Kelet-Törökországi körút

Törökország

Ott-tartózkodás ideje: 2001. júl. 07.  - 2001. aug. 03. (27 nap)

1 hozzászólás I 5 796 látogató olvasta. Rögzítve: 2007. aug. 25. küldd el ismerősödnek
Oszd meg ezt az oldalt!
avatar Sherlock Beszámolója

Cimkék: Ararát  Erzurum  Istanbul  Isztanbul  Kackar  Konya  Kurd  Nemrut  Törökország  Van-tó 

Sziasztok!

Az út maga 6 évvel ezelőtt történt, de életem egyik legtöbb élménnyel megáldott nyara volt. Sokan akkor elkérték, sok helyre feltettem már ezt a leírást. Lehet, hogy sokan már olvastátok is, de még én személyesen nem találkoztam Kelet-Törökországról szóló könyvvel és ha ez egy kis segédlet lehet, akkor használjátok. Általában Isztanbúl és a tengerpart után, csak 1-2 érdekességet írnak le mást nem nagyon. Itt pedig pont ezek maradnak ki. :)
Mivel 6 éve volt, ezért az árak, körülmények biztosan változtak. De szerintem nem annyira, hogy ha valaki kedvet érezne hozzá, akkor ne adna ne adna neki is hasonló élményeket, mint nekünk.
Remélem tetszeni fog!

Kelet-Törökország:
Kappadókia – Kayseri – Erzurum – Kackar hegység – Fekete-tenger partja – Dogubayazit (Ararát) – Van – Akdamar – Nemrut vulkán – Dijarbakir – Nemrut Dagi – Urfa – Kizkalesi – Konya – Istanbul
Útleírások, látnivalók, szállások, árak, tapasztalatok hátizsákosoknak.
2001. július 7. és augusztus 3. között jártuk be ezt az útvonalat. Ebben a rövid leírásban szeretnék segíteni azoknak, akik majd utánunk következnek és ezekre a helyekre szeretnének elmenni. Az úton a kalauzunk az idei kiadású Lonely Planet volt. Információi, adatai jók voltak, de a szállások száma, ezek és a belépők árai nem voltak pontosak benne. Egyéb-ként ajánlom mindenkinek, aki erre a környékre megy, mert magyar nyelvű, valamire is való kiadvány Kelet-Törökországról az utóbbi időkben (kb. 10 éve) nem jelent meg. Ha valaki megtudja szerezni a Panoráma régi kiadását, az megfelel a célnak a látnivalók tekintetében.
Most ebben a útleírásban szerettem volna pontosan leírni a látnivalók történetét az LP alapján, de sajna nem tehetem. Ugyanis Isztanbulban mikor indultunk hazafelé az utolsó percekben találkoztunk 3 bájos magyar lánnyal, akik itthon hagyták, és nem volt szívünk őket „kísérő” nélkül elengedni egy ehhez hasonló útra, tehát náluk van a könyv. Azért megpróbálom emlékezetből és a naplómból leírni amire emlékszem, de ezt – mármint a történelmi tényeket – ne vegyétek 100%-ig pontosnak.
Először be szeretném mutatni az alapinformációkat az országról, azoknak akik még nem jártak ott, hogy mire számíthatnak, majd a fenti sorrendben az útvonalat.
TÖRÖKORSZÁG
780576 km² területű, kb. 60 millió lakosú ország. Az ország régebbi történelmét bizonyára mindenki ismeri, ezért nem mondom el a görög, római hatásokat, a török birodalom hatásait ránk nézve, ezek benne voltak a tankönyvekben, ami viszont kimaradt, és nem árt, ha tudjátok, az a múlt századi (XX. század) történelme.
Az I. világháború kitörése idejében a Török Birodalom már csak árnyéka volt korábbi önmagának. Majd 100 év alatt arányaiban kb. akkorra területet, ha nem nagyobbat, vesztett el, mint mi Trianonban. Az oroszok, görögök, bulgárok, szerbek, bosnyákok, szóval majd mindenki aki a területén élt, harcba bocsátkozott vele. Ezek a harcok a nagyhatalmak irányításával többnyire sikeresek voltak. Mivel a világháborúban ők is a vesztesek oldalán harcoltak, a területük csak tovább csökkent.
1923-ban Musztafa Kemál (Atatürk = „A törökök atyja”), aki sikeres tábornok volt a háborúban (Galipolinál meghátrálásra késztette a szövetségeseket), sikeresen harcolt és győzelemre vitte csapatait a görög-török háborúban is; kikiáltja a köztársaságot. Hatalmas reformokat indít el: visszaszorítja a papság befolyását, megszünteti a kalifátust, latin írásjeleket vezet be, eltörli az arcfátyol viselését a nőknek és szavazati jogot is ad nekik.
A sok jón kívül ez idő alatt történik még rossz is: szinte etnikailag tiszta országot teremt: a vesztes görögök elhagyják Kis-Ázsiát, ugyanígy tesznek a bolgárok Trákiában. Az örményeknek keleten szintén menniük kell. A környező országokból ezek pótlására az ottani török kisebbség vándorol be. Talán innen ered a kurd szabadságmozgalom is. Ez a nép Kelet, Dél-Kelet Törökországban él túlnyomó többségben. Valahol, némely nagyvárosban a törökök csak nagyon kis százalékban vannak jelen (pl.: Dijarbakir). A kurdokkal az volt a helyzet, hogy nem tudtak, nem tudnak hova elmenekülni. Elnyomják őket a szomszédos Irakban is, ahol szintén nagyszámban élnek. A hatalmas katonai és társadalmi elnyomás miatt a század második felében ezen a környéken egy második Észak-Írországi hangulat jött létre. Állandó katonai ellenőrzések, terrorista robbantások, felkelések, amelyet a törökök mindig keményen elfojtottak.
Kemál Atatürk halála után sok katonai puccs történt az országban. A II. Világháborúban sikerült függetlennek lennie az országnak. Demokratikus jogokat vezettek be. Tagja lett az ENSZ-nek, 52-ben pedig csatlakozott a NATO-hoz, ami a Közel-Kelet legfontosabb amerikai bástyájává tette az országot.
Jelenleg a politikai helyzet stabilnak tűnik az országban, a kurd vezér Öcelan elfogása után a PKK sem annyira aktív, de a katonai jelenlét semmivel sem változott. Az utazás, ha betartjuk a játékszabályokat, ma már biztonságos a térségben. Ezt majd az adott részben
bővebben leírom.
Ha beléptek az országba akkor most már tudjátok, hogy kivel fogtok úton-útfélen találkozni: Atatürk lesz az minden mennyiségben. Mivel az utóbbi időkben, a mohácsi Szulejmán óta, ő volt az egyetlen nagy hőse, vezetője az országnak, aki nem vesztett, hanem nyert. Ezért több helyen van ott, mint a mi Rákosink legszebb éveiben. Szobrok a legeldugottabb falvakban, képek mindenhol, az összes pénzen, stb. Nem illik viccelődni vele, legalábbis a törökök előtt nem, mert ők tényleg tisztelik, nem csak előírásból. A kurdoknál más a helyzet.
IDŐJÁRÁS
Ha egyszóval kell jellemeznem a nyarat, akkor FORRÓ. Készüljetek arra, hogy 35 fok alá csak nagy szerencsével megy le a hőmérséklet nappal. Esőre szinte csak a Fekete-tenger keleti partvidékén lehet számítani. A belső részek száraz meleggel telítődnek. A csúcs Urfa volt 51 fokkal. De számunkra nem ez volt a legrosszabb, hanem Kizkalesi. Ez a kisváros a Földközi tenger ÉK-i partján van, Adanától kb 130 km-re DNy-ra. Itt kb. 35 fok volt, de szinte 100%-os páratartalom. Bementél a tengerbe és kint a napon nem száradtál meg! A hegyekben kellemes időjárás uralkodik, de erről részletesebben majd ott.
PÉNZ
Török líra. Na ebben az országban kapásból mindenki milliomos, de könnyű milliárdosnak is lenni. 1$ = 1310000 TL, 1DM = 600000 TL, innen jön, hogy 1Ft = kb 4500-4600 TL. Ezt az átváltást fogom majd szerepeltetni az áraknál zárójelben, hogy mennyi az magyar pénzben. Jól oda kell figyelni a pénzekre. Mindegyiken Atatürk van, ugyanaz a képe, csak más színnel. Figyelni kell a rengeteg 0-ra, nehogy az 500000-ből 5000000 legyen, és fordítva. Címletek: érmék (ezer TL-ban): 25, 50, 100. Papírpénz: 100, 250, 500, 1000, 5000, 10000. Ha megszorultok, akkor beváltják a forintot is, de nem egy eszményi árfolyamon kb. 3600-4000 TL = 1 Ft a váltóknál.
Ügyeljetek arra, hogy ne az összes pénzeteket váltsátok lírára. Hatalmas az infláció, kb. évi 100%-os!!! Érdemes sok kis címletű bankjegyet kivinni, legjobban a dollárt szeretik, de a márka is lehet mindenhol fizetőeszköz. Bankkártyákat, ha van, kiviheted, az ATM-ek és a bankok elfogadják.
Nagyvárosokban vannak pénzváltók, itt váltsatok, mert gyorsabb és jobb áron adnak, mint a bankok.
Ha vásároltok, és nem hipermarketben, vagy áruházban, akkor az első reakció az árra az legyen, hogy „Csok párá!” Sokba kerül! Még a buszoknál is jó, ha alkudtok, szinte kötelező. Egyes helyeken (bazár) majd leírom a tapasztaltakat.
Rengeteget spórolhattok meg a Nemzetközi Diákigazolvánnyal!!! Tavaly még alig-alig fogadták el, de idén: 20% kedvezmény a vasútnál, egyes buszjáratoknál 10%. A múzeumok, turistalátványosságok belépődíja kb. 50%, de egyes esetekben INGYENES (pl.: a Topkapiba ingyen lehet bemenni és a kincstár is ingyenes, csak a Hárembe kell fizetni 1,5 MTL (330 Ft), egyébként az ár: 16 MTL (3550 Ft) lenne! Csak ez már behozza az 1000 Ft-os kiváltási díjat.)
UTAZÁS
Vonat: www.tcdd.gov.tr Internet címen megtudjátok nézni az indulásokat. Nem sok van. Van olyan szakasz, ahol csak minden második nap jár vonat. Isztanbulban az európai részen a Sirkeci, amiből napi 4 (!) vonat indul. Ami nekünk fontos, az a 20.35-ös Bukaresti vonat. Az ázsiai parton már nagyobb állomás van, de innen sem indul közel sem annyi vonat, mint a Nyugatiból, de annál nagyobb az utas/pénztár arány. Például Kayseribe (Kappadókia) napi 2 vonat indul egyik reggel 8 körül (ami kb. éjjel fél 2-re ér oda), a másik este 8 körül ami délutánra ér oda. Erzurumba a reggeli 8-as vonat megy csak.
Pozitívumai: legolcsóbb, kényelmes (!!!), meg lehet vele spórolni egy éjszakai szállást.
Negatívumok: leglassabb (iszonyúan lassúak kb. 55 km/óra átlagsebesség), pontatlanok (csak az indulás halálpontos, de egy 500 km-es úton már 1,5 óra csúszást nyugodtan számolhattok.), kevés van (ezért ha elmegy, vagy ha már tele van, akkor sorry: + 1 nap), nappal, ha áll dögmeleg.
Busz: Több kategória tartozik ide szerintem, ezért sorba raktam:
1. Nagybusz: Általában Mercedes, vagy valami más jó márkájú buszok. Kivétel nélkül mindegyik légkondicionált, de rendesen. Minden buszon (a kisbuszokon is) léteznek utaskísérők, akik, ha menet közben szállsz fel beszedik a pénzt; hideg, poharas vizet osztanak (ebből annyit kérhetsz, amennyit akarsz); hosszabb távon, kb. 3 óránként felszolgálnak: lehet választani tea, kávé vagy hideg üdítő között (valamelyik járaton még süteményt is adnak); általában citrom illatú frissítő kölni osztanak (ez nagyon bejön!). Ha valaki rosszul van hozzá fordulhat zacskóért, szalvétáért. Csak a nagyobb városokban van buszpályaudvar (Otogar), ahol néha több tucatnyi buszvállalat irodája található, érdemes széjjelnézni köztük. Ha kisvárosban vagy, netán az istenháta mögött és buszt szeretnél, akkor csak egyszerűen intsd le és megáll. Ha pedig neked egy mellékútnál kell leszállnod, akkor csak szólj és megáll.
Pozitívumai: légkondi (!!!!), szuper kiszolgálás, gyors, sok van belőle.
Negatívumai: Kb. 1,5-2-szer többe kerül, mint a vonat.
2. Kisbusz: Ezek is légkondisak (kb. 85%-a). Általában kisebb távolságokra (200 km-ig) használják őket. Kiszolgálás itt is van, de csak víz és kölni.
3. FORD TRANSIT (Otosan): Nálunk a Suzuki, náluk a Transit a nyerő. Ezek a kisbuszok két nagy települést kötnek össze általában. Olyan, hogy teli kocsi nem létezik náluk. Mindig van egy szabad hely. Én ilyet vezetek munkaidőmben, de még engem is csodálatba ejtett, hogy Rózsa Gyuri miért nem hívta meg őket a Leg,Leg,Leg-be. Egy normál, egyszerű utas Tranzitban volt hogy 28-an voltunk!!! Ha nagyhátizsákkal mentek, akkor nézzétek meg, hogy van-e tetőcsomagtartó, mert ha nincs, akkor lehet, hogy a hátizsákokra is akarnak majd jegyet adni. Ha pedig a tetőre rakjátok (ez érvényes a kisbuszoknál is !!!) ügyeljetek, hogy minden cipzár be legyen húzva, hevederek megfeszítve és ha lehet a saját emberetek adja fel és vegye el a zsákot.
4. Városi buszok: Ezek általában kötött tarifákkal dolgoznak (250-500 eTL). Itt is vigyázni kell, nehogy a csomagokra is jegyet kelljen venni (Mi sehol nem vettünk, csak adni kell az ártatlant és nem beszélni angolul, csak magyarul).
5. Taxi: Ha rákényszerültök, akkor mindenképpen alkudni kell. Drága!
EGÉSZSÉGÜGY
Mindenki megnyugtatására közlöm, hogy ha választani kell, hogy az örmény határ közelében levő korházba, avagy egy hegyi kisváros rendelőintézetébe mennék Törökországban illetve nálunk a Jánosba, vagy a háziorvos rendelőnkbe, akkor én a TÖRÖKÖT választom! Sajnos volt tapasztalatom tavaly és idén is megtapasztalni a török egészségügyet. A rendelőintézetek, korházak patyolattiszták, jól felszereltek. Az ápolók, doktorok kedvesek, értenek hozzá. Steril minden tű, kötés, orvosi szerszám, amit használnak, ezért ettől ne féljetek. A mi egészségügyünk jobb ha először felzárkózik Ázsiához.
A WC-k potyantósak, a klotyópapírt a szemetesbe kell dobni, ha nincs olyan, akkor célszerű kicsivé összegyűrve bedobni. Minden budiban van egy kis kanna, amivel le lehet öblíteni. A WC-k általában tiszták, papírt viszont nem igen találunk majd bennük. Áruk 100-300 TL-ba (22-66 Ft) kerül (a 300-as, a legdrágább a Nemrut Dagi tetején volt).
RENDŐRSÉG (KATONASÁG)
Nos igen, ők nagybetűs RENDŐRÖK. Már csak a megjelenésük tekintély tisztelő. Nem olyanok, mint az itthoni 50 kg-vasággyal-együtt típus. Ha bármi baj van azonnal fordulhattok hozzájuk, a turistákkal különösen kedvesek (legalábbis nekünk ez volt a tapasztalatunk). Makulátlan az egyenruhájuk, és sok beszél közülük angolul.
A katonák, meg KATONÁK. Keleten ők helyettesítik a rendőrséget. Nagyon keményen és komolyan veszik a szolgálatot. Mondjuk ott kell is. Laktanyák közelében láthattok egy piros alapú táblán egy fegyveres katona képét. Nos ezen a helyen még a táskát sem lehet lerakni, vagy megállni. Különösen érvényes ez a kurdok lakta városokra. Volt olyan, hogy mentünk az utcán nagy hátizsákkal, ami úgy vonzza az embereket, mint mágnes a vasat, és a laktanya előtt egyfolytában sípolt ránk a katonai rendész és utasítgatott, mert mi már csoportosulás vagyunk, aminek oszlani kell. Ezért ezt jó lesz betartanotok.
ÉTEL-ITAL
Törökország = Kebabisztán. Kóstoljátok végig az összes fajtát, a csirkés, pulykás, birkás, halas, és még kitudja milyen félék. Nagyon finomak. Az utcákon rendszerint kenyérbe (ekmek) teszik az ára 250-700 TL (56-156 Ft-ba) kerül. Ezenkívül vannak még a lakmadzsú, török pizza, levesek (csorba). Ezeket meg kell kóstolni, aztán döntsétek el, hogy kinek mi a kedvence. A legismertebb édesség a bahlava és annak minden fajtája.
A kenyér 100 – 250 TL (22-56 Ft), kb. negyed kiló, finom, puha és 2-3 napig eláll. A tej 500-700 TL (110-150 Ft). A palackos 1,5 víz 500-600 körül mozog. Fontos elem az italporok: ezek 250-300 TL.
Ha mentek törökbe, akkor feltétlenül vigyetek magatokkal italporokat, Plusz tablettákat. Azért is fontos, mert lesz úgy, hogy napi 8-10 liter folyadékot is megiszik az ember ilyen forróságban, és nem igazán jó, ha az mind tiszta ásványvíz. A multivitaminos, sport, prémium tabletták nagyon jók erre a célra. A csapvíz minden híresztelés ellenére iható, de azért kérdezzétek meg mindig a tulajt, hogy tuti-e (Isztanbulban a legrosszabb, annyira klórozzák, hogy olyan érzést kelt, mintha itthon az uszoda vizét innám.
Nagyon finom sajtokat lehet kapni a boltokban, viszont azokat még aznap meg kell enni! A gyümölcsök barack, körte, szőlő, dinnye is kaphatók már júliusban. Áruk nagyon eltérő országon belül: pl.: Dijarbakírban 3 kg barack 1 MTL, míg ennyi pénzért Isztanbulban kb. 1kg-ot kapunk.
Fontos még a só pótlás! Rengeteget izzad az ember és a folyadék az nem pótol mindent. Ezért célszerű beszerezni és naponta elrágcsálni sós ropit, pisztáciát, sós magvakat. Nagyon jó erre a célra még a levesek, az ottaniak 750 TL (165 Ft), de az itthoni zacskósak is.
EMBEREK
Kedvesek. Nagyon rossz benyomásunk nem volt törökkel vagy kurddal kapcsolatban. Angol, német, francia a sorrend a külföldi nyelvekben, amit megértenek. Ajánlatos megtanulni az alapvető mondatokat, kérdéseket, számokat törökül. Te is máshogy állsz hozzá ahhoz a külföldihez, aki tört magyarsággal leszólít, és utána mondjuk angolul folytatja.
Ha úgy tudsz végigmenni egy török nagyváros belvárosában, hogy fél órán belül nem hallod azt a mondatot, hogy „How do you do?” akkor gyorsan nézz tükörbe, mert vagy már töröknek nézel ki, vagy szakadtabb vagy az utolsó dervisnél is. Általában ezután a kérdés után a „carpet” (szőnyeg) kerül szóba. Mindenféleképpen megpróbálnak rávenni titeket majd a szőnyegvásárlásra. Átlag napi 4-5ször.
A legveszedelmesebb, legrosszabb, legkiállhatatlanabb ember a törököknél a gyerekek. Inkább megyek be egy késdobálóba éjfélkor Józsefvárosba, mint megpihenni egy padon egy török külvárosban gyerekektől övezve. Borzasztók. Az alábbi hatalmas angol szókinccsel rendelkeznek: „Where are you from?”, „What’s your name?”, „How do you do?”, „Hello Money!”. Lerázásuk a Mission Inpossible 3. Eleinte kedvesek voltunk velük, de hamar az agyunkra mentek. A végére elsajátítottunk egy formát: Csak magyarul beszélj hozzá, ha nem mennek el válaszd ki a főkolompost, irdatlan grimasszal, ökölrázással, szép magyar káromkodással közelíts felé. Ez bejött.
RUHÁZAT
Isztanbulban, a tengerparton, és a fő turista látványosságoknál minden elmegy (de azért szolidan). Keleten viszont lányok ne viseljenek rövidet, se nadrágból, se szoknyából. Sőt még a férfiak is illik hosszú nadrágot hordani. Járhatnak rövidben is, de másképp állnak majd hozzájuk. Szürke, fehér pólók, ingek amik bejönnek. Viseljetek sapkát, napszemüveget. Szandálban jártunk mindenhova.
A mecsetekben a lányoknak kendő legyen a fejükön és hosszú ruha, a fiukon szintén hosszú. Általában van egy 10 méteres sáv a bejárattól, ahová a turista még beléphet, azon túl nem! A cipőt mindig le kell venni és otthagyni egy polcon, vagy zacskóban magaddal vinni. Fényképezni a keleten fekvő mecsetekben nagyrészt nem lehet, de Isztanbulban igen.
ISZTANBULBA JUTÁS
Ha valaki nem tud szerezni „olcsón” vonatjegyet, és minél kevesebből akarja megúszni, akkor a következőt javaslom: Eljutni Aradig, ezt mindenkire rábízom hogyan, a legolcsóbb, ha diák vagy, vonattal Nagylakig, ott átgyalogolsz és a túloldalt fogsz egy stoppot, vagy egy kisbuszt, ami bevisz a városba. Aradról Bukarestbe sajna már megszűnt az olcsó személyvonat járat, ezért csak „rapid”-ok vannak, célszerű olyanra felszállni, ami kis hazánkból jön (az tisztább). Bukarest, nos ez az a város, amiről jót vagy semmit. Tehát semmit. Innen lehet választani. Akinek tényleg nincs pénze, az mehet vonattal tovább. Erről majd még írok. Vagy kilépve a csodás pályaudvar főbejáratán, túloldalt balra vannak a csempészbuszok „irodái” (A Toros-t tudom ajánlani) kb. 23-25$- ért visznek el. A vonatút kb. 22-24 órán át tart, a busz 14-16 óra alatt ott van.
Akkor végre legyen az ÚT:
1. rész: Utazás Kappadókiáig:
Nos nekünk volt „olcsó” vonatjegyünk. Aradra az egyik ismerősünk vitt le, ott teletankolva a 150 Ft-os dízelből olcsón megúsztuk. A helyjegyünk Bukarestig kemény 40Ft-ba került. A vonat román volt. Ezzel elmondtam mindent. Bukarest ugyanolyan amilyen volt. Ha van időtök és bátorságotok akkor érdemes egy kis sétát tenni a környéken, mert olyan élményben lesz részed, amilyennel egész úton nem találkoztunk. Pl.: a barna villamos: No nem a színe az, hanem a rozsda rajta, be is ázik, mivel egy darab üveg, vagy ajtó nem volt rajta, de ment és utasokat szállított. Láthatod a téren a szeméthegyeket a parkban, az abszolút nyomort a mellékutcákban. Tehát úgy csináltuk, hogy ezekre ne legyen időnk (tavaly már láttuk) és alig 3,5 órás várakozás után rajta voltunk a vonaton. A román-bolgár határon 3 órát várakozunk, mire végre elindulunk Bulgária belsejébe.
Bulgáriát (az ember lakta részét, mert vannak természetben szép részei is) egy mondatban jellemezve: Románia – 10 pont. Kikapunk 2 bunkó, harácsoló, kiskirály kalauzt, aki mivel nyugati (!!!) turisták vagyunk fejenként 20$-ra akarnak meghúzni. Nos mindkettő szőnyegalattfútó magasságot ért el, szemben a 185 centiméteremmel és a határozott „No money!” ismételt mondataimmal. Fél óra után végre rájöttek, hogy tőlünk pénzt azt nem kapnak. Végre civilizáció! 4 órás határon történő várakozás után Törökországban vagyunk. Itt jegyzem meg, hogy a török oldalon le kell szállni az útlevéllel (!!!) és az épületben pecsételik. És még egy hír most már itt is hozzádvágják a vízumot 20$-ért, és nem kell 7500 Ft-ot leszurkolni itt Pesten, ha vonattal akarsz átkelni.
Fél 2-re Isztanbulban vagyunk. 23 órás vonatút. A pályaudvaron az információból megtudtuk, hogy a mai vonatra már nem igen lesz jegy, talán az ázsiai oldalon tudnak adni. Rohánás pénzt váltani, majd irány a komp (600 TL). A komphoz átkell kelni a hídon, majd jobbra a Mc’Donalds elől indul a Hayderpasára.
A Hayderpasán sorszámot tépünk: 447-est kapom, az ablaknál a 332-es sorszámú van, két pénztár dolgozik. A többit képzeljétek hozzá. 2 órás várakozás után megtudtam, hogy a mai Transzázsia Expressre már rég elkelt minden jegy. És Kayseribe legközelebb is csak 2 nap múlva van hely! Tanácskozás, hogy mit csináljunk. Megoldás: van egy esti vonat Ankarába, azon megalszunk, majd onnan busszal Göremébe. Újra számtépés, most már 160 ember volt előttem. Mivel a jegyünk Erzurumig szolt, azt adtam be, hogy írja rá a helyjegyet. Igen ám, de ez nemzetközi jegy, és a pénztáros felvilágosított, hogy álljak a nemzetközi kasszához. Annál kevesebben voltak kb. 15-en, viszont a sorban állás ideje nem változott, de sebaj este fél 7-kor megvan a jegyünk! A vonaton nem kellett altatódal.
Ankarában reggel érkezett meg a vonat leszálltunk, a szokásos reggeli menetek után irány metróval a buszpályaudvar. A metró fantasztikus, tiszta, sehol egy grafiti, szemét (400 TL). A buszpályaudvar hatalmas, több, mint 60 indulási sáv van. És rengeteg busztársaság. Nos mint hátizsákos turisták csak leraktuk a zsákot, máris 4-5 „ügynök” jött hozzánk. Mondtuk, hogy Göremébe megyünk, és az első árakra a szokásos „csok párá”-t, majd fejenként 8,5MTL-ért meglett a jegyünk. A buszon végre légkondi volt, víz, tea = csúcs. Megnéztük a Tuz Gölü sótól fehérlő partját, majd pár órás utazás után Göremében kitett minket. Itt is rögtön jöttek felénk a szállodások, végül egy nyugis a város szélén, a völgyekre néző panzióban kötöttünk ki (Rock Valley Pansio), ahol zuhany, uszoda is várt. Mindez 3MTL-ért fejenként. Ilyenkor csodáljuk azt, hogy a zuhany Isten legnagyszerűbb ajándéka.
2. rész Kappadókia
Helyben érdemes beszerezni egy térképet, ami megmutatja, hogy merre vannak a völgyek, látnivalók a környéken. Göremét azért is ajánlom minden hátizsákosnak, mert ez Kappadókia közepe, innen gyorsan minden elérhető és szép csillagtúrákat lehet tenni.
Még aznap délután kipróbáltuk az utcánkban lévő török pizzást (ott van a mecsettel szemben). A török pizza hosszú keskeny ellipszis alakú és helyi ételekkel díszítve adják. Kóstoljátok meg megéri: finom és olcsó is.
Tele bendővel indultunk megnézni a panziónk mögött elterülő Pigneon völgyet. Ez egy kisebb völgy nagyobb sziklaalakzatokkal, amelyek némelyikében még most is élnek. Be is kéredzkedtünk egy ilyenbe és megtapasztaltuk, hogy a hőszigetelése kiváló. Nagyon kellemes idő fogadott minket odabent. A falakon és padlón szőnyeg, szőnyeg hátán. A vendéglátónk egy török asszony volt, aki kendőket kézi szövésű kendőket árult. Egy ilyen kendőt vettünk az utolsó pillanatban otthon maradt barátosnénknek.
Erre számítsatok egyébként: majd minden nagyobbacska templom alatt él egy helybéli asszony, aki szívesen megmutatja a templomot, elmagyaráz mindent, de utána elétek tesz egy teli asztal kendőt, hogy vegyetek valamit. A 3., 4.-nél már rutinosak vagyunk: „Mádzsár sztyudent turiszt, vi hev no mani!”.
A kis körtúráról visszaérkezvén egy nagyot csobbantunk a medencében, egy finom konzerv kaja, egy üdítő zuhany, és végre vízszintes fekvőhely! Szundi egész este.
Reggel korai kelés, a reggeli automatika után átstoppoltunk Cavusinba. Ez a település Göremétől északra van, kb. 6-7 km. A falucska szélén áll egy sziklaalakzat, ami egy földrengés egy kicsit lepusztított. Magas kb. 70 méter, és az alakja egy kiflihez hasonlítható. Egy korai templom romjai találhatóak meg benne. És egy kis útvesztő. Érdemes bolyongani benne. A kilátás a tetejéről nagyon szép. A romok előtt árusok kínálják a helyben készült ónix faragványokat. Mellettük, a mecset mellett elhaladva (szembe a rommal) indulhatunk a Rózsa Völgybe. Az út egy darabig poros, szőlőkkel szegélyezett úton vezet, majd betér a sziklák közé.
Pont a Völgy elején van egy szép éppen maradt templom, a 3 kereszt temploma. Ez az úttól balra van, nem lehet nem észre venni. Freskó maradványok és szép faragások díszítik. Ezután az út nincs nagyon kitáblázva. Tendáljunk balra a sziklafalak felé, a heggyel párhuzamosan. Útközben számos templom, sziklaképződmény és üdítőárus található. Itt jegyzem meg, hogy érdemes feltankolni vízzel indulás előtt, mert csak a parkolóban lesz majd kút. Ide fut be az összes út. A panoráma parkoló alatt szintén van egy kis templom, büfével a tulajt kell megkérni, hogy nyissa ki az ajtót.
Innen érdemes egy 15 perces sétát tenni visszafelé (ha jobbról közelítettük meg a templomot). A parkolónak háttal, a templom mellől jobbra felfelé visz egy kis ösvény. Ez felvisz egy gerincre (ami tele van szőlővel), ahol jobbraelőre követve beérünk egy völgybe. Elmegyünk egy formás női mell alakú szikla mellett és elérjük a völgy alját. Itt szembe velünk egy falat találunk, aminek tetején kis festéknyomok és kicsike ablakok láthatók.
Tavaly, mikor erre jártunk, az egyikőnk éppen egy „eldugott helyett” keresett magának, mikor is betévedt ide. Be sem mentünk volna, az ember elmenne mellette, amikor kiszólt az üregből, hogy jöjjünk be, mert ilyet még nem látott! A falon baloldalt van egy kis bejárat. Rögtön balra egy kis terem falában, gondolom, gyertyák vésett helyei. Szemben velünk egy, a sziklába vésett lépcsős alagút vezet felfelé. Fent a sziklából kifaragott egyik legnagyobb egészben maradt templomot találjuk. Kb. 15 méter hosszú, kb. 6 méter széles és ugyanennyi magas. Főoltárral, kupolával, oszlopokkal. Jobboldalt hátul még egy kisebb kápolna is ki van faragva. Díszítést, freskót nem találunk benne, csak a fehér falakat, viszont az, hogy ezt a sziklából faragták ki, az oszlopokat is, igencsak figyelemre méltó.
Visszafelé az úton elérjük a panoráma parkolót, ahonnan kötelező jelleggel képek készíthetők az egész völgyről. A betonúton kifelé haladva elérjük a főutat. (Ha innen közelítitek meg, akkor belépődíjat kell fizetni! Ha július közepe táján vagytok itt, akkor örömmel közlöm, hogy az utat finom sárgabarack fák szegélyezik, nyugodtan lehet kajálni).
A főút túloldalán található Ortahisar, ebben, akárcsak Uchisarban egy hatalma szikla „lakótelep” áll. Érdemes a kettő közül valamelyikre befizetni, mert innen is szép kilátás nyílik a területre, és lehet látni régi szobákat (üresen!).
A főútra visszatérvén haladunk nyugatra, mikor kb. 500 méter után jobbra lesz egy bekötőút a göremei skanzen felé. Ezt követve nemsokára egy táblát találunk, ami balra mutat, egy másik templom felé. Ide is belépőt kell fizetni, de lámpás idegenvezetést kapunk.
A templomból kiérvén balra fordultunk és követtük a völgyet Göremébe. Fontos, hogy mindig lent menjünk, mert fentről nem nagyon vezet visszaút a völgybe. Az „út”, már ha van, kerteken keresztül vezet, de no problémó nyugodtan lehet menni. A végén elhaladunk a skanzen alatt, amibe már nem tudtunk bemenni, mert elfogyott a pénzünk, amit magunkkal hoztunk. Ti ki ne hagyjátok, mert nagyon szép!
Ezután még bóklásztunk egy kicsit a völgyben jobb oldalt, majd elindultunk hazafelé. Egy frissítő fürdő a medencében, majd irányt vettem a felettünk magasló sziklaszirtre. Erre a mecset mellett felfelé menő úton lehet felmenni. A kilátás pazar, és a lenyugvó nap piros fénye a rózsaszín sziklákat káprázatos pompában világítja meg. Tökéletes hely és időpont a romantikázáshoz.
Másnap ismét korai kelés, és még undorítóbb pakolás. Ez a hátizsákos túrázásban a legrosszabb. A cuccost a panzióban hagyjuk, és elindulunk még két völgyet megnézni. A göremei múzeum előtt, balra mutatja a tábla az utat a Kard (Sword) Völgybe. Átkelünk egy kisebb gerincen majd jobbra fordulunk. Innen egy száraz canyoning kezdőik a helyenként 1,5 méter szélességű, 20 méter magasságú sziklafalak közt. Egy idő után egy alagútrendszer indul el baloldalt. Ezt, úgy gondoljuk, a régi szerzetesek használták a víz elvezetésére. Az alagútban mindig van „ablak”, csak 1-2 alkalommal jó ha van nálunk öngyújtó, de anélkül is végig lehet menni benne. Ha kiértünk belőle, akkor kívül induljunk visszafelé az úton. Elhagyva azt a helyet, ahol rátértünk, menjünk tovább egyenesen, addig, amíg egy kereszteződéshez nem érünk, ahol menjünk balra. Elhaladunk a kemping mellett, majd a Tourist Hotel mellett a táblát követve bemegyünk a Szerelem (Love) Völgybe.
Itt 2-300 méter után balra fönt van egy templom, amit meglehet nézni. (Mikor ott voltunk zárva volt). Pont a kanyarral szemben keljünk át a kiszáradt patakon és kb. 100 méter után, a domb másik oldalán lévő úton balra fordultunk. Innen már csak pár lépés volt az álló farkak erdeje. A nők sóvároghatnak. A völgy tetejéről szép a kilátás. Visszatértünk a panzióba, majd elindultunk Kayseribe.
3. rész: Kayseri – Erzurum – Yusufeli – Yaylalar
Göreméből bestoppoltunk Kayseribe. Azonnal a vasútállomásra mentünk, a rossz tapasztalatok végett gyorsan ráírattuk a helyjegyet a jegyünkre Erzurumig. A vonat elméletileg éjjel fél 2-kor indul. A maradék időben megnéztük Kayserit. Az Erciyes vulkánnal a háttérben szép kis város. A központ a vasútállomástól előre és balra fekszik. Egy gyönyörű, nagy, gondozott, zöld park található itt, kis járdákkal, padokkal, kutakkal, tóval és szökőkúttal. A park mellett jobb oldalt és elől (ha a pályaudvar felől jövünk) mecsetek találhatók, bal oldalán modern hivatali épületek fekszenek. A park bal felső csücske mögött található a vár, ami igen szépen fennmaradt. Még a rómaiak építettek a vulkán fekete kövéből. Belül bazár van. Aki jól akar lakni, akkor ebben a városban megteheti, nagyon olcsó gyümölcsök (pl.: barack 400TL [89 Ft]), péksütemények garmadája, és 350 TL-ért egy lepény alakú tésztába kerül a kebab, salátával együtt (Isteni!).
A várakozás egy kicsit unalmasan kezdődött, majd kimentünk a peron elé, leterítettük a polifoamot és szundi felváltva. Estefelé, mikor minden irányban érkeznek vonatok (ki tudja mért napközben nem igen van), egész szép nézősereg gyűlt körénk. Az iraki, szír, arab diákoktól kezdve a katonákig. Kérdezték is, mit keres errefelé fehér ember, miért vonattal megyünk, stb. Na végre megérkezett és elindult a vonat „csak” 1,5 órás késéssel. A maradék éjszakát átalusszuk, itt is kényelmes székeken. Sivas után Erzincanig az egyik legszebb vasúti úton utazunk, amit eddig láttam. Fantasztikus szurdokvölgyek, ahol csak a vonat megy. A második felében az Eufrátesz kanyonjában visz az út. Erzincantól aludhat az ember, de ezt érdemes végig nézni. A másik érdekes dolog ez idő alatt (ugyanúgy, mint tavaly is), felszállt egy rakás katona és teljes cuccban fel-alá masíroztak a szerelvényen. „Megnyugtatásul” mondom, hogy ez azért van, mert itt a hegyek közt a törökök kisebbségben élnek, szemben a kurdokkal, maradék örményekkel; és az erőfölényt itt is meg kell mutatni. Nyugodtan menjetek ide, semmi gond nem lesz, ráadásul kaptunk két katonát aki csak ránk vigyázott (!!!).
Végre megérkezünk Erzurumba fél 6-kor. Az úton a katonákon kívül megismerkedünk még két török diákkal, akiktől megtudtuk, hogy Erzurum egy szép nagy egyetemi város, idényben 35000 diák tanul itt. A leszállás után sajnálatosan tudtuk meg, hogy ma már busz nem indul Yusufelibe, ezért itt kell éjszakáznunk. A kérdeztük, hogy merre van egy olcsó szálloda, mert nekünk csak egy ágy és egy zuhany kell. Az egyik diák elment, hogy török módra lealkudja az árat nekünk. Így kaptuk meg, a központban (a pontos nevét elfelejtettem) Hotel Arye(???) [A múzeum és a dzsámi között át kell menni az úton és egy szembe lévő kis utcán menni kb. 20 métert, majd balra egy lépcsős bejárat van] 5 MTL a szállás a 9 millió helyett. Tépte is a haját a portás, mert azt hitte, hogy mink is törökök vagyunk. Megnyugtatásul közöltük, hogy visszafelé is megszállunk majd itt. (Hivatkozzatok ránk, és ti is kaptok kedvezmény!) Együtt vacsoráztunk a két sráccal, akik előtte megmutatták a nevezetességeket. A több, mint 800 éves dzsámit, az egyetemet, a mongol-szeldzsuk díszítésű múzeumot, mecseteket. Megmutatták, hogyan zajlik egy iszlám mise. Mikor kell leguggolni, lefeküdni, felállni, hogyan rakjuk a kezünket, stb. Itt jöttünk rá, hogy Mohamed nagy koponya lehetett. A napi 5-6 ima előtt a hívőknek meg kell mosni a lábukat, a kezüket és az arcukat (tehát higénia, a legfontosabb részeken), az ima lefolyása egy kisebb tornaórának felel meg (egészséges életmód, derék, hát), a ramadánnal meg méregteleníti a szervezetet (hasonló a mi böjtünkhöz, de ez nagyobb).
Másnap reggel, induláskor találkoztunk egy angol csapattal, akik az ütött-kopott Volvójukkal Pakisztánba igyekeztek Iránon át. Mi nem mentünk olyan messzire, csak a buszállomásra, ahonnan 2-kor indult a busz - 5MTL. Az előző rendszerhiba miatt kiállt a forgalomból, és ezért vártunk ott több, mint 2 órát. A jegyet kérjétek úgy, hogy a busz jobb oldalán legyetek, mert Yusufelibe az út ismét egy gyönyörű, szerpentines szurdokban halad, ami tele lesz régi vármaradványokkal, örmény templomromokkal. A főúttól kb. 4-5 km-re fekszik a kisváros.
Yusufeliben és környékén majd minden megtalálható, ami egy kalandvágyó túrázónak kell: Hegyek, várromok a sziklákon, rafting a vízen, stb. Érdemes bevásárolni itt, mert Yaylalarban már sokkal drágább lesz. A buszon találkoztunk egy török párral, akik szintén a Kackarra jöttek nyaralni. A fiú filozófiát hallgat, a lány ápolónő Isztanbulban. Együtt béreltünk egy Transitot. Az út még kb. 60-65 km, amiből kb. 50 km-t köves, sziklából kivésett úton kell megtenni. Aki volt már fenn a Pádison Boga telep felől, annak mondom, hogy olyan az út. Végig egy folyó mellett vezet el, Yusufelit elhagyva Sarigölig aszfaltozott az út. Fantasztikus sziklaormokon, csodás várromok vannak az út mellett. Érdemes megkérni a sofőrt, hogy egy pillanatra néhány fénykép erejéig álljon meg. Sarigöl után aztán elkezdődik a terepcross. A kocsi baloldalán lesznek a látnivalók, ezért érdemes oda ülni az ablakhoz. Az út mellett kicsiny hegyi falvak, elszórt házak fekszenek. Egy élmény ez a kb. 2,5 órás utazás. Negyed 9-re megérkezik a Ford az Oglunar panzió elé Yaylalarban, ez az utolsó hely, ahova el tud jutni autó. Az út 5 MTL-ba kerül. A kis hegyi falu igazi középkori hangulatot áraszt magából a régi faházaival, szűk kis „utcácsákival”. Ha nem lenne alumínium lemez a tetőkön, azt hinném, hogy tényleg a középkorban vagyunk. A két török beköltözik a panzióba, de mi sokalljuk az 5MTL-t a szállásért, inkább felrakjuk a fejlámpákat és a falucskától 500 méterre az út mellett sátrat ütünk.
4. Rész: A Kackar Hegység
Az út az alaptáborig a panziótól egyenesen vezet. A jobbra lévő völgy a Fekete-tengerhez vezető hágó felé visz. Egyébként az a térkép, amit a hegyről lehet beszerezni a Neten, vagy a turistahivatalokban nem sokat ér. Ha valakinek felkelti majd az érdeklődését, akkor majd rajzolok egy sematikust, de még az is pontosabb lesz.
Reggel arra ébredünk, hogy a falu összes állata a sátrunk előtt vonul el. A birkák, tehenek köszöntenek jó reggelt. Összecsomagolás után megindulunk az alaptáborba, ami kb. 6 km-re fekszik a panziótól. A csapás a patak baloldalán halad. A völgy bal oldalán sok kis patak folyik le a hegyoldalt, a jobboldalt végig sziklafal húzódik. Kb. 1,5 óra múlva egy kis hegyi pásztor tanyákhoz értünk. Ezek a házacskák kövekből vannak rakva, kezdetleges tűzhelyekkel és kályhákkal, de jól illenek a tájba. Innen tovább mentük felfelé, lényeg, hogy nem szabad átkelni a patakon, követni kell az ösvényt bal oldalt. Nemsokára a patak kettéválik az egyik ága balra egy völgyből jön, a másik egyenesen. Itt a kettő találkozásánál egy kis kőrakás van a jobb parton, ahová a pásztorok bújhatnak az eső elől. Tovább kell menni egyenesen. Innen kb. félóra járásra egy laposabb területen viszont utolért minket egy jó kis vihar. Az egyik nagy sziklához odaerősítettük a ponyvát és ott vártuk ki a zuhé végét. Elég soká tartott. Ez a kis hely az alatt volt, ahol a patak 3 ágra oszlik. Egyik élesen balról jön, megtörve a sziklafalat, ami eddig húzódott jobb oldalt. A másik sréhen jobbról jön le egy szűk völgyben. E kettő között húzódik a legmagasabb csúcs, a Kackar Dagi. A harmadik egy kicsit balra kanyarodik, egy plató felé. Ezt kell követni. Rögtön ahogy felérünk a platóra, meglátjuk a Dilberdözü nevű alaptábort. Szép vízszintes terület, ami mellett közvetlenül ott csörgedezik a patak. A tábor 2850 méter magasan van.
Nem vagyunk egyedül, egy cseh csapat sátrai már ott virítanak. Egy lány marad a táborban, ügyeletként. Mondta, hogy 4-en indultak el a csúcsra, és lassan már jönniük kell. Beszélgetünk még egy keveset, majd felverjük a sátrat és eszünk egy jót. Közben megérkezik a csapat, tanácsokat kérünk tőlük, hogy mi-merre. Felvilágolnak, hogy a hegy nem annyira piskóta, mint amennyire látszik. Mivel vulkáni eredetű hegység, a kövek iszonyúan könnyen málnak. Mondták, hogy a klasszikus mászást, azt jobb ha elfelejtjük. A csúcs oda-vissza egyébként kb. 9-10 óra innen. Körbesétálunk még egy kicsit, majd korán lefekszünk.
A csehek már levonultak a hegyről, mikor előjövünk a kuckóból. Az este nem volt valami hű de meleg, fel kellett rendesen öltözni a nyári hálózsák alatt (A hőmérséklet olyan 0 fok körüli volt.) Egy jó reggeli után szétszéledünk a környéken, hogy megnézzük, hol is vagyunk, milyenek a sziklák, az utak.
Ha lefelé nézünk, akkor a tábortól jobbra egy kis sziklataréj húzódik meg egy „dombon”. Én azt vettem célba, mert a tetejéről szépen be lehet látni az utat, amelyet tegnap tettünk meg és beláthatok abba a másik platóra, ami balra fönt helyezkedik el a tábortól és gyönyörű hófoltos hegyek övezik félkörbe. A cseheknek igazuk volt, a sziklák tényleg irtó könnyen válnak el a faltól. Emberfej, vagy derék vastagságú sziklákat fél kézzel le tudok kapni a helyükről. Nem egy életbiztosítás volt végigmenni a gerincen, aminek a másik oldalán úgy 80-90 méteres fal volt. Ezután a katlant vettem célba. Bal oldalról indultam. Rögtön a kis gerinc után emelkedik egy szép nagy hegy, aminek a csúcs a táborból egy szabályos háromszögnek néz ki. A hegyet jobbról megkerülve, majd mögötte balra egy lejtős részen meg lehet könnyen mászni. Innen felmentem a plató gerincére és egy kis időt ott töltöttem. A kilátás, az idő szuper volt. A lejövetel is, mert nem a sziklákat választottam, hanem a hófoltokat. A hónak csak a teteje volt egy nagyon kicsit kásás, ezért lesíeltem a bakancsomban rajta. Érdemes kipróbálni. Lenn a platón kisebb sziklahalmok és hófoltok között vezetett az út vissza a táborba.
A többiek ezalatt vagy pihentek, vagy egy másik völgybe mentek be. És ekkor már rájöttünk a Kackar időjárásának menetére. Tavaly, mikor itt voltunk semmi esőt nem láttunk, tapasztaltunk, csak az északi oldalon a köd szitált állandóan. Idén viszont délig gyönyörű idő volt, majd minden délben befelhősödött és kb. fél 2 és 3 között elkezdett szakadni az eső, de jéggel, villámmal, majd fújni elég rendesen a szél. Ezért úgy döntöttünk, hogy a zivatarig biztonságos távolságba kell érjünk a csúcsoktól. A Dolomitokban kifogtam 3000 méter fölött egy villámokkal és erős széllel tarkított vihart, miközben egy gerincen volt és az acélsodronyba volt akasztva a karabiner. Hát isteni érzés volt, ezt nem akartam újra eljátszani. Késő délután befutott a török srác és lány. Megbeszéltük velük, hogy csatlakozik hozzánk, a lány meg lent marad a táborban, mert nem igazán tud mászni, ezért csak egy kicsit túrázik a környéken. Este megettem az utolsó páncélost is, amit hoztam magammal. Megfontoltan már polárral együtt feküdtem le.
Reggel 4-kor keltünk. Kávé és teabeöntés. Összeszedelőzködés, majd start. A tábor felett még mindig tovább kellett követni a patakot. Ami a baloldalon lévő (tegnapi körkörös) katlan fölé emelkedett. Az utat egy kis idő múlva balról is egy sziklataréj szegélyezte. Az út szintén egy kisebb platón ért véget, ahonnan jobbra fordultunk. Itt megkerülve jobbról egy hegyet megpillantottam életem egyik legszebb tavát, a Geniz Gölü-t. A tó nagyjából kör alakú, az átmérője kb. 200 méter, kristály tiszta. A korai időpontnak (úgy reggel 6-ra értünk ide) köszönhetően, a tetején még jegek úszkáltak az esti hidegtől. A tó baloldalán két hegy emelkedik (az egyik az, amelyik mellett eljöttünk), és a kettő között szabályos U alakú völgy van, ami hóval borítva, meredeken esik bele a tóba. A reggeli napfénynél mindez fantasztikus látványnak bizonyult. Itt találkoztunk két franciával, akik szintén a csúcsra igyekeztek. Előre engedtük őket, mi úgyis többen vagyunk. A tó mellett elhaladva kezdődött egy meredek lejtő, ami egy hágónál ért végett. A hágó túloldalán nagyon meredek hólejtő következett, ami egy széles völgyben ért véget. Itt balra fordultunk és elkezdtünk mászni. A kövek mint mondtam elég labilisak voltak. Rendesnél jóval nagyobb térközt kellett hagyni, mert néha megindult az áldás. A párkányon felfelé haladva ismét egy hágóhoz értünk, aminek a túloldalán már nem lejtő volt, hanem egy igencsak szép szakadék. Ennek az alján jókora területen egy gleccser szürkéllett. Innen tovább kapaszkodva felfelé elértük a csúcsot. Nem voltunk egyedül, már ott volt a két francia, sőt az isten se tudja honnan csöppentek oda, de egy finn lány és egy izraeli srác is ült már a csúcson. Sok jó ember kis helyen is elfér. Viszont ekkor kellett szomorúan tapasztalnunk, hogy a térkép szerint mi a Kackar tetején voltunk, viszont a valóságban nem. Mindenki a térképet követte, ezért mindenki eltévedt. Gyorsan rájöttünk, hogy a Sönmez (3860 m) csúcs tetején vagyunk és az ami velünk szemben figyel az a Kackar. A térkép készítői elfelejtették rárajzolni ezt a hegyláncot. Azért megettük a csúcs kajákat: csoki, pisztácia, csúcson főzött kávé, és az elmaradhatatlan (Hillary után szabadon) őszibarackkonzerv.
A többi hegymászó lassan elindultak lefelé, majd követtük őket mink is. Viszont másik úton. Felfelé jövet kinéztünk magunknak egy csinos havas lejtőt. A tetején mindenki választhatott, hogy hogyan megy le, igazi freestyle volt. Volt aki „legyalogolt”, volt aki felhúzta az esőkabátot és nadrágot, aztán gatyafék, én maradtam a síelésnél. Ha lécek is lettek volna nálam …, az lett volna az igazi. A tó partján megálltunk, volt aki kitisztította a fülét a hótól. Volt aki konstatálta a szakadást a nadrágján, én kacsáztam a kövekkel. Az aktuális eső előtt zuhantunk be a sátorba. Az elmaradhatatlan leves és tészta után egy jót henyéltünk a sátorban, mialatt kint igencsak fújt a szél és esett az eső. Megbeszéltük, hogy aki akar az elindul egy csapattal másnap fel az igazi csúcsra, aki nem, annak szabadfoglalkozás. Engem az a plusz 72 méter nem csigázott fel annyira, ezért elhatároztam, hogy egy kicsit egyedül bandukolok és közelről megnézem a tegnapi gleccsert.
A csúcsra menő csapat korán el indult, volt aki a háromszög alakú csúcsra indult, volt aki fotózni. Én elindultam a tegnapi úton, de nem mentem el a tóig, hanem a tó előtt jobbra fordultam. A tegnapi hágó, ahol nagyon meredek volt a túloldali rész nem jöhetett szóba, ezért az eggyel előtte lévőnél próbálkoztam. Mászásokkal, hófoltokkal, tengerszemekkel tarkított út után ismét az ismerős völgy fölött álltam, csak egy „ablakkal” arrébb. A völgy lentről indul, a tábor mellől. Ez a középső patakvölgy. Szűken kezdődik, majd egyre szélesebb lesz. Én körülbelül a szélesedése kezdetén lehettem akkor. A patak kétfelé ágazik benne. Középen egy csepp alakú jég által simára gyalult laposabb hegy feküdt, hassal felfelé. Ennek végén egy kisebb plató húzódik, körbe havas lejtőkkel és baloldalt a kicsi gleccserrel. A platót egy gerinc határolja körbe, ami a tegnapi Sönmez csúcstól a Kackarig terjed. A lapos hegy tetejéről jobbra felfelé haladva elérhetjük a gerincet. Két úton, az egyik veszélyesebb, meredek sziklás út, a másik egy meredek hó lejtő, ahol minimum egy jégcsákány nem árt ha van (Hágóvas még jobb). Abból a hágóból, ahol voltam le lehetett menni a völgybe. Elmentem a gleccser alá, felmásztam a csepp alakú hegyre, de a Kackart már nem akartam megmászni, mert időm már nem volt. Visszafelé a hágón messziről láttam a csúcsra törő csapatot. Visszafelé volt egy kis élményem. Rossz utat választottam, és azt vettem észre, hogy egy vékony párkányon állok, és előre már felszerelés hiányában nem lehetett menni, teljesen visszafordulni meg nem akartam, mert az beletelt volna egy órába, ezért egy szűk hasadékot választottam, ami felvitt volna a tónál lévő hegyre. Nos nem kellett volna. Pár méter megtétele után azt vettem észre, hogy ahová lépek, fogok, ott lépés, fogás nem terem. Illetve terem, de az le is esik. Kisebb kőlavinákat indítottam el. Más út nem lévén lendületből kezdtem mászni, nem sokat időzni egyik fogáson sem. Mire felértem a kezem, lábam remegett. Elég hülye voltam. A táborig már a szokásos útvonalon menetem vissza. A csúcsos csapatnak iszonyú mákja volt, mert aznap alig esett, és a szél sem lett nagy. Elég későn háromnegyed 8-ra értek le, mert még végigmentek a gerincen. Vacsora, és szundi.
Másnap elindultunk korán lefelé a panzióhoz, hogy elcsípjük a Fordot. Nem sikerült. 5 órakor már elment. Egy napot pihenhetünk. Megkóstoltuk a helyi ételt. Finom volt, csak iszonyú drága. Magyar rizseshúshoz hasonlított, de még megfűszerezve. A kertben ingyen felállíthattuk a sátrakat. Vettem 3 tojást vacsorára, és egy isteni hagymás rántottát készítettem. (A bázistábor körül rengeteg snidlinghez hasonló hagyma nő, ehhez ideális!!!).
Aztán este arra ébredtem, hogy sürgősen menni kell. A sátor előtt nem tudtam, hogy először guggoljak, vagy görnyedjek.
5. Rész: A Fekete-tenger.
Idén sajna nem tudtunk átmenni, mert minden nap esett, és igen erős szél fújt. Még ha nagyon korán indultunk volna, akkor is elcsíp minket a 3300 méteres hágó környékén. Ezt meg ki akartuk hagyni, mivel volt akinek nem volt tökéletes vízhatlan felszerelése, de tavaly sikerült átmenni, mivel esőnek híre-hamva sem volt. Ezt akarom most leírni.
A panziónál jobbra felfelé indul az ösvény. Ez is egy patakvölgyet követ, ezért itt sem kell feltankolni sok vízzel az útra. Kezdetben egyszerű gyalogösvény, ami leginkább gyengén, vagy néha közepesen emelkedik. Mint majd minden hágó, ennek is az utolsó méterei a legnehezebbek. Itt már eleltűnik az út. (Itt jegyzem meg, hogy az utakat a Kackarban kőbabák jelzik, azért figyelni kell, különösen az elágazásoknál, mert több helyre is rakják, mint kéne. Ha felértek a gerincre, akkor megillanhatnátok a Fekete-tengert. Helyette a Fehér-tenger terült el előttünk. A tenger felett vastag felhőréteg van, ami a hegy előtt felgyülemlik. Ezért az északi oldalak vegetációban gazdagok. Az év legnagyobb részén esik az eső, vagy köd van. A lemenetel innen már gyorsabb, könnyen elértük Aydert, de már előtte lehet a kis hegyi falvakban kocsit kapni, ami levisz a partra. Az út mellett még található 1-2 tengerszem. Ahogy haladtunk lefelé, olyan volt mintha tejbe süllyedtünk volna alá. A köd vastag volt, és folyton szitált. Szerintem ez az egyik legrosszabb időjárás. A növényzet búja és sűrű. Az aljnövényzet szinte áthatolhatatlan dzsungelt képez. A lejjebb lévő területeken teaültetvények egész sora húzódik meg. Ayder és Camlihemsin akár egy alpesi kisvárosok, a Föld minden tájáról vannak itt hegymászók. Sok a panzió, kemping hely. Az időjárás viszont olyan nyár utói, kellemes 25 fok körüli maximummal, csak folyton párás, ködös.
A Fekete-tenger partja egy kicsit kiábrándító. Tavaly azt tapasztaltuk, hogy a török kormány itt is hatalmas fejlesztésekbe kezdett. Végig a part mentén készül egy gyorsforgalmi út. És ez készítették elő: földmunkák, köves alap, stb. Ez kísért el minket végig. Maga a tengerpart kicsi. Nagy sziklák határolják, a bemenetel köves. Kiépített strandra nem leltünk.
Visszafelé Erzurumba két úton is el lehet jutni. A rövidebb Hopa – Artvin útvonal. Érdekes látni, hogy a növényzet és az időjárás hogyan változik az út folyamán. Az út itt végig egy folyóvölgyben húzódik. Artvinra, ha van idő érdemes egy órácskát szentelni. Egy meredek lejtőre épült a város, mellette egy várral.
A másik, hosszabb útvonal a Rize – Trabzon – Askale út. Itt Trabzonban érdemes megálni, megnézni a várost és az erődítményt, befelé a szárazföldben kb. 35 km-re van a Sumela monostor. Ez egy régi, egy sziklafalba vájt keresztény kolostor volt. Nekem nem nagyon tetszett, mert a hatalmas ködtől csak akkor vettük észre, miután belebotlottunk, a hosszú, szerpentines gyalogút után. A kolostort tavaly restaurálták, ezért tele volt munkással, betonkeverővel, lezárt területekkel. A freskók rosszabb állapotban voltak, mint Kappadókiában. Viszont ha tiszta az idő érdemes megnézni, mert képeslapon tényleg jól nézett ki.
6. Rész: Yaylalar – Erzurum – Dogubayazit utazás.
Reggel 4-kor keltünk. A levegő friss volt, de én már nem. Valahogy semmi nem akart megmaradni bennem. A szerpentines út lefelé kész rémálom volt. Egyik kézzel a karfát, a másikkal a zacskót markolásztam. Yusufeliben a lány, aki ápoló volt, elvitt a gyógyszertárba és adott valamilyen gyógyszert, hogy az majd jó lesz. Utána keserű teát és egy kis sós kekszet majszoltam, de már tudtam, hogy itt valami nagyobb probléma lesz, mert a szám, már olyan volt, mint a sivatag. Szerencsére nem kellett sokat várnunk a busz indulásáig vissza Erzurumba. Egy jót aludtam, de a pihenőnél, mikor leszálltam, úgy kóvályogtam, mint egy másnapos. Mire megérkezett a busz a városba, totál padlót fogtam. A lépcsőn már alig tudtam felvánszorogni, megittam fél liter vizet, és még mindig porzott a szám. Ennek a fele sem tréfa, fogtunk egy taxit és bementem a korházba.
Az úton azon filóztam, hogy mit ettem, ittam, amit a többiek nem. Eszembe jutott a tojás, azt csak én ettem. Már kezdtem „örülni”, hogy szalmonella és társai lesznek a vendégek a gyomromban. A korházban kellemeset csalódtam. Lejátszódott a szemem előtt a Vészhelyzet. Ritkán lehet arrafelé európai kuncsaft, mert 5 perc alatt az egész sürgősségi osztály ott sündörgött az ágyam mellett. Már kezdtem azt hinni, hogy ekkora a bibi. Mintát vettek mindenből, majd kaptam egy szép nagy adag infúziót. Szerencsére a török lány még minding velünk volt, így sokat tudott segíteni. Befektettek egy korterembe, amíg megjön a laboreredmény. Még 10 percet sem kellett rá várni. Ki is derült, hogy mi a bajom: megittam egy kis folyami rákot, amiben volt valami vírus, és az csinálta a kalamajkát. Kaptam gyógyszert, szurit, megvártuk, amíg lecsöpög a sóoldat, aztán el is hagyhattam a kórházat. A biztosítást nem tudtam használni, mert a török srác rögtön kifizette a számlát, nem tudta, hogy nem kéne. Eztán elmentünk enni valami könnyűt, majd megköszöntem mindent kettőjüknek és a szállodában kifeküdtem 3-kor, és aludtam másnap 7-ig egyhuzamban.
Másnap reggel, igaz sokkal jobban, de még nem 100%-osan indultuk tovább Dogubayazit felé. Előtte megnéztük a mongol-szeldzsuk múzeumot, ajánlom mindenkinek. A buszt sikerült lealkudni 5,5 MTL-ra. Az út nem valami izgalmas. Pasinlerben van egy szép épen maradt vár egy sziklaormon, majd Horasantól Eleskirtig ismét egy folyóvölgyben megy. Ezenkívül a csupasz sivatag. Agrinál, ahol megállt egy kicsit a busz láttuk, hogy gond lesz. Ott, ahol derékig érő napsütésnek kellett volna lennie, most fekete fellegek gyülekeztek. Ezt a mákot, kifogunk egy esőt, a préri közepén. Mire beért a busz Dogubayazitba már rendesen esett, az Ararátból nem láttunk semmit.
7. Rész: Dogubayazit és környéke
A város az utolsó állomás az iráni hátárig. Egy széles folyóvölgyben fekszik. Legnagyobb látványossága a várostól ÉK-re magasodó Ararát a maga 5165 méterével és mellette a „Kicsi” Ararát 3925 méterrel. A város másik oldalán egy sziklás hegycsoport kezdődik, melynek elején egy sziklapárkányon terül el az Isak Pasa Szeráj. A főútvonalat tovább követve kb. 30 kilométer múlva elérhetjük az iráni határt.
Leszálltunk a buszról, miközben még esett az eső. Rögtön kaptunk „idegenvezetőket”, akik felajánlottak olcsó hoteleket. Itt is megalkudtunk 3 MTL-ban, és már mentünk is a Hotel Saruhan felé. Ez a hotel a buszpályaudvartól a főútig húzódó főutcán, baloldalt áll, közvetlenül a Hotel Erzurum mellett. Egy ajtón kell belépni, ahonnan rögtön szűk lépcsősor vezet az emeletre. A szobák elég szűkek, de tiszta és kényelmes ágyak vannak benne. Itt is mindenféle népség élt: egy angol házaspár, akik Iránból jöttek haza, egy japán srác, aki szintén körutazáson volt, és a mindenhol ottlévő csehek. Mivel már sok időnk nem volt, ezért a helyi gasztronómiát kerestük fel.
Rengeteg olcsó és drágább étterem van ezen a főutcán. Érdemes betérni egy lakmadzsúra valahová. Kiválasztottunk egy olcsóbbat, ahol a tulaj ahogy megtudta, hogy hegymászók vagyunk, rögtön szólt egy embernek az étteremben. Kiderült róla, hogy hivatásos hegyivezető és az izmiri különleges kutató és mentőcsapat vezetője, aki még a miskolci csapatot is ismerte. A társa egy iráni vezető volt. Ketten együtt szoktak csapatokat felvinni az Ararátra, de mennek a Pamírba, a Tien Sanra is. Ők világosítottak fel minket, majd ugyanezt visszahallottuk több másik forrásból is, hogy vezető nélkül nem egy életbiztosítás megmászni a hegyet. Mivel ez egy hármas határ mentén helyezkedik el, és sok a nem kívánatos személy a hegyen, ezért is jó egy igazi vezető. Meg aztán mi is megtapasztaltuk az időjárás szeszélyeit, és ez a hegyen hatványozottan van jelen. Elmondták, hogy mindennel együtt kb. 200 dollárért/fő vállalnak el egy utat. A helyi vezetőket nem ajánlották, mert ezek csak a hegyet ismerik, de a hegymászáshoz nem értenek, és ha baj van akkor sem lehet számítani rájuk. Előttünk 1 hete halt meg egy török épp egy ilyen vezető miatt. Ha valakit érdekel a túra, akkor megadhatom a telefonszámukat és e-mail címüket.
Másnap reggel elhatároztuk, hogy megnézzük a palotát fenn a sziklán. Az Ararát végre megmutatta magát, bár az is igaz, hogy nem sokáig. Ha le akarjátok fotózni, akkor korán kell kapcsolni, mert kb. fél 9-től már felhőréteg takarja el a havas csúcsot. A palotához kisbusszal 500TL, vagy gyalog kb. 1-1,5 óra lehet eljutni. A belépő 1,5MTL (mindenhol a diákot írom). Ezt a palotát még a 17. században kezdték el építeni, majd Isak Pasa fejezte be. Egész szépen fennmaradt az utókornak. A kapun belépve egy nagy udvarba lépünk, aminek bal oldalán korlátok nélkül (!!) egy kb. 7 méter mély kazamata rendszer van vágva. A palota elől és jobbra található. A fal mellett egy kis kör alakú épület van, amelyben egy szűk, rövid lépcsőn egy sírkamrába jutunk, ahol Isak Pasa testvére fekszik. Ha előre megyünk, akkor a hárem, konyha, a fürdőszoba esik útba. Jobbra a mecset, a fogadó udvar és az étkező terül el. A palotáról a szemben lévő büfétől, vagy a völgyel átellenben lévő mecset minaretjéből lehet jó fényképeket készíteni. Ez a mecset egy kicsit nagyon szét van kapva, viszont a minaret tetejére felmászhatunk. Az épület mögött a sziklafalon egy erőd maradványai találhatóak. Az út jobb oldalán pedig egy sírkamra, ahová csak hívő ember léphet be.
Visszatérve a városba megakartuk nézni a Meteor Krátert, amit az LP-ben néztünk ki magunknak. Nos kivitettük magunkat a határhoz, mert ez az iráni határtól 1500 méterre fekszik, hogy megnézzük. Kár volt, ha mentek ne nézzétek meg. Egy kb. 25-30 méter átmérőjű úgy 15 méter mély lyuk. Ami körbe van véve szögesdróttal. Hát nem nagy élmény. A könyv szerint valamikor 1920 körül csapódott be. De ilyen üreget itthon is látni.
Ismét visszamentünk a városba, megnézni a helyi bazárt. Itt aztán minden gagyit meglehet venni. Tele van az iránból átcsempészet holmikkal. Ha ügyesen keresel, akkor mindent kapsz, jóval kevesebb áron, mint a megszokott. Más érdekes ezért nincs a környéken. Ha tudtuk volna, akkor csak egy éjszakát maradtunk volna.
8. Rész: Van – Akdamar
Másnap reggel a „főutca” másik végéről indulnak a Ford-ok Vanba. Jó ha előre megveszitek a jegyet (4MTL), mert mi későn mentünk oda és örültünk, hogy feljuthattunk egyre. Az úton, ahogy elindultunk átléptünk egy képzeletbeli határt. Kurdisztánban vagyunk. Így kimondani törökök előtt nem túl szerencsés. Ez a terület az ország DK-i részét érinti. Ezen a területen túlnyomó többséggel kurdok laknak. Nyelvük ma már teljesen megegyezik a törökkel, egy-két látványos eltérés az üdvözlésben, és a hagyományos öltözködésben, ami megkülönbözteti őket. Azt vettük észre egyébként, hogy a kurdok műveltebbek, okosabbak, mint a törökök. Sokkal több emberrel találkoztunk, akik kitűnően beszéltek angolul, németül, vagy akár franciául. A férfiak itt egy furcsa nadrágot viselnek, aminek középen iszonyúan buggyosra van hagyva, mint egy harmadik szár, ami térd alá ér. A fejükön kendőt viselnek, az arcuk markánsabb.
Annak ellenére, hogy csak egy képzeletbeli határt léptünk át, valóságos érzetét kelti a rengeteg katonai ellenőrzőpont. Itt már kéznél kellett lenni mindenkinél az útlevélnek. A sofőrök szerintem belül örültek, hogy külföldiek vannak a buszon, mert minket nem nagyon zavartak. Csak elkérték az útlevelet, nem sűrűn láttak magyart, majd tovább engedtek. Láttuk viszont, hogy másik kocsinál, amelyen nem volt külföldi, a csomagokat is kibontatják és megmotozzák őket (minket csak egyszer motoztak meg, de a csomagokat békén hagyták).
Az út szép sivatagi tájban halad végig. Nemsokára megpillantjuk a Van - tavat. Ez a föld legmagasabban fekvő sósvizű tava, a tó kb. 1800 méteren fekszik, több, mint 3000 négyzetkilométer a területe. Végig hegyek határolják, melyek közül a két kiemelkedő legnagyobb a Süphan (4400 méter) és a Nemrut (2935 méter) vulkánok. Megérkezünk a tó keleti partján fekvő Van városba. Ezt a várost még nem rontotta el a turizmus, lehet látni olyan részét, ahol már igazi Közel-Keleti hangulat uralkodik. Lakói többnyire kurdok. Ahonnan a Ford kirakott bennünket még felfelé kellett mennünk, mikor elértük a főteret, balra fordultunk, mert innen mennek a városi buszok Van Kalesi-be, a Van Várba. Ez a vár úgy 5 km-re van a központtól, a tó partján, egy kimagasló hosszúkás sziklagerincen. A belépő 500TL. A vár állapota megfelel egy magyar vár állapotának. Ezt is felrobbantották, a törökök robbantották fel, a támadó orosz sereg előtt, nehogy orosz védőbástya legyen. Ami megmaradt belőle az is szép, látványos a tóval a háttérben. Az északi fal, ahonnan fel lehet menni, meredek, de kitaposott utak vezetnek fel. Vizet a vár elejének alján egy kis ligetből lehet vinni. Megmaradt néhány kapuja, fala, minarete. A másik oldala a várnak, a déli, függőleges sziklafal. Alatta egy széles, kies síkság terül el kisebb halmokkal, mecset és keresztény templomromokkal. Jó sziklamászó hely, ki lehet próbálni, aki akarja.
Visszamentünk a főúthoz, majd lestoppoltunk egy buszt, a cél Akdamar (1,5MTL). Akdamar egy kis sziget a tó DK-i részén kb. 40 km-re Vantól. A komppal szemben van egy kemping, ahol 1MTL-ért lehet sátrazni. Itt már éreztük a nap iszonyú erejét. Még a naplemente előtt fél órával is égetett. A tó vize gyönyörű tiszta, rögtön egy jót fürödtünk benne. Tényleg sós, akár a tenger. Itt egy spanyol egyetemistával ismerkedtünk meg, aki fényképésznek tanul és most a hobbyjának élve jött ide: eredeti népdalokat gyűjt magnóra. Este egy nagyon finom helyi kurd ételt ettünk az étteremben. Olcsó és finom még a hal ételek is.
Másnap megvártuk, amíg megtelik a hajó gazdag nyugdíjas német turistákkal, mert így olcsóbban juthattunk át (2MTL). A sziget kb. 3-3,5 km-re van a szárazföldtől. Egy lapos részből, és ez mellett baloldalt lévő kicsiny dombból áll. Ami miatt híres ez a kicsiny sziget, az egy templom. Egy kolostor, amit még az 1800-as évek elején még használtak. Mivel nincs előttem az LP, ezért pontos évszámot nem tudok mondani, de több száz éves. A belseje nagyon elhanyagolt állapotban van, csak itt-ott láthattunk pár freskótöredéket. Ami viszont gyönyörű és páratlan az a kolostor külső fala. Végig ki van faragva a biblia legfőbb történetei: Ádám és Éva, Dávid és Góliát, Sámson, stb. Mindegyik szinte teljesen épen megmaradt. Csodálatos látványt nyújtanak. A templom fölött magasodó hegyről csodálatos a kilátás, a túloldalán meredek sziklafal vezet a vízbe, melynek falába rengeteg madár rakott fészket. A parton szép fürdőhelyet építettek ki, ezért ti vigyetek fürdőcuccot, mert mi nem vittünk. Kb. 3 óra van a szigetre hagyva. Visszavitettük magunkat, majd elcsíptünk egy Fordot Tatvanig (3MTL).
9. Rész: A Nemrut Vulkán
Az út Tatvanig szép hegyi szerpentinen halad. Rengeteg katonai ellenőrzőponttal tarkítva. Tatvan egy egyutcás nagyváros. A központi téren szálltunk le, majd érdeklődtünk dolmus (kisbusz) iránt, de nem igen találtunk olyat, ami felmegy a hegyre, a taxisok meg horribilis árat kértek az útért, ezért követtük a Turista Információ táblát. A buszpályaudvar felett balra egy kis épületben kapott helyett. Az irodavezető egy nagyon kedves öregúr volt, aki elmondta, hogy minden este megy egy hegyi kisfaluba egy kisbusz. A vezető házánál meg lehet aludni, kapunk reggelit, vacsorát, és vissza is hoznak. Mindezt 10MTL-ért. Bevállaltuk. Bevásároltunk kenyérből, gyümölcsből, bahlavából. Mire visszaértünk már két újabb világrész volt jelen az irodában. Egy mexikói, és egy ausztrál srác, aki már 16 (!) hónapja úton volt. A kisbusz dugig tömve indult felfelé a vulkánhoz. Útközben bevásároltunk halakkal, amit majd vacsorára fogunk enni. Letértünk a főútról és egy hosszú keskeny földúton, búzamezőkkel körülvéve egy parányi hegyi falucskába értünk.
Vályog és egyszerű betontéglákból összerakott kis település volt, minden ház egyformának tűnt, csak a minaret magasodott ki közülük. Itt hallottunk egyébként az egész út alatt egyedül élőszavas müezzint, mindenhol máshol magnóról szólt. A kertben már sátrat vert egy horvát, cseh (még itt is), egy szlovén és egy izraeli csapat. Szóval kész olimpia volt ott. Volt aki a tornácon szőnyegeken, volt aki a kertben sátorban tért nyugovóra a finom vacsora után.
Reggel 4-kor keltünk, hogy megelőzzük az embertelen napsütést, míg felérünk a kráter peremére. A sofőr, aki tökéletesen beszélt angolul, megmutatta az utat. Nyílegyenesen kell elindulni, miközben útba ejtünk egy templomromot, ami mellett van az utolsó forrás, majd egyenesen fel a hegyre. Az út nem nehéz, nem meredek annyira, csak hosszú. Végig töménytelen obszidián tenger van körülöttünk, csodálatos fekete sziklák. Hoztunk is haza párat. Kb. 2 óra alatt felértünk a peremre. Csodálatos látvány fogadott. A kráter kb. 13-14 km átmérőjű, (!!!) legtöbb részén meredek sziklafal esik bele a 200-300 méterrel alacsonyabb kráterbe. A vulkán valaha sokkal nagyobb lehetett, de szerintünk beomolhatott és így alakult ki ez a hatalmas kráter. Az utolsó kitörése 1441-43 között volt, azóta kialudt. A peremen letekintve megláttuk azt amiért jöttünk: két csodálatos tó. A közelebbi egy kisebb 500 méter átmérőjű zöld színű tó, melynek oldalán melegvíz tör fel. A másik egy jóval nagyobb 12 négyzetkilométer nagyságú kristálytiszta, hidegvizű, vese alakú tó. Csodás látvány volt felülről ez a kettő együtt. A mexikói innen visszafordult, mert sietett tovább az Araráthoz. Mi balra, egy elég meredek hamu és törmeléklejtőn ereszkedtünk le a katlanba. Majd elgyalogoltunk az első, kisebb tóhoz. Ott csalódottan tapasztaltuk, hogy mind a férfi, mind a gallyakkal jól elzárt női részleg is tele volt a hőforrásoknál. Ezért átmentünk a hidegvizű tóhoz, ebben a dögmelegben úgysem esne jól a forró vizű fürdő. Tényleg kristálytiszta volt, miután teletöltöttük a kulcsokat, egy hatalmasat fürödtünk. Isteni volt. Napozás a parton, a ruhákat is kimostuk, amik pár perc alatt már szárazak is voltak. Délután fél 3 körül viszont el kellett indulnunk vissza, mert felfelé nem a törmeléken akartunk felmenni, elég volt egyszer. Hanem átvágtunk a katlanon. Itt szó szerint lehet venni. Akár a Halál Völgye. A meredek falakon belül megállt a levegő. A meleg elviselhetetlen volt. Irtó nagy mákunk volt, egy kis teherautót sikerült elkapnunk a kráter túlsó peremén, amire mindenki felfért. Ez elvitt minket a falu határáig. Ott aztán leittuk magunkat hideg vízzel a sárga földig. Ismét egy finom vacsora. Nagyon jól összeismerkedtünk a helyiekkel. Nagyon rendesek, becsületesek, okosak (nem egyen itt a világvégén nagyon jól tudtak angolul).
Másnap reggel összecsomagoltunk, és megettük az itteni reggelit: kövön, vagy vaslapon sült lapos kenyér finom, orda jellegű, csak sós sajttal. Hozzá török tea természetesen. Történt egy szomorú eset is akkor. A falu egyik tehenét le kellett ölni. Még este kihozták a többi közül, külön kapott friss szalmát, és vizet, megadták neki a tiszteletet. Azok, akikkel este még viccelődtünk, most szomorúak voltak, mintha egy testvér halt volna meg. A sofőr bevitt minket Tatvanba, ahonnan fél óra múlva indult a busz Diyarbakirba, a kurd „fővárosba”.
10. Rész: Diyarbakir
Az út szép hosszú volt, eleinte sziklás hegyek, folyóvölgyek közt, de később a táj egyre laposabb, kietlenebb lett. A hegyekből lejöttünk az alföldre. A város a Tigris mellett terül el, hatalmas területen él itt kb. 2 millió ember. Amíg elértük a várost, egyre többször állítottak le minket katonák, de az útlevélnél tovább egyik sem ment. A buszpályaudvar elég kint van a centrumból, ÉNY-ra van kb. 3-4 km-re. Mikor leszálltunk a buszról fél kettőkor, olyat tapasztaltunk mint még soha. 49 fokot mutatott a hőmérő. A buszon kellemes 24 fok volt, ez annak a duplája. Igazi száraz meleg. Beszívtuk és éreztük, hogy leég a tüdőnk. Még az edzett törökök sem maradtak sokáig a napon, ők is hamar árnyékot kerestek. Mi meg buszt, ami bevisz minket a központba.
A központ nem más, mint a világon a második leghosszabb (kb. 7,5 km hosszú) épen maradt fallal körülvett sikátoros belváros. A falat még a rómaiak építették, mikor erre volt huzamosabb ideig dolguk. Szinte teljes mértékig
Értékeld az élménybeszámolót!
0 (0 szavazat)
Lépj be az értékeléshez!
Hozzászólások:
ankarakeci - 2008.07.29. 16:31

Szuper! 5*! Így volt! Én is így emlékszem! Mondjuk, nekem volt kb. 12 órám kószálni Bukarestben a Toros Turizm indulása előtt, így olyan kedves kis helyeket is megcsodálhattam, mint a román Operaház, metrómegállók, stb.Másodszorra Bulgáriából próbálkoztam, Várnából indul kevésbé seftes (de azért mégis) busz Sztambulba, 20 márka volt 2001-ben. Nisikli Turizm. Kelet az kelet. 13-szor visszamentem... Sajna a krátertó Tatvannál mindig kimaradt... Tán idén.CSá!


Ahhoz, hogy hozzászólhass válaszd a belépést vagy regisztrálj, ha még nem vagy tagjanik közt!

Ajánljuk

még figyelmedbe

Magyar  Română  Slovenčina