Szabadlábon Srinagarban

India Leh

Ott-tartózkodás ideje: 1998. júl. 06.  - 1998. júl. 13. (7 nap)

0 hozzászólás I 1 847 látogató olvasta. Rögzítve: 2008. dec. 15. küldd el ismerősödnek
Oszd meg ezt az oldalt!
avatar julay Beszámolója

Cimkék: Himalája  India  Kashmir  Srinagar 

Az elmúlt hetekben elkezdtem írni egy reményeim szerint hosszabb beszámolót Ladakhról:
http://julay.nolblog.hu/
Ízelítőnek itt az eleje...

--------------------------------

1998. július 5. vasárnap
Reggel ötkor indulok ki Ferihegyre, a frankfurti gépem korán indul. Olyan kevés holmit viszek, hogy mindet felvihetem a fedélzetre kézipoggyászként. Hátizsákom mindössze 8.3 Kg.

Frankfurtban nagyon vacak az idő, 16 fok van és esik. A reptér nagyságától egészen elvarázsolódom. Busszal visznek ki minket az indiai Boeing 747-es géphez. Ez az út legalább 10 percig tart. A gép sokáig nem indul. Egész úton a Márait olvasom: Istenek nyomában. 6300 Km-t teszünk meg közben 7 óra alatt.

1998. július 6. hétfő

Éjjel fél egykor lépek ki a delhi reptér kijáratán. A páratartalom rögtön megdöbbent, pedig most éjjel van. 28 fok a hőmérséklet. Hatalmas a mocsok és a sötétség. Sokáig ácsorgok egy hotel-foglaló pult előtt, de valahogy a fiatal recepciós lány nem tud 650 Rúpia alatti helyet találni nekem. Micsoda hülyeség! Én nem akarok megszállni Delhiben, csak valahogy reggelig kihúzni… Végül kisül, hogy a reptér mellett 300 méterre van egy éjjeli szállás, egy „dormitory”. Átvágom magam a sok kínálkozó taxis-hiénán, és 65 Rúpiáért befekszem az európai higiénés viszonyokhoz képest roppant mocskos ágyba. Felettem 6-8 ventilátor próbálja felkavarni a fülledt levegőt és az álmomat. A neont elfelejtette eloltani a recepciós…

Az időeltolódás 3 óra 30 perc Budapesthez képest. Nagyon nehezen jön csak álom a szememre, és a közbiztonságban sem bízom: övtáskámat egész éjszaka erősen fogom, és óránként felkelek, hogy hátizsákomat leellenőrizem. Mellettem mindenféle indiai alszik. Egy öreg szikh bácsi reggel 4-kor felkel és fél hatig a hatalmas kontyát, és a turbánját igazgatja. Megpróbálom magamban felidézni tanulmányaimból India népességföldrajzát. Több mint 1500 különböző nyelv, több száz nép… Ebben a teremben vagy harmincan alszunk, de majdnem mindegyik más nép tagja lehet…
Reggel nyolckor visszamegyek a reptérre és kerítek egy buszt, amely bevisz Delhi belvárosáig. Eléggé lerobbant állapotban van, de ezekhez már hozzászoktam a Közel-Keleten. A sofőr nagyon készséges: amikor kiderül, hogy azonnal Amritsarba, vagy Srinagarba szeretnék menni, leszállít egy „Government Approoved” utazási irodánál. Azok – gondolom-, csak úgy kiírták magukra ezt az „államilag elismert” jelzőt. Veszek egy Srinagarba szóló buszjegyet, meg egy éjszakára szóló lehetőséget, hogy egy lakóhajón aludhassak. Ez utóbbi annyira drága, (900 Rúpia), hogy életem legdrágább szállásai között fogom majd emlegetni. Valahogy nem nagyon bízom bennük: a Srinagarba tartó busz rendben van, de hogyan fogom majd megtalálni a lakóhajót? Állítólag várni fog egy pacák… De biztos ez? Próbálkozhattam volna, persze saját magam is sorban állni az amritsari expressznél, de már Kínából ismerem az efféle sorban állásokat…


Közben a buszos-lakóhajós szervezők egymás kezére adnak. Csodálatos ajánlatokkal és fényképalbumokkal akarnak elkápráztatni, hogy maradjak Srinagarban legalább négy napot. Azt mondják, hogy „annyi kell”. Én pedig tudom, hogy nem maradok, csak egy napig.
Nyolc éve még azt gondoltam, hogy Peking a „világ legnagyobb tanyája”. Most, hogy Delhiben eltöltöttem négy órát és látom a pesti szempontból is elviselhetetlen csúcsforgalmat, a civilizáció eme leggusztustalanabb áldását, azt hiszem, hogy ez már fokozhatatlan. Ehhez képest Damaszkusz, Bejrút, vagy Amman igazi világvárosoknak számítottak. Valószínűleg Calcuttában még elviselhetetlenebb a nyomor és még nagyobb a tömeg. Végül is azért jöttem Indiába, hogy a természetet lássam, a hegyeket, a lámakolostorokat. Hát ezért intek most búcsút ilyen könnyedén Delhinek. A buszozás Srinagarig olyan 23-24 órát fog tartani. A mellettem ülő utas egy nepáli srác. Jókat beszélgetek vele. Van még két másik srinagari busz is. Sokáig konvojban haladunk. A másik busz egyikén egy frankfurti atom-gyógyszerésszel is összeismerkedek. Kiderül, hogy ő is ma érkezett, ugyanazzal a géppel utaztunk. Két-háromóránként a busz megáll valamilyen útszéli büfénél. Maga az út egyébként rettentő unalmas, szinte elviselhetetlen. A táj semmi egyébből nem áll, mint bódévárosok, rizsföldek, szeméthegyek. Mindehhez még az is hozzájárul, hogy a kasmíri utasok beraknak valamilyen „zenét” a magnóba. Az arab-iszlám-pop ehhez képest élvezhető muzsikának számít.

1998. július 7. kedd

Csak nagyon nehezen tudtam elaludni. Hajnalban érünk Jammuba. Onnan már hegyek között folytatódik az út. Bár a levegő hőmérséklete sokkal elviselhetőbbé vált, mégse örülhetünk, mert a hatalmas kamionforgalom rengeteg dízelfüstöt okoz, néha még az ablakokat is fel kell húzni. A közlekedés egyébként egyértelmű módja az öngyilkosságnak. Egy európai szemével talán még inkább, hiszen baloldali közlekedés van egész Indiában, ezért folyton az az érzésem támad, hogy rossz sávban haladunk. Sok balesetet is láttam ezalatt a buszozás alatt. Legszörnyűbb talán az volt, amikor két kamion futott egymásnak, de úgy, hogy a két vezetőfülke egészen „egymásba-diffúzált”. Képesek a beláthatatlan kanyarokban a hatalmas kamion-szerű teherautóikkal úgy előzni, hogy még csak nem is sietnek. Elegendőnek vélik, ha közben ráülnek a dudára.
Egy 2900 m magas hágó alatti alagúton átérve már tényleg Kasmírban vagyunk. Az izzasztó út végül is 27 órát tartott. A Kasmír-völgy üdítően hat az indiai füllesztő hőség után. Kétezer méter magasságban a fenyvesekkel borított hegyoldalak leginkább Erdélyt juttatják eszembe. Csak az apró majmocskák tűnnek „tájidegennek” első pillanatban.


Srinagar
Szállásadóm a városhatár előtt 13 km-re türelmetlenül vár. Mint elmeséli, a busz mintegy három órát késett. Taxival utazom tovább Srinagarba, a Dal-tóhoz, ahol egy „sikkara” nevű kis ladikkal visznek a valaha jobb napokat látott, de azért elég civilizált és nagyon kényelmes lakóhajóra. Örülök, hogy végre letehetem magam, vagyis lezuhanyozhatok, kimoshatom három napos mocskos-poros ruhámat, és kipakolhatom a hátizsákomat is.

Házigazdáim (1-2 család ?; asszonyokat még nem láttam) tényleg a hajón laknak, de van tévéjük, villanyuk, telefonjuk, angol vécéjük, egyszóval a civilizáció minden kényelmét élvezik. De emellett egy olyan csodálatos életmódjuk is, amelyet csak nagyon kevesen tudnak magukról elmondani. Ahhoz, hogy kimenjenek a városba, sikkarába kell ülniük, de ha csak élelmiszert vennének, akkor házhoz jön egy „bolt-csónak”. A turistának bizony sokszor meg kell küzdeni a hívatlan kereskedővel, aki csillagászati haszonkulccsal próbálja meg értékesíteni a legegyszerűbb portékáját. Vajon saját fajtájukat is megpróbálják ennyire átvágni?

Miért is mondtam igent a delhi utas-térítőnek, amikor nem kevés pénzért beszervezett erre a lakóhajóra? Miért nem vitatkoztam a házigazdámmal félóránál tovább, hogy nem itt, nem Kasmírban akarok eltölteni 5 napot, nem itt akarok hegyet mászni, víztúrázni, és pláne nem 300$-ért… (Azért úgy-ahogy ügyesnek mondhatom magam: 650$-ból alkudtam le, de úgy, hogy a Lehbe szóló buszjegyem ára is benne foglaltasson.) Azt hiszem, nem tudok már eléggé vitatkozni, csak sodortatom magam a sorssal, ahogy 60 éve Márai is tette.

Végül is megvacsoráztam, lement a Nap, vendéglátóim mindjárt a labdarúgó világbajnokság elődöntőjét kezdik nézni, én pedig itt vagyok Srinagarban, ebben a tóra épült kasmíri városban.

Húsz évvel ezelőtt Srinagar igazi turistaparadicsom volt. Gazdag turisták kerestek Srinagarban kasmíri szőnyeget, meg kikapcsolódást a „house-boat”-okon. A nyolcvanas években Kasmír elszakadásáért küzdő politikai mozgalmak megerősödésével ez az idilli állapot megszűnt. Az indiai katonaság nagy erőkkel bevonult Kasmírba, hogy megakadályozza az elszakadási törekvéseket, és elejét vegye a gyakran pakisztáni támogatást élvező terrorakcióknak. Kasmír igazi tűzfészekké vált, a turisták el-elmaradoztak. Srinagarban mindennapossá vált az éjszakai lövöldözés, meg a kijárási tilalom. A lakosság életszínvonala - lévén mindenki a turizmusból élt-, nagyon lecsökkent. Ha tehetősebbekről volt szó, akkor ők megpróbáltak bekapcsolódni a kereskedelembe; ha kevésbé tehetősebbekről, ők megpróbáltak az államon kívül, India többi részén, esetleg Pakisztánban boldogulni. A szemfülesek és jó kapcsolatokkal rendelkezők pedig szabályosan „vadásznak” a turistákra. Megszokták ugyanis, hogy a „turista általában gazdag ember”. Képtelenek megérteni, hogy a gazdag turisták nem jönnek többé Srinagarba, nekik túl veszélyes ez a hely. Akik idejönnek, azok legfeljebb hóbortos egyetemisták, vagy ún. alternatív bohémek, akiket nem nagyon zavar az indiai katonaság jelenléte, az este itt-ott felhallatszó puskaropogás. A helyiek szemében én és a többi turista még mindig az az átlag „gazdag amerikai”, aki képes egy éjszakáért kifizetni 60-70$-t… Természetesen sem én, sem a többi turista nem fizet ki már ennyit, legfeljebb 8-10$-t, de inkább kevesebbet. Néha azért akad egy-pár tájékozatlanabb, akinek az előbbi ár meg se kottyan. Ez viszont csak felbátorítja a helyi „utazásszervezőket”, hogy „azért mégiscsak van remény”.


Negyedik nap, 1998. július 8. szerda

Az élet megdöbbentően olcsó, ha nem néznek minden sarkon gazdag turistának. Máskülönben napi 10-12 kereskedőt kell lebeszélnem arról, hogy az egész készletét eladja. Az iskolában angolul tanulják a törit meg a föcit és ha ügyes volnék, akkor kereskedőként szép kis vagyont halmozhatnék fel. Nagy és hideg béke van Srinagarban. Miután a politikai helyzet erősen hasonlít a 7 évvel ezelőtti boszniai helyzethez (minden sarkon állig felfegyverzett katonák, néha-néha egy-egy lövöldözés…) a turisták nem nagyon látogatják ezt a helyet. Huntington teóriája itt is bejön. A muzulmán és a hindu civilizáció határán van ez az indiai állam, Kasmír; az áldatlan pakisztáni-indiai háborús vetélkedés is egy kicsit belekavar a helyzetbe. Node a felszínen minden nyugodt. 1200 m magasságban a levegő elviselhetőbb, az emberek kedvesek. A nagy gyaloglásról (vagy ahogy itt hívják: treckingről) mindenki le akar beszélni. „Nem érdemes elmenni, nincs ott semmi, csak lámák és buddhisták… Maradjak itt, jól fogom magamat érezni ezen a lakóhajón…” És én maradnék is, meg már mennék is. Még három napig erőt gyűjtök, pihenek, élvezem a furcsa békét.

Ötödik nap, 1998. július 9. csütörtök

Vendéglátóm elvisz a városba, hogy a bankból kiszedjek némi pénzt. A postán sztrájkolnak, a leveleket nem tudom feladni. Taxival megkerüljük a tavat, de közben felvisz egy hegyre, ahonnan igen szép kilátás nyílik az egész Kasmír-völgyre. Aztán a nagy mogul nyári kertjét nézeti meg velem, majd egy másik nyári kertet is, valamint egy szőnyegüzemet. Már megint egy olyan hely, ahol egy halom szőnyeget illene vennem. Ezek a kereskedőnépek kifejezetten sértésnek veszik, ha nem vásárolok tőlük semmit. Hiába mondják utána, hogy „but you are most welcome”. A kirándulás után a városban tekergünk. Kívülről megnézem a Nagymecsetet. Építészetileg inkább emlékeztet valamilyen Kós Károly szerűségre és nem látok rajta semmiféle keleties jelleget.

Vacsora előtt kérek egy ladikot, vagyis egy sikkarát, hogy egyedül kóvályogjak egy kicsit. Rendben, de az egyik srácot elküldik velem, hogy „vigyázzon rám”. Nem tudom felfogni, hogy miért vigyáznak rám úgy, mint a hímes tojásra. Mintha csak valami rosszban sántikálnék… Este ezt a témát fel is vetem, mire vendéglátóm azt válaszolja, hogy azért kell a vendéget mindentől óvni, mert ők felelősek értem. Végül is „fél-béke-fél-háború” van. Biztosak akarnak lenni abban, hogy nem lesz semmi bajom. Este az egyik gyereknek, Muszafának a tizenhatodik születésnapját ünneplik. Engem is meghívnak a tortaevésre. Sajnos a torta nagyon erősen cukrozott tojáshabból áll, valamint száraz piskótatésztából.



-----------------------------

Az elmúlt hetekben elkezdtem írni egy reményeim szerint hosszabb beszámolót Ladakhról:
http://julay.nolblog.hu/
Ízelítőnek ez csak az eleje...
Értékeld az élménybeszámolót!
10 (1 szavazat)
Lépj be az értékeléshez!
Hozzászólások:

Még senki sem szólt hozzá a témához!

Ahhoz, hogy hozzászólhass válaszd a belépést vagy regisztrálj, ha még nem vagy tagjanik közt!

Az itthon.blog.hu ajánlásával
tokaj Bor-kő túrák Észak-Magyarországon
A hűvösebb idővel se maradjatok otthon, ilyenkor is sok lehetőség vár benneteket a szabadban....
hotel Új hotel nyílt Hollókőn
A régió turizmusa szempontjából mindig jó hír, ha minőségi hotel nyitja meg kapuit. Külön öröm,...

Ajánljuk

még figyelmedbe

Magyar  Română  Slovenčina