Utazásom Afrikában: 7. A melegszívû Malawi

Malawi

Ott-tartózkodás ideje: 2006. okt. 16.  - 2006. dec. 15. (60 nap)

1 hozzászólás I 7 685 látogató olvasta. Rögzítve: 2008. jún. 08. küldd el ismerősödnek
Oszd meg ezt az oldalt!
avatar MolnarZsolt Beszámolója

Cimkék: Blantyre  Liwonde  Malawi  Malawi-tó 

2006. márciusától 2007. januárjáig közel egy évet töltöttem Afrika déli részén Namíbiától Dél-Afrikán keresztül Malawiig. Az itt szerzett élményeimről és utazásaimról olvashattok az alábbiakban.

Kicsit több mint két hónapot voltam Malawiban, és nagyon megszerettem. Mulatságos kis ország, nehéz komolyan venni. Olyan jóindulatúak és készségesek az emberek, hogy nem lehet sokáig haragudni rájuk. A házunkkal szemben volt egy közért, amit nem nagyon szerettem, mert kiszámíthatatlan és drága volt. Egyik vasárnap reggel viszont siettünk valahova. Zuhogó esőben álltunk a ház előtt és vártunk a buszra, ami nem akart jönni. Egyszer csak megáll előttünk egy csillogó-villogó Toyota Land Cruiser benne egy totál ismeretlen figura. Intett, hogy szálljunk be, majd bemutatkozott: közölte, hogy ő a szemközti közért tulajdonosa, az ablakból látta, hogy a buszra várunk, és nem akarta, hogy ilyen időben sokáig ázzunk, ezért beült a kocsijába, és átjött értünk, hogy bevigyen a városba. Mint mondta, ennyi a minimum, amit megtehet a vevőiért. És ez teljesen tipikus magatartás, szinte minden helyzetben zavarba ejtően segítőkészek. Ha nem találsz valamit, rohannak és mutatják az utat, ha elakad a kocsid a sárban, jönnek és kitolják, ha problémád van, komolyan igyekeznek megoldást találni.

És szeretik a fehéreket. Még Blantyre-ben is büszkék arra és gyerekesen örülnek, ha egy fehérrel mutatkozhatnak együtt. Vidéken a fehér ember ritkaságszámba megy, a gyerekek tömegestül jönnek, tapogatnak, meg akarják fogni a ruhádat, nagyon tetszik nekik, hogy egy élő-eleven fehér embert láthatnak. A városokban viszont meglepően sok fehér él (dolgozik), a tapasztalatunk viszont az, hogy szinte kivétel nélkül mindannyian segélyszolgálati munkatársak vagy tanácsadók.

Malawiban nagy a muszlim és az indiai közösség, a városokban az üzletek és éttermek legnagyobb része az ő kezükben van. A személyzet viszont afrikai, ami érdekes kettősség: Namíbiához hasonlóan az itteni afrikaiak sem értenek az üzlethez, a pincérek, eladók mindenhol hihetetlenül lassúak és idegesítően nem felkészültek, általában a saját étlapjukat sem ismerik. A megrendelt étel gyakran nincsen, a legváratlanabb alapanyagok fogynak el (pl. só vagy ketchup), és nem érted, hogy miért nem vesz egy csomaggal a szomszédok közértben. Mert nem vesz, soha sehol, inkább adja a kaját só nélkül egy napig. És nem érted, hogy miért van krétával a falitáblára kiírva néhány olyan étel, amit hónapok óta nem szolgálnak fel. Amikor megkéred őket, hogy esetleg töröljék le, ha már nincsen, csak vonogatják a vállukat és vihognak. De nem törlik le. Nyolc hónap után az ember persze már rutinos, és nem bosszankodik ilyeneken, inkább szórakozik azon, hogy a muszlim és indiai tulajdonosok vevőbarát igyekezete hogy akad és hal el a saját helyi alkalmazottaik közönyén. Négy afrikai ország tapasztalata, hogy kár erőlködni, úgyis mindig Afrika győz (AWA – „Africa Wins Again”). Ez sajnos Malawiban is így van, azzal a különbséggel, hogy itt kedvesebben és vidámabban nem működnek a dolgok.

Az első két hónapban dolgoztam. Végiglátogattam a boltok többségét, kiértékeltem a tevékenységüket, tartottam marketing és ügyfélszolgálati tréninget és továbbképzést, terveztem egy új arculatot, írtam hírlevelet és összeállítottam egy marketing és egy üzletpolitikai javaslatot. És közben, hétvégeken igyekeztünk minél többet utazni. Míg Blantyre egy rendezett és kulturált város éttermekkel, bank-automatákkal és brit egyenruhás közlekedési rendőrökkel, addig a vidéki Malawi nagyon elmaradott és szegény. Viszont gyönyörű. Hegyek és nemzeti parkok mindenhol, és persze a Malawi (Nyasza) tó. Az ország szeretné kihasználni a turizmusban rejlő lehetőségeket, de azon kívül, hogy kreáltak egy meglepően igaz és találó szlogent („The warm heart of Africa”), és készült egy-két nagyon szép prospektus, szervezett idegenforgalom nem létezik. A néhány városi és tópart szállodán kívül nincsen semmi, nincsenek éttermek, szórakozási és kulturális lehetőségek, nincs kiépített infrastruktúra és tömegközlekedés. Malawi egyelőre a hátizsákos turisták országa; a szállások legnagyobb része ún. „backpacker” lodge, ami viszonylag egyszerű komfortfokozatú turistaszállás, az ár 5-10 USD/nap, a tulajdonosok legtöbbször angolok vagy dél-afrikaiak, a vendégek 90 százaléka szintén angol anyanyelvű fiatal. Aki nem riad vissza a helyi közlekedési eszközöktől, esetenként a fárasztó gyaloglástól, az egy csodálatos országot ismerhet meg. Pár hete elmentünk a Liwonde Nemzeti Parkba, ami Blantyre-től kb. 100 km-re északra van a Shire folyó partján. Mivel itt nincsenek nagyragadozók, gyalog is be lehet járni, csak az elefántokra kell figyelni. Azok ugyanis vannak, mi távolról láttunk egy vonuló csordát, szép volt. És rengetek víziló és krokodil van a folyón, az Okavango vízilovaival ellentétben az itteniek meglepően barátságosak és egyáltalán nem agresszívak.

Már több mint egy hónapja hivatalosan elkezdődött az esős évszak. Ez fülledt meleget jelent, és egyelőre két-három naponta egy-egy özönvízszerű és félnapig tartó záport. Csatornázás persze nincs, ilyenkor az egész város egy napig úszik a vízben.

November végén befejeztem a munkát, leszámoltam, leadtam mindent, azóta turista vagyok. A terv a Namíbián, Dél-Afrikán és Mozambikon átívelő út befejezése Malawin és Tanzánián keresztül Zanzibárig. Blantyre-ből indultunk busszal a fővárosba, Lilongwe-be. A megérkezés kalandos volt, mert a taxisnak fogalma sem volt, hogy hol van a szállásunk (James Lodge). Ajánlottam neki, hogy talán hívja fel őket telefonon, és kérdezze meg a címet, ha már nekünk azt mondta, hogy tudja hol van. De nem volt telefonja sem, sőt benzin sem a kocsijában. Így először tankolni mentünk, ahol a benzinkutas megunta a szerencsétlenkedéseit, és felhívta a szállót, majd elmagyarázta a sofőrnek, hogy hogy jut el oda. Lilongwét nem akartuk megnézi, így másnap irány a tópart. Salimáig mentünk busszal, onnan egy kisteherautó platóján Senga Bay-ig, ami a Malawi tó dél-nyugati részén fekvő üdülőváros. Persze helyi viszonylatban, ami sok backpacker szállót jelent a semmi közepén. A „város” egy nagyon hangulatos helyi halászfalú. A tó klassz, homokos-pálmafás strand végig, a víz elképesztően meleg és kellemesen hullámos. A Malawi tó Afrika harmadik legnagyobb és a legmélyebb tava, több mint 500 km hosszú és 60-70 km széles. Szóval nagy. Nagyon kellemes szállásunk volt egy helyi vendégházban tojásrántottás reggelivel és rengeteg hallal vacsorára. A néhány turista gyakorlatilag elveszett a parton, strandolás közben néztük, hogy éli mindennapi életét egy malawi halászfalu. Másnap egy halászcsónakkal átvittek a 4 km-re lévő Halászsas szigetre, ami egy kis szikladarab, és nevét a rajta fészkelő millió halászsasról kapta (ez egyébként Malawi nemzeti madara). A sziklák miatt itt tiszta a víz, lehet maszkkal nézelődni (semmi különös), és felmászni a sziklatetőn álló világítótoronyba (onnan lehet látni a szemközti mozambiki partot), miközben a hajós kísérőnk megsüti parázson a frissen fogott halat (Chambo), amit kenyérrel és mangóval eszünk meg. Nagyon hangulatos és finom.

Itt két napig maradunk, majd átmegyünk egy 30 km-re lévő kikötőbe (Chipoka), ahol behajózunk a Llala nevű gőzösre. A főútról a kikötőig (3 km) az egyetlen közlekedési eszköz (hacsak valaki nem akar a 35 fokban 30 kg-os cuccot cipelve sétálni) a bicikli taxi – ez egy jópofa dolog, a közönséges fekete férfikerékpár, aminek a csomagtartója egy párnázott ülés, és a hátsó tengelyre két lábtartót hegesztettek. A viteldíj kb. 75 forint, nekünk kényelmes volt… A Llala egy több mint ötven éves hajó, eredetileg Glasgow-ban épült, és rejtély, hogy hogyan került Skóciából a Malawi tóra. Itt 1972 óta teljesít szolgálatot. Hetente egyszer jár, pénteken indul a déli Majom öbölből északra végig a tavon, kikötve a nyugati (malawi) és a keleti (mozambiki) kikötőkben, valamint néhány szigeten. Nagy forgalmat bonyolít, a legtöbb helyhez ugyanis ez az egyetlen közlekedési eszköz. A kikötés persze önmagában is érdekes, a legtöbb helyen ugyanis sincs kiépített kikötő; a hajó lehorgonyoz mintegy 500 méterre a parttól, onnan a 22 személyes motoros mentőcsónak megy a partra, azaz megáll a homokos part közelében a combig érő vízben. A ki- és beszálló utasok beugranak a vízbe és fejükön a csomagokkal kimennek, illetve bejönnek. Ha sok ki- és beszálló van, akkor ez bizony elég sokáig tart. Mi ilyenkor a hajó körül úszkáltunk a vízben, a többezer helyi utas nagy örömére. Fehér utas persze csak mutatóban volt, és a Llala sem egy tipikus sétahajó: az utasok egymás hegyén-hátán ülnek, állnak és fekszenek a földön, legtöbbször a saját szedett-vedett csomagjukon, tömeg mindenhol, közlekedni nem lehet. Mi a másodosztályon voltunk, itt legalább le lehetett ülni. A harmadosztály botrányos, de csak azon a szinten volt WC (arról jobb nem beszélni) és büfé (vajas kenyérrel, teával, kólával és sörrel). Mi két éjszakát és egy nappalt utaztunk a kb. 2 ezer forintos jegyért. Aludni kimentünk az orrfedélzetre a mentőcsónakok és a rakomány közé és a csillagok alá. Itt legalább kellemesen hűs volt. A reggel egy mozambiki kikötőben ért, ahol már csak a hajón lévő mozambiki határőrt kellett meggyőzni, hogy engedje meg, hogy a hajó körül úszkáljunk (a mozambiki felségvizeken), és higgye el, hogy nem akarunk kiúszni útlevél nélkül a partra. Végül megengedte.

Harmadnap megérkeztünk Nkata Bay-be, ami már északon van, viszonylag fejlett kikötővel (móló!, nem kell vízbe ugrálni) és idegenforgalommal. Utazni egyébként nagyon könnyű és kényelmes. Viszonylag felesleges bármit is előre foglalni. Ha bárhova megérkezel, jelen esetben hajnali 5-kor egy idegen kikötőbe, már várnak a helyi szállások képviselői és egymásra licitálva próbálnak vendéget fogni. Mi a „Mayoka Village-be” mentünk, mert ennek az embere színes prospektust is hozott, képekkel, árakkal. És autós transferrrel. Nkata Bay-ben a tópart olyan mint a horvát Adria, sziklás és hegyes szállodákkal és búvárbázissal. Ez megint egy másik arca Malawinak. A „Mayoka Village” egy csomó bungalóból áll a hegyoldalban, egy nagy, tóra nyíló központi épülettel, ami bár, étterem, társalgó, könyvtár és biliárdszoba egyben, természetesen falak nélkül, csak egy óriási nádtető. A bungalók nádfalúak, saját terasszal és tóparttal, kis ösvények mindenfelé. A víz teljesen átlátszó, lehet búvárkodni, csónakázni stb. Egyszer kivittünk egy helyi, fatörzsből kivájt kenut, ami a helyi vízi közlekedési eszköz; nem rossz, csak meglepően könnyű beborulni vele. A helyiek ehhez képest ezzel szállítanak mindent: homokot az építkezéshez, dobozolt élelmiszert és nagy üdítősrekeszeket. A szállást egy angol házaspár üzemelteti már 9. éve, egy éjszaka 15 dollár… A kajával nem vacakolunk sokat, a reggeli legtöbbször benne van az árban (rántotta stb.), utána valami könnyű ebéd (hal vagy csirke), vacsorára gyümölcs. Malawiban most a mangónak van a fő szezonja, de van persze banán és ananász is dögivel. Meg van valami szilva és cseresznye közötti átmenet is, ami szintén nagyon finom. A csapvíz, azt vettük észre, hogy legtöbb helyen iható, legalábbis semmi bajunk nincs tőle, és kólát is mindenhol lehet kapni.

Meleg van, és még mindig tart a jó idő. Amióta úton vagyunk egyszer esett az eső, a hajón. Egyébként napsütés és kánikula. A ruházkodás egyszerű: sort, póló és strandpapucs. Ez praktikus is, ha meg is ázol, hamar megszáradsz. Afrikában a legkellemetlenebb a kosz – egyszerűen minden koszos. Ha beülsz egy taxiba vagy egy minibuszba (a hajóról vagy teherautóról nem beszélve), félóra múlva tök mocskos lesz a ruhád. Hiába mosod ki, másnapra ismét koszos, és nem lehet semmit sem csinálni. A táska, hátizsák dettó.

Nkata Bay-ben két és fél napot maradtunk, majd átmentünk Észak-Malawi fővárosába, Mzuzu-ba. Ez 30-40 km, direkt egy kisteherautóval mentünk, sokkal kellemesebb hátul a platón utazni, még ha zsúfolt is emberrel, állattal (csirke) és csomaggal, mint egy fülledt és hasonlóan zsúfolt minibuszban. Mzuzuról naivan azt vártam, hogy Blantyre-szerűen fejlett lesz. Hát nem: az egész város egy nagy poros falu. Itt nincs semmi látnivaló, viszont innen mennek a buszok Tanzániába. Még este kimentünk a buszpályaudvarra, és találtunk is egy buszt, indulás másnap éjfélkor, ár 6 ezer forint. Meg is vettük előre a jegyet. Napközben mászkáltunk, vettünk egy-két dolgot a piacon, minden fillérekbe kerül, majd ki a buszhoz. Ami – nem meglepő módon – egy órát késett. Majd viszont jött az igazi meglepetés: teli volt, minden ülőhely foglalt, viszont senki sem értette, hogy miért nem akarunk állni (Mzuzu – Dar es salaam 21 óra(!)), a felszálló utasok sztoikus nyugalommal álltak, mintha a tömött 12-es buszon lennének a körúton és nem egy nemzetközi buszjáraton. Az igazsághoz tartozik, hogy rögtön visszaadták a jegyárat, de ezzel nem voltunk kisegítve. Vissza a szállásra, majd másnap reggel vissza a buszpályaudvarra. Direkt járat nincs, ezt már tudtuk, így marad a jól ismert afrikai közlekedés: egy helyi kisbusszal a határig, gyalog át, majd egy másik helyi busszal tovább. Itt ez a következőképpen nézett ki: Mzuzu-ból egy helyi – kényelmes és félig üres – busszal egy határközeli városig (4 óra). Innen taxival a határig (fél óra). Határ gyalog át, vízum, pénzváltás stb. (1,5 óra). A tanzániai oldalon gyaloglás a legközelebbi buszmegállóig, közben az önkéntes helyi kísérők folyamatos hessegetése (fél óra). Helyi kisbusz egy déli városig (Mbeya) (3 óra). Ott már este van, aznap nincs busz Dar es salaamba, így ott alvás. Az afrikai kézről-kézre adás megint működik, a kisbusz lerak a buszpályaudvaron, itt rögtön lecsapnak ránk, visznek a másik busztársasághoz, reggel 6-kor megy busz Dar es salaamba, miután megvesszük a jegyet, valaki elkísér egy közeli vendégházba, és közben megmutatja, hogy hol érdemes enni…

Dar es salaam viszont messze van, hiába megy a sofőr úgy mint egy őrült (az egyik pihenőnél meg is kértem, hogy lassabban menjen, mert komolyan féltünk), a menetidő 12 óra. A táj viszont gyönyörű, hegyek, viaduktok és nemzeti parkok – még a buszból is lehetett elefántcsordát látni.
MolnarZsolt kapcsolódó élménybeszámolói:
További kapcsolódó élménybeszámolók:
Értékeld az élménybeszámolót!
0 (0 szavazat)
Lépj be az értékeléshez!
Hozzászólások:
chimie - 2008.06.13. 23:28

"Mulatságos kis ország, nehéz komolyan venni. Olyan jóindulatúak és készségesek az emberek, hogy nem lehet sokáig haragudni rájuk."Hogy lehet má' ilyeneket írni, komolyan. Egy amerikai naplója Budapestről, kábé. Hogy egy másik tahósággal válaszoljak :)


Ahhoz, hogy hozzászólhass válaszd a belépést vagy regisztrálj, ha még nem vagy tagjanik közt!

Az élménybeszámolóhoz tartozó

album

Ajánljuk

még figyelmedbe

Magyar  Română  Slovenčina