Kempingtúra Szambaföldön

Brazília

Ott-tartózkodás ideje: 2003. feb. 10.  - 2003. feb. 18. (8 nap)

2 hozzászólás I 2 849 látogató olvasta. Rögzítve: 2009. jan. 03. küldd el ismerősödnek
Oszd meg ezt az oldalt!
avatar akmik Beszámolója
A mókuskerék sajnos csak egy bő hetet engedélyezett, de a Swiss-es agent jegy baráti árát nem hagyhattuk kihasználatlanul. Ausztria és Svájc felett repülve szinte le sem vettük szemünket az alattunk futó fenséges, hóborította háromezres hegyláncokról. A Budapest-Zürich kis lélekvesztője után egy hatalmas Macdonald 11-es várt ránk, beszállás előtt hosszú percekig bámultuk az óriásmadarat a terminál üvegablakának nyomva orrunkat. A gépen takaró, kispárna, fülhallgató fogad az ülésen, lesz is rá szükség a 12 órás úton. Kistermetűként minimális szenvedéssel túléljük az éjszakát, a gagyi mozifilmnél jobb az álomba ringató jazzcsatorna.
Megvirrad. Hihetetlen, hogy egy finom vacsora, egy film és néhány órás kényelmetlen szundikálás után a Föld majd' túlsó oldalán találod magad!! Pedig igaz. Sao Paulo. A világ második legnagyobb városa, ha nem számítjuk a többközpontú, már szinte összeépült megalopoliszokat, mint amilyen a New York-i, vagy a tokiói. Leszállás előtt kinézve a gép ablakán a látóhatáron túlra nyúlik a város, hatalmas szürke hangyaboly, csaknem két magyarországnyi ember otthona. Déli szélesség 23,5 fok. Elképzelem, ahogy a Baktérítő, mint hatalmas drótkötél, kettészeli a metropoliszt. A beléptetés sima, 2001 óta vízummentességet élvezünk, azért adnak valamiféle immigrációs kártyát, amit majd hazafelé leadunk. Egy csomó japán áll velünk sorban, nem, ők nem turisták: Sao Pauloban jelentékeny japán kolónia él már vagy egy évszázada. A hátizsákot felkapva egyből az autókölcsönzőhöz vesszük az irányt, elkövetve egy nagy bakit: nem váltunk pénzt a reptéren (á, biztos itt a legrosszabb az árfolyam...), jó pár órát vesztünk majd emiatt később.
Azt hogy milyen érzés egy közép-európainak kilépni február 5-én a párás trópusi hőségbe, csak az érti meg, aki már átélte. Minden magyarnak kötelezővé tennék télen egy hét (szub)trópusi regenerálódást, persze állami támogatással, talán jobb lenne a világ itt a Kárpátokon belül. A kölcsönzős csajszi jól rámijeszt, hogy nemzetközi vezetői engedély nélkül az első rendőr lefoglalja a bérautót, úgy látszik az útikönyvem írói nem itt kérdezősködtek, az LP szerint ugyanis nem kötelező a világjogsi. Mindenesetre felvesszük a FIAT Paliót, s mivel Sao-ról csak a legrosszabbakat hallottuk, irány a hegyvidék. Az egy hét során a Sao-Rio közti cseppnyi országrészt szeretnénk megismerni, többre esélyünk sincs. Muszáj kocsit bérelni, mert így rengeteg idő nyerünk, nem vagyunk menetrendekhez kötve, ja, meg nem mindennapi élmény vezetni Brazíliában. Ez különösen igaz az ország ütőerének számító Sao-Rio sztrádára. Kétszer három sáv fogad, amint ráhajtunk az Ayrton Senna nevét viselő körgyűrűről a pánamerikai autópályára. Rossz minőségű út, eszeveszett száguldás, a kis Paliót csaknem letolják a nagy csőrös kamionok. Mást sem látok a visszapillantóban, csak egy-egy barom nagy hűtőrácsot!
Rio de Janeiro még 345km a tábla szerint de mi letérünk egy százezres kisvárosba, S. José dos Camposba pénzt váltani. Európai tapasztalatok vezetnek, teljesen tévútra. Angolul senki sem beszél még a "change" vagy "dollar-real" szavak hallatán is teljesen bárgyú tekintetekkel találkozom, a zöldhasúakat meg nem akarom lobogtatni azért. Valakinek felderül az arca bőszen mutogat egy irodaház felé, bejárunk jó néhány irodát de úgy látszik lehetetlent kérek. Vissza a sztráda felé, közben eltévedünk, egy katonai ellenőrző pontnál gépfegyveres csávó rajzolja-magyarázza az utat, hihetetlen kedves. Próbálkozom még hotelekben, természetesen eredménytelenül. A dolog akkor kezd kínossá válni, amikor fizetőkapuhoz érünk a sztrádán: csak realt fogadnak el, a hitelkártya sem jó, végül megadóan legyintenek, s átenged a sorompó. A második kapunál már rutinosan félreállok, mondom a bajom, vakarják a fejüket, aztán ismét nyílik a sorompó. A harmadik kapu előtt szerencsére lefordulunk, fel a hegyek közé északnyugatnak.
A cél Campos do Jordao, egy festői, alpesi hangulatú városka a Mantiqueira-hegység lejtőin. Az odavezető út már sokkal stresszmentesebb, zöldellő kulturtájon keresztül - kétszáz éve itt még buja esőerdő pompázott, amelyből már csak apró foltok maradtak mára. Szívjuk magunkba a tomboló februári kánikulát, ahogy egy magyarhoz illik, lehúzott ablak kétoldalt, az alkar ropogósra is sül délutánra...Másfél ezer méteren járhatunk, amikor beérünk a városba, végre sikerül pénzt váltani - egy utazási irodában! A ráta szerint 1 real kb. 65 forintnak felel meg. A költségvetést nehéz megtervezni Dél-Amerikai túrára, az országok gazdasága labilis, a monetáris politika sokszor csődöt mond, jön az új pénz, meg a drágaság. Mi ebből a szempontból jókor érkeztünk, elcsíptünk egy egész jó real árfolyamot, így én azt mondhatom 2003-ban Brazília kifejetten olcsó hely. A supermercadoban több kiló gyümölcsöt vásárolunk, legtöbbjét egyátalán nem ismerjük, azt sem tudjuk hogy s mint kell megenni, de hát fillérekbe kerül. Ezek a gyümik (meg a levük) képezik majd táplálékunk elsöprő hányadát az egy hét alatt. A városon túl rövid keresgélés után megtaláljuk az előre kinézett állami kempinget is (Capming Clube do Brasil), rajtunk kívül természetesen egy vendég sincs. 800 Ft/fő/éj, saját sátorban. A kemp címe egyébként döbbenetes: Rua F. Liszt!! De legalább ennyire hibátlan az éjszaka is: az esőrdő szélén, fantasztikus illatok és hangok között alusszuk át az első éjt Brazíliában. A különféle dzsungelhangok furcsamód nem keltenek félelmet - inkább megnyugtatnak.

3.nap, február 12.

Másnap reggel, ébredés után, a WC felé kóvályogva kis kolibrimadár zúgott el előttem: ilyen sem történik gyakran a Duna mentén... A kempingtől néhány kilométer csupán a "Parque Estadual de Campos do Jordao", ahol hatalmas araucariákat csodálhat meg a látogató. Kipengettük a baráti, 3 realos belépőt, s egy rendezett, parkszerű természetvédelmi területen találtunk magunkat. A erdő területe nem volt túl nagy, ám a fák mérete annál inkább! Az araucariák a föld legősibb fenyőféléi, Dél-Amerikán kívül csupán Ausztráliában és Új-Guineában honosak, a középidőben (triász-jura-kréta) voltak a legelterjedtebbek . Tényleg van egy kis Jurassic park-os hangulata a helynek. A furcsa fák között zavaros vizű, sárgaborsó főzelékre emlékeztető trópusi folyócskák törnek utat, igényes, jól karbantartott függőhidak segítik az átkelést. Megbámuljuk a 40-50 m magas egyedeket, ember és gép egyaránt eltörpül a sok millió éves ligeterdőben. Önkéntelenül Márai sorai jutnak eszembe:"Mint az ősapák, úgy őrködnek az élet fölött a fenyők. Egyszerre felelnek hatalmas törzsükkel a földnek és az égnek. Amikor csak teheted, menj az erdőbe."
Visszatérünk a Sao-Rio halálútra, szerencsére csak rövid időre. Néhány tucat km után ugyanis Guaratingueta-nál le jobbra, cél a tengerparti kisváros Parati. Örülök: az út minősége kitűnő, forgalom minimális, autó alig, Parati rendesen kitáblázva, ami Brazíliában kevéssé jellemző. Félúton, elhagyva Cunha-t, az a kevés autó is eltűnik, de még mindig nem gyanítunk semmi rosszat. Rövidesen egy portugál nyelvű tábla villan fel, amelyből csak a "fino" és az "asfalto" szó ismerős. Valamiért úgy érzem, ez a két szó egy mondatban nem jelent jót. (Brazíliában egyébként nagy divat, hogy a KRESZ-táblákat feliratokkal helyettesítik, amelyek természetesen kizárólag portugálul tájékoztatnak, ha pl. megszűnik a szélső sáv...) Száz méterrel később újabb tábla, amely jelzi, hogy elhagytuk Sao Paulo államot, s beléptünk Rio de Janeiro államba. Nagyobb baj, hogy a táblával egy vonalban minden átmenet nélkül vége szakad a kitűnő aszfaltútnak, s gyerekfej nagyságú terméskövekből álló (ős)erdei ösvénynek adja át a helyét. Kicsit meglepődtünk, de vissza már nem fordulhattunk, számításaim szerint 15-20 km-t kell kibekkelni a Palióval. A dolgot nehezítette, hogy a parti vonulatról (Serra do Mar) meredeken kellett lefelé ereszkedni a tengerszintre. Közben beértünk a Serra do Bocaina Nemzeti Park területére, hamisítatlan szubtrópusi esőerdőben zötykölődtünk, felettünk összeborult a dzsungel. Valaha, a gyarmati időkben az egész partszakaszt ilyen erdő, a Mata Atlantica borította. A Bocaina ennek egy megmaradt foltocskája. Bár eléggé paráztunk az út miatt, egyszer azért megálltunk, kiszálltunk, s élveztük a dzsungel illatait, hangjait. Még ilyen körülmények között is mámorító volt. Vajon természetvédelmi okokból nem csinálják meg az utat a nemzeti parkon át, vagy csak elfogyott a pénz? Remélem az előbbi. Egy kanyarban aztán az ágak közül megpillantjuk Paratit, amely már nem is tűnik annyira távolinak.
A városka neve indián eredetű, az itt sűrűn előforduló halfajról nevezték el. A tizenötezres települést 1950-ig csak a tenger felől lehetett megközelíteni, aminek a legnagyobb előnye számunkra az, hogy gyönyörűen konzerválódott óvárosa. Épületei, utcácskái, templomai hamisítatlan koloniális hangulatot árasztanak, igazi időutazás-élmény a XVII-XVIII. századba! A környezet pedig paradicsomi: csendes, védett tengeröböl, buja esőerdővel övezve, finom parti föveny, kellemesen hűsítő atlanti széllel símogatva. Nem véletlenül fakadt ki Amerigo Vespucci 500 éve, mikor erre járt: "Oh Deus, se na terra houvesse um paraiso, nao seria muito longe daqui!" (Istenem, ha van paradicsom a földön, nem lehet innen messze!) A hely mindezért eléggé turistás persze - internet-kávézók, szuvenírboltok, stb.-, de még a tűréshatáron belül. A háromszáz éves macskaköveken bennszülött indiánok árulják portékáikat, vonásaik teljesen elütnek az átlag brazilétól. Én amazóniaiaknak nézem őket, nem tudom. Láthatóan idegennek érzik magukat itt, feszengenek, rosszkedvűek.
A bázisunk ismét az állami kemping, amikből jól el van látva az ország. A brazilok állítólag nagy kempingezők, s valóban, itt már nem vagyunk egyedül. A sátorhely felett ismeretlen fajú gyümölcsfa roskadozik termésével, néha lepottyan egy-egy szem a túlérett barackszerű dologból. A trópusokon egyszerűen nem lehet éhen halni! Csak kinyújtod a kezed, s hamarosan beleesik valami! Ez az alapja a stresszmentes életnek. Na meg hogy nem ismered azt az érzést, hogy fázás.
A táborból néhány lépés csak a part, tele műanyag székes büfékkel. Itt az idő kipróbálni a helyi italokat. Mindketten rendelünk egy-egy messze földön híres brazil dzsúszt, azaz suco-t. A suco helyben, frissen facsart gyümölcslé, számtalan változatban, számtalan gyümölcsből készítik. Igyekszem olyat kérni amiről fogalmam sincs, hogy mi lehet, Kata nem kockáztat marad a laranja (narancs) mellett. Este meg jöhet az Antarctica, a cerveja braziliana, a brazil sör. Hat decis egy palack, termosz-szerű dobozba téve, egydecis (!) pohárral hozzák ki, nehogy felmelegedjen... Lófrálunk még az óvárosban, próbálok néhány éjszakai képet csinálni állvánnyal, de egy utcagyerek ránk akaszkodik, elveszi a kedvem. Éjjel légitámadás, hatalmas puffanásokkal zuhannak le a fáról a gyümölcsök, sátorra, kocsira, földre. Alig lehet aludni.

4. nap, február 13.

Szerencsére nagyobb kár nélkül átvészeltük az éjszakát, csak a szélvédőn éktelenkedik néhány plecsni. Kényelmes reggeli összeállást követően északnak indultunk. Fel, Rióba! Csodálatos tropikus környezetben vezetett a kiváló minőségű aszfaltút az óceán mellett, gyér forgalommal. A lassabb járművek automatikusan lehúzódnak a széles úton, ha mögéjük érek. Mégsem nyomom nagyon, élvezzük az utat, néha összeborulnak a fejünk felett az ember nagyságú levelek. Közben magasra hág a nap, elviselhetetlen lesz a hőség. Letérünk az útról egy kisvárosnál, s irány a praia, azaz a strand! Sietve leparkolunk egy árnyékos helyen, már zárjuk a kocsit, amikor egy fószer figyelmeztet: álljak a kocsival máshova, s mutogat felfelé az árnyékot adó fára. Felnézünk, s látjuk, hogy tekegolyó nagyságú kókuszdiók csüngenek a szélvédő felett. Ja, bocs, ilyenekre én nem számítottam...
Végre lehűtjük magunkat a nem túl hűvös vízben, majd szippantunk egy coco-t. Azaz veszünk egy lékelt jéghidegre hűtött kókuszdiót, s szívószállal toljuk magunkba a kókusztejet. Nem gyenge, másfél real, egy százas! A parton helyi gyerekek hancúroznak, a bőrszínek ritka kavalkádja figyelhető meg, a barnának 4-5 féle árnyalatával.
Átvészelvén ily módon a forró déli órákat, újra kocsiba ülünk, s most már erősödő forgalomban közeledünk Rio de Janeiro-hoz. Tervezett szálláshelyünk egy elővárosi kemping, amely Riótól délre fekszik a tengerparti út mentén. Így csak csorognunk kell felfelé a parton, aztán bele is szaladunk - gondoltam én, nagy naivan. Egy tízmilliós város esetében azonban ez egy kicsit másképp néz ki... Az út egyre szélesebbé vált sorban jelentek meg újabb és újabb sávok, útjelző tábla sehol. A vége az lett, hogy becsöppentünk a riói belvárosi csúcsforgalom közepébe. Csak nagyjából sejtettem hogy merre kéne menni, de az igazat megvallva az autóáradat úgy sodort magával bennünket Palióstól alagutakon, felül- és aluljárókon keresztül, mint falevelet az orkán. Közben akaratlanul is nyomtunk egy autós városnézést, igaz én próbáltam irányba kerülni, Kata meg szó szerint szaunázott, folyamatosan őt sütötte a Nap. Elhaladtunk egy digitális hőmérő mellett, 41 fokot mutatott... Egy pirosnál utcagyerekek vették körül a kocsit, az egyik kislány gyümölcsökkel zsonglőrködött. Ablak felhúz, ajtó lezár, reflexből. Már rég zöld volt, még mindig tartott a mutatvány, alig tudtam letolni az útról. Valahogy sikerült kiugrani a forgatagból, egy taxis tökéleletes angolsággal útba igazított, s már csak egy kis kevergés Recreio-ban, egy Budaörs szintű elővárosban, s ott álltunk a Camping Club do Brasil Rio de Janeiro-i egysége előtt. Épp a legjobbkor, mert már mindkettőnknek kezdett elege lenni a kocsizásból, a végén már én is alig hittem, hogy megtaláljuk a riói szénakazalban a tűnyi kempinget. Alaposan lefáradva vertünk sátrat. Egy meglehetősen nagy, az európaihoz mindenben hasonlatos autóskempingben voltunk, a tengerpart mellett. Az LP szerint nyáron gyakran zsúfolt, most nem voltak sokan. Úgy ezer forintot kértek egy főre éjszakánként. Ki voltunk facsarva, s az idő is elszaladt. Kiültünk a partra egy suco-val, s néztük a szörfösöket, akik elemükben voltak ezen a szeles partszakaszon. Úgy tíz kilométerre lehettünk a cidade maravilhosa-tól, a Csodálatos Várostól, ahogy lakói, a carioca-k nevezik Rio de Janeiro-t. Alszunk egyet aztán, meglátjuk mennyire elfogultak a carioca-k.

5. nap, február 14.

Hajnalban azon paráztam, nehogy elromoljon az idő. Mivel az esős nyári évszakban voltunk, nagy esélyünk volt rá. Rióban ez különösen ciki, hisz a város tulajdonképp madártávlatból igazán lenyűgöző, valamelyik kilátóhelyről. Nem akartam úgy járni, mint Rita kolléganőm, aki a párás-esős idő miatt semmit nem látott a városból. Szerencsére derült reggelre ébredtünk.
Háromféleképpen juthattunk be a városba. Az elsőt, saját kocsival az előző nap tapasztalatai alapján rögtön elvetettük. Maradt a városi busz, meg az iránytaxi. Mivel épp a kempig előtt láttunk egy megállószerű táblát, az előbbi mellett döntöttünk. Jött is hamarosan a kissé lepukkant tömegközlekedési eszköz, használati utasítás emitt: felszállás csak a hátsó ajtón, magas székben trónoló kaller elveszi a jegy árát (1,30 real - 90 Ft), s átenged a forgókaron. A jegy csak virtuális (ld. még: e-ticket). Fehér ember rajtunk kívül természetesen nincs, bár Rióban meglepően sok van belőlük. A sofőr iszonyúan nyomja, néha a leállósávban előz, a fényszóró szorgalmas használatával hangsúlyozva szándékait. Kb. egy óra alatt érünk be. A pályaudvarnál akarunk leszállni, de helyi csávók ezt erőteljesen nem javasolták ("very dangerous"), úgyhogy beljebb mentünk, végül is mindegy volt, lényeg hogy metrónál legyünk. A srácok kedvesen megmutatták az irányt a metró felé, meg folyamatosan paráztattak ("be careful, be careful"). A riói közbiztonság reputációja legendásan rossz, de ez különösen akkor kellemetlen, amikor a helyiek megerősítik. Markoltuk is a hátizsákot görcsösen, a fényképezőt szinte elő sem vettem. Kipróbáltuk a metrót is, hatalmas kocsik, igényes, légkondis állomások, világszínvonal, bár még csak 2 vonal van. Gyors pénzváltás egy utazási irodában, majd irány a Copacabana.
Mikor feljöttünk a metróból, megkérdeztem az első újságárust hol a Copacabana, mire ő körbemutatott. Persze, villant át az agyamon, hisz ez a kerület neve is, így korrigáltam: Praia? A legtöbb külföldi azt hiszi, hogy a Copacabana maga a homokföveny, pedig a riói strandok (praia-k) arról a kerületről vannak elnevezve, ahol találhatók. Néhány perces séta, s megpillantottuk a világ egyik leghíresebb homokozóját. Az alakja tényleg lenyűgöző, szinte tökéletes, hatalmas sarló. Az összkép viszont a rengeteg szállodával már kevésbé megkapó. A parton nem volt tömeg, ami érthető is: dél felé közeledve kezdett elviselhetetlenné válni a forróság, a víz pedig elég mocskos ahhoz, hogy kevesen fürödjenek. Mi felelőtlen módon fejfedő nélkül szépen végigsétáltunk a tűző napon a praián, (igaz, ötven méterenként vettünk egy üveg vizet 1-1 realért), át a szomszédos beach-re, az Ipanemára. Ez már sokkal barátságosabbnak tetszett, kétoldalt trópusi szigethegyek határolják, van néhány fa rajta, s nincs mögé rakva harminc undorító luxusszálloda. A következő programpont a cukorsüveg (Pao de Acucar) volt. A megfelelő buszmegálló keresése közben bolyongtunk egy keveset, vissza a Copacabanara (tűző nap fejfedő nélkül), majd egy rossz buszra szálltunk. Végül elkaptuk a helyes irányt, s kevés zötykölődés után ott álltunk a szigethegy lábánál. A felvonó lábánál taxishordák között lavírozva leszurkoltuk az európai szintű belépőt, majd két részletben felrepített a Cukorsüveg csúcsára a fülkés lanovka.
Ekkora magasságból bontakozik ki a város igazi csodája. Trópusi szigethegyek között, az Atlanti-óceán partján, egy csodás öböl bejáratánál állunk. Az 1502 januárjában ide érkező portugál hajósok, hazai tapasztalatokból kiindulva (ld. Lisszabon - Tejo) azt hitték, egy folyótorkolathoz érkeztek. A folyó igazából csak öböl, de az elnevezés (Január Folyó Városa) 500 éve változatlan. Az öböl északi szájánál fekvő ikervárost, Niteroi-t, már látványos autópálya-híd, a Ponte Presidente Costa E. Silva köti össze Rióval. A belföldi reptér egy kis szigeten lett kialakítva, onnan startolnak a gépek, elhúzva felettünk. A város felett, a Corcovado hegyen alig valamivel felettünk oltalmazón kitárt karokkal vigyázza a várost Christo Retondor, a Megváltó Krisztus. A rendkívüli panorámát a sok nyüzsgő turista sem tudja megzavarni, jól megnézzük a yacht kikötőket, a praia-kat, no meg a domboldalakra felkapaszkodó nyomornegyedeket, a favelákat. érdekes, itt pont fordítva van mint Pesten: a szegények laknak a dombokon...Durva, de állítólag minden harmadik carioca (azaz riói lakos) favela-lakó!
Lassan indulunk lefele, annál is inkább, mert Katán kezdenek megmutatkozni a déli séták következményei, azaz émelygés, rossz közérzet, vagyis tipikusan napszúrás. Leérve újabb buszos vágta, ismét fogalmam sincs hol kell leszállni, kevergünk a buszok között, igen kevés híján Katát elgázolja egy másik busz. Fáradtan lerogy egy padra, többen körülveszik, azt hiszik sokkot kapott. valahogy kivergődünk a Copacabana tengerparti útjára, s leintek egy iránytaxit, amely épp Recreioba megy. Ezerrel megy a légkondi, ez nem a legjobb, pláne Katának, de a kocsi a kemping kapujánál tesz le, 4 realt kér fejenként. Este suco-t szürcsölünk, bámuljuk az óceánt. Ennyit Rióról.
Értékeld az élménybeszámolót!
10 (1 szavazat)
Lépj be az értékeléshez!
Hozzászólások:
kotvacsi - 2011.01.18. 15:47

kar hogy azota triplaannyiba kerul minden....

kotvacsi - 2010.09.25. 15:47

Nagyon jo beszamolo csak hol a vege? Amugy kiraly hogy vegre nem a luxusmajmok elmenybeszamoloit kell olvasni hanem igazi utazoet aki nem ilyed meg a kalndoktol!


Ahhoz, hogy hozzászólhass válaszd a belépést vagy regisztrálj, ha még nem vagy tagjanik közt!

Ajánljuk

még figyelmedbe

Magyar  Română  Slovenčina