Csónaktúra Kashmirban

India Srinagar

Ott-tartózkodás ideje: 1998. júl. 10.  - 1998. júl. 14. (4 nap)

0 hozzászólás I 2 520 látogató olvasta. Rögzítve: 2008. dec. 15. küldd el ismerősödnek
Oszd meg ezt az oldalt!
avatar julay Beszámolója

Cimkék: Himalája  India  Kashmir  Srinagar 

Az elmúlt hetekben elkezdtem írni egy reményeim szerint hosszabb beszámolót Ladakhról:
http://julay.nolblog.hu/

--------------------------------


Hatodik nap, 1998. július 10. péntek
Reggeli után beszállok egy sikkarába. Rajtam kívül még négyen utaznak velem. A sikkara tulajdonosa, a segítője; elkísér a nagypapa és az egyik unokája. Most tudatosodik bennem, hogy valójában négy embert fizettem ki… A Dal-tavat egy zsilipen keresztül hagyjuk el a folyó irányába. Aztán Srinagar folyóparti szegénynegyede mellett csurgunk. Hihetetlen mocsok és szegénység kíséri utunkat. A helyenként szennyvízcsatornához hasonlatos folyóban mosnak a helyi lányok. Szívszorongató a szegénység. A szagok elmesélhetetlenek.

Közben a sikkarában folyik az élet: az egyik evezős állandóan főz. A kerozinfőző egyfolytában szolgálatban van. Az ebéd természetesen kuktában készül, hogy gyorsabban kész legyen. Az út teljes idején állandó jelleggel teázunk. A tizenöt-tizenhat éves sráccal próbálok beszélgetni, de ő nem nagyon tud még angolul.
A folyót nem nagyon kísérik települések a partján, csak ritkán tűnik fel egy-egy kisebb falu, vagy nyomortanya. A gyerekek megpróbálnak követni minket a parton. Néha lehet 6-8 méter hosszú homok- és sóderszállító dereglyéket látni, ahogy a szerencsétlen sovány parasztok éppen pakolják kezdetleges talyigájukkal.

Megállunk egy másik folyó torkolatánál. Srinagart talán 40 kilométerrel hagytuk magunk mögött. Fürdünk a folyóban. Jéghideg ahhoz képest, hogy a parton legalább 35-40 fok van. Egy halásztól veszünk néhány halat, amit majd vacsorára fogunk megfőzni. Ki kell mennem a partra, hogy beírjanak egy rendőrségi ellenőrzőpontnál. Az egész épület olyan állapotban van, mintha éppen lebontásra várna. Mindössze egy villanykörte árválkodik a tiszt irodájában. Látszik, hogy nem tudja elolvasni az útlevelemet, csak gépiesen másolja a betűk formáit kockás füzetébe. Az irodában rajta kívül van még egy pár gyerek is, akik minden áron beszélgetni szeretnének velem, csak nem tudnak. Én pedig nem nagyon erőltetem. Nincs bennem túl nagy közléskényszer. Különben is egyfolytában azon töröm a fejem, hogy hiába írt be a „nagy kockás füzetbe”, ha most valahogy elvesznék, valószínűleg senki sem találna rám, vagy a holttestemre.

Mintegy 50-60 Km-re hagyhattuk el a várost az igen sebes folyású folyón. Közben többször elképzeltem, hogy miként fogunk ezen majd másnap visszafelé evezni… Kiderül, hogy nem erre megyünk vissza, hanem egy zsilipen átkelünk egy másik tóba, aztán annak a vize már valahogy kapcsolatban áll a Dal-tó vízrendszerével és két nap evezéssel vissza lehet jutni oda, ahonnan elindultunk. Csakhogy a zsilip zárva van, nem is lehet kinyitni, úgyhogy este 6 órakor kikötünk a folyó közepénél lévő kis szigeten és vacsorázunk. Az idő beborul, majd hatalmas záport kapunk. Aludni majd a másik part közelében fogunk, de oda most azért nem mehetünk, mert a falu összes gyereke odajönne hozzánk, hogy szórakoztasson minket.

Srinagartól eddig kétszer igazoltattak engem, egyszer indiai katonák, egyszer pedig be kellett jelentkeznem egy rendőrségi irodán. A folyó viszonylag hideg: nem lehet több 18-19 fokosnál. A környező nagyon magas hegyekből érkezik és rengeteg hordalékot szállít. A helyiek egyéb elfoglaltság híján ezt a folyami homokot termelik ki és gályákon vontatják vissza Srinagarba.

1998. július 11. szombat
Végül is nem hagyhatjuk ki a másik tavat: bevisznek egy másik csónakkal. Nagyon tiszta, szép vizű tó. A partján tilos építkezni, ezért nem szennyezi be a szennyvízcsatorna nélkül élő lakosság. Fürdök egyet, aztán délre visszamegyünk ahhoz a zsilipkapuhoz, amit nem lehetett kinyitni. Út közben megint igazoltat egy indiai katona. Ki kell eveznünk a partra és fel kell másznom egy homokzsákokkal és szögesdróttal körbeépített „erődbe”.

Ebéd után elindulunk visszafelé ugyanazon a folyón, amelyen jöttünk. Emberfeletti erőfeszítést kívánó feladat. Még én is besegítek a két csónakosnak, de hamar abbahagyom, mert elkezd égni a bőröm. Percek alatt tűzpirossá válik.

A folyón felfelé evezni már-már lehetetlen, ezért az egyik csónakos kiszáll és húzni kezdi a sikkarát. 5-10 Km-en keresztül felváltva húzzák a csónakot a sebes sodrású folyón, mire elérünk egy még gyorsabb folyású és nagyon szürke színű mellékfolyóhoz. Ott ebédelünk a torkolat közelében. Az út következő része egy nagyon szép marhalegelőn vezet keresztül. A folyó vízszintje szinte egy szintben van a legelőjével. Ritka erdő is látható a parttól 30-40 méterre. Ezen a szakaszon már hárman húzzuk a sikkarát, a kissrác kormányoz, az öreg nagypapa pedig egyfolytában vízipipázik. Elég idős embernek néz ki, de kiderül, hogy csak 56 éves. Én legalább hetvenötnek tippeltem volna.

Hirtelen az egyik csónakos megkér, hogy azonnal tegyem el a fényképezőgépet. Feltűnik a folyó túloldalán egy fegyveres. Nincs rajta egyenruha. Meg is kérdezem gyorsan az öregtől: „ez akkor most egy JKLF fegyveres?” Azt válaszolta, hogy igen, ez már az ő területük. Ide, ebbe a mocsárvilágba nem jönnek az indiai katonák. Hát szépen vagyunk!
Estefelé már elérjük a fertőt és a csónakos valamilyen ismerősénél kötünk ki. Bár kőből épült házban laknak, arra sincs pénzük, hogy ablaküveget vegyenek. A ház körül néhány lépésre már a folyó van. A baromfiólak mellett verem fel a vadonatúj kis sátramat.

Érdekes, hogy a kasmíri nők nagyon hosszú orrúak; iráninak, vagy afgánnak nézném őket inkább. A legfurcsább viszont az, hogy „hiányzik egy korosztály”. A kislányok kb. 10-12 éves korig mindenhol láthatók. Sokszor meztelenül fürdenek, nagyon szép az arcuk, az orruk még nem nőtt meg olyan hatalmasra. 28-30 évesen már nagyon öreg, felnőtt, elhasználódott asszony benyomását keltik. Vajon hol lehetnek a 15-25 évesek?

Ennél a háznál, ahol kikötünk, van három nő. Az egyik nagyon öregnek tűnik, legalább 60 éves. A másik kettő olyan 25-26 évesek lehet. A középső gyereket szoptat. Az egyik férfi - nem nagyon tudunk kommunikálni -, de ennek ellenére beszélgetni próbál velem, távolról jött idegennel. Rövidesen kiderül, hogy ő mindössze 19 éves és a lányok bátyja, az öreg néni pedig az anyja, mindössze negyvenkét éves. És hány évesek a húgaid - kérdem. 15 és 18. Egyszerűen nem tudom befogadni ezt az információt. Az a nő, akit az imént 25-26-nak néztem csak 15 éves lenne? Az ifjú anyuka meg 18? Rettenetes, hogy mit művel az idő velük. Nem, ez nem az idő, ez a saját szervezetük. Náluk ez a normális. Ez normális?!

Megesszük a vacsorát, aztán elajándékozom tollamat, hogy legyen mivel szőnyegminta-kódokat rajzolniuk, aztán elvonulok a sátramba aludni. Ez az első olyan éjszaka, hogy kissé fázom egy szál rövidnadrágban és lepedőben.


1998. július 12. vasárnap
Reggel kicsit csöpörészett az eső. Vadonatúj sátram megázott, sőt még a közeli nyárfák is összeragacsozták. A mai út már nagyon kevésnek tűnik a lakóhajóig, nem lehet több 10 km-nél. Labirintusokon, kiismerhetetlen csatornákon és zuhatagokon haladunk felfelé, igen lassú iramban. Már Srinagarban vagyunk, a belváros csatornáiban, az eddig kristálytiszta vizű folyó gyakorlatilag szennyvízcsatornává változott. Tegnap még megmostam benne a kezemet, elöblítettem a poharamat; ez ma már lehetetlen ötletnek tűnik.

Végül kilyukadunk egy hihetetlenül tiszta vizű tóhoz. Ez a Dal-tónak az egyik melléktava. Éppen ebédidő van, így hát megebédelünk. Ebéd után - akármennyire is visszataszító -, a kristálytiszta vizű tóba belemossuk a zsíros tányérokat és beleöntjük a maradékot. Bár ez mégiscsak szerves anyag, tehát talán előbb-utóbb lebomlik, rettentő gusztustalan dolognak tartom. Megjegyzésemen kísérőim csak röhögnek. A forró kánikulában gyorsan fürdök egyet. Megérkezésünkkor a csónakos tesz egy elvetélt kísérletet, hogy valami baksist kicsaljon belőlem, de én eléggé erőszakosan lebeszélem róla. „Én már fizettem, nem is keveset.” A legtöbb, amit tehettem, hogy beálltam neki segíteni a legnehezebb szakaszokon és nem szolgáltattam ki vele magam. Úgy tesz, mintha megértené és eltűnik.

Két régi-új vendége van a háznak, két genfi srác, akik tegnap érkeztek vissza egy igazi hegyi túráról, egy trekkingről. Simon és Xavier fejenként 680$-t fizetett a kísérőért és a két másik teherhordóért, meg a szamarakért. Nem volt unalmas? Nem éreztétek, hogy folyton csak azt láthatjátok, amit megmutatnak nektek. - De tényleg, most hogy így rákérdeztem…

Két tizenkilenc éves műszaki középiskolás gyerek. Éppen, hogy csak makognak angolul - franciául persze remekül -, egy halom pénzzel elindulnak világot látni… Az a sok árus, akik naponta felkeresik a lakóhajót, hogy szövetet, szőnyeget, ékszert, faragott fadobozkákat adjanak el nekem; mind megtalálta ezt a két srácot. Ők pedig nem nagyon ellenkeztek, mint én; újonnan szabott kasmíri nadrág volt rajtuk, és örültek, hogy minden milyen olcsó. Igazuk is lehetett. Svájci fizetéssel tényleg alamizsnának tűnik az itteni árszínvonal. Még én sem panaszkodhatom, csak bennem még él az a tartás, hogy nem vagyok egy konzumturista. Azért jöttem, hogy lássak, tapasztaljak, emberekkel találkozzam...

Alkalmam nyílik egy hét angol nyelvű gondolkodás után a francia nyelvvel próbálkozni. Siralmas nyelvtani szerkezetek, borzalmas mondatok jönnek kezdetben. De erőltetem, mert nem akarom, hogy a háziak megértsék, hogy róluk is beszélünk. Három-négy órai csevegés után megvacsorázunk, konstatáljuk, hogy ha ők is Lehbe tartanak, akkor ott majd talán összefutunk.

Házigazdám tizenhat éves gyerekével, Golammal délután még elmegyek a városba, hogy beszerezzek néhány helyi zenét. Veszek is a piacon két kazettát. Az egyik valamilyen tucat-indi-pop-musical, a másik olyan „lakodalmas helyi zene”. Egyik zenét sem tudnám sokáig hallgatni, de otthon majd csak jó lesz felidézni az itteni hangulatot. Amikor visszaérek a hajóra, lesújtó hír fogad: másnap, vagyis hétfőn, július 13-án általános sztrájkot tartanak Srinagarban, egy 1931-es vérengzés emlékére. A bank, ahol a pénzemet várom, holnap zárva tart. Még egy napot kell emiatt a boldogtalan semmittevéssel töltenem.

Éjjel Franciaország 4:0-ra veri a brazil válogatottat, s így ők a világbajnokok.


1998. július 13. hétfő
Éjszaka fél egy és egy óra között felébredek és hallgatózom. A szomszédos lakóhajókon nézik a világbajnoki döntőt, néha hallani lehet, amikor rúgnak egy gólt. Persze azt nem tudom kideríteni, hogy melyik csapat rúgta. Nagyjából fél egykor rúgnak egy gólt, aztán röviddel később még egyet. Néhány éjjeli tévénézőnek hallom az üdvrivalgását.

Reggel a két svájci fickó elmegy a lehi busszal, de nekem még maradnom kell szerda reggelig. Végre kiolvasom a Márai könyvet. Még van egy Marcus Aurelius, ha ezzel végeznék, akkor kifogytam a szépirodalomból. Mi tévő legyek? A mai napom „a kutyáké”. Semmit nem tudok elintézni, a városban sztrájkolnak, minden zárva tart. Reggeli után megkérem őket, hogy vigyenek át a 30-50 méterre lévő szárazföldre és egyedül akarok átmenni a városba. Először szabadkoznak. Nem értik, hogy mit keresek egyedül a városban. Arra gondolok, hogy talán félnek, hogy „leleplezem” őket. Hátha találok olcsóbb szállást. Szerintem ez egyáltalán nem volna nehéz… Egy darabig szabadkoznak, kísérőt akarnak mellém, aztán nagy nehezen elengednek.

Végre! Bemegyek a piacra. Megveszem azt a füzetet, amibe az egész naplómat írhatom, meg egy tollat is veszek hozzá. Képeslapokat nem találok sehol. Elgyalogolok a postára, majd a mellette lévő bankba is, de tényleg minden zárva van. Megtalálom a főiskolát, ahol létezik egy kompjúter-oktatási tanszék. Nagyon reménykedem, hátha találok holnap használható számítógépet és esetleg Internetet. Betévedek a „számomra tiltott” városba. Porig égett épületek gazos romjai között haladok, de eszembe se jut lefényképezni, hiszen a romok, szögesdrótok és homokzsákok mögött ott kuksolnak az indiai katonák. Félek, hogy kiszednék a filmemet a gépemből. Egyszer-egyszer meg is állítanak a katonai ellenőrzőpontoknál, de miután komplett hülyének néznek, tovább engednek. Találkozom egy kedves öreg bácsikával, akitől pár nappal ezelőtt képeslapokat vásároltam. Örül nekem; örül, hogy megismertem. Elmegyek vele a lakóhajójára, ahol jól átnézem a képeslap készletét és veszek legalább egy tucatot.

Amikor visszaérek, vendéglátóm elpanaszolja, hogy buszjegyem cseréje 50 rúpia többletköltségbe került. Mondom, hogy bizony, nekem is fájdalmas, hogy még egy napig maradnom kell. A plusz egy napra rákérdezek. hátha azt is felszámolja majd nekem a sajátságos csillagászati napidíját alkalmazva. "Ne aggódjak", - próbál megnyugtatni. Nem sikerül.

A teraszon Senecától olvasom Marcia vigasztalását, amikor egy édességárus érkezik a hajóhoz. Nagyon finom csokoládéba mártott diót árul - természetesen méregdrágán. Annyira éhes vagyok, hogy ezúttal nem tudom megállni, veszek egy nagy zacskónyit. Persze beveti a régi trükköt: nem tud visszaadni 100 rúpiából. Ezért „kénytelen” vagyok két zacskóval venni. Teljesen egyértelmű, hogy „most itten palira lettem véve…” Azzal vígasztalom magam, hogy tényleg finom. Epiktétosz könyvecskéjével is végzek, amikor az inas, vagy háziszolga megkér, hogy magyarázzam el neki annak a svájci karórának a működését, amit reggel kapott „ajándékba” a svájci gyerekektől. Szerintem, addig nyúzta őket, amíg azok a végén kénytelen-kelletlen nekiadták. Egy elég drága búváróra stopperrel, részidővel, meg egy halom ismeretlen funkcióval. „Nem nagyon értek én az ilyesmihez…” - próbálom elutasítani. Belegondolok, hogy holnap tőlem is kérnek majd valamilyen baksist, és elfog az undor. A kissrác, Golam már megpróbálta egyszer elkérni a szemüvegemet, aztán a bicskámat, majd az iránytűmet. De nekem semmilyen fölösleges holmim sincsen, ezért határozottan visszautasítottam.


1998. július 14. kedd
Végre, ma kiválthatom a pénzemet, tizenhatezer rúpiát a bankból. Hatezret azonnal a vendéglátóimnak adok, mert ennyivel még tartoztam nekik. Aztán talán még jut idő postára, e-mail-re, az egyetemre. Konzervet is kell vásárolnom, mert Lehig hosszú az út.

A bankban lesújtó hírrel fogadnak: nem válaszoltak a telexre Budapestről, nincs visszajelzés, tehát pénz sincsen. Jajj, ne többet! Nem akarok még egy napot Srinagarban maradni! Nem maradhatok, várnak a havasok… A banktisztviselő intézkedik, és negyed óra múlva sikerül néhány „tégla” pénzhez jutnom. Összefűzve, összeközözve, meg se kell számolni. Kétszáz rúpiát, nagyjából ezer forintot azonnal ott kell hagynom, ennyibe került az átutalás. A postán sikerül feladnom 9 képeslapot.

Alig jutok be, mert az ajtóban nagyon keményen megmotozzák az embereket. Érdekes, hogy a mellette lévő bank bejáratánál ez föl sem merült. A főiskolára bemegyek, nyitva van a számítógépes tanszék, de e-mail-lel ők sem szolgálhatnak. Vannak egyébként 486-os 66 Mhz-es gépeik és éppen az Aldus Pagemaker 5.0-án dolgozott valaki. Aztán könyvesbolt: mindenféle angol könyv kapható a tibeti kultúráról, útvonaltervek, krimik, nagyon gazdag a kínálat. Még Marcus Aurelius elmélkedései is kapható angolul.

Vendéglátóm délután elmeséli, hogy egy itteni átlag tanár - főállásban - havi 2-4 ezer rúpiát keres. Ez maximum 100$. Nem túl nagy üzlet itt sem tanárnak lenni.

--------------------------------

Az elmúlt hetekben elkezdtem írni egy reményeim szerint hosszabb beszámolót Ladakhról:
http://julay.nolblog.hu/
Értékeld az élménybeszámolót!
10 (1 szavazat)
Lépj be az értékeléshez!
Hozzászólások:

Még senki sem szólt hozzá a témához!

Ahhoz, hogy hozzászólhass válaszd a belépést vagy regisztrálj, ha még nem vagy tagjanik közt!

Az élménybeszámolóhoz tartozó

album

Ajánljuk

még figyelmedbe

Magyar  Română  Slovenčina