Hong Kong tortenelme (mert nem art tudnunk ezt is)

Kína Hong Kong

Ott-tartózkodás ideje: 2000. jan. 01.  (1 nap)

0 hozzászólás I 3 940 látogató olvasta. Rögzítve: 2007. aug. 26. küldd el ismerősödnek
Oszd meg ezt az oldalt!
avatar kinaisarkanykacsa Beszámolója
Hongkong egyszázad magyarországnyi terület Kína és Guangdong provincia déli tengerpartjánál, a Dél-Kínai Tengerbe ömlő Gyöngy-folyó torkolatának keleti csücskében. A delta szemközti oldalán (40km) a volt portugál gyarmat, ma kaszinókkal teli hazárdjátékparadicsom, Makaó, a folyón felfelé 170km-re már a szárazföld belsejében Guangzhou.
Az éghajlat kicsit más, mint az egyenlítőnél. Nyáron nagyon meleg van ugyan (néha 36C 90% páratartalom mellett), viszont télen elég hűvös, a 10-13 fok könnyen meglepheti a rövidgatyában érkező rutintalan utazót. A Jangcétól délre elhelyezkedő területeken nem nagyon ismerik a fűtést - pedig akkor a lakásokban is pont annyi van, mint kívül. Shanghai kicsit neccesebb, ott még mínuszok is vannak, viszont fűtés az újabb, főleg fehérek lakta épületek kivételével ott sincs.
Hong Kong majdnem kétszer akkora, mint Szingapúr. Története sokkal régebben kezdődik, már 5000 évvel ezelőtt is éltek itt elődeink. Ez olyan régen volt, hogy szinte alig tudunk róla valamit: a Che-emberek a szárazföld parti sávjában főleg bronzkor előtti eszközöket használva halászattal foglalkoztak, egészen addig amíg az északon háborúzó hadurak képlékeny államai elől a Yuet-ek (vagy Viet, a mai Vietnámban sokan vannak) délre kezdtek menekülni. Ők már ismerték a bronzot, illetve földművelési módszereik is fejlettebbek voltak, aminek segítségével pár száz év alatt jórészt asszimilálták a Che-ket - akik el is tűntek a történelem színpadáról (de újkori ismereteink alapján valószinűleg a Mexikói-öböl felé is vehette néhány az irányt).
Az igazán szervezett irányítás Kr. e. 221-től kezdődött, amikor az északon győzedelmes Qin dinasztia* saját fennhatósága alá csatolta a területet, ami innentől kezdve a mai Kína helyén egymást váltó birodalmak részeként funkcionált.
A Szingapúrból már ismerős Brit Kelet India Társaság az 1700-as években alakított itt szállítmányozási központot, majd bőszen kereskedni kezdett. Az 1513-ban erre járó portugálok nem sok vizet zavartak, beérték a tizenkilencedik század végén hozzájuk került Makaóval.
A kereskedelem általában meghatározott szokások szerint zajlik, nagyjából egyforma értékűnek ítélt áruk cserélnek gazdát, valamit valamiért alapon. Egyik irányban megvolt az üzlet, Kínából rengeteg teát lehet az annak termesztésére nem túl kedvező éghajlatú brit szigetekre szállítani. Az ezért való fizetéssel azonban gondok voltak. A kínaiaknak juszt is a drága ezüst kellett volna, a könnyebben hozzáférhető órákra meg zenélő dobozokra viszonylag hamar ráuntak.
A helyzet megmentésére alkalmas eszköznek bizonyult az ópium Kínán belüli ezüstre cseréje, majd azzal fizetés a teáért, Hongkongon át Guangzhou-ig eljuttatva és onnan terítve.
A gyakorlat az 1700-as évek elején kezdődött, ekkor még Indiában a szabad piacon megvásárolt áruval. A helyzet az indiai Bengál 1757-es meghódítása után nagyot változott, a Társaság gyakorlatilag monopóliumként vásárolta fel az ópiumot, aminek importja az 1730-as szerény 15 tonnáról 1773-ra 75 tonnára futott fel.
Beszédes egy rövid pillantást vetni a helyiek és a britek viszonyára. A nyugati kultúra letéteményesei állítólag nem nagyon jeleskedtek a kowtow-nak nevezett, a császár és hivatalnokai előtti leborulásban. Feltételezhetőleg degradálónak érezhették a mindenféle barbár népek előtti alázatot. Ugyanakkor a helyiek vezetői furcsa, civilizálatlan embereknek tartották a jövevényeket, akik kimondottan csak a tea, selyem, és egyéb ázsiai áruk kereskedelméért lehetnek itt.
Konfuciánus értelemben amúgy is elég aljanép volt a kereskedőké, amiért csak a saját magukat gazdagodásával törődtek, hát még a messziről jött hosszúorrúak, akik az alapvető illemet sem ismerik.
Nagy mennyiségű ópium behozatalának és a helyiek rászoktatásának vannak bizonyos negatív hatásai, amit a császár alattvalóival törődő uralkodó lévén nem nézhetett ölbe tett kézzel. 1799-ben megerősítette az egyébként már létező, viszont csempészettel megkerült tiltást. A briteket nem nagyon hatotta meg a dolog, napi teájuk érdekében a szabályozást figyelmen kívül hagyva a következő negyven évben folytatták a behozatalt. 1839-ben aztán a kínaiak bekeményítettek, elkezdték lefoglalni és megsemmisíteni a szállítmányokat.
Még ugyan abban az évben, látván a brit termékek barbár elpazarlását, Viktória Királynő a helyszínre küldte az expedíciós haderőt a birodalom "kereskedelemhez való ősi jogának visszaszerzése" érdekében. Érdekes lehetett az otthoni argumentáció: Anglia, Írország és Skócia törvényei egyértelműen tiltották ópium brit szigeteken belüli kereskedelmét, ennek ellenére a Qin birodalom hasonló törvényét a csempészeket védendően katonai erővel torolták meg.
Hongkongot bázisként használva a flotta blokád alá vette a Gyöngy-folyó torkolatát, véget vetve mindennemű áruforgalomnak Guangzhou felé, így próbálván nyomást gyakorolni a császárságra. Ettől a helyzet nem lett túl rózsás az angol kereskedők számára. Még akkor sem tudták árujukat a megrendelőhöz eljuttatni, ha történetesen éppen nem ópiumot csempésztek.
1839. november 3-adikán az egyik kereskedelmi vitorlás, a Royal Saxon a folyón felfelé, Guangzhou felé vette az irányt. A brit flotta figyelmeztető lövéseket adott le. Ezt látván a kínaiak a Royal Saxon segítségére siettek, a császár felé tett napi jelentésük szerint teljes sikerrel.
A valóságban esélyük sem volt az európaiak technikai fölénye ellen, jó néhány hajót veszítettek.

Két évig tartott a roppantul egyoldalú brit győzelmeket hozó harc: magukat különösebben nem fárasztva először elfoglalták Guangzhou-t, majd egészen a Jangcéig, Shanghai-ig ellenőrzésük alá vontak mindent.
A háborút lezáró nankingi békeszerződés a következő fontosabb pontokat tartalmazta:
• Hong Kong szigete** a brit birodalom tulajdonába került, szabad kereskedelmi joggal a nagyobb kínai városok felé
• 21 millió uncia ezüst kártérítést
• fix, alacsony kereskedelmi tarifákat a brit kereskedők számára
• a császárság egész területén a brit alattvalók mentességét a kínai törvények alól (mint a nagykövetségeken szokás)
Ez volt az első az ázsiai népekre kényszerített u.n. egyenlőtlen egyezmények sorában. Hongkong szigete innentől jog szerint véglegesen a brit birodalom része.

* Sajnos nem tudok pinjinről korrektül magyarra átírni. A cikkben tudatosan kevertem a magyarul helyes és helytelen Hongkong / Hong Kong formát is.
** Hongkong szigete a fenti térképen a három legnagyobb zöld terület közül a legkisebb, legalsó

Az első háborút lezáró nankingi megállapodásnak volt egy pontja, ami tizenkét évente újratárgyalhatóságot biztosított. Erre hivatkozva a britek az 1850-es évek közepén a szabad kereskedelem további fejlesztésére újabb követeléseket fogalmaztak meg a Qin (Csin) dinasztia felé. Egész Kína megnyitását kereskedőik előtt, az ópium legalizálását, külföldi import áruk felmentését a belső tranzitvámok alól, brit nagykövetség engedélyezését Pekingben (akkoriban még a császár számára fenntartott zárt terület) és az angol nyelvű szerződésen elsőbbségét a kínaiakkal szemben.
A világtól elzárkózó Qin császárság számára természetesen ezek a pontok nem voltak elfogadhatóak, ezért visszautasította a brit "ajánlatot", a hasonló francia és amerikai követelésekhez hasonlóan.
Bár akkoriban még nem volt sem NATO sem ENSZ, azért a megfelelő indok, az Arrow incidens megtalálása után Oroszországgal kiegészülve összeállt a koalíciós haderő, elkezdődhetett a négy évig tartó második ópium háború (1856-1860).
A nyugatiak nagy technikai és szervezettségbeli fölénye miatt a harc kimenetele ismét nem volt kérdéses.
Félidőben a felek a tianjini megállapodás megkötésével tartottak egy kis szünetet, kimondva Kína belső részeinek megnyitását (pl külföldi hajózhatóságot a Jangcén), illetve a szokásos kártérítést a kínaiak által okozott kárért.
Az egyik pont szerint a koalíciós államok követségeket nyithattak volna a császár tiltott városrészét is magában foglaló elzárt városban, Pekingben. Ezt azonban a kínaiak nem teljesítették annak ellenére sem, hogy a megállapodást kénytelenek voltak aláírni, mivel a nyugatiak beengedése Pekingbe a Kínaiakkal való egyenlőséget sugallta volna - megengedhetetlen mindenféle jöttmentekkel egyenlőnek lenni.
Ugyanekkor Oroszországgal az aiguni tárgyalásoks keretében sikerült megegyezni - annak ellenére hogy még haderejük sem volt, a fenyegetés elégnek bizonyult. Ők megelégedtek az Amúr bal partján megkapott területekkel, illetve szabad kereskedelemmel a folyón keresztül.
1859-ben folytatódhatott tehát a háború, az angol-francia haderő Pekinghez vonult. A császár elmenekült, egyik hercegi rangú családtagjára hagyva a tárgyalásokat, amik nem hoztak átütő sikert. Az arrogáns és rasszistán megnyilvánuló diplomatákat megkínozták, egy részüket meg is ölték. (Akkoriban elég változatos módon lehetett embereket kivégezni, lassú feldarabolással, lefejezéssel, vagy akár a lábak elszorításos lerohasztásával is, korabeli fényképeket nem merek linkelni sem.)
Bár Pekingbe nem vonult be a hadsereg, a nyári császári palotát azért sikerült kifosztaniuk, majd a briteket vezető Lord Elgin parancsára felgyújtaniuk. Lord Elgint érzékenyen érinthették a fosztogatásról érkező hírek, ugyanis apja volt az az angol nemes, aki a görög Akropoliszból hazavitte a később Elgin Márványoknak elnevezett műveket.
Saját beszámolója szerint elrettentésül és büntetésül romboltak, így csak a császárt sújtva, az embereket megkímélve. Tény, hogy 40 évig a kínaiak nem bántottak diplomatákat, egészen az 1899-es Boxer felkelésig.
A második ópium háborút lezáró Pekingi Konvenció (1860) természetesen a győztesek feltételeit tartalmazta: a négy évvel ezelőtti tianjini megállapodás ratifikálásen felül vallásszabadságot (a keresztények téríthetnek kínában), szabadkereskedelmet (legális ópiumot) és a szokásos kártérítést.
Különösen megalázó volt a vereség a Qin-dinasztia számára, mivel számszakilag tízszeres túlerőben voltak a nyugati tanulatlan barbárokkal szemben.
A Hongkong szempontjából érdekes pont szerint a britek megkapták az első háborúból megszerzett sziget mellé a Kowloon-félszigetet is, a mai Boundary Street-től délre fekvő területet.
A tizenkilencedik század maradék felében nyugodtan csordogált az élet. Talán sokan ismerjük a ma világszinten is jelentős Hong Kong Shanghai Bankot (alias HSBC), ezt 1864-ben alapították Hongkongban. Volt aztán egy nagyobb tájfun a hetvenes években, 94-ben pedig a kínából indult bubópestis világjárvány is megérkezett.
A következő állomás az 1898-ban megkötött Második Pekingi Konvenció, amiben Nagy-Britannia 99 évre kibérelte a tulajdonos Kínától a Kowlontól északra elterülő, ma New Territoriesként ismert területet.
Hongkong ezzel területileg elérte mai formáját.
A huszadik század elejére három lépcsőben lett a briteké a mai város: Hongkong szigete, majd Kowloon félsziget elvileg örökre, a New Territories a szárazföldön pedig 99 éves bérletben 1898-tól.
Az első világháború nem nagyon érintette a gyarmatot, bár a lehetséges (Japán) támadástól való félelem miatt hatvanezer kínai menekült vissza az anyaországba. Ettől eltekintve azért szépen nőtt a népesség, 1925-ben már 725 ezren éltek itt.
Röviddel a világháború előtt, 1937 nyarán kitört a második kínai-japán háború, aminek az első évében a japánok nagy területeket vontak katonai ellenőrzésük alá. 1938-ra elérték és elfoglalták a közeli Guangzhou-t, ezzel gyakorlatilag körülzárva Hongkongot.
Az első világháború után ugyan a britek által készített katonai tanulmányok legtöbbje arra a következtetésre jutott, hogy lehetetlen megvédeni a várost egy esetleg a szárazföldről érkező japán támadás ellen, ennek ellenére a harmincas évek közepén erődítésbe kezdtek. Arra számítottak, hogy az addigra eléggé leépített erőd a parti oldalon kiépített védelmi vonallal illetve kis mennyiségű erősítéssel hosszú ideig feltarthatja a japánokat, a nyert idő pedig jól jön majd máshol. A kanadai kormány is küldött kétezer katonát, igaz az ő felszerelésük nagyrésze (pl a tankjaik) nem érkezett meg időben.
A japánok nem vesztegették az időt, nyolc órával Pearl Harbor után és két hónappal a szingapúri csata előtt, 1941. december 8-adikán megérkeztek a szárazföld felől. Már az első nap elveszett a légierő négyötöde - a régi Kai Tak légikikötőben veszteglő ötgépes flottát bombázták le. (Régebbi hongkongi reklámokban lehet látni, ahogy 747-esek szállnak le a felhőkarcolók között az öbölben, na ez az a reptér. Ma már nem használják, kiköltöztették a városon kívülre.)
A szárazföldi védelmi vonal öt nap alatt gyorsan elesett. December 13-adikára Kowloont evakuálták, mindenki visszavonult a szigetre, ahol a 18-adikai japán partraszállást követően még egy hétig tartották magukat, majd 25-ödikén a kormányzó letette a fegyvert. Annak ellenére, hogy itt előzőleg már elve reménytelennek ítélték a harcot, Szingapúr egy hetével szemben három hétig tartott a csata - bár lehet, hogy egy Percival szintű tábornok sokat javított volna az arányon.
Természetesen megvoltak a szokásos japán mészárlások (pl brit katonai kórházban talált betegek és ápolók), illetve a hadifogságot és a Japánba szállítást, majd az ottani bányászmunkát sem élte túl a többség.
A világháború után a gyarmat továbbra is stabilan a britek kezén maradt (nem úgy, mint Szingapúr). A Wikipedia képei jól mutatják a fejlődést.

Az 1950-es években a Mao vezette kínai kommunista párt Csang Kaj Sek nacionalistáival vívta polgárháborúját Kínában, ami elől menekültek tömegei jöttek a városba. Volt időszak, amikor havonta százezren is érkeztek a kommunista pártból nem kérve. Mi több, az eddig Shanghaiban a nagy piac reményében székelő cégek is ide tették át működésüket.
A kommunisták győzelmével korántsem volt egyértelmű, hogy megtartható a gyarmat, még a brit parlament is tárgyalta a kérdést. Felvetődött, hogy esetleg visszacserélhetnék valamiért, de végül inkább megtartották.
Hongkongban egy rövid zavargás formájában zajlott le a szárazföldön is dúló nacionalista – kommunista ellentét. 1956 november 10-edikén a nacionalisták szerveztek megemlékezést az 1911-es kínai Októberi Felkelésre, de a zászlóik közül néhányat a hatóságok elkoboztak. Válaszul a nacionalista tömeg elözönlötte a boltokkal és üzemekkel teli Kowloont, kifosztva a tudottan kommunista szimpatizánsok érdekeltségeit. A hatóságok nem avatkoztak közbe, remélték, hogy a fosztogatás magától alábbhagy idővel.
Másnapra azonban egyre inkább elszabadultak az indulatok, már az öt kilóméterre lévő Tsuen Wan városrészben is gyújtogattak, vagy éppen hurcoltak a nacionalista központba vélt kommunistákat, majd vertek meg. Sok embert meg is öltek, többek között a svájci konzul feleségére is rágyújtották az autóját, aki bennégett.
A hatóságok végül elszánták magukat a zavargás megfékezésére, a páncélozott autókkal kiegészült rendőrség még tűzparancsot is kapott. Másnapra meg is szűnt a rendbontás, de a rendőrök kezétől 44-en haltak meg – a rendbontók áldozatairól sajnos ellentmondásosak a wikiadatok.
Az ötvenes években kezdődött a máig is tartó hongkongi "gazdasági csoda", az olcsó és könnyen kihasználható munkaerő a hatékony angol irányítással megtette hatását. Az évtized közepén már 2.2 millióan éltek itt, ezzel a világ egyik legsűrűbben lakott régiója lett a város.
Említést érdemel az 1953-as Shek Kip Mei tűzvész, amiben egy egész városrész égett le 55 ezer embert fedél nélkül hagyva, és amiből aztán az azóta is tartó lakótelep-program nőtt ki. Az akkor épített lakásokat 2006 októberében lebontották, de Michael Wolf fotós még végigfényképezett százat közülük.

A hatvanas évek a gyáripar további fejlődését hozta, kialakítva a négy ázsiai tigrist: Hongkong, Szingapúr, Dél-Korea, Tajwan.
Hárommillióan laknak a városban, ennek körülbelül fele 25 év alatti, olcsó kétkezi munkás. A mégolcsóbb kinaiak beáramlása is folytatódott. A GDP még nem volt túl magas, az akkori Peru vagy Görögország közelében, de ez például fele Argentínáénak vagy harmada Venezueláénak. Azért mind a GDP, mind az életkörülmények szépen növekedtek.
A gyárakban eltöltött hosszú munkaórák új kihívást jelentettek a tradicionális kínai családmodellre, ahol a társadalom legkisebb egysége inkább a család, mint az individuum. A munkások nem sok időt töltöttek otthon, azt is fáradtan a munkanap után pár óra alatt próbálva regenerálódni. Ennek ellenére elég jól megmaradt a családi összetartás mind a mai napig, rányomva bélyegét a mostani hongkongi életformára is.
A szárazföldi Kínából beszűrődő hatások megerősítették a kommunista erőket. Az 1966-os, a Hongkong szigetet Kowloonal összekötő Star Ferry nyolc perces hajójárat 25%-os díjemelése elleni tiltakozásból kinőtt pár napos zavargás még hagyján, bár itt is be kellett vetni a brit hadsereget.
Az 1967-es tíz hónapig tartó események azonban már egy másik kategória. Az év tavaszán a Kínában zajló Kulturális Forradalom okán az itten kommunista csoportok elérkezettnek láthatták az időt a britek hatalmának megdöntésére.
Márciustól még csak a szokásos bér- és árviták indukálta tüntetések zajlottak (miközben az északi határ túloldalán a Vörös Őrség szépen tisztogatott), azonban májusra elszabadultak az indulatok: a San Po Kong gyárnál kialakult erőszakba torkollott vitában letartóztatott munkások miatt másnap kis vörös könyvekkel hadonászó tömeg jelent meg az utcákon, "Vérért Vért" jelmondatot kiabálva. A rendőrség beavatkozott, 127 embert állított elő. Kijárási tilalmat rendeltek el és behívták az összes tartalékost.
A Kínai Népköztársaságban (KNK) a másnapi lapok méltatták a kommunisták tetteit, felhívva a brit kormányzat figyelmét, hogy tartózkodjon a további fasiszta atrocitásoktól. Pekingben ezrek tiltakoztak a brit nagykövetség előtt, a Hongkong belvárosában álló Bank of China épületének tetején pedig kommunista propagandát közvetítő hangszórók jelentek meg (a következő képen a legmagasabb épület). Innentől rendszeresek a rendbontások.
Július 8-adikán állítólag Kínából érkezett fegyveresek támadták meg az északkeleti határ melletti Sha Tau Kok rendőrőrsöt, a kialakult tűzharcban megölve öt rendőrt. A People's Daily, a pekingi népszabadság vezércikkben támogatta a hongkongi kommunistákat, amitől beindult a szóbeszéd: a KNK Hong Kong visszavételére készül. Ezen felbátorodva a kommunisták megpróbáltak általános sztrájkot szervezni, vagy a rendőrség kínai tagjait a hozzájuk csatlakozásról meggyőzni.
Mivel egyik céljukat sem érték el, egyre inkább erőszakhoz folyamodtak: bombákat kezdtek elhelyezni nyilvános helyeken. Meglepően jól felszereltek voltak. Az egyik rendőrségi razzia egy húszemeletes épületben egészen furcsa dolgokat talált: a kommunisták által oda telepített és üzemben tartott kórházat teljes gyógyszertárral és műtőkkel.
A konfliktusban folyamatosan nőtt a bombák és emiatt a sérültek száma, akik többnyire a közemberek soraiból kerültek ki. Természetesen voltak köztük öregek, nők és gyerekek is. A stratégia egyre inkább visszaütött a kommunistákra, támogatottságuk folyamatosan csökkent az év során. A brit hadsereg összesen 8000 bombát hatástalanított, amiből minden nyolcadik tényleg éles volt, a többi csak az ijesztgetést szolgálta.
Decemberre annyira nyilvánvaló lett a stratégia sikertelensége, hogy a kínai első titkár, Zhou Enlai a robbantások beszüntetésére utasította a szélsőbaloldali csoportokat, amivel a konfliktus véget is ért.
Az 1967-es felkelés innen szemlélve úgy tűnik, mintha a Kínai Kommunista Párt által támogatott próbálkozás lett volna a kolónia visszaszerzésére, de annyira rosszul sült el, hogy a végétől kezdve nem volt baloldali veszély Hongkongban.
Happyend: a rendőrség helytállásáért megkapta a "Royal" jelzőt, amit egészen 1997-ig, a város visszaadásáig viselt is.
kinaisarkanykacsa kapcsolódó élménybeszámolói:
További kapcsolódó élménybeszámolók:
Értékeld az élménybeszámolót!
0 (0 szavazat)
Lépj be az értékeléshez!
Hozzászólások:

Még senki sem szólt hozzá a témához!

Ahhoz, hogy hozzászólhass válaszd a belépést vagy regisztrálj, ha még nem vagy tagjanik közt!

Az élménybeszámolóhoz tartozó

album

Ajánljuk

még figyelmedbe

Magyar  Română  Slovenčina