39 nap Dél-Amerikában

Brazília

Ott-tartózkodás ideje: 2008. jan. 17.  - 2008. feb. 24. (38 nap)

0 hozzászólás I 9 732 látogató olvasta. Rögzítve: 2008. aug. 30. küldd el ismerősödnek
Oszd meg ezt az oldalt!
avatar Sajti Beszámolója

Cimkék: Argentina  Brazilia  Chile  Peru 

A következő útleírás 39 nap története. Az utat ketten szerveztük, terveztük, kb. fél évvel az indulás előtt kezdtünk hozzá az információk gyűjtéséhez. Sokat segítettek ebben az utazas.com oldalon található útleírások, hozzászólások. A Machu Pichu túrát nem tudtunk volna megtenni, ha nem olvasunk korábban itt az „alternatív” útvonalról.
Többek között ezért is készült ez az útleírás, reméljük, hogy mások is találnak benne hasznos információkat!

2008. január 17. 1. nap

A taxi 13.15-re jött értünk, Ferihegy 2-ről indultunk. Csomagjaink: két nagy hátizsák + két kicsi. A nagy zsákokat befóliáztattuk, ez már tavaly is bejött. A csomagfeladásnál derült ki, hogy ismét remekül pakoltunk, a nagyobbik 11, a kisebbik „csak” 9 kg. Budapest – Párizs 2 órás út, semmi különös. Kaptunk egy szendvicset, meg egy Balaton szeletet, de nem nagyon voltunk éhesek, eltettük, jó lesz ez még később. A párizsi reptér hatalmas, busszal mentünk át az egyik terminálról a másikra. Persze időnk az volt bőven, kb. 4 órát kellett eltöltenünk, a gépünk 23.15-kor indult csak tovább, Rio de Janeiroba. Egy hatalmas géppel mentünk, de sajnos belül itt sem volt sokkal nagyobb hely az utasoknak. Menükártyát kaptunk, innen lehetett kiválasztani, hogy lazacot vagy marhát kérünk, illetve a választható italok is itt voltak feltüntetve. A kaja nagyon finom volt, jófajta francia vörösbort iszogattunk hozzá. A saját kis monitorunkon beállíthattuk, hogy milyen filmet szeretnénk nézni. A mi képernyőinkkel persze volt valami technikai gond, emiatt néha elszállt. Attila azért kínlódott vele, én inkább aludtam. Reggel természetesen reggelivel ébresztettek, és aztán lassan meg is érkeztünk az 1. állomásra, Rio de Janeiróba.

2008. január 18. 2. nap

Rióban 3 órával van kevesebb, mint Budapesten, gondoltam is, hogy nyertünk 3 órát... majd amíg sorban álltunk az útlevél-ellenőrzésen, azt gondoltam, hogy a megnyert 3 órát itt fogjuk elvesztegetni. Papírok kitöltése, pecsételés... minden papírt gondosan eltettünk, ismerjük már a bürokráciát, majd a kilépésnél biztosan azt a kis fecnit kerestetik velünk. A reptér teljesen normális, nem túl modern. Várt minket az első szállásunk által küldött taxis, így megkíméltek minket attól, hogy elkezdjük keresgetni, hogy hogyan lehet bejutni a városba. A fickó nagyon kedves volt, mosolygott, de angolul egy szót sem beszélt, így csendesen telt az út a szállásig. Mármint részéről, mert mi élénken megvitattuk a látottakat. Az út kb. 1 órát tartott, érdekes helyeken hajtottunk keresztül, majd szinte érezni lehetett, ahogy egy jobb városrészbe értünk. Rengeteg autó van az utakon, a teherautók elég leharcolt állapotúak. Reggel 9-kor érkeztünk, a nap még nem sütött, párában volt az egész város, majd esett pár csepp eső, amitől a páratartalom még elviselhetetlenebb lett. A szállás: El Misti Hostel. Az első kép elég megdöbbentő, egy nappali-recepcióra érkezünk, ahol épp néhányan reggeliznek, mások még alszanak a kanapén. Sokan vannak, elsőre nem túl barátságos a hely. Kedves, segítőkész a recepciós, otthagyhatjuk a cuccokat, mehetünk sétálni, amíg felszabadul a szobánk. Megszabadulunk a hátizsákoktól, aztán sétálunk egy jó nagyot. A város nevezetességei, a Cukorsüveg-hegy, és a Megváltó Krisztus szobor szinte mindenhonnan látható. Vettünk fel pénzt egy bevásárlóközpontban (nem volt túl egyszerű). A bankfiókok előterében láttunk egy csomó automatát, naivan azt gondoltuk, ezekből lehet pénzt felvenni, de nem, ezek a csekkek befizetésére szolgálnak, a gép leolvassa a csekken feltüntetett vonalkódot, és már fizetheted is az összeget, kártyával, készpénzzel. Lehet, hogy a Magyar Posta kicsit le van maradva...? Rengeteg ember van az utcákon, a nők nagyon csinosan, nőiesen öltöznek, miniruhák, sortok – persze azokon is, akiken szerintünk nem kéne, de őket ez nem különösebben érdekli. Lehet, hogy nekik van igazuk!?
Ittunk helyi italokat – Aceit és guaranát, bár ez utóbbit inkább enni kellett, mert leginkább a jégkására hasonlított. Sok kajálda van, a helyiek gyakran betérnek egy „sütire”, ezek általában sonkás-sajtos sós töltött tészták, mi is teszteltük őket, nagyon finomak. Az áruk 1,5 – 2 real körül mozog, az italok 2,5 – 3 körül (százzal kell szorozni a forintosításhoz). Az árak tehát nem ázsiaiak, nagyjából otthoni áron van minden így elsőre.
Fotóztunk még néhányat, majd visszamentünk a szállásra. Szerencsére elkészült a szobánk, kellemes meglepetés, tiszta, teljesen normális. Egyszerű a berendezése, de van saját fürdőszobánk. Sajnos a földszinten van, közel a „nappalihoz” így valószínűleg elég hangos lesz. Gyors zuhany, ruhacsere után elindultunk újra felfedezni a várost.
Az első utunk a Cukorsüveg-hegyre vezetett (mi magunk között csak Süvegcukornak, vagy Cukros-üveghegynek hívjuk). Gyalog közelítjük meg, nincs túl messze a szállásunktól. Két felvonóval lehet felmenni, az ár 35 real/fő. Már az első állomásról is gyönyörű a kilátás, de aztán fentről egyszerűen szuper. Már nyoma sincs az esőnek, meleg van, mégis mintha a város párában úszna. Fentről ki is nézzük a következő úticélunkat, irány a Copacabana. Felszálltunk a helyi buszra, ami ott tett le minket (2,10 real/fő). Sétáltunk, élveztük a nyüzsgést, először a parttal párhuzamos utcákban – tele üzletekkel, éttermekkel, majd lent a parton is. A víz szinte fekete (nem koszos, de mégis nagyon sötét a színe) a part viszont fehér homokos. Amíg a szem ellát végig szép szállodák, pálmafák, homok, meg az óceán. Vannak a parton bárok, meg ami érdekes volt, hogy vannak helyek, ahova le lehet menni, mint egy aluljáróba, ott lent van zuhany, zárható szekrények, babapelenkázó. Sok a rendőr, de/vagy épp ezért egyelőre teljesen biztonságban érezzük magunkat, igaz, fényes nappal van, és nem hagyjuk őrizetlenül a holminkat. Most nem is fürdünk – bár amilyen hideg a víz, lehet, hogy én máskor sem – csak nézelődünk.
Egy szuper helyen vacsorázunk, kilós étteremnek hívják, közel van a parthoz. 3,60-ba kerül 10 dkg kaja. Persze hatalmas tányérokat adnak, a svédasztalon mindenféle finomság van, a végén pedig lemérik a tányérod, és a súly alapján fizetsz. Jót kajáltunk, én csak lazacot, meg rákot választottam . Vacsora után még visszasétáltunk a Copacabanara, egy helyi fiú, aki a parton nyugágyat, napernyőt kölcsönöz rögtön hellyel kínált minket. Mondtuk, hogy nem akarunk leülni, de ajánlotta, hogy kever nekünk egy koktélt. Gondoltuk, ez jól fog esni a vacsora után, már hozta is a székeket, mert hát állva nem lehet koktélozni. Szuper caipirinhat kevert nekünk, üldögéltünk, élveztük, hogy itt lehetünk. Collectivoval (gyűjtőbusz) visszaindultunk a szállásra. Sajnos nem jó helyen tettek ki, így még elég sokat kellett gyalogolni hazáig. Elfáradtunk, nagyon sokat mentünk, nagyon meleg volt, meg hát előző éjjel a repülőn nem sokat aludtunk. A szálláson BBQ partit rendeztek éppen, de mi már túl voltunk a vacsorán, így aztán a pihenés mellett döntöttünk. Sajnos a szoba tényleg hangos, de azért reggel 7-ig simán aludtunk.

2008. január 19. 3. nap
Ettünk néhány falat reggelit, az első brazil kávém nem volt túl finom, majd elindultunk a kis túránkra. Helyi busszal elmentünk a Corcovado-ig, ahol a Megváltó Krisztus szobor található. Minden helyi buszon van egy „kalauz”, aki szedi a pénzt. Van egy számlálós kapu, és csak akkor mehetsz át, ha fizettél. Miután csak elöl lehet felszállni, leszállni pedig csak hátul így mindenképpen keresztül kell menni a kapun. Rengeteg busz van, szinte percenként mennek, így nem túl zsúfoltak, de azért izgalmas lenne ez a fajta ellenőrzés a piros hetesen.  A busz épp a bejáratnál tett le, innen fogaskerekűvel lehet felmenni. Ennek is megkérték az árát, 36 real volt fejenként a belépő. A kisvonat kb. 30 percet ment felfele, egy gyönyörű erdőn-parkon keresztül, onnan pedig már csak néhány lépcsőfok, és már ott is volt a szobor. Hihetetlen nagy, sokan próbálták fényképezni, vicces volt, hogy többen a földön fekve találták meg a megfelelő szöget. Nagyon meleg volt, szép tiszta az idő, gyönyörű kilátás nyílt innen is a városra. Étterem, suvenirbolt persze mindenütt, mi is meghívtuk magunkat a nagy melegre és a szerény reggelire való tekintettel egy-egy juice-ra. Hihetetlen finomak ezek a frissen facsart, turmixolt, összemixelt gyümölcslevek.
Lefele szintén fogaskerekűvel mentünk. Következő állomásunknak Santa Teresát jelöltük meg, ahol a városrészen végig lehet utazni egy régi villamossal, mint San Franciscoban. Santa Teresa városrész egy hegy tetején található, hangulatos utcácskákkal. Elindultunk gyalog, majd egy „spontán” karneválba keveredtünk. Ment egy nagy kocsi, amin néhány fickó énekelt, és biztatta a tömeget, a tömeg pedig a kocsi előtt és mögött lelkesen táncolt. Hihetetlen hangulatot csináltak, ezeknek tényleg a vérükben van a tánc. A házakból kiszaladtak a lakók, idősek, fiatalok és ők is ott ropták. Érdekes volt, hogy alig haladt el a kocsi, máris ott voltak a takarítók, söpörték a konfettit, szedték a szétszórt szemetet. Ezt egyébként sok helyen láttuk, takarítanak, szedik a szemetet, nyírják a füvet a parkokban, de még sincs olyan nagy tisztaság.
Két választásunk volt, vagy busszal elmegyünk a centrumig, és onnan felvillamosozunk a hegyre, vagy valahogy átgyalogolunk a hegyre, és majd lefele villamosozunk. Minden normális turista az elsőt választotta volna, de mi nem szeretjük a hagyományos utat, így mi fordítva tettük. Ennek eredményeként kb. 1 órát gyalogoltunk 35-40 fokos melegben, hegynek felfele. Kínunkban már csak röhögtünk, és abban sem voltunk teljesen biztosak, hogy jó helyre fogunk érkezni. De végül csak sikerült, megtaláltuk a villamost – mármint a síneket, mert elég ritkán jár – így még lefele is gyalogoltunk egy jókora adagot. Megálltunk egy boltnál, vettünk dinnyét meg banánt, amit ott a bolt előtt, a hűvösben el is fogyasztottunk. Igazán remek ebédünk volt. Majd végül felpattantunk a villamosra is, igen szórakoztató utazás, itt is, mit San Franciscoban szeretnek az emberek a villamos oldalán csimpaszkodva utazni, a rutinos helyiek meg le is ugranak menet közben. A centrumba érkeztünk, ami egy elég modern része Riónak, nincs túl sok látnivaló. Itt is sétáltunk kicsit, de elég kihalt volt a város, az üzletek is zárva voltak. A házak között egy helyen dobosok gyakoroltak a karneválra. Nagyon jó hangulatot csináltak a csendes szombat délutánon... mit tennének velük Pesten, ha a tízemeletes házak között nekiállnának dobolni. 6 fele értünk vissza a szállásra, alighogy visszaértünk elkezdett ömleni az eső. Úgy rákezdett, azt hittük sose áll el, így felvettük az esőkabátot, és nekiindultunk kajálni. Kb. 2 perc alatt csuromvizesek lettünk az esőkabát ellenére is, a nadrágunk, a cipőnk, mindenünk. Az utcákon nem lehetett átmenni, mindenhol állt a víz, a csatornák nem bírták elnyelni az esőt. Aztán elállt, de a kajádát, amit még előző este kinéztünk nem lehetett megközelíteni a víz miatt. Így egy helyi kajálda-ivóba tértünk be, ahol csak helyiek voltak. A pincér srác nagyon kedves volt, szorgosan törölgette előttünk az asztalt, gondolom nem túl sok turista téved ide. Segített kaját választani, végül nagyon jót ettünk. Attila marhahúsos, rizses, babos kaját én szinte ugyanezt, csak csirkével. Helyi sört ittunk hozzá. Attila még legurított egy cachaca nevű pálinkát is, ami a caipirinha koktél alapja, csak a fertőtlenítés érdekében.  Szóval jól belaktunk, fizettünk vagy 15 realt. Hazamentünk, és mivel itt az esti programok 11 előtt nem kezdődnek el, kicsit rápihentünk az estére. A szálláson is bulit rendeztek, koktélbárral, így az esti program előtt még egy-két caipirinhat iszogathattunk. Kisbusszal vittek minket az egyik szamba-iskola klubjába. Természetesen fél órás csúszás az itt teljesen normális. Azt mondták, hogy nyilvános főpróbára megyünk, de ez inkább egy disco volt, hatalmas színpaddal, és rengeteg emberrel. Sikerült egy jó helyet találnunk, pont szemben a színpaddal, innen jól lehetett fotózni. Fergeteges volt a hangulat, mindenki táncolt. Itt gyakorlatilag mindenki potenciális szamba-táncosnő, mindenki remekül rázta magát, és nem csak a színpadon. Néhány fickó énekelt, csinálták a hangulatot, gondolom ez a karnevál alatt is így megy. Szuper volt az egész, hajnal 4-fele indult vissza a kisbusz a szállásra.

2008. január 20. 4. nap

Reggel nem ricsajoztak a szálláson, lehetett aludni jó sokáig… még a reggelit is elmulasztottuk. Na, sebaj, sétáltunk egyet, vettünk reggeli-ebéd sütit, ittunk egy isteni finom juicét, és neteztünk.
Mire ezekkel elkészültünk, már indulni is kellett a Maracana stadionba a meccsre. Vagyis csak szerintünk kellett volna, ½ 2-kor volt a találkozó, de lassan megszokjuk, hogy 2-ig semmi sem történik a helyi tempó szerint.  Az európaiak szerint elég lenne 2-re összehívni a népet, és már indulhatnánk is. Na mindegy. Ide is kisbusszal vittek minket, csak amikor megérkeztünk a stadionhoz akkor láttuk, hogy jó sok turista gyűlt össze. Korán értünk oda, valószínűleg így volt a legbiztonságosabb. Lassan népesült be a stadion, de kiderült, hogy a helyi szurkolói klub közepén ülünk. Nagyon jó hangulatot csináltak, doboltak, énekeltek, már a meccs kezdete előtt. A Flamengo (helyi csapat) játszott a BoaVistával, természetesen a helyieknek szurkoltunk… nem is mertünk volna máshogy tenni.  Nem vagyunk egy nagy meccsre járók, de hihetetlen élmény volt az egész, és szerencsére még nyertünk is 2-0-ra, így aztán teljes volt a helyiek öröme. Nem volt tele a stadion, de azért sokan voltak, fanatikus rajongóktól a kisgyerekes apukákig. Vicces volt, mert felkészültünk a meccsre, naptej, sapka és társai, ehhez képest fedett helyen voltunk, és a meccs alatt végig szakadt az eső. Este 7 fele értünk vissza a szállásra. Hihetetlen, hogy szaladnak a napok… Vacsorázni megint egy kis helyi kajáldába mentünk, ma nem volt özönvíz, így sikerült megközelíteni.

2008. január 21. 5. nap

Sajnos az eső egész éjjel zuhogott… veszélyben a mai napra tervezett strandprogram. Nem is igyekeztünk felkelni, hallgattuk, ahogy zuhogott az eső. Szolid reggelit követően összeraktuk a hátizsákot a következő napoknak megfelelően, és vártuk, hogy az eső végre abbahagyja. Az útikönyvből beltéri programokat próbáltunk vadászni, de hétfő lévén az összes múzeum zárva volt. Végül azért felkerekedtünk, és elmentünk a Rio Sul bevásárlóközpontba, plázázni. Az árak meglehetősen magasak (vagy legalábbis mint otthon), nem is vettünk semmit.  Majd felpattantunk egy helyi gyűjtőbuszra, és elmentünk az Ipanemara. Csendesedett az eső, néha abba is hagyta, így sétáltunk a parton, majd beljebb mentünk néhány utcát, nézelődtünk. Még a plázában ettünk karamellás-kókuszos palacsintát, aztán az utcán egy isteni finom kókuszos valamit, az alja tejberizs-féleség, és alaposan megszórták kókusszal. Ipaneman kajáltunk, egy svédasztalos étteremben, nagyon finom volt minden. Veszélyes lesz az 5 hét, ha mindenhol ilyen fantasztikus kaják lesznek… Hazabuszoztunk, hatalmas dugó volt mindenütt, aztán megint rázendített az eső. Olvasgattunk, pihentünk, másnap ½ 3-kor kellett kelnünk, 5-kor ment a repülő Manausba, így estére már nem terveztünk más programot.

2008. január 22. 6. nap

Jaj, de keveset aludtunk!!! Ricsaj volt a szálláson egész éjjel, alig sikerült aludni valamit, és ½ 3-kor már jött is az ébresztő. Tegnap este, sőt még reggel is meg akartak győzni a recepciósok, hogy az ő taxisukat hívjuk, és riogattak mindenfélével, de szerencsére nem lett igazuk. Az első taxi, aki megállt, órával, korrekten 36 realért vitt ki a reptérre, szemben az ő 50-es árukkal. A reptéren a szokásos fél órás csúszás, már kiírták, hogy a check-in nyitva, de még élő ember nem mutatkozott a Varig pultnál. Sao Pauloba repültünk, majd ott repteret kellett cserélnünk, onnan Sao Paulo – Manaus az útvonal. Semmi gond nem volt az úton, a reptércsere is simán ment – a Varig pultnál automatikusan adták a buszjegyet a repterek között közlekedő buszra – a 30 perces késést úgy látszik, már bekalkulálhatjuk. Sao Paulo Manaus 4 órás út, olyanok vagyunk, mint a hullák, csak dőlünk jobbra-balra. Itt újabb 2 órát nyertünk… meglesz ennek még a böjtje.
Küldtek értünk egy autót a reptérre, majd a szálláson közölték, hogy nincs szobánk. Magyarázták, hogy a rendszer elrontott valamit, de hát nem is értettük, a transzfer rendben, a lefoglalt túránk rendben… mi a csuda történt a szobafoglalással? Szegény recepciós komoly lelkiismeret furdalással küzd, a végén már tényleg megsajnáljuk. Felajánlottak egy másik szállást, ahova át is szállítottak taxival… hát elég gáz a szoba, de hát egy éjszakát kibírunk. Jött Antonio is, akivel az esőerdő túránkat egyeztettük már e-mailen, most újra elmesélt mindent, hozott rengeteg képet is. Nagyon szimpatikus volt, azt mondta, hogy nem tud ígérni semmit, az állatok ott vannak az esőerdőben, de egyáltalán nem biztos, hogy látjuk majd őket. Elkísért minket a bankba, aztán megbeszéltük, hogy másnap reggel ½ 7-re (!) jön értünk. Bolyongtunk a városban, mindenhol rengeteg ember, sok kis bódéban mindenhol árultak valamit… többnyire gagyi minőségű ruhákat, meg ennivalókat.
Ez már igazi dél-amerikai feeling volt. Megnéztük a Theatro Amazonast, meg annak a környékén néhány szép, rendezett épületet. Elég meleg volt, és nagyon párás a levegő, kicsit büdös minden az állandó párától. Megéheztünk, de az éttermek még nem nagyon voltak nyitva. Végül találtunk egy helyet, jót kajáltunk, elüldögéltünk. Hazafele megnéztünk néhány „plázát”, neteztünk, beszereztünk egy kis italt az esőerdő túrára, majd visszamentünk a szállásra. Összepakoltuk a hátizsákokat, van a szálláson csomagmegőrző, itt tudjuk hagyni a nagy csomagokat. Nem aludtunk túl jól, hol hideg volt és zörgött a légkondi, hol meg meleg.

2008. január 23. 7. nap

Persze a recepciós elfelejtett felkelteni, de szerencsére mi már korán fent voltunk. Elrendeztük a cuccokat, ettünk egy kis gyümölcsöt, és ½ 7-kor készen is álltunk… na persze csak 7-kor indultunk. Antonio meglepetésünkre nem jött velünk, csak egy másik srác, aztán később kiderült, hogy ő is csak „leszállított”, elkísért minket. Helyi busszal utaztunk kb. 3 órát, majd motorcsónakkal még vagy másfelet. A táj gyönyörű, csend van. Egy táborba érkeztünk, rögtön az ebéd illata fogadott minket. A tábor meglehetősen egyszerű, van egy konyha, egy nyitott oldalú étkezővel, van két nagy háló, ezeknek is az egyik oldala nyitott, a folyóra néz, és van még egy fedett WC, zuhanyzóval. Francisco a túravezetőnk, körbevezetett minket a táborban, megmutatta a növényeket (citrom, citromfű, manióka, csak az esőerőben található gyümölcs – inga, amit meg is kóstoltunk). Ezután jött az érdekesebb rész, felakasztotta a az ágyunkat, a nagy hálóban, függőágyban alszunk. Van néhány privát szoba is a táborban, ágyakkal, de ez így sokkal izgalmasabb. Az ebéd csirke, rizs, tészta, saláta, nagyon finom, és bőséges. Többféle gyümölcs is van. Két lány éppen készülődött, ők már indultak vissza Manausba, kicsit kérdezgettük őket, hogy érezték magukat. Rajtunk kívül még két spanyol fickó van a táborban. Próbálgatjuk a függőágyunkat, aztán hamarosan hajótúrára indulunk. Hajózunk mindenfele, majd behajózunk egy csatornába. Itt az ügyes túravezetőnk kiugrott a partra, hogy elkapjon egy kis aligátort. A parton nem sikerült megfognia, mert az aligátor rátámadt, de ahogy az aligátor beugrott a vízbe elkapta, így egészen közelről megszemlélhettük. A csatorna két oldala már szárazföld, itt kezdődik gyakorlatilag az esőerdő. Egyébként mindenhol víz van, amerre a szem ellát, fura, hogy derékig, vagy ki tudja meddig vízben állnak a fák. Most kb. 4 m a víz, de az esős évszakban 8-10 méterre is megnő, akkor azok a fák, amik most még kilátszanak víz alatt lesznek.
Rengeteg madár van, legtöbbjüket főleg csak halljuk. A papagájok a legviccesebbek, mindig ketten repülnek, és iszonyú ricsajt csapnak.
Piranha horgászat volt a következő program. Vittünk magunkkal csirkehúst, meg damilt horoggal. Én javasoltam, hogy hagyjuk békén a halakat, együk meg a csirkét, az kevésbé macerás.  Azt mondják, a gyorsaság a lényeg, amikor elkezdi kóstolgatni a húst még hagyni kell, de amikor jobban ráharap, akkor hirtelen meg kell rántani, akkor a horog beakad a szájába, és onnan már nincs menekvés. Attila fogta az első halat, majd én is egyet, gondoltuk, nem is olyan bonyolult ez. De azért kellett neki egy kis idő, mire végül 12 halat fogtunk. Ebből készül majd a vacsora. Közben halálra csípnek a hangyák és a szúnyogok, és úgy beborult, hogy azt gondoltuk ezt biztosan nem ússzuk meg szárazon. De aztán felettünk csak pár csepp esett, és folytatódott a napsütés. Visszahajóztunk a szállásra, és amíg mi zuhanyoztunk, a tábor szakácsa elkészítette az általunk és a spanyol fickók által kifogott halakat. Zöldséggel párolta meg a piranhakat, nagyon finom volt az íze, csak kicsit sok szálka volt bennük. Megint volt még saláta, hús, rizs is. A vacsora idejére már teljesen beesteledett, Móni barátnőmre és az Ő jegesmedvéire gondoltam, mert itt persze csak gyertyával világítottunk. Nagyon hangulatos volt. Még egy esti hajózásra is elmentünk, meghallgatni az erdő hangjait, meg meglesni néhány állatot a sötétben. Hát… a hangok nekem elég rémisztőek voltak, látni meg gyakorlatilag nem láttunk semmit, de azért kitartóan lestük a sötétet. Visszatérve a szállásra befészkeltük magunkat a függőágyba, és aludtunk. Hűvös volt, néhányszor felébredtünk az éjszaka, de egészen jól lehet aludni ebben az ágyban.

2008. január 24. 8. nap

Korán keltünk, és még reggeli előtt elmentünk madár-lesre, és delfin-nézőbe. Szerencsénk volt, láttunk egy csomóféle madarat – még magyarul sem ismerem ennyi madárnak a nevét – meg delfint is. Kétféle él itt, szürke és pink, 1-1,5 méterre nőnek meg, szóval sokkal kisebbek, mint a tengerben élő társaik.
A reggeli tojásrántottából, friss zsömléből, és sok-sok gyümölcsből állt. Reggeli után elkezdett esni az eső, és szinte egész délelőtt esett. Kb. 4 órát túráztunk az esőerdőben, és totál eláztunk. A túra viszont nagyon jó volt, a vezetőnk szinte minden fáról, növényről tudott valamit, élvezetes volt hallgatni. Szinte mindenre van gyógyszer az esőerdőben, nem is értem, miért akarunk okosabbak lenni a természetnél és a természeti népeknél. Láttunk fát, amelyik édes tejet ad, ezzel etetik a kisgyerekeket, láttunk liánt, amiből tiszta, iható víz folyik, gyantát termelő fát, azt a bambuszt, amiből a ház tetejét építik. Van „gyógyszer” a sebekre, reuma ellen, van természetes szúnyogriasztó szer is (mert persze az itthonról vitt OFF-unkat kiröhögték a szúnyogok) – a fán lévő termeszre kell rátenni a kezed, majd a hangyákat szét kell dörzsölni, meg kell ölni a hangyákat, és így a kezedre kerül egyfajta bevonat, ami elriasztja a szúnyogokat.
Kinint termelő fát is találtunk, láttunk egy hatalmas tarantulát is, barátunk nem sokat tétovázott, kicsalogatta a lyukból egy bottal, és még fel is kapta. Láttunk majmokat, egy mókusszerű állatot (entitel?), és rengeteg szúnyogot.  Hihetetlen a növényzet, tényleg burjánzik az aljnövényzet, néha még az eső is abbahagyta, és szépen besütött a nap a fák között. Visszaértünk a szállásra, csuromvizesen, koszosan, éhesen… neki is estünk az ebédnek. Ebéd után pihenő következett a függőágyban, és a változatosság kedvéért egy újabb hatalmas zuhé. 3 körül szerencsére elállt, ismét hajózni indultunk. Rengeteg madarat láttunk, két tukánt követtünk sokáig, hatalmas ricsajt csaptak, de ahogy a nyomunkra leltünk a hangjuk alapján egyből továbbálltak. A másik hangoskodók a papagájok, akik „beszélgetnek” repülés közben. Volt még egy érdekes madár – jabo – ő minden madárnak képes utánozni a hangját. A fészke is fura, mintha egy zsák lenne, ami lelóg a fáról. Most is láttunk majmot – spider monkey – őt is követtük egy darabig, de hihetetlenül gyors volt, ugrált egyik fáról a másikra, nem nagyon lehetett hajóval utolérni.
Vacsora után még egy darabig beszélgettünk a túravezetővel, elég tájékozott, nem csak az Amazonasról tud mindent, hanem más országok, vidékek állatairól, növényeiről is. Vacsorához kaptunk egy nagyon finom juicét, narancs, banán, és kupuaszu (?) volt benne.

2008. január 25. 9. nap

Mára semmi nagyobb túrát nem terveztünk, ½ 12-kor lesz az ebéd, utána pedig már indulunk vissza Manausba. Túl sok száraz ruhánk nincs már, legalább egy tiszta, száraz póló meg gatya kell visszafele, mert még buszozni is kell. Persze reggeli után azért elindultunk „magokat szedni” hátra a tábor mögötti „kertbe” és mire visszaértünk már megint szakadt az eső, de most szerencsénk volt, nem áztunk el.
Gyakorlati foglalkozásként ékszert és fúvócsövet készítettünk. Vagyis túravezetőnk fő iránymutatásával… és aktív közreműködésével amazonasi emléktárgyakat készítettünk, pihentünk, élveztük az eső utáni napsütést. Gyors ebéd után (csirke a manióka egy fajtájával együtt elkészítve – kicsit olyan mintha félig főtt krumpli lenne) indultunk vissza hajóval, majd a szokásos helyi busszal. A helyi „buszállomáson” mindenki a TV-t bámulta, ahol éppen az aktuális népszerű szappanopera 1879. epizódja futott. A buszon rengetegen voltak, volt anyuka, aki két kisgyerekével ült egy széken. Jól kitalálták a dolgot, az állóhelynek és az ülőhelynek külön ára van. Ha valaki állójegyet fizetett, de időközben olyan szerencsés pozícióba kerül, hogy helyet foglalhat, akkor azonnal jön az egyenruhába öltözött kalauz, és beszedi a különbözetet. Valamiért úgy gondolják a buszsofőrök, hogy a 10 fok a megfelelő hőmérséklet az utazáshoz, így aztán halálra fagyva érkeztünk vissza Manausba. Taxival visszamentünk a szállásra, ahol már Antonio várt minket, hogy átköltözzünk az eredetileg lefoglalt szállásunkra. A szoba itt tök jó, zuhanyzó, melegvíz, minden, ami kell. A költözködés ideje alatt persze zuhogott az eső, de mire becuccoltunk már csendesedett, így besétáltunk a városba, körülnézni, kajálni. Persze megint korábban akartunk enni, mint a helyiek szoktak, így csak kevés hely volt még nyitva, de a már bevált múltkori étteremben ismét jót kajáltunk. Még internetezünk egy kicsit a szálláson, majd nyugovóra tértünk. Épp elaludtunk, amikor valaki kopogott az ajtón. A recepciós volt, hogy itt van értünk a taxi… nem nagyon voltam magamnál, de próbáltam neki elmagyarázni, hogy mi aztán nem rendeltünk semmiféle taxit… pontosabban igen, másnap 11.30-ra… valószínűleg félreérthette szegény.

2008. január 26. 10. nap

Ébredés után összerendeztük a hátizsákokat, már egy zsáknyi szennyesünk van, ideje lenne mosatni. Teszteltük a reggeli gyümölcsválasztékot, elég jó volt – narancs, dinnye, ananász, papaya) aztán elmentünk a kikötőbe. Hihetetlen nyüzsgés volt mindenütt. Láttunk utcai „fodrászüzletet”, a járdán, elég érdekes volt. Eredetileg a halpiacot kerestük, de aztán végül egy „kombinált” piacra akadtunk, volt ott hal is, hús is, gyümölcs, zöldség, fűszernövények. Nem értem, hogy tudják így tárolni a húst, 30-35 fok melegben, még csak jeget sem tesznek alá. Bóklásztunk kicsit, életjeleket küldtünk a családnak és a barátoknak, majd a reptérre mentünk. A taxis szerencsére most is eljött értünk, nem csak éjszaka.
A gépünk persze késik, de a 15 perc az említésre sem méltó. Sao Pauloban töltünk egy éjszakát, holnap reggel megyünk tovább az Iguazu-vízeséshez. Ügy döntöttünk nem keresünk szállást, a csomagjainkat a reptéren hagyjuk, és bulizunk egyet.
Ember tervez… Sao Paulo végez. A reptéren olyan brutális árakkal szembesültünk, hogy inkább választottunk egy reptér közeli hotelt, ahol aludtunk egy keveset. Reggel 5-kor volt az ébresztő, mert korai géppel repültünk Iguazuba. A szálloda egész jó volt (85 real) lementünk még este a bárba caipirinhazni… hát bármelyik bármixer sírva menekült volna, ha ezt a koktélt meglátja. Lime az nem volt benne, a cukrot meg külön hozták… ennyire rosszat még sehol sem ittunk, eddig még mindig hozták az első esti magas színvonalat.


2008. január 27. 11. nap

Szóval reggeli járat, Sao Paulo – Iguazu, szokásos késéssel érkeztünk. Foz de Iguazuban sikerült megtalálni a legoptimálisabb megoldást, hogy bejussunk a reptérről a városba, mindössze 2 realba került, fejenként. A busz majdnem a szálloda előtt tett le, csak elnéztem a házszámokat, ezért egy megállónyit vissza kellett gyalogolnunk, de azért így sem volt rossz.
A szálloda normális, a szoba elfoglalása után rögtön a vízeséshez indultunk. Újabb 2 real ugyanazzal a busszal, és már ott is voltunk a bejáratnál. A belépő 20 real. A helyieknek és a környező országok lakóinak ennek csak a töredéke. Bent egy emeletes, nyitott busz szállítja a kedves turistákat. Egy darabig buszozunk, majd egy kicsit túráztunk. Sajnos nem nagyon lehet a nemzeti parkban „elkóborolni”, be lehet fizetni különböző túrákra, tevékenységekre (hajózás, rafting, canopy) de egyedül csak a kijelölt úton – a busz útvonalán – lehet haladni. Megcsodáltuk a vízesést, átintegettünk az argentin oldalra, aztán visszabuszoztunk a szállásra. Persze az eső megint rákezdett. Hihetetlenül szakadt, úgyhogy netezünk a szálláson, olvastunk a következő túrákhoz. Este kicsit csendesedett, esőkabáttal, és esernyővel felszerelkezve nekiindultunk vacsorázó helyet keresni. Álmos, csendes kisváros Foz de Iguazu, ahol vasárnap még a fű sem nő. Alig találtunk kajáldát, ami nyitva volt. De végül jól választottunk, steaket ettünk, maniókával, meg valami helyi zöld „fű” volt rajta, amiről nem sikerült kideríteni, hogy micsoda. Meccs volt a TV-ben, az étteremben is azt nézték, a Flamengo (a mi csapatunk!) játszott valakivel… nem nagyon mertünk örülni, de aztán kiderült, hogy a helyiek is a Flamengonak szurkoltak… 5:1 lett a végeredmény, a Flamengo javára.
Visszatértünk a szállásra, egész éjszaka szakadt az eső… mi lesz ebből? Egyébként is rájöttünk, hogy kicsit túlterveztük Iguazut a három nappal. Holnapra már átmegyünk az argentin oldalra, de még mindig marad egy napunk. Kitaláltuk, hogy
a., átmegyünk Paraguayba (ez nekem kevésbé tetszik)
b., megpróbáljuk áttenni a jegyünket, és egy nappal korábban repülünk Buenos Airesbe. Meglátjuk…

2008. január 28. 12. nap

Reggel hallgattuk az esőt, és tanácskoztunk, hogy mit tegyünk. Van egy busz, ami átvisz Argentínába, de hát szakadó esőben, hátizsákokkal talán nem a legegyszerűbb megoldás. Mindenesetre megreggeliztünk (nagyon bőséges, finom reggeli volt), aztán végül a taxi mellett döntöttünk. Az ára 30 real volt… taxival még sosem keltünk át a határon. A határon pecsételtetnünk kellett mind a két oldalon, ezt semmiképpen sem akartuk kihagyni, ismerjük már a kedves, okos határőröket, akik különben majd később nem fogják érteni, hogy hogyan keveredtünk be az országba pecsét nélkül. Rend a lelke mindennek! A szállást könnyen megtaláltuk Puerto Iguazuban, gyorsan beszereztük a szükséges infokat, összekészítettük nekik a szennyesünket – azt ígérték, estére kész lesz – és mivel épp csendesedett az eső elindultunk pénzt válltani, és repülőjegy ügyben telefonálni. A városka sokkal nagyobb és hangulatosabb, sok étteremmel és élettel. Az eső teljesen elállt, így gyorsan a vízesés (cataratas) felé indultunk. Közben sikerült elérni a reptéri LAN irodát, azt mondták nem gond a jegycsere, csak menjünk ki másnap reggel a reptérre, és minden OK lesz. Reméljük tényleg így lesz! Megsürgetjük a mosodát (reggel 8-kor el kell indulnunk, jó lenne a tiszta ruhákat magunkkal vinni), irány a vízesés. Szokásos helyi busszal közelíthető meg a park és itt belül busz helyett egy kis vonat közlekedik. Belépő: 40 argentin peso (60-nal kell szorozni a forintos árhoz). Nagyon jó lett az idő, bár az eső és a vízesés miatt hatalmas a páratartalom. Van néhány kellemes túraútvonal is, amit a másik oldalról hiányoltunk. A térképen még az is jelölve van, hogy kerekesszékkel melyik útvonalon lehet menni. A túraútvonalak úgy vannak kialakítva, hogy egészen közel lehet menni a vízesésekhez. Még állatokat is lehetett láttunk a parkban, madarakat, meg ormányos medvét (koati) láttunk.
A brazilok úgy hirdetik, hogy az ő oldalukról is lehet látni az Ördög-torkát, de ez a rész igazán csak az argentin oldalról látszik, onnan viszont lélegzetelállító a látvány. Gyönyörű a rengeteg víz, és elképesztő az ereje, ahogy lezúdul. Sokat iszik az ördög, mondhatnánk úgy is, hogy mindent elnyel.  Visszabuszoztunk a bejárathoz, majd onnan vissza a városba. Persze még nem volt igazi vacsoraidő, de mi már nagyon éhesek voltunk, így éttermet kerestünk. Sok hely volt nyitva, nehezen tudtunk választani, de végül becsalogattak egy helyre, vagyis inkább ki, mert kint ültünk az utcán. Egy nyitott tűztér volt itt az étterem oldalában, ahol már szorgalmasan sütögette a szakács a különböző húsokat. Az illat már isteni volt, nem nagyon akaródzott továbbmenni… Először előételként egy csomó finomságot kaptunk, kistányérokon, csak ízelítőként. Volt empanada (hússal töltött tészta), matamra (töltött hústekercs), nyelv ecetes hagymában, padlizsán, manióka, rizs, saláták. Aztán hozták a húsokat, egy kis asztali szerkezeten, ahol alul faszén volt, hogy folyamatosan melegen tartsa a húsokat. Kis kolbászka, véreshurka-szerűség, csirke és marha hihetetlen mennyiségben. Még kaptunk hozzá paradicsomsalátát is. Nagyon finomak voltak a húsok, számunkra egy negatívum volt, hogy itt a kövér részt is rajtahagyják, ettől persze nem száraz, jóval szaftosabb a hús. Persze azért így is degeszre ettük magunkat. Finom vörösbort ittunk hozzá. Még be akartunk ülni borozni hazafele, de inkább a vacsoravendégeket preferálták az éttermekben, így a boltban vásároltunk még egy kis bort, hazabaktattunk, neteztünk, olvastunk még Buenos Airesről, aztán alvás.
Ja, visszatérve a szállásra érdeklődtünk a ruháinkról, mikor is egy újabb recepciós közölte velünk, hogy semmi gond, mert reggel 9-re kész lesz… kicsit idegesek lettünk, miután estére ígérték, és ráadásul reggel 8-kor el kell indulnunk… aztán kiderült, hogy a ruháink még ott voltak összekészítve, még el sem küldték a mosodába. Ha bevittük volna magunkkal a városba, már rég kész lett volna. Gyorsan visszaszereztük a szennyest… kritikus a helyzet, most már Buenos Airesben mindenképpen mosatni kell.

2008. január 29. 13. nap

Ébresztő reggel 7-kor, a reggeli nagyon gáz a szálláson (karikára vágott kifli egy kicsi vajjal és egy kicsi lekvárral, pocsék kávé), még jó hogy gyümölcs van. Taxit fogunk, nincs helyi busz a reptérre (!). A taxisoknak is meg kell élni valamiből… gondolja a város vezetése. A LAN pultnál csak később éledeznek, kicsit izgulunk, mi lesz. Persze akivel előző nap beszéltem telefonon az nincs ott… kicsit értetlenkednek, tájékoztatnak, hogy ma nem 30-a van… tudjuk, nekünk pont az benne a jó, többen tanácskoznak a jegyünk felett, aztán kisütik, hogy nincs kifizetve a reptéri illeték, mondjuk ok, semmi gond, máris fizetjük… aztán mégis kiderül, hogy már ki van fizetve, és egy fillér módosítási díj nélkül megkapjuk a beszállókártyánkat. Hurrá!
Repülőút 1 óra 50 perc, mióta elhagytuk Európát, még egy gép sem indult és érkezett pontosan, de ez most igen. Persze hozzá kell tenni, hogy erről a reptérről napi 5 gép indul… és ez még „korán” reggel volt. A gépen étkezés gyanánt kaptunk 5 db kekszet… hát nem valami bőkezűek.
Buenos Airesben a helyi reptérre érkezünk (nem a nemzetközire), közel van a városhoz, tudjuk, hogy van helyi busz, csak meg kell találni. Sikerült is, egy kedves helyi hölgy azonnal odajön, segít, hogy melyik busz lesz nekünk jó. A buszon más rendszer van, mint eddig, be kell dobni valamennyi aprópénzt egy automatába, ami aztán kiadja a jegyet. A helyiek persze tudják, mennyit kell bedobni… nekünk persze aprónk sincs. Valaki rögtön vált nekünk, egy másik fickó pedig azonnal segít, hogy hol szálljunk le, mire szálljunk majd át. Átszállunk a másik buszra, és innen már tényleg csak 2 lépés a szálloda. Szerencsére van hely, így nem gond, hogy egy nappal korábban érkeztünk. Szerencsénk volt! Gyorsan elintézzük a mosatást, aztán irány a város. Már megint nagyon éhesek vagyunk, a reggeli kiflivég és az 5 keksz már sehol, próbálunk valami nagyon jó kajáldát keresni, elvégre ebédidő van, végre akkor akarunk enni, amikor a helyiek is esznek.
Az étterem nagyon jó, Attila akkora steaket kap, hogy majd lelóg a tányérról (nincsenek rajta zsíros részek – persze este azt is tanulmányoztuk, hogy melyik hús a nekünk való), salátát kap hozzá. Én csirkét eszem, ez is emberes adag, kukorica-szósz és rántott banán is van hozzá. Na meg persze sült krumpli, de hát azt meg sem esszük. Finom vörösbort ittunk, természetesen.  Ebéd után a városközpontban sétálgattunk. Ez a része a városnak gyakorlatilag teljesen jellegtelen, esetleg csak az éttermekből látszik, hogy Buenos Airesben vagyunk. Kicsit olyan érzésünk volt, mint egy éve Kuala Lumpurban, a világ bármely nagyvárosában lehetnénk. Szerencsére az idő nagyon jó volt, rengeteget sétáltunk, megnéztünk egy csomó nevezetességet. Hazabuszoztunk, gondoltuk majd zuhanyozunk, pihenünk kicsit, aztán még este visszamegyünk. Hatalmas vihar kerekedett, csak úgy ömlött az eső, – úgy látszik, ez már végigkíséri az utunkat – így aztán már nem mentünk vissza.

2008. január 30. 14. nap

Az eső elállt, a nap még nem sütött, de azért ígéretesnek tűnt a reggel. A reggeli: kávé + 2 db medialuna (croissant), nagyon finom volt. Már kiismertük a helyi collectivo-k rendszerét, így természetesen azzal indultunk befelé a városba. Egészen addig buszoztunk, ahol tegnap abbahagytuk a túrát, innen szándékoztunk folytatni az utat. A San Telmo és a La Boca negyedet terveztük be. San Telmo nagyon hangulatos, tele régiségboltokkal, bútort, csillárt, dísztárgyakat, könyveket, régi újságokat… mindent árulnak. Kis kávéházak, éttermek, jópofa cégtáblák vannak mindenhol. Evita, Che, Maradona kultusz tombol.
La Boca is nagyon jópofa, jellegzetes színes házaival, ez a városrész Buenos Aires bohém negyede. Persze kicsit „turistás” az egész, árusok, tangótáncosok, éttermek, és persze Maradona-alteregók. Nagyon klassz festményeket is árulnak, de sajnos nem tudjuk hazavinni, még 2 országot bóklászunk végig hátizsákkal. Hátrább sétálunk, kicsit távolabb a kikötőtől, láttuk a Boca Juniors stadionját, és találtunk egy nagyon kellemes éttermet is. Mint később kiderült, egy olasz a tulajdonos (rengeteg olasz emigráns érkezett hajóval, sokan telepedtek le itt a kikötő környékén), és rajtunk kívül mindenki ismert mindenkit. Attila a változatosság kedvéért steaket evett salátával, én rizottót rákkal. A tulaj felvette a rendelést, majd elballagott a pult végéig, elővett egy jókora darab marhahúst, majd elkezdte szeletelni, és már tette is be sülni. Ez volt eddig a legfinomabb steak, amit ettünk (na jó, én csak megkóstoltam), nagyon ízes, szaftos volt, persze semmi kövér rész nem volt rajta. Az én ebédem lassabban készült, de mivel a többiek az étteremben mind menüt ettek, a tulaj az előételekből mindig adott nekem is (spenótos gombócka, sajtos valami, szeletke pizza), szóval igazán rendes volt, nem akarta, hogy éhen haljak. Kiderült, hogy először brazilnak nézett minket, de végül még Magyarország fővárosát is tudta. Egy nagyon finom desszertet is kaptunk a végén – bár ezt sem kértünk, sőt még igazi olasz kávét is. Persze végül ezeket a kis ajándékba adott finomságokat nem kellett kifizetni. Valamelyik este még visszanézünk ide, biztosan akkor is nagyon hangulatos lesz a negyed. Elbuszoztunk a Retiro buszpályaudvarra, érdeklődtünk a Mendoza – Santiago járatról. Valószínűleg itt fogjuk megvenni a jegyünket. Hazabuszoztunk, és meglepetésként a tiszta ruháink vártak minket. Hurrá! Estére még beszereztünk egy kis sajtot, meg egy kis Shirazt, ezeket kóstolgattuk a szállodai szobánkban.




2008. január 31. 15. nap

Ma Attila nem volt túl jól, így pihenőnapot iktattunk be. Estére azért kimozdultunk, elmentünk megnézni San Telmo esti, éjszakai életét, az útikönyv szerint a helyiek spontán tangóznak a főtéren. Odabuszoztunk, de mi itt csak helyi hippiket láttunk a téren, nem voltak túl barátságosak. Sok rendőr volt az utcákon, nem tudjuk, hogy csak általános elővigyázatosságból, vagy valami készülődött. Végül visszabuszoztunk inkább a szállodánk környékére, és itt ültünk be egy nagyon kellemes helyre, iszogatni egyet.
Mint később kiderült, barátaink épp ezen a napon tartottak szupertitkos és szuperromantikus esküvőt Mauritiuson… épp ráértünk volna. 


2008. február 1. 16. nap

Mára a Recoleta-negyedet terveztük be, ennek a negyednek a legnagyobb nevezetessége a temető, ahol többek között Evitát is eltemették. Viszonylag közel van a szállodánkhoz, így gyalog indultunk. Minden második ház kávézó, a helyiek szívesen kávéznak, reggeliznek ezeken a helyeken. Tényleg hangulatosak, kint is, bent is le lehet ülni, újság, kávé, süti… meg lehetne szokni. A temető… hát számomra elég rémisztőek a kripták, szinte lakásokat építettek, némelyikbe be lehet látni, ott sorakoznak a koporsók. Recoleta egyébként elég jó környéknek látszik, rendezett, szép házakkal. Visszafele sétálva láttuk, hogy az emberek ülnek a kávézókban, próbáltuk kitalálni, hogy még reggelire várakoznak, vagy már az ebédre. Nem nagyon rohannak sehova, ráérnek üldögélni, nyugis a tempó. Ebédre isteni lazacot ettünk.
Beszereztük a buszjegyünket (Mendoza – Santiago) vettünk fel pénzt, aztán már csak lődörögtünk. Ma hihetetlenül meleg volt, még este 6-kor is tűzött a nap. Elrendeztük a szállást, összepakoltuk a hátizsákokat, aztán még kimentünk egy utolsó sétára. Reggel irány a reptér, megyünk a gleccserekhez. A szállodában az ár dollárban van megadva, amit kártyával szerettünk volna kifizetni, de sajnos semmilyen kártyát nem fogadtak el (eddig nagyon jó tapasztalataink voltak, szinte mindenhol tudtunk kártyával fizetni). A dollárt számunkra nagyon kedvezően váltották át, azért ez minket eléggé meglepett… úgy látszik a szállodásoknak itt nem ebből kell megélniük.

2008. február 2. 17. nap

Taxit hívtattunk a recepcióssal reggelre – itt ez is teljesen normálisan működik – aki a megfelelő időben elő is állt. Kb. 20 perc alatt értünk a reptérre, 16 peso volt az ár. Járatunk persze kicsit késett, dél-amerikai tempó… repülőn keksz, kávé, medialuna, repülési idő 3,5 óra. Landolásunk El Calafateban teljesen meglepő, én kicsit pánikoltam, ugyanis repülőteret, kifutópályát egyáltalán nem láttam. Már nagyon alacsonyan repültünk, láttam a buckákat a földúton, de el sem tudtam képzelni, hova fogunk leszállni. Szerencsére a pilóta tudta, így aztán sikeresen földet értünk… bár erre én nagy tételben nem kötöttem volna fogadást. Csak taxival lehet bejutni a városba, 25 km, az ár 50 peso. A szállásunk viszonylag jó helyen van (Posada Karut Josh), és nagyon jó. Fürdőszoba káddal (!) tágas szoba, és gyönyörű kilátás a Lago Argentinora. Egy olasz fickó a tulaj, nagyon kedves, beszédes, részletesen ecseteli a túrákat, majd ismét kellemes meglepetésként közli, hogy ez a ár, de bátran menjük be a városba, is ott fizessünk be az irodában, de ott is ennyibe fog kerülni. A túrák ára persze elég borsos, de hát ki tudja mikor jutunk legközelebb gleccserek közelébe, ki kell próbálnunk mindent. A városka, El Calafate nagyon hangulatos, tele van kicsi boltokkal, éttermekkel… ahol az árak – főként a gleccserek közelsége miatt – nem igazán a mi költségvetésünkhöz vannak igazítva. Csak ámulunk az éttermi árakon, Buenos Airesben a feléből meg lehetett vacsorázni. Kicsit haragszunk rájuk, de tudomásul vesszük… egyébként sem kell annyit enni. Ezen felbuzdulva befizettünk egy másnapi túrára (310 peso), majd beültünk egy jó kis étterembe.  Ebéd után még befizettünk egy egész napos túrára, ami minitraking névre hallgat. Aztán már csak sétálgattunk, nagyon szép idő volt. Egészen sokáig világos van a városban, este ½ 9-kor, hazafele baktatva még fel kellett tennünk a napszemüveget, mert annyira tűzött a nap. Alig bírtunk elaludni, mert 11-ig nappali világosság van.

2008. február 3. 18. nap

Ébresztő reggel ½ 7-kor. A reggeli bőséges, ezzel elleszünk egy darabig.  Mindenféle házi készítésű finomság – lekvár, joghurt, sajt, vaj – és még müzli, sonka, gyümölcs, friss kenyér, finom kávé. Indulás 7.40-kor, meglepő módon a busz pontosan érkezett értünk. Busszal elmentünk a kikötőig, hajóra szálltunk, és gyakorlatilag egész nap hajóztunk. A hajón van angolul beszélő idegenvezető, először mindig spanyolul mondja a tudnivalókat, majd angolul – legalább tudom ellenőrizni, hogy jól értem-e a spanyolt.  Elég sokat értek, a beszéd kevésbé megy.
A túra nagyon jó volt, „All glaciers” névre hallgatott, és elhajóztunk az összes nagyobb gleccserhez. Először az Onelli-öbölben kötöttünk ki, innen az erdőn keresztül sétáltunk át az Onelli-tóhoz, ahol megnéztük az Agassiz és az Onelli gleccsert. Öt évvel ezelőtt volt itt egy Bolado nevű gleccser is, de az mára sajnos teljesen eltűnt. Lehet a szigeten ebédelni, de mi még nem voltunk éhesek. Továbbhajóztunk, és megnéztük még a Spegazzinin és az Upsala gleccsert. Útközben hihetetlen jéghegyeket (iceberg) láttunk, amik a gleccserekről váltak le, és kezdtek önálló életet. Nagyon szépek, ahogy rájuk süt a nap kékes árnyalatúak, és a formájuk elképesztő. Az út elején, mikor még csak egy-egy jégtömböt láttunk, az emberek majd a vízbe lökték egymást egy fotóért, visszafele meg már mindenki csak nyugtázta, hogy jéé, ott is egy… jaj, de szép ez is. Kb. 6 körül értünk vissza, nagyon tartalmas túra volt. Gyakorlatilag egész jó időnk volt, leszámítva persze azt a részt, ahol kiszálltunk a hajóból, mert akkor kicsit esett az eső… de csak azért, hogy Attila bosszankodjon!  Este még ettünk egy szendvicset, vásároltunk másnapra ebédet, neteztünk, sétáltunk. Fél 10-kor indultunk hazafelé, verőfényes napsütés van, de olyan erős szél, hogy alig tudjuk megtartani magunkat. Este a szobában a naplóíráshoz nem kell villanyt kapcsolni, teljesen világos volt. Reméljük, hogy csillapodik a szél, azt mondták, ez megnehezítheti a holnapi túránkon a gleccseren-gyaloglást.

2008. február 4. 19. nap

Barátságosabb időpontban, ½ 8-kor keltünk, reggeliztünk, és elvileg 9-kor indultunk volna a minitrakingre… elvileg, mert ma a szokásos fél órás késést sikerült hozniuk. A Perito Moreno gleccserhez buszoztunk el, ez El Calafatetől kb. 80 km-re van. Első megállónk már maga a gleccser, kilátóteraszokat építettek (balcony) hogy jól meg lehessen szemlélni ezt a természeti szépséget. Körbejártuk, megcsodáltuk minden irányból, és vártuk, hogy leessen egy nagyobb darab, amit persze szerettünk volna lefotózni… na ennek kb. annyi az esélye, mint hogy egy mezei turista a Masai Maraban vadászó oroszlánt tud fényképezni. 
Egy rövid hajóút után érkeztünk el az igazi túra helyszínére. Először kaptunk egy kis előadást a gleccserekről, a kialakulásukról, a növényzetről, egy nagyon lelkes túravezetőtől, aztán indult a túra. A cipőnkre hágóvasat (crampons) kaptunk, majd néhány alaplépés ismertetése után elindultunk felfelé a gleccseren. Az út hihetetlenül érdekes és szép, egyszerűen leírhatatlan. Két srác kísért minket, nagyon profik és kedvesek voltak. Kb. másfél órát gyalogoltunk, voltak könnyebb és nehezebb szakaszok, a szél szerencsére nem tombolt, a nap viszont gyönyörűen sütött. Mi előző este beszereztünk egy kis piát, és csak a megfelelő pillanatra vártunk, ami az egyik pihenő alkalmával be is következett. A túravezetőktől kölcsönvett jégcsákánnyal friss jeget törtünk a hátizsákból előszedett poharainkba, és elfogyasztottuk az italunkat. Felejthetetlen pillanat. Mint kiderült, a túravezetőink is készültek, a túra végén ott vártak a poharak, és az ital. :) Nagyon hangulatos volt a túra, azt hiszem a gleccsereket ennél közelebbről nem lehet látni. Visszahajóztunk, majd hazabuszoztunk, ½ 8 körül érkeztünk vissza El Calafateba. Még betértünk egy étterembe, egy könnyű vacsorára, vettünk egy kis bort, és este már csak pihentünk.

2008. február 5. 20. nap

A mai nap sajnos az utazásé. Reggeli előtt összepakoltuk a zsákokat, reggeli után kitaxiztunk a reptérre, ahonnan elrepültünk Buenos Airesbe, majd innen néhány óra várakozás után (amit főleg netezéssel töltöttünk) továbbrepültünk Mendozába. Mendozanak kb. 1 millió lakosa van, és az argentin borászat központja. Eltaxiztunk a szállásra, itt nagyon olcsó a taxi, mindössze 16 pesot fizettünk (El Calafateban 50 pesoért vittek ki a reptérre!). A szállás – Petit Hotel – normális, bár a szoba meglehetősen petit.  Elég későn érkeztünk meg, de gyorsan szereztünk egy térképet, és már indultunk is a belváros felé. Az utcákon hihetetlen nagy élet van, minden kiülős hely tele, esznek-isznak az emberek. A Sartimento a fő sétálóutca, kb. mint Pesten a Liszt Ferenc tér. Itt sétálgattunk egy darabig, élveztük a nyüzsgést, majd mi is kiültünk, teszteltük a helyi bort. A borok egyébként elég olcsóak, kb. 1.200.-Ft-ba került egy ilyen „Liszt Ferenc tér” szintű helyen is egy üveg, és az éttermekben is kb. ezen az áron kapható. Érdekes kérdés, hogy a magyar éttermekben a magyar borok miért kerülnek annyiba, amennyibe.  Eddigre már 11 fele jártunk, a nyüzsgés nem csökkent, kisgyerekes családok, és mindenki az utcán. Ja, és az éttermekben most rendelik a vacsorákat, a hatalmas steakeket, meg a sok egyéb finomságot. Hogy bírják, nem is értjük…  Gyakorlatilag egész nap esznek, kezdik egy kis reggeli kávéval + medialuna, vagy más sütike, aztán szendvics, saláta és társai délre, este 10-11-kor meg még valami komoly vacsora. Egyébként is rengeteg fagyizó, cukrászda, csokis-édességes bolt van, amit napközben gyakran látogatnak. Érdekes módon a pincérek nem „köpködnek” ha 2 capuccino mellett ül valaki órákig, vagy ha ketten kérnek egy főételt, vagy hárman egy sört (mondjuk a sör majdnem literes, 960ml).
Alig értünk haza, szakadni kezdett az eső… úgy látszik ez már mindig így lesz.


2008. február 6. 21. nap

Nem kapkodtunk a felkeléssel, a szálláson 11.30-ig adnak reggelit…  A reggeli a pirítóson kívül csak édességből állt, süti, lekvár, pohárban valami krém, zselé, nagyon tömény minden, számunkra marad a pirítós meg a kávé. Körülnéztünk a városban, megint mintha mindenki az utcákon lenne, és mivel nyári vásár is van, őrülten vásárolnak is. Mikor dolgoznak? A tegnap esti borozós helyünkre megyünk később ebédelni, jó választásnak bizonyult. Steaket és csirkét ettünk, salátával. A pincért lebeszélt minket a két salátáról, azt mondta együnk egyet ketten, persze igaza volt, az adag bőséges, és nagyon finom. Délutáni programnak bortúrát terveztünk. Persze be lehetne fizetni az irodákba is, de úgy gondoljuk, meg tudjuk mi magunk is oldani. Kiderítettük, hogy Maipu borvidék a közelben van, ki lehet menni collectivoval. Megkeressük a buszmegállót, és fejenként 1,40-ért már robogunk is kifele a városból. A első megállónk a Rutini borászatnál volt, ahol egy lelkes lány részletesen tájékoztatott minket a borászat megalapításának körülményeiről, megnézhettük a múzeumot is, ahol a borászat régi eszközei voltak kiállítva, majd a túra végén megkóstolhattuk a ház egyik borát. Mindezt teljesen ingyen. Szerettünk volna még néhány bort megkóstolni, de sajnos erre nem volt lehetőség. Rutini bácsi egyébként olasz emigráns volt, és az otthonról hozott tapasztalatai alapján kezdett bele a szőlőtermesztésbe, és elég sikeres lett. Az ő boruk pl. a San Felipe, amit már több alkalommal teszteltünk, nekünk nagyon ízlik. Továbbuszoztunk egy másik borászatba, ami már nagyüzemi termelésre rendelkezett be. Senor Lopez persze spanyol emigráns volt. Elég érdekes volt a dugózó, címkéző gépsor, egyébként a nagyüzemi termelés nem annyira érdekes, túl steril minden. Itt pezsgőt és vörösbort kóstoltunk. Elindultunk egy harmadik borászatba is, de a helyi busz addig tökölt a különböző kis helyeken, hogy már későn értünk volna oda, így egy olíva-üzemet látogattunk meg. A sofőr egyébként mindenkire rádudált, mindenkinek integetett, minden felszállóval lepacsizott, puszilkodott… igazán baráti volt a hangulat, ezek az argentinok nincsenek elidegenedve egymástól. Az olíva-üzemben kaptunk kóstolót 3-féle olajból (finom kenyérrel), kóstoltunk aszalt olivát is, aztán kaptunk spanyol nyelven egy bemutatót az előállításról.  Egy 100 éves bácsi – gondolom ő lehetett a tulaj – vezetett körbe minket, szerintem fel sem tűnt neki, hogy nem értjük, amit mond, végül még egy üveg olivát is kaptunk ajándékba. Álldogáltunk az út szélén, vártuk a buszt, amivel visszamehetünk Mendozába. Egy kocsi állt előttünk, kiszólt belőle egy fickó angolul, hogy segíthet-e, majd felajánlotta, hogy elvisz minket a másik buszig, hogy ne kelljen átszállnunk. Kiderült, hogy Kanadában élt és dolgozott évekig, de egyébként Maipuba való, itt él a családja. Azt mondta, hogy Kanadában volt egy magyar szomszédja, aki nagyon jó srác volt, azóta kedveli a magyarokat. Egyébként általános tapasztalat, hogy hihetetlenül kedvesek az emberek, és nagyon segítőkészek. Kérés nélkül felajánlják a segítségüket, útbaigazítanak, szólnak, hogy hol kell leszállni. Állandó aprópénz problémánk volt, a boltból szaladtak utánunk, mert mégis sikerült összeszedni annyi aprót, hogy tudjanak nekünk váltani. Álldogáltunk a „buszmegállóban”, vagyis az útszélén, ahol a kedves fickó kitett minket, és iszonyú roncs autókat láttunk, ezeken nagyon jókat derültünk. Volt egy, aminek a kanyarban kinyílt a hátsó ajtaja… ez volt a kedvencünk. Visszabuszoztunk a városba (1,40/fő) sétáltunk még kicsit. Már reggel is esett az eső, aztán abbahagyta, de most megint rákezdett. Beültünk egy étterembe, és a bor mellé egy kis vegyes ízelítőt kértünk (sonka, sajt, oliva, mindenféle finomság) és jól elüldögéltünk. Kinéztünk egy helyet, ahol tangó-show volt este 11-től, viszonylag közel a szállásunkhoz. Lehetett volna vacsorázni is, de mi csak a műsorra kértünk jegyet. Egy háromtagú zenekar játszott, 2 pár táncolt, és volt egy férfi és egy női énekes. A zenekar és a táncosok nagyon jók voltak, a bonviván és a primadonna számunkra nem annyira, de hát a tangóénekesek hozzátartoznak a showhoz. Két kivetítőn régi bejátszásokat adtak Mendoza történetéről, a borászat kezdeteiről, és ezt hozták össze a táncokkal és az énekkel. Tényleg profi kis előadás volt… egészen addig, amíg át nem ment esztrád-műsorba az egész. A 4 táncos felvitt a közönségből egy-egy embert a színpadra, ahol aztán táncversenyt rendeztek. Egy öreg spanyol nyert… na persze, helyzeti előnye volt. Aztán - jó amerikai szokás szerint – köszöntötték a különböző helyekről érkezett vendégeket, (Kanada, Skócia, Spanyolország, Chile, és persze Magyarország – jellemzően a bonviván még felolvasni is alig tudta az ország nevét). Volt nagy örömködés, meg taps, majd lejöttek a szereplők a színpadról, és puszival köszönték meg a közönségnek a részvételt… Elég mulatságos volt… ja, és a teljes személyzet felment a színpadra, a szakácstól a pincérig.  Jó másfél órás volt a műsor, nem bántuk meg, hogy megnéztük, bár mi a végétől eltekintettünk volna.

2008. február 7. 22. nap

¼ 11-kor ébredtünk… ami csak azért érdekes, mert 10-ig ki kellett volna cuccolnunk a szobából. Én persze pánikba estem, úristen, most mi lesz, Attila nyugtat, hogy itt fél óra úgysem számít. Tényleg, még csak a szemöldöküket sem vonják össze, amikor megjelenünk végül a recepción. Csomagok a csomagszobába, a kedves recepciós hölgynek ajándékozom az olivát – sajnos nem tudjuk elcipelni, de nagyon fáj érte a szívem! – a lány annyira örül neki, hogy már csak ezért is megérte (ja, mindkettőnknek puszival köszönte meg). A reggeli pirítós, kávé, müzli… a tömény édességtől ma reggel is eltekintünk. Mára semmi „dolgunk”, lazítunk, sétálunk, netezünk. Attilára rájött a híréhség, meg van őrülve a gazdasági hírekért (tőzsde, Ft – USD árfolyam, hazai hírek) én meg írogatom a naplót. Egy kilós „bio” kajáldában ebédeltünk, jó volt egy kis felüdülés, a sok hús után. A város kiürül a szieszta idejére, a boltok bezárnak, még szinte az autók sem közlekednek, pedig hát egy egymilliós városban vagyunk. Bezzeg mikor vége a sziesztának kiözönlenek az emberek, gyorsan vásárolnak, söröznek, kávéznak, szendvicseznek. Ma is bezavart az eső egy kis bárba, Santa Florentina Malbecet iszogatunk „bánatunkban”, hozzá grátisz olívabogyót falatozunk.
Jó hely Argentína, tetszik nekünk. Éjjel átbuszozunk Chilébe, ez az utolsó napunk, esténk Argentínában. A szálláson felszedtük a zsákokat, a másik recepciós lány is puszival búcsúzott tőlünk (pedig neki nem is adtunk olivát). Fogtunk egy taxit, kimentünk a buszpályaudvarra. Az Andesmar-ral utazunk, a buszunk elég kényelmes, és még viszonylag időben 11.15-kor el is indult.

2008. február 8. 23. nap

A buszút eseménytelenül zajlott, persze a hideget leszámítva, de ezeknél a sofőröknél ez a normális. A hátárra érkezve jött a segédsofőr, és nagyon magyarázott valamit… annyit fogtunk belőle, hogy le kell szállnunk, meg valamire gyűjtögettek pénzt. Leszálltunk, be kellett menni egy házba, és az egész busznak be kellett állni egy sorba, ahol is kiléptettek minket Argentínából. Majd sorba álltunk egy másik ablaknál is, ahol pedig beléptettek minket Chilébe. Vannak ablakok, ahol senki sem áll, az ügyintéző meg játszik a számítógépen… de eszükbe sem jut, hogy átcsoportosítsák a busznyi utast. Persze több társaságnak indulnak buszai Mendozából – Santiagoban, nagyjából egyidőben és ezek szinte egyszerre érkeznek a határra, így aztán jó sokat kell várni. Visszaszálltunk a buszra, le kell szedni a kézipoggyászt, és fel kell sorakozni egy másik házban egy pad előtt. Közben már a nagy csomagokat is kiszedték a buszból (valószínűleg a pakoló embereknek gyűjtötték a pénzt), és szépen felrakták a szalagra, és átvilágították őket, - tisztára mint a reptéren – aztán a kézipoggyászt is fel kellett rakni a szalagra, ezeket is átvilágították. Semmilyen állati eredetű élelmiszert, sem gyümölcsöt nem lehet bevinni az országba. Mikor az átvilágítással megvagyunk, megszámolnak minket, majd az általunk leadott papírokat is, majd megint minket… valami nem stimmel… aztán csak sikerült, végre kb. másfél órás procedúra után visszamehettünk a buszra, és indulhattunk is tovább. 5-kor érkeztünk Santiagoba, eltaxiztunk a szállásra. A szobánk persze nem volt még szabad, sőt, mint kiderült el is toltak valamit a foglalással… letelepedtünk a nappaliban, és pihentünk még egy kicsit. Kaptunk egy kis reggelit, és vártuk a managert, hogy kiderüljön, hogy mi is a gond a foglalásunkkal. Kiderült, hogy a privát fürdős szoba helyett olyat foglaltak nekünk, ahol csak kint a folyósón van közös fürdőszoba. Már körülnéztünk a reggeli várakozás során, és mivel a szállás és a fürdőszoba is nagyon tiszta és kultúrált, úgy döntöttünk, hogy maradunk. Szereztünk egy térképet, aztán irány a város. A Plaza de Armas-sal kezdtünk, aztán szépen körbejártuk a nevezetességeket. A város elég nagy (6 millió lakos) és elég modern, de azért a régi épületek miatt nagyon hangulatos. Az árakon elborzadtunk, érzékeltünk, hogy már nem Argentínában vagyunk. Már reggel megtaláltuk a piacot, ahol halas és tengeri herkentyűs éttermek is voltak, gondoltuk, hogy majd ide jövünk vissza ebédelni. Ettünk egy hal levest (nagyon gazdagon, mindenféle finomsággal), én egy chilei halat, Attila pedig rákot. Az adagok sem argentinok, de azért jóllaktunk. Chilei vörösbort ittunk, az is nagyon finom volt. Visszamentünk a szállásra, remélve, hogy már beköltözhetünk a szobánkba. Felcuccoltunk, zuhany, aztán kicsit pihentünk. Elintéztük a mosodát, holnapra lesz megint tiszta ruhánk, aztán megint a várost jártuk. Este vettünk egy kis gyümölcsöt, majd a Bellavista-negyedben iszogattunk egy kis Pisco Sourt (ami szerintem kicsit hasonlít a Caipirinhara), nem volt akkora hatalmas éjszakai élet, mint azt az útikönyv írta, de azért jól elvoltunk. Megváltottuk a világot, megterveztük a következő túránkat. 

2008. február 9. 24. nap

Ez az utolsó „pihenős” napunk, úgy döntöttünk, majd meglátjuk, hogy alakul a program. Viszonylag korán ébredtünk, felszedtük a tiszta ruhákat a mosodából, bereggeliztünk a gyümölcsökből, és úgy döntöttünk, hogy elmegyünk Valparaisoban. Metróval mentünk a buszpályaudvarra (erre a pályaudvarra érkeztünk Mendozaból). A Metró teljesen modern, 3 metróvonal van. Egy jegyet kellett vennünk, ezzel át is tudtunk szállni a másik metróvonalra. A ½ 1-es buszra kaptunk jegyet, egyébként Vina del Marba és Valparaisoba 15 percenként mennek buszok. Eddig Dél-Amerikában azt tapasztaltuk, hogy a helyiek sokat utaznak, szombat délután lévén most is nekiindultak, a buszokat nem a turisták töltik meg. Az út kb. másfél óra. A város sokkal kisebbnek gondoltuk, azt hittük csak egy kis óceánparti városka… ehhez képest egy hamisítatlan Dél-Amerikát kaptunk. Többek között erről is beszélgettünk előző este, hogy Rio de Janeiro, Buenos Aires, Santiago már annyira nagyváros, hogy teljesen elvesztette dél-amerikai jellegét. Befelé a buszról láttuk, hogy a főutcán az árusok már kipakoltak a földre… már éreztük, hogy jó helyen vagyunk, ha egy kis dél-amerikai feelingre vágyunk. Találomra indulunk az utcákon, mindenhol árulnak valamit, használt cipőt, régiséget, mindenhol szól a zene, eszméletlen a hangulat. Megpróbáltunk lemenni a partra, de csak a kikötőbe jutottunk, itt nem nagyon lehet fürödni, valószínűleg kifele kellene menni még. Kerestünk egy autentikus helyi kajáldát, én csirkét kérek, Attila bevállalja a napi menüt (saláta, leves, hús + spagetti), egész ehető, literes helyi sört ittunk. A pincér nagyon jó fej, látszik, hogy nem túl gyakran téved be ide turista.  A hegyoldalban találhatók azok a színes házak, amiket az UNESCO a világörökség részének nyilvánított. Nem csak a házakat, hanem rengeteg felvonó is működik itt. Az egyiket kipróbáljuk, a látvány elképesztő fentről, a város talán innen mutatja meg az igazi arcát. Még elmentünk a piacra is, hosszan sorakoznak a gyümölcs- és zöldségárusok bódéi, árulják a finomabbnál finomabb gyümölcsöket. Nem is tudtunk ellenállni, egy kis epret és cseresznyét beszereztünk. A ½ 7-es busszal indultunk vissza Santiagoba, a busztól most is metróztunk. Este még kimentünk kicsit bóklászni a városba, aztán irány a szállás, megint korán lesz az ébresztő.

2008. február 10. 25. nap

Ébresztő: ¾ 5-kor, reptéri busz várható érkezése: 5.15, tényleges érkezés: 5.30.  Repülő várható indulás: 8.35, tényleges indulás: 9:00. Ez itt annyira normális, hogy ennyi késést ki sem írnak a reptéren. Attila persze majd megőrül, még 24 nap sem volt elég, hogy hozzászokjon. Rengeteget kell sorba állni a kilépés-pecsételés procedúrához… persze ez várható majd a másik oldalon is, Limában. De szerencsére mi vagyunk az elsők a migrációnál, papírjaink gondosan kitöltve… 1 perc alatt „beengednek” Peruba. A vámnál egy gombot kell megnyomni, ha zöld lesz a lámpa, akkor mehetünk, ha piros, akkor megnézik a csomagokat. Jó pár évvel ezelőtt már láttunk ilyet Mexikóba. Szerencsére zöld a lámpa, mehetünk. Vettünk ki egy kis pénzt az automatából, felszedtük a csomagokat, és indultunk kifelé. Taxisok hada, vad árakkal kezdenek, mi rendületlenül megyünk kifele a reptérről, meggyőződésünk, hogy kint majd barátságosabb árakat mondanak. Megállított minket egy túlbuzgó rendőr, kedves és bölcs tanácsokat ad (túl nagy a zsák, vigyázzunk, ha busszal megyünk, menjünk inkább taxival) megköszönjük a kedvességét, majd épp jön egy taxi, akivel sikerült megállapodnunk. Bepakoltunk, majd épp mikor indulnánk, megint jött a túlbuzgó rendőrünk, és tisztázza az ára, ellenőrzi, hogy van-e helyi pénzünk, ellenőrzi, hogy a taxis tud-e visszaadni, majd végül elkéri a taxis papírjait. Sajnos ezekkel nincs minden rendben, így végül ki kell szállnunk. A rendőr odaint egy taxist (azok közül, akiket mi elhajtottunk) és közli vele, hogy mennyiért kell elvinnie minket a Lima Miraflores negyedébe. A taxis kicsit ellenkezik, de nem nagyon mer kötözködni a rendőrrel. Elképzeltem, ahogy otthon a reptéren a taxist eligazítja a rendőr, és megmondja nekik, mennyiért vigye az utast. Az első benzinkútig autózunk, a taxis elkéri az út árát, és egy részéből megtankol, majd robogunk is tovább.
Az út egy része az óceán partján fut, gyönyörű a látvány, látszik, hogy a helyiek is itt a parton élvezik a vasárnapot. A szállásunk gyönyörű kertvárosi részben van, a szoba teljesen normális. Ehhez képest az ár meglepő, 20 USD/éjszaka. A recepciós egy idősebb férfi, nagyon kedves, segít mindenféle információval. Első feladatunk a buszjegy beszerzése másnapra Piscoba, aztán városnézés. A város belváros része nagyon szép, a régi házakat gyönyörűen felújították. Ami a városközponton túl van…
Értékeld az élménybeszámolót!
9 (2 szavazat)
Lépj be az értékeléshez!
Hozzászólások:

Még senki sem szólt hozzá a témához!

Ahhoz, hogy hozzászólhass válaszd a belépést vagy regisztrálj, ha még nem vagy tagjanik közt!

Az élménybeszámolóhoz tartozó

album

Ajánljuk

még figyelmedbe

Magyar  Română  Slovenčina