Az ír csoda - Dublintól Dublinig

Írország

Ott-tartózkodás ideje: 2005. ápr. 29.  - 2005. máj. 09. (10 nap)

2 hozzászólás I 31 970 látogató olvasta. Rögzítve: 2013. ápr. 07. küldd el ismerősödnek
Oszd meg ezt az oldalt!
avatar benka Beszámolója

Cimkék: Belfast  Dublin  GiantsCauseway  ír  Irország  Londonderry  Moher  Sligo 

AZ ÍR CSODA

"…May the road rise to meet you,/Térjen az út lábad elé!
May the wind be always at your back, /Mindig hátadnak fújjon a szél!
May the sun shine warm upon your face, / A nap melege süsse arcod,
the rain fall soft upon your fields, / mezőidre lágy eső hulljon,
until we meet again,/ és amíg újra találkozunk,
may God hold you in the hollow of His hand." / hordozzon tenyerén az Úr!" (Ír áldás)

Őszintén megvallom, mikor egy utazási kiállításról beszerzett ír prospektusokat nézegetve két barátnőmmel, kolléganőmmel, Esztivel és Ildivel nagy hirtelen arra az elhatározásra jutottunk, hogy menjünk el Írországba, vajmi keveset tudtam az Európa (észak-)nyugati csücskében elhelyezkedő szigetről. Gondolataimban a druidákról és keltákról iskolás koromban olvasott legendák, a Sinn Féin párt körüli botrányokról, az IRA radikális szárnya által elkövetett robbantásokról és az uniós csatlakozást követő - ír csodaként is emlegetett - dinamikus gazdasági fellendülésről szóló hírek keveredtek a szigetlakókat a XIX. század középétől sújtó Nagy Éhínségről és az az elől az Új Világba és Ausztráliába kivándorolt írek millióinak sorsáról beszámoló könyvek elmémben beleívódott megható soraival. A repülőjegy-foglalást követően természetesen minden lehetséges csatornát (több kilónyi útikönyv, Internet, kollégák helyi tapasztalata) felhasználtunk arra, hogy minél több információ birtokába kerüljük a nagy utazás előtt. Az elindulás előtti esték egyikére szervezett jó hangulatú "programegyeztetőn" persze már addig számunkra ismeretlen helységnevekkel, látnivalókkal, körülbelüli távokkal "dobálóztunk", miközben berajzoltuk a mintegy 2000 kilométeresre tervezett túra útvonalát egy hatalmas térképen.

Mai rohanó világunkban egy utazás természetesen nem indulhat tökéletesen zökkenőmentesen. A "busy" pénteki munkanap miatti késői indulást követően a brüsszeli körgyűrűn és a Charleroi-ba vezető A54-es úton kialakult dugóban ücsörögve magunkban szomorkodva már azt tervezgettük, hogyan is kell átalakítanunk majd a programot, ha lekéssük az aznap délutáni repülőgépet. Csak akkor könnyebbültünk meg, amikor (Zoli gyorshajtásának hála) a RyanAir által megszabott időhatár (40 perc) vége előtt pár perccel lihegve odaértünk a légitársaság pultjához. Innentől kezdve már minden sínen volt. 17.35-kor izgalommal telve szálltunk fel a gépre, ahol a cc. 1,5 órás repülőút alatt végig egymás szavába vágva ecseteltük a ránk váró kalandokat.

1. nap (április 29., péntek) - Megérkezés Dublinba

18.30 óra körül szálltunk le Dublinban. Az útlevél-ellenőrzésnél az ír fickó rácsodálkozott magyar szolgálati útlevelemre, s tucatnyi kérdést tett fel terveinket, úticélunkat illetően. Útitársaim szerencsésebbek voltak, nekik már elég volt egy mosoly, s az "én is vele vagyok" megjegyzés. Akkor tudatosult bennünk, hogy valóban megérkeztünk Dublinba, amikor az egyik mozgólépcső le volt zárva, mert valakinek a gyomra nem bírta az elfogyasztott vélhetően nagyobb mennyiségű ír nedűt. Helyben vagyunk, megérkeztünk - konstatáltuk az ivási szokásukról (szerintem egyébként méltatlanul) elhíresült írekre gondolva.

Az első lépés természetesen a National-nél bérelt autó felvétele volt. Az ügyfélszolgálati pultnál szerencsére egy nagyon kedves nőhöz kerültük, aki azonnal a szívünkbe lopta magát közvetlen stílusával, poénos megjegyzéseivel, s persze azzal, hogy semmilyen felesleges extra szolgáltatást nem akart ránk tukmálni. A szokásos formaságokat követően megkaptuk az autó papírjait és a kulcsot, és csomagjainkkal megrakodva elindultunk a parkoló felé. Én voltam az, aki minden lelkierőmet összeszedve először ült be a bérlet Opel Astra jobb oldalon lévő kormánya mögé, s remegve próbálta nem összetörni az autót az első körforgalomban. Mivel részletes dublini térképpel nem rendelkeztünk, emlékezetből és a táblákra hagyatkozva próbáltunk bejutni a belvárosba a szállodánkhoz. Sikerrel! S többször persze az anyós ülésen ülő Ildi váltásban való közreműködésével! Az autót egy - sajnos nem túl közeli - parkolóházban hagytuk, s gyalog cipeltük cuccainkat a Christ Church templom mellett található Kinley House Hostel épületéhez.

Persze azonnal nekiindultunk a város felfedezésének. Dublin szórakozó- és művésznegyedében, a Temple Bar-ban kezdtük, A színes ajtófélfás, jópofa cégérekkel díszített kocsmák, a villódzó neonfények, az utcán hömpölygő jókedvő tömeg hihetetlen hangulatot árasztott, ami gyorsan átragadt ránk is. Az O'Connor Bridge-en átsétáltunk a Liffey folyó túloldalára is, egészen a vámház gyönyörűen kivilágított épületéig, a visszaúton a Trinity College impozáns épületegyüttese és a szomszédos Bank of Ireland, majd a Szent Patrick katedrális késztetett minket néhány éjszakai felvétel készítésére. A hostelbe természetesen ismét a Temple Bar-on át vezetett az utunk, s nem lett volna teljes az este, ha be nem térünk az egyik túlzsúfolt pubba egy jópofa ír sörre. Társaságunk is akadt két ausztrál srác személyében, akik egymás szavába vágva ajánlgatták nekünk a szebbnél-szebb írországi látnivalókat (na és egymást). Hajnali kettő körül hulla fáradtan estünk be emeletesen ágyainkba.

2. nap (április 30., szombat) - Dublin - Waterford

Reggel korán, mégis izgalommal telve ébredtünk. A hostel által biztosított könnyű reggelit (életemben nem ettem annyiszor lekváros kenyeret reggelire, mint ezalatt a 10 nap alatt) egy hozzánk csatlakozó magyar srác társasága tette emlékezetessé. A kissé lapátfülű fiú - otthoni kiábrándító alternatíváit feladva - ezüstre festett mozdulatlan "szoborként" kereste mindennapi kenyerét a turistáktól nyüzsgő ír fővárosban. Monoton hangon előadott bemutatkozó mondatain (Te mit csinálsz itt? "Szobor vagyok." Hogy hívnak? "Silverman.") még napok múltán is jókat derültünk.

Ezt követően kocsiba pattantunk és megkezdtük a sziget felfedezését. Már első reggel ízelítőt kaptunk a ránk váró útviszonyokból: keskeny, leginkább 1-1,5 autó számára kényelmes, dimbes-dombos tájakon átvezető, bár elég jó minőségű utakon kellett haladnunk. Első utunk - némi detour-ral fűszerezve - a Dublintól kb. 20 km-re délre található Powerscourt vízeséshez vezetett. A magas gránitfalról alázuhanó 124 méteres vízesés a Brit-szigetek legmagasabbika. Itt először éreztük azt - s szerencsére ez még több helyen is megismétlődött az út alatt -, hogy csak a miénk a látnivaló, hiszen rajtunk kívül csak néhány ember lézengett a vízesést körülvevő csodálatosan gondozott park érdekes fái között. A park bejáratánál találkoztunk később sokat emlegetett kedvenc írországi táblánkkal, amely arra utasította a látogatókat, "no antisocial behaviour" (azaz ne tanúsítsanak antiszociális viselkedést) a park területén. Persze nem bírtuk megállni, hogy ne készítsünk néhány fotót magunkról a tábla mellett - szájból lógó cigarettával, illetve a halántékunkhoz szorított, közelben talált vízipisztollyal. Mivel még hosszú út állt előttünk, a XVIII. század eleji Powerscourt-kastély és híres kertje több órát igénylő megtekintéséről le kellett mondtunk. Sajnos nem ez volt az egyetlen kompromisszum, amelyet meghoztunk a túra alatt.

A következő állomás Írország egyik legvarázslatosabb helye, Glendalough, azaz a Két Tó Völgye volt. A Szent Kevin által a VI. században alapított kolostoregyüttes festői romjai még jobban kiemelték a természeti környezet szépségét. Álmélkodva kapkodtuk fejünket, s nem győztük magunkba szívni a X. századból épségben fennmaradt 33 méteres kerektorony, valamint a Kevin konyhájának becézett XI. századi templom, s a XII. századi katedrális impozáns romjainak látványát, s nem tudtunk betelni a közel ezeréves hatalmas gránitkeresztek, régi síremlékek számunkra formabontó alakjával sem. Nehéz szívvel szakadtunk el innen, bár valahol mindannyian éreztük, hogy a Wicklow Mountains Nemzeti Park még további érdekességeket tartogat számunkra. S nem tévedtünk! A mintegy 1,5-2 kilométeres gyalogtúránk útvonalául jó érzékkel egy lápos területen átvezető fajárdát választottunk, amely a sárga hangával körülvett Lower Lake (Alsó-tó) mellett elhaladva az Upper Lake-hez (Felső-tó) vezetett minket. Ez utóbbi volt az első lélegzetelállító látvány Írországban, ahol ezen megírandó beszámolóra gondolva felsóhajtottam: "És hogy' fogom én ezt majd szavakba önteni???" A kristálytiszta tó felszínén tökéletesen visszatükröződött a parton szinte mértani pontossággal elhelyezkedő, színpompás fasorok és a tavat körülvevő magas hegyek lenyűgöző látványa. Azt hiszem érthető, hogy a parton álló régi gyűrűvár maradványai nem igazán vonták magukra figyelmünket.

Kanyargós utunk a Wicklow Gap-en (hágón) át vezetett tovább, a panorámát azonban a leszálló köd miatt sajnos nem igazán tudtunk élvezni. Rövid megállót tettünk a Browne's Hill dolmennél (kőasztalszerű építmény), amit az útikönyvek tanulsága szerint a Kr. előtti első évezredben kultikus célokra használtak. A kőépítmény távolról nem tűnt nagy számnak, s nem akartunk egy órát szánni arra, hogy a magánterületen álló dolment megközelítsük, így néhány fotó után továbbálltunk.

Egy Hollywood nevű kis településen némi energiát vettünk magunkhoz. Az út hátralévő részében is szívesen álltunk meg est-ebédelni kisebb falvak fogadóiban, amelyek kivétel nélkül családias hangulatot árasztottak. A sötétbarna fa bárpultnál sört kortyolgató helyi lakosok áthallatszó beszélgetései, a falu "hírességeiről" a falakon függő régi fotók /pl. Jim (The Doctor) Byrke, a bajnok focicsapat etc./ némi bepillantást engedtek részünkre az ír emberek mindennapi életébe.

Már kora este volt, mire a középkori hangulatát hűen őrző Kilkenny-be értünk. Így sajnos lemaradtunk a kerek és szögletes tornyairól híres, XII. században épült, s máig jó állapotban fennmaradt vár megtekintéséről, s csak kívülről csodálhattuk meg a Szent Canice katedrális, a Szent Ferenc és a Fekete Apátság impozáns romjait is. A hangulatos utcákon bandukolva az egyik házból csaknem a nyakunkba ugrott két - mint kiderült minimális angol nyelvtudással bíró - magyar fickó, akik otthoni fizetésük többszöröséért újították fel egy helyi gazdag pasas házát. Így esett meg, hogy egy valódi ír ház rejtett zugaiba is bepillantást nyerhettünk, ahol igen hamar összebarátkoztunk a tulaj édes kutyusával.

Aznapi utolsó látnivalónk a Jerpoint apátság volt, amelyet a ciszterci szerzetesek alapítottak 1180-ban. A szürkületben egy nagyot sétálunk a romok között, elérzékenyülve a XV. századi kerengő látványától, s vágyakozva próbáltunk bepillantani a magas kőablakok hasadékain, szemünkkel az útikönyvből ismert XIII-XVI. századi faragott síremlékeket, szarkofágokat kutatva.

Éjszakára egy waterfordi Bed & Breakfast-ben, az Ashbourne House-ban szálltunk meg. Az egész túra alatt ez bizonyult a legjobb (ám a legdrágább) választásnak. Mindannyian elámultunk a leginkább múzeumra emlékeztető házacska hangulatától, a falakon függő és a vitrinekben elhelyezett emléktárgyaktól, a tulajdonos néni kedvességétől és szolgálatkészségétől - na és persze a megérkezésünkkor bekapcsolt ágymelegítőtől!  A cuccok kipakolásakor Eszti szomorúan konstatálta, hogy digitális fényképezőgépének kijelzője eltörött. Némi csevely, egy forró tea és néhány házi sütemény elfogyasztása után fáradtan zuhantuk előremelegített, kényelmes ágyainkba.

3. nap (május 1., vasárnap) - Waterford - Cork

Hogyan is indulhatott volna tökéletesebben a nap, mint egy tradicionális ír reggelivel (zabpehely, tojásrántotta, kolbász, sonka, toastkenyér, narancs dzsem, narancslé, tea/kávé etc.). S mindez a háziak szívélyes felszolgálásában, akik még arra is figyelmet fordítottak, hogy a vendégeket egymással összeismertessék. (Az ott megismert skót házaspárral például az elkövetkező néhány napban többször is összefutottunk, s melegen üdvözöltük egymást.)
Reggel rövid autós városnézésre indultunk Waterford városába - legalábbis így is nevezhetjük azt a mintegy félórás bolyongást, amíg az útjelző táblák fura útmutatása alapján próbáltunk eljutni a X. században épült Reginald toronyhoz, de mindig a kiindulópontra jutottunk vissza. A város ezen idő alatt különösebben nem nyerte el a tetszésünket, így végül feladtuk, és a 1783-ban alapított waterfordi kristálygyár kiállítótermei felé vettük az irányt, ahonnan szívünk szerint a bolt fél kínálatát - csodás kristályvázák, különleges szobrok etc. - hazavittük volna.

Az utunk egy kis vásárvároson, Carrick-on-Suir-en keresztül vezetett tovább, ahol az 1309-ban épült, majd a XVI. század közepén Tudor stílusban kibővített kastélyban, az Ormonde Castle-ban született Boleyn Anna, I. Erzsébet anyja. Csak rövid megállót terveztünk néhány fotó erejéig, a sors azonban közbeszólt. A vaskaput becsukva találtuk, de ez számunkra nem jelentett akadályt, a zárnál benyúlva egyszerűen kiakasztottuk a kallantyút és besétáltunk az elhagyatottnak hitt kastélyt körülvevő fűre. Kifelé jövet, a kapu előtti csúszós macskakövön futottunk össze a gondnoknak hitt 80 éves bácsikával, Michael Wallace-szal, akinek pironkodva szabadkoztunk, amiért beengedtük magunkat az udvarra. Erre ő mosolyogva átnyújtotta nekem a kastély kulcsát, s felajánlotta, hogy ha érdekel minket, szívesen megmutatja nekünk néhány érdekes részét. Bár aznapra még sok egyéb dolgot terveztünk be, örömmel elfogadtuk a kedves invitálást, pláne, hogy kiderült, idegenvezetőnk a kastély egykori tulajdonosainak leszármazottja, s a restaurálás alatt álló kastélyt turisták jelenleg egyébként sem látogathatják. Részletes áttekintést kaptunk a kastély és lakói történetéről, ülhettünk Boleyn Anna székében, megcsodálhattuk a gazdagon díszített kandallókat, a szép címerpajzsokat, a báltermet díszítő hatalmas gobleneket, a mahagóni fából faragott hatalmas ágyat, a cirkalmas betűkkel írt, királyi pecsétekkel díszített több száz éves kiváltságleveleket - s közben végig fotózhattunk is, ami normál turisták esetében természetesen tilos. A végén még ingyen képeslapot is kaptunk, s ígéretet kellett tennünk arra, hogy a fotókból, amelyeken mi is rajta vagyunk, neki is küldünk majd emlékbe. Teljesen szívből jött, amikor a kastély kapujában spontán módon egy-egy puszival búcsúztunk a kedves bácsitól.

A következő programpont a "Rock of Cashel" megtekintése volt, amelyet a kelták 370-1101. között Munster királyainak székhelyeként tartottak számon. A legenda úgy tartja, hogy a sziklát, amin az impozáns épületegyüttes található, az ördög ejtette ki dühében a szájából, amikor meglátta Szent Patrikot, aki éppen az írek szívét próbálta elfordítani tőle. Hosszasan bolyongtunk a múzeumként működő XV. századi Vikáriusok Házában, a vár udvarán lefényképezkedtünk Szent Patrick keresztjével, megcsodáltuk Írország legépebben megmaradt, mészkőből épült román templomát, a pogány fejekkel díszített Cormac-kápolnát, valamint a XIII. században épült gótikus katedrális romjait, az ahhoz kapcsolódó kerektornyot, valamint a vár udvarán található gyönyörű faragású kőkereszteket. Annyira belefeledkeztünk a látnivalókba, hogy Esztit sikerült elhagynunk. Végül persze megtaláltuk…

Újabb rövid vezetést követően megérkeztünk Cahirba, ahol elsődlegesen a XIII. században épült Cahir Kastélyt terveztük megnézni. De mivel még mindig a Rock of Cashel hatása alatt álltunk, s az első impresszió nem volt túl meggyőző az erődről, inkább beültünk vacsorázni egy közeli étterembe, majd elmentünk megnézni a Butler család számára a XIX. század elején épült, svájci parasztházakat utánzó Swiss Cottage-ot.

A vidék jobb megismerése céljából a főutakat kerülve, gyönyörű panorámával rendelkező kis mellékutakon jutottunk el Cork-ba, ahol a Sheila's Hostel-ben vártak ránk emeletes ágyaink. Egy rövid (esős) városnézést követően a hostelünkben lakó cardiffi rögbisek invitálására mi is a közeli Shelburne's Pub-ban kötöttünk ki.

4. nap (május 2., hétfő) - Cork - Killarney

Már reggelinél konfliktusba kerültünk egy közép-európai, vélhetően lengyel csoport udvariatlan vezetőjével, aki igyekezett saját groupjának kisajátítani a reggeliző helyiséget. Saját készleteink elfogyasztása után csak remélni tudtuk, hogy úticéljaink nem azonosak.

Mi ugyanis a Cork-tól pár kilométerre észak-nyugatra lévő Blarney kastélyhoz tartottunk. A XV. század közepén épített romantikus hangulatú vár neve a várfokon található kő miatt ismert világszerte. Az ékesszólás kövét bárki (aki meri) megcsókolhatja, háttal a mélység fölött lógva, hogy elnyerje az ékesszólás képességét. (A legenda szerint a vár ura mindig nyakatekert, hízelgő mellébeszéléssel válaszolt Erzsébet királynő kérdéseire, innen a "blarney" szó angol jelentése: üres hízelgés.) Nos ezt mi - a gyakorlatot látva kissé vonakodva ugyan, de - mindhárman megtettük (bár az igazat megvallva, eddig nem érzékeltünk számottevő javulást kommunikációs képességünkben). Hatalmas sétát tettünk a várat körülvevő gyönyörű parkban is, ahol többek között egy hatalmas dolmen és a "Wishing Steps" elnevezésű lépcsősor állított meg minket néhány fotó erejéig. Ez utóbbit sajnos az én fényképezőgépem sínylette meg (az út alatt már ez volt a második Canon fényképezőgép, amit sikerült leejtenünk, annyi különbséggel, hogy az enyém teljesen feladta a harcot).

Egy hosszabb vezetés után jutottunk el az általam egyik leginkább látni vágyott területre, Kerry megyébe. A Killarney Nemzeti Park mélykék tavai, dús növényzettel benőtt hegyei, meredek falú völgyei egyébként is - megjegyzem joggal - az idegenforgalom első számú célpontjai Írországban. Felfedező túránkat a XV. századi ferences rendi apátság, a Muckross Abbey romjainál kezdtük. Az egykori szerzetesháznak leginkább a késői gótika jegyeit viselő kerengője maradt meg jó állapotban, de ismét ámulatba ejtettek minket a szépen kidolgozott hatalmas kőkeresztek is. Egy közeli étteremben elköltött ebéd után kocsival folytattuk utunkat a Nemzeti Parkban. Hamarosan elértünk a Ladies' View nevű kilátóhelyre, ahonnan - nevéhez méltóan - fenséges látvány tárult elénk: a teljes Killarney-tórendszer és az Írország legmagasabb (1041 méteres) hegyét, a Carrantoohillt is magában foglaló MacGillycuddys Reeks. Valahogy nem akaródzott onnan továbbmennünk, kiültünk egy kiálló sziklára, s próbáltuk minél inkább emlékezetünkbe vésni a csodás panoráma minden egyes apró részletét.

Utunkat az Iveragh-félsziget - ismertebb nevén a Ring of Kerry - körüljárásával folytattuk. A mintegy 170 kilométeres körút során egy idő után már nem is számoltuk hányszor kiáltottak rám a lányok, hogy álljunk meg egy-egy fantasztikus hangulatú öböl, az óceánba leszakadó sziklapart, a távolban látszó szomszédos félszigetek lélegzetelállító látványa, a végeláthatatlan vizet pöttyöző kicsiny szigetek, vagy egyszerűen csak az óceán morajlása kedvéért. Rövidebb keresgélés után ráleltünk néhány ogham kőre is, amelyek a kelta abc kőbe vésett betűit tartalmazzák a Kr. e 2.-Kr. u. 4. századból, de mivel magánbirtokon álltak, megközelíteni sajnos nem tudtuk őket.

Utunk aznapi utolsó programpontja a Dunloe-hasadék volt, amit máig az egyik nagy kedvencemként aposztrofálok. (A többiek valószínűleg nem is nagyon értik, hogy miért.) Bár koránt sem vagyok benne biztos, hogy újra vállalkoznék arra, hogy szemergő esőben, ködben, szürkületben végigvezessek a kis tavak és meredek sziklafalak között vezető keskeny úton, s az azzal párhuzamos futó folyón négyszer is átívelő még szűkebb kőhidakon. A meredek V alakban találkozó két csupasz hegyoldal, s az azok között kanyargó folyó és szűk utak fantasztikus látványát szintén nagyon nehéz szavakba öntve visszaadni. Ezt látni kell!!! (Nagy bánatom, hogy nem sikerül igazán jó képeket csinálnunk a hasadékról, s az a képeslap-szórásból is kimaradt.)

Az előző estékhez hasonlóan ismét éjfél körül tértünk nyugovóra a Killarney-i Railway Hostel-ben, miután némi elemózsiát vásároltunk a közeli Tesco-ban.

5. nap (május 3., kedd) - Killarney - Galway

Mivel nem minden hostelben adnak könnyű reggelit, ez volt az első alkalom, hogy a viszonylag jól felszerelt konyhában tojásrántottát és egyéb finomságokat készítettünk magunknak reggelire, majd újult erővel vágtunk útnak.

Az előzetes programban nem szerepelt ugyan az Iveragh-félszigettől északra elhelyezkedő Dingle-félsziget bejárása, ám az arról látott szépséges képeslapok, illetve az előző napi élmények hatására mégis úgy döntöttünk, hogy beiktatjuk azt. Ismét nem csalódtunk a választásunkban: az örökzöldekben gazdag mediterrán partok, a zöldeskék öblökbe nyúló homokdűnék, a pazar panoráma, a Slea-fokról látszó furcsa alakú szigetek ismét számos rövid megállóra késztettek minket. A Connor-hágó tetejéről a köd miatt sajnos ismét nem tudtuk teljes mértékben kiélvezni a vélhetően csodálatos kilátást. A vaskorban épített Dúnbeg-erőd védelmi vonalait is leginkább a sziklafalakra való jobb rálátás céljából látogattuk meg. Érdekesnek ítéltük ugyanakkor a korai keresztény időkben kőből kötőanyag nélkül épített méhkas alakú kunyhókat (Beehive Huts), amelyek lehetséges szerepéről (szerzetesi cellák, egyszerű pásztorkunyhók etc.) máig megoszlik a régészek véleménye. Lencsevégre kaptunk néhány szürke kőből épült éhínségházat is, amelyekben a XIX. században tucatjával éltek a Nagy Éhínséget helyben átvészelni próbáló írek, valamint az 1780-ban épült Blennerville-i szélmalmot, amely impozáns 21,3 méteres magasságával a legnagyobb Európában.

Rövid kompozás, majd némi vezetés után megérkeztünk a Cliffs of Moher-hez (Moheri sziklákhoz). A homokkőből és fekete palából rétegesen rakódott szikla a kilátóul szolgáló O'Brien-toronynál 230 méter magasan emelkedik az óceán fölé. Szájtátva bámultunk a természet eme mesterművét, szabad szemünkkel próbáltuk kivenni a sziklák repedéseiben és kiszögellésein megbúvó sokféle tengeri madarat. Az Írország partjain eme évszakban egyébként is jellemzően erős szélfúvás sem riasztott vissza minket attól, hogy - néhány őrült turistatársunkhoz hasonlóan - a szikla szélétől biztonságos távolban kiépített járdákat elhagyva, a még jobb kilátás és néhány remek fotó erejéig kimerészkedjük egészen a meredély szélére.

Innen is sajgó szívvel indultunk tovább északnak, kíváncsian várva, hogy felfedezhessük a holdbéli tájhoz hasonító Burren Nemzeti Parkot, útközben rövid megállót tettünk Kilfenorában, egy szép XII. századi katedrális romjainál. A Claire-megye csaknem felét beborító csupasz mészkőfennsík Írország egyik legkülönlegesebb területe. A jégkorszakban kopárra csiszolt mészkőhegyeken néhány, egymástól nagy távolságban elszórt tanyától eltekintve látszólag nyoma sincs életnek, ám ha közelebbről megvizsgáljuk, a mély repedésekkel össze-vissza szabdalt mészkőlapok mélyedéseiben a mediterrán és alpesi vidékekre jellemző, a szigeten másutt fel nem lelhető növényekre bukkanhatunk. Itt is élvezhettük az előszezon előnyeit, így csupán egyetlen párral kellett megosztanunk Írország leghíresebb kőépítményének, a Pulnabrone-dolmennek a látványát. A keletkezését tekintve i.e. 4000-re datálható kőasztal viszont viszonylag kis mérete miatt (az egyikünk magasságát sem haladta meg) kisebb csalódást okozott nekünk. (Utólag visszagondolva, nem is tudom, miért hittük azt, hogy ezek a dolmenek hatalmasak.)

A Ballyvaughanban elköltött vacsora után késő este érkeztünk meg Galway-be. Részletes várostérkép hiányában elveszetten kocsikáztunk a városban, mígnem egy helyes helyi fiú lelkes útmutatását követve, az egyirányú utcák sokasága között meg nem találtuk a város hangulatos sétálóutcáinak egyikében elhelyezkedő szállásunkat, a Barnacle's Inn-t.

6. nap (május 4., szerda) - Galway - Westport

Reggel rövid városnézésre indultunk Galway-ben, a nyugati part kulturális fővárosában. Megtekintettük az egyetlen épen maradt XIII. századi városkaput, a Spanish Arch-ot, majd a Corrib-folyó partján felsétáltunk egészen a XIV. századi Szent Miklós-templomig. Persze ebben a városban is leginkább a mindig hatalmas embertömeget vonzó, színes cégérekkel díszített, ötletes nevű pub-okkal, üzletekkel teli sétálóutcák nyerték el tetszésünket. Saját utcánkban fedeztük fel például a XVI. századi, egykori kereskedőház, a Lynch-kastély épületét és Oscar Wilde szobrát is.

Utunkat a Connemara regionális repülőtér felé folytattuk, hiszen még Brüsszelből lefoglaltuk repülőjegyünket az Aaran-szigetekre. A para akkor indult, amikor a piciny, eldugott helyen található repülőtér kifutópályáján megpillantottuk az AerAaran ránk váró 10 személyes kisgépét. Méredzkedés és rövid várakozás után, beszállhattunk a gépbe, Eszti volt olyan mázlista, hogy ő ülhetett a másodpilóta székébe. Az alacsony magasságon mintegy 8 percig tartó repülőút csodás panorámát kínált számunkra.

A 3 szigetből álló, a Burren-hez hasonló természeti adottságokkal rendelkező szigetcsoport legnagyobbikán, az Inishmór Island-en szálltunk le. Több helyi szállítási eszköz közül egy buszos idegenvezetést választottunk. Nem bántuk meg, mert a humoros helyi sofőr számos érdekességgel traktált minket a szigetlakók életével, a sziget történelmével és a látnivalókkal kapcsolatban, s lelkesen válaszolt kérdéseinkre is. A legendák szerint az aaran-szigeteki emberek a másvilág határán éltek, ezért olyan tudás birtokában voltak, ami más halandóknak nem adatott meg. Erről tanúskodik például a kőkor idején épített, nyugat felé nyitott gyűrűvár, a Dún Aengus is. A négy koncentrikus kőkörből álló ősi erődhöz egy meredek hegyoldalon kellett felkaptatnunk. Útközben még mi produkáltuk magunkat egy, a turisták szórakoztatására "szerződtetett" helyi harmonikás bácsinak, magyar népdalokat énekelve. Ezen és a távolból látszó gyűrűvár sziluettjén felbuzdulva, hatalmas hahotázások közepette költöttük át az Edda együttes "A kör" című számát . Hegymenetben ismerkedtünk meg egy helyes idős amerikai házaspárral is, amelynek férfitagja majdnem leejtette Ildi fényképezőgépét (emlékeztetőül: ez volt nálunk az egyetlen még jól működő gép). A hegy tetején csodálatos panoráma tárult elénk, bár az igazat megvallva - a gyűrűvár kőfalai és a tenger felőli nyitott oldalon álló hatalmas, oltárszerű kőtömb helyett - sokkal jobban izgattak minket a 80-100 méter magas sziklafalak és a hihetetlenül kék óceán hullámai. A víz felől fújó erős szél itt sem rettentett el minket attól, hogy magunkat állati bátornak mutató fényképeket csináljunk egymásról a sziklák szélén.

A kisbuszunk a Római Hét Szent Templom romjainak megtekintését követően az összesen csupán 750 lelket számláló sziget legnagyobb településén tett le minket, ahol az egyik kis étteremben az ízletes napi halkínálat (catch of the day) csillapította éhségünket. A repülőtérre tartva a buszon megismerkedtünk egy helyes ír riportersráccal is, aki a mintegy 10 napja a Dún Aengus tetején történt balesetről (egy fickó valószínűleg levetette magát a szikláról) készített riportot. A váróteremben a szigetről készített csodás vágóképeket látva csak remélni tudtuk, hogy a dokumentumfilmnek is beillő riportot valamelyik belga csatorna is átveszi. A "kedves" helyi marasztalás ellenére (A Dún Aengus lábánál egy konflist vezető helyi fickó reménykedve marasztalt minket legalább a nyár végéig a "nőhiányban" szenvedő szigeten. Az állunk akkor esett le igazán, amikor közölte: ahogy elnéz minket, minden este lenne forgalmunk.) - vagy éppen azért - 17.00 óra körül ismét felszálltunk a - már nem is annyira ijesztő - kisgépre, amely visszavitt bennünket reggeli kiindulópontunkra.

Autós túránkat folytatva rövid megállót tettünk a kis gyöngyszemnek mondott Clifden-ben, ahol az igazat megvallva a legnagyobb hatást egy helyi pub-ban elfogyasztott isteni finom Bailey's-es kávé és a szemközti asztalnál helyet foglaló helyes, közvetlen ausztrál házaspár tette ránk.

Már késő délután értük el az ír sziget egyik legszebb vidékét, a mintegy 2000 hektár területű Connemara Nemzeti Parkot. Itt sem tudtuk türtőztetni magunkat, s legalább 5 percenként megálltunk megcsodálni a park szépséges, mégis változatos tájait, a szép folyókat, tavakat, a gazdag élővilágú mocsarakat, a Tizenkét Tűnek nevezett hegycsúcsokat. A legenda úgy tartja, hogy a 12 hegyfok a 12 hónapot szimbolizálja, s az aktuális hónaphoz tartozó hegycsúcs mindig ködbe burkolózik. Jelen esetünkben ez azt jelentette, hogy egyszerre 3-4 hónapot írunk…

A park része volt valamikor a Kylemore-apátság birtoka is. A XIX. század közepén neogótikus stílusban épült apátságot ma bencés nővérek lakják, s leányiskolaként működik. A mesés tóparton álló, hegyoldalba épített, csipkézett tetejű szürke kolostoregyüttes hamar belopta magát a szívünkbe. Bár a park bejárata itt is zárva volt, mire odaértünk, könnyedén átjutottunk a turisták tömegének átengedésére szolgáló vaskapukon, hogy közelebbről is szemügyre vehessük az apátságot és szépen gondozott botanikus kertjét. Bár a területet kamerákkal őrizték, a kutya nem vette észre az illetéktelen behatolókat.

A parkból kivezető út a Killary Fjord völgyében futott, ahol a tavakban osztrigatelepeket vettünk észre. A fjord elnevezésre némiképp rácsodálkoztunk, mindaddig, amíg meg nem láttuk a környező hegyekbe időtlen időkkel ezelőtt a jég által vágott függőleges repedéseket. A távolból egy pillantást vethettünk a Croagh Patrick-hegy csúcsára is, amelyet a kelta idők óta a szigetlekók szent hegyükként tisztelnek.

Aznapi szállásunk a westporti Independent Inn-ben várt ránk. A szépen berendezett hostelt, a meleg hangulatú társalgót (ahol nem igazán sikerült feloldanunk az angolul nem túl jól beszélő 2 olasz fiú hangulatát), s a jófej tulajdonoslány laza beszólásait még később is sokáig emlegettük. Lefekvés előtt már csak egy esti folyóparti sétára futotta az erőnkből.

7. nap (május 5., csütörtök) - Westport - Donegal

A szokásos könnyű reggeli után kicsit még szétnéztünk Westport-ban, részben persze kényszerből, ugyanis nem találtuk a lazára tervezett napi program első megállója felé kivezető utat, először ugyanis a Clew Bay-t pöttyöző szigetekre voltunk kíváncsiak. Ehelyett utunk legnagyobb eltévedése következett, s egy autós túraútvonal, a Nephin Drive a környék tőzeges vidékén vezetett át minket…

...egészen a második megállóhelyig, a Carrowmore Megalitikus Temetőig. Az első, csupán derékig érő kőkori "kőrakást" meglátva csalódottan sóhajtottam fel: "Ez nem is dolmen, hanem csak egy dol-boy." Ezután dőltek belőlünk a hülyébbnél-hülyébb elnevezések, a kedvencünk a "baby-dol(l)" lett. A kőkori temető egyébként Európa egyik legnagyobb megalitikus sírcsoportja. Bevetettük magunkat az információs központba, hogy jelképes összegért jegyet váltsunk az elzárt területen található sírok megtekintéséhez. Mivel a közös költségeket mindig másvalaki állta közülünk, most éppen rajtam volt a sor. Ildi közölte a pultnál álló fickóval, hogy ma én vagyok a "money-person", innen már csak egy lépés volt a "Money-Penny" elnevezés. (Már csak James Bond hiányzott.) A temetőben egyébként mintegy 40 kisebb-nagyobb sír és dolmen található. Félidőben visszasétáltunk az információs központba néhány képeslapért, mire a pultos fickó halál komoly arccal odalépett hozzám: "Hé Money-Penny! Nem lenne kedvetek lefordítani az információs anyagot magyarra, hogy a legközelebbi magyar látogatóknak már ezt tudjuk odaadni?" Mi persze dőltünk a röhögéstől és szívesen elvállaltuk a nemes feladatot… A temető út másik oldalán folytatódó részében találtuk meg a legnagyobb és számunkra leginkább érdekfeszítőbb kőkört. (We saved the best for last.)

Innen a néhány kilométerre északra lévő, normannok által alapított Sligo városába indultunk. Előtte persze még átestünk egy jelképes rendőri ellenőrzésen (egy előző heti balesethez kerestek szemtanúkat). Miután némi írországi emléktárggyal felszerelkeztünk a helyi Turista Információs Központban, gyalog indultunk a Sligoi Apátsághoz. Az 1250-es években a domonkosrendi szerzetesek számára épített apátság romjai még a környező modernebb házak ellenére is impozáns látványt nyújtottak. Az egyik helyi idegenvezető a szemergő esőben lelkesen magyarázta el nekünk a fontosabb tudnivalókat, az apátság történetét (hogyan is "úszta meg" az apátság VIII. Henrik egyházreformját, s hogyan pusztította el egy tűzvész a XV. században), majd hagyta, hogy saját ritmusunkban kószáljunk a kolostori helyiségeket a szentélytől elválasztó oszlopok között és az egyedülálló kerengőn.

Drumcliff-be vezető utunk során végig a bal oldalon található - számomra leginkább a dél-afrikai Tábla-hegységhez hasonlatos - 527 méter magas mészkőplatót (értsd: hegycsúcs nélküli hegyet), a híres Ben Bulbent kerestük szemünkkel, ami azonban a felette terjengő köd miatt teljes valójában sajnos nem tárta fel magát előttünk. Eme kis városka temetőjében William Buttler Yeats költő sírja miatt álltunk meg. Sírköve egyszerű szürke mészkő, melyen saját sorai állnak: "Hűvösen tekints életre, halálra. Lovas, indulj tovább." Tanácsát megfogadtuk, bár nem jutottunk messzire, ugyanis betértünk egy késői ebédre a közeli hangulatos Yeats Tavernába.

Mivel aznapra már nem igazán terveztünk más látnivalót, improvizáltunk, s kanyargós, elhagyatott utakon egy távoli dombtetőn álló kastély - mint később kiderült a Mullaghmore-kastély - felé indultunk. Bemenni sajnos már itt sem tudtunk, de számos remek fotót készítettünk a közeli öbölről, az óceán által különleges formájúra csiszolt fekete palából álló partról, a felcsapódó hullámokról. A lassan lemenő nap fényében örömmel mászkáltunk a hihetetlenül vastag fűtakarón.

Mivel még mindig volt némi időnk a sötétedésig (általában 21.30-ig még világos van), úgy döntöttünk, hogy átruccanunk Észak-Írországba, az Erne-tóhoz. A többiek a túra addigi erős tempója miatt nem tűntek túl lelkesnek, bár az ő szemük is felcsillant a Magho-i sziklák és tó felett lemenő nap látványától.

Persze ismét későn értünk a donegali Idependent Inn-be, ahol Esztivel nem bírtuk megállni, hogy lefekvés előtt ne rohangáljunk egy utolsót a tulajdonos lógófülű kutyusával, Scooby-val.

8. nap (május 6., péntek)- Donegal -(London)Derry

A napot egy isteni finom (mégis No. 2 - Emlékeztek, a No. 1 helyezést a waterfordi Traditional Irish Breakfast nyerte!) reggelivel kezdtük Donegál főterén, a Diamond-on álló hangulatos Blueberry Tea Room-ban. Ezt a közelben álló, a XV. században az O'Donnelleknek épült, majd Basil Brook angol főnemes által megerődített Donegal-kastély megtekintése követte. Lassan bolyongtunk a közelmúltban szépen felújított, Tudor stílusban berendeztett kastély folyosóin, rácsodálkozva minden egyes korabeli kiállítási tárgyra, régi írásos emlékre.

Piciny, kanyargós, meredek utakon, nem kevés kihívást leküzdve jutottunk el aznapi programunk fénypontjához, az Atlanti-óceán partján található Slieve Leagues-nek nevezett sziklafalakhoz. Néhány hozzánk hasonló őrültet utánozva beálltunk a kijelölt parkolóhelyre, s gyalog indultunk túrázni a - mint, ahogyan az írek maguk is hívják a szinte csaknem vízszintesen hulló esőt - "lovely Irish weather"-ben. A kb. 1 órás hegymászás során szinte csaknem bőrigáztunk, s még az orrunkról is csöpögött a víz, de a csúcsról elénk táruló látvány - legalábbis egy időre - mindezt elfeledtette velünk. Idült vigyorral az arcunkon mászkáltunk a meredek sziklafalakon (természetesen most sem a kijelölt turistautakon), volt hogy csak néhány méterre a ránk bambuló hegyen tanyázó juhok mellett. A 601 méteres sziklafalakat burkoló köd - talán a mi kedvünkért - lassan felszakadozott, hogy elénk tárhassa teljes szépségét. A kocsihoz visszaérve ki a nadrágcserét választotta, ki pedig maximumra kapcsolta a fűtést a mielőbb megszáradás-felmelegedés reményében.

Ezután Glencolumbkille skanzenje következett. A néhány "varrott tetejű" házikóból álló szabadtéri múzeumot 1950-ben a helyi plébános építtette fel, hogy így is csökkentse a helyi lakosság munkanélküliség miatti tömeges kivándorlását. Az 1700-as, 1850-es és 1900-as évekbeli használati tárgyakkal berendezett szobákban, iskolában bolyongva nemegyszer igencsak elcsodálkoztunk azon, hogy anno milyen körülmények között tengették életüket eme vidék lakói.

Miután Eszti megküzdött a Glenish-hágó által elénk állított újabb kihívással, nem sokkal a 19.00 órás zárás előtt estünk be a Gleanveagh Nemzeti Parkba. Útikönyveink szerint látnivaló lett volna bőven, de a közeli tó rövid megtekintése után tovább kellett állnunk.

Nem keseregtünk, hisz' így legalább viszonylag emberi időben értünk át első észak-írországi szállásunkra, (London)Derry-be ahhoz, hogy egy rövid séta még sötétedés előtt beleférjen napi programunkba. Leginkább a régi katolikus gettó, a Bogside hangulatára és a negyed szélső házainak tűzfalait díszítő híres-hírhedt republikánus falfestményekre voltunk kiváncsiak (le is fényképzetük csaknem mindet). A közelben megtaláltuk az 1973-as Bloody Sunday-ra (Véres Vasárnapra) emlékeztető emlékművet, s a sajtófotókból, filmekből ismert házfalat a következő felirattal: "You are entering free Derry now." (Most lépsz be szabad Derry-be.). A republikánus függetlenséget kifejező mondat, csakúgy, mint a falfestmények a mai napig azt sugallják "nem adjuk fel"! Mi azonban aznapra mégis feladtuk.

9. nap (május 7., szombat) - Derry - Ballintoy

Reggel újabb rövid séta következett Derry-ben, a XVII. századi városfalak által határolt hangulatos főtéren, amit itt is Diamond-nak neveznek, majd egy éppen folyó elsőáldozás miatt - menyasszonyi ruhás, csinos frizurájú kislányokat és életük első öltönyét feszengve viselő helyes kisfiúkat kerülgetve - csak éppenhogy bepillantottunk a XVII. század elején épített Szent Columba katedrálisba.

A határhoz közeli városkából újra visszaindultunk Írországba, hogy letudjuk restanciáinkat. Némi bolyongás után végre megtaláltuk a Grianan of Aileach-ot. Ez a korai keresztény korban épült gyűrűvár az O'Neill-család fejedelmi székhelye volt az V-XI. század között. Az addigra már csak-csaknem megszokott erős szél és egy ismét közelgő esőfelhő ellenére nagyon élveztük a várfalról a Foyle-folyó torkolatára, az Inishowen-félszigetre és a környező hegyekre nyíló hihetetlen szép látványt.

Innen az Inishowen-félsziget felé vettük az irányt. Bár itt is számos látnivaló akadt volna, nekünk leginkább Írország legészakibb pontjára, a Malin-fokra fájt a fogunk. Újabb csodás öblök, sziklás tengerpartok kísérték utunkat.

Második autós kompozásunkkal ismét visszajutottunk Észak-Írországba. Egy helyes - számunkra leginkább görögös hangulatú - kikötővárosban, Portrush-ban álltunk meg ebédelni. A kiválasztott olasz étteremben a félasztalnyi pizzáknak csak minimális hányadát sikerült eltüntetnünk, ám még így sem tudtuk megállni, hogy ne rendeljünk egy szeletet életünk egyik legdrágább desszert-csodájából, amelyet Eszti napokig még "ájulásos orgazmus" becenévvel illetett.

Jóllakott óvodásokként indultunk Ballintoy-ba, a világ 8. csodájaként is emlegetett Giant's Causeway-hez (Óriás Útjához), Észak-Írország első számú természeti látványosságához. A keletkezéséről szőtt számos legenda egyike szerint az "utat" egy Finn McCool nevű óriás építette, hogy átkeljen a tengeren túlparton élő kedveséhez. A másik kedvencem szerint a szivárvány letörött szárát látjuk a tengerparton. A tudományos magyarázat persze valamivel hihetőbb ezeknél: egy cc. 60 millió évvel ezelőtti vulkánkitörés után a lávafolyam mintegy 40.000 négy-öt-hat- (vagy néha még több-)szögű oszlopot alkotva hűlt ki, amelyek különböző magassága a földmozgások eredménye. A cc. két órás ott-tartózkodásunk alatt, ha mind a 40 ezer lépcsőszerűen elhelyezkedő oszlopot nem is, de jó részüket azért sikerült bebarangolnunk. Talán ez volt az a hely, ahol legtöbbet csattogtattuk fényképezőgépeinket, meg akarván örökíteni az "utókornak" a naplemente által csodásra színezett festői öblökbe nyúló vagy a tengerparton meredező sziklafalakban fel-feltűnő bazaltoszlopok mindegyikét, az oszlopoknak csapódó hullámok változatos formáit. Természetesen itt is kaptunk egy kis ízelítőt a hatalmas széllel kísért vízszintes esőből, amelynek eredményeként mindannyian csak és kizárólag hátulról áztunk meg! Érdekes élmény volt. De nem bántuk, ugyanis ennek köszönhettük a két dupla szivárványt, ami még emlékezetesebbé tette látogatásunkat. S azok csak a "mieink" voltak, hisz az este 8-9 órát rajtunk kívül csak nagyon kevés ember választotta e csodás hely felfedezésére.

Kellemes meglepetésként ért minket a ballintoy-i Sheep Island's View Hostel-től a tengerre és a szomszédos szigetekre nyíló csodás kilátás. Rezervált 3 ágyas szobánkat azonban már kiadták, így kénytelenek voltunk - utunk során először - egy 15 ágyas, vegyes szobát megosztani két pacákkal. Mivel két idősebb szobatársunk bulizással töltötte az éjszakát, addig nem is volt gond, amíg hajnalban haza nem értek, s sörgőzös leheletük (hogy egyéb dolgokról ne is beszéljek), s egyikük semmihez sem hasonlítható idegtépő hortyogása fel nem ébresztett kettőnket, Esztit és engem. Cc. 1-1,5 órás őrült forgolódás és az illető le- és felmenőinek több évszázadra történő elátkozását követően végül is Eszti volt az, aki a keze ügyébe kerülő első lepedőt az ominózus pacákhoz vágta. Persze ennek sem volt foganatja. Némi újabb gyötrődést követően azért sikerült elszenderednünk.

10. nap (május 8., vasárnap) - Ballintoy - Belfast

Hál'Istennek azelőtt sikerült összeszedelődzködnünk, megreggeliznünk és elindulnunk, mielőtt rémes szobatársaink életet leheltek volna magukba.

Próbálván elfeledni az előző "rémes" éjszakát, aznapi bátorságpróbánkra, a pár kilométerre lévő, Rathland Island-re átvezető "Carrick-a-rede Rope Bridge"-hez (kötélhídhoz) indultunk. Az erős szélben remegő lábakkel keltünk át az egy ősrégi vulkán nyaka és a tenger felett 25 méteres magasságban kifeszített 20 méter hosszú kötélhídon, amelyet cc. 200 évvel ezelőtt használtak először a helyibéli halászok, hogy a szomszédos szigetecskéről könnyebben összefoghassák az apály idején az öbölben szorult halakat (főként lazacokat). /A halászok ma is ugyanerre a célra használják e hidat és a sziget meredek oldalába épített kicsiny kunyhót, úgymond lazacfeldolgozó "üzemet"./ A szigetről szép kilátás nyílt az óceánt pöttyöző közeli szigetekre, s visszafelé a magas leszakadó sziklapartokra és festői öblökre. Bármennyire is szívesen elidőztünk volna még a helyes, madaraktól hangos szigeten, tovább kellett indulunk.

Egy picit ismét visszafelé vettük az irányt, hogy legalább kívülről megtekintsük a tenger szélén álló magányos szikla tetejére a XIII. században épített Dunluce-kastély romjait és a közeli - leginkább a franciaországi Etretathoz hasonlítható - "Wishing Arch"-ot, ezt az elefántormányként a tengerbe hajló csodás fehér sziklaképződményt.

Ezután Bushmills, s Írország legrégebbi (1608) királyi engedély alapján működő whiskey-lepárlója, az Old Bushmills' Distillery következett. A hétvége miatt sajnos nem sikerült "élőben" látnunk a gyártás folyamatát, de a hatalmas rézüstök között, s hordókkal teli impozáns raktárban kószálva az idegenvezető lelkes előadása legalább elméletben próbálta felfogatni velünk az ír whiskey-t a világon egyedülállóvá tevő "háromszoros desztillálás" folyamatának lépéseit. A túra végén persze mi sem hagyhattuk ki az ingyen kóstolót, na és az ajándékboltot!

Egy cushanden-beli helyi étteremben elköltött ebéd után vidám hangulatban indultunk a part mentén található Torr autós turistaútvonal felfedezésére. (Én például annyira fel voltam dobva, hogy hamar el is nyomott az álom a hátsó ülésen. Csoda, hogy eddig olyan jól bírtam.) A lányoknak a hiányos, nem mindig megfelelő helyre kitett útbaigazító táblák miatt elég nehezen sikerült rálelnünk a Fair-fok-hoz vezető ösvényre, ahonnan Skócia partjaira kívántunk volna néhány pillantást vetni. De meglátva az oda vezető sáros, meredek utat, inkább úgy döntöttünk, következő túránk úgyis oda vezet majd.

Ezután - na és persze egy vezetőcsere után - hamar elértük a Glens of Antrim-ot, Antrim megye lélegzetelállító párhuzamos völgyeit. A szinte érintetlenül marad ősnövényzet adja ezen kilenc völgy legfőbb értékét. Közülük is az egyik legszebb a Glenariff-völgy, amelynek Nemzeti Parkjában Ildivel kellemes gyalogsétára indultunk, miközben Esztit is utólérte a végzet, s jót durmolt a parkolóban hagyott autóban.

Az eredeti tervekkel ellentétben ezután Antrim felé indultunk, hogy megnézzük Észak-Írország legnagyobb és legszebbnek mondott tavát, a Lough Neagh-et. Némi újabb eltévedés után ráleltünk a csodás madárvilággal büszkélkedő tóra, de a partján tett rövid séta után hamar tovább is álltunk.

Szürkület előtt értünk be Belfastba. A számos egyirányú utca miatt nem keveset szenvedtünk, hogy végre a szálláshoz, a Linen House Backpackers Hostel-hez jussunk. Enyhén furcsállottuk a kihalt utcákat. Kimondatlan kérdéseinkre azonban hamar választ kaptunk a helyiektől: mivel a belvárosban, a "háborús zónában" vagyunk, 18.00 óra után errefelé minden bezár, az "élet" nem itt folyik. Ebbe bele is nyugodtunk, s némi szorongással a gyomrunkban az utolsó nap előtt végre viszonylag időben kerültünk ágyba.

11. nap (május 9., hétfő) - Belfast - Dublin

A helyzet nappal sem változott sokat az Ír-sziget második legnagyobb (400.000 ezer lakosú) városában. Miközben reggeliző helyet kerestünk számos biztonsági ember mellett sétáltunk el, a legmegdöbbentőbb azonban egy páncélozott, zömök rendőrautó volt számunkra. Maga a belváros nem tett túl nagy hatást ránk, bár szépnek találtuk a birodalmi stílusban épített városházát 53 méter magas kupolájával, s az 1885-ből származó Crown Liquor Salon extravagáns viktoriánus külsejét. A helyiek jót mosolyogtak rajtunk, miközben a számunkra kicsit idegenül ható "No drinking in public" (nyilvános helyen tilos a szeszesital-fogyasztás) táblákat fényképeztük, melyekkel lépten-nyomon találkoztunk.

Dublin felé tartva először tapasztalhattuk az ír autópályák kiváló minőségét. A bökkenő csak ott volt, amikor bármifajta figyelmeztetés adás hiányában egyszerre csak autóúttá szűkült az út, s az addig előzésre használt sávban egyszer csak 140-nel robogott felénk egy autó. Persze egy közös ordítást követően azonnal tudtuk, hol a helyünk.

A visszaúton rövid kitérőt tettünk a Boyne-folyó völgyébe. Először is a Monasterboice-ban, Írország egyik legszebb monostorában csodáltuk meg a hatalmas X. századi, az Ó- és Újtestamentum jeleneteivel díszített kőkereszteket. A legnagyobbik - csaknem 5,5 méteres - mellett mindannyian eltörpültünk. Majd egy helyi pasas tájszólással előadott útbaigazítása után, a "csorcs"-nál jobbra fordulva a Mellifont Abbey-hez értünk. Ez volt az első ciszterci apátság Írországban, amelyet 1142-ben alapítottak. Ismét rendkívüli módon élveztük, hogy a romokat egyedül barangolhattuk be, azokat csak az egyik sarokból egy ceruzával az impozáns romokról skicceket készítő magányos idős emberrel kellett megosztanunk. Az apátság maradványait bejárva lelkesen találgattuk, hol is lehetett régen a kerengő, a katedrális fala vagy az oltár.

Kicsit szomorúan, mégis kíváncsian értünk vissza Dublinba. Az egyik sétálóutcában rögtön jól bevásároltunk az egyik ajándéküzletben, majd a város közepét jelző, Monument of Lights (Fény emlékműve) szédített el bennünket. A 120 méter magas, ezüst színű "varrótű" az adófizetők pénzéből több millió eurót felemésztve millenniumi emlékműnek készült, ám utolsó darabja csak 2003 elején került a helyére. Egy rövid ebéd után egy nyitott double-decker felső emeletét választottuk egy cc. 1,5 órás buszos városnézés erejéig. Egy pillanatig nem bántuk meg, mert az ír idegenvezető hihetetlen jó humorral, s gyakran öniróniával kalauzolt minket végig a városon: a már látott Temple Bar-on, a Trinity College és a dublini kastély környékén, s elvitt minket a St. Stephan's Green parkba, az egy egész negyedre kiterjedő Guinness-üzemhez és raktárakhoz, Molly Malone híres szobrához, s a kovácsoltvas korláttal díszített félpennys gyalogoshídhoz is.

A parkolóházból a repülőtérre már úgy jutottunk ki, mintha világ életünkben Dublinban éltünk és vezettünk volna. A bérelt kocsi leadásánál büszkén véstük fel memoárunkba a végső összkilométert: a 10 napos túra alatt összesen 2445 kilométert tettünk meg! Innentől már csak a becsekkolás várt ránk - na meg persze némi megrökönyödés, amikor a fémdetektoroknál még a cipőinket is le kellett vennünk. A repülőgépen tizenéves kamaszokhoz hasonlóan - valószínűleg a közelben ülő utastársaink agyára menve - végighahotáztuk a hazafelé utat, jó kedvűen felidézve az út legpoénosabb pillanatait. S ezekből akadt bőven…

Bár a fantasztikusra sikerült utazás részletei idővel sajnos biztosan megkopnak, az "over-all feeling", az a jóleső érzés és határtalan jókedv, amelyet Írországból magunkkal hoztunk Brüsszelbe, remélem, még sokáig megmarad. Egy valami megígérhetek: ha egy pub-ban egy jó ír Guinness-re támad kedvem, még hosszú ideig biztosan egy "Slante!"-re (Egészségedre! írül. Ejtsd: szlántye!) emelem majd poharam, s a hűs nedűt kortyolgatva magamban fohászkodom majd, hogy a sokat emlegetett "ír csoda" kis hazánkban is megismétlődjön…

B. Kata

Brüsszel, 2005. május
Értékeld az élménybeszámolót!
10 (1 szavazat)
Lépj be az értékeléshez!
Hozzászólások:
zero - 2016.07.26. 09:35

Szép összefoglalás, gratulálok:-)Megjegyzés: Nem "Slante" hanem "Sláinte" és nem szlántye hanem SLAWN-chay. (szlaan-csej a legközelebbi)

zebrina - 2008.08.20. 12:41

Ó, ez nagyon tetszett! Ahol jártam már, az azért, mert visszaidézte az ott töltött időt, ahol még nem, az meg azért, mert szeretném látni...
Köszi, klassz volt! :)


Ahhoz, hogy hozzászólhass válaszd a belépést vagy regisztrálj, ha még nem vagy tagjanik közt!

Az élménybeszámolóhoz tartozó

album

Magyar  Română  Slovenčina