Svájc! Svájc! Svájc! 2003 VIDEÓ

Svájc

Ott-tartózkodás ideje: 2003. júl. 10.  - 2003. júl. 22. (12 nap)

0 hozzászólás I 5 243 látogató olvasta. Rögzítve: 2008. okt. 31. küldd el ismerősödnek
Oszd meg ezt az oldalt!
avatar tantras Beszámolója

Cimkék: Bécs  Bludenz  Brienz  Cortina  Eiger  Furkapass  Interlaken  Jungfrau  Klausenpass  Matterhorn  Meiringen  Misurina  Mönch  Salzburg  Spiez  Steingleccser  Sustenpass  Thun  Vadúz  Walensee 

Talán nem lövök bakot, ha kijelentem előre: szerintem ismeretlen vizekre evezem imádott hajóm. Ismeretlen és mégis szánalmasan unalmas vizekre azok számára, akik saját tehetségből, akaratból, szerencséből vagy bármiféle más erőből adódóan duzzadó zsebekkel lapozgatják a távoli mesevilágokról szóló színes papírfecniket…Itt pálmafák sora, homokdűnéken masírozó egy-két pupú tevekaraván állani nem fog. Nem lesz égszínkék tarajokon ringatózó kicsiny bárka és a végtelen mesés óceánokon tovarobogó gigászi szerkezeteket hiába keresnéd. Veszendő idő lenne továbbá kutatni az inkák kincsei után, Kolombusz nyomát is bottal ütheted, és a Dél-Afrikai borok világhírű ízvilágát sem prezentálhatom. Lesz viszont rózsás labirinth, a balzsamos illatok közt lengedező Zefír, hangzatos symphonia, zöld lugasok között búgó gerlice, és a füzes ernyein a csermely violás völgye bódultan illatoz majd…legalábbis nekem biztosan, mert SVÁJC, SVÁJC, SVÁJC!!! –lesz az, miről most mesélni fogok!!

1.nap Alvás persze nem volt. Lábaimban gyenge görcsök, szívem hevesebb verése, duzzadt ereimben pattanásig feszülő vér és gondolataim magával sodró áradata nyomasztott. És az, hogy Balázs fél órát késett. (Nem nyílt ki a garázsajtó.) Azt a nemjómat! Már azt hittem nem indulunk el soha. Persze még így sem volt hajnali 3 óra, mikor elhagytuk szülővárosunkat. A következő lélegzetvételt már a győri Tesco-nál vettük. Ja és hozzá friss cipót, zöldséget, gyümölcsöt s úgy kis ékszerdobozként egy jó nagy görögdinnye is terhelte amúgy közepesen megpakolt autónkat. Hárman voltunk. Jancsi barátom nevelőtanár az egyik iskolában. 50 éve lételeme a túrázás és a természet megismerése. Balu az én generációm. Együtt rúgtuk a bőrt, hallgattuk a koncerteket, váltottuk a rendszert. És 8 éve együtt szerettünk bele az Alpokba…A határon semmi különleges, majd jött Bécs, Melk, egy világmegváltó schörflingi fürdőzés, Salzburg, Innsbruck, és végül Bludenz következett. Mivel úgy terveztük, hogy sokáig megyünk az első napon, nem álltunk meg a városokban nézelődni. Kicsit fájt a szívem, de hogy több időt tölthessünk Svájcban így kellett tennünk. A végtelenségig persze nem akartuk feszíteni a húrt. Bludenz után már olyan kínok gyötörtek bennünket, hogy inkább letáboroztunk. Így is 900 km-t teljesítettünk 1000 fokos melegben. Igaz, gyönyörű utolsó 400 km állt mögöttünk. Megérdemeltük tehát a pihenőt.

2.nap Azt hiszem itt meg kell állnunk egy pillanatra. Szállodáról még nem beszéltem, ugye? Elfelejtettem volna megemlíteni? Á, dehogy. Bivak, sátor, vadkempinges helyen. Ez jutott osztályrészül. Persze aki nem ismeri a szitut, bizonyára húzza a száját. Lelke rajta. Olyan gyönyörű helyeken bivakoltam már, hogy én ilyenkor csak szolidan mosolygok a puccos szobákra gondolva, melyekből árad a molylepke szag. Olyan mélyen tudok aludni egy gyermekláncfű társaságában, hogy még a nyálam is csorog. Persze ébredtem már fel szakadó esőre, POLIZEI!-ra, homok ratrak-ra, de akkor is! Szóval kipihenve ébredtünk és ráadásul nagy-nagy várakozással telve. Már nem sokat kellett kocsikázni és átértünk Svájcba. Kissé megorroltunk határőr barátainkra, mert a várt szokásos „hülye, idióta magyarok vagytok, álljatok hát szépen félre, bizonyára kokót visztek kilószámra a kaszniba rejtve” helyett mosolyogva integettek, mint a hajótörött, hogy Weiter! Weiter! De ennek ellenére mi csak a Walensee-nél oldódtunk fel…de ott nagyon. A TÓ ismét a gyönyörű arcát mutatta s így gyakorlatilag percenként álltunk meg felfelé araszolva a hegyen fényképezve, kamerázva. Ha csak ennyi lett volna mára, már csillagos 5-öst adok, de…a Klausenpass következett. Hú, nehéz szavakat találni. Főleg, ha olyan közel áll szívemhez mint ez a hágó. Lélegzetelállító és imádnivaló. Az illatával, a legelt pázsitjaival, vízeséseivel, milka-boci csordáival és zordságával együtt. Na és bicóval leszáguldozni róla…!!! Húúú, asszem –ha már a szesz, a drog és a nikotin egyáltalán nem hoz izgalomba- ebben a dologban függő vagyok . Most Jancsival vágtunk neki. (Balu levitte a kocsit.) Először megbeszéltem magammal, hogy szép lassan csorgok le, de a 2. kanyarnál elkapott a hév…Nem bírtam magammal s felbőszült paripámmal…Őrült száguldásba kezdtünk tehát mi ketten a Klausen minden hajtűkanyarját kiélvezve egészen a ’97-es találkozóhelyig. Jancsi közben valahol lemaradt, s kb. 1 órai várakozás után találtunk ismét egymásra. Nagy megelégedettséggel vettük tudomásul, hogy őt is felkavarták a hirtelen jött nagy dózisú élmények, de attól eltekintve, hogy a sokktól pár percig beszélni képtelen volt, más elváltozást nem véltünk rajta felfedezni. Irány a Susten!-volt a jelszó. Micsoda alternatívák!!! A tetőről most Balu gurult Jancsival, közben mindhárman megcsodáltuk az olvadozó Steingleccsert. Aztán Meiringen és végül a brienzi tó következett. Mivel a sátrazást a tábla tiltotta, nem tehettünk mást: bivakoltunk megint. Most valahogy nem volt szerencsénk, mert éjszaka 3* ébresztett fel a szemerkélő eső. Persze kitartó magyar legényekként, mégiscsak a szabad ég alatt ébredtünk friss, harapható, alpesi levegőt szipákolva tágra nyílt szaglószervünkön, és az a hangzatos madár ének, ami az ordító csendbe néha-néha be-beköszönt…Meseszerű volt és leírhatatlan.

3.nap „Óh, hát lehet e kedvesebb tájat térképre varázsolni annál, mint ahol szelíd mókusok néznek veled farkasszemet, rég vájt gleccsermederben virágos kiskertek sorát felleled, dolgos kézbe friss lédús gyümölcs pottyan néhanap, s amott némi kinyír-kanyar után -a zöldellő lombok vigyázó árnyéka alatt- az elnyújtózkodó öreg Bükk szuszog?” -írtam nem oly rég, s ha a szívemre hallgatok Nem! Nem! Soha! Persze ha az eszemre: asszem igen, nekem Brienz és környéke a Kánaán! 2 nagy dolgot készültünk véghez vinni ebben a régióban. Az egyik, hogy megtekintsük végre a hegymászók Mekkáját, a számtalan emberéletet követelő Eiger északi falát, a másik pedig egy lazító tekerés a Thunnersee körül. Nem volt előre kitűzött sorrend, így Interlakenben némi töprengés vette kezdetét. De alig hogy megszületett a döntés, mi már a Lauterbrunnenből induló kis piros vonaton ültünk és nagyokat nyeltünk felfelé a látványtól. Nem is lett volna semmi gond, ha mire felérünk a Kl. scheideggi megállóba, nem zúdul ránk özönvízszerű eső. Esett, kisütött, fújt, nem fújt, olyan 4 évszakos szitu volt azalatt a 3 óra alatt, amíg tátottuk szánkat odafent. Hát volt ottan, kérem szépen olyan sürgés-forgás, olyan hacacáré, hogy a piripócsi búcsú ehhez képest említésre méltatlan. Aztán mikor már túl voltunk az Eigeren, a Jungfraujoch-on, a különböző attrakciókon háromszor, nagy nehezen, többszöri felszólítás után, csak elindultunk lefelé. Gyalogszerrel. Nagyon szép út volt, sokat nevettünk és raktároztuk a látványt jó mélyre, későbbi, zordabb napokra tartogatva. Szerencsére az időjárás megkönyörült rajtunk, így Wengenbe is szétnézhettünk kissé, s csak már amire a parkolóházba értünk jött megint az özönvíz…

4.nap Most tanulva a tegnapi hibánkból – a tiltó tábla ellenére- sátoroztunk. Nem is lenne ezzel semmi baj, ha nem gyötörnék rémképek ilyenkor az embert egy szigorú őslakosról, aki hajnalban fennhangon hirdeti a szabályok fontosságát. De most szerencsére nem történt ilyesmi… Történt viszont valami nagyon csodálatos dolog. Véghezvittük a 2. ehhez a régióhoz kapcsolt tervezett eseményünket. Átautóztunk ugyanis a Thunnerseehez és Darlingenben a 10 perc alatt teljes díszbe öltöztetett paripáinkra pattantunk. Természetesen bicikliút van a tó körül, így kényelmesen gurultunk sokat fényképezgetve Spiezig. Itt megcsodáltuk a virágoskertet a kastéllyal, lementünk a kikötőhöz, majd következhetett volna Thun, de itt valami hiba csúszott a gépezetbe (olyan „lementünk a térképről” effektus), így némi kinyír-kanyar, 1 viadukt leküzdése és egy országos ebéd, csobogó, kristálytiszta patak partján után értünk csak a Szentélybe. Az elharapódzó hőgutát szervezetünkön a thuni tó bársonyosan lágy, bár felettébb hideg vize orvosolta, melyhez egy kisebb palota melletti kertből jutottunk le. A másik palotához jókora emelkedőn kellett felkapaszkodni, így az előbb említett meleg miatt, az előbb említett fürdés, az előbb nem említett értelmét vesztette…Nagyon tetszett ez a vár a 4 hatalmas, de vékonyka tornyaival s bár bent nem néztünk szét - mert arra már idő nem volt – mégis mély nyomokat hagyott szívemben. Nekiláttunk inkább a tó északi oldalának feltérképezéséhez. Olyan sokáig nem kell tekerni ezen a vidéken, hogy ismét látnivalót találjon az erre kiéhezett szem. És az is igaz, hogy itt „az erre kiéhezett szem” fogalma ismeretlen. Valahogy nem létezik olyan üres 10 perc, amely alatt nem botlasz bele valami fantasztikus dologba…Oberhofenben tehát megtekintettünk egy vizivárat, majd nem sokkal innen felkapaszkodtunk 200 méterre a tó fölé (volt nagy prüszkölés a szerpentinen), aztán egyenesen az interlakeni tóparti sétány következett, végül vissza a bázispontra. Gyors fürdés, majd elgémberedett, fáradt testünket beültettük a motorizált szerkezetbe és elindultunk alaptáborunkba, Brienzbe. Egész nap gyönyörű, nyári, meleg idő volt. Most vettük csak észre, hogy estére ismét összetornyosultak a felhők, és egész csúnya, szinte ijesztő színű, alakú képződménnyé fejlődve robogtak pontosan felénk…5 perc múlva zúdult ránk az égi áldás…de nem gyengén…

5.nap Reggelig nem adta alább az Istenadta…Zavar nem volt belőle, olyan monoton zúgás volt tapasztalható, mely nyugtatólag hatott szervezetünkre, elűzte a szórt átkot s nem utolsósorban mély álomba ringatott. Alig akartunk reggel a fényre jönni…Pedig szép dolgok vártak reánk! Rögtön a Giessbachfalléval kezdtük a napot. Nagy robaja messziről hallható, látványa pedig messzi földről híres. Sajnos most nem időzhettünk sokat, mert még mindig esett az égi áldás. Elindultunk tehát déli irányba. Jöhetett a jó öreg Aareschlucht. (Itt most nem részletezem, mert egy külön albumot szenteltem neki és ott a lényeg megtalálható.) A Grimselpass sziklatömbjei most nem nyerték el tetszésemet. Olyan csupaszok és kopárak, olyan barátságtalanok voltak, hogy még a biciklizést sem érdemelte meg. Fieschnél azonban megálltunk néhány órára, mert akadt némi látnivaló. Itt húzódik ugyanis az Aletsch, Európa egyik leghosszabb gleccserfolyama. Barátaim felkapaszkodtak tehát megtekinteni, én viszont partizánkodni vágytam, úgyhogy némi elemózsia elfogyasztása után feltekertem egy távoli vízeséshez. 3 óra múlva találkoztunk ismét s az egymás szavába vágós, nagy élménybeszámolók után elindultunk a Matterhornhoz. Mivel Zermattba nem igazán lehet motorizált járgánnyal behajtani halandóknak, Taschban ütöttünk tanyát pontosan azon a helyen, ahol 2 éve sátoroztam. Aki már töltött néhány boldog órát kempingben nagyon jól tudja, hogy olyanok ezek a szentélyek, mint a hangyaboly. Rövid idő alatt még a takarítónőt is megismered. Na, így volt ez most is. Mellettünk spanyol amígók verték a blattert, itták a malátabort s mivel nem voltak egy cseppet sem irigy típus, áthívtak szürcsölni bennünket. Kempingszék tehát elő, feltekert hangerő, némi angol halandzsa: „Holnap megmásszuk a Matterhornt, igyatok az egészségünkre”- mondták. Na ilyet azért nem lehet visszautasítani ugye, meg felettébb ízletes volt a nedű is, ezt túlzás nélkül állíthatom. Meg ütős. Olyat kaptam hirtelen, hogy a sátorkaró adta a másikat…aztán jött a sötétség…

6.nap Reggel, ahogy kidugtam a maláta bortól krumpli nagyságúra dagadt orromat a sátor kijárati nyílásán, azzal szembesültem, hogy ködbe borult a táj. Gondoltam a bor hatása, de ahogy jobban összpontosítottam kiderült, hogy beborult. Persze nem omlott azért össze a világ, egy erőteljes fejrázás és némi sűrű pislogás után gyorsan biciklire pattantunk és feltekertünk Zermattba. Nagyon jó volt újra itt lenni. Végigjártuk Őszentélységét, majd egy hirtelen jött felindulásból felindultunk a 2400 méter magasságban elterülő Schwarzseehez. Valahogy nem voltam még ekkor sem jó passzban, mert az út utolsó 300 méterét már nem bírtam. Esett is egy kicsit, meg a bor is dolgozott, úgyhogy mikor már a ködtől az orromig sem láttam - kihasználva a gravitációt és a kerék nyújtotta mérhetetlen lehetőségeket - fogtam magam és elindultam lefelé. Balu felszenvedte magát, de sajnos nem sok mindent tudott fotózni. Lent ismét együtt volt a banda, nézelődtünk még egy kicsit, aztán irány vissza a kemping. Ma már a spanyolok nem háborgattak, viszont beszélgettünk magyarokkal, úgyhogy rám is tört kissé a honvágy…(Egyébként most néztem meg a kis füzetemben, hogy 73 eurót fizettünk a kempingezésért 3 főre 2 napra.)

7.nap A délelőtti órák a Gornergrat megtekintésével és némi kalandos biciklizéssel telt , majd mikor már tetőtől talpig feltérképeztük Zermatt rejtett kincseit, elköszöntünk és elindultuk keleti irányba egyre csak közelítve szeretett hazánkhoz…Persze vártak még ránk olyan csodák, hogy ha csak ezekkel találkozunk túránk során, már összetehettük volna kétkezünket! Jött ugyanis a Furkapass. 2431 méterével nem mondható éppen kicsiny emelkedőnek. A tetőn felpattantam lobonc sörényűmre s elindult egy hihetetlen száguldás lefelé. A tetőn néha fáztam kissé, de 2000 alatt már vidáman szeltem csikorgó gumikkal a kanyarokat. Andermattig nyomtam a pedált s ez azért volt felemelő érzés, mert 6 éve is biciklivel érkeztem ide, de akkor a másik hágóútjáról…Itt visszacuccoltam az autóba, felkapaszkodtunk az Oberalpasson (2044 méter), és mivel már este volt, kerestünk egy sátorhelyet. Na ez olyan jól sikerült, hogy talán ettől jobb helyet nem is találhattunk volna. Csendes helyen, fenyőfák alatt, homokos partú, tiszta vizű folyó mellett…Kész főnyeremény volt. Gyorsan megfürödtünk anyaszült mezítelenül a 13 fokos dermesztően hideg patakban, de most olyan jólesett. Olyan volt mintha hájjal kenegetnének. Vacsi és az édes álom, ami jött!

8.nap Egészen 7 óráig aludtunk ezen a nyugis helyen, majd kiraktuk asztalunkat a sebes folyású folyónk homokos partjára és sütkérezve a napon megreggeliztünk. Nem nagyon volt kedvünk innen a Kánaánból továbbállni, de olyan szép dolgokat gondoltunk ki magunknak mára, hogy győzött a kíváncsiság…Egészen Thusisig, sőt a Via-Maláig meg sem álltunk. Itt is csak azért, mert valami hihetetlenül szép természeti jelenség állta utunkat. A víz borzasztó ereje mutatkozik meg ezen a néhány száz négyzetméteren, melyen nem találván magának utat, szó szerint kettévágta a nagy sziklaszirteket. Na mi ezt a millió éves munkát szemlélgettük vadul, először innen, aztán onnan, még egy függőhídon is bohóckodtunk, s mikor már telítődtünk megfelelő energiával, elindultunk Svájc egyik legszebb városa felé a Julierpass (2284 méter) teljesítése árán. Annyira felkavart a hirtelen jött sok élmény, hogy a vezetési stílusomban rohamos romlás következett be, aminek következményeként kedves barátom, Jancsi az egyik leállóban tótágast kellett, hogy álljon hosszú percekig…Idegenforgalmi látványosság voltunk, ezt bátran kijelenthetem! S hogy teljesen helyreálljon a rend, a másik oldalra barátaim eszeveszett száguldással jutottak 2 keréken, én kicsit visszafogottan, de 4 keréken. Nagyon szép ám az itt elterülő tó. Sok fiatal hasítja a vizet azzal a micsodával, melyet felkap a szél, aztán ha szerencséje van letesz, hogy ismét felkaphassa. Mi most inkább a dimbes-dombos szárazföldre vágytunk, így leparkoltunk és ellustult bicóinkra pattantunk. Az uticél St. Moritz volt, személyesen…Maga a város gyönyörű, de már sok újdonsággal nekem nem tudott szolgálni, ezért feltekertem szépen egy meglehetősen kellemetlenül emelkedő utcán egészen addig, amíg volt még bennem némi szusz. Persze ez jó magasat jelent… Innen aztán csodás felvételeket készítettem a katlanban elterülő mesevilágról. Innen visszatekertünk a tavakhoz, gyors fürdés következett, aztán meg sem álltunk Zernezig, ahol egy jól bevált vadkempinges helyen sátortábort vertünk.

9.nap Bizonyára hallottál már –kedves olvasó – a Stelvió hágóútról. Ha mégsem, talán annyit érdemes róla tudni, hogy Európa legmagasabb hágóútja Svájc dél-keleti csücskében és, hogy egészen 2757 méteres szédítő magasságokba visz fel számtalan hajtűkanyarja. Ő zord, de őzordsága ellenére most színesítette a képet, hogy bicikliverseny zajlott nagy erőkkel, s így előzgetve a ziháló gladiátorokat nem unatkoztunk felfelé. A tetőn fényképezgettük magunkat a sok színes pólós társaságában, majd egy hirtelen jött felindulásból hirtelen jött „leindulás” lett. Én természetesen gurulva, Jancsiék pedig kocsikázva. Mondanom se kell, hogy hihetetlen élmény volt 2757 méterről a számtalan hajtűkanyaron leszáguldani vad sebességgel, közben asszinkronban kapkodtam fejem a szebbnél-szebb látnivalókra vadászva és szívtam kitágult orrlyukakkal a harapható, alpesi oxigénbombát…Néha meg kellett állnom, mert úgy felkavart az élmény, hogy szívverésem gyorsuló üteme veszélyeztette egészségemet! Meg az autókat is sokszor utolértem, s azt mégsem tehettem meg, hogy egyszerűen megelőzöm őket…Egészen Spondignióig gurultam, ahonnan ismét kocsikázás vette kezdetét Meranóig. Vasárnap volt, kihalt minden, zene se szólt, mégis nagyon tetszett nekünk ez a kicsi szentély ezzel a nyugalommal... Aztán ismét a hegyek következtek... 3 nagy olasz hágón verekedtük át magunkat mire Cortina fölé érkeztünk. Itt azonban már úgy „gyött” ránk sötétedett, hogy jobbnak láttuk letáborozni. Persze nem volt baj, csend volt, hatalmas fenyvesekkel tarkított erdő, sehol senki, tehát számunkra ideális. Mivel most patak nem volt mellettünk, kiakasztottunk egy mobilzuhanyt az egyik fára s wellness hétvégét rendeztünk. Aztán olyan hirtelen bealudtunk, hogy azt az eddig ismert mértékegységekkel kifejezni lehetetlen. De amilyen mély volt ez az álom, olyan hamar véget ért. Történt ugyanis, hogy hajnal 2 óra tájban eleredt az eső. Persze nem is lett volna ezzel semmi gond (történt már ilyen), de most az esti fülledtségre való tekintettel nem tettük fel a szellőzőre az esővédőt. Szóval gyakorlatilag ömlött be a víz. Naná, hogy én ugrottam ki a sátorból egyenesen célba véve a 20 méter távolságban szundizó nagyautót. Vagyis azt hittem…De nem…Elsőre ugyanis –köszönhetően az álmosságnak, a pániknak, az ömlő esőnek, a koromsötét éjnek és a sűrű-sötét nagy Ernőnek- mellétrafáltam. Mintha a Predátorban lettem volna. 20 méteres vad rohanás után ott álltam csurom vizesen sok bambuló fenyőfa társaságában. Se sátor, se nagy autó, se semmi…Ja, de mégis! Szívverés a torkomban. Jobb lesz itt nem eltévedni-gondoltam magamban néhány másodperces gondolkodás után, így visszabotorkáltam nagy-nehezen a sátorig. Aztán a robotpilótát bekapcsolva: helyes irány belőve, szaladás vadul, nagy autó feltépve, esővédő kézbe, uccu vissza, rátétel remegő kezekkel, ugrás a pihe-puha hálózsákba, gyenge szitkok morzsolása önnön magunkra. Aztán vízben alvás reggelig…

10.nap Reggel az első fél óra a szárítkozással telt. Szerencsére a felhők elvonultak, melegen sütött a Nap, így mire megreggeliztünk lehetett összepakolni. Mivel a Falzaregó hágó közepén voltunk, a fiúk kitalálták, hogy menjünk vissza a tetejére s onnan csodáljuk a kedvező panorámát. Én nem voltam ellene-gondoltam majd legalább legurulok a hágóról. Fent töltöttünk tehát kb. 2 órát, majd ahogy terveztem, Jancsival lebicóztunk Cortináig. Jól bejártuk a várost, de most nem időztünk azért olyan sokat, inkább elmentünk Misurinába, majd lecsorogtunk a tavalyi szálláshelyünkre ebédelni. Olyan sok mindent akartunk még csinálni Graz előtt, de ismét jött egy front s valahogy nem tudtunk kikerülni belőle. Széles is volt és nagyon heves. Csak esett, esett és esett. Nem tehettünk mást, nyomtuk, mint süket a csengőt és meg sem álltunk hazáig!!!
Feltöltve: 2008. okt. 31.
Értékeld az élménybeszámolót!
9 (2 szavazat)
Lépj be az értékeléshez!
Hozzászólások:

Még senki sem szólt hozzá a témához!

Ahhoz, hogy hozzászólhass válaszd a belépést vagy regisztrálj, ha még nem vagy tagjanik közt!

Az élménybeszámolóhoz tartozó

album

Ajánljuk

még figyelmedbe

Magyar  Română  Slovenčina