Old Spice Afrika Expedíció - Zambia 1.rész

Zambia

Ott-tartózkodás ideje: 2007. márc. 11.  - 2007. júl. 04. (115 nap)

0 hozzászólás I 3 819 látogató olvasta. Rögzítve: 2011. szept. 19. küldd el ismerősödnek
Oszd meg ezt az oldalt!
avatar gudmundur Beszámolója

Cimkék: Afrika  élménybeszámoló  expedíció  nomád  útinapló  Zambia 

Az Old Spice Afrika Expedíció keretében, 2007. március és július között nyolc bátor sportoló elindult kerékpárral Fokvárosból, azzal a céllal, hogy belátható időn belül megérkezzen a fekete kontinens másik felére, az egyiptomi Alexandriába. Az egyikőjük, Kovács Szabolcs a 4 négy hónapos kalandút alatt a hivatalos tudósító szerepet is betöltötte. Az alábbi szöveg részleteket tartalmaz a csapat zambiai kalandozásairól, illetve a "Túléltem Afrikát" c. könyvből.

Április 8. (folyt.)

Zambiában megkaptuk a csoportvízumunkat, majd rövid ’cséndzsmáni’ után bringára pattantunk.

Az útmenti növényzet meglepően hasonlít a magyaroszágihoz. Még ha nem is ugyanazok a fajták találhatók errefelé, az összkép mindenképp emlékeztet az otthoni vegetációra. A megművelt terület nagy része kukoricával van bevetve. Amikor egy-egy falu mellett haladunk el, az emberi tényező tartogat némi újdonságot számunkra. Az asszonyok kosarakat és műanyag vizesflakonokat hordanak a fejükön, pocsolyákban mosnak, a gyerekek az út szélén játszanak, a férfiak közül sokan az út mellé kitett zsákokból faszenet árulnak az elhaladó autóknak. Ez utóbbit kevesebb sikerrel. Pedig egy zsákért potom 3 dollárt kérnek, és jó pár napi főzésre elegendő.
Majd’ minden faluban van templom (általában metodista és presbiter) és általános iskola. Az itt látottak merőben eltérnek az eddigi három országban tapasztaltaktól, bár Botswana átmenetet jelentett a ’nyugatias’ Dél-Afrika és Namíbia, illetve a mostani ’autentikus’ Afrika között. Itt az emberek pont úgy élnek, ahogy az a mi európai szűklátókörű Afrika-sztereotípiáinkban él.

Elhaladt mellettünk egy távolsági busz is, ami valójában egy platós teherautó volt, áru gyanánt végtelen számú iskolás gyerekkel megpakolva, akik fülig érő mosollyal integettek ahogy elfüstöltek mellettünk.

Volt egy srác, aki velünk biciklizett több kilométeren keresztül. Ahhoz képest, hogy egysebességes nagyivelója volt, egész jól bírta a tempót. Ha a segge alá nyomnának egy normális bringát, talán a kokszos túrdöflancosokat is lenyomná.

A csapaton belül nagyon nagy különbségek mutatkoznak a tekerési technikákban. Petr az egyenesben is percenként 2000-es fordulatszámmal teker, míg Pali a 80%-os emelkedőn is a legmagasabb áttételt választja, percenként egy fordulattal. Saját fordulatszámom valahol a kettő között félúton található.

Livingstone városa előtt egy alig nyolcéves gyerek állt az út szélén, machete késsel a kezében. Talán épp lekaszabolni készült a bringáról, de aztán az utolsó pillanatban meggondolta magát. Úgy vélte, jobb lesz a jószágnak a széna, mint a fehérember sonkája.

A városba vezető úton lévő általános iskola falára felkarcolták az iskola misszióját, amolyan amerikai üzleti sikermodell-mintára: „Minőségi oktatást mindenkinek”.

Néhány nap után lassan kezd bennünk rögzülni az alkonyatkor végzett mozdulatsor, melynek keretében testünket flakon segítségével maláriaszúnyog spray-vel fújjuk be.

Április 9.

Szabadnapunk van Livingstone-ban, Afrika másik adrenalinközpontjában. 95 dollárért be lehet fizetni az ún. ’Adrenalin package-re’. A pénzért elvisznek a Viktória vízeséshez, ahol a kanyont kötélpályán átszelheted, hintázhatsz a hídról 110 méter magasban, ezt követően pedig kötélen leereszkedhetsz a folyóig. Ha még mindig élsz, a hídról nyomhatsz egy 110 méteres bungee jumpot. Lehet helikopterezni is, de azért külön kell fizetni.
Mi több hónap adrenalinra fizettünk be, ezért kihagytuk a package-et, bár Ivan és Andrej lebungee-ztak.

A Viktória vízesés a 2600 km hosszú Zambézi folyó kb. félútján található. Bár sem a világ legmagasabb, sem legszélesebb vízesése, 108 m-es magasságával és 1,7 km szélességével a legnagyobb ’vízfüggöny’ versenyben övé az elsőbbség. Dr. David Livingstone, a híres Afrika-kutató és misszionárius, aki - állítása szerint - első fehéremberként látta meg a vízesést 1855-ben, elnevezte Anglia akkori királynőjéről, Victoria Beckhamről. Az igazság azonban az, hogy előtte már több, mint 100 évvel járhattak erre portugál felfedezők és kereskedők, akik Livingstone idejében már javában járták a Zambézi-menti kereskedelmi útvonalakat.

Kempingünk a hajdani gyarmati helytartó mára lepukkant épületének kertjében volt, de volt egy kis koszos uszoda, és olyan zöld fű, amilyet egész Zambiában nem láttunk. A városka mindössze egy utcából áll, ezen található az üzletek nagy része, itt zajlik az élet.

Séta közben megálltunk egy benzinkútnál kólázni. A kiskereskedelmi tranzakciós művelethez összesen négy ember munkája szükségeltetett. A kút két biztonsági őre vette ki az italokat a lelakatolt hűtőből és letették a pultra. Egy asszisztens átvette tőlünk a pénzt, a kasszát kezelő manager pedig odaadta a visszajárót. Az üvegeket nem lehetett elvinni, helyben kellett elfogyasztanunk.

Piac: Szállásunktól nem messze van a souvenir-piac. Itt fa-, és kőszobrocskáktól kezdve, maszkokon át a lándzsákig mindent lehet kapni. Az eladók ugyanazon a sales trainingen vehettek részt, mert egészen hasonló módon próbálták differenciálni magukat a többi eladótól. „Helló, hogy hívnak? Melyik országból jöttél? Kérlek, gyere be a boltomba!” Ha felveszel valami portékát az asztalról: „ÓÓÓ, a maszkokat szereted! Ez itt egy NAGYON különleges darab! Tudod, ezeket a maszkokat a nagybátyám maga csinálja!” (Érdekes módon mindenkinek a nagybátyja gyártja). Kérdem én: „Mennyibe kerül?” Mire ő mond egy árat. Én kapásból rá: „Túl sok!” „Ok, ok, mennyit tudsz érte fizetni? Én azt szeretném, hogy boldog legyél.” Később: „Tetszik a trikód. Add oda a trikódat és adok érte egy maszkot!” Végül mindenkit lecsupasztottak: 1 eurós kínai „CAZIO” órákat, vacak iránytűket, trikót, fejkendőt, baseballsapkákat, rágót, öngyújtót hagytunk ott, és teli zsák maszkkal, szobrokkal, képekkel tértünk haza. Amikor már nem volt mit levetnünk, pénzzel fizettünk. Aki pucéran ment haza, újonnan beszerzett maszkjaival takarta szemérmét.
Mártinak négy árus megkérte a kezét, de a végén úgy döntött, hogy mégis visszajön velünk a szállásra.

Április 10.

Hajnalban a müezzin szavára a másik oldalamra fordultam.
Két napos Zambézi evezésre jöttünk. Felvittek kisbusszal kb. 50 km-rel Livingstone ’fölé’, feladatként pedig le kell eveznünk a vízesés pereméig két nap leforgása alatt. A vízreszállást egy teljesen autentikus falu határában ejtettük meg, készülődés közben ki is jött a parthoz a falu apraja-nagyja. Bemutatkoztam a törzsfőnöknek: zavaromban nem tudtam, hogy kézen vagy szájon csókoljam az idős bácsit. Elmesélte (félig angolul, félig tongául), hogy 146-an élnek a faluban, és főleg állattartással foglalkoznak. A férfiak nagy része Livingstone-ban keresi kenyerét, így leginkább az asszonyokkal és a gyermekekkel találkoztunk. Készült egy csoportkép, amin ügyesen elvegyülünk a helyiekkel.

Harmincvalahány éve nem látott árvíz van a Zambézin. Az egyszerűség kedvéért fogjuk ezt is a globális klímaváltozásra. Az első szakasz ’kettes fokozatú’ víz volt, azaz komolyabb örvényekre és kisebb esésekre is volt kilátásunk. Még egy órát sem mentünk, mikor az orosz-ukrán és a cseh-szlovák legénység is beborult a kajakkal, mert nem tudtak megbirkózni a makacs örvényekkel. Mivel itt mély is volt a víz, meg gyors is a folyás, nem volt valószínű, hogy krokodiltámadás éri az ifjú kalandorokat. Miután bekukkantottak a víz alá, visszamásztak, kimerték a hajót, mi pedig sorra hordtuk nekik az elúszott lapátokat, cipőket stb.

Ebédszünet alatt megálltunk egy szigeten, ahol Bernard elvitt minket egy kisebb ’tanösvényre’, útközben bemutatva a növényeket és állatokat.
A délutáni evezés után megérkeztünk a táborhelyünkre, felállítottuk a sátrainkat, majd tradicionális zambiai táplálékot, földimogyorólevest vacsoráztunk (összetevők: hagyma, mogyoróvaj, tej), utána pedig nsimát, ami majdnem ugyanaz, mint a botswanaiak ’mielie pap-ja’, csak a zambiaiak nem olajjal főzik. Bernard meg is jegyezte, hogy ezek a batswanák furcsa emberek...

Vacsora után a tűz köré ültünk, és Bernard meg a segítői jó sokáig sztorizgattak az itteni életről. Miután rituális tűztáncukkal elzavartuk a tábor közeléből a mérgeskígyókat-krokodilokat-skorpiókat-mérgespókokat-maláriaszúnyogokat-cecelegyeket-bilharziákat-szatírokat-pederasztákat-terroristákat, nyugodalmas jóéjszakát kívántunk egymásnak.

Április 11.

A víz ma is gyors volt, de lényegesen nyugodtabb, mint a tegnapi napon.

Táv: 20 km
Palit megtámadta egy méhraj: szemhéját és orrát csípték meg.
Miközben szorgalmasan eveztünk, jobbra-balra kapkodtuk a fejünket, hogy lássuk a körülöttünk élő természetet. Röfögtek a vízilovak, ordítottak a páviánok, az impalák a folyóvizet szürcsölték, a hiénák éjszakánként vonyítottak, fölöttünk pedig a keselyűk, a sasok és egy koromfekete tátogató gólya körözött.
Az utolsó egy kilométeren egy víziló majdnem rátámadt a szlovák-cseh duó hajójára. Territoriális állat lévén nagyon kényes arra, ha megközelítik az ő kis birodalmát. Tibi és Petr pedig pont ezt tette... Mikor megpillantotta a mit sem sejtő kajakosokat, megindult feléjük. Bernard ráüvöltött, majd lapátjával teljes erőből rácseszett a vízre. Erre egy kicsit megszeppent a hippo, és visszavonult a bozótba.

Április 12.

Sajnálkozva indultunk el Livingstone-ból, hisz az elmúlt néhány napban felejthetetlen élményeket éltünk át e nagy faluban.

A táv első 70-80 kilométerén olyan kátyús volt az út, hogy Alberto Tombát megszégyenítő szlalom-koreográfiát kellett véghezvinnünk, hogy elkerüljük a bukfencet.

A közlekedési táblák Zambiában mind lyukasak, nehogy a leleményes zambiaiak ellopják, és az otthonukban tetőként használják fel őket.

Április 13.

Ma mi vagyunk az ügyeletes szakácsok, ezért a jó koránhoz képest is korán kellett kelnünk reggel, hogy valami normálisat reggelizzen a társaság. 5:20-kor kukorékolt elektromos kakasunk.
Útközben bringán rengeteg kis falu mellett haladtunk el, lakóik talán egész nap a főút mellett ülnek és a portékájukat árulják. Fonott ketrecben tyúkot, faszenet, kézműves holmikat: mozsarakat, fából faragott székeket, hangszereket, stb.. Emellett zöldség-gyümölcs árusok is akadtak, akik édesburgonyát, (zöld) sütőtököt, (zöld) narancsot, guavát és banánt árultak. Egy idős néni oda is jött az ebédszünetünk alatt, és tálkájából kínálta a banánt. Darabját 10 forintért árulta, ráadásul kis, tömzsi banánok ezek, édesebbek, mint az ’otthoniak’. Gondolom, nem elhanyagolható szempont, hogy ezeket a gyümölcsöket akkor szedik le, amikor megérnek, nem pedig koraembriotikus állapotban, hogy a fél világot keresztülhajózva is még ehetőek (vagy még akkor is éretlenek) legyenek. Szóval jó napot csináltunk a néninek, mert csak faltuk a banánt, ő pedig nem győzte hozni!



Amennyiben jót szórakoztál a zambiai beszámolón, az egész útleírást megtalálod a "Túléltem Afrikát" című könyvben. Szerző: Kovács Szabolcs.
gudmundur kapcsolódó élménybeszámolói:
További kapcsolódó élménybeszámolók:
Értékeld az élménybeszámolót!
9.5 (2 szavazat)
Lépj be az értékeléshez!
Hozzászólások:

Még senki sem szólt hozzá a témához!

Ahhoz, hogy hozzászólhass válaszd a belépést vagy regisztrálj, ha még nem vagy tagjanik közt!

Ajánljuk

még figyelmedbe

Magyar  Română  Slovenčina