Újra Írországban 8. nap, Skellig Michael

Írország

Ott-tartózkodás ideje: 2008. máj. 17.  - 2008. máj. 25. (8 nap)

0 hozzászólás I 3 272 látogató olvasta. Rögzítve: 2008. aug. 18. küldd el ismerősödnek
Oszd meg ezt az oldalt!
avatar zebrina Beszámolója

Cimkék: Abbey  Cashel  Chaplin  Dunloe  Hore  Iveragh  Kerry  Munster  Portmagee  rögbi  rugby  Skellig  Waterville 

Reggel 6 körül N motoszkálására ébredek. Előző este emlegette, hogy körül kellene nézni a környéken még indulás előtt, de igazat megvallva kételkedtem benne, hogy képes lesz korán felkelni. És lám! No, ebből én sem maradhatok ki. Épphogy magunkra kapunk valamit és kiosonunk a szobából, hátrahagyva a szunyókáló Zs-t és a szakállas idegen muksót, aki szintén még mindig az igazak álmát alussza.
Világos van, de a nap még nem kelt fel. Kis csalódást érzek, mert valami egzotikus hajnali ködöt vártam, titokzatos bérceket, sötét völgyeket, még sötétebb tavakat, helyette egyenletes pára üli meg a vidéket és alig látni egyelőre valamit a színtelen tájból.
Nem felfelé kapaszkodunk, hanem arra indulunk, amerre egy épület körvonalait fedezzük fel. Amolyan tanya, vagy párházas falu lehet. Sötétbarna, vastagszálú fűcsomók tarkítják a legelőket, máshol ugyanez, csak zöld színben. A barna talán a tavalyi állomány lehet. Egy-egy birka sétál át ráérősen az úttesten.
Első dolog, amire megdobban a szivem, a sárga színű vadíriszek töménytelen száma, hol egész mezőnyi önmagában, hol váltakozva ezekkel a bizonyos zsombékszerű fűcsomókkal. Itt is virágzik az élénk rózsaszín rododendron az út mellett.
Egy bekerített területen magányos ló legelészik.
Közben kibújik a nap a hegyek közül, mennyivel színesebb így a világ!
Lassan visszaindulunk a szállásra. A francia csoport már eltűnt, szakállas szobatársunknak is hűlt helye. Az étkező részen már csak a tegnapi lengyel fiatalok reggeliznek. Kerítünk néhány bögrét, némi maradék teafilter is akad a "közös" szekrényben , így legalább lesz valami a gyomrunkban.
Jön a szállásadó család idősebbik tagja, orcája most is morcos, de már rájöttünk, hogy nem mérges, csak ilyen a modora. Kis cetlit nyújt felénk. Rajta részletesen név, telefonszám, időpont, hely... Hát tényleg utánajárt! Nagyon hálásak vagyunk neki, utólag arra is rájövünk, hogy aligha tudtuk volna véghezvinni az aznapi programot, ha nem segít nekünk.
Miről is van szó... A történet ott kezdődik, hogy még a tervezés stádiumában N javasolta, menjünk el Newgrange-be. Mint kiderült (és írtam is róla), Newgrange a világörökség része. Nosza, kíváncsi lettem, milyen világörökségekkel büszkélkedik még Írország. Megdöbbenve tapasztaltam, hogy mindössze kettő van neki. Az egyik az említett Brú na Bóinne (ahol Newgrange is van), a másik egy parányi sziget az Atlanti-óceánban, a Skellig Michael. Majdnem hanyatt estem, amikor megláttam a Skellig Michael-t egy netes honlapon. Hihetetlenül gyönyörű! Mindent összeolvastam róla, amit lehetett és itt jegyzem meg, elég jól titkolják. Hogy ez szándékos-e vagy nem, azt nem tudom, hajlok rá, hogy igen. Úgy gondolom, próbálják megóvni a szigetet a túristák hadától. Ennek persze ellentmond, hogy a világörökség része lett. Egy biztos, a legtöbb, Írország legnevezetesebb helyeiről szóló site-on meg sem említik.
A Skellig Michael 12 km-re van a parttól. Van egy testvér szigete is, a Kis-Skellig. A Skellig Michael a tengerből szinte meredeken kiemelkedő sziklaszirt, ahol a VI. századtól a XII. századig néhány szerzetes élt spártai körülmények között. Magassága majdnem 300 méter a tenger szintje felett. A szerzetesek által felépített mintegy 600 lépcsőfokon lehet felmászni a csúcson található, épen maradt kőkolostorig és méhkas alakú szerzetesi kunyhókig. A szigetet naponta korlátozott számú érdeklődő keresheti fel, csak saját felelősségre. A Kis-Skellig természetvédelmi terület, kikötni tilos rajta.
Szóval a Skellig Michael-re szeretnénk kihajózni utolsó teljes napunkon. Szállásadónk kinyomozta, hogy a hajó honnan és hánykor indul, ki a tulajdonosa, mi a telefonszáma és a lelkünkre lőcsöli, hogy hívjuk mindenképpen fel. Nekünk már csak az a feladatunk, hogy időben odaérjünk.
Szerencsére az idő nekünk kedvez, ezerrel süt a nap, ez jó jel, mert a hajók csak szép időben futnak ki. Ezért kell felhívnunk a tulajt, hogy megerősítse, mennek-e a hajók aznap.
Újra átkelünk a Gap of Dunloe-n, most reggeli napfényben. Elhagyjuk az előző esti vacsi színhelyét, a Kate Kearney's Cottage-ot, majd kissé tanácstalanul keressük az útjelző táblákat. A Ring of Kerry-re kell kiérnünk, ami az Iveragh félsziget partján fut végig. Ezt kellene követnünk egészen Portmagee városáig, ami hajónk kiindulási kikötője. Mondanom sem kell, rossz úton indulunk el. Először még úgy véljük, ez a Ring of Kerry, de lassan világossá válik, hogy ez nem a parton futó út. Csak az irány jó, azt azért érzékeljük. Ez valóban a semmi közepe, nyílegyenes út vezet az Iveragh félszigeten keresztül, egy fennsíkon. Nincs térerő, nem tudjuk felhívni a megadott telefonszámot sem. Egyelőre elég bizonytalan a mai programunk kimenetele. Figyeljük az idő múlását, N nyomja a gázt. Egyelőre nincs egy település sem, hogy végre be tudjuk tájolni, hol is vagyunk tulajdonképpen.
De egyszer mindennek vége szakad, Zs sikeresen felhívja a hajóst, kiérünk a tengerpartra. Végre egy útjelző tábla, ami megnyugtat, hogy jófelé haladunk.
11-kor indul a hajó, mi 3/4 11-re odaérünk a kikötőbe. Előtte gyors technikai szünet és már hajózunk is be. Hű, de nagyképűen hangzik! Egyszerre 5-6 kis, 10-12 személyes motoros hajó indul a Skellig-szigetek felé. A mi kapitányunk még a szállásadónál is morcosabb képű öreg és van egy kiskapitány is, fiatal, magas fickó.
Hihetetlen, hogy máris itt ülünk a hajón, tele várakozással. Van nálam egy kis maradék fügepálesz, az elfogy a szerencsés vízreszállás örömére.
A hajón 12 izgatott túrista üldögél, néha felugrálunk, hogy fényképezzünk, akkor az öreg ránkmordul és visszaparancsol az ülésre. A part egyre távolodik és egyszercsak feltűnik két kis pont a láthatáron. Az utasok fegyelmezetten, ülve lesik, ahogy a pontokból egyre nagyobb szigetek fejlődnek. A hajókázás kb. egy óra hosszat tart. Én számolgatom, hogy akkor az út összesen 2 óra, plusz 2 óra a szigeten, az összesen négy. Hogy fogjuk ezt kibírni technikai szünet nélkül? Ugyanis WC sem a hajón, sem a szigeten nincs. Talán akad egy bokor...
Most már egészen közel vagyunk a Skellig Michael magasba szökő, zordon sziklaszirtjeihez, nyújtogatjuk a nyakunkat, hol lehet a kikötő. Egymás után ürülnek a kis hajók, egyszerre csak egy hajó tud odaállni a kikötőnek kinevezett szikladarabhoz. Itt a szikla mellett a víz sötét, félelmetes. A hullámok fel-le emelgetik a hajókat, még az éppen kikötés alatt álló hajót is. Az LP szerint a legveszélyesebb a kiszállás, de sikeresen túlesünk azon is és indulhatunk a kijelölt úton felfelé. A Skellig Michael-on körbefut egy épített út, valamint felfelé vezet a szerzetesek által rakott lépcső, de a teljes terület nem járható be, csak nagyjából a sziget negyede. Pont ezen az oldalon van a Kis-Skellig is, nagyon jól rá lehet látni a madárrezervátumra. Ahogy lenézünk az út alatti sziklára, egy kis fóka sütteti a hasát a nappal. Elhaladunk egy csöpp helikopterleszállópálya mellett, amit a meredély fölé építettek.
Most rátérünk a felfelé vezető lépcsőkre. Nagy löketekben fúj a szél, vigyázni kell, jó előre dőlve haladni, hogy le ne fújjon a lépcsőről, mert akkor nincs megállás a tengerig. Visszafelé nézve a lépcsőn szédítő a mélység, mintha nem is lépcsőn, hanem létrán másznánk felfelé. A hátamon a hátizsák még ront a helyzeten, mert a súlypontom nem a megszokott helyen van! Zs az egyik fordulóban átveszi tőlem a hátizsákot.
Tobzódnak a szinek, a nap süt, a növényzet burjánzik, madarak repkednek a fejünk felett, egyelőre főleg sirályok. N eltűnt valamerre, valószínűleg előrement, máshova nem tűnhetett, hiszen csak egyfelé lehet menni a lépcsőkön. A lépcsőről letérni nem csak nem szabad, hanem lehetetlen is, annyira meredek a terep. (Sehol egy bokor, ahol esetleg...)
Jócskán fent járunk már Zs-val, ő előremegy, én leragadok egy kerítésnél, mert a kerítésen túl egy csomó lundát fedezek fel, megpróbálom őket lencsevégre kapni, bár elég messze vannak. A szél majdnem kitépi a kezemből a gépet, sok időt elvacakolok a próbálkozással, Zs már jön visszafelé aggódva, hogy hol lehetek. Elindulok én is feljebb, már a sziget tetején járunk, ahol a szerzetesek kunyhói álldogálnak évszázadok óta. Körbejárjuk a kunyhókat, közben tekergetjük a fejünket, N-t keressük, de nem sikerül felfedezni, kezdek aggódni, hogy nem gurult-e le a szigetről. A panoráma lélegzetelállító a Kis-Skellig felé. A hajóink apró játékszereknek tűnnek fentről, ahogy a sziget mellett köröznek.
Lefelé menni sokkal nehezebb a szédítő mélység miatt, ami felfelé a hátunk mögött volt. Megint elidőzök a lundáknál. Lejjebb egyik útitársunk int, menjek közelebb, egy lunda bebújt egy szikla alá, most könnyebb lesz lekapni. Sikerül is néhány felvételt készíteni, de a lunda megunja és odébbáll.
Kezdünk gyülekezni a kikötőnél, N is előkerül. Kiderül, hogy valamelyik kerítés mögött süttette a hasát a nappal a sziget tetején.
Szerencsésen vízre szállunk, a kapitány ránk mordul, hogy maradjunk a fenekünkön. És milyen igaza van a vén tengeri medvének, az egyik nő rosszkor áll fel és a tehetetlenségi erő szinte átdobja a nyakunkba, még szerencse, hogy nem egyenesen a vízbe. Én egy olyan részén ülök a padnak, ahol az ülés felnyitható. A kapitány morcosan arrébbtol és egy kék, összetekert műanyag tekercset vesz elő a fenekem alól. Közben a kis hajó több métert emelkedik és süllyed minden egyes hullám érkezésekor. Egyelőre nem tudjuk, miben mesterkedik az öreg. Kigöngyöli a műanyagot és kifeszíti a hajó egyik oldalára, majd átrendezi az utasokat. Erre a részre kiválaszt 3 pasast az utasok közül - egyikük N - és leülteti őket.
Lassan megkerüljük a Kis-Skelliget. Szemben a Skellig Michael-lal, ezen a szigeten semmilyen növényzet nem látszik, viszont egyszerűen dugig van madárral. A sziklák teteje fehérlik a lerakódott guanótól és a fehér tollú madarak tízezreitől, melyek egy része vijjogva köröz a fejünk fölött.
Mihelyt elindulunk a szigettől, azonnal kiderül, mire jó a kék műanyag. Azon az oldalon erőteljesen becsapnak a hullámok és ez valamelyes védelmet jelent, bár a 3 pasi lassan így is teljesen elázik. Rezignáltan ülnek a helyükön, felkelni amúgy sem szabad. A vízpermetből mindenki kap, de ők hárman közvetlen mennyiséget.
Kikötés után ideje valami ehető után nézni. Kis keresgélés és morcoskodás után Waterville-ben kötünk ki és én a magam részéről megkóstolok egy nagy adag fish&chips-et, amire már régóta áhítozom. Kedélyeink lenyugszanak a kiadós ebéd után.
Maga a város nagyon kicsinek tűnik. A parton Charlie Chaplin életnagyságú szobra áll, az itt töltött nyaralásai emlékére.
Most már valóban a Ring of Kerry-n haladunk. Többször meg kell állni, hogy megörökítsük a part szépségeit, egy magányos bikát a domboldalban vagy egy mediterrán hangulatú partot lakókocsikkal. Itt N nekivetkőzik fürdőgatyára, a part, a víz nagyon csábító, mi lányok is beleugrunk a papucsunkba egy kis lábáztatás céljából. Az egészből valóban csak egy kis lábáztatás lesz, mert a víz irtózatosan hideg, annyira, hogy még N is visszafordul belőle a fürdőgatyájával, törölközőjével.
Laposan süt a délutáni nap, mi pedig elhatározzuk, hogy teszünk egy kerülőt Cashel felé.
Mire elérjük a Rock of Cashel-t (tavaly beszámoltam már róla), öreg este lesz. A nap bíborvörös korongja éppen eltűnik a horizonton. A vár persze már rég zárva, de kívülről is fenséges a látvány. Felkapcsolják a díszkivilágítást. Mi Zs-val elindulunk a Hore Abbey felé, amit tavaly csak messziről láttunk. Átmászunk a kőkerítésen, de már alig látunk valamit, egyedül Cashel vára áll zordonan és kivilágítva a dombtetőn, a kolostor romjai sötétben vannak.
Még mindig elég messze vagyunk Limericktől. Visszatérünk hát a parkolóba, hogy aztán egy hirtelen sugallatra N újra az Abbey-hez kanyarodjon, immár több lóerőnyi segítséggel. Most a bejáraton megyünk be. Kissé nehézkes, mert belülről több tehén állja el az utat. Leküzdjük ezt az akadályt is, nézelődünk még egy keveset, aztán irányba állunk hazafelé.
Ja, majd' elfeledem!
Szombat este van, a rögbi döntő napja és Munster győzött! Limerick lázban ég, a pubok tele (jó, máskor is), mindenki piros cuccban tárgyalja a nap eseményeit. Hazakanyarodunk, majd D-val együtt visszatérünk kedvenc pub-unkba, hogy kicsit mi is kivegyük részünket az eufóriából. A White House pub tömve, nem csak a kocsma helyiségei, de a járda is körülötte. Koccintunk utolsó Guinness-ünkkel a rögbire, Írországra és a búcsúra, mert másnap repülünk haza.
Értékeld az élménybeszámolót!
0 (0 szavazat)
Lépj be az értékeléshez!
Hozzászólások:

Még senki sem szólt hozzá a témához!

Ahhoz, hogy hozzászólhass válaszd a belépést vagy regisztrálj, ha még nem vagy tagjanik közt!

Az élménybeszámolóhoz tartozó

album

Ajánljuk

még figyelmedbe

Magyar  Română  Slovenčina