Nyereményjáték

Gyurika és Imike meghódítja KUBÁT

Kuba

Ott-tartózkodás ideje: 2005. m?rc. 02.  - 2005. m?rc. 10. (8 nap)

1 hozzászólás I 2 477 látogató olvasta. Rögzítve: 2007. okt. 03. küldd el ismerősödnek
Oszd meg ezt az oldalt!
Iwiw
avatar Ilka Beszámolója

Cimkék: Aeroviva  Kuba  utazás 

A következő élménybeszámoló, sajnos nem a saját beszámolóm, hanem kedves barátaim írnak kubai útjukról jónéhány sort.:-)

***

Közkívánatra, sokak unszolására de saját magunk szórakoztatására, emlékül írom le egy heti kalandjainkat. Amennyiben valaki úgy érzi, hogy kihagytam valamit, azt lehet, hogy direkt tettem meg.

Így utólag bátran vállaljuk élménybeszámolók készítését szponzorált utakról :)

FIGYELEM: Egy SMS ára kb 220 Ft+ÁFA, úgyhogy csak óvatosan, persze hazatelefonálni még ennél is többe kerül...


Hozzávalók 2 személyre:

Hirtelen felindulás, útlevél, rövidgatya, fényképezőgép, kb 2000 €, no meg a Last Minute ötlet

Előzmények:

T-5. napon Pénteken Gyuri szólt, hogy menjünk Mexikóba húsvétkor, mert az állítólag jó. Én -mivel a hétvégén épp disznót vágtunk, és végre először sikerült körberajzolnom a tetemet krétával - nem igazán foglalkoztam a gondolattal, de megígértem, hogy körbekérdezek.

T-2. napon, Mexikó húsvétkor nagyon gáz, mert mindenki ünnepel, menjünk inkább Kubába, a kedvünkért még betesznek két pótszéket a repcsibe, mindezt elég baráti áron…

T-1. nap: Utazás befizetés, útikönyv, térkép, naptej beszerzés, fényképező feltöltés, kubai ismerősök megkeresése, no és a munkahelyen is be kell valamikor jelenteni az eseményt... Több ismerős ekkor jelzi, hogy Castró megtiltotta, hogy a helyiek sokat fecsegjenek a turistákkal…De "Megyünk Kubába bazmeg!"

T. nap: Reggel már épp jött volna értem Robi, amikor szóltak a Vistából, hogy a gép nem 13.00-kor, hanem 21.00-kor indul. Természetesen ennyivel később is landol, de a hajnali érkezés mindenképpen jobb, mivel egyelőre nincs szállásunk, és így kiesik egy éjszaka.

Persze ezzel az indulással egyéb szerencsénk is volt, ugyanis az itthon élő kubai ismerős épp hívott, hogy ki kéne vinni pár apróságot a kinti barátoknak. Ebéd helyett megtanultunk pár hasznos dolgot (naplemente után ne maradjunk a parti homokban, mert jönnek a csipkelődős bogarak, meg hogy inkább sofőrt béreljünk, mint autót, és amúgy sem mind benzinkút, ami annak látszik), és megkaptuk az instrukciókat, hogy kivel hol és mikor kell találkoznunk… Mint egy GPS-es játék.

Na de ez szerintem senkit nem érdekel, úgyhogy belevágok a közepébe.

Hopp, majdnem kihagytam az induláskor a becsekkolásnál beájuló németül beszélő lepukkant mókust. Egy ideig ült a földön (mondtam is: de lazaaa), aztán eldőlt, majd a rázásra sem reagált. Ez a fickó, amikor magához tért zokogni kezdett. Lehet, hogy ennyire nem akart Kubába menni? A hülye...Mondjuk végül csak kisírta, hogy ne is jöjjön...


1. nap, Csütörtök
Megérkeztünk kb 11 óra alatt Varadero repülőterére.Helyi idő szerint lehet hajnali fél négy, a levegő nagyon párás és kellemes 18 fok van. Persze ez állítólag nagyon rossz időt jelent. Hiába vigyorogtam a vámosokra csak kiszúrták az elemózsiaként félretett csoffadt banánjaimat, és einstandot jelentenek be a további kolbászos szendvicsekre is… L Még jó, hogy szétosztottuk a váratlan helyzetekre félretett muníciót, elvégre ki tudja milyen helyre jöttünk... Kis pénzváltás (CADECA, ez a legjobb) után indulás transzfert keríteni, ami bevisz Varaderoba. Ez kb 20 km, de ki akar hajnalban zsákkal gyalogolni? 10$ alatt nem ússzuk meg (a $ a konvertibilis peso-t jelenti, amit ők csak dollárnak hívnak; 1$=26 peso, ja és nem "2 Ft"-osuk van, henem 3 peso-suk), mert az All Inclusive hoteles buszoknak büdös bevinni a hátizsákos túristát… Szállásunk még mindig nem volt, de a netről kinézett, és a vízumban feltüntetett hotelt keressük. Útközben a Hotel Pullmann felé az autópályán megálltunk egy picit, elengedve a legelni induló tehenet és borját, de ez itt megszokott dolog. Pullmannéknál csak a cukornádültetvényről visszamaradt Kunta Kinte van otthon, mint házörző. Ő csak spanyolul beszél (mint általában a kubaiak) de ez is elég, hogy megtudjuk, telt ház van. Igazából nem tudni mennyi a helyi idő, mert az elvileg 6 órás időeltolódást Fidi 5-re módosította. Mivel náluk nincs tél, nincs szükség téli időszámításra sem. Mindössze 3 saroknyira a Dos Madres-ben már beszéltek angolul, és hajnali 5 körül becsekkolhattunk a ***-os szobába 12.00 helyett, igaz reggeli nélkül. Na ezek után fotóztuk az első és utolsó napkeltét a szigeten körbejártuk az ébredező várost, aztán irány a tengerpart, amiről inkább a képek beszéljenek… Jónéhány tohonya all incusive-os igyekszik kocogást imitálni a homokos tengerparton, gondolom azért, hogy többet tudjanak enni utána...

Dél körül elindultunk kocsikat fotózni, meg a Parque Josone-ba ebédelni. Az El Retiro-ban épp teltház miatt kellett várni egy órát, úgyhogy elkezdtük a koktélozást. Ezek általában 2-3 $-os árban mozognak, de a tanulópénzt megfizettük az első Pinacoladánál. Nagyon finom volt, csak alkoholmentes. Általában alkohollal ugyanannyi az ár. 2-3 koktél után beültünk megenni a legdrágább ebédünket. A vendéglőstől kértük a legspécibb „oferta”-t, tanulópénzként nem kérdeztük meg mennyi lesz. Leves, hatalmas languszták, feketebabos rizzsel, és sült banán chipsszel, salátával, majd végül desszerttel, no meg 4 koktél 60$/ 2 fő. De eddig ez volt a legjobb ebédünk kint J Délután sétáltunk, bementünk a bankba pénzt váltani, közben megcsodáltunk pár szőrös köldökű lányt, a géppisztolyos pénzszállítót, és befizettük magunkat a másnapi havannai buszra. Különterem a turistáknak, manuálisan rögzített utaslista, nagy mechanikus pénztárgép, no meg Castro és Che a falon és egy csomó kitüntetés. Az ebéd mérete miatt vacsorázni sem bírtunk, úgyhogy csak koktéloztunk estére. Egy helyi kínai büfében találtuk a legnagyobb életet, ami egy lepukkant helyi zenekarból, és egy 6 fős ukrán csapatból állt. Az ukránok eleget ittak hogy élvezzék a zenét, a zenészek meg mindent megtettek, hogy a lemezeladásaikat növeljék, de minket nem győztek meg. Hamar lefeküdtünk, altatásként a helyi üzletek hangszóróiból salsát és valami spanyol nyelvű buzdító szónoklatokat hallgattunk…

2.nap, Péntek
Az említésre méltatlan reggeli után kajáért kajtatunk. Az igazi szocreál sonkás-sajtos melegszendvics és híg, cukros, aligbubis "fanta" után városnézés és strandolás következett, de adtunk a kultúrának is, megnéztük a helyi múzeumot. A földszinten századfordulós berendezés, az emeleten pedig egy szoba a sportolók emlékeinek egy másik pedig a tengeri állatoknak tisztelgett. Az itt látható kétfejű bébicápa elég híres, akárcsak a teraszról a kilátás a tengerre. Egy tengerparti jelöletlen étteremben ebédeltünk két hatalmas faszénen grillezett langusztát, feleannyiból, mint előző nap (14,70$ akciósan, plusz a koktélok). Mivel fél órával a busz indulás előtt ki kellet érni a „pályaudvarra” ezért korán elindultunk. Természetesen 200 méterenként megálltunk meginni egy koktélt, mert nehéz volt a hátizsák (mert tele volt szuvenyír fehér homokkal). A buszt épp nem késtük le, mivel minden autót meg kellett csodálnunk, mint pl az 1200-es Lada limuzint, amivel taxiztak a helyiek. A légkondis busz 10 $-ért visz minket Havannába (140km), de leginkább csak turistákkal utazunk. Útközben Matanzasban megcsodáljuk, hogy megy a sütiárulás papírdobozból a buszmegállóban, félúton pedig megálltunk egy útmenti bárnál. Hatalmas kókusz megcsapolva, szívószállal 1$, Pinacolada 2,5$. Természetesen kipróbáljuk. Mikor rákérdezünk az alkoholtartalomra, a mixerfiú csak mosolyogva kitett egy üveg rumot a pultra, mondván adagoljuk, ahogy jólesik. Ez volt az egyik legjobb Pinacolada amit ittunk.

Havannába érkezve felerősödött az időutazás feeling, no meg hogy nem tudtuk a térképünk melyik részére érkeztünk. Az egyik utas mintha a Habana Libre hotelt emlegette volna mint célállomást, úgyhogy ott szálltunk le ahol ő. A pizzériás ismerőst ugyanis arrafelé kellett megtalálnunk. Pávelt hamar megtaláltuk, nem úgy, ahogy ő a mi szállásunkat. Azt hittük minden le lesz zsírozva, de Pável csak akkor kezdett telefonálgatni szállásügyben. Fél óra sem telt el, már intett is, hogy menjünk vele. Bedobáltuk a cuccainkat a Ladájába, és már indultunk is. A helyi hatóságok nagyon komolyan kifaggatnak minden helybélit, akit külföldiekkel látnak, és a pénzért turistát fuvarozókat keményen meg is büntetik, úgyhogy elég nagy kockázatot vállalt az emberünk, de mintha ebből a helyiek igyekeznének sportot űzni (Azért kapott egy 2 decis Unicumot hálaként). Időnként kényelmesen megállunk megpiszkálni a kontakt hibás akkumulátorsarut, ami miatt rendszeresen elmegy a gyújtás.

Térképünk belvárosi részéről épp nem mentünk le, mikor megérkeztünk egy kellemes családi házas környékre, ahol Ivánnál lefoglaltunk egy szobát 5 éjszakára (160€). Eleinte hibás döntésnek tűnt az elkötelezettség, de nem bántuk meg. Iván jó gazda lévén sokmindenben igyekezett segíteni. Isteni reggeliket kaptunk hatalmas gyümölcstálakkal, szerzett szivart, és egy remek sofőrt, Carlost. Ő be is vitt minket az éjszakába. Toltunk egy pizzát Pávelnél meg 2*2 koktélt, majd irány a tengerpart (Malecón). A koktélban lévő tekintélyes méretű jéghegy persze nem ásványvízből nőtte ki magát, így az alkohol az agyunkat gyengíti a jég meg a gyomrunkat. A szél miatt akkora hullámok voltak, hogy a part közelében sétálva folyamatosan bepermetezett mindenkit a tengervíz, no meg az sem mellékes, hogy az úttesten bokáig ér a minitenger. Nagyon jó érzés volt mikor az utolsó pillanatban kipróbálhattuk a helyi nyilvános WC-nek számító „paravánt”. A helyiek valószínűleg csak a kis dolgaikat intézhetik az utcán, mivel a WC tartalma vágatlanul élő egyenesben ömlik az utcára. Sétánk alkalmával rengeteg barátságot kötöttünk könnyűvérű nőcskékkel, akiket igazából csak azért sikerült könnyűszerrel leszerelni, mert nem beszéltünk spanyolul. Eltévedni nem igazán tudtunk, mert mindenki segített ahogy tudott, akár katona, akár rendőr. Még kb 20 percünk volt a Carlossal való találkozásig, amikor leültünk egy buszmegállóba nézni a népet. Két mulatt csaj jött oda hozzánk, akiket hagytunk érvényesülni. Az egyik meseszép és atléta termetű volt, ő volt a szóvivő. Ekkor kezdtem sajnálni, hogy nem beszélek egy szót sem spanyolul, viszont megtanultam az alapokat „chica” „casa particular”. A "tutudollár" jelentését nem sikerült megfejteni, rájöttünk hogy legközelebb ajánlatos lesz papírt és ceruzát vinnünk magunkkal.


3.nap, Szombat
Kiadós reggeli után Carlos elvisz minket a Plaza de la Revolucion nevezetességeihez. A Jose Marti emlékműre szívesen felmentünk volna 5$-ért, de épp rossz a lift, jöjjünk vissza két hét múlva. Annyi időnk nincs, inkább megnézzük a környék szocreál Nemzeti Színházát (ide nem engedtek be minket pisálni), valamint valami nagy parabolaantennás sűrű kordonnal őrzött minisztériumot (del Interior) (Itt a bokorban pótoltuk amit elmulasztottunk a Nemzetiben, végülis kamerák előtt sokkal izgibb). Kicsit odébb egy dombon a térkép szerint egy kis kastélyt találnánk (akár a Citadella). Az odavezető omladozó lépcsőkön fekáliát és óvszereket kerülgetve jutunk fel. Persze feleslegesen, mert a fent posztoló katona barátságtalanul továbbhaladásra késztet minket. Mint később kiderült, ez a hely napjainkban börtönként funkcionál. José Miguel Gómez pöpec kis emlékművét megkerülve visszaindultunk a Nemzetihez, ahol Carlossal találkozunk. Útközben feltűnően sok kórházat látunk, amik nagyon jó állapotban vannak, és folyamatosan bővülnek. A romos házak között itt ott előbukkannak igazi villának számító paloták. Ezekben természetesen csak az államapparátus tagjai lakhatnak. A fegyveres testületek tagjai nem szenvedhetnek hiányt semmiből, a fizetésük 7-10-szerese az átlagnak. A parkolóban gólyalábasok és táncosok gyúrnak az esti karneválra. Carlossal irány a régi városrész. A Katedrális környékén sztereóban hallhatom a Guantaramera-t rumbatökkel kísérve két fekete öreg fószertól, de köcsög turista vagyok, nem tejelek. Kell a pénz koktélra J A karnevált hirdető gólyalábas táncosok is csörgetik a perselyt mindenki előtt, aki fényképez. A helybéliek rengeteg formában próbálnak konvertibilis peso-hoz ($) jutni. Vannak akik a helyi fém 3 pesost adnák 1$-ért Cheguevara képével 8 szoros árréssel, de vannak, akik olyan ruhát öltenek, amit tuti fényképeznek a turisták, és kérhetnek érte pénzt. No meg a percenként záporozó ajánlatok: Tobacco, Taxi, Restaurant??? Egyébként érdekesek a szivarnepperek is. Leszólítanak az utcán, és szinte egyből azzal kezdik, hogy nem szabad az utcán szivart venni, mert az tuti banánlevélből készül. Ki érti ezt?

Ebben az országban mindenki stoppol. Éjjel-nappal-hajnalban, vidéken, városban, autópályán mindenhol. Ha lerohad az út mellett egy teherautó, akkor ezt egyből betámadják a tucatjával álló stopposok. Ennyien akár el is tolhatják hazáig. A közlekedés drága, de az állami autóknak kötelességük felvenni az embereket, ha jól értettem...

Elsétáltunk a Capitolio épületéhez. Megcsodáltuk a nyüzsgést, a nyergesvontatók által húzott „buszokat”, a tojásra emlékeztető kis sárga 3 személyes coco-taxikat, a sok régi verdát, a százéves fényképező masináikkal az épület lépcsőjén megpihenő turistákat fotózó vállalkozókat, a lépcső melletti lejtős betonon kartondobozokon csúszkáló gyerekeket, aztán bementünk. Pár dollárért végigjártuk a forradalom előtti törvényhozás épületét, amit Fidel azóta múzeummá minősített, elvégre a rendeleteket már nyilvánosság nélkül is meg lehet hozni. 3$-ért (nem volt ugyanis aprónk) particular idegenvezetőt is kaptunk az egyik teremhez, aki felvázolta az épület történelmét, és le is fotózott minket. A Capitolioval szemben van egy étterem, amit Los Nardos-nak hívnak, és nincs benne az útikönyvben. Talán mert relatív olcsó (kb 20$/2 fő), és jó a kaja. Mindenesetre Iván ajánlására kipróbáltuk.

Este irány a Malecón, a parti „sétány”, elvégre épp valami helyi karnevál vette kezdetét. Az egész egy Május elsejei felvonulásra emlékeztetett. Eleinte jöttek a motoros rendőrök szirénázva, villogózva, elvakítva a parasztokat. Aztán a salsás jelmezesek. A felvonulókhoz közeli területek két kordonnal is el voltak választva, kordonon belül csak a kiváltságosok mehettek be, akiknek volt jegyük. Az 5 pesós jegyet persze nyomták volna a nepperek a hülye külföldieknek 5$-ért. Behatoltunk. Igaz csak 3$-ért és ketten. Karnyújtásnyira a jelmezes csajok valóban jobban mutattak, mint a tömegből bámulva. Időnként a karhatalom megpróbált befolyásolni bennünket, de a „Do you speak English?” varázsszó mindig csodát tett. Legyintettek egyet, és mehettünk, amerre akartunk. Hiába, ez egy világnyelv. A világ egyik fele beszéli az angolt, a másik meg csak legyint. A táncosnők mosolyogtak, és integettek nekünk, elvégre ott mi vagyunk az egzotikum, nem a félvér csajok J Persze a rendőri szigort a helyi barna papírpohárban Bucanero sörrel szaladgáló polgárok sem vették túl komolyan, főleg mivel a hatalom képviselői 15-20 év között mozoghattak korban…

Közeledett az éjfél, mikor beállítottunk a Habana Libre tetején a 25. emeleten lévő Turquino nevű bárba, ahol a két Pinacolada rendelésével együtt Tónit a főnököt is kértük (elvégre küldeményt vittünk neki a messzi Európából). Furcsa mód nem kérték a belépő 30$-t és a 12$-t sem a koktélokért (ez volt a legdrágább hely amit találtunk a 6$-os koktéljaival, de ez mégiscsak egy Hiltonnak készült szálloda night clubja). A koktél itt is finom volt, az első szivarunkat viszont alig tudtuk meggyújtani, ugyanis a helyiség tetejét esténként kinyitják, és a csillagok irányából erőteljesen fújdogált a szél. Kocadohányosként megtanultam, hogy az szivar utolsó harmadától meg lehet úgy szédülni, mint 4-5 Cuba Libre-től. Élő zene, full turista, alig vannak helyiek, amit meg is értek. Tóni nem nagyon ért ránk, elvégre szombat este volt, de mielőtt indultunk módját ejtettük egy diszkrét beszélgetésnek, hogy ne cipeljük tovább ajándékainkat. Megbeszéltük, hogy máskor is benézünk, és akkor több ideje lesz. Útban Carlos felé a La Rampa túloldalán integető „lányokkal” kapcsolatban néhány helyi figyelmeztetett, hogy ott bizony „pinga” van a „bollo” helyett. Meglepődtem, hogy ilyen létezik a kommunizmusban?!


4. nap, Vasárnap
A szobánk ablakán nincs üveg. Furcsa faredőny van mindenhol, amit vagy bezárok, és akkor nem fúj be a szél, de sötét van, vagy világos lesz és huzat. Ennek ellenére nem találtunk szúnyogot (mondjuk télen nálunk sincs:) )... Ezek a szerencsétlenek azt sem tudják, mi az a hideg. Havat csak Carlos látott, de ő 6 évig élt Bulgáriában. Kiadós reggeli jön. A hagymás rántotta előtt nagy tányér ananász-papaya-narancs-banán-guajava (ez utóbbitól egész nap érdekeset lehet büfizni), majd egy kis lekváros szárított kenyér (5$/fő). Komolyan nem tudom direkt szárítják e ki a szeletelt kenyeret, de mindenhol ez volt a sláger. Mindezt persze az árnyas teraszon fogyasztjuk el, ami a kertre néz, ahol banán, narancs, mangó és egyéb ilyen növények virágoznak és teremnek egyszerre.

Carlos a Plaza Vieja felé visz minket, de mielőtt lelépne megmutatja a régi városfalat, és egy éttermet, ahol 3$ a menü. A kikötőből egyébként lovaskocsival lehetne várost nézni, de a belváros akkora lehet, mint nálunk, és az épp elég gyalogos szórakozásként is. A téren aztán mutatott egy magasabb épületet, aminek a tetejéről jó kilátás nyílik a városra, szerinte ezt nem kéne kihagynunk. A tetőn aztán nem értettük, miért akarnak dupla pénzt (2$/fő) leszedni rólunk, de kiderült, hogy műsor is van. Az épület tetején egy sötét szobába tereltek minket, aminek a tornyából egy tükrös periszkóp vetítette a terem közepén lévő parabolára a város képét. Egy pali elmesélte gyerekkori élményeit a periszkóp forgatása közben, ezt megköszöntük, és kimentünk fényképezni. Egész jól be lehetett tájolni minden nevezetesebb épületet. Aztán elindultunk. La Bodeguita Del Medio (a sárga cipős szivaros nyanya is itt telepedett le), a tengerparti emlékművek, erődök, ágyúk, a bazársor a sok szarral, a nappal is karneválozó, táncoló helyiek, a sárkányokat eregető kiskölykök, majd a spanyol követség, a forradalmi múzeum, a Bacardi ház, a Floridita a Hemingway szoborral mind sorra kerül. Mindeközben úgy járunk ki-be a legnagyobb szállodákba brunzolni és pénzt váltani, mintha csak otthon valamelyik Plázába mennénk. Az emberek minden tiltás ellenére nagyon közvetlenek. Ha valakit egy tizedmásodperccel tovább nézünk, máris köszön a „Hola” legkülönfélébb hangsúlyaival. Visszatértünkben a Plaza Viejára útközben ittunk egy gyengébb Pinacoládát, de ott a büfés legalább tudta hol van Budapest, igaz ő járt nálunk valami nyereményúton. Nem elég diszkréten fizettem, úgyhogy egy kis fekete asszony egyből dörgölőzik, hogy egészítsem ki a segélyét. Hiába kértük, hogy tegyen valamit a pénzért, nem akart sem énekelni, sem cigánykereket vetni, talán nem is beszélt angolul. Mindenesetre vigyázzban állt, amíg el nem indultunk. Kipróbáltuk a 3$-os menüt. Az étterem sarkában közben talán nádból préseltek valami bizonytalan kinézetű folyadékot, amit rummal feljavítva kínálgattak. Nem próbáltuk ki, mert vagy a menütől, vagy a languszta elvonási tüneteitől, de az is lehet, hogy a mérhetetlenül füstös büdös havannai levegőtől meggyengült gyomrunk nem igazán kívánta. Szerencsére a büdös 2 nap után már nem zavart, mert elmúlt a szaglásom, viszont a tüdőm mindenáron visszakívánkozott a reggeli Mártírok útjai csúcsforgalom hegyilevegőjéhez… A rossz benzin, és a régi autók párosításának köszönhető levegőt a folyamatos karibi szellő sem tudja kellő hatásfokkal frissíteni. Szóval 1 hét Havanna után kell 2 hét tüdőszanatórium.

Irány a vasútállomás. Az épület szép, bent játékautomaták, és egy rakás ember. A vonatokat csak rácson keresztül csodálhatjuk meg, lehet hogy ez is csak múzeum? Rengeteg taxis ajánlatot kapunk, de inkább gyalogolunk, irány a gettó. Az emberek kiülnek az utcára dominózni, szól a zene, itt-ott guberálgatnak. Fura hogy ezek közt a szegény helyiek közt is vannak még szegényebb lepukkant alkoholisták. A kínai negyednél valaki figyelmeztet, hogy még szorosabban fogjam a hátizsákom. Állítólag biciklis gengszterek szokták lekapni a turisták táskáit a vállukról. Viszont biztonságban érezzük magunkat. Minden második sarkon van valami hatósági közeg. Kb 5 féle egyenruha, és így 5 féle hivatalos személy típust figyelhettünk meg. Mindenki figyel mindenkit. Carlos fifikás közgazdász, de vele is megbeszéltük a sztorit, ha megállítanának. Még Pestről ismerjük egymást mikor Európában járt, és szívességből fuvaroz, megmutatja a várost.

Este bedobunk egy hamburgert a Pável féle pizzériában, aztán lerázzuk Arien-t, aki nagyon dögös kis csaj, sajnos 16-nál nem lehet több, és nem beszél angolul, de bizonyára szívesen kísérgetett volna minket akár egész este. A karnevál afterpartyjai még mindig tartanak, rengeteg ember van az utcákon, de mégsincs az a tolakodós tömeg. Kissé fáradtan tértünk be a „szokásos” welcome koktélra a Turquino-ba. Már épp készítettük a pénzt a pincérnek, amikor megjött Tóni, és szólt, hogy a ház vendégei vagyunk… Érdekes módon aznap este nem jött arra többé a pincér… A szomszéd asztal aztán magyarázatot ad arra, hogy miért reménykedtek a helyi csajok abban, hogy olaszok vagyunk, ugyanakkor arra is, hogy miért van nehéz helyzetben vasárnap este is Tóni. Magas szintű ellenőrzés várható, és ilyenkor nem ildomos a kupleráj látszatát kelteni, ugyanakkor a 4 olasz „üzletember” hangos szórakozását 4, tőlük jelentősen fiatalabb leány asszisztálja. Pörögnek a nyelvek, és aktívak a kezek minden tekintetben. Tóni még elsimít egy kisebb konfliktust, amit egy valószínűleg túlméretezett számla idéz elő nekik, majd elnézést kér tőlünk amiért aznap sem ér rá, és megígéri, hogy a másnapi szabadnapján elvisz minket egy kis városnézésre.



5. nap, Hétfő
Carlos dolgozik, így hát gyalog indulunk be a városba. Ekkor világosodik meg számunkra, hogy miért megyünk mindig olyan nagynak tűnő kerülővel. Térkép szerint közlekedni ugyanis csak gyalogosan lehet, autóval már nem olyan egyértelmű. Rosszak az utak, helyenként olyan gödrökkel, hogy még talán rosszabb, mint a szentendrei út. "Kubában vagyunk, bazmeg" Meglátogatjuk a magyar követséget, hátha meg tudják mondani, mennyi szivart hozhatunk haza. Kivinni elvileg csak 23 szálat lehet, ami kevesebb, mint 1 doboz, behozni Ferihegyen elvileg akár 2 dobozt is lehet vámmentesen. Út közben előttünk egy helybéli fekete fickó elejtette a kulcsát, hát szóltunk neki. Vesztünkre… Szemből a fickó egy nyálazó alkoholistának tűnt, akit aztán alig tudtunk lerázni a hálálkodásától. Gyuri nagyon boldog lett, amikor a szája szegletéből kibuggyanó nyálat letörlő fekete kéz köszönetképpen megveregette a vállát J Ekkor gondoltuk úgy, hogy nem beszélgetünk vele tovább, elvégre még veszélybe sodornánk J Az utcán sokfelé lehet látni szendvicsárusokat, de ezekből nem mertünk kóstolni. Nem igazán EU konform. Az utcára nyíló húsbolt csempés pultján csorog le a húslé. A Habana Libre felé megálltunk egy felkapott fagyizónál. 3$ egy 3 gombócos kehely. Irány a Turquino, megnézzük a kilátást nappal is. Ezt senki ne hagyja ki, aki arra jár! Amíg Tóni előkerül, addig lecsúsztatunk pár koktélt, és megnézzük a lehetőségét egy El Cayo-s fakultatív túrának. Egy-egy ilyen korallsziget maga a paradicsom, de kicsi a választék, nekünk meg már csak két napunk van. Tóni aztán átvisz minket az alagúton a csatorna alatt. Beülünk pár koktélra a csatorna partján lévő vendéglőkbe. Vendég alig van pedig a kilátás csodálatos, de errefelé turista ritkán jár. Fényképezzük a lemenő nap fényénél a várost, valamint az azt védő ágyúkat. Hazafelé ráhajtva az autópályára egyből lefütyül minket egy rendőr, mivel magánautóval utaztak a külföldiek. Tóni szállodás papírjaival könnyedén megmagyarázza a helyzetet, de sajnos az ilyen attrocitások mindennaposak.

Este aztán elvisszük Carlost magunkkal, irány a kínai negyed, ott állítólag jó a kaja „beri, beri gud”. A parkoló autóra kitűzős „alkesz” vigyáz meghatározhatatlan összegért szinte hobbiból. A helyi fizetéseket Carlos állja (sőt még helyi aprót is ad telefonra), aztán gondolom belekalkulálja a napidíjba, ami 10-35 $ közé esett attól függően, hogy mennyit mentünk. A szűk utcán egy iker babakocsit nehezen lehetne eltolni, két oldalon viszont egymás nyakán az éttermek. A „bedobó” emberek az étlappal ránk is vetik magukat. Kínai ruhába öltözött kubai fehér csajokkal szimpatizálunk, és végre megint van languszta is a vacsoránál, már két napja nem ettem ilyet. A vegyes tálon nem tudom beazonosítani hogy a csirkének melyik részét kaptam, de ez már csak így van ha kínai az étterem, odadobtam egy arra járó macskának. Annak úgyis mindegy, hogy az éhségtől, vagy ettől pusztul ki. Apropó, ilyen sovány kutyákat szerintem a menhelyen sem látni, mint ebben az országban. Evés közben folyamatosan fixíroznak a sétáló kurvák, szerencsésnek tartjuk a szomszéd asztalnál falatozó 4 meleg franciát. Mivel viszont nekünk a pincércsajok jobban bejöttek, itt is maradtunk zárásig. Még van egy napunk, és most jöttünk rá, hogy alig döglöttünk a tengerparton, és nem mentünk be egy dohánygyárban sem. Ezt pedig be kell pótolni.

Hazafelé még leteszteljük a bankrendszert. Carlos becsukott szemmel tudja az összes ATM címét. A diszkrét üvegkalitka belsejében aztán hamar kiderül, hogy gaz kapitalisták akarják megcsapolni a nép konvertibilis vagyonát, így az ATM -nem ámerikaji kártyánk ellenére- kis küzdelem után védi az értékeit, és lefagy. Irány a kettes számú automata. Ez már előre jelezte, hogy gondok vannak. Sofőrünk ekkor már célzott rá, hogy az összes ATM sorosan van összekötve, és könnyen lehet, hogy miattunk a bankok nyitásáig egész Havannában senki nem fog tudni kártyával kurvát venni magának hajnalban... Ezt bizonyította a harmadik automata is. Ekkor kérdeztük Carlost, hogy kifizethetjük-e euróban. Ő örült az ötletnek.



6. nap, Kedd
Reggeli után irány a Partagas üzem a Capitolio mögött. Carlos miattunk lóg a munkahelyéről egy picit. Ahogy kiszállunk, máris ránk ugrik 5-6 helyi szivarnepper (kb 5 méterre vagyunk a gyár bejáratától) és győzködnek, hogy ne bent vegyünk drágán, hanem tőlük olcsón. Persze vigyázzunk, mert az utcán sok a hamisítvány. Szétnézve a mintaboltban, van miből engedményeket adni. Én nem is tudtam, hogy ilyen árban figyelnek a szivarok. 10$ a túravezetés a gyárban, ahol most kevesebben dolgoznak, mert nőnap van, és valami különleges ebédet biztosít a szakszervezet az ünnepelteknek. Bent nem lehet fényképezni, ezért a rejtett kamerás megoldást választottuk, sajnos nem sok sikerrel. Senki nem sodort a combján szivart! Viszont egy „sómen” folyamatosan nyomja a szöveget egy dobogóról, hol újságot olvas, hol híreket mond, hol valami vetélkedőre figyelmeztet, aminek a díja egy doboz RedBull, amiből a minta épp körbejár, és úgy kóstolgatják, mint a Csinibabában a Pepszikokakólát. A szivarok egyébként nagyon komoly ellenőrzésen mennek keresztül. Hosszra, vastagságra szelektálnak, és egy dobozba csak azonos színárnyalatú szivar kerülhet. Fura volt, hogy egy picit lemaradva a csoporttól máris kaptuk az ajánlatot egy ott dolgozótól az 5 darabos Monte Christora. Nem hiába, mindenkinek kell a mellékes konvertibilis peso. A nyugatinak számító termékeket csak így vehetik meg. A sima fizetésből lehetetlen megélni. Igaz hogy kb 2$ a havi rezsije egy lakásnak, de a fizuból maradó 10 $ nagyon kevés. Sétáltunk délig, mert Tónit csak kora délután lehetett volna hívni. Megbeszéltük, hogy a vendégünk lesz ebédre. Nem tudtuk elérni, úgyhogy irány a Los Nardos coco-taxival (ezt is lealkudtuk 5-ről 3$-ra). Itt viszont hosszú sor áll, ekkor lép mellénk egy hármasügynök. Szivar? Taxi? Étterem? Így jutottunk el egy drágább, de nem olyan jó étterembe jobb híján. A nevét nem tudom, de közel volt a vasútállomáshoz. Ebéd után irány a Playa. Santa Maria Del Mar kb 20 km úgyhogy kell egy kocsi. A vasútállomásnál másodpercek kérdése hogy lecsapjon ránk valaki. Az ajánlott 10$-os ár a Carlos által mondott keret alsó határán mozog, úgyhogy megyünk. A kis „Pejo 205”-ösbe természetesen hátra ülnek a külföldiek, elől ugyanis csak a bennszülötteknek ildomos utazni, mivel az anyósülést elég jól látják a rendőrök. Szép csendben sunnyogunk a 3 sávos autópálya belső sávjában. A célállomás előtt kb 150 méterrel áll meg a sofőrünk, mivel a távolban rendőröket lát, motorháztető felnyit, babrál picit, itt mi ki is szállunk. Ők megfordulnak, indulnak, és kb ekkor startol a rendőrmotor is. Hogy a kettő közt van-e összefüggés, az számunkra már nem derült ki.

Kidőlünk a fehér homokra, ami nem forró, hiába tűz a nap (és állítólag a sok kis elporladó korall miatt ilyen fehér) Két helyi kezdő vállalkozó épp hozza is a kókuszdiókat, amibe kérésre annyi rumot öntenek, amennyi kókusztejet kiiszunk belőle. Csinos csajok, távcsöves rendőrök, fehér homok, zsíros testű punnyadó all inclusive-os Kanadaiak, maradni kéne még pár napot… Kb 2 Ft-nyi helyi pesoért felhívjuk Carlost, hogy jöjjön értünk ha lemegy a nap. Hazafelé a sztrádán idegenvezetőnk nem győzi kapkodni a fejét, szorgosan mutogat: "Az ott egy 54-es Pontiac, az meg egy 56-os Chevi..."

Az utolsó vacsorához készülvén először néztünk a TV-re. Fidel mesélt valamit Nőnapra, Iván anyja csak úgy itta szavait (lehet, hogy a 6$-os kukta akciónak örült). Elindultunk valami meghitt helyre, ami nem igazán tetszett, a TV-ben ott is Fidi beszélt. Megint a kínai negyedben kötöttünk ki. Egy agyonlégkondícionált étteremre esett a választás. Sajttal-sonkával töltött kardhal, meg pár koktél, aztán irány az előző napi helyszín további koktélok miatt. Szivar, koktélok, helyi csajok, és egy particular bűvészJóska, aki odapattan hozzánk. Kifejezetten ügyes volt 1$-ért.

Hazaérve Castro már nem beszélt, de mi hajnalig röhögcséltünk Ivánnal és Carlossal Biztos örültek, hogy elmegyünk, de még „Kubában vagyunk bazmeg”.


A 7. napon

15.00-re kéne kiérni a reptérre, de busz csak 8.30-kor indul. Egyszer élünk, veszünk egy sofőrt J Kényelmesen készülődünk, elrakosgatjuk a szivarokat a biztonság kedvéért. Aztán még elmegyünk kávét és rumot venni. Az egész héten hallott cuppogásokra is most derül fény. Iván ugyan nem volt normális, de hogy egy tőle 30-40 évvel idősebb nőnek is cuppogjon, az a mi fejünkkel nézve nagyon perverz lenne. Ekkor világosodtunk meg, hogy ez csak egy barátságosabb üdvözlésforma, és nem tetszésnyilvánítás. Búcsúzkodunk, Iván legközelebb 35$-os napi szobaárral vár majd minket, Carlos felesége már Gyurinak neveli az unokahúgát. Fél egy körül előáll a full extrás 1500-ös Ladánk sofőröstül, meg egy sráccal, aki az anyósülésen kísér. A sztrádán végigelőzünk mindenkit 90-nel a belső sávban. Biztonsági okokból kerülővel megyünk, és ekkor tudatosul bennünk, hogy miért nem jó kocsit bérelni Kubában. Táblák nem nagyon vannak, helyi ismerettel megáldott sofőrünk is gyakran lassít útbaigazításért, és még így is eltévedtünk. Azért időben érkezünk. Az Ivánnal megbeszélt 40$-os díjnak már nyoma sincs, állítólag kezdetektől fogva 55$-ról volt szó. Fizetünk, és megfogadjuk, hogy ezt a 15$-t behajtjuk Ivánon. Az all incusive-os punnyatag utastársaink barnára sülve és néhány kilót hízva már várják a becsekkolást. 25$ kilépőzseton ellenében elindulhatunk haza, és itt jelzem, hogy a kutya nem nézte a 23 szálas szivarkvótát. Utolsó pénzeinken még megiszunk egy nagy adag Cuba Libre-t, és szinte utolsónak lépünk a gépre.
Értékeld az élménybeszámolót!
0 (0 szavazat)
Lépj be az értékeléshez!
Hozzászólások:
McSmith - 2008.08.27. 02:24

remekül mulattam ! respect a srácoknak


Ahhoz, hogy hozzászólhass válaszd a belépést vagy regisztrálj, ha még nem vagy tagjanik közt!
Hotelscombined
Hostal Del Tejadillo - 1 331 CUP / éjtől
Havanna, Calle Tejadillo 12 - Kuba
Hotel Villa Cuba Varadero - 1 933 CUP / éjtől
Varadero, Ave. Las Americas, Rpto. La Torre Km 3 - Kuba
Habana Riviera - 1 100 CUP / éjtől
Havanna, Paseo Y Malecon, Vedado - Kuba

Ajánljuk

még figyelmedbe

Magyar  Română  Slovenčina