlékkel is rendelkezik. A mediterrán tópartot magas hegyek övezik, ahol kellemes kirándulások tehetők. Mivel Ohrid az Adriát az Égei-tengerrel összekötő Borostyán út, a Via Egnatia mentén feküdt, így az ókortól kezdve fontos szerepet játszott az akkor még Lichnidosnak nevezett település. Hosszú történelmi múltjáról árulkodik a római kori amfiteátrum, számos bizánci templom, a 893-ban alapított egyetem romjai vagy a világ egyik legnagyobb ikongyűjteménye. A várost ’szláv Jeruzsálem’ névvel is illetik, ami nem csoda, hiszen már a 9-10. században az első bolgár birodalom egyik fontos egyházi központja volt, sőt ekkor alapította itt Szent Kliment az első szláv egyetemet. A bizánci uralom idején Ohrid lett Macedónia püspöki központja, mígnem elközelgett az oszmán veszedelem, mely a keresztény egyházi centrumoknak jellemzően nem sok levegőt hagyott. Ohrid fejlődése is visszaesett, keresztény lakosságának nagy része csendesebb vidékekre menekült. A független Macedónia létrejöttéhez nagyban hozzájárult, hogy 1958-ban újra érseki központ lett a város, melynek vezetésével 1967-ben létrejött a szerbektől független, önálló Macedón ortodox egyház.
Ohrid a bolgár Neszebárhoz hasonló műemlékváros, a macedón idegenforgalom központja. A turistákat a város több mint harminc látványossága csalogatja, nyáron pedig itt tarják a Nyári fesztivált és a Néptáncok és népdalok balkáni fesztiválját is. A turisták elsősorban a szomszéd balkáni országokból érkeznek, többségük bolgár és görög, jönnek szép számmal szerbek, de egyre többen Németországból is.
Akad látnivaló bőven, a 15. században állítólag 365 templom és kápolna sorakozott itt a tóparton, melynek töredéke máig megmaradt. A legszebbek még a bizánci időkből maradtak fenn, de szinte minden évszázadból akad egy-egy remekmű.
A város főterén egy minaret árnyékában egy hat-hét méter átmérőjű odvas fa fogad minket. Egykor egy borbélyüzlet, később egy kávézó volt a faodúban, melynek szenes maradványa máig látható. Az óváros kövezett utcáin kellemesen korzózhat a látogató. A mediterrán hangulatot árasztó főutca tele van boltokkal, kávézókkal, éttermekkel. Vásárolhat itt mindenki mi szemének, szájának ingere, megkóstolhatja az ohridi konyha remekeit, vagy vehet akár ohridi gyöngyöket is környező boltokban.
Ohrid leglátványosabb emlékei az ortodox templomok, kolostorok, de az óváros egésze megőrizte régi fényét. A sokablakos, fehérre meszelt házai meredeken kúsznak fel a hegyoldalra, kellemes árnyat nyújtva a sikátorokban téblábolóknak. Az emeleti szobák kilógnak az utca fölé, minél feljebb megyünk, annál nagyobb az egyes emeletek alapterülete – így szinte fedett utcákon közlekedhet az ember. A szűk utcák egyszercsak kis térré szélesednek, melynek közepén ott áll a legnagyobb ohridi templom, a 10-11. században épült Szt. Szófia-székesegyház. Ez volt az ohridi érsek székhelye, de aztán a török hódoltság idején mecsetként funkcionált, így a 10. századi freskók nagy része is elpusztult.
Ohrid leghíresebb látványossága, az 1994-ben a velencei filmfesztivál fődíját, az Arany Oroszlánt elnyerő Eső előtt című film révén világszerte megismert tóparti Kaneói Szt. Jovan-templom. A legismertebb macedón film egyik alapmomentuma éppen az az etnikai-vallási konfliktus, ami a keresztény macedónok és a muzulmán albán kisebbség között évszázadok óta feszül, s átszövi e régió mindennapjait is. Ohridban is számos minaret tornya nyúlik a magasba, bár ez itt alapvetően macedón vidék.
A meredek partfal tövében megbúvó, csak keskeny lépcsőn megközelíthető kis halászfalu, Kaneo melletti félszigeten emelkedik a 13. századi Szt. Jován-templom. Az egyik legcsodálatosabb balkáni panorámát nyújtó, ciprusokkal körülvett templom reggeltől estig várja a látogatókat, akik alig tudnak betelni a tó varázslatos kékje, a ciprusok zöldje, s a kápolna vörös színeinek harmóniájában, mely leginkább kora reggel, szikrázó napsütésben és a naplementében érvényesül. Jó itt megpihenni, csak nézni a tó vizét, vagy a túlparti albán hegyeket. Minden bizonnyal ez Macedónia legszebb pontja.
Ideje vacsorázni, nézzük, mit nyújt a macedón konyha. Jellemzően a balkáni és török konyha legjobbjai Macedóniában is a legismertebb falatok (muszaka, sopszka, güvecs stb.), de van néhány helyi specialitás, különösen a halételek emelkednek ki, különösen a pisztrángétkek számítanak igazi ínyencfalatoknak. A sopszkasaláta természetesen nem hiányozhat a végül kiválasztott marhahús mellől sem. Állítólag a legjobb sopszkasalátát Macedóniában eheti az ember, mivel itt magába olvasztja mindazt a jellegzetességet, amit a görögök, a törökök és a délszlávok egymaguk tudnak – e mixnek az eredménye az igazi macedón finomság! S ha már elég volt a Szkopszkóból, a macedónok nemzeti söréből, öblítsük le ezt helyi cabernet sauvignon-nal, mert az erre így dívik.
Vacsora után legjobb programnak a Szt. Jován templom éjszakai felkeresése ígérkezik. Az éjszakai fények elég haloványok, s igyekszünk amúgy is új utakat keresni, így hát ismeretlen helyeken botorkálunk a sötétben, mire végre elérjük a templomot. Aztán a visszatérésnek sem a hagyományos módját választjuk, így ásatási területeken áttörve néhány templom és a fellegvár mellett elhaladva jutunk a római amfiteátrumhoz, majd a sikátorokon keresztül az egyre élettelibbé váló sétálóutcára.
A következő két napot Albániában töltjük, majd a szakadó esőben érünk vissza Ohridba, szokásos szálláshelyünkre.

Reggel újra teszünk egy kis sétát a városban, mivel a szikrázó napsütés arra csábít minket, hogy mindenféleképpen menjünk ki a Szt. Jován templomhoz, s ott töltsük el reggelinket. A színkavalkád most rendkívül jól érvényesül, a tó vize káprázatos, nagyon jó itt lenni, s csak nézni magunk elé. Aztán a hegyen keresztül indulunk vissza, hogy megmutassuk a többieknek, amit pár napja mi éjszaka már láthattunk. Persze, napfénynél egész más kép tárul elénk.
A kolostor feletti dombon a ciprusok között keskeny ösvény vezet a hegytetőre, ahol hatalmas ásatási terület terül el. Mindenfelé régészek és segítőik kalapálnak, sepregetnek, talicskáznak, több tucat ember dolgozik, hogy az ókori romokat feltárják, megismerjék. Korabeli épületek falai, templomok maradványai, padlómozaikok kerültek már elő, s ki tudja, mit rejt még a mély. Közelében van a Szt. Pantelejmon kolostor és a Szt. Kliment templom, a legrégebbi szláv kulturális emlék. Az itt található, messze földön nevezetes freskókat sokan az első reneszánsz alkotásnak tekintik, mert már 150 évvel az itáliai reneszánsz előtt megjelentek érzelmek is az emberábrázolásokon. A templom mellett található a Balkán legrégibbi, s a világ egyik legnagyobb ikongyűjteménye. Több mint nyolcszáz, 9-19. századi ikon sorakozik itt, melynek egyike-másika igen különlegesnek számít.
A város felett emelkedik a város régi jelképe, a hatalmas Samuil-erőd. A II. Philipposz által épített várat Sámuel cár a 10. században a macedón-szláv állam fővárosává tette. A tizenhat méter magas falakkal három kilométer hosszan övezett citadellát tizennyolc bástya védte. Nem véletlen, hogy a vár az egyik legbevehetetlenebbnek számított az egész Balkánon. Ám 1014-ben a bizánci uralkodó mindezek ellenére legyőzte a cárt, s hadseregét fogságba ejtette. A kegyetlen II. Bazileosz a 14 ezer rabul ejtett katona majd mindegyikét mindkét szemére megvakította, minden századiknak csak egy szemének a világát vette el, hogy azok hazavezethessék a legyőzött sereget. A monda szerint ezt a kegyetlen megaláztatást látva Samuil összeesett és meghalt. A vár ma elsősorban a csodálatos panoráma miatt vonzza az idelátogatókat, de nyaranta számos esti kulturális rendezvény zajlik a bámulatosan kivilágított falak mögött. A vár tövében fekszik a 2200 éves római színház, mely máig otthont ad színházi előadásoknak. Innen szép kilátás nyílik a várra és a tóra is. A legszebb búcsúkép Ohridban.

Preszpa

Ohridtól keletre emelkedik a buja erdőkkel borított Galicsica, mely elválasztja egymástól az Ohridi és a közel 200 méterrel magasasban fekvő Preszpa-tavat. Van egy olyan pont, ahonnan mindkét tó látható.
A Preszpa-tó sokban különbözik az Ohridi-tótól. Egyrészt kevésbé kiépített, elég elzárt területen fekszik. Másrészt mélysége is töredéke az előbbinek, s a tisztasága sem éri el a korábban látottat, sőt…a Preszpa-tóba jobb nem belemenni. Egy tóparti üdülőfaluban, Pretarnál állunk meg, ahol a tóparton tompa diszkózene szól, kezdő bármixerek gyakorolnak. Úgy néz ki, mintha minden készen állna a turisták tömegének érkeztére. De amikor megpillantjuk a tavat, nem csodálkozunk, hogy rajtunk kívül senki nincs itt. A tó felszínén mintha zöld olajfesték terült volna szét, szinte megijeszt minket. A távolban persze csodás a táj: a túlparti albán hegyek feletti fehér bárányfelhők visszatükröződnek a tóban, pelikánok úszkálnak a vízen, a távolban pedig kerek kis sziget ad további bájt a festményhez. Kár, hogy az orrunk előtti látvány sokat ront az összképen. Persze a Preszpa partján is vannak biztos szebb helyek. A déli, görög parton homokos strandok hívogatják az arrajárókat, az albán partoknál pedig állítólag tiszta vizű sziklás part bontakozik ki. Nekünk ebből most nem sok jutott.
A Preszpa-tavat nyugatról és keletről is egy-egy nemzeti parknak nyilvánított hegység veszi körül. Nyugatról a már említett, 1800 méter magas Galicsica, keletről pedig a még ennél is magasabbra kúszó, 2600 métert is meghaladó, fenyvesekkel vadregényes Peliszter. Az út hamarosan Macedónia második legnagyobb városa, Bitola fölé ér.

A konzulok városa – Bitola

A város a Pelagóniai-síkság déli részét foglalja el. A közel százezres városra nagyszerű rálátás nyílik a panorámaútról. Az út a cigánynegyeden is keresztül megy, ez viszont kevésbé pompázatos arcát mutatja az egykor a legdélibb jugoszláv város címmel is büszkélkedő, 600 méter magasan fekvő Bitolának. Bitola hosszú ideig a Monasztir nevet viselte. Az első világháború óriási pusztítást végzett, mivel a város feletti magaslaton volt a szaloniki front, melynek köszönhetően a város szinte teljesen elpusztult.
A város két részre tagolódik. A Dragor patak déli részén található a kellemesen parkosított főtér, ott emelkedik a 16. századi Saat Kula óratorony és az ugyanekkor épült Jeni dzsámi. A legenda szerint a harminc méter magas óratorony azért tudta kiállni az idők próbáját, mert a törökök a szomszédos falvakban összegyűjtött hatvanezer tojással javították a kötőanyagot. A tér peremén áll a bitolai színház, mely a legidősebb és máig a legjelentősebb macedón teátrum. Innen indul ki a máig Tito nevét is magán viselő főutca, a Sirok sokak, mely az újváros fő tengelye. Hömpölyög a tömeg a főutcán, mintha több tízezren választották volna maguknak a dél körüli korzózást. Bitolát a konzulok városának is nevezik, lévén a Török Birodalom egyik kiemelt nemzetközi központjaként a 18. században tucatnyi nagykövetség volt a városban. Ma is tíz konzulátus található a főutcán, a balkáni országok mellett Orosz- és Franciaország, valamint Nagy-Britannia is rendelkezik diplomáciai személyzettel Bitolában. Ezt a kissé arisztokratikus pompát a város főutcája máig megőrizte. 19. századi polgári épületek sorakoznak egymás mellett, néhol ortodox templomok tűnnek fel. Az erkélyről öregurak bámészkodnak, de a bárokban, teraszokon ülők számára is a nézelődés jelenti a főprogramot.
A folyótól északra terül el a bazár, ahol a népesség jelentős részét törökök és albánok tették ki. Ma már se törökök, se albánok nem élnek itt. Az egykor multikulturális és többnemzetiségű Bitola az etnikai konfliktusok miatt elvesztette albán lakosságát. Egykor Kemal Atatürk is itt végezte tanulmányait, a katonai gimnázium ma már az ő nevét viseli. E negyedben található a 16. századi Iszak-dzsámi, mellette a fedett piac, a bezisztán, ez sem őrzi már törökös hangulatát.
Bitola a rómaiak és a törökök idején is fontos kereskedelmi központ volt. A csarsija ma is igazi keleti hangulatot árasztó piacnegyed, ahol földszintes házak között szűk, kanyargó utcákon bármit megvehetünk. Itt-ott feltűnik néhány építészeti érdekesség is, egy minaretrom, vagy egy szép homlokzat, de igazából a negyed hangulata az, mely megfogja az embert.
A város fő látványossága a központtól pár kilométerre található Heraclea romjai, melyet még Krisztus előtt a 4. században, II. Macedóniai Fülöp alapított. A rómaiak idején a Borostyán út fontos állomásaként virágzott, az ebből az időből fennmaradtak római fürdők, az oszlopcsarnok és a színház ma Bitola legfőbb látványosságaként vonzzák turisták ezreit.
Bitolát elhagyva hatalmas hőerőművek füstje kísér minket, ez a három erőmű adja az ország energiatermelésének 80%-át. Bitola Macedónia egyik legfontosabb ipari központja, számos macedón nagyvállalat található itt, különösen az élelmiszer és a textilipar tartozik a fő profilba.
A kellemes séta után jó kedvűen inthetünk mi is búcsút a városnak, mely jóleső meglepetést nyújtott mindannyiunknak. Bitola után a termékeny Pelagóniai-síkságon haladunk tovább, majd meredek szerpentinen törünk fel a hegyek között megbúvó kicsiny Krushevoig.

Krushevo

Macedónia újabb síközpontjába indulunk, az 1250 méter magasban fekvő Krushevoba, Macedónia legmagasabban fekvő városába. Az egyik legszebb fekvésű macedón településre vezető panorámaút fantasztikus kilátást nyújt az alant elterülő Bitolai-medencére. Egy öreg kutyasétáltatóval meg is osztjuk ebbéli örömünket. A sasfészeknek titulált tízezres városka nem sok történelmi épülettel rendelkezik, nevezetességét elsősorban az itt kikiáltott első balkáni köztársaságnak köszönheti. 1903-ban kitört Ilinden-felkelés során kikiáltották a Krushevoi köztársaságot. A törökök azonban nem hagytak sok teret az államalakulatnak, s annak fejfáján ma az ’élt 12 napot’ felirat szerepel.
Röpke séta azért tehető a kisvárosban, néhány kiugró erkélyű balkáni ház és néhány templom ad szép körítést a balládhoz, de a város legszebb arcát messziről nyújtja.

Prilep és Veles

Az út meredeken vezet le a Pelagóniai-alföldre. A közelgő sötét fellegek alatt érünk be a Prilepbe, melyen nem igazán érződik, hogy az egyik legnagyobb macedóniai város lenne. A városközpontot alig találjuk meg, bóklászunk a külvárosokban. Persze nem bánjuk, mivel szeretnénk felmenni a hegy ormán álló Marko várához. A várost úgy is nevezik, hogy ’város Marko tornya alatt’, mivel a legendás Marko király bástyái koronázzák a magaslatot. A kemény gránitsziklák körbeveszik a hegy szoknyáját, mellettük szamarok legelnek, s adnak igazi balkáni bájt a tájnak.
A prilepi belváros nem tartogat túl sok meglepetést. A bazár mellett van az óratorony és egy mecsetrom, de Bitolához képest nem nyújt sokat. Igaz, az előbbi vihar miatt alig néhányan lézengenek az utcákon.
Prilep ma elsősorban arról nevezetes, hogy a legjobb minőségű macedón dohányt a város körül termelik, s itt dolgozzák fel. A világ nagy cigarettagyártói mind vásárolnak prilepi dohányt, ezzel javítván füstölnivalójuk minőségét. Ugyancsak híresek a város körüli márványbányák, melyek a legjobb minőségűek az egész Balkán-félszigeten.
A várost elhagyva szűk völgyekben haladunk a Vardarig, útközben kopár hegyek, sziklás szurdokok, szőlőhegyek kísérnek. A távolban egy öntödéből épp most hordják a salakot a hányóra: a forró olvadék lávaként folyik le a meddőn, kissé tájidegen képet nyújtva. Egy másik macedóniai római romvárosnál, Stobinál érjük el az autópályát, majd hamarosan beérünk a festői fekvésű Velesbe, amit nem oly rég még Titov Velesnek neveztek.
A sok dombra épült várost átszeli a Vardar, melynek mindkét partja varázslatos látványt nyújt. Az óvárosban egy-két balkáni stílusú faház és templomtorony őriz valamit a múltból, de a városnak leginkább a fekvése nyújt okot a megtekintésre. Persze, aki beszél macedónul, az élvezheti a legtisztábban beszélt macedón nyelv dallamát, de laikusoknak ez a lingvisztikai élmény kimarad.

Újra Skopjéban

Este tettünk egy gasztronómiai sétát a macedón fővárosban, csavabcsica, sopszka, sült paprika, török tea, miközben Csaba egy borbélynál levágatja a szakállát. Aztán kis kockajáték pihenés végett, majd szokásos esti séta. Az éjszakai élet újra megdöbbentő, az újvárosban zenés lokálok, emberek a tereken, itt az óvárosban, egy-egy teázóban vannak ugyan néhányan, de inkább kihalt a város, semmint élénk képet mutatna.

Irány Koszovó

Reggel nagy expedícióra indultunk, nekivágtunk a koszovói határnak. Koszovóba nem egyszerű procedúra a bejutás. Először is itt nem érvényes az Európa egészére megkötött biztosítás, így pedig nem engedik át az autót a határon, borsos áron itt Koszovóra érvényes papírokat kell beszerezni. Aztán végre bekerül az UNMIK pecsét az útlevélbe, s beléphetünk a nem oly rég még háborús állapotokat mutató kvázi-országba. Igazából nem lehet érzékelni az elmúlt évtized szörnyű történéseinek nyomát. Néhol ugyan feltűnik egy-egy katonai támaszpont, vagy néhány kószáló katonai teherautó, dzsip, vagy helikopter, de a hangulaton nem érződik semmi különös. Az ország épül, szépül, az út mellett modern üzletek, raktáráruházak és nagykereskedelmi központok épülnek, melyek száma Pristina közelében hatványozódik. Látszik, hogy a beruházások csak néhány éve kezdődtek, de a fejlődés szembetűnő. Pristina peremén új lakótelepek és -parkok épülnek, s az utakon is nagy a forgalom. A városba beérve a rendőrséggel szemben találunk parkolóhelyet, itt még biztonságban is gondoljuk az autónkat, bár a közbiztonság épp a nagyszámú külföldi katona miatt is elég jó. A szomszédos kávézók teraszán amerikai, terminátornak kinéző katonák kvaterkáznak, a bekötőúton ENSZ feliratos terepjárók sorakoznak, nem kell aggódnunk.
Pristina nem szép város. Jugoszláviában éppen Pristina volt a szocialista városodás egyik legtipikusabb példája. A koncentrált iparosítás miatt Koszovó egész területéről költöztek be a városba, s lakosság néhány évtized alatt százezresre nőtt. Jugoszlávia szétesésével a munkalehetőségek is beszűkültek. Aki tehette elindult a nagyvilágba, s vendégmunkásként Németországban, Svájcban és más nyugat-európai országokban kerestek megélhetést. Az otthonmaradtak, zömében a nők pedig visszaáramlottak a falvakba, s a mezőgazdaságból próbáltak megélni. A koszovói konfliktus eszkalálódása, majd a bombázások újra megfordították az urbanizáció menetét, s a nagyobb koszovói városok (Pristina, Prizren, Pecs, Koszovszka Mitrovica) népessége többszörösére duzzadt. A megélhetés rendkívül nehézzé vált. Az ipari létesítményeket lebombázták, a földeket aláaknázták, az állatok elhullottak – se a mezőgazdaság, se az ipar nem biztosított már megélhetést. A koszovói társadalomban épp az jelenti a problémát, hogy rendkívül nehéz munkát találni. Pristina utcái tele vannak, emberek ezrei járkálnak, nézelődnek az utcákon, vagy üldögélnek a teázók teraszán – de szinte senki nem dolgozik. Ami munka akad, az szinte mind az ENSZ képviselethez tartozik (rendfenntartás, tolmácsolás, irodai munkák). Aki megélhetést, annak nem marad más, mint a feketekereskedelem. A koszovóiak Európa-szerte hírhedtek az alvilágban betöltött szerepükről. A feketekereskedelem minden formáját űzik, a szervezett bűnözésnek Koszovó a melegágya: adnak-vesznek cigarettát, alkoholt, drogokat, autót, fegyvert és lányokat, de a bérgyilkosok és rablók között is szép számmal vannak. A fél ország fel van fegyverezve. A NATO képezte ki és fegyverezte fel az UCK-sokat, de a háború elülte után nem tudta lefegyverezni őket.
Annyi autóbontó talán Németországban sincs, mint Koszovó útjain. Egymástól néhány kilométerre autóhegyek övezik a Macedónia felé vezető autópályát. Ki tudja honnan kerültek ide ezek a kocsik, legális, vagy illegális úton, de gyaníthatóan nem egy közülük nem a tulajdonos révén érkezett az országba.
A városban teszünk egy nagy sétát, s bár találunk egy mecsetet, s a múzeum épületét, de látszik, hogy a város nagy része az 1960-as évek után épült. A parabolaantennákkal sűrűn tarkított toronyházak foglalják el a belvárost is, de néhol egy-egy modern acél-üvegpalota is ékelődik közéjük. Az egyik toronyról a nemrég elhunyt Rugovára emlékező tacepaó lóg le, máshol a háborúban való külföldi részvételt megköszönő plakátok tűnnek fel, de néhány momentumtól eltekintve a város egy balkáni modern iparváros képét mutatja. A múzeum udvarán felsorakoztatott, nemrég élesben is használt ágyúk ill. az egyik minisztérium kerítésére aggatott, az elhunyt koszovóiakra emlékező fotók azért mementóként jelzik a szörnyű közelmúltat, de a piac éli mindennapjait, mindenki megpróbál valahogy megélni. Aztán hatalmas zápor éri el a várost, mely minket is a hazatérésre indít. Visszatérve autónkhoz nagy meglepetés ér minket: hiányzik a két rendszámtáblánk, s egy, az esőben elázott papírfecni jelzi, hogy azokat nem elhagytuk, hanem maga a koszovói rendőrség vette le, mert rossz helyen parkoltunk. Nem örömteli Koszovóban a rendőrségre menni, de mit lehet tenni. Csaba azonban kialkudja, hogy ejnye-bejnyével megússzuk a ballépést, s indulhatunk vissza Skopjéba. Útközben még teszünk egy megállót, hogy igazán átérezzük a háború szörnyűségeit.
A macedón határ felé az út bal oldalán egy UCK-temető található, 94 gránitsír borítja a hegyoldalt. Mindannyian 1999-ben lelték halálukat, legyenek akár 18, akár 40 évesek, nők vagy férfiak. Arcukat belevésték a gránitba, így emlékeztek meg a hősökről, akik az elnyomó jugoszláv hadsereg elleni harcban életüket ontották Koszovó felszabadításáért. Döbbenetes a látvány, s ki tudja, hány ilyen temető van az országban, hányan vesztették életüket az értelmetlen vérontásban.

Skopje

Visszatérve Teréz anya szülővárosába utolsó túrára indulunk, felfedezni mégegyszer a csodás Skopjét. Előbb egy séta a bazárban, majd felmászunk a hegyre. A város feletti dombon áll a Kale-erőd, mely a török időkben a megszálló csapatok otthona volt több mint ötszáz éven keresztül. A nagy földrengés azonban romba döntötte a vár épületeit is, s ma inkább egy fallal körülvett parknak tekinthető. A várból belátni az egész várost. Az óvárost minden oldalról mecsetek szegélyezik, tucatnyi minaret borítja be a horizontot. Az újvárosban, a Vodno-hegy keresztjének előterében magasházak sorakoznak, jobbra pedig feltűnik a Vardar Skopje stadionja. A vár tövében van a Daud pasa fürdője a 15. századból, mellette pedig a 17. századi Szent Spas templom. A fürdőt a Balkán legnagyobb török fürdőjének tekintik, ma képzőművészeti galéria van a hat kupolás épületben.
A kedvenc kőhidunkon átmegyünk az újvárosba, hogy tegyünk egy sétát a pályaudvarig, majd visszatérve felmegyünk megnézni a hegyoldalban emelkedő Murat pasa dzsámit. Itt az imám nagy szeretettel fogad minket, s megmutatja nekünk a mecset belsejét, alaposan elmagyaráz mindent, s a fonetikusan angol-német keveréknyelven papírra vetett évszámokat is kivesézi. Megtudjuk, például hogy a dzsámit 1451-ben építtette II. Murat szultán, míg a híres szőnyegek 150 éves múltra tekintenek vissza. Macedóniában egyébként 580 mecset van, Skopjéban 30 emelkedik, s ennek nagy része a csarsija körül, rendkívül kis helyen zsúfolódik össze. A látogatás végén aztán kiderül, hogy a nagy kedvességért cserébe néhány euró adományt is illene felajánlanunk, hát nincs mit tenni, befizetjük a befizetnivalót.
Az estét vásárlással zárjuk, majd utoljára meghallgatjuk a müezzint, s nyugovóra térünk, hogy reggel frissen induljunk a hosszú útra.

Hazafelé

Reggel nyolckor felbőgtek a motorok, nem lehetett késni, hiszen indult a tízórás etap, melynek során abszolválnunk kellett a Skopje-Budapest közötti 800 kilométeres távot. Aggódtunk, nehogy a szerb rendőrök markába jussunk, így mindenhol szigorúan betartottuk a szabályokat.
Dél-Szerbiában is tovább kísérték utunkat a Skopje környékén megszokott albán falvak, mindegyikben hófehér minaret emelkedett. Aztán Vranje után beléptünk az igazi szerb vidékre, ahol már csak ortodoxtemplomokkal találkoztunk. Utunk elvitt a vasúti csomópontjáról nevezetes Nis mellett, ahonnan köztudomásúlag több irányban is van vonat, majd a smederevói kohászati kombinát mellett elhaladva a szombat kora délutáni órákban értünk Belgrádba. A modern nagyváros képét mutató szerb fővárosban nem látszott az elmúlt tíz év embargós-háborús-bombázásos korszaknak semmi nyoma. A Száva felett átívelő hídról vertettünk egy pillantást Nándorfehérvár felé, majd átlépve a Dunát a Vajdaság aranyló búzamezői és méregzöld kukoricatáblái között értünk két hét és 5000 km után újra magyar földre.
Értékeld az élménybeszámolót!
6.6 (8 szavazat)
Lépj be az értékeléshez!
Hozzászólások:
Koga - 2009.08.17. 22:31

B****i jó beszámoló. Részletes, információ gazdag, szépen tördelt szöveg; bőven ellátva képanyaggal. Le a kalappal.

gyurry - 2009.06.11. 09:18

azt kihagytuk, mi inkább Mavrovot választottuk. de biztos az is szép lehet. üdv és köszi gy

Zozo123 - 2009.06.11. 05:18

Gyurry,a nyáron készülünk Görögországba - Macedóniában megszkítva az utat, oda-vissza. Tetszett a beszámolód, tartalmas, informatív.A Matka tavat láttátok Skoje mellett?Üdv,Zoli


Ahhoz, hogy hozzászólhass válaszd a belépést vagy regisztrálj, ha még nem vagy tagjanik közt!

Az élménybeszámolóhoz tartozó

album

Magyar  Română  Slovenčina