Utazásom Afrikában: 3. Etosha Nemzeti Park, Okavango folyó, Vikt

Namíbia

Ott-tartózkodás ideje: 2006. júl. 01.  (1 nap)

2 hozzászólás I 6 070 látogató olvasta. Rögzítve: 2008. jún. 05. küldd el ismerősödnek
Oszd meg ezt az oldalt!
avatar MolnarZsolt Beszámolója

Cimkék: Etosha  Namíbia  Viktória-vízesés  Zambia 

2006. márciusától 2007. januárjáig közel egy évet töltöttem Afrika déli részén Namíbiától Dél-Afrikán keresztül Malawiig. Az itt szerzett élményeimről és utazásaimról olvashattok az alábbiakban.

Namíbia gyönyörű ország, de a nagy távolságok és a tömegközlekedés hiánya miatt saját autó nélkül nem könnyű beutazni. Július elején viszont szabadságon voltam, egy hét alatt utazva több ezer kilométert az Etosha Nemzeti Parktól a Viktória vízesésig. Namíbiában turistának lenni egyrészt jó, másrészt sokszor bosszantó. Jó, mert sok látnivaló van, könnyű utazni, jók az utak, működnek a benzinkutak, segítőkészek az emberek, és nem utolsó sorban azért, mert jó a közbiztonság. Bosszantó, mert az ország nincs ráállva az idegenforgalomra, a szolgáltatási színvonal gyakran nincs arányban az árakkal, azaz a minőség sokszor elmarad a várttól. Ez főleg az állami kezelésű helyekre érvényes, szállodákra, éttermekre, nemzeti parkokra egyaránt. A magántulajdonban lévő lodge-ok, szállodák viszont minden igényt kielégítenek.

Az első állomásunk az Etosha Nemzeti Park volt, ami az egyik legszebb ezen a féltekén. Namíbia északi része még 50-60 évvel ezelőtt is egybefüggő erdős-szavannás terület volt, gazdag állatvilággal. Ez mára fokozatosan mezőgazdasági területté alakult, az 1907-ben (!) még a német gyarmati időkben alapított Etosha Nemzeti Park azonban azóta is ideális környezetet jelent az itt élő állatoknak. Erre a legjobb példa, hogy az Etoshában élő elefántok a legnagyobb méretűek az afrikai elefántok között. A park, amely alapításakor a világ legnagyobb területű nemzeti parkja volt, egy kiszáradt, sós tómeder köré épül, amely csak az esős évszak végén telik meg minimális vízzel. A tómeder több mint 10 millió évvel ezelőtt alakult ki, és 16 ezer évvel ezelőtt, a jégkorszak elmúltával töltődött fel vízzel. A tavat tápláló folyó azonban a tektonikus lemezek elmozdulása miatt megváltoztatta irányát, így a tó egy elképesztően finom, fehér sós réteget hátrahagyva kiszáradt. A tükörsima, 150 km-en keresztül húzódó kihalt tómeder holdbéli tájra emlékeztet.

A park kocsival jól bejárható, a különböző itatók és egyéb, az állatok által kedvelt helyek szépen ki vannak táblázva. Szabadon lehet közlekedni, betartva néhány alapszabályt, úgymint tilos kiszállni az autóból, valamint sötétedés után valamelyik körbekerített táborhelyre kell menni. Ebből három van, egyszerű bungalókkal, éttermekkel és boltokkal. A parkon belül a maximális sebesség 60 km/h, azonban a sok látnivaló miatt legtöbbször lépésben mentünk. Első éjszaka még a parkon kívül, Namíbia első ötcsillagos szállodájában, az Epacha Lodge-ban szálltunk meg. A lodge afrikai találmány, átmenet a szálloda és egy szafari tábor között, külön bungalókkal (vagy összkomfortos sátrakkal) és egy központi, általában kombinált étterem-bár-társalgó funkciójú épülettel. Ártól függően a komfortfokozatuk változik, de mindegyik szervesen illeszkedik az afrikai környezetbe, rettentő hangulatosak.

Az állatokra nem panaszkodhattunk. Május elején már jártam itt, akkor épp véget ért az esős évszak, minden vizes volt még, az állatoknak nem kellett az itatókhoz menni. Akkor is sok állatot láttunk, de főleg messziről, igazán látványos most volt, a száraz évszak közepén. Az itatóknál hemzsegtek a vadak, eléggé felejthetetlen látvány mondjuk egy 50 egyedből álló elefántcsordát nézni, amint a fák közül előtűnve megállíthatatlanul vonulnak a vízhez. Vagy párzó oroszlánokat a kocsitól tíz méterre. De őket nemcsak mi néztük érdeklődve, hanem egy jókora zebracsapat is, alig messzebbről, mint mi. Amint az egyik oroszlán felállt, a zebracsapat hirtelen megélénkült, hátrált pár métert, majd újból megállt és felvette a figyelő pózt. Pontosan tudták, hogy az oroszlánok nem támadó kedvükben vannak. De láttunk még orrszarvúkat, zsiráfokat, gnúkat, különböző antilopokat, meg egy csomó mást, aminek nem tudtuk a nevét. A park domborzatilag nagyon változatos, a dombos erdőktől a szavannán át a félsivatagos pusztáig minden megtalálható benne.

Sajnos a nagy távolságok miatt feszített volt a program, másfél nap Etosha után észak-keletnek vettük az irányt. Rundu-nál elértük az Okavango folyót, ott keletnek fordultunk a Caprivi övezet irányába. Ez egy mintegy 400 km hosszú sáv Zambia és Botswana közé benyúlva, a sáv szélessége a legtöbb helyen 20-30 km, a végén kiöblösödve. Gyakorlatilag egy egyenes út megy végig rajta, jelentőségét az adja, hogy ezen keresztül lehet eljutni a szomszédos Viktória vízeséshez. Ehhez az átjáróhoz az Afrika gyarmati felosztásáról döntő 1875-ös berlini konferencián Németország sikerrel ragaszkodott, és azóta is Namíbia része, noha a capriviak váltig állítják, hogy sem történelmileg, sem kulturálisan, sem nyelvi vagy gazdasági kötődéssel nem tartoznak Namíbiához, leginkább önállóak szeretnének lenni. Az önállósági mozgalmuk vezetői ellen jelenleg hazaárulás vádjával folyik bírósági eljárás a windhoeki központi bíróságon… Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a Caprivi régió messze a legszegényebb és legelmaradottabb még Namíbián belül is. Földrajzilag viszont nagyban különbözik az ország többi, száraz, sivatagos részétől: ez már erdős terület, három folyóval, amelyek közül a két nagy a Zambezi és az Okavango. Itt, azaz az Okavango partján lévő Mahango Nemzeti Parknál volt a következő megállónk. Az Okavango két dolog miatt híres: az egyik a madárvilága, mintegy 400 fajta madár őshonos itt; a másik a deltája, ami a föld egyetlen szárazföldi deltája, ami azt jelenti, hogy a folyó nem tengerbe ömlik, hanem a Kalahári sivatag homokja nyeli el egy többszáz kilométer kiterjedésű, szigetekkel teli árterület után. A delta középső része csak légi úton megközelíthető, állítólag a világ egyik legszebb helye. De az már Botswanában van, még vagy 500 km-re délre.

A lodge-unk a folyópartra épült, ez már igazi vízi világ krokodilokkal és vízilovakkal. Négyszemélyes lapos fenekű alumínium motorcsónakkal vittek körbe minket. Míg a krokodilok félénkek, a csónak zajára elmenekülnek, a vízilovak inkább kíváncsiak. És nem szeretik, ha zavarják őket. A szállással szemben, egy kis sziget csücskénél egy 30-40 állatból álló víziló kolónia tanyázott. Amikor megjelent a csónak, egymás után kezdtek nézni minket. Világosan jelezték, hogy látnak minket, és néhányan a víz alatt igyekeztek felderíteni minket. És ez már nem volt vicc. Ha veszélyben érzik magukat, a kéttonnás állatok könnyen felboríthatják a csónakot, és Afrikában az összes állattámadás közül a vízilóvak támadása miatt hal meg a legtöbb ember. Ez a csónakosunk arcán is látszott, nagyon koncentrált arra, hogy mozgásban tartsa a hajót, elhátráljon a közeledő vízilovak elől. Két nappal később a szomszédos lodge volt a szállásunk, ahol bungalók helyett telepített, fürdőszobával egybeépített sátrak álltak. És ide minden éjjel kijöttek a vízilovak, félelmetes volt hallgatni, amint a sátrak körül legelik a füvet, csámcsogva, röfögve, és dübörögve mászkálva.

Ezt a helyet egy harmadik generációs, 60 körüli német fickó vezette. Windhoek mellett van egy családi farmjuk, de megunta, és másfél éve megvette itt az Elefánt lodge-ot. Még vízilovak nélkül is nagyon hangulatos lett volna, már a bejárat megközelítése is kalandos volt, egy sima kétkerék-hajtásos kiskocsi lehet, hogy elakadt volna a vízben és a homokban. A turisták és a helybeliek itt egyaránt Toyota Land Cruiser kategóriájú kocsikkal járnak. Egyébként a lodge nem volt nagy, hat-hét komfortos, kétszemélyes, fürdőszobás sátorból, a folyópartra nyíló nádfedeles ebédlőből, egy kis úszómedencéből, valamint egy nagy, az Okavango fölé nyúló napozó teraszból állt. Minden két sátorhoz egy félig a földbe ásott vas vízmelegítő tartály tartozott, ami alá a személyzet délután tüzet rakott, ez szolgáltatta a melegvizet. Horst elmondása szerint napi három-négy család kényelmes bevételt és megélhetést biztosít. A legtöbb vendég Európából (Németország, Hollandia, Olaszország) jön, a dél-afrikaiak csak most kezdik felfedezni. Magyar vendége még nem volt, horvát és orosz már igen.

A Caprivi övezeten egyetlen út vezet végig. Kétoldalt erdő, és 200 km-en keresztül elefántveszélyt jelző táblák. Jogosan, odafelé kétszer is keresztezték elefántok az utat, és minden tele volt a nyomukkal. A régió fővárosa Katima Mulino, egy viszonylag jellegtelen határváros a Zambezi partján.

A Viktória vízesés Zambia és Zimbabwe határán van, de Zimbabwébe a közút Botswanán keresztül megy, ahova a határon magyaroknak nem lehet vízumot váltani, így Zambia felé mentünk. Igaz csak gyalog, mert a dél-afrikai rendszámú bérautónkat az AVIS nem engedte át Zambiába. Így reggel átsétáltunk a határon, a zambiai oldalon kis keresés után megtaláltuk a határőrség lepusztult bódéját (határőrök nem zavarják az embert, ha nem akarunk, meg sem kell állni), 25 USD-ért kaptunk egy vízumot, és beültünk az első taxiba. Kialkudtuk az árat Livingstone-ig és vissza, és elindultunk. A vízesés 200 km-re van a határtól. Az első 100 km-en két rendőrségi ellenőrzőponton haladtunk át, a harmadikon már nem engedték át a taxist (nem volt engedélye). Így átszálltunk egy mögöttünk jövő kisbuszba, az elvitt egy lodge-ig, ahol végre találtunk egy másik taxist, aki körbevitt és megmutatta a vízesést.

A skót dr. David Livingstone 1855-ben fedezte fel Afrika legnagyobb vízesését és nevezte el Viktória kiránynő tiszteletére. A Viktória vízesés a Zambezi középső szakaszán van, ahol a több mint 1 km széles, lapályszerű folyó egy szűk, mindössze 120 méter széles kanyargó hasadékba zuhan. A világon a Viktória vízesésnek van a legnagyobb egybefüggő vízfala: 1,7 km széles és 128 méter magas. A helybeliek Mosi-oa-Tunya-nak, azaz mennydörgő füstnek nevezik. A lezúduló vizet kísérő permet 300-500 méter magas és 50 km-ről is látni. Közelről olyan, mintha zuhogó esőben állnál. Szivárvány mindenfelé. A vízesés Zambiából látványos igazán, a 10 USD-os belépőért a szemközti oldal többszáz méter hosszú kiépített sétányáról a vízesés felső peremével egymagasságból lehet nézni a lezúduló vizet.

Az alsó szakaszhoz kocsival kell lemenni. Itt áll az 1905-ben épült vasúti híd, ami a Zambezin átmenő mindössze öt híd egyike. A híd eredetileg a Kairó–Fokváros vasútvonal része lett volna, és a zambiai Livingstone várost köti össze a zimbabwei Victoria Falls várossal. Ez a rész teljesen a turistáké, a hídról szintén gyönyörű látvány nyílik a vízesésre, és akinek kedve tartja, az kipróbálhatja a bungee jumpingot is a 125 méter magas hídról. Főleg, ha bízik a helyi gumikötélben, és hogy a zambiaiak majd visszahúzzák...

Még este vissza akartunk menni Namíbiába, de ez nem sikerült, mert a határt este 6-kor bezárták, így kénytelenek voltunk a túloldalon éjszakázni.
További kapcsolódó élménybeszámolók:
Értékeld az élménybeszámolót!
0 (0 szavazat)
Lépj be az értékeléshez!
Hozzászólások:
MolnarZsolt - 2008.07.06. 01:23

Németül már csak a német turisták által látogatott lodge-okban, ill. swakopmundban beszélnek, egyébként a többség - sajnos - azt sem tudja, hogy valaha német gyarmat voltak. egyszer tartottam 50 helybéli kollégámnak egy prezentációt afrika történelmérol: ijeszto volt. a legelemibb dolgokat sem ismerték,pl. fogalmuk sem volt, hogy a szomszédos angola miért portugál nyelvu és ok miért angol / német. semmit nem tudtak a gyarmatosításokról, de a rabszolgaságról sem... ugyanakkor az egyik közös kollégát ki akarták közösíteni, mert boszorkánynak tartották. szegény lány, nem viselte túl jól. Jó utat az északi sarkra! remélem lesz róla beszámoló.

halmose - 2008.07.05. 22:08

Én is voltam ezen a környéken 1999 decemberben. Én a Viktoria vizesésnél kezdtem és elmentem egy 4-Country safarira, az Okavango deltában szintén pléh csónakban rettegtem, hogy a vizilovak felboritanak és a partnál heverésző krokodilusok felfalnak, de megusztuk. Raftingolni mentem a Zambezira, beestem a vizbe a második vizesésnél és eltört a kezem. Mikor kértem a szálloda igazgatót, hogy segitsen áttenni a repülőjegyemet mert törött kézzel itt nem sokat tudok már csinálni, megkérdezte: " a banji jumpingot már próbálta? Voltam Namibiában is nekem is a legnagyobb élmény az volt, hogy még a fekete cselédlányok is perfekt németül beszéltek és hogy minden körbe van keritve drótkeritéssel, no persze ez csak vicc. Élmény az állatok voltak a sivatag, az arany bánya, pelikánok, osztrigás pezsgős hajókázás stb. Nagyon klasz volt. Halmos Erzsi Holnap indulok az Északi sarokra.


Ahhoz, hogy hozzászólhass válaszd a belépést vagy regisztrálj, ha még nem vagy tagjanik közt!

Az élménybeszámolóhoz tartozó

album

Ajánljuk

még figyelmedbe

Magyar  Română  Slovenčina