Kuba 7. - Bayamo, Kuba csendes oldala

Kuba Bayamo

Ott-tartózkodás ideje: 2008. ápr. 01.  - 2008. ápr. 02. (1 nap)

0 hozzászólás I 2 740 látogató olvasta. Rögzítve: 2009. jan. 30. küldd el ismerősödnek
Oszd meg ezt az oldalt!
avatar rider71 Beszámolója

Cimkék: Bayamo  Kuba 

10. nap Baracoa - Bayamo 2008. április 1.

Reggel még elugrottunk a helyi Poliklinik-re, hogy leadjuk az ajándékba hozott gyógyszereket (paracetamol, ibuprofen, aszpirin). Nagyon örültek, mert sajnos az az ilyen alapvető gyógyszerekből is hiány van, hála az amerikai kereskedelmi embargónak. Ettől eltekintve Kubában igen magas színvonalú az egészségügy, az egy főre jutó egészségügyi kiadások csak a huszadát teszik az USA-énak, mégis mindkét országban azonos a várható élettartam és a csecsemőhalandóság. A kubai orvosokat és nővéreket a világ minden táján szívesen fogadják és az ország egyik fő cserealapjának számítanak, például Venezuela is egészségügyi személyzetért cserébe küld olajat Kubának.
Szomorúan vettünk búcsút „Macondo”-tól, jó lett volna még egy napot maradni, elvegyülni az éppen kezdődő karnevál forgatagában, csak úgy lazítani. Az útvonal tervezésekor mindig elhatározzuk, hogy inkább több időt töltünk kevesebb helyen és kihagyunk néhány látnivalót, de aztán mindig az a vége, hogy rohanunk körbe, mint a mérgezett egér. Soha nem tudhatjuk előre, mit hoz a következő hely, lehet, hogy felejthetetlen élményeket, lehet, hogy csalódást. Talán ez a legcsodálatosabb az utazásban, úton lenni az ismeretlen felé, várakozni, álmodozni róla.
Először az északi úton akartunk visszaindulni, „off the beaten track”, de aztán azt gondoltuk, felmegyünk a Malones kilátóhoz, hogy legalább távolról meglessük a hírhedt Guantanámo börtönt, így megint a látványos hegyi utat választottuk. Guántanamo városa előtt már kezdtek sokasodni a katonai támaszpontok, érthetően a kubaiak nem hagyhatják figyelmen kívül a földjükön állomásozó 3000 amerikai katonát (ez egyébként az USA legrégebbi külföldi katonai támaszpontja). A kilátóhoz is katonai ellenőrző ponton keresztül vezetett volna az út, de szögesdrót blokád és morcos géppisztolyos katonák állták utunkat: „cerrado” (zárva). Csalódottak voltunk, mert ugyan tudtuk, hogy a távolból csak Humvee-ket és a tábor McDonalds éttermét láthattuk volna, de ezzel az erővel nyugodtan mehettünk volna az északi úton is. Leginkább az bosszantott, hogy ezt akár Baracoa felé menet is kideríthettük volna, csak nem akartunk már időt vesztegetni.
Így viszont legalább ismerős úton haladtunk nyugat felé, még emlékeztem néhány váratlan bukkanóra, kátyúra, meg arra is, hogy a Santiago melletti rövid autópályáról városi földúton (Palma Soriano-n keresztül) kell visszaevickélni a Carreterra Central-ra. Néhányszor azért így is kellett útbaigazítást kérni, megint csak kizárólag idősektől, asszonyoktól, gyerekektől. Az autóúton aztán a szokásos videojáték folytatódott, ökrös szekerekkel, biciklisekkel, lovas kocsikkal. Némi színt vitt az egyhangúságba az a szirénázó rendőrautó, amelyik az út közepén száguldva mindenkit (engem is) leszorított a nem létező padkára.
350 kilométer, 5 óra, rengeteg kubai zene és egy cukornádültetvényen megejtett technikai szünet után megérkeztünk az álmos Bayamo-ba. Az első városból a másodikba, ha a velazquez-i alapítási sorrendet vesszük figyelembe. Itt nem volt ajánlott szállásunk, így mentünk az ösztöneink után, végül találtunk egy kicsi, de tiszta szobát 20 dollárért. Szállásunktól kb. 2 percre volt a város főtere, a nagyon zöld Parque Céspedes. Itt leültünk egy fa alá elfogyasztani az előző nap a piacon vásárolt mangókat. Negyedóra múlva rájöttünk, hogy mi is volt olyan furcsa ebben a parkban: még senki nem jött oda hozzánk szivart eladni, illetve pénzt, szappant, satöbbit kunyerálni. Útikönyvünk is így aposztrofálta a várost: Cuba on the quiet. Pont erre volt most szükségünk, megfáradt utazóknak. A mangók elfogyasztása után megnéztük a tér (és még sok más kubai tér és utca) névadójának szülőházát. Céspedes költő, ügyvéd, és ültetvényes volt, aztán 1859-ben (elsőként) felszabadította rabszolgáit, és fegyveres felkelést szervezett a spanyolok ellen. Forradalmárhoz méltóan természetesen csatában halt meg. Háza tipikus emeletes, verandás, zöldellő belsőudvaros kubai udvarház, rengeteg személyes holmival és eredeti bútorokkal. Innen végigsétáltunk a General Gárcia sétálóutcán, ahol szinte minden ház más színűre volt festve és a takaros fák és padok között időnként modern szobrok bukkantak fel; akár egy európai nagyvárosban is járhattunk volna. Az útikönyv által felsorolt kisebb látnivalók nem igazán tudtak felizgatni, így inkább északra, a piac felé indultunk. Elmentünk egy Beatles klub nevű szórakozóhely mellett, az épület előtt a legendás négyes életnagyságú szobrai álltak. A Beatles a 60-as években dekadensnek számított és Castro be is tiltotta, aztán Lennon háborúellenes tevékenysége és korai halála miatt hirtelen forradalmárrá avanzsált, még bronzszobrot is emeltek a tiszteletére Havannában.
A piac a vasútállomás mellett volt, ahol bici-taxik, lovaskocsik és emberek nyüzsögtek. A piac maga felejthető volt, viszont mellette megtaláltuk a pesopizza-paradicsomot: legalább 20 bódéból árulták az apró pizzákat, mindössze 3 pesoért. A jéghideg mamei dzsúsz 2 peso volt, így 5 peso-ból (kb. 0.2 USD) fenségesen beebédeltünk. A délután további részét internetezéssel töltöttük, persze nem vittük túlzásba, mert a kereskedelmi embargó miatt igen drága (6 USD/óra) és lassú ez a szolgáltatás. Még benéztem a helyi sakk-klubba, de éppen nem volt senki, így inkább hazatértünk ejtőzni. A vacsora megint garnéla volt, ezúttal csak 7 dollárért, és még házigazdánk mentegetőzött, hogy drága.
Este elindultunk valami zenés helyet keresni, de nem nagyon jártunk sikerrel. A Casa de la Trova zárva volt, a Royalton szálló tetőterasza úgyszintén, így bementünk egy paladar-ba (Paladar Sagittario) meginni egy mojito-t. A hátsó udvarban kialakított étterembe a család nappaliján keresztül vezetett az út, az egyik fotelben egy kutya aludt, mellette a nagyszülők nézték a híradót - hintaszékből. Tovább róttuk a köröket a városban, megnéztük a művészien elrendezett üres kirakatokat és elmentünk néhány rejtélyes hivatal mellett. Máshol is láttuk már ezeket a minimálisan berendezett irodákat, ahol egy unatkozó hivatalnok ül egy asztalnál, amin csak egy telefon van. Késő estig nyitva vannak, de soha senkit nem láttunk bemenni ügyet intézni. Belefutottunk egy utcai történet-mesélőbe is, aki igen népes közönséget szórakoztatott, ezenkívül meglestünk az egyik templomban egy hitgyülis beütésű szertartást. A sétálóutcán láttunk egy Piano bar nevű helyet, ami üvegajtó mögött teljesen el volt függönyözve, de kiszűrődött némi zaj. Az ajtó előtt álló férfiak meglátták, hogy felkeltette az érdeklődésünket a hely, erre riadtan eldobták cigarettáikat, bementek a bárba és hallottuk, hogy az ajtó kulcsra záródik. Vajon mit rejthetett a vörös függöny? Egy hamburgerező hasonló módon üvegajtóval és vörös függönnyel el volt zárva a kíváncsi szemek elől, pedig az is látszólag nyitva volt. Láttuk, hogy itt már nem terem számunkra babér, így inkább visszamentünk szállásunkra és kiültünk a teraszra. Kezdtük összerakni a látottakat, a hitgyülis szertartás végeztével rejtett bárokba vonulnak a hívők, ahol fehér embereket áldoznak fel, ezért nem láttunk egész nap egyetlen fehér embert sem. Történetünket erősítette, hogy az utcán néha rejtélyes letakart vödrökkel siető emberek jelentek meg: biztos viszik az embervér-kostolót azoknak, akik nem tudtak ott lenni a szertartáson. Reméltük, hogy aznap már nem kerül ránk a sor.

www.hatizsak.com
Értékeld az élménybeszámolót!
0 (0 szavazat)
Lépj be az értékeléshez!
Hozzászólások:

Még senki sem szólt hozzá a témához!

Ahhoz, hogy hozzászólhass válaszd a belépést vagy regisztrálj, ha még nem vagy tagjanik közt!

Az élménybeszámolóhoz tartozó

album

Ajánljuk

még figyelmedbe

Magyar  Română  Slovenčina