New York, New York

Dexter Beszámolója
Hát, bizony nem tegnap volt, mikor New Yorkban jártam, de számomra hatalmas élmény volt. New York egyike azoknak a helyeknek, amiről nem hallottam még közömbösen nyilatkozni senkit. Vagy megszereti az ember, vagy nagyon nem. Én abszolút beleszerettem. Hihetetlen sokarcú város, emberek a világ minden tájáról, szinte ahány ember, annyi nemzetiség, bőrszín. Egy percig nem éreztem magam idegennek, olyan volt, mintha hazamentem volna. A modern felhőkarcolók meg a régi, patinás épületek és a templomok tökéletesen megférnek egymás mellett, az volt a furcsa, hogy nem a 100 emeletes házak tűntek magasnak, hanem hazajövet a nagykörúti ötemeletesek kicsinek. És tisztaság volt! Ez meglepett, sehol kutyagumi - bár ez 10 éve volt, hogy ma mi van, azt nem tudom. Nekem még volt szerencsém a néhai World Trade Center tetejéről nézni a szédületes kilátást, de felmentünk az Empire State Building tetejére is, bár akkor olyan köd volt, hogy az orrunkig alig láttunk. De azért az sem volt utolsó látvány, ahogy a felhőkarcolók teteje kilátszik a ködből, míg a többit eltakarja a "tejfel". Hihetetlen szép volt. Okvetlen látni kell a Guggenheim múzeumot, a Metropolitan múzeumot - erre mondjuk önmagában több hetet lehetne szánni, de a Guggenheim viszonylag gyorsan befogadható - és az operaházat, a szabadságszobrot, a Broadwayt, a Central park is gyönyörű. Jó fejek a mókusok, sok van belőlük, és elég barátságosak voltak. A Sohoban szembe sétált velünk Claudia Schiffer a barátnőjével, ez vicces volt.
Magyar szót sok helyen hallottunk - akkor még megvolt az utolsó New yorki magyar étterem, azóta ha jól tudom bezárt, és a Magyar Házban is voltunk. Ez viszont működik, és érdemes elmenni, ha az ember szürreális élményeket akar szerezni. Minden csütörtökön (legalábbis akkoriban) összegyűlnek ott az emigráns magyarok, főleg 60 és 90 közötti grófok, meg mindenféle hajdani nemesek leszármazottai, szépen elegánsan kiöltözve, és előadásokat hallgatnak 1956-ról. Számukra tényleg megállt ott az idő. És hiába voltunk mi is ott, frissen érkezve az akkori - 1997-es - Magyarországról, nem tudtuk eljuttatni hozzájuk, hogy a világ azóta itthon is nagyon lépett. Mi történetesen egy asztalnál ültünk Claire Kenneth magyar származású írónővel (már nem él)és a kísérőjével, aki úgy nézett ki, mint vmi Horthy tiszt, szálegyenes idős úr, vmi gróf, talpig egyenruhában. Komolyan, mintha tényleg megállt volna az idő. :)
De a leghatásosabb élmény az volt, mikor a metróban a 86. utcánál, a peronon várakozva megláttunk egy japán fiút, aki magyar nótákat hegedült. Mikor mondtuk neki,
milyen szépen játszik, magyarul válaszolt, mert Pesten tanult a Zeneakadémián. Talán ez volt az a pont, mikor először éreztem komolyan, hogy milyen kicsi a világ. :)