A Cunami napja Thaiföldön saját szemmel 2004 december 26.

Thaiföld Phuket

Ott-tartózkodás ideje: 2004. dec. 16.  - 2004. dec. 29. (13 nap)

21 hozzászólás I 62 686 látogató olvasta. Rögzítve: 2011. máj. 17. küldd el ismerősödnek
Oszd meg ezt az oldalt!
avatar crossrover Beszámolója

Cimkék: Crossrover  Cunami  Phuket  Thaiföld 

Sziasztok!

2004 december 26. A Cunami napja Thaiföldön saját szemmel

2 hetet töltöttünk 2004 decemberében Phuket szigetén, akkor 12 éves lányommal kettesben. Szokásunkhoz híven, akkor is sokat csavarogtunk, szinte minden napra jutott valamilyen kirándulás.

2004 december 26.

Azon a bizonyos napon éppen búvárkodni indultunk. Nagyon korán keltünk, mert a Similan szigetekhez Phuketről elég hosszú az út. El kellett érnünk azt a kikötőt, ahonnan hajóra szállunk a szigetek felé, de ehhez át kellett mennünk autóval a szigetről a szárazföldre, Pang Nga tartományba. Fél 10-re volt kiírva a hajóindulás, de csúszás volt. Körülbelül háromnegyed tízkor hagytuk el a kikötőt és jó másfél órás hajóút várt ránk. Fél 12 körül megállt a hajó a nyílt tengeren és várakoztunk. Kérdésünkre a személyzet azt felelte, hogy várnunk kell, mert a Similan szigeteknél csak meghatározott számú hajó köthet ki egyszerre, lévén ez egy természetvédelmi terület, szabályokkal, és kicsit betorlódtak a hajók. Nem volt mit tenni, várakoztunk türelmesen. Azt azért hamar levettük, hogy valami nagyon nincs rendben, de fogalmunk sem volt róla, mi lehet a baj, egyre több telefon jött, egyre idegesebb lett a személyzet, de Thai nyelven beszéltek. Már fél egyre járt az idő, amikor a személyzet közölte, hogy jön egy másik hajó, amire át kell szállnunk, mert Cunami volt.!! .. El sem hittem, hiszen pontosan tudtam, hogy mit jelent ez a szó.. akkor hirtelen az suhant át az agyamon, hogy biztos csak valami kis dolog lehet, amire ők ezt a kifejezést használják, azt álmomban sem hittem volna, hogy az utóbbi évtizedek legsúlyosabb, legtöbb áldozattal járó katasztrófája történik éppen. Pár percre rá több hatalmas cirkáló katonai hajóra lettünk figyelmesek, az egyik mellénk parkolt. Annyira szürreális volt a szituáció, hogy fel sem fogtuk. Ideges katonák rángatták fel az embereket a hajóra, és anélkül, hogy bárki tudott volna bármi információt, elindult velünk a hajó, fogalmunk sem volt róla, hogy hová. A hajón már sok ember volt rajtunk kívül, köztük sebesültek is, egymástól elszakadt családtagok, gyerekek szülő nélkül, szülők gyerekük nélkül… síró, nyűgös és ijedt tömeg, teljes volt a káosz. (Egész karácsony alatt nem volt mobilvételem, mert valamelyik nagyobb helyi mobiltorony nem működött. Német ismerőseinknek végig volt vétele, de.. aznap reggel az én vételem megjavult, viszont az övék, és még sokan másoké elment.) Áldottam a szerencsémet a telefonvétel miatt és az eszemet, hogy vannak dolgok, amiket útközben mindig magamon, övtatyóban, vagy rejtett hasi-tasiban hordok, és soha nem teszek le. Ilyen a mobiltelefon, egy hitelkártya és kp, arra az esetre, ha minden kötél szakad. A hajóról rögtön telefonáltam haza, és őket kérdeztem, hogy van e valami információjuk arról, hogy mi folyik itt, CNN vagy egyéb médiából. Ők már tudták, amit mi még nem és elmesélték, hogy néhány órája hatalmas víz alatti földrengés volt Szumátrán ami óriáshullámot generált és nagyon nagy a baj, sok országot érint, köztük Thaiföldet is. Kértem őket, hogy értesítsék a követséget, hogy élünk, és szerezzenek be információkat, amennyit csak lehet. Közben sikerült az egyik katonát szóra bírni, legalább azt árulja el, hol és mikor kötünk ki. Közölte, hogy még nem tudják, az is lehet, hogy oda, ahonnan indultunk nem tud visszamenni a hajó, hiszen a kikötő teljesen megsemmisült… alig negyedórára rá, hogy kifutottunk onnan!
Egészen sötétedésig cirkált a hajó embereket mentve, és amíg ott ültünk az egyre nagyobb ijedt és zavart tömegben, étlen-szomjan, szép lassan tudatosult bennem, hogy itt és most teljesen magunkra vagyunk utalva, senki nem tud és nem is fog rajtunk segíteni. Szörnyű érzés volt, de legalább a mobilom, az egyetlen kapcsolatunk a világgal működött és ez valamennyi biztonságot adott. A sebesültek egyre többen voltak, olyan is volt, aki most veszítette el a családtagjait, a vízből húzták ki, búvárok akik éppen merültek, emberek akik épp a vízben voltak, kisebb hajók utasai.
Valamikor, közvetlen sötétedés előtt kötött ki a hajó, de nagy szerencsénkre visszavittek minket abba a kikötőbe, ahonnan indultunk. Az öbölbe érve elképesztő látvány tárult elénk. (le is videóztam,és időközben már fel is töltöttem) Több száz tonnás hajók kivetve a partra, egymás hegyén-hátán, iszonyatos romhalmazt alkotva… tátott szájjal és némán próbáltuk megemészteni a látottakat.. sikertelenül..
Teljesen besötétedett, miközben partra szálltunk a roncsokon át, és próbáltunk felismerni valamit, legalább egy részletet a hajdani kikötőből. Egyfolytában hajtottak minket befelé a szárazföld irányába a Thai-ok, akik semmivel sem voltak nyugodtabbak, és semmivel sem tudtak többet, mint mi. kb. 2-3 km-t tettünk meg szinte futólépésben a tök sötétben, míg végre megállítottak minket valami épületegyüttesnél és mondták , hogy várakozzunk, értünk fognak jönni. Ott várakoztunk a sötétben 1-2 órát, míg értünk nem jöttek. Kamaz –szerű hatalmas billencses teherautókkal, mert csak ezek voltak képesek áthatolni az egészen idáig, a víz által besodort hordalékon. A teherautó platóján, heringekként, állva utazva eszembe jutott, milyen lehetett az, amikor a szerencsétlen háborús foglyokat hurcolták el a marhavagonokban a háborúban, de hálás voltam a sorsnak, hogy élünk. Egy buddhista templomhoz vittek minket, ahol már rengeteg sebesült és menekült volt és ahol már időközben felállítottak egy rögtönzött kórházat, ahol a legsúlyosabb sérülteket próbálták ellátni. Kivezettek a templom elé egy telefont is, hogy az emberek értesíteni tudják a rokonaikat, ami előtt legalább 100méteres sor állt. Palackos vizet is osztottak. A hajón együtt utazókból verbuválódott kis nemzetközi csapatunk együtt maradt, én is és közülünk mások is próbáltak a hoteljükbe telefonálni, abban bízva, hogy értünk küldenek valakit. Mi a Pearl Village-ben laktunk, Nayang Beach-en, ami a Phuketi reptérhez nagyon közel volt. Telefonáltam a svájci hoteligazgatónak, aki örült, hogy élünk, és közölte, hogy megpróbálnak küldeni egy autót, de nem tudja mikor sikerül, tekintve, hogy a Phuketet a szárazfölddel összekötő két híd közül az egyik összedőlt, a másikon pedig kaotikus állapotok uralkodnak, a hordalékot már letisztították, de szinte lehetetlen átmenni rajta, az összetorlódott járművek miatt. Így hát, jó szerencsénkben bízva várakoztunk. Éppen egy szintén odasodródott magyar lánnyal beszélgettünk a templom előtt, amikor hangos, kétségbeesett kiabálásra lettünk figyelmesek : Jön újra!! Jön újra!! és ugyanabban a pillanatban a tömeg óriási pánikban elkezdett szanaszét futni, csapot-papot hátrahagyva, mindent és mindenkit magával sodorva.. A másodperc tört része alatt reagáltam és hoztam meg a döntést. Kislányomnak odakiáltottam: Dobj el mindent és fuss!!!! Ő még visszakérdezett..de hát anya.. a cuccunk!! erre én.. ne törődj semmivel, hagyj itt mindent, fogd a kezem és futás!! Lélekszakadva futottunk, a többséggel egy irányban, pár méter után már mezítláb, ledobva még a papucsunkat is, mert abban nem lehetett gyorsan futni. Ebben a pillanatban olyan halálfélelmet éltem át, amit senkinek nem kívánok. Amikor hirtelen tudatosul az emberben az, hogy meg fog halni, nincs kegyelem és nincs esély. És akkor még a lányomat is kitépték a kezemből!.. hátrafordulva üvöltöttem bele a tömegbe a nevét!! Akkor az én kis 12 éves bátor lányom, aki megőrizte a lélekjelenlétét, visszakiabált… itt vagyok anya mögötted!!..egy pillanatra sem veszített szem elől.. Egy mázsányi súly esett le rólam! Magas kerítéseken lendültünk át, máig sem tudom, hogyan, véresre sebzett lábbal futottunk, mert vitt minket előre az élni akarás. Egyszer csak, nem tudtunk tovább futni, mert kiértünk egy földútra, ahol már óriási volt a tömeg. Autóknak semmi esélye nem volt előrejutni az embermasszában, de egy-két szemfüles motorosnak azért sikerült átverekednie magát. Nagyon féltünk, mert szilárd meggyőződésünk volt, hogy a víz a nyomunkban van, és bármikor meghalhatunk, semmi másra nem tudtam gondolni, mint arra, hogy minél gyorsabban el innen! Hirtelen elhatározásból megálltunk az út szélén, azt mondtam a lányomnak, talán több esélyünk van, ha megpróbálunk felkéredzkedni egy motorra. Egy darabig ügyet sem vetettek ránk, de egyszer csak jött két thai srác egy 50köbcentis kismotorral. Úgy tűnt ők is elmennek, de végül lelassítottak és megálltak. Felpattantunk, én közéjük, lányom a benzintankra.. Négyen a motoron.. Egy idő után kijutottunk a tömegből, a motor megállt egy helyiekkel dugig tömött tuk-tuk mellett. Valamit beszéltek thai-ul, mutogattak ránk, ők meg felvettek minket a Tuk-Tukra. Mi kérdezés nélkül felszálltunk rá. Sokáig zötykölődtünk, ki tudja merre, mikor megálltunk és kiszálltunk valahol a hegytetőn egy sűrű erdő közepén. Ott már többen is bevackolták magukat éjszakára, takarókat, ponyvákat terítettek le, gyerekeket altattak, ételt főztek. Csak helyiek voltak, mi ketten voltunk egyedül fehérek ott. Tanácstalanul tébláboltunk közöttük, igazából nem tudtuk mi tévők legyünk, mezítláb, egy szál trikóban és rövidnadrágban, éhesen és hullafáradtan próbáltunk a hűvös éjszakában egy talpalatnyi helyet találni magunknak, ahol meghúzódhatunk. És akkor megtörtént a csoda! Az egyik család helyet szorított nekünk a ponyván és szorosan melléjük vackolódva a takaróból is kaptunk egy csücsköt. Mások szó nélkül letettek elénk egy tál rizst, megint mások inni hoztak nekünk.. hihetetlen volt ez az összefogás és önzetlen jólelkűség, ami annyira jellemző a buddhista emberekre és ami a legszebb, a mindennapokban is, nem csak a bajban. A család egyik nőtagja egész jól beszélt angolul, kiderült egy szállodában dolgozik. Mikor megköszöntük nekik, hogy ennyire jók hozzánk, így válaszolt : Nincs mit megköszönni nekik ez természetes, nagyon távol vagyunk a családunktól, ezért nekik kutyakötelességük, hogy most a családunk helyett a családunk legyenek… na… ekkor bőgtük el magunkat először aznap, de nagyon, ott a csillagos ég és a barátságpaplan alatt, idegenek és mégis jó barátok között, kiadva magunkból a mérhetetlen feszültséget…

folytatása következik hamarosan… 2004 December 27. A Cunami másnapján Thaiföldön cím alatt..

Utóirat:
Megjegyzés: (A sors különös összjátéka)
1. Mielőtt kiutaztunk volna, minden követ megmozgattam annak érdekében, hogy Patong Beach-en, a Holiday Inn-ben szerezzek szállást, mert nagyon tetszett nekem a Hotel. Nem sikerült, mert tele volt. Patong Beach-en a pusztítás a sziget többi részéhez képest különösen nagy volt, nagy volt a halottak és eltűntek száma. A Holiday Inn-ben a víz a negyedik emeletig csapott fel.
2. Rengeteget jöttünk-mentünk itt is, mint mindig, így ellátogattunk Phi-Phi szigetére is. A sziget 26-ára volt betervezve, de kislányom annyira szerette volna már látni, hogy megváltozattuk a sorrendet és 25-én mentünk el oda. 26-án a Phi-Phi sziget lakott része a földdel lett egyenlővé, a hullám letarolt mindent és mindenkit. Nagyon sok áldozat volt itt is.
3. 26-án reggel 15 perccel kerültük el a katasztrófát. A hajó negyedórás késéssel indult, háromnegyed tíz körül. A hullám 10óra 5 perckor csapott le.
4. 26-án reggel megjavult a telefon vételem, ami napok óta rossz volt
5. Nayang Beach-en ahol a szállodánk is volt, a rombolás mérsékeltebb volt, mert nem vágták ki még a partot szegélyező fenyősort, illetve a rákhalászat miatt máshol áldozatul eső korallzátonyok is nagyjából épek voltak. Mindkettő természetes védelmül szolgál a Cunamik ellen. A mi Hotelünk területére is bezúdult a víz, de csak a parthoz közelebb eső, kb. 300-400m-es sávban tarolt le mindent. Mi egy bungalóban laktunk, melyek a nagy kertben hátrébb, szétszórva helyezkedtek el. Visszatértünkkor a bungaló egyik falán hordalék volt felhalmozódva, de a másik falán már nem. Ott terült szét nullára. A cuccunk épen maradt.

Ezek után bízvást megállapíthatom, hogy van még dolgunk a világban :)
Feltöltve: 2009. szept. 04.
További kapcsolódó élménybeszámolók:
Értékeld az élménybeszámolót!
7.4 (57 szavazat)
Lépj be az értékeléshez!
Hozzászólások:
crossrover - 2011.03.12. 18:33

Kedves wehhehee!Roppant intelligens hozzászólásodból azt feltételezem, hogy soha nem voltál még ilyen helyzetben, különben, ismerve az ilyen helyzetek extremitását, eszedbe sem jutott volna ezt írni. Üdv. Crossrover

wehhehee - 2011.03.12. 09:39

Gondolom az nem jutott eszedbe, hogy bámészkodás helyett pl. vizet vagy élelmet osztasz vagy másképp segítesz...

salamon - 2009.09.05. 09:53

ezért a videóért sok pénzt adtak volna akkor a tévék... (de lehet, hogy adtak is :) )

Princesa - 2009.08.30. 17:17

Hű de durva!!

Traveller23 - 2009.08.24. 21:52

Én egyszer átéltem egy földrengést. Éjszaka volt, 7.2-es, majdnem 2 percig tartott. A betonépület falát úgy hajtogatta a földrengést, mint egy papírdobozt. Utána hosszú hónapokig érzékeny voltam bizonyos zajokra.Az egészben a legmegdöbbentőbb az volt, hogy a nejem aznap este megkérdezte, hogy szokott-e itt földrengés lenni. Én persze azt mondtam, hogy van itt egy törésvonal, de földrengés itt nem nagyon lehet.A rengés után kimentünk a hotelből, amely meglepően egyben maradt. És megdöbbenve tapasztaltuk, hogy milyen alacsony a vízszint a kikötőben. A víz 30 perc múlva visszapótlódott. De nekem csak utólag jutott eszembe, hogy létezik cunami.

laszlone - 2009.08.18. 11:32

Nagyon torokszorító volt olvasni a beszámolódat a szökőár pusztításáról, az emberek által átéltekről. Főleg a menekülős részt... Így még megrendítőbb a már a médiában is szörnyű tragédia.

laszlone - 2009.08.18. 11:28

Nagyon torokszorító volt olvasni a beszámolót a szörnyűségről. Főleg, mikor rohantatok... Így még megrendítőbb a már a média képein is szörnyű tragédia.

gidulaf - 2009.03.23. 07:23

nagyon érdekes volt az iromány és ismerve a thai világot minden pillanatába bele éreztem magam.én a cunami után egy hónappal voltam a tulparton és még akkor is voltak rémhirek az uj pattayai cunamit illetően. Kalubu!mesélnél a pápuai történetedről részletesebben?

nickita - 2009.03.20. 12:22

jesszusom. egy ilyet átélni egyedül is borzasztó, de egy gyerekkel.... bele se merek gondolni...

dzsenifer - 2009.03.19. 09:19

huh...amolyan pestiesen: ez nem semmi...hátborzongató ez az egész, azt ember azt hinné, ilyen vele sohasem történhet meg. Aztán tessék. Ilyenkor azért elgondolkodom, hogy odavagyok, ha kicsit magasabb a telefonszámlám a szokottnál, másoknak meg egy óra leforgása alatt tönkre megy az élete..

stibi - 2009.03.18. 16:33

Fantasztikus, torokszorító. Örölök a szerencséteknek! Vigyázzon rátok továbbra is az, aki akkor!

robert - 2009.03.18. 15:10

Ez igen.Fantasztikus beszamolo, eletre szolo "kaland". Humanity. Szerencses vagy minden tekintetben.Turelmetlenul varom a videot.

kalubu - 2009.03.18. 10:08

Par evvel a thai tsunami elott Papua Uj-Guinea eszaki reszen is volt egy hasonlo, tobb ezer halottal jaro esemeny, de mivel ott nem haltak meg feher kulfoldiek, a nemzetkozi media ugyet sem vetett ra...Na azok a helyiek mit erezhettek...

Meni - 2009.03.18. 09:26

Nagyon erdekes beszamolo volt, varom a folytatast. Annyit azert meg kell jegyeznem, hogy a haboruban jellemzoen nem a politikai foglyokat zsufoltak marhavagonba, hanem mindenkit, akit el akart pusztitani, foleg zsidokat, ciganyokat, melegeket. Csak a pontossag kedveert...

joogy - 2009.03.17. 21:01

Fantasztikus az eseménysor amit átéltettek, őszintén könnybe szaladt a szemem míg olvastalak...kész csoda, hogy túl éltétek...a posztraumas lelki dolgok komoly dolgok...erre szokták azt mondani, hogy jó az őrző angyalod...vagy szerencsés egybe esése volt a dolgoknak.Várom a felvételeket!

crossrover - 2009.03.17. 18:21

Sziasztok, kedves hozzászólók!:)igen, ez tényleg így van, idő és erő kellett hozzá.. Érdekes módon, mikor hazaértünk Magyarországra, akkor jött csak ki rajtunk igazán a stressz, mert ott észnél kellett lenni. Tipikus poszttraumás eset volt! Kép sajnos nem sok van, mert amikor elfutottunk, ott maradt a templomnál a hátizsákunk, benne a fényképezőgép és videó is. Ez is egy kisebb csodával ér fel, hogy másnap, mikor visszakeveredtünk a templomhoz, a káosz ellenére meglett az összes holmink hiánytalanul!! Az egyik ismerős osztrák lány a hajóról emlékezett ránk és a hátizsákra és magához vette, hogy megőrizze nekünk.. Nem semmi, igaz? :) Szóval képek csak a hotelba való visszaérkezésünk után készültek, azokat tudom feltenni. Videók vannak érdekesebbek, de még mindíg DV szalagon. Ha valakinek van egy jó ötlete, hogyan tudom alegegyszerűbben a szalagról gépre másolni, majd onnan ide feltölteni, szivesen venném.. Üdv. mindenkinek Crossrover :):):)

janihaverja - 2009.03.17. 17:39

Nem csodálom, hogy csak most, ennyi idő eltelte után volt erőd megírni. Elég rettenetes lehetett.Azért természetesen várjuk a folytatást, meg a videót, képeket is.

Krisz - 2009.03.17. 15:20

URAMISTEN!!!

Edit - 2009.03.17. 14:10

Nagyon érdekes a beszámolód, örülök, hogy írtál erről, és várom a történet folytatását. Ha vannak képeid, töltsd fel, biztosan sokan megnéznék.

Dexter - 2009.03.17. 11:44

Egy héttel ezelőtt Sri Lankán egy helyi fiatal lány, aki abban a szállodában dolgozik, ahol megszálltunk, mesélte el nekünk hogy mi történt aznap, amikor jött a Cunami. Többször könnybe lábadt közben a szeme.
Ahogy most nekem is, hogy a beszámolódat olvastam. Főleg, miután saját szemünkkel láttuk a pusztítás nyomait - mert Sri Lankán sok helyen még mindig, majd' öt év után is látszanak.

forest - 2009.03.17. 08:24

kirázott a hideg. videót/képeket töltsd majd fel.


Ahhoz, hogy hozzászólhass válaszd a belépést vagy regisztrálj, ha még nem vagy tagjanik közt!

Az élménybeszámolóhoz tartozó

album

Magyar  Română  Slovenčina