Bolgár anziksz - kalandozások a Balkán-hegységben és a tengernél

Bulgária

Ott-tartózkodás ideje: 2007. máj. 28.  - 2007. jún. 03. (6 nap)

2 hozzászólás I 13 090 látogató olvasta. Rögzítve: 2008. márc. 18. küldd el ismerősödnek
Oszd meg ezt az oldalt!
avatar gyurry Beszámolója

Cimkék: Arbanasi  Balkán-hegység  bolgár-tengerpart  Bukarest  Burgasz  gabrovo  Hiszarja  Ivanovo  Kalofer  Kazanlak  Kék-sziklák  Kotel  Kőerdő  Napospart  Neszebár  Razgrad  Rózsák-völgye  Rusze  Sipka  Sumen  Szliven  Trjavna  Várna  VelikoTarnovo  világörökség  Zseravna 

Balkán anziksz

Két hetes, szakmai tudományos alapokon nyugvó Balkán-túrát határoztunk el, hogy felfedezzük magunknak Bulgáriától Macedónián keresztül Albániáig a Balkán ismeretlen tájait.

5 órakor indultunk neki a hosszú útnak, abban bízva, hogy az estét már a román székesfővárosban, Bukarestben töltjük el Radu barátoméknál. Ehhez közel 900 km-t kellett legyűrnünk, melynek nagy részét az enyhén szólva is nem mindig megfelelő állapotú román utakon. Reggel nyolc körül értünk Temesvárra, a legdinamikusabban fejlődő román városok egyik eminensébe. Már a város előtt látszott a progresszivitás, a kivezető utak mellett szép számmal nőttek ki a földből a könnyűszerkezetes létesítmények. A városban nagy volt a zsúfoltság, látszik, hogy pörög a gazdaság. Az olasz tőke ellepte a Bánát fővárosát, de jönnek befektetők a világ minden tájáról. A temesvári repülőtér például a második legnagyobb forgalmú a román légikikötők közül, várhatóan komoly regionális szerepet fog kivívni magának. A 300 ezres nagyvárosnak azonban érdekes módon szinte nincs agglomerációja. Ebben nagy szerepet játszik a közlekedés fejletlensége: az út mellett szép számmal álltak stopposok, akik ily módon igyekeztek munkába, mivel a helyközi, agglomerációs tömegközlekedés rendkívül alacsony színvonalú az országban. De eddig legalább az út minőségével nem volt gond. Karánsebes után azonban ez vált központi kérdéssé. Számos helyen teljes mértékben felmarták az aszfaltot, s az egyik európai közlekedési folyosón több szakaszon is burkolatlan úton kellett átdöcögnünk. Több tíz kilométeren keresztül tartott e kínlódás, s még az sem dobta fel kedvünket, hogy egyre szebb helyeken jártunk, hiszen a Kárpátok lealacsonyodó völgyeiben vitt az út a Dunáig. Herkulesfürdő után aztán végre elmúltak a problémák, s csakhamar megpillantottuk a Vaskapu szűk szorosát.
A Vaskapu a Duna-völgy talán legszebb szakasza, szűk kanyonban, függőleges sziklafalak közé szorul a víz. A két kilométer széles Al-Duna kevesebb mint 200 méteresre szűkül, miközben a 3 kilométer hosszú szorosban 20 métert esik. Évszázadokon keresztül a dunai hajózás Achilles-sarka volt a Vaskapu, hiszen a sok zátony és a nagy sodrás igen megnehezítette a vízi közlekedést. Aztán Széchenyi megbízta Vásárhelyi Pált a probléma kiküszöbölésére, s tervei alapján, a millenniumra el is készült a 80 méter széles, 11 kilométer hosszú hajózócsatorna, s a Széchenyiről elnevezett parti út, mely lehetővé tette a hajók vontatását. A forgalom növekedésével azonban később ez is kevésnek bizonyult, s az 1970-es évekre elkészült duzzasztógát oldotta meg végül a szállítási nehézségeket. Így már nemcsak a nagy hajók tudnak feljönni a Dunán, hanem a hajózási szezon hossza is jelentősen nőtt (mivel korábban alacsony vízállásnál nem lehetett használni az átkelőt), s nem mellékesen jelentős mennyiségű áramot termeltek a generátorok. A duzzasztómű megépítésével előbb egy 2100 MW teljesítményű erőmű épült, majd az 1980-as években 20 kilométerrel lejjebb egy második vízlépcső is létesült. Persze a veszteség oldal sem maradt üresen, hiszen víz alá került Orsova egy része, valamint a Széchenyi-út, s a völgy legszebb része is sokat vesztett bájából.
Drobeta Turnu-Severinnél, az egykori Szörényvárnál vettünk búcsút a Dunától, s indultunk neki a Havasalföldnek. Igaz inkább dombsági területeken haladtunk, napraforgó- és kukoricamezők között jutottunk Strehaia-ba. Már korábban is láttunk egy-két cigánypalotát, de itt tucatjával pompáztak a cikornyás bádogtetős kastélyok, nem győztünk jobbra-balra tekingetni. Bánffyhunyadon látni hasonlókat, de még Bukarestben is hódít e módi. Továbbhaladva a román Texasba érkezünk, mindenfelé olajkutak bólogatnak az út mellett, egy-egy szurtos Jockey Ewing tűnik fel, rozsdás hőerőművek és vegyipari kombinátok eregetik sárgás-szürkés füstjüket. Olténia fővárosa, a 300 ezres Craiova előtt egy hatalmas rozsdafolt fogad minket. Néhány biztonsági őr poroszkál csak fenyegető tekintettel az egykor szebb napokat látott vegyimű udvarán. Az Oltcit gyárra nem lelünk rá, folytatjuk hát utunkat, s nemsokára elérjük az Oltot. A folyó felett kriolitos füstjét eregeti a nagy román alumíniumkohó. A román Inota, Slatina sem a legszebb arcát mutatja, de tőle ezt nem is várhattuk. Munténia vidékén sárgálló búzamezők között visz utunk, s lassan feltűnik előttünk a román autópálya-hálózat csekélyke szakasza. A Dacia városa, Pitesti láthatóan már jóval dinamikusabban fejlődik, mint az eddig látott települések, de megállni nincs idő ezen morfondírozni, hiszen végre ötösbe lehet kapcsolni. Így csakhamar meg is érkezünk a román fővárosba, s most már csak arra kell koncentrálnunk, hogy a megadott itiner alapján megtaláljuk Raduékat. Bukarest körül a körgyűrű ugyanis elég keskenyre sikeredett, de legalább van.

Bukaresti örömök

Raduék nagy örömmel fogadnak minket, az alig öt hónapos Cáti is felsikolt örömében. Másfél éve nem találkoztunk, jöttek is elő a régi emlékek sorban. Megfáradt csapatunkat finom vacsora várta, majd leöblítettük az út porát. Raduék nemsokára új lakásba költöznek, a város peremén épülő új lakóparkban 120 ezer euróért vesznek egy 70 négyzetméteres háromszobás apartmant. Az utóbbi években a bukaresti lakáspiac is óriási boomon ment keresztül, igen gyorsan megugrottak az ingatlanárak. A város amúgy is látványosan fejlődik, de ez egy fővárostól el is várható. Radu időközben megszerezte a doktori fokozatot, s a természetvédelemben talált magának jól fizető állást.
Reggel korán útra keltünk, hiszen egyrészt Radu munkába indult, másrészt mi is igyekeztünk a bolgár határ felé. Persze, ha már itt voltunk, azért egy kicsit szét akartunk nézni a belvárosban, végigautóztunk hát a legfontosabb látnivalók mellett. Noha Bukarestet a második világháború előtt Kelet Párizsának nevezték, 1945 után e fény elhalványult. Ebben szerepet játszottak a bombázások és a földrengések is, de a legnagyobb változást maga Nicolae Ceausescu okozta, aki városnegyedeket zúzott le, hogy hatalmát hirdessék a létrehozott paloták és negyedek. A város leghatalmasabb épülete a 12 emeletes, több mint háromezer szobás Parlament, mely a Pentagon után a világ második legnagyobb épülete, egykor az elnök, a központi bizottság és a miniszterek székhelye volt. Az épületnek van egy igen nagy problémája: emeletenként mindössze két mellékhelység található benne. Ennek oka, hogy a Kárpátok Géniusza egészségügyi okokból katétert használt, s nem járt vécére. S ha neki nem volt erre igénye, akkor ne legyen másnak sem!
Ceausescu az eldózerolt, illetve az 1970-es évekbeli óriási földrengésben összeomlott épületek helyén egy óriási szocreál városközpontot alakított ki. Ide fut be az egyesülés sugárútja, a román Champs-Elysées. A város egyébként igen tarka képet mutat, a megalomán épületek mellett a háború előtt épült egykori polgárházak ugyanúgy megtalálhatók a city-ben, mint a modern irodaházak. Összességében azonban Bukarest messze nem tartozik a legszebb európai városok közé.
A román fővárost elhagyva, megdöbbenve vesszük tudomásul, hogy az agglomerációs zóna itt is hiányzik. Bár Radu mondta, hogy elsősorban észak felé nő a város, de akkor is érdekes volt látni, ahogy hirtelen vége lett a városnak. Ekkor tudatosult bennünk, hogy a rádiónk előlapját is ott hagytuk Bukarestben, s így BB King és Bill Kapitány nélkül kellett a maradék két hetet abszolválnunk.
Hamarosan elértük Giurgiut, s az 50-es években épült Dunán átívelő közel két kilométeres hídon átkelve végre elértük Bulgáriát. Ez a híd a Duna alsó szakaszán az egyetlen közúti és vasúti híd volt sokáig.

Belépés Bulgáriába

A Duna déli partján elterülő Rusze nem a szépségéről nevezetes. Habár a török hódoltság idején fényesen ragyogott a város csillaga, innen futott Várnáig a Török Birodalom első vasútvonala, s az egykor Kis-Bécsnek nevezett Rusze fontos kikötőváros volt. A bolgár függetlenség kivívása idején a legnagyobb bolgár város címmel büszkélkedő Ruszét ma több mint 160 ezren lakják, de ezzel már csak a negyedik legnépesebb település az országban. A városban jelentős élelmiszeripari ipari létesítmények épültek, s egy hatalmas hőerőmű látja el energiával a települést. Szörnyű útminőség, s lerobbant panelházak jelzik, hogy a város az utóbbi másfél évtizedben nem igazán tudta elkapni a fonalat. Ekkor kezdjük érezni, hogy megérkeztünk a Balkánra.
Ruszétől délre van a Ruszenszki Lom Nemzeti Park, mely sokkal bájosabb képet nyújt. A Ruszenszki Lom és mellékfolyói által kimélyített szurdokvölgyek számos sziklakolostort és barlangot rejtenek. A világtól elvonult, remete életet választó szerzetesek hozták létre azokat a templomokat, melyet fáradságos munkával mélyítettek a homokkősziklába 20-30 méter magasban. A kolostorok falait és mennyezetét freskókkal díszítették. Az ivanovoi Szt. Bogorodica kolostort a 13-14. században alakították ki, 38 méter magasan. A bolgár középkori művészet legszebb példája a világörökség részét képező kolostor, mely fantasztikus épségben megmaradt freskóival gyönyörködteti az odalátogatót. A kolostor teraszáról pompás kilátás tárul elénk: a dús zöld növényzettel borított tájat csak a hófehér, függőleges mészkőfalak szakítják meg, s több helyen feltűnnek a remetelakok. Az eső csendesedésével tettünk még egy kis sétát a szirteken, gyönyörködve e buja környezetben.
A Fekete-Lom mentén továbbhaladva csakhamar eljutottunk Cserven falucskába. Az első bolgár birodalom idején az ország egyik legfontosabb városa volt, a bolgár püspökök székhelye. A hegy tetejére épült, várfalakkal övezett városban ma már csak a romok emlékeztetnek a régi dicsőségre: templomok, házak és paloták falainak maradványai utalnak a város alaprajzára. A város nagyságát mutatja, hogy 11 templom volt a falakon belül. A török hódítás és rombolás után a város elvesztette jelentőségét, lakói áttelepültek az akkor Ruszcsuknak nevezett Ruszéba. A mai falu a hegy tövében, a folyó szurdokvölgyében terül el, de élet alig van benne, embert alig látni az utcákon. A turizmusból itt egyelőre nemigen lehet megélni, a földek sem túl termékenyek, mese nincs, a városba kell munkát találni.

Török vidék

Utunk következő állomása a jelentős számú török kisebbség által lakott razgradi és sumeni körzetek néhány települése volt.
Razgrad előtt megálltunk egy rövid időre Getsovo falucskában, a bolgár Epsomban, ahol a Hippodrom mellett barátkoztunk a helyi szamárral. Aztán befutottunk a modern arculatot mutató Razgrad városkába. A város közepén emelkedő négytornyos Ibrahim pasa dzsámi a 16. században épült, s mellette húzták fel a karcsú minaretet. A ma már üresen tátongó mecset az egyetlen jele annak, hogy itt számottevő muzulmán népesség él. A belvárosban modern épületek sorakoznak, egyedül még az óratorony utal a múltra. Razgrad ma már ipari város, ahol a gyógyszergyár biztosít megélhetést a polgároknak. A város peremén, a penicillin üzem mellett emelkedik az egykori római castrum, Abritus néhány maradványa.
Razgradnál is nagyobb török kisebbséggel rendelkezik a közel százezres Sumen. A város lakosságának ötöde, 20 ezer ember mondja magát töröknek, ez az egyik legnagyobb muzulmán közösség egész Bulgáriában. A város nevét a nagy bolgár uralkodóról, Nagy Simeonról kapta, az első bolgár birodalom idején fontos központi funkciókkal bírt, s jelentőségét a török hódítás után sem vesztette el. Sumen legnagyszerűbb látnivalója is ebbe a korba repít vissza. A Tombul Mecset az ország legnagyobb dzsámija. A törökök által a 18. század közepén épített három szintes mecsetet ugyan épp felújítják, de a belsejében tehetünk egy kis sétát. A dzsámi mellett van a medresze, a vallási iskola, melyet csodás árkádok díszítenek, az udvaron pedig ott áll a kút, ahol egykor a rituális mosakodást végezték. Sumenben még található néhány mecset, de a törököket megpróbálták kiszorítani. Az új modern város az óvárostól keletre, a völgyben épült. Felette magasodik a Sumeni plató, mely tetején egy monumentális szocreál emlékmű emelkedik.
Sumen városa az 1848-49-es harcok után a magyar emigránsok első fontos megállóhelye volt. Kossuth Lajosnak szobra is van a főtéren, és egykori háza is megtekinthető, igaz, mi ezekre nem leltünk rá. Magyarok alapították a sörgyárat is, ahol ma a finom Sumenszkót főzik, mely az ország egyik legízletesebb malátaleve, ahogy azt empirikus vizsgálataink is bizonyítják.
Sumeni sétánk legérdekesebb része mégis talán az volt, mikor a város északi részén emelkedő platóra gurultunk fel, ahonnan a város szerkezetét átláthattuk. Alattunk terült el a putri-jellegű cigánytelep, a domboldalon az egykori török negyed, elég erősen határok közé szorítva, míg a panelrengeteg a hegyek koszorúzta óvárostól keletre nyúlt el hosszan a sík területek irányában.
A várostól néhány kilométerre újabb világörökség-helyszín található. 226 lépcsőfokon kell fellépdelni, hogy megpillanthassuk a madarai lovast. Ez egy 23 m magasságban látható dombormű, mely egy homokkőbe vájt, életnagyságú vágtató lovast ábrázol. Lábánál csaholó kutyája, előtte pedig egy lándzsával átszúrt oroszlán. Mindez a 8. századból! Tervel bolgár kán bizánciakon aratott győzelmét igyekeztek ily módon az utókor számára is emlékezetessé tenni. A relief fölötti hegyoldalban meredek lépcsők szerpentinje visz fel a hegy tetejére, ahol egykor egy vár emelkedett. Fantasztikus panoráma tárul elénk, alattunk egy római villa és egy templom alaprajza rajzolódik ki, a hegy oldalában gömbölyded homokkőformák buknak alá. A fellegvár romjai közt sétálgatunk egy kicsit, majd leereszkedünk a meredélyen.
Gondoltuk, hogy törököket elsősorban falvakban találunk, így megnéztünk néhány környékbeli települést. Pamukchii-ban azonban nevét meghazudtoló módon nem leltünk igazi török emlékre, sehol egy minaret, s Neksha sem utalt törökök nagyszámú jelenlétére. Novi Pazarban egy biciklis kisgyerek majdnem autónk alá hajtott, de a fék jól fogott.
Innen autópályán mentünk a tengerpartig, de meglepő módon az eddig egész jó minőségű bolgár utak után épp a sztrádán találtuk a legrosszabb állapotokat.

Várna környékén

A sztráda elhalad Devnya mellett, mely a Várnai-öböl partján felhúzott iparváros, cementgyárának s hatalmas vegyipari komplexumának kéményei pöfögik a füstöt serényen. A Solvay által privatizált sóvegyészeti kombinát a második legnagyobb európai szervetlen vegyipari üzem.
Nem messze tőle van az a természeti látnivaló, melyhez egyesek misztikus erőket is társítanak. A Pobiti Kameni, a Kőerdő több méter magas tündérkéményekkel és kőgombákkal fedett terület, egykor 50 négyzetkilométert borítottak be e csodás formák, de mára egy jelentős részét elhordták. Gondoltuk, hogy mi se megyünk be, elég az amit az útról látunk. S miután a belépőjegy árát halva erősen gondolkoztunk, mit is tegyünk, a jegyárus megkérdezte, honnan valók vagyunk? „Ja, magyarok. Akkor menjenek kétszáz métert, s ott tárul majd Önök elé a csoda!” Nem tudom, kik jártak itt korábban kis hazánkból, de ők is valószínűleg hasonló lesajnáló arcot vághattak, s próbálták olcsón megúszni a látványt. Hát bementünk. Még azzal is kecsegtettek minket, hogy a Kőerdő pozitív energiája megtisztít minket, de ez valószínűleg csak handabanda volt, s ezt kispórolták a programból. Mindenesetre a lenyugvó nap fényében különösen szépek voltak e formák.
Hamarosan megérkeztünk Bulgária harmadik legnagyobb városába, a 300 ezres Várnába. Itt vívta ugye 1444- ben Hunyadi János a nevezetes csatát a törökkel, mely végül I. Ulászló halálával végződött. A város központjában emelkedik a város jelképező székesegyház, Bulgária második legnagyobb temploma, de mi most nem arra megyünk, hanem a kikötő felé vesszük az irányt. Várna meglátogatása nem része e túrának. A kikötő feletti hídon átkelve láthatjuk a hatalmas kikötői darukat és üzemeket, mely a város dinamizmusát biztosítja évszázadok óta. No persze a város igazi jelentőségét az adja, hogy ez a bolgár tengerpart fővárosa, a várostól északra húzódik az Aranyhomok. Az éjszakát végül Obzorban töltjük, mely már Neszebar közelében van. A környéken fehérbort csepegtető szőlőshegyek emelkednek, a parton sorra nőnek ki a három és négycsillagos szállodák. Sikerült egy kétcsillagos szállót kiválasztanunk, s mentünk, hisz várt már minket a tenger. Az éjszakai Csernomore igen hűs habjai között lubickoltunk jó tízpercet, majd egy Zagorka melegítette át izmainkat.

Napospart és Neszebár

Reggel tettünk egy sétát a fövenyen, de inkább csak a szállodaépítési lázat csodálva. Aztán elindultunk Neszebar irányába, de a szerpentineken beduguló kocsisorban csak lassan araszoltunk. Az erdők közül kibukkanva megpillantottuk a Napospartot. A parttal párhuzamosan több sorban három és négycsillagos szállodák sorakoztak, számtalan épült, kissé távolabb apartmanházak tucatjai várták a látogatókat és a befektetőket. Mintha egy másik Bulgáriába csöppentünk volna, óriási volt az ellentét az eddig látottakkal.
Neszebar a bolgár tengerpart gyöngyszeme, nem véletlen, hogy a világörökség részévé nyilvánították. A várost csak egy keskeny, 300 méter hosszú földnyelv köti össze a szárazfölddel, igazi szigetként létezik a Fekete-tengertől körülölve. A városka tele van szebbnél-szebb bizánci stílusú templomokkal. Gazdagságát jelzi, hogy több mint negyven templom épült a városban az 5-6. században.
A szigetet még a görögök vették körbe várfallal, ez több helyen máig megmaradt. Nem véletlenül kellett védeni a várost, hiszen kereskedelmi szerepe mindig nagyon fontos volt, jöttek is hát az agresszorok szép számmal. A rómaiak, a bizánciak, a törökök és a bolgárok is bevették, ennek következtében hol felragyogott a csillaga, hol elvesztette jelentőségét. Az 500 éves török uralom alatt indult pusztulásnak, s az orosz-török háborúban amortizálódott le végérvényesen, miután az oroszok szétlőtték az egész várost. A város mai arculata a 19. századvégi görög építészet jegyeit viseli magán. A házak jellegzetesen kőalapra épültek, a felső szintek pedig fából épültek, s előreugróan nyúlnak az utcák fölé. Sajnos azonban rengeteg az új építés, melyek nem igazán passzolnak a korabeli hangulathoz, nem is értjük, hogy egy világörökség-helyszínen hogyan engedhetik az ilyen épületek felhúzását.
A Szt. Spas templomba belépőjegy ellenében bemehetünk megcsodálni a csodálatos freskókat, melyek valóban lenyűgözőek, aztán a belülről teljesen felújított bazilikába térve éppen egy keresztelőre érkezünk. A kisdedet éppen olajjal kenték meg, majd levetkőztetik, s belelógatják a keresztelőmedencébe. Az élénk színekben pompázó freskók és a nagy ikonosztáz adja meg a hangulatát ennek a számunkra nem mindennapi eseménynek.
A városnak kissé bazár hangulata van, pedig még nincs is főszezon, rengeteg az árus, éttermek sorakoznak mindenfelé, s a pincérek mindegyikbe fennhangon csábítanának, de mi ellenállunk. Az újvárosban újra belecsöppenünk a szállodánk rengetegébe, s hosszú kilométereket kell megtennünk, mire magunk mögött tudjuk hagyni a várost. A turizmus iszonyú léptekkel indult be, Neszebár és környéke akár Olasz- vagy Spanyolországban is lehetne, ott sem lógna ki a sorból.

A Balkán hegység szépségei

Hamarosan elérjük Burgaszt, de a második legnagyobb bolgár kikötővárost csak épphogy érintjük, s az újonnan épült autósztrádán indulunk Szliven irányába. Aztán szerpentines hegyi utakon indultunk neki a Sztara planinának, a Balkán-hegység bükkösökkel borított emelkedőinek. Az úton itt-ott farkasok tűntek fel, felébredt bennünk a kevin costneri ösztön. Gyerekek, ez már Európa? Aztán nagy nehezen feljutottunk Kotelbe, a helyi síközpontba. A bolgár szőnyeggyártás központja a bolgár Petőfi, Georg Rakovski városa a szocializmus évei alatt jelentős hegyi üdülő lehetett, de ahogy az utazási lehetőségek bővültek, valószínűleg a bolgár fiatalok ma már távolabbi hegyeken siklanak alá, s hanyagolják a hazai terepeket. Bár a város szépen rendbe van rakva, látszik rajta, hogy volt ennél jobb periódusa a korábbi években. Rövid séta után inkább továbbmegyünk a közeli Zseravna faluba, a bolgár Hollókőbe. A macskaköves utcákon faragásokkal díszített faházak között sétálgatunk a kihalt utcákon. Csodálatos épületek, takaros kis porták, szépen gondozott kertek, gyönyörű ikonosztázt rejtő templom – ez Zseravna, a számunkra a legnagyobb élményt nyújtó település Bulgáriában. Még az is megfordult a fejünkben, hogy itt töltjük az estét, annyira jól éreztük magunkat. Habár rákezdett az eső is, mi nem lankadtunk, sőt ott-tartózkodásunkat egy céllövöldében fejeztük be, ahol diókra és egyéb érdekes dolgokra lőhettünk, s majdnem mindannyian találtunk is, melynek jutalmául egy nyakláncot nyert kis csapatunk. Ennek köszönhetően jó hangulatban mentünk tovább. De annyira lenyűgözött minket a balkáni építkezés, hogy a szomszédos Katuniste faluban is megcsodáltuk e kulipintyókat. Aztán bementünk a hegy belsejébe, a 950 méteren fekvő Karandila síközponthoz, ahol a varázslatos Kék-sziklák emelkedtek. Fantasztikus panoráma tárult elénk: alattunk több száz méterrel lejjebb a bolgár Manchester, Bulgária nyolcadik legnagyobb városa, a százezres Szliven terül el. Szliven már a Török Birodalom idején is az egyik legfontosabb textilipari központ volt (itt volt a Birodalom legnagyobb egyenruha-gyára), a 20. században pedig tovább erősítette pozícióit. Szliven másik érdekessége, hogy a város polgármestere az egykori kitűnő focista, Jordan Lecskov, akit ábrázata miatt Magyarországon csak Máris szomszédnak neveznek. Itt tervezik egyébként a bolgár Forma-1-es pályát is felépíteni, bár ennek nyomvonalát mi felülről nem láttuk.
Szlivenen átautózva elhagyott textilüzemek jelezték az egykori kulcságazat lehanyatlását. Rossz minőségű hegyi utakon haladtunk keresztül lerongyolódott, elnéptelenedő hegyi falvakon, utunkat pásztorok és cigánygyerekek figyelő szempárjai követték. Az autóparkban a keleti, 20-30 éves példányok voltak többségben. Tehát nem egy dinamikusan fejlődő vidéken jutottunk keresztül, mire a szürkületben elértük a régi fővárost, Veliko Tarnovo-t.

Veliko Tarnovo – Bulgária gyöngyszeme

A Jantra kanyarulatai által körülölelt 65 ezres város minden bizonnyal Bulgária, de talán az egész Balkán legfestőibb fekvésű városa.
A bolgár konyha remekeivel is ideje volt már ismerkedni, beültünk tehát a hostel melletti étterembe, hogy megnézzük, mit esznek a helyi népek. A hideg uborkaleves, a tarator érdekes íze máig a számban van. Vacsora után még tettem egy kis éjszakai túrát, megnézve mi is látszik ilyenkor a városból, de sajnos nem túl sok, nem pazarolják díszkivilágításra az energiát.
Veliko Tarnovo a második bolgár birodalom fővárosa volt, rendkívül szép s jól védhető helyen építették fel: a Jantra hét kanyarulata fonja körbe a várost. A 13-14. században élte fénykorát, mindaddig, míg a törökök be nem tették ide is a lábukat. A város legszebb része talán a Carevec, a Cárváros, mely az uralkodó erődjét foglalja magába, s a Jantra hármas kanyarulata között terül el. A várat a Nagyboldogasszony templom koronázza, mely éjszakai fényében is gyönyörű, fekvése a marseille-i Notre Dame-hoz hasonló. A nemesurak a szemközti dombon, a Trapezicán építették fel házaikat, ez volt a bojárváros, de ennek mára csak romjai maradtak. Két oldalról is a Jantra övezi az óvárost. A Varosa negyed a 19. századi prosperitásra utal, a nagyszerű polgárházak a meredek domboldalon kúsznak mind magasabbra, a pompás Gurko utcában pedig fecskefészekszerűen kiülnek a folyó felett magasodó sziklák peremére. A város második fénykorát a bolgár függetlenség elnyerése után élte, mely akár fényesebb is lehetett volna, de végül mégsem Tarnovo, hanem Szófia lett a főváros. Kellemes sétát tettünk az óvárosban és a vár környékén, majd elindultunk Arbanasi irányában, s ehhez le kellett mennünk a folyópartra.
A vár alatt a Jantra partján húzódik az Asenov városrész, ahol szebbnél-szebb templomok késztetnek megállásra, közülük is legszebb talán a híd mellett emelkedő 40 vértanú templom, valamint a Szt. Demetriosz templom, ahol a második bolgár birodalom megszületett.

Tarnovo vidéke

Ezen az úton továbbhaladva jutottunk Arbanasi városába. Arbanasit a 14. században hozták létre a törökök, akik törökök több ezer albánt telepítettek ide, akik jellegzetes erődítményszerű balkáni házakat építettek, a földszintet kőből, a felépítményt fából. A település azonban rendkívül felkapoott lehet, s nagyon felújították a házakat, nem is kapott meg minket annyira, így csakhamar továbbálltunk. Hiszen várt minket a Veliko Tarnovotól néhány kilométerre északra fekvő Preobrazsenszki kolostor. Csodálatos szurdokvölgy felett emelkedik a kolostor, mely kívül-belül gazdagon díszített freskókkal. A kapuban egy öreg, legalább 90 éves, nagyszakállú szerzetes fogad, valószínűleg már egyáltalán nem hall, s látszik, hogy egy teljesen más világban mozog. Ő adja a belépőjegyet, de feltűnő, hogy a pénzzel nehezen boldogul, valószínűleg a látása is igen megkopott a közel egy évszázad alatt. Aztán csak sikerül valahogy kommunikálnunk vele, ha mást nem is, azt elérjük, hogy egy fénykép erejéig rendelkezésünkre álljon. Pedig mily sokat mesélhetne a 20. századról! A templom freskóinak egy részét már restaurálták, de még több mint a felét a gyertyafüsttől csak sejteni lehet. Szépek ezek az ortodox kolostorok, milyen jó, hogy minden napra jut belőle!
No de folytassuk utunkat! Újra visszatérünk Veliko Tarnovo, immár harmadszor, de aztán végleg búcsút intünk a minden bizonnyal legszebb bolgár városnak. Hamarosan megérkezünk Drjanovoba, a közeli iparvárosba, ahol letérünk a főútról, s kanyargós szerpentineken küzdjük át magunkat a Szredna Gora bércei között.
Következő megállónk egy balkáni kisváros, Trjavna, mely sokat ígér az útikönyvek szerint, lássuk hát, igazat tudunk-e adni nekik. A trjavnai építészet Bulgária-szerte igen híres, a népi építészet gyöngyszemei között sétálhatunk. A palatetős, jellegzetes, kiugró emeletekkel rendelkező hófehér, fakeretes házak az egész Balkánon elterjedt, de legszebb bulgáriai példáit itt találjuk. Trjavna rengeteg művészt adott az országnak, közülük is a Szlavejkov-família emelkedik ki. Az apa fordította először bolgárra a Bibliát, fia pedig hajszál híján irodalmi Nobel-díjat vehetett át.
A város jelképe az óratorony, innen kis hídon jutunk át a túlpartra, ahol a Szlavejkov utcát mindkét oldalról e tipikus hófehér házak veszik körbe. A Daskalov-házba be is megyünk, mert állítólag messze földön nevezetesek annak faragott plafonjai, bár mi annyira különlegesnek azért nem találjuk ezeket. Pedig állítólag egy művészi verseny eredménye. A ház tulajdonosa, a gazdag kereskedő, idősb Daskanov úr ugyanis nem volt túl elégedett az elkészült faragásokkal. S mivel nagyon húzta a száját, a fafaragó mester tanítványa elhatározta, hogy majd ő megmutatja, s olyan mennyezetet farag, hogy az több nyelven fog beszélni. Ez persze bökte a csőrét a mester úrnak, s kihívta a kis tejfelesszájút egy versenyre. Ennek pedig az lett az eredménye, hogy a kereskedő mindkét fiának a szobájában nem mindennapi plafont rittyentettek össze, melynek ma már turisták ezrei járnak csodálatára.
Kellemes a séta a kisvárosban, bájos a környezet, árad a harmónia szerteszét. Mi lenne, ha még igazán tudnánk értékelni a képzőművészetet és az ikonográfiát? Mivel azonban ezen érzékszerveink kissé alulfejlettek, inkább továbbállunk. Hiszen nagy kihívás elé nézünk: vár minket a Sipka-szoros!

A Sipka-szorosban minden csendes

A kanyargós, szűk utakon kiérünk Gabrovóba, a bolgár textilipar másik nagy központjába, akár mondhatnók: a bolgár Leeds-be, ahonnan már a főút visz fel a Sipkáig. Mivel lényegében ez az egyetlen fontosabb útvonal, mely áttöri a Balkán-hegység nyugat-keleti vonulatát, így meg kell küzdenünk a török kamionok tucatjaival, s kilométereket teszünk meg a szerpentineken beszorulva egy-egy monstrum mögé. Lassan már kiskanállal lehet kanalazni tüdőnkből a gázolajat, mire végre kiérünk a fenyőerdőből, s ott állunk a nevezetes hágó tetején, 1308 méter magasban.
Az 1878-as orosz-török háború legkegyetlenebb csatája folyt itt, ahol a Gurko vezette orosz csapatok és a bolgár partizánok véres csatát vívtak hónapokon keresztül, mire végre meghátrálásra késztették az ottomán hadakat, mely a függetlenség kivívásának emblematikus győzelme lett. A Sipka-hágó télen igen kegyetlen tud lenni, még ma is gyakran lezárják, ha leesik a hó. Mi lehetett itt, amikor zajlottak a harcok, megfagyott holttestek lepték be a mezőt – ki ne ismerné a ’Sipka-szorosban minden csendes’ c. képet, mely a gimnáziumi történelemkönyvben is megtalálható. A hágó felett emelkedik a győztes bolgár partizánok vezéréről, az orosz tábornokról, Sztoletovról elnevezett csúcs, melynek ormára építették a harminc méter magas emlékművet, ahonnan szép panoráma tárul elénk a mészkősziklák tetejéről. Hosszú lépcsősor visz fel a monumentumhoz, melynek oldalán egy óriási oroszlán vicsorít.
A hágóról lefelé haladva az erdők mögül már a Rózsák-völgye tűnik elő. Bejáratánál terül el Sipka falu, melynek aranyló hagymakupolás temploma nem mindennapi látvány errefelé. A 20. század elején, orosz tervek alapján épült fel a Krisztus Születése emléktemplom, mely mintha Moszkvába repítene minket. Néhány éve fejezték be a felújítást, így legszebb pompájában tárul elénk kívül-belül a csodaszép templom. Előtte nagyszakállú pópa sétálgat, aki nem szívleli, ha fényképezik, a vakuk csattogása elől el is tűnik a fák között.

A Rózsák völgye

Sipka után az út mindkét oldalán feltűnnek a rózsaültetvények. Bulgária adja a világ rózsaolaj-termelésének 70 százalékát. A leghíresebb parfümgyárak bolgár rózsaolajat használnak, melyért igen busás árat fizetnek. Nem véletlen hívják a rózsaolajat Bulgária aranyának, mivel az ára valóban az arannyal vetekszik. Májusban-júniusban szedik le a szirmokat – erről épp lemaradtunk, már alig néhány helyen tűnnek fel a rózsaszínű szirmok – melyből desztillációs eljárással állítják elő az esszenciát. Három tonna szirmot kell feldolgozni egy kiló olajhoz.
Beérkezünk Kazanlakba, a Rózsák-völgyének fővárosába. Ám, annyira nem vagyunk kíváncsiak a 60 ezres város belsejére, mi elsősorban a világörökségként számon tartott i.e. 4. századi trák sírkamrát jöttünk megtekinteni. A trák kultúra legnagyszerűbb emléke ez a pöttömnyi sírkamra. Az eredeti persze nem látogatható, mert nem tenne jót neki a turisták lehelete, s így akárcsak mint Lascaux-ban itt is felépítették a hű mását, s abba már a halandók is betekinthetnek. A trák vezért nem tudom hogyan, valószínűleg állva temették el, mert a kupolasír alapterülete alig másfél négyzetméteres. A méhkas alakú kamrát vörös színre festették, melyet fantasztikus freskók borítanak. Éppen ezek a freskók teszik a sírt igazi unikummá, mert ez még a görögökhöz képest is igen korainak tekinthető, de ábrázolása a legnagyszerűbb hellén munkákra hajaz. Ügyes gyerekek voltak ezek a trákok, kár hogy nyomuk se maradt a föld színén.
A Rózsák-völgyében kellemes kocsikázni, északra a Balkán- hegység zárja le a horizontot, előtte közel s távol rózsakertek borítják a földet. Kalofernél a hegy tövében a bolgár Petőfi, Hriszto Botev monumentális szobra töri meg az egyhangúságot. Felette pedig ott emelkedik a Balkán legmagasabb csúcsa, a 2376 méteres Botev. A Tundzsa két partján újra előbukkannak a rózsabokrok, mikor dél felé fordulunk, s magunk mögött hagyjuk a hegyeket.

A teve a tű fokán

Még utolsó programként kicsit letérünk a főútról, hogy a neves bolgár fürdővárosba, Hiszarjába tegyünk kis kitérőt. A radioaktív melegvizes gyógyfürdőket nem kívánjuk felkeresni, hiszen a vesénk rendben van, női bajok sem gyötörnek. Inkább a trák várfalakat járjuk körbe, keresve a Tevék kapuját. Én több kapunál is belelátom a romokba a tevét, de nagy megdöbbenésemre jó húsz perces séta után érjük el az egyáltalán nem teve-formájú bejáratot. A négyzetalakot formázó várfalak több mint 2 kilométeren keresztül vezetnek minket körbe-körbe. Egykor 44 bástya is díszlett, a falak viszont kibírták az évezredeket. Egykor a harmadik legnagyobb trák város volt az akkor még Augustának hívott erősség, aztán lehanyatlott, s újabb virágkorát csak a 20. század közepétől érte a fürdő révén. A szocialista fürdővárosi jelleg rá is nyomja a bélyeget a belvárosra, s látszik, hogy az elmúlt bő évtizedben nem igen sikerült ezen építészeti örökségből kitörni. A turisták sem özönlenek annyira, mint talán korábban, de lehet még újra prosperáló település a bolgár Hajdúszoboszlóból.

(folyt.köv)
Értékeld az élménybeszámolót!
5.5 (2 szavazat)
Lépj be az értékeléshez!
Hozzászólások:
gyurry - 2008.06.13. 00:17

Szia, a bolgár utak nem rosszabbak a magyarországinál, sőt talán már kész az autópálya is Burgasz és Szliven között. Egy nap alatt oda-vissza megjárjátok. De ha már ott jártok, akkor érdemes megnézni a Kék-szikákat is, nincs messze Zseravnától, nbár jó kanyargós út visz oda. Szliven fölött emelkednek.

vaximaxi - 2008.06.12. 22:44

Szia,Éppen bulgáriai utazásunkat szervezem. Tengerpartra megyünk, de mivel egyikünk sem egy nagy beachrajongó, gondoltam, bérelünk autót és meglátogatjuk pl. Zserevnát. Szted Naposparttól egy napos kirándulásba belefér? Milyenek az útviszonyok? Várom válaszodat:Vaximaxi


Ahhoz, hogy hozzászólhass válaszd a belépést vagy regisztrálj, ha még nem vagy tagjanik közt!

Az élménybeszámolóhoz tartozó

album

Magyar  Română  Slovenčina