Belfast, avagy Guinness a közelmúlt árnyékában

Egyesült Királyság Belfast

Ott-tartózkodás ideje: 2008. okt. 17.  - 2008. okt. 19. (2 nap)

1 hozzászólás I 3 358 látogató olvasta. Rögzítve: 2009. jan. 30. küldd el ismerősödnek
Oszd meg ezt az oldalt!
avatar rider71 Beszámolója
Október 17. péntek

Belfastba Man szigetéről csak játékrepülőgépek járnak, most sem volt ez másképp. A két pilótával együtt összesen tízen ültünk a pici légcsavaros gépen. A Belfast International-re érkeztünk, ami negyven percnyi buszozásra van Belfasttól, így az a furcsa helyzet állott elő, hogy a transzfer hosszabb volt, mint maga a repülőút. A Travelodge-ban elfoglaltuk pillantásra sem nagyon érdemes szállodai szobánkat, majd nyakunkba vettük a várost.
Első utunk az egyik sikátorban lévő Morning Star kocsmába vezetett (http://www.themorningstarbar.com/), amit májusi látogatásunkkor fedeztünk fel. Az eredetileg postakocsi-végállomásként is működő vendéglátó-ipari egység mára az egyik leghangulatosabb történelmi kocsmává nőtte ki magát, díjnyertes konyhával. Ez utóbbi miatt kezdtük itt az esti kocsmakirándulást, és megint nem kellett csalódnunk. Habár a kagylóhoz feltálalt mustáros-fehérboros szószból hiányzott valami, amit Franciaországban, v Görögországban használnak – talán csak egy egyszerű fűszer, de az is lehet, hogy a mediterrán szív -, a párolt (és nem halálba főzött!, micsoda különbség) zöldséggel tálalt borsos naphalfilé és a kacsahúsos tavaszi tekercs ellen nem lehetett kifogásunk. A ház bora is tartogatott meglepetést számunkra: ha nem tudtam volna, hogy egy chile-i chardonnay-ről van szó (Vina Corall, 2007), Tokaji Szamorodni szárazként azonosítottam volna. Lehet, hogy még Torgyán vitt oda néhány szőlőtőkét cserébe a soha meg nem érkező chilei cseresznyéért?
Ezután felgyorsultak az események, kocsma kocsmát követett. A McHugh’s-ban tartottunk egy kóla-szünetet és foglaltunk asztalt másnap estére, a gasztrokocsma impozáns étlapja már májusban megmozgatta a fantáziánkat. A következő fogás Belfast legrégebbi kocsmája, a Kelly’s Cellar volt. A betévedő vándor figyelmét először a dekoráció köti le: a polcokon összezsúfolt és a plafonról lelógó tárgyakkal egy kisebb bolhapiacot lehetne nyitni: van itt fújtató, patikamérleg, csilingelő pénztárgép, réz tejesbödön, konyhai eszközök, hangszerek, régi és új bankjegyek (köztük egy kissé megtépázott magyar ötszázas Rákóczival!). „Egy komoly hely, komoly ivóknak”, így jellemezte a történelmi kocsmákat bemutató prospektus a helyet, és ott jártunkkor a közönség látszólag mindent megtett, hogy megfeleljen az elvárásoknak. Több volt az idős(ebb) ivó, mint a fiatal, de az alkohol- és nikotin-hasította barázdák torz álarcként fedték el a valóságot. Az egyik asztalnál néhány férfi hagyományos ír népzenét játszott hegedűvel, tangóharmonikával és bodhrán-nal (hagyományos kecskebőr-dob). A muzsika rajtunk kívül látszólag senkit sem érdekelt (vagy egyszerűen csak természetesnek vették), még csak szórványos taps sem hangzott fel a dalok közötti szünetekben. Vajon, ha ők „leteszik a lantot”, lesz- e aki folytassa – elmélkedtünk egymást közt félhangosan.
A közeli Maddens kocsma (http://www.maddensbar.com/) emeleti bárjában aztán hamarosan választ kaptunk költői kérdésünkre. A bárpult mellett lévő kerek asztalnál négy fiatal ült, kezükben bendzsó, gitár, bodhrán és egy furcsa, duda-szerű hangszer, amit mi magunkban ír dudának neveztünk el. Ez utóbbin egy igen érdekes figura játszott: a teljesen kopasz fejbőr minden átmenet nélkül egy hosszú, rasztásított copfban végződött. Extravaganciáját tovább fokozta, hogy míg a többiek előtt Guinness feketéllett, ő vörösbort ivott (ritka látvány az ír kocsmákban). A fiatal zenészek, ha lehet, még nagyobb beleéléssel játszottak, mint idősebb társaik a szomszédban – talán feleslegesen temettük magunkban az élő ír népzenét. Nemsokára újabb zenészek érkeztek, hegedűvel, tangóharmonikával, gitárral. A várt csere helyett azonban fúzió következett, az eddig muzsikálók helyet szorítottak az újonnan jövőknek az asztal mellett, újabb Guinness-ek és vörösbor érkezett, majd a kibővített zenekar ismét rázendített. Megbabonázva bámultuk és hallgattuk ezt a produkciót, és megint az volt az érzésünk, hogy ezzel egyedül vagyunk. A többi mulatozó gyakorlatilag figyelemre sem méltatta ezt a már-már szimfonikus örömzenélést, talán ez itt tényleg természetes. Az idő mintha megállt volna ebben a kocsmában, legalábbis nekünk, erre az estére, talán nem véletlen, hogy az apró helyiség négy faliórája közül egyik sem mutatta a valós időt.

Október 18. szombat

Reggel kiderült, hogy a szállás árában nincs benne a reggeli, ami igazából végtelenül jó hír volt. Ahelyett, hogy reflexszerűen teletömtük volna magunkat a végletekig unalmas, fantáziátlan szállodai reggelivel, alkalmunk nyílt egy kis kulináris ámokfutásra a közeli St George piacon.
Itt néhány órára elfelejtkezhettünk arról, hogy Britanniában vagyunk. A szigetországban ugyanis mára már szinte kihalt a hagyományos piac, néhány utolsó mohikán állja még a harcot a marcona bevásárlóközpontok lélektelen szupermarketjeivel szemben. A St. George piac is már csak hétvégén, péntek-szombaton nyitja meg kapuit, akkor viszont beleadnak apait-anyait. A kézműves termékeket (ruhákat, bizsukat, dísztárgyakat) és a házi készítésű (organikus) tisztálkodó és tisztító szereket árusító pultokat csak átfutottuk, de a piac gerincét képező élelmiszeres standok kínálatát alaposan szemügyre (bár az igazságot jobban fedné, ha azt írnám: szájügyre) vettük. Bio-zöldség és –gyümölcs, házilekvárok, chutney-k, pékáruk, sütemények és a legkülönfélébb konyhák remekei – csak hogy néhányat kiemeljek. Miután szemmel már jól laktunk, megtöltöttük az otthoni éléskamrát (többek között tengeri moszattal kevert fekete olajbogyópasztával és chilis chutney-val), majd úgy döntöttünk, itt az ideje, hogy a bendővel is foglalkozzunk. Előétel gyanánt a kóstolóba kirakott sokféle szószba, currybe mártogattuk a rendelkezésünkre bocsátott gabonatermékeket (kenyérdarabkák, tortilla, lepény stb). Főfogásnak végül a tenger gyümölcseivel bőven megrakott paellát választottuk, bár cseppet sem volt egyszerű a döntés, hiszen a marokkói zöldséges tagine, a különböző curry-k és a házi készítésű mexikói tortillák is rettentően csábítóak voltak. Biztos minden ugyanilyen finom lett volna, de a fekete copfos spanyol fiú áltak készített paella tizenegy hónappal vissza, és pár ezer kilométerre délre repített minket, Barcelonába. A desszert kiválasztásából is érzelmi kérdést csináltunk, győzött az elfogultság amikor megláttuk, hogy az egyik standnál mákos-diós bejglit árulnak. A pult mögött álló fiatal lányt faggatva kiderült, az apja bosnyák, és együtt sütötték a süteményt. A finnyás angoloknak persze ez túl szofisztikált, az itt élő lengyelek körében azonban hallatlanul népszerű. Nekünk annyira ízlett a foszlós, szaftos töltelékű kalács, hogy visszamentünk egy újabb adagért – ezt, nagy önuralomról adva tanúbizonyságot, eltettük másnap reggelre..
Délután a vásárlás mellé még egy programot terveztünk: az ún. „black taxi tour”-t; ennek keretében egy idegenvezetőként is funkcionáló taxis viszi körbe az embert Belfast leghírhedtebb részein, a 70-es, 80-as évek tévéhíradóiból jól ismert protestáns Shankill és katolikus Falls negyedeken.
Az 1966 és 1998 közötti vészterhes időszakot hívták már terrorizmusnak, etnikai konfliktusnak, sokoldalú konfliktusnak, gerillaháborúnak, sőt még polgárháborúnak is, mára azonban maradt a meglehetősen diplomatikus The Troubles (Bajok) elnevezés. De honnan is indult ez az egész? A 17. századtól egyre több protestáns skót és angol telepes jelent meg az egyébként katolikus Ír-sziget északkeletei csücskében. Belfast helyén már 5000 évvel ezelőtt is volt település, de igazán jelentős várossá a bevándorolt protestánsok duzzasztották. Az évszázados ellentétek a 20. század elejére még jobban elmélyültek, amikor 1920-ban a történelmi Ulster tartomány jelentős része Észak-Írország néven csatlakozott az Egyesült Királysághoz. A katolikusok döntő többsége Írország újraegyesülését támogatta (ők a nacionalisták v. republikánusok), míg a protestánsok a brit fennhatóság mellett teték le a voksukat (unionisták v. lojalisták). Az 1905-ben alakult Sinn Féin („Mi Magunk” v. „Mi Egyedül”) eredetileg egy nacionalista mozgalom volt, csak később lett a republikánus, paramilitáris szervezet, az IRA (Irish Republican Army = Ír Köztársasági Hadsereg) politikai szárnya. Az ország kettészakadása után az IRA/Sinn Féin egyre jobban marginalizálódott, agitációs propagandája nem tudott nagyobb tömegeket mozgósítani. A 60-as évekre a szervezetben erőteljes balra tolódás következett be, és mind hangosabbak lettek a fegyveres fellépést követelő hangok. Az IRA előretörésére válaszul 1966-ban megalakult a lojalista Ulster Volunteer Force (UVF), egy illegális paramilitáris szervezet. A két csoport legsikeresebben Belfastban hergelte egymást, itt ugyanis nagy lélekszámú republikánus és unionista közösségek éltek szorosan egymás mellett (a protestáns Shankill és katolikus Falls negyedet gyakorlatilag egy út választotta el egymástól).
A zavargások kezdőpontjának meghatározásáról egy régi Hahota vicc jut eszembe: „Pistike, hogy kezdődött a verekedés? Hát úgy, hogy a Józsi visszarúgott”. Annyi biztos, hogy hivatalosan a konfliktus első halálos áldozata egy shankill-i protestáns özvegyasszony volt, akinek a házára Molotov koktélt dobtak a szintén protestáns UVC aktivistái – azt hitték, hogy a ház mellett lévő bolt katolikus tulajdonosa lakik ott. Az egyre szaporodó atrocitások ellenére az IRA még mindig a békés megoldás híve volt, ezt a szervezet radikálisabb szárnya gyávaságnak ítélte (olvasatukban az IRA rövidítés egyre inkább az I Run Away-t jelentette), és 1970-ben megalapították a fegyveres erőszakot is legitimnek tekintő provizionális (ideiglenes) IRA-t (PIRA vagy Provo-k) és annak politikai szárnyát, a provizionális Sinn Féint. (A hivatalos IRA/Sinn Féin ma is létezik, egy jelentéktelen baloldali párt formájában. A szakadástól fogva a köznyelv az IRA alatt a provizionális IRA-t értette.) A provizionális IRA fegyveres akcióira a lojalista, paramilitáris szervezetek (mint a már említett UVF, vagy az újonnan alakult, még radikálisabb Ulster Defence Association - UDA) szektariánus gyilkosságokkal válaszoltak: az utcán kipécézett katolikus (vagy annak vélt) áldozatokat egyszerűen levadászták. Ahogy ez lenni szokott, (nézzük csak akár a jelen időket Magyarországon), zavaros időkben a legalja is előmászik, legjobb példa erre a „shankill-i mészárosok” néven hírhedté vált lojalista csoport, akik heves italozást követően az éjszaka leple alatt átosontak a katolikus Falls negyedbe, majd az utcáról találomra elragadott áldozatokat (köztük tévedésből néhány protestánst is) egy garázsban halálra kínozták (pl. elevenen megnyúzták őket). Országszerte megkezdődött a gettósodás, a népvándorlás eredményeként tisztán katolikus és protestáns városnegyedek jöttek létre. A karhatalom sem állt a helyzet magaslatán, a szinte csak protestánsokból álló Royal Ulster Constabulary rendőrei a legenyhébb megítélés szerint is hagyták az erőszakot eszkalálódni, mások (a katolikusok) szerint nyíltan az unionisták oldalára álltak és pogromszerű akciókat hajtottak végre a katolikus negyedekben. 1972-re London megelégelte az északír kormány töketlenkedését, megvonta az országtól az önrendelkezés jogát és közvetlen irányítása alá helyezte. A rendcsinálás céljából beküldött brit csapatok csak tovább mérgesítették a helyzetet, semlegességük többször is megkérdőjelezhetővé vált, ennek legékesebb példája a történelemkönyvekbe Véres Vasárnap-ként bekerülő incidens volt (ezt a U2 is megénekelte 1983-ban). 1972. január 30-án Londonderry-ben a brit hadsereg brutálisan szétvert egy békés polgárjogi tüntetést; tizenhárom ember (köztük hat gyermek) meghalt, további tizenhárom megsebesült (ötöt menekülés közben hátba lőttek). Mindannyian fegyvertelenek voltak. Ez volt az a pillanat, amikor a legközelebb került az ország a polgárháborúhoz. Csak ebben az évben 478-an haltak meg (a három évtized alatt összesen 3522-en). A hatalom is bekeményített, az IRA-gyanús vádlottakat esküdtszék nélküli bíróságokon, gyorsított eljárás keretében ítélték el, majd egy földalatti folyosón az út túloldalán levő börtönbe vitték őket. Az elítéltek évekig hiába küzdöttek azért, hogy ne köztörvényes bűnözőként, hanem politikai fogolyként tartsák őket számon. A tiltakozás legnagyobb médiavisszhangot kiváltó formája az 1981-es éhségsztrájk volt, melynek során tízen haltak éhen; a rekordtartó 73 napig húzta vízen és són. A konfliktus intenzitása időközben csökkent, de még a 90-es években is zajlott az adok-kapok, a két leghírhedtebb merénylet a Shankill úti bombatámadás (IRA, 1993) és a Greysteel-i mészárlás (UVF, 1993) volt. Az első tűzszünetet 1994-ben kötötték meg, de ezzel még távolról sem volt vége. 1996-ban az IRA újra fegyvert fogott, először egy londoni bombatámadással hallatott magáról (Canary Wharf), majd Manchesterben felrobbantották legnagyobb bombájukat (ami egyben a 2. világháború óta brit földön felrobbantott bombák között is a legerősebb volt). A telefonos figyelmeztetésnek köszönhetően senki nem halt meg (bár több mint kétszázan megsérültek), a városközpont viszont megsemmisült, kivéve egy postaládát, ami csak néhány méterre volt a hatalmas robbanástól (ez a postaláda ma is megvan, bronz emléktábla hirdeti állhatatosságát). 1997-ben újabb tűzszünet következett, ekkor már csak keményvonalas, szakadár szervezetek harcoltak tovább. Az utolsó, egyben a konfliktus legvéresebb merényletét is egy ilyen szervezet, a Real IRA (RIRA) követte el: az Omagh-ban 1998-ban felrobbant bomba 29 polgári áldozatot követelt. Ezután nem sokkal mindkét oldal aláírta a Belfasti Egyezményt (ismertebb nevén Nagypénteki Egyezmény), és ezzel hivatalosan véget ért a konfliktus.
Azóta már csak marginális szervezetek likvidálgatják időnként egymás vezetőit, a feszültség azonban továbbra is fenn áll. Az UVF és az UDA a felszín alatt jelenleg is aktív, rivális maffiacsoportokhoz hasonlóan felosztották egymás között Shankillt és a mai napig előfordul, hogy a rendőrség hatalmas fegyverszállítmányokat csíp el. Sok időnek kell még eltelnie ahhoz, hogy az emberek maguk mögött hagyják a múltat. Szinte nincs olyan család Belfastban, akit közvetlenül, vagy közvetve ne érintett volna az erőszakhullám. Klári egyik kolléganőjének az élettársa például 11 éves bátyját és 18 hónapos húgát vesztette el, amikor unionista paramilitánsok bombát dobtak a házukra. A két negyed között a mai napig áll egy több méter magas, szögesdróttal megerősített fal, a Peace Wall, ami több kilométer hosszan húzódik a házak között. A falon lévő néhány kaput éjszaka, hétvégén és ünnepnapokon bezárják. Talán nincs már rá igazán szükség, de jobb az óvatosság.
Első utunk a protestáns Shankill negyedbe vezetett. Lekanyarodtunk a főútról, majd beálltunk egy füves területtel körbevett apró parkolóba. A rét mögött az útra merőlegesen egyen házsorok állnak, némelyik épület útra néző falát hatalmas falfestmények borítják, amelyek többnyire protestáns paramilitáris szervezetek hőseit éltetik. Fiatal taxisofőrünktől megtudtuk, hogy a zöld rét helyén valaha a háttérben lévőhöz hasonló házsorok álltak, míg áldozatul nem estek az IRA támadásainak. Sokkoló számokat hallunk, a „Bajok” kezdete előtt 70 ezer ház volt ebben a negyedben, mára számuk 20 ezerre apadt. Nem csoda, hogy a konfliktus a legtöbb civil áldozatot ebben a negyedben szedte. A graffiti-szerű falfestmények különösen sokkoló: középpontjában egy símaszkos alak puskát fog a szemlélőre, ráadásul akármelyik szögből nézi az ember, a fegyver valahogy mindig ráirányul (mint ahogy a Mona Lisa is minden irányból ránk mosolyog).
Következő állomásunk a régimódi fekete taxival a komor, több méter magas fal, a Shankill és Falls negyedeket mérföldeken keresztül elválasztó ún. Peace Wall (Békefal) töve volt. Kicsit ironikus ez az elnevezés, eme robosztus és baljós tereptárgyról sok minden eszébe jut az embernek, csak nem a béke. Az eredeti téglafalat még a brit hadsereg építette 1972-ben, de ez nem igazán fékezte meg a zavargásokat, így néhány év múlva acéllemezzel tovább magasították, majd nemsokára még egy drótkerítéssel is megtoldották. Az így már több mint öt méter magas fal sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, továbbra is repkedtek mindkét oldalról a kövek, gyújtóbombák. A falat graffitik és „itt jártam – Józsi” típusú hozzászólások borítják – ez utóbbi csoportot mi is bővítettük idegenvezetőnk buzdítására, aki még egy filctollat is a rendelkezésünkre bocsátott.
A fal északi végénél balra fordultunk, majd hirtelen már a Falls negyedben jártunk. Hasonló házak, hasonló falfestmények, hasonló emberek – annyi a különbség, hogy itt katolikusok élnek. Először egy emlékhelyhez mentünk, ami a Peace Wall-lal párhuzamosan húzódó házsor egyik foghíjtelkén áll. A hiányzó ház volt az egyik első, ami a Bajok idején megsemmisült. Az emléktáblákon civil, illetve IRA áldozatok neveit olvashatjuk, a civilek listáján a legutolsó bejegyzés 2004-es, tehát hat évvel a Nagypénteki Egyezmény utáni. Megtudtuk, hogy ez a haláleset a rendőrök számlájára írható, akik egy jó tíz centis, övön aluli használatra rendszeresített gumilövedékkel fejbe lőtték az áldozatot. Idegenvezetőnk a történet személtetése végett elő is húzott a zsebéből egy ilyen lövedéket (készült a srác). Az egész túra talán legsokkolóbb látványa az emlékhely melletti házsor Békefal felőli oldala volt. A hátsó verandákat börtönszerű, sűrű acélrács védte körben és felülről a fal túloldaláról esetlegesen átpotyogó barátságtalan tárgyaktól. A ketrec-verandák és a fal között keskeny közlekedő folyosó húzódott, ahol a ruhaszárítók, a gyerekeknek kitett gumiasztal - a békés élet jelképei – azt mutatták, hogy az emberek az embertelen közepette is próbálnak normális életet élni.
A túra következő állomása a Sinn Féin irodája volt, melynek oldalfalát egy Bobby Sandsnek emléket állító falfestménye díszíti – ez Belfast legtöbbet fotózott látnivalója. Bobby Sands az 1981-es éhségsztrájkolók vezéregyénisége volt (ő 66 napig bírta a koplalást), és máig az egyetlen parlamenti képviselő, akit úgy választottak meg, hogy ő maga közben börtönben ült.
Végül az antiglobalista falfestményeknél fejeztük be, ahol az erősen baloldali IRA-sok a világ különböző elnyomott népeivel szembeni szolidaritásukat fejezték ki (palesztinek, baszkok). illetve Bush-t osztották rendesen az iraki invázió és a kubai embargó miatt.
Amikor a Városházánál kiszálltunk a taxiból, az volt az érzésünk, mintha egy időutazás után visszatértünk volna a jelen realitásába. A símaszkos fegyveresek és Molotov koktélok szelleme még egy rövid ideig ott lebegett körülöttünk, de aztán elsöpörte a túlfogyasztói társadalom reklámszatyrokkal felszerelkezett tömege. Mi is csatlakoztunk a hömpölygő áradathoz, vettünk néhány ruhát a Next-ben és a Marks&Spencer-ben (kár tagadni, vásárolni (is) jöttünk Belfast-ba, mivel a szigeten nem nagyon lehet). A zsákmánnyal visszatértünk rideg hotelszobánkba, én pihenésképpen néztem egy kis snookert a tévén, Klári pedig magához vette napi rendes ananászadagját, mielőtt elindultunk esti vándorutunkra.
Az aperitif-et a szállótól néhány méterre lévő Crown’s Liqour Salonban fogyasztottuk el (http://www.crownbar.com/), ami a város leghíresebb és talán legszebb kocsmája, egyben az egyetlen kocsma az Egyesült Királyságban, ami a (nagyjából a magyar NKÖM-nek megfelelő) National Trust tulajdonában van. A helyet egy katolikus olasz építész tervezte, aki protestáns felesége nyomásának engedve hozzájárult a (brit koronára utaló) Crown névhez, viszont a bejárat előtti padlómozaikba beleépíttette a névadó királyi fejfedőt, így a katolikus vendégek kedvükre taposhattak rajta. Belépve már nem is tűnik olyan különösnek, hogy az eredetileg templombelsőkön dolgozó restaurátorok munkáját dicsérő burkolatokat eredetileg a Titanic testvérhajójának, a Britannic-nak a belső díszítésére szánták. A padlót mozaikszerű csempék borítják, a falakat és a plafont aprólékos fafaragás díszíti, a hagyományos gázlámpák fényét pedig cizellált ólomüvegek szűrik meg. A hely további különlegessége a gondosan díszített, katedrálüveg-betétes falemezekkel határolt 12 zárható fülke. A szemérmes viktoriánus időkben itt könnyen el lehetett rejtőzni a kíváncsi szemek elől, a rendelés leadásához csak egy csengőt kellett megnyomni, és a bárpult fölötti kapcsolótáblán kigyulladó lámpa jelezte, hogy melyik fülkében óhajtanak utántöltést. (A csengők és a tábla még a helyükön vannak, de már csak díszként szolgálnak). A fülkék oldalán lévő „Matches” feliratú fémtáblák szintén a régi időket idézik: itt lehetett meggyújtani a hagyományos gyufákat. Sajnos a hely mai napig töretlen népszerűsége miatt szinte lehetetlen ülőhelyet kapni a fülkékben, de még így is nagy élmény az oltárszerű bárpultnak támaszkodva, Guinnesst iszogatva múlatni az időt ebben a viktoriánus időbuborékban.
Az íreknek a Guninness olyannyira nemzeti italuk, hogy szimbólumául az ország „címerállatát”, a hárfát választották. A pörkölt malátától fekete színű sört 1759-ben kezdték el gyártani Dublinban. Különlegessége, hogy széndioxid mellett nitrogént is tartalmaz, ez utóbbi gáz felelős a karakteres Guinness-habot létrehozó apró buborékokért. Ha rendelünk egy csapolt Guinness-t valahol, hamar megértjük a régi hirdetés szlogenjét: „good things come to those who wait” (kb. az igazán jó dolgokat ki kell várni). A Guinnesst ugyanis két lépcsőben csapolják, először háromnegyedéig töltik a poharat, majd némi várakozás után töltik hozzá a maradékot. Az egész folyamatnak hivatalosan kb. 2 percet kell igénybe vennie. A módszer még a régi időkből ered, amikor először a hordókban tárolt „öreg” sört töltötték a pohárba, majd azt fiatalabb és buborékosabb sörrel vitalizálták. Ma már lehetne egyben kicsapolni az egész korsót, de akkor egyrészt a hab túlfutna a pohár szélén, másrészt konzervatív Guinness rajongók szentségtörésnek vennék. A Guinnesst elég sokáig elsőrangú tápanyagnak tartották, habár igen alacsony a kalóriatartalma (1 pint alig 200 kalória, tehát kevesebb, mint a legtöbb sör). Rossz hír a vegánoknak, hogy nyomokban megtalálható benne az ülepítéshez használt kollagén, amit halak úszóhólyagjából nyernek. Viszont tele van antioxidánssal – ahogy egy másik híres reklámszöveg is hangoztatja: „Guinness is good for you”. Ez utóbbi kitételt az írek mellett a fekete kontinens is magáévá tette, a világ rendes évi Guinness-fogyasztásának 40 %-a Afrikára esik. (forrás: wikipedia)
A Crown után rövid séta következett. A neobarokk Városházát és a mellette lévő kivilágított óriáskereket elhagyva rátértünk a Lagan folyó felé vezető High street-re, ami tulajdonképpen az említett folyó egyik mellékága volt, amíg úttal nem borították. A (valóban) ferde óratoronynál betértünk a McHugh’s bárba, ahol pincér vezetett a tegnap lefoglalt, mára jól megérdemeltté tett asztalunkat. A McHugh’s (http://www.mchughsbar.com/index.asp) is régi kocsma, eredetileg sokkal kisebb volt, mára azonban magába olvasztotta a mellette lévő hírhedt Dubarry bárt, ahol annak idején a vízen megfáradt tengerészek oltották szomjukat és hódoltak (al)testi örömöknek. Az éttermi rész az emeleti balkonon kapott helyet, ahonnan jól szemmel tarthattuk az alattunk folyó alkoholizálást. Megint jót ettünk (kacsamájpástétom, fácán, lazac) és a bor (Chateau Bauduc Sauvignon Blanc 2007) is egészen kiemelkedő volt, nem csoda, hogy a híres, káromkodós skót szakács, Gordon Ramsay éttermeiben is ez a ház bora. A kissé elhúzódó fizetés után kólaszünetet tartottunk az egyik sikátorban lévő, főleg whisky-választékáról híres, hihetetlenül tömött Duke of York kocsmában, majd a tegnap este már jól bevált zenés helyek következtek. Mind a Kelly’s Cellar, mind a Maddens mára konszolidáltabb képet mutatott, de a zenészek továbbra is fáradhatatlanul muzsikáltak. Mintha abba sem hagyták volna tegnap óta.

Október 19. vasárnap

A szállodából való kijelentkezést nem nagyon sajnáltuk, elég lehangoló volt a szobánk és a személyzet is. A Travelodge a McDonalds-hoz hasonló franchise rendszerű szállodalánc: mindenhol ugyanazt (a sz.rt) kapod. Jelen esetünkben ez kopár, lichthof-ra néző szobát jelentett, szebb napokat látott fürdőszobával. A fűtés folyamatosan ment, nem lehetett lekapcsolni, az ablakot a lichthofra kitárva azonban hamarosan erőteljes sültkrumpliszag lengte be a szobát – a lenti étterem konyhája is erre szellőzött. Ez azonban csak apró bosszúság volt, végül is mi választottuk ezt a szállást (ez volt a legolcsóbb a városközpontba). A kulcs leadásakor azonban kellemetlen és eléggé hihetetlen meglepetés ért minket: nincs csomagmegőrző! Az unott recepciós a Welcome Centre-t javasolta, ami nem a szomszédban van, ráadásul korán bezár. Laktunk már jó néhány szállodában, panzióban, vendégházban stb. öt kontinensen, de ilyet még nem láttunk (főleg nem 75 font/éjszakáért) Nem vagyok egy vérmes panaszkodós típus, de ezt azért meg fogom írni néhány fórumon, nehogy bárki is betévedjen ide.
Nem voltunk azért elveszve, hamarosan megérkezett ugyanis az előző nap leszervezett egynapos túra busza, és bőröndjeinknek bőven volt hely a csomagtartóban. A kirándulás az északi partvidék ikonikus természeti képződményéhez, a Giants Causeway–hez (Óriások Ösvénye) vitt minket. Észak-Írország egyetlen a Világörökség része címmel büszkélkedő látnivalója Belfast-tól 100 km-re északnyugatra található, ami egy jó másfélórás buszozást jelentett. A túra néhány utasának kérésére megálltunk a Bushmill whisky üzem ajándékboltjánál vásárolni (mintha egy magyar szervezett úton lettünk volna!), majd két és fél órára szabadon engedtek minket a látogatóközpontnál.
Az Óriások ösvénye egy kb. 60 millió éves geológiai képződmény, több tízezer különböző magasságú, többnyire szabályos hatszögletű bazaltoszlop. Az oszlopok egy része méhsejtszerűen elhelyezkedve valóban egy ösvényt formáz, magasságuk a tenger felé haladva folyamatosan csökken, olyan, mintha egy hatalmas lépcsősor vezetne a tengerbe.
A legenda szerint valamikor réges-régen az ír óriás, Finn MacCool hosszú kőcölöpökből utat épített magának az atlanti vizeken át a Hebridák-ig, ahol esküdt ellensége, a skót Finn Gall lakott. Az ösvény befejeztével még hazatért kialudni magát, mielőtt támadásra indul Finn Gall ellen. A ravasz skót azonban megelőzte, maga ment át Írországba. MacCool felesége (ah, női intuicíó!) hirtelen ötlettől vezérelve azt hazudta neki, hogy az alvó óriás csak a kisfia. Finn Gall megrettent: ha ekkora a csecsemő, mekkora lehet akkor az apa?, és ijedtében hazáig menekült. Amikor kiért a tengerre, felszaggatta maga mögött az utat, hogy senki se járhasson többé rajta…
A fantáziátlan, felnőtt-lelkű tudósok valamiért jobban szeretik a vulkánkitörést követően hirtelen lehűlt láva elméletét. Ha az olvadt láva egy már megszilárdult, sík lávafelszínen terül szét, akkor igen lassan és egyenletesen hűl ki, illetve húzódik össze. A láva vegyi összetétele miatt a kihűlés során a kiszáradt folyó iszapmedréhez hasonlóan hatszögletű repedések keletkeznek, ezután már csak a természeti erőknek kell a hasadékot továbbmélyíteni, és néhány millió év alatt már kész is van a hatszögletű bazalt-oszloperdő.
Nem rossz magyarázat, de nekem jobban tetszik az óriásos változat...
A látogatóközpont egy sziklaszirt peremén áll, a tengerpartra vivő kanyargós-lejtős utat mi gyalog, sokan shuttle busszal tették meg. A lusták pórul járnak, lemaradnak az út melletti bazaltoszlopok és furcsa alakú sziklaképződmények (például az „Óriás nagymamája”, ami távolból valóban egy görnyedt öregasszony alakjának tűnik) látványáról. A betonút vége a névadó bazaltoszlop-tömörülésnél ér véget, itt rengetegen voltak, főleg lengyelek. Hősiesen felmásztunk az „ösvényre”, habár ez igen veszélyes mutatványnak minősült, mivel eddigre már állandósultak az orkánerejű széllökések, így igencsak kellett kapaszkodni. Az „ösvény” után még egy jó fél órát gyalogoltunk orgonasípszerű bazaltoszlopokkal díszített sziklafalak árnyékában. Egy kicsit olyan érzés volt, mintha egy megtépázott gigantikus katedrálisban járnánk, ahol már csak egy oldalfal áll. Egy idő után útlezárásba ütköztünk, az ösvény további részét viszonylag frissnek tűnő földcsuszamlások tették járhatatlanná. Kénytelen-kelletlen visszafordultunk, és egy kiépített lépcsőn felkapaszkodtunk a felső ösvényre. Innen már aprónak tűnt az Óriások Ösvénye – vagy csak mi nőttünk meg hirtelen -, de változatlanul lenyűgöző látványt nyújtott
Visszafelé még megálltunk egy régi várnál fotózni (kb. mint egy japán turistacsoport, de sajnos szorított az idő), majd 5 óra körül begördültünk Belfast központjába. Bőröndökkel megpakolva tértünk be az egyik sikátorban lévő Whites Tavern-be (http://www.whitestavern.co.uk/index.html), ami szintén egy régi kocsma, alacsony fagerendás mennyezettel és működő kandallóval. A szeles, szabadban töltött órák után jól esett a kettős melegítés (kívülről a kandalló, belülről a Guinness), no meg a jóféle kocsmamenü. A kései ebéd (vacsora) után már ültünk is a taxiba, hogy aztán a viharos szél miatt rettegve szálljunk fel a legkisebb repülőgépre, amin valaha utaztunk. A gépben csak hétrét görnyedve lehetett megközelíteni a tizenkét ülés egyikét. A női(!) pilóta a biztonsági tudnivalók elhadarása után kedvesen figyelmeztetett arra, hogy a szél miatt meglehetősen rázós lesz az út. Felrémlettek előttem kollégáim által mesélt rémtörténetek viharos repülőjáratokról, ahol szinkronban hánynak az utasok, miközben a repülő sokadszor kísérli meg a leszállást, dacolva az elemekkel. Mire azonban észbe kaptunk, néhány gyomorlift után már le is szálltunk Man szigetén. Well done!

www.hatizsak.com
Értékeld az élménybeszámolót!
0 (0 szavazat)
Lépj be az értékeléshez!
Hozzászólások:
zebrina - 2008.10.28. 11:01

Köszi! Ez megint nagyon tetszett. Azt hiszem, legközelebb északot nem szabadna kihagynunk.


Ahhoz, hogy hozzászólhass válaszd a belépést vagy regisztrálj, ha még nem vagy tagjanik közt!

Az élménybeszámolóhoz tartozó

album

Ajánljuk

még figyelmedbe

Magyar  Română  Slovenčina