Utazásom Afrikában: 1. Dél-Afrika és Namíbia

Dél-afrikai Köztársaság

Ott-tartózkodás ideje: 2006. márc. 01.  (1 nap)

0 hozzászólás I 9 422 látogató olvasta. Rögzítve: 2008. máj. 31. küldd el ismerősödnek
Oszd meg ezt az oldalt!
avatar MolnarZsolt Beszámolója

Cimkék: Dél-Afrika  Durban  Fokváros  Namíbia 

2006. márciusától 2007. januárjáig közel egy évet töltöttem Afrika déli részén Namíbiától Dél-Afrikán keresztül Malawiig. Az itt szerzett élményeimről és utazásaimról olvashattok az alábbiakban.

2006. március 7.-én érkeztem - a tervek szerint néhány napra, amíg elkészül a namíbiai vízumom - Dél-Afrikába. A London-Johannesburg éjszakai járat viszonylag kényelmes volt, a gép nem volt tele, így lehetett aludni. Én inkább moziztam hála a minden ülésbe beépített személyes videorendszernek. Johannesburgból rögtön továbbrepültem Fokvárosba.

Fokvárosban hihetetlen az idegenforgalom, ezért sajnos a szállodák is tele voltak. Egy éjszakát így a Zebra Crossing nevű hostelben kellett töltenem, és csak utána költözhettem be végleges szállásomra, az Ashanti Lodge-ba. Ez utóbbi egyébként egy nagyon barátságos, igazi afrikai hangulatú backpacker hotel, aminek fő közönsége a hátizsákos turista. Itteni viszonylatban ez 90 százalékban briteket és ausztrálokat jelentett, ezen kívül volt még néhány német, holland és én. Sokan 6 hetes teherautós szafarin vettek részt Kenya-Tanzánia-Malawi-Zambia-Botswana-Namíbia-Dél-Afrika útvonalon, az európaiak északról délre, míg az ausztrálok délről mennek fel északra. Aztán voltak a fanatikus szörfözők, pl. egy ír srác, aki az elmúlt néhány hónapban szörfözött Dél-Amerikában, utána elrepült Új-Zélandra, onnan jött ide Fokvárosba, és egy hét után ment vissza Ausztráliába, a logikával és repülőjegyekkel mit sem törődve, viszont mindenhova magával cipelve a szörfdeszkáját. (Ezek ugye hullámlovas deszkák és nem windsurfok)

Fokváros tényleg szép. Egy kis, az Atlanti-óceánba nyúló félszigeten (Fok-félsziget) található, amelynek a legdélebbi pontja a Jóreménység-fok. Ez a hiedelemmel ellentétben nem az afrikai szárazföld legdélebbi pontja, mert az az Agulhas-fok. Jelentőségét a Table-öbölben lévő védett kikötő, valamint a navigáció szempontjából meghatározó Table-hegy adja.
A szextáns feltalálásáig ugyanis a hajósok az ún. Jacob-pálcát használták navigációra, amelynek a szépséghibája az volt, hogy a szélességi kört meg lehetett vele határozni, de a hosszúságit nem. Többek között emiatt nem tudta szegény Kolombusz sem, hogy éppen merre tart…
A Dél-Afrikába tartó portugál, holland és brit hajósok ezért először lehajóztak az Atlanti-óceánon a 35. déli szélességi körig, ott keletnek fordultak, és ha jól navigáltak, akkor egy idő után megpillantották az 1087 méter magas Table-hegyet. Az ott lévő öböl, ami védett a déli szelektől, kiváló természetes kikötőhely. Ezt felismerve a Holland Kelet-Indiai Társaság 1652-ben alapította itt meg Fokváros elődjét, majd innen terjeszkedve az egész Fok-kolóniát. A britek ugyan csak több mint száz évvel később 1795-ben érkeztek, de utána már viszonylag hamar, 1806-ban el is foglalták az egész területet. Fokföld emiatt teljesen kétnyelvű, az utcán legalább annyiszor lehetett afrikaanst, mint angolt hallani. A központi feliratok kétnyelvűek, az autópályán például az előrejelző táblákon az elsőnél angolul, majd a következőnél afrikaansul van kiírva a városnév (pl. először Cape Town, másodszor Kaapstad).
Ugyanakkor soha nem tudtam, hogy ki a helybéli és ki a turista, mert mindenki ugyanolyan lazán, strandruhában járt. Fokváros feltűnően fehér város, a központi részeken (Victoria és Alfred Waterfront, bevásárlóközpontok, sétálóutcák) és a turistahelyeken (Table-hegy, Robben-sziget), valamint a tengerparti strandokon (Clifton, Camps Bay) a legtöbb ember fehér. A dél-afrikaiak háromféle színt használnak magukra: fehér, fekete és színes (coloured), ez alatt az ázsiaiakat értik, leginkább a meglehetősen nagy indiai és pakisztáni közösséget.
A közbiztonság nem tudom milyen, egyrészt mindenhol felhívják a turisták figyelmét, hogy sötétedés után gyalog soha sehova, egyedül meg pláne ne, és értékeket még nappal se nagyon mutogassunk. Ugyanakkor a központi részeken sok rendőrt lehet látni, a sétáló utcában pl. fehér lovasrendőrt. A Clifton strandok (négy van belőlük egymás mellett) végig be vannak kamerázva. Viszont mindenki aggályosan zár mindent, még a taxisofőr is belülről az ajtókat, és a helyi újságokban is sok betörésről lehet olvasni. Nekem napközben se bajom, se rosszérzésem nem volt, este meg inkább taxival mentem haza. Az árak afrikai viszonylatban magasak, Európához képest olcsóak, kivéve a turistaprogramokat, amelyek ugyanannyiba kerülnek, mint a világon bárhol. Azaz drágák.

A város félkörben helyezkedik el, nyugati oldalán a tengerparti strandok és a legdrágább lakónegyed, középen a Table-hegy, északon a kikötő, észak-keleten a város zöme. A legnagyobb látnivaló persze a hegy, megdöbbentően közel van a tengerhez, szinte függőlegesen emelkedik 1087 méter magasra. Fel lehet menni rá egy 40 személyes kabinos felvonóval vagy gyalog. Ez egy kétórás kemény túra, cikk-cakkban meredeken fölfelé baromi magas köveken mászva. Felmenetkor be kell jelentkezni egy bódéban, ahol adnak egy térképet és figyelmeztetnek, hogy nehéz az út. Ha mégis nekivágsz, az a te bajod. Az első 40 perc könnyen ment, az utolsó félórában átlagban 10 lépésenként álltam meg 2 percet pihenni. Csak egy osztrák fickó előzött meg, igaz szerintem többen nem is voltunk fölfelé a hegyen. Az emberek többsége ezért felvonóval megy fel, és (legtöbbször azzal is jön le) gyalog jön le. A hegytető egy cserjés lapály, ami nemzeti parkká van nyilvánítva, mindenfelé kilátóval. Lehet nézni a tengert, a kikötőt, a várost, a többi hegyet…
A Table-hegy nem engedi be a tenger felől érkező párás levegőt, szépen összegyűjti őket, ezért a teteje gyakran felhőben van, míg mindenhol máshol kék az ég. Felejthetetlen látvány a kilátóból nézni, hogy a lábadnál csorog le este a felhőtakaró a tengerbe.

Egyik nap elmentem a Robben-szigetre, ami 11 km-re fekszik az öbölben. Ez eredetileg az itt élő fókákról volt híres (innen kapta a nevét, hollandul Robbe Eiland, azaz Fóka-sziget), de a 17. századtól kezdve börtönszigetként használták. Kezdetben a különböző ellenálló törzsi vezetőket deportálták ide, egy időben leprásokat is, de igazán híres az elmúlt 50 évben lett, amikor az apartheid ellenes fekete vezetőket hozták ide. Nelson Mandela 27 éves börtönbüntetéséből 13 évet töltött itt.
A szigetre egy ikermotoros katamaránnal lehet átmenni, imponálóan megy a nagy óceáni hullámokon, volt, aki rosszul lett. A sziget a 90-es évek elejétől múzeum, meg lehet nézni a korábbi településeket, a leprások temetőjét, a világítótornyot, és a sziget dél-keleti csücskéről egész Fokvárost a Table-heggyel. Szökni nem lehetett, 11 km hideg tenger, tele cápákkal. Az öbölben tényleg sok a fóka, a fokvárosi kikötőben a rakpart lépcsőjére is kimásznak.
A börtön jóval kultúráltabb volt, mint amit vártam. A cellák tiszták és világosak, a politikai foglyok hétfőtől péntekig egy közeli kőbányában dolgoztak, szombaton sportoltak (krikett, kosárlabda, ping-pong stb.), vasárnap pihenés. Az étrend kétféle volt: külön menü és mennyiség a fekete raboknak, és külön, jobb és bővebb a színeseknek, lévén ők magasabb kasztba tartoztak. A fürdőblokk nagy és jól felszerelt, kivégzés soha nem volt.

Az idő egy nap kivételével végig remek volt, napsütés és meleg. Fokváros strandjai gyönyörűek, az Atlanti-óceáni oldalon több kilométer hosszan nyúlnak egymás mellett, Clifton, Maiden’s Cove, Fisherman’s Rock, Camps Bay stb. nevekre hallgatva. Kicsit az Adriára emlékeztet a környezet, itt is sziklás hegyoldalban kanyarog az út, onnan kell lépcsőkön lemenni a strandokra, amelyeket szintén sziklák választanak el egymástól. A házak, települések szintén teraszosan épülnek. Kivéve a fehér homokot és a pálmákat… meg a hideg vizet, ami teljesen alkalmatlan a fürdésre. Az Antarktisz felől érkező hideg Benguela-áramlat Dél-Afrika nyugati partjainál megy fel északra, ami miatt szinte folyamatosan száraz és napos az idő, viszont a tenger sajnos nyáron se melegebb 15 foknál. Fürödni úgy kell, hogy a nagy melegben az ember beszalad combig vagy derékig a vízbe és megvárja, amíg az első hullám átcsap rajta, és utána vacogva és felfrissülve kiszalad.

A második héten kiderült, hogy a namíbiai vízumomat, amire vártam, valamilyen adminisztratív hiba miatt csak április 1.-től kapom meg. Addig nem akartam Fokvárosban maradni, így átmentem Durbanbe. Az utazás megszervezése azonban nem volt könnyű.

Dél-Afrikában egy nemzeti (South African Airways) és három fapados légitársaság van (Nationwide, OneTime, valamint a Kulula Airways). Azt tudtam ugyan, hogy Afrikában a nagy távolságok miatt mindenki repül, de nem voltam felkészülve rá, hogy ez valójában mit is jelent: Fokváros és Durban között naponta legalább 8-10 járat közlekedik, átlag kétóránként megy egy gép (és nem kis Fokkerek, hanem nagy 737-esek). Nos, hétfőn egy hétre előre már mindhárom fapados társaság összes járata teli volt, egyedül a SAA csütörtök déli járatára találtam szabad helyet. Így ezzel érkeztem meg múlt héten Durbanbe, ahol párás indiai-óceáni meleg és sok munka várt…

Végül három hetet töltöttem Durbanben, ami Dél-Afrika második legnagyobb városa, és egyben legnagyobb kikötője. Pontosabban egy Pinetown nevű kisvárosban, amely a városközponttól 20 km-re van. Szerencsére pont az autópálya mellett, így fél óra alatt kényelmesen be lehetett menni a sűrűn közlekedő iránytaxikkal. Ezek 15 személyes Toyota kisbuszok, a viteldíj 5,50 rand (kb. 200 Ft.-). Összehasonlításképp a normál taxi tarifája 150-200 rand (!) között mozog, a menetidő gyakorlatilag ugyanannyi. Durban Zuluföld (KwaZulu-Natal) központja, gyönyörű tengerparti sávval, víziparkkal, szállodákkal és cápahálókkal. A cápazárat – az egész partszakasz nagyobb strandja előtt – 1957-ben rakták ki. Ez érdekes módon nem egy egybefüggő drótháló a tengerfenékig, hanem halászháló csíkok, amelyek a cápák átlagos úszási mélységében vannak bójákról belógatva. A program lényege, hogy ne csak az embereket, hanem a cápákat is védjék… Évente egyébként mintegy 1200 cápa akad a hálóba, köztük a három emberre is veszélyes fajta, a tigris-, a zambezi- (bika-), illetve a fehér cápa. Amióta kint vannak a hálók, állítólag csak két halálos cápatámadás történt a durbani partoknál, míg előtte volt olyan év, hogy három hónap alatt 10 strandolót, illetve szörfözőt kaptak el. A hullámok ugyanis ideálisak a szörfhöz. A többség a boardon hasalva beevez, a rutinosabbak a nagy cölöpökön álló mólókon mennek be, és a végén ugranak deszkástul 6-7 méter magasról a tengerbe. Remek látvány. Vízimentők sűrűn vannak, a parton is, a vízben is, és aggályosan vigyáznak a bent lévőkre.

A strand nagyon klassz: az Indiai-óceán meleg és hullámos, órákig lehet benne ugrálni. Feltéve, ha valaki vigyáz a holmidra a parton. Ugyanis közbiztonság, mint olyan, nem nagyon létezik. Míg Fokvárosban sok rendőr járőrözött, addig Durbanben szinte egyet sem láttam három hét alatt. Sötétedés után négynél kevesebben nem ajánlott kimenni az utcára, mert elég nagy a valószínűsége, hogy kirabolnak. Itt a fekete - külföldi - diákok is félnek egyedül. Két diák, egy kenyai és egy profi kosaras testfelépítésű ugandai alig tudott elmenekülni egyik este, miután hat-nyolc helybeli kiszúrta, hogy külföldiek. Az egyik tanártól fényes nappal, az iskola kapuja előtt vette el két késsel hadonászó fickó a telefonját.

Durban, végre felfedezve az igazi belvárost, nagyon szép. Nagy, forgalmas, pálmafás, igazi afrikai kikötőváros. A nagy főutak tele sokemeletes áruházakkal, piaccal, és az 1910-ben épült, 48 méter magas kupolájú hatalmas városházával, ami a belfasti városháza alapján épült. És tömeg mindenhol, az utcákon feketék és indiaiak (India után itt él a legnagyobb, több mint egymillió lélekszámú indiai közösség, akiknek az ősei 1851 után érkeztek ide Indiából, amikor a cukorgyártáshoz olcsó munkaerőre volt szükség a cukornád ültetvényeken.), az áruházakban és a strandon legalább felerészben fehérek. Gondolom ők nem gyalog járnak.

Az időjárás viszont vegyes: az útikönyvek szerint Durban éghajlata csodás, mert nagyon kicsi a téli-nyári ingadozás, egész évben meleg van. Lehet, viszont nagyon csapadékos és fülledt. A tapasztalatom szerint két nap jó idő után biztos, hogy egy esős nap jön. A hőérzet egyébként a nagy páratartalom miatt jóval nagyobb, a vizes ruhák egyszerűen nem száradnak meg. Ezt lehet látni a növényzeten is, az egész környéken nagyon sűrű, buja a vegetáció.

Aztán március végén végre megjött a vízum, egy cizellált levél a namíbiai belügyminisztériumtól, igazolva, hogy beléphetek az országba. Hat hónapig érvényes, szerencsére – az eredeti leírással szemben – többszöri belépésre jogosít. Április 6.-án este indultam Durbanből busszal, reggelre értünk Johannesburgba, onnan tovább egy Upington nevű városba, ami még Dél-Afrika, de már közel a namíbiai határhoz, onnan végre fel Windhoekba. Aztán Windhoekből még két busz, amíg felértem a projekthez, ami egészen északon az angolai határ közelében van, egy Oshakati nevű városka közelében. Szinte pontosan két napig utaztam, az Indiai-óceántól Észak-Namíbiáig. A dél-afrikai távolsági buszok egyébként meglehetősen jók, emeletesek, a csomagoknak külön utánfutó. Két fehér sofőr és két hostess, akik néhány óránként kávét és teát hordanak körbe. Durbantől Upingtonig az utasok többsége fehér volt, a sofőröket is beleértve mindenki afrikaansul beszélt. Namíbiában viszont már fele-fele volt az arány. Mindkét ország gyönyörű, vadregényes és kietlen, de míg Dél-Afrikában minden igényt kielégítő út menti csárdák, éttermek és szupermarketek vannak szinte mindenhol, addig Namíbiában jóval egyszerűbb a kínálat… Egyébként egy nyílegyenes, kifogástalan minőségű országút megy át az országon, két oldalt vagy sivatag vagy (magán) vadászparkok. Az ország területének 15 százaléka nemzeti park. Namíbia lakossága 1,8 millió, az ország akkora, mint egyharmad Európa. A népsűrűség ezért rettentő kicsi, állítólag a legkisebb a világon. Az utas ebből csak annyit vesz észre, hogy települések átlagosan 100 km-enként vannak, út menti fogadó nincs, csak lodge-ok és szafariaparkok, benzinkút se sokkal sűrűbben, és alig van forgalom az utakon. Délen az antilopokra és a varacskos disznókra kell vigyázni, északon a szamarak és a szarvasmarhák kóborolnak szabadon az utakon.

A projektünk egészen északon van, az angolai határtól 20 km-re. Mivel az ország legnagyobb része sivatag (Namíb-, illetve Kalahari-), a lakosság legalább fele a szűk északi sávban él. Ennek a fővárosa Oshakati, ami egy 100 ezres lakosú város. Itt van a központi projektiroda, ahol hivatalosan dolgozni fogok. A szállás viszont még ettől is 80 km-re északra van. A legközelebbi falu 10 km-re van, sajnos az infrastruktúra itt fent nagyon akadozik, Internet gyakorlatilag nincs, csak helyi mobiltelefon működik, kávéházak, éttermek európai értelemben nincsenek, büfének nevezett vályogbódékban lehet állva enni, a szintén vályogbódékban működő közértekben viszont meglepően jó és széles a választék. Van két kisáruház, azok teljesen kultúráltak. A termékek legnagyobb része Dél-Afrikai, bár a múlt héten vett Nokia telefonomon Made in Hungary felirat szerepelt… Járda természetesen nincs, az utak nem is föld-, hanem homokutak, a gyalogosok, kecskék, szamarak és szarvasmarhák csereszabatosan mászkálnak mindenfelé. Shell-kút, bankfiókok és ATM-ek persze mindenhol vannak.
Értékeld az élménybeszámolót!
9.3 (3 szavazat)
Lépj be az értékeléshez!
Hozzászólások:

Még senki sem szólt hozzá a témához!

Ahhoz, hogy hozzászólhass válaszd a belépést vagy regisztrálj, ha még nem vagy tagjanik közt!

Az élménybeszámolóhoz tartozó

album

Ajánljuk

még figyelmedbe

Magyar  Română  Slovenčina