Kuba 3. - Trinidad, a kubai Szentendre

Kuba Trinidad

Ott-tartózkodás ideje: 2008. márc. 24.  - 2008. márc. 26. (2 nap)

0 hozzászólás I 9 467 látogató olvasta. Rögzítve: 2009. jan. 30. küldd el ismerősödnek
Oszd meg ezt az oldalt!
avatar rider71 Beszámolója

Cimkék: Kuba  Trinidad 

2. nap Havanna – Trinidad 2008. március 24.

A reggeli a tegnapihoz hasonló volt, kicsit más gyümölcsökkel. A tegnap megbeszéltek alapján reggel 9-re odamentem az autóért, ami természetesen nem volt ott, 2 órát kellett várnom rá. Egy brit férfi mellettem műszaki hibás kocsija miatt reklamált, de nem kapott csereautót. Nem volt egy kedvező előjel, különösen, mert ugyanannál az ügynökségnél ugyanolyan típusú autót bérelt, mint amilyenre én is vártam. Aztán végre felszállt a füst és beszállhattam a várva várt, azúrkék Peugeot 206-osba. Átgurultam a szállásunk elé és kicsit aggódva hagytam ott az utcán az autót, mert az útikönyvek (és más tapasztalt utazók is) azt javasolták, hogy valakit mindig bízzak meg azzal, hogy figyelje az autót.. Nem feltétlenül azért, mert ellopnák, csak - a krónikus alkatrészhiányt enyhítendő - megszabadítanák néhány mozdítható részétől (visszapillantó, dísztárcsa, ablaktörlő). Amikor leértünk a csomagokkal, kocsink mögött már ott parkolt egy rendőrségi kockalada. Első gondolatom az volt, hogy biztos tilosban parkolok, de nem szálltak ki a rendőrök, amikor megjelentünk és elkezdtünk bepakolni. Valószínűleg csak a kocsi védelmében álltak oda, egyébként is jellemző az országban, hogy az igen erős rendőri jelenlét a rend fenntartását, a helyiek megzabolázását és a turisták védelmét szolgálja. A rendőri védelmet kihasználva a bepakolás után még beugrottunk a közeli boltba, hogy feltankoljunk (víz, kóla, keksz). A boltban csak CUC-ban lehetett fizetni, ennek ellenére meglehetősen sivár volt a választék. Az áruk üvegpult mögött, vagy az eladók mögötti polcon sorakoztak, meglehetősen hézagosan. A hagyományos nyugati márkákat az embargó miatt természetesen hiába is kerestük, de legalább sikerült megismerkednünk a Tukola fantázia névre hallgató koffeintartalmú üdítőitallal (nem volt sem rosszabb, sem jobb, mint a burmai Star Cola, ráadásul – Klári nagy örömére - aránylag széles körben lehetett kapni diétás változatát). Ezután nem volt már más hátra, mint belökni a CD lejátszóba a párizsi repülőtéren vásárolt Buddha Bar IX-t és „hit the road”.
A havannai forgalom meglehetősen nyugis volt: kevés autó, lassú tempó, semmi dudálás, tülekedés – sokkal könnyebb volt vezetni, mint Bejrútban vagy Damaszkuszban. Az útikönyv nyomatékosan felhívta a figyelmet, hogy Havannában gyakorlatilag nincsenek útjelző táblák, így elég nagy vállalkozás a városból kelet felé kivezető A1-es „Autopista”-t megtalálni. Mi mindenesetre nagy önbizalommal nekivágtunk, néztük hevenyészett térképünket és az iránytűt, hallgattunk megérzéseinkre és a számtalan megkérdezett helyi lakosra, majd 1 óra múlva még mindig Havanna körül bolyongtunk egy autópályának látszó úton. Egy lerobbant kockaladából helyi fiatalok bőszen integettek, hogy álljunk félre, majd egyikük kiszállt és felajánlotta, hogy elvezetnek minket a vágyott Autopistára. Nem volt túl bizalomgerjesztő alak (már az aranyfog gyanús lehetett volna), de addigra már elég kétségbeesettek voltunk. Először is visszaautóztunk addig a pontig, ahol egy órával azelőtt egy fiatalember készségesen elterelt minket a - mint az mostanra kiderült – rossz irányba (talán azért, mert nem fogadtuk el lelkes ajánlkozását, hogy kocsinkba beülve elkalauzol minket). Itt aztán mindenféle keskeny mellékutcákon kanyarogva elérkeztünk egy majdnem-földúthoz, ami egyszer csak – csodák csodája – becsatlakozott az autópályára. És valóban, az egész út alatt egyetlenegy táblával sem találkoztunk, nem tudom, magunktól hogy találtuk volna meg. Hálánkat egy 5 CUC-os bankjeggyel szerettük volna kifejezni újdonsült nemesfém-fogazatú barátunknak, aki azonban szemmel láthatóan elégedetlen volt az összeggel. Panszkodott, hogy mennyire drága itt a benzin (épp előtte tankoltam, 0.95 CUC volt 1 liter, azaz 1 USD) és legalább 20 CUC-ra lenne szüksége, hogy legalább a benzinköltségüket fedezzük. Közben társai is kiszálltak, így egy kissé feszült alkudozás kezdődött, végül morcosan 8 CUC-cal távoztak és még a kocsink oldalát sem karcolták meg. Később hallottunk egy német párról, akik 50 CUC-ot fizettek hasonló szolgáltatásért, így mi még aránylag jók voltunk. Levontuk az első tanulságot: aranyfogúakban nem bízunk.
Az Autopista A1 egy eleinte négy-, majd később háromsávos, útburkolati jelek nélküli, aránylag jó minőségű út volt. Az amúgy sem erős forgalom Havanna vonzáskörzetét elhagyva még inkább megcsappant, néhány teherautó, Zsiguli és amerikai autómatuzsálem lézengett csak az úton. Havannától távolodva egyre jobban szaporodtak a táblával természetesen nem jelzett kátyúk, az úttesten ácsorgó árusok és az autópályán átkelő kétökrös szekerek, így hamar rájöttem, hogy a 110-es sebességhatárt nem az esetleges traffipaxok miatt érdemes betartani. 170 kilométer után letértünk az autópályáról és egy elsőrendű úton folytattuk Cienfuegos irányába. Sík terepen, legelők mellett, teheneket és guajíró-kat (szalmakalapos kubai cowboy-okat) kerülgetve haladtunk kelet felé, bele az egyre feketébb esőfelhőkbe. Aztán leszakadt az ég, igazi masszív trópusi eső volt ez, néha olyan heves, hogy az ablaktörlő maximális fokozaton sem bírt vele lépést tartani, így kénytelenek voltunk kicsit félreállni. Eredetileg Cienfuegos-ban akartunk éjszakázni, de a Párizsban elvesztegetett egy nap miatt ezt a várost kihagytuk és az elkerülő utat simán megtalálva (ki volt táblázva!) folytattuk Trinidad felé. Az egyik rendőrségi ellenőrző pontnál megállítottak és kiderült, hogy nincsenek igazán rendben a papírjaink, ugyanis az autóbérlési szerződésen kanadai államporként szerepelek (biztos azért rontották el, mert kanadai irodán keresztül foglaltam le az autót). Valamit nagyon akart ezzel kapcsolatban a rendőr, de a nyelvi nehézségek miatt végül is utunkra engedett. A Trinidad-ig hátralevő 80 kilométer alatt mindössze két autót láttunk, azok is béreltek voltak. A síkságot zöldellő hegyek váltották fel, gyönyörű tájakon autóztunk, de a nap továbbra is bujkált előlünk. Végül délután 5 órakor szemerkélő esőben begördülünk Trinidad macskaköves utcáira. Az útikönyvből kinézett casa tele volt, viszont a tulajdonos ajánlott egy másikat, ahol volt egy szabad emeleti szoba, saját tetőterasszal, „beépített” idős kutyával (Lucero) és leguánnal, mindez 25 CUC-ért. Azonnal rávetődtünk a szobára, sokkal jobb volt, mint amire számítottunk. A kocsi éjszakai őrzését 2 CUC-ba került, a szemközti család egyik férfitagja vállalta az éjjeli őrködést. A vacsoráig az eső hol esett, hol nem, így inkább otthon maradtunk és a tetőteraszon beszélgettünk a másik kiadott szoba lakóival, egy nagyon szimpatikus holland párral. Herwin tulipánkersekedő, Inge pedig valami nyugdíjpénztárnál pénzügyi tanácsadó, Amszterdam mellett élnek egy nagy házban, pajtával, tyúkokkal stb. Ők már útjuk vége felé közeledtek, eddig 2200 km-t autókáztak. Vacsorára garnélát ettünk, salátával, moros y christianos- szal (babos rizs) és rengeteg gyümölccsel (10 CUC/fő), aztán Herwin-ék vezetésével felfedeztük Trinidad éjszakai életét. Az enyhén meredek, göcsörtösen macsakaköves utcákon hamar elértük a főteret (Plaza Mayor), ahonnan már nem volt messze a helyi Casa del Trova (kb. „Trubadúrok Háza”). Ilyen kulturális intézmény minden városban található, amolyan kisebb művelődési háznak felel meg, egész napos kulturális programokkal, CD és szuvenír bolttal, és este természetesen élő zenével. A hely már elég zsúfolt volt már, ráadásul egy (megint német) turistabuszból újabb csoport özönlött be. Voltak azért helyiek is és láttunk egy idős fehér nőt, fiatal kubaival. (Havannában főleg a kopaszodó düsseldorfi fémkereskedő – fiatal kubai lány páros dívott). Jókat nevetgéltünk Herwinékkel, aztán ők két mojito után hazamentek, mert másnap Vinales-ig akartak eljutni (kb 500 km). Mi viszont átmentünk a közeli Palenque de los Congos Reales nevű helyre, ami egy hatalmas szőlőlugassal fedett belső udvar volt, nagy színpaddal. Zsúfolásig tele volt a hely és Kubára nem jellemző módon mindenki ült, de így is fantasztikus hangulat volt, nem utolsósorban az Ache Son zenekarnak köszönhetően. Néhány daiquiri után véget ért a műsor és hazamentek a legények, velük együtt mi is. Éjfél volt már, mire a család nappaliján átvágva és a békésen szundikáló Lucero fölött átlépve óvatosan felmásztunk a lakrészünkbe vezető szűk lépcsőkön. Még jó hogy megbeszéltük, hogy korán lefekszünk.



3. nap Trinidad, Topes de Collantes 2008. március 25.

Ma egy kicsit lustábbra vettük a figurát és csak ½ 9-kor keltünk. A tetőteraszon elköltött bőséges reggeli után kiültünk a hintaszékbe és figyeltük az ébredező várost. A magasban keselyűk köröztek, lent a többszáz éves macskaköves utcákon pedig az emberek mentek a dolgukra, gyalog vagy biciklin. Felüdülés volt ez Havanna zűrzavara után, kocsit a turisták bérelt autóin kívül alig lehetett látni. Az 50 ezres lélekszámú városka ötszázéves történelme alatt általában hasonló képet mutathatott. Trinidad (Szentháromság) egyike volt a Velazquez által 1514-ben alapított hét településnek (Baracoa és Bayamo után a harmadik). Alig 4 évvel alapítása után Cortez gyakorlatilag kiürítette a várost, innen verbuvált ugyanis csapatokat mexikói hódításához. Az elkövetkező 200 évben a város csempészek és kalózok irányítása alatt állt, akik a spanyolok háta mögött virágzó rabszolga-kereskedelmet folytattak a brit kézen lévő Jamaikával. A város arculata a XIX. század elején változott meg, amikor a közeli Haiti-n kitört rabszolgalázadás miatt elmenekült francia gyarmatosítók tömegesen itt telepedtek le. Hamarosan több mint 50 cukor-malom nőtt ki a földből és a régió a sziget vezető cukortermesztője lett. Az aranykor ugyanolyan hamar véget ért, mint ahogy kezdődött, a két függetlenségi háború alatt felperzselték az ültetvényeket és Trinidad visszasüllyedt a jelentéktelenség mocsarába. Az utóbbi 60 évben a cseréptetős régi házakat, oszlopos koloniális udvarházakat fokozatosan felújították és a kanyargós utcákon egyre több turista keresi letűnt korok hangulatát. A helyiek pedig ugyanúgy figyelik a világ folyását hintaszékeikből, mint őseik tehették.
Trinidad felfedezését későbbre hagytuk, először autóba ültünk és a Sierra de Escrambay vonulatai felé vettük az irányt. A várost nyugat felé elhagyva hamarosan lefordultunk a főútról, majd egy igen látványos hegyi szerpentinen elértük a 900 méter magasan fekvő Topes de Collantes-t, a Batista által alapított gyógyszálló-komplexumot. Néhány ocsmány betonszállodán kívül volt itt még egy SZOT üdülőre hajazó bungalópark, valamint néhány kibelezett és trópusi növényzettel sűrűn benőtt betonépület (nagyon emlékeztetett a kambodzsai Bokor Hill Station-re, a franciák által épített, aztán Pol Pot után az enyészetnek átadott üdülővárosra). Mondjuk nem az építészet miatt jöttünk ide, hanem a Salto de Caburni vízesést megkeresni. Egy igen meredek betonúton leereszkedve értük el a túraútvonal kezdetét, itt kellett a meglehetősen borsos belépőt leperkálni (6.5 CUC). A 2.5 km-es ösvény igazi dzsungelen keresztül ereszkedett lefelé, a fenyők és páfrányok hamar átadták a helyüket a pálmáknak, léggyökerekkel benőtt fáknak, mindezt sejtelmes dzsungelhangok és fürgén ugráló fekete gyíkok tették még exotikusabbá. A végén elértük a vízesést, aminek vize egy uszoda méretű medencében gyűlt össze. Fürdőruhát persze elfelejtettünk hozni magunkkal, de aztán feltaláltuk magunkat és mindketten megmártóztunk a hűs vízben, én még néhány fejest is ugrottam a környező sziklákról. Visszafelé azért eléggé megizzadtunk a kaptatón, így igen hálásak voltunk a kijáratnál házikójából frissen facsart mangólevet áruló néninek. Ezt még leöblítettük egy közeli gyógyforrás kénes vizével, aztán visszaültünk az autóba és leereszkedtünk a hegyről (útközben még megálltunk egy kilátónál).
Trinidad-ba visszaérve leraktuk a kocsit a háznál, majd elkezdtük végre gyalog is felfedezni a várost. Először a Jose Marti utcán (Jose Marti a kubai Petőfi) elsétáltunk a Parque Céspedes-ig. Bekukkantottunk a téren lévő templomba, ahol számunkra a legfőbb látnivaló a Krisztus-szobor volt, ennyire hippi felfogású Megváltó-ábrázolással még nem találkoztunk. A templomból kilépve átvágtunk az árnyas fák alatt és észrevettük, hogy a tér sarkán van a város sakk-klubja. A sakknak nagy kultusza van Kubában, mesterfokú művelői között olyan nevek sorakoznak, mint Che Guevara, Fidel Castro és az 1921-es autodidakta világbajnok, Capablanca (sokan őt tartják a sportág legkiemelkedőbb természetes tehetségének). Sakk-klub pedig minden városban van, ahova bárki betérhet néhány partira, miközben sakkmesterek néha táblán elemeznek híres partikat. Gondoltam én is szerencsét próbálok és nemsokára már egy velem egykorú szemüveges fiatalemberrel tologattam a bábukat. A közepe felé, amikor már eléggé vesztésre állt, megkérdezte, hogy honnan jöttem. Ja, hogy Magyarországról, akkor nem csoda, a magyarok nagyon okosak... Na, ezt se hallottam még. Hősiesen küzdött, nem adta fel, így mattig játszottunk. Sajnos több partira már nem volt ideje, meg hát minket is vártak a látnivalók. Észak felé indultunk, a főtér felé, ahol a legtöbb történelmi épület csoportosult. Több utcán át kézműves kirakodóvásár standjait kerülgettük, ezek átböngészését másnapra hagytuk. A tegnap csak sötétben látott Plaza Mayor-t most napvilágnál is szemügyre vehettük, a kissé lejtős tér három oldalát szépen felújított, többszáz éves, tornácos házak, északi oldalát egy templom, az Iglesia Parroquial de la Santísima Trinidad foglalta el. A tér közepén egy kisebb parkot alakítottak ki, királypálmákkal és padokkal. A park déli bejáratát a buddhista chitwe-khez hasonlóan két bronz kutyaszobor őrizte. Most már itt volt az ideje egy kis kultúrának, megnéztük hát a Múseo Histórico Municipal-t, ami egy kétszáz éves, tornácos kereskedőházban lett kialakítva. A kiállított tárgyak felejthetőek voltak, de a kilátás a toronyból a Szentendrére emlékezető cserepes háztetőkre mindenért kárpótolt. Folytattuk volna a toronyba felmászás-háztetőkre lenézés-t a néhai San Francísco de Asis apácazárda tornyából, de a bejáratnál ülő jegyszedők azt mondták, hogy jöjjünk vissza fél óra múlva. Nem igazán értettük, mert az ajtó tárva nyitva állt, de nem izgattuk magunkat, inkább beültünk a közeli Taberna La Cancháchara-ba. A hely névadója a Cancháchara koktél (ami Trinidad specialitása), gyakorlatilag daiquiri, cukor helyett mézzel (rum, méz, citrom, víz és titkos fűszerek). Megint sikerült belefutni egy (ezúttal angol) turistabuszba, így elég sokat kellett várnunk a csinos cseréppoharakban tálalt és a méz miatt rettenetesen könnyen lecsúszó koktélra. A nagy csoport tévedésből több koktélt rendelt és a felesleges cancháchara-t az egyik kedves angol úriember felajánlotta nekünk - jó helyen kopogtatott. Még egy kicsit hallgattuk az élő zenét, aztán visszamentünk a toronyhoz. A jegyszedők idegesen mutogattak, hogy mindjárt bemehetünk, így türelmesen vártunk kint, amíg egy kiskosztümös, főnök kinézetű nő elhagyta az épületet. Na ekkor bemehettünk. Azt hiszem a mi belépőjegyünk ára nem a kormány zsebében landolt. A néhai zárda mára már az ellenforradalmi erők elleni harcnak emléket állító múzeumnak adott helyet, a Museo Nacional de Lucha Contra Bandidos elnevezést – talán a cancháchara-k hatására – nagyon viccesnek találtuk. Az udvaron dzsipek és teherautók, a termekben a harcokkal kapcsolatos fényképek és térképek voltak kiállítva, ezek nem igazán tudtak izgalomba hozni. Mi a kilátás miatt jöttünk és ezt könyörtelenül be is vasaltuk; addig bámultuk a környező hegyeket és a már említett romantikus háztetőket a toronyból, hogy a vacsorát majdnem lekéstük. Pedig kár lett volna, a hatalmas tál garnéla mellé a szokásos saláta és moros y christianos mellett ezúttal sült ananászt és sült banánt kaptunk. Ez utóbbi nem a kínai éttermekből ismert desszert, hanem az ún. (kevésbé édesebb) főzőbanánból készült, a sült krumplit helyettesítő, de annál sokkal finomabb köret.
Este a kocsmamászást a katedrális melletti lépcső tetején levő Casa de la Músicá-ban kezdtük, ahol még nem igazán indult be az élet, így egy daiquiri után inkább átmentünk a tegnapi szőlőlugasos helyre, a Palenque de los Congos Reales-be. Itt a mojitom mellé rágyújtottam életem első kubai szivarjára, hát ez azért ezerszer jobb, mint a cigaretta. A színpadon közben a tegnapról már jól ismert Ache Son játszott. (A son Kuba népzenéje, ami az afrikai dobok és a spanyol gitár szerelmi kalandjából született a 18. században. A Kubával leginkább azonosított salsa New York latin negyedeiben kezdte pályafutását az 1960-as években - rumba, son és jazz elegyítésével). A hattagú zenekar megint nagyon lelkes volt, jól is mozogtak (mondjuk Kubában ki nem) és elég sokat játszottak kedvenc számainkból. Vettünk két tombolajegyet egy angolul eléggé jól beszélő hölgytől, egy Che-t ábrázoló kis festményt lehetett volna nyerni. Este 10-kor a mellettünk ülő szlovének egyikét kérte meg a műsorvezető a nyertes szám kihúzására, hát nem a párjáét húzta ki? (Bundaaa..). Ezután kezdődött egy táncos műsor, amit már nem sokáig bírtunk, jól átfagytunk a meglehetősen hűvös szellőben, fáradtak is voltunk, így elindultunk hazafelé. A Casa de la Músicá-ban már nagyon ropták a szabad ég alatt, de csak egy futó pillantást vetettünk a mulatozókra, nagyon hívott már az ágy. Sajnos néha aludni is kell.

4. nap Trinidad, Valle de los Ingenios, Sancti Spiritus 2008. március 26.

A megunhatatlan tetőteraszon elköltött, gyümölcsökben gazdag reggeli után elmentünk vásárolni, találtunk is egy kubai viszonylatban meglehetősen gazdag választékú boltot, még joghurt is volt! Két utazási irodánál is érdeklődtünk a Valle de los Ingenios-ba tartó vonatról, de mindkét helyen azt mondták, hogy a mozdony elromlott, válasszuk az ő buszos túrájukat. A völgyet körbejáró vonatot szívesen kipróbáltuk volna, de a buszos túránál jobb ötletnek tűnt saját autónkkal menni.
A Valle de los Ingenios, a Cukormalmok völgye Trinidad-tól keletre fekszik. Valaha ez volt az ország vezető cukornádtermesztő régiója, azonban a függetlenségi háborúk alatt szinte az egész vidéket felperzselték. Ami megmaradt - néhány hacienda, cukormalom, gazdasági épület és a rabszolgák elszállásolására szolgáló házak – az a Világörökség részét képezi. Negyedórányi autózás után elértük a Manaca Iznaga-t, egy kegyetlen rabszolgakereskedő 250 éves haciendáját. A széles, boltívekkel tagolt tornác egy tágas házba vezetett, ahol éttermet és szuvenírboltot alakítottak ki, így az eredeti hangulat felidézéséhez kellett némi képzelőerő. A ház mellett állt egy 44 méter magas torony, ahonnan az ültetvényen dolgozó rabszolgákat tartották szemmel. A hétemeletes építmény szintjeinek alapterülete felfelé haladva egyre csökkent, a nyikorgó falépcsőkön felmászva az ötödik szintig elég jól tartottam magam, aztán hirtelen rám tört a jó öreg tériszony. A magasból elénk táruló kép aztán mindenért kárpótolt. A háttérben párás hegyvonulatok, előttük végtelen ültetvények húzódtak, ahol a parasztok a mai napig ökrökkel szántanak. A ház távoli makettnek tűnt és a torony aljából odavezető ösvény fehéren vibrált, a szél úgy kapaszkodott az árusok kifeszített abroszaiba, mint megannyi vitorlába.
Valaha a torony tetejében volt egy, a rabszolgák összehívására szolgáló harang is, ez ma a ház előtt hever a fűben. A ház mögött megbújó gazdagsági épületben éppen egy turistacsoport tagjai hajtottak egy régi cukornádprést. Izzadtak, nyögtek a nagydarab németek, pedig a néhány perces tekerés épp csak kis ízelítő volt a rabszolga-sorsból. Újabb tömött turistabusz fékezett a ház előtt, mi pedig visszaindultunk a kocsihoz. A parkolóból kiállva meglepetten láttuk a vasútállomásra bepöfögő gőzmozdonyt. Tehát mégis jár a vonat, lehet, hogy inkább a vasútállomáson kellett volna érdeklődni.
Néhány kilométerrel odébb egy hasonló, ám sokkal autentikusabb hangulatú haciendát is megnéztünk, a Casa Guachinago-t. A völgyben vezető keskeny belső útról egy még keskenyebb leágazás vezetett ide banánültetvények mellett. A hacienda mellett hevenyészett vasúti megállóhely roskadozott, körös-körül ültetvények nyújtózkodtak a távoli hegyekig. Ez a ház valamivel kisebb volt, mint a Manaca Iznaga, és ugyan az egyik helyiségben itt is kialakítottak egy éttermet, de a többi szobát érintetlenül hagyták, részben megőrizve az eredeti berendezést. A sötét, hűvös nappaliból hatalmas szárnyas ajtók nyíltak a tornácra, illetve a távoli mezőkre. Középen egy asztal állt, négy hintaszékkel, innen figyelhette annak idején az ültetvényes család a világ folyását. A nappali mögötti szobát nyergekkel és lószerszámokkal díszítették, amelyek keretbe foglalták az erősen megkopott, lovakat ábrázoló falfestményeket. A hatalmas hálószobákban szinte elvesztek az ágyak, öltözőszekrények és állótükrök. A kertben itt-ott elszórva szekérkerekek és mezőgazdasági szerszámok színesítették a képet. Nagyon élveztük az itt tett rövid látogatást, könnyedén magunkba tudtuk szívni a hely atmoszféráját, különösen, hogy az étterem kókadozó személyzetén kívül más emberi lénnyel nem találkoztunk.
Visszatérve a főútra, tovább folytattuk kelet felé Sancti Spiritus irányába. A tartomány székhelyéül szolgáló várost nem is feltétlenül akartuk megnézni, de aránylag hamar végeztünk a Cukormalmok völgyével, így elhatároztuk, hogy rászánunk néhány órát. Sancti Spiritus-t is a Velazquez alapította első hét város közé tartozott, többször változtatta helyét, végül a Yayabo folyó torkolatánál állapodott meg. A sziget két végétől csaknem azonos távolságban fekvő város leginkább az itt termő guaváról híres, olyannyira, hogy a trópusi gyümölcs neve is innen ered, a Yayabo ferdítéséből. Leparkoltunk a főtéren, szokás szerint rögtön ott termett egy önjelölt parkolóőr, akit megbízhattunk autónk felügyeletével. Először elsétáltunk a város fő nevezetességéhez, a Rio Yayabo-n átívelő Puente Yayabo-hoz. Az 1815-ben épült téglahíd sokkal inkább tűnt angolnak, semmint kubainak. Megnéztünk még néhány templomot kívülről (mind zárva volt), közben élveztük a turisták teljes hiányát. A kirakatok még üresebbek voltak, mint Havannában, azért ez is művészet, hogyan lehet hét pár cipőt és két pólót arányosan szétszórni egy hatalmas kirakatban. Az egyik boltba kíváncsiságból be is mentünk, érdekes volt a választék: két televízió, egy hajszárító, fazekak, plüssállatok, ócska ruhák, mindehhez pedig regimentnyi eladó és biztonsági őr. Víz nem volt. Hogy mégse haljunk szomjan, keresni kezdtünk egy kávézót. A turistáknak fenntartott helyek nagyon nem tetszettek, így inkább hasznát vettük a reggel a házigazdánál váltott nemzeti valutának, a moneda nacional-nak, és egy peso büfében 1 pesoért ittunk jéghideg gyümölcslevet. ’1 CUC kb. 25 peso, így 1 peso nagyjából 7 forintnak felel meg. Hihetetlenül olcsó, persze csak nekünk, nem a helyieknek. Egy kubai takarítónő körülbelül 150 peso-t, egy hivatalnok 400 pesot, egy orvos 500 pesot keres havonta. Az alkalmazottak fizetésüket a nemzeti valutában kapják, elvileg CUC-hoz hivatalosan nem is juthatnak hozzá. Egyre több bolt van azonban, ahol csak a konvertibilis fizetőeszközzel lehet fizetni, így a turizmussal (és így a CUC-kal) közvetlenül kapcsolatba nem kerülő átlagember mindinkább hátrányba kerül. Sok minden ingyen van (pl. az egészségügy és az oktatás) és ami nem, azt is erősen dotálják. Például a jegyre kapható 30 termékből álló élelmiszercsomagot. Ez azonban jó, ha egy hétre elég, mert ugyan van benne 2.5 kg cukor, 2 kg só, de csak 0.25 kg. bab és ugyanennyi főzőolaj. Hús és zöldség csak alkalomszerűen, az elérhetőség függvényében kerül a kosárba. Tej csak a gyerekeknek és terhes nőknek jár. Amire ezen felül szükségük van, azt csak piaci áron vehetik meg az emberek, ami a dotált ár kb. hússzorosa.
Belejöttünk a peso költésbe, így gyorsan vettünk még peso fagylaltot is egy helyi triciklis Bagaméritől. Újult erővel sétáltunk tovább, még belestünk néhány nappaliba és árnyas belső udvarba, valamint megtekintettünk egy tárt ajtók és ablakok mögött zajló aerobik-edzést. Ekkorra már nagyon meleg volt, így jöhetett a következő napirendi pont: fürdés a tengerben. Előbb elszáguldottunk Trinidad-ig, aztán a városhatárnál lekanyarodtunk a beach-ek felé. Hiába a remek kitáblázás (vicc volt), nem sikerült a legendás fehérhomokos-pálmafás Playa Ancon-t megtalálnunk, ehelyett La Boca-ban kötöttünk ki. A tengerparti falucska kizárólag a helyiek által frekventált strandján valószínűleg ugyanolyan azúrkék volt a Karib tenger vize, mint a fent említett, szállodasorokkal tűzdelt partszakaszon és mi nem bántuk, hogy all-inclusive turisták helyett kubai családokkal és kutyáikkal úszkálhattunk. Körülbelül fél óra alatt meg is untuk a tengerparti ejtőzést és visszamentünk Trinidad-ba, hogy alaposabban végigjárjuk a tegnap kutyafuttában végigloholt utcai kirakodóvásárt. Vettünk ajándékokat, Klárinak nyakláncokat és karkötőket, kandallópárkányra való kis fa Cadillac-et, meg Kuba feliratú baseball ütőt (ki tudja, mire lesz még jó)
Megkerestük a város piacát, így egy kicsit eltávolodtunk a turistanegyedtől. Itt már nyoma sem volt a csinos tornácos házaknak, alacsony beton lakótelepek uralták a képet. A piac maga három standból állt, ahol összesen ha tízféle árut lehetett kapni. Vettünk néhány guavát, aztán visszatértünk a történelmi negyedbe. A Plaza Mayor-tól felsétáltunk a dombra egy romos templomhoz, ám a kéregetők miatt nem igazán tudtuk élvezni a kilátást. A vacsora előtti aperitif a tegnapi naphoz hasonlóan canháchara volt. A „győztes csapaton ne változtass” elv alapján mára is a tegnapi menüt kértük vacsorára: garnéla, saláta, moros y christianos, chicharitas (sült banán). Este – ismét hűen az imént említett alapelvhez - a Palenque de los Congos Reales-ben kezdtünk. Elbúcsúztunk a szívünknek kedves Ache Son zenekartól (megvettük a CD-jüket is), aztán a Taberna La Cancháchara-ban ittunk még egy búcsúkoktélt, ilyen mézes finomság úgy sincs máshol Kubában. Most nem turistacsoportok alkották a magot, hanem kisebb társaságok, többek között egy fiatal orosz pár, akik elképesztő borravalókat adtak a pincéreknek és a zenekarnak. Egy másik asztalnál spanyol akcentusú magyar szóra lettünk figyelmesek, itt egy vegyes kubai magyar társaság mulatott, köztük egy ismerős arc (tudom, ez nem a Velvet feljelentő rovata): Batiz András. A mézes cancháchara megint jól megtréfált minket, hirtelen nagyon elálmosodtunk és hazabotladoztunk a sötét mellékutcánkon. Az utcánkba fordulva a padka mellett gyorsan mozgó valamire lettünk figyelmesek. A gyér megvilágításban először egérnek hittük, aztán közelebbről láttuk, hogy csótány. A legnagyobb, amit valaha láttunk, pedig láttunk itt-ott elég nagyokat. Ez is Kuba, nem csak a zene meg a csillogás. Elég korán értünk haza, Lucero sem aludt még és a nappaliban a szótlan nagymama még mindig nézte a tévét, valami brazil szappanopera mehetett.

www.hatizsak.com
Értékeld az élménybeszámolót!
9 (1 szavazat)
Lépj be az értékeléshez!
Hozzászólások:

Még senki sem szólt hozzá a témához!

Ahhoz, hogy hozzászólhass válaszd a belépést vagy regisztrálj, ha még nem vagy tagjanik közt!

Az élménybeszámolóhoz tartozó

album

Magyar  Română  Slovenčina