Nászút Délkelet - Ázsia II. fejezet

Szingapúr

Ott-tartózkodás ideje: 2008. dec. 18.  - 2008. dec. 23. (5 nap)

0 hozzászólás I 4 290 látogató olvasta. Rögzítve: 2009. márc. 24. küldd el ismerősödnek
Oszd meg ezt az oldalt!
avatar kekbeka Beszámolója

Cimkék: ázsia  szingapúr 

SZINGAPÚR

2008. december 18.

Reggel frissen, fürgén, egy órával előbb érkezünk a Puduraya Bus Station-re (Kuala Lumpur), mint a Szingapúrba induló busz, de megéri, mert eredeti arab diszkóslágerek szólnak a buszpályaudvaron, olyan érzelmes – nyafogósak. Gubbasztunk egy órát, üldögélünk sárga, barna, sárgásbarna és fekete testvéreink között. A buszpályaudvar a Plaza Rakya metróállomásnál van, ahonnan egy lepukkant alumínium járdán lehet a buszok közé jutni, valószínűleg építkezés folyik a környéken. Nem bírom vinni a hátizsákomat, rohadt nehéz, fáj a hátam. Gábor, mint egy hatalmas hamburger cipeli a két zsákot. Vagy mint egy elvetemült Mikulás, aki baromi sok ajándékot hoz.
A busz végül elindul, a táj szép, és a légkondi is csak rövid ideig zavaró, aztán sikerül humánusra mérsékelni működését.
Három megálló, az utolsónál Gábor eszik egy hamburgert.
Nagyon aranyos. A zsemlés zacsira az van írva, hogy „Roti Burger”, és ezért ő odamegy az abroszfejű lányhoz, és azt mondja neki: „ööö, rotiburger”.
Pedig az árlistán minden van, csak rotiburger nincs. De ő a fejébe veszi, hogy a kaját így hívják.
Csirke és marhapogácsa közül választhat, bár ránézésre igazi ratinak tűnik mind, darált patkányból:)
Győz a marha, helyben pirul a roti a szokásos vaslapon. Közben izgulok, hogy amíg sül a patkány elmegy a buszunk, de az evés előtti, Belefeledkezett Mosolygó Maci-fej várja a csodát, nem szabad megtörni a varázslatot.
Kerül rá ketchup is, amiről kiderül, hogy kegyetlenül csípős, és állítólag „eszünk még ilyet” kategória.
A busz – ekkor még – megvár.
Telepített pálmaerdőkkel takart dombok között robogunk tovább, a kifogástalan maláj autópályán. Némelyik pálmán termés is van, sárga golyók a levelek tövében. Eszembe jut a durián tilalmára emlékeztető tábla a kuala lumpuri hotelban. Nem ismerjük még közelebbről a gyümölcsök királyát, de tartok tőle, hogy ez változni fog. Büdös eszméletlenül.
Száguldunk a mélypont felé:)
A szingapúri határon a busz megáll, emberek kiszállnak, indulnak határátkelni. Viszi mindenki az összes cuccát, így visszük mi is szerencsére, kivéve az olvasnivalókat…
Az idegesítő ki/belépő ívek töltögetése már gyorsan megy. A zöld folyosón haladunk, táskáink döcögnek a röntgen alatt, a vámos egyszer csak bekérdez.
Cigaretta. Hogy az a bitang…
Zsákjaink legkülönbözőbb pontjain, mintha csak direkt dugdostuk volna el a szennyes bugyik és a fogkefék közé…
Halál ciki, szedik szét a zsákokat, újabb és újabb dobozok kukucskálnak ki a ficakokból, a vámosok élvezkednek. Első körben beküldenek a kisszobába. Megkérdezik, hogy tudtuk – e. Mondjuk nem tudtuk. Megkérdezik, hogy először – e. Mondjuk igen. Megkérdezik, hogy tudunk – e angolul olvasni. Aha. Akkor olvassuk el a tilalomfát egy helyes kis prospektusban. Elolvassuk. Menjünk ki, álljunk be a sorba, fizessünk vámot. Jó. De nincs SGD-nk (szingapúri dollár). Nem baj, majd kártyával. Mégis visszahívnak a kisszobába. Mit csináljanak velünk, bűnösök vagyunk, utólag már nem lehet vámot fizetni, bizony – bizony csaltunk, zöld folyosóba álltunk…
Megy a pressing ezerrel, mi állunk, a helyzet egyre kevésbé bíztató, elképzelem a botütéseket, a szingapúri börtönt, az átnevelő tábort, a kötelet, ahogy leng a szélben…
És ekkor az egyik csaj aszongya hirtelen: „meg is semmisíthetjük a cigarettát…” Mint a Nyuszikás viccben: „Te, Róka (vagy Medve?!), nem lehetne kihúzni a nevemet?” „Dehogynem!”
Csak úgy, hirtelen.
Lelkesen bólogatunk: „Igen! Ez az! Semmisítsük meg! Vesszen a nyavalyás tiltott áru! Halál a magyar ízre!”
Róka Rudi és barátai apró darabokra tördelik mind az öt doboz cigarettát, ledarálják, utánaköpnek.
Minket meg jól beírnak a bűnösök nagy könyvébe. Legközelebb Szingapúrba csak lapos kúszásban.
Egyébként Szingapúrban semmit nem szabad. 8 órája vagyunk itt, de már csak a szememet merem mozgatni, hogy néha lopva körülnézzek, és sokért sem adnék egy láthatatlanná tévő köpönyeget. És mi itt, pont itt, elsőre bekerülünk a könyvbe, felírnak minket, figyelmeztetnek, feltartóztatnak, jó hogy le nem tartóztatnak.
A busz nem is vár meg a határ másik felén, ott hagy minket a fenébe, amíg a vámosok szórakoznak velünk. Nyilván nincs türelmük kivárni, amíg kimérik ránk a fejenként 20-20 botütést. De a buszon marad a könyvünk. A kölcsönkönyv Szingapúrról!
Még egyszer körülnézünk, keressük a buszt, én sírdogálok a csomagom mellett, de inkább a megkönnyebbüléstől, mint a félelemtől.
Nem kell sok idő, jön egy másik buszos bácsi, aki az összes aprónkat elszedi (utazás előtt kaptunk néhány SGD-t valakitől, aki előttünk járt arrafelé), és cserébe bevisz a városba. Persze ez afféle útszéli üzlet, igazából nem sikerül megérteni hová is megy ő a városban, úgyhogy eszméletlenül dühösen ülök a buszon, ami nem tudom hová visz.
Végül kb. félóra múlva egy buszpályaudvarra érünk, nincs is messze a Lavender street-től.
Gábor itt átbucskázik a fején, és akcióhőssé változik. Villámgyorsan pénzt vált, taxit szerez, és a Lavender buszpályaudvarra hajtat. Én a kocsiban maradok, ő keresi a buszunkat. A sofőr állítólag rendkívüli módon meglepődik, de azonnal hozza is a könyvet.
A filmbéli keményfiúk ilyenkor még minimum leütik a buszsofőrt, de ő inkább Micimackóra hasonlít, mint Bruce Lee-re, és különben is, nekünk eddigre már priuszunk van Szingapúrban, nem lehet pattogni.
A taxis nagyon kedves, beszédes fickó, órával megy, persze ajkára fagyna a mosoly, ha tudná, hogy veszélyes közép-európai dohányterroristákkal van dolga.
Kalandos utunk végén (a buszozás 5 – 6 óra lett volna, így kicsit tovább tartott) megérkezünk a Hotel 81 Princessbe, Szingapúr Geylang negyedébe, ahol nem egy órát, hanem öt éjszakát fogunk eltölteni.
Csomagok le, nyomás enni.
Kaja előtt az első adandó helyen veszünk egy nagy Tigert, egy doboz cigarettát, leroskadunk a retkes műanyag asztalhoz, isszuk a sört, és dacosan cigarettázunk.
Egyébként a szobában kiderül, hogy… Nem merem leírni, felhasználható ellenünk. A lényeg a neszeszer feltúratlan mélye. A többit mindenki képzelje el.
Szép lassan a feszültség maradéka is feloldódik, és elszáll a füstpamacsokkal.
A közeli, kínai félig – utcainál eszünk, én sült tésztát spenóttal, hússal, garnélával. Kissé ad hocnak tűnik, talán a maradékos bödönből mérték ki az adagomat.
Gábor vacsorája csontokból áll, amelyeket ízletes pörkölt szaftba szórtak – hasonlít az én indiai csirkeborda élményemhez.
Szerintem a kínainak gyanús, hogy tényleg beülünk a fehér volt, most szürke asztalához, mert mindent egyenként fizettet, amikor hozza. Legalább követhető. Még egy nagy Tiger, mellé durcás cigaretták:)
Utána metró, City Hall, séta, belváros. Szép. És valóban egymás mellett a buddhista szentély, a keresztény templom, az iszlám mecset, és a hindu kegyhely.
Állítólag nem piszkálják egymást.
Orchard Road, egy indiai kérdezőbiztos csaj nem hiszi el, hogy nem vásárolni jöttünk, majd azt firtatja szerintünk szépek – e az Orchard Road karácsonyi fényei. Persze, lenyűgöző, biztosítjuk.
Közben egyszer fűre lépek, átmegyünk egy piros lámpán, és puszilkodunk a metrón. Hátborzongató élmény itt rendetlenkedni!
Hazafelé vásárolunk a 7 Elevenben, angyali üdvözlet egy sütiárusnál, Gábor lenyom fél kiló mazsolát egy kiló lekvárral valami édes lepényen.
Beleerőltetem magam az aktuális zsebbe, ami valószínűleg azért ilyen szűk, mert nem szoktak benne aludni… Igen, megint benne vagyunk a sűrüjében. Kínai piroslámpás negyed, szobaárak: „Tranzit” és „Overnight”. Kéredezem is, hogy mi hány órára jöttünk?
De legalább a 711-es szobát kaptuk, így minden este jót mosolygunk a recepciósokkal, amikor kérjük a „seven – elevent”. A kifejezés egy Ázsiában elterjedt éjjel – nappali kisbolt hálózat neve:)
Az utcán estére előkerülnek a lányok, szépen kisorjáznak, az érdeklődők lassan szondázzák a felhozatalt, a futtatók szúrós szemmel pásztázzák a terepet, balhé sehol, megy minden a maga nyugodalmas medrében. A feeling ugyanolyan mocskos és ragadós, mint a műanyag bútorok, enyhén „budget”, de mindegy, csak az a kényelmetlen, hogy egyedül nem nagyon bóklászhatok a környéken kellemetlen érzések nélkül.

2008. december 19.

A 711-es szoba lakói a 7 Eleveben reggeliznek. Van mindenféle sütemény, kakaó, joghurt.
A metrómegállóban eszünk, rettegek, hogy lepottyan egy morzsa… Közben megfigyelem, hogy egy lepottyanó pálmalevéllel járnék csak igazán rosszul. Hatalmas, több kilós pálmalevelek hullanak (inkább zuhannak) a környező fákról, az egyiket megpiszkálom a lábammal, nem könnyű odébb tolni. Milyen veszélyes lehet egy ilyen fákból álló sétányon andalogni!
Később megtudom, hogy jelentős a kókuszbalesetek száma, állítólag Balin többen halnak meg kókusz által, mint közlekedési balesetben.
De vissza Szingapúrba!
A metró példás. Automata adja a jegyet, automata ellenőrzi, majd automata adja vissza a jegyként szolgáló kártya letéti díját.
A rendszer nagyon hasonló a hong kongihoz, kényelmes, olajozottan működik. Egyszer rendetlenkedik az olvasó. Készséges egyenruhás pattan mellénk, addig masszírozza a jegyet az olvasóra, amíg felvillan a zöld. Nem azzal kezdi, hogy megragad, feltartóztat, körbeáll, lefog, lealáz – bár ilyen manapság már sehol nem fordulhat elő… Kivéve…
A szerelvények tiszták, a tájékoztatás első osztályú. Szívbemarkoló. Emlékezetes.
Itt egy kicsit hazagondolok… N. M. V. (nagyon messzire vezetne… avagy „na mindegy vazze”)
Remek dolog a városban sétálgatni, lenyűgöző, meglepő, elgondolkodtató. Egy tanulócsoport az egyik aluljáróban!! a földön ülve hallgatja a tanárnőt. Egy másik csapat valamit játszik – szintén a földön ülve…
Ázsiában vagyunk, süt a nap, átmelegít, felvidít.
Az óriáskerék nagyon megéri az árát. Lassan fordul körbe, mozgásban van addig is, míg a kapszulába lépünk, ahonnan lélegzetelállító látvány tárul elénk: a város terepasztala jellegzetes épületeivel, új építkezések daruerdejével, futballpálya a vizen, hajók, és az öböl az úszó évvégi emlék-ballonokkal. Belépéskor fülhallgatót kapunk, és térképet, angolul mesél a hang arról, hogy mit látunk. Szenzációs. Tériszonyosoknak kemény próbatétel, de a szorongásért kárpótol az élmény!
A kerék tövében helyes kis park, vendéglátóhelyek. Tovább sétálunk, megközelítjük a hatalmas duriánokra emlékeztető Esplanade komplexumot. Az épületek önmagukban megérik a sétát, nagyon látványos, ahogy óriási sünikként gubbasztanak a parkban. Bennük koncert és színháztermek, kiállítások, és egy hangulatos terasz pompás kilátással. Picit csöpörög az eső, de épp csak felüdíti a bőrömet.
Néhány iskolás bohóckodik a teraszon, fényképezkedünk egyet. A nyilvános (és ingyenes) WC felér egy újabb turisztikai élménnyel…
Séta tovább az Orchard Road – ra, a város Karácsonyra hangolva. A dekoráció jópofa, minden sarkon Mikulás sapkás kórusok, női kórus, férfikórus, nyugdíjas kórus, gyermekkórus, harsogják a nemzetközi karácsonyi slágereket. Egy fúvószenekar – szintén Mikulás sapkában.
Betlehemi életképek, kicsit kommersz, kicsit eltúlzott, de az emberek jól érzik magukat, tetszik nekik, nyüzsögnek, engedelmesen vásárolnak.
(Hiszen ez a lényege az egésznek, nem?! :)
A Szent András Katedrálisba gyakorlatilag erőszakosan behatolunk. Egy kedves öregúr próbálja útunkat állni: „most zárom a kaput”, mondja, de pechére a Lelkes és Érdeklődő Medve ezt nem hallja meg, és barátságosan mosolyog a bácsira, miközben besétál. A bácsi nem veti utánunk magát, és nem rángat vissza a szabadba, ha már egyszer sikerült bejutnunk. Türelmesen megvárja, amíg kiálmélkodjuk magunkat. Kifelé menet nem győzöm meghajlásal kísérni köszönésemet, elnéző magatartásásn meghatódva. De nem nagyon ér rá vissza- hajlongani, azonnal a zárhoz ugrik és kattan a nyelv, végre vége a műszaknak!
A parton fehér lufikat fújnak, ezekre bárki felírhatja karácsonyi és újévi üdvözleteit, üzeneteit, majd a lufikat vízre bocsátják. A park oszlopain pedig kis műanyag lapkák lógnak fürtökben, amelyekre ráírhatjuk az üzeneteket.
Természetesen a Merliont is meglátogatjuk, eszünk hot – dogot, és hosszasan hallgatjuk egy indiai emberke életének beszámolóját az egyik metrókijáratnál. Rendkívül barátságos és közvetlen az úr, de már nagyon éhesek vagyunk, így tíz perc után udvariasan elköszönünk, és átkapcsolunk vadászó üzemmódba.
Egy étel plázában kötünk ki (talán Food Garden a neve?), ahol indiai, kínai, japán és más fogásokat kínálnak a standokról. Kínait választok, és elmegyek vécére. Utóbbi csupán azért izgalmas, mert egy nagyon hosszú és tekervényes úton lehet eljutni a mosdóig, és utána alig találok vissza az étterembe. Végül az egyik kínai szakács igazít útba, amikor majdnem a konyhájában kötök ki.
Az étteremben egy japán árus a magyar Tokajit dícséri, ismét büszkén húzzuk ki magunkat.
Hazafelé több rendőrautót látunk Geylangban, és furcsa módon a lányok sehol nincsenek. Razziának tűnik, a futtatók a veszteség óráit élő üzletemberek aggodalmával nézelődnek, homlokukat ráncolják, de hangos balhét nem tapasztalunk. Reggelre majd visszaáll a rend:)

2008. december 20.

Tartalmas nap, három az egyben jegyet veszünk, amellyel az Állatkertet, az Éjszakai Szafarit és a Jurong Madárparkot is meg lehet látogatni.
Elsőként az Állatkertet nézzük végig, meglehetősen messze van a szállásunktól, de kár lenne kihagyni! A legizgalmasab pillanat az, amikor egy kis komodói sárkány szalad át előttünk a gyalogúton.
Elgondolkodunk rajta, hogyan is juthatott ki a sárkányok területéről? Lehet, hogy amíg kicsik szabadon mászkálhatnak? Talán nem is sárkány volt, csak egy kisebb rokona?
Soha nem fogjuk megtudni, sárkányka besorol krokodilka mellé az emlékeink közé…
Mire körbejárjuk a kertet, alaposan megéhezünk. Persze erre már számítanak, a Night Safari bejáratánál roppant vonzó etetőhelyek sorakoznak. Roppant ellenszenves árakkal. Viszont nem mindennap ehet az ember Bongo Burgert, így nem sokat vacakolunk, beállunk a sorba, rendelünk. Kéredezi a srác, hogy melyik asztalhoz ülnénk. Körülnézünk, mondjuk a számot. Mire befejezzük a rendelést, és elindulunk az asztalhoz, azt csipetcsapat elfoglalja. Új asztalt választunk, másik csipetcsapat foglalná, de sietünk, leroskadunk, nem adjuk!
Az evés végeztével elindulunk felfedezni az Éjszakai Szafari látnivalóit. Egyes ösvényeket gyalogszerrel is bejárhatunk, de az igazán látványos jeleneteket a kisvonatból figyelhetjük meg. A vonatozás kezdetén a kísérő felhívja a figyelmet, hogy ne fényképezzünk vakuval, mert bosszantja az állatokat, és károsíthatja az egészségüket is. Mondanom sem kell, hogy az első adandó alkalommal tüzelnek a vakuk.
Az emberek elkeserítően hülyék tudnak lenni.
Néhány villanás után megállítják a vonatot, és ismét megkérik ököréket, hogy kapcsolják ki a villanófényt. Innentől kezdve alig villan vaku…
Az út két oldalán kisebb tisztásokat alakítottak ki az állatok számára. Feltehetően étellel veszik rá őket, hogy este, sötétedés után megjelenjenek a tisztásokon, és így a szinte hangtalanul guruló kisvonatokból, az emberek megnézhetik a gyönyörű vadállatokat.
Holdfényre emlékeztető mesterséges megvilágításban meresztgetjük szemeinket, aztán véget ér ez a fantasztikus utazás.
Sötétben sorjátunk kifelé a parkból, a kijárat közelében kezdődik a show: tűznyelők, és tűz – zsonglőrök produkciója kápráztat el.
Gábor szemfülesen egy színpad melletti asztalhoz költözteti kicsiny expedíciónkat, amelyet nagylelkűen megosztunk egy európai lánnyal és szüleivel.
A tűznyelő fiúk meglehetős esztétikai élményt képviselnek – akár tűz nélkül is:) – a táncos lányok nemkülönben. A bemutató végén színpadra hívnak egy látogatót, megtermett néger férfi, és igazi jófej, mert leveszi a pólóját, és nem tojja össze magát a tűznyeléstől sem. De végül nem kell tüzet nyelnie.
Fáradtan és elégedetten bújunk a zsebbe, miután Gábor a Nagy Poént Elsütő Medve – fejjel közli a recepciós sráccal:
„Seven, eleven!” majd magyarázatképpen hozzáfűzi: „It’s a joke!”

2008. december 21.

Jaj, Maci, hol a jegyünk? Különösen aktuális a kérdés, mivel a tripla belépőnek csak az első két látványosságát fogyasztottuk el tegnap, és még vár ránk a Jurong Bird Park!
Úgy hiszem, a madárpark uncsi lesz, és gyorsan kivégezzük. Óriási tévedés!
A park varázslatos, a madarak tényleg láthatóak, megfigyelhetőek. Szépséges növényekkel szegélyezett sétautakon haladunk, megnézünk egy páratlan bemutatót, ahol flamingók, pelikánok, tukán, és papagájok szerepelnek nagy sikerrel.
Egy Szeszi nevű kakadu is produkálja magát.
A lórik röpdéjében Gábor bizalmaskodni kezd az egyik madárral, és átveri szegényt.
A madárka kíváncsian közelít a bátorítóan füttyögő ember felé, óvatosan a kezére mászik, majd hosszasan keresi az ennivalót…
Sajnos nem készült csemegével, így a csalódott lóri végül odébb áll. Innentől kezdve a madarak nem dőlnek be, hiába trillázik, nincs több haverkodás.
Fényképezkedünk a papagájokkal, a pingvin szobrok mellett, meg mindenfelé.
Elégedetten távozunk a parkból, remek volt a program!
A következő ötlet Little India megtekintése. Vannak elképzeléseim a negyedről, ám a valóság minden képzeletet felülmúl! Már a metróállomáson (amely a Little India nevet viseli, tehát eltéveszteni művészet) érezhető, hogy egy Másik Negyedbe érkeztünk. Mindenhol indiaiak, és szinte kizárólag férfiak. A jegyautomatáknál némileg döcögősebb az ügyintézés, mivel telítettebb árnyalatú testvéreink némelyike röpke pár hónapos itt tartózkodás után még nem tudja magabiztosan kezelni a rendkívül bonyolult gépezetet…
Az állomásról kilépve szinte hátrahőkölünk. Minden négyzetméteren csokornyi fekete fej, minden utca tömve indiai férfiakkal, és egy óriási tér, ahol lépni nem lehet az indiai férfiaktól.
Meghökkentő, félelmetes, eszméletlenül érdekes.
Az indiai férfiak pedig csak ácsorognak és beszélgetnek.
Megkeressük a Prince of Wales nevű hostelt, eredetileg ott laktunk volna – érdekes… Bizonyosan nem kevésbé meghökkentő, mint Geylang.
A hostelban sört rendelünk, Gábor angolul veselkedik neki, de én hallom, hogy a pultos lány magyarul beszélget egy másik lánnyal. Kiderül, hogy mindketten idegenbe szakadt hazánk lányai. Elég sokáig beszélgetünk Timivel, aki vízumért jött Thaiföldről.
Megiszunk egy – két sört, majd hazafelé vesszük az irányt.
Az Indiai Negyed hatalmas élmény, és nagyon – nagyon tanulságos felzárkóztatás témában…
A hátizsákban két gyönyörű fánk lapul. Az egyiknek még eper is van a közepében. Ünnepélyes áhitattal fogyasztjuk el.

2008. december 22.

Sentosára látogatunk. Sentosa egy mesterséges tengerpart Szingapúr déli részén, strandokkal, homokos parttal, szórakozóhelyekkel. Épített Paradicsom. S mivel még épülőfélben van, így nem olyan meggyőző, mint például a hong kongi Ocean Park, de azért megér egy kirándulást.
Kis vonat közlekedik fel – alá, lehet jókat üldögélni, pacsálni a vízben, fényképezkedni a kontinentális Ázsia legdélebbi pontján.
Japán kaját vacsorázunk.
Az Orchard Road-on van egy Tourist Office, ahol nagyon segítőkész asszonyok tájékoztatják a bamba turistát. A mi nénink részletesen és hosszasan magyarázza, hogyan juthatunk el tömegközlekedve Malajziába, Johor Bahru-ba, ahonnan másnap indul a repülőgépünk Bali szigetére.
Kissé túlzottnak tartjuk a hajnali indulásra vonatkozó javaslatot, de később kiderül, hogy neki van igaza.
Hazafelé hosszasan bámészkodunk a Durian Trading kioszkjánál, Geylang szélén. Gábor mindenképpen meg akarja kóstolni az átható szaghoz tartozó gyümölcsöt, én nem ragaszkodom hozzá. Percekig tépelődünk, hogy szánjunk – e duriánra a szingapúri költségvetésből, és eközben remek megoldás kínálkozik a problémára.
Egy nagyobb kínai társaság foglal helyet az egyik szabadtéri duriánozó asztalnál, és több gyümölcsöt is felnyitnak.
A Kíváncsi és Sóvárgó Maci – fejet látva barátságosan asztalukhoz invitálnak, és megkínálnak néhány falattal. Nem rossz, de nem is jó. Nagyon jellegzetes. Meg kell kóstolni.

2008. december 23.

A légvonalban kb. félórás utat négy óra alatt tesszük meg. Reggel 7-kor hagyjuk el a lányok sorfalát Geylangban (érdekes, hogy az üzem éjjel – nappali, hajnalban éppúgy kint vannak, mint éjfélkor), és 11 körül érkezünk meg Johor Bahru nemzetközi repülőterére.
A korai indulással megússzuk a rush hour tülekedését, ami ilyen méretű hátizsákok mellett igazán nem mindegy.
Megvesszük utolsó szingapúri reggelinket, amit én kegyetlenül benyomok a zsákba, mondván, hogy majd akkor eszünk, amikor már látjuk a végét ennek a végeláthatatlan tranzitnak.
A metróval Kranji állomásig megyünk. Itt a híresztelésekkel szemben NEM a 950-es buszra kell átszállni a maláj határ felé, hanem a 170-esre.
A 170-es busz 1SGD-ért visz át Johor Bahru tranzit buszpályaudvarára, City Lounge-ra.
A határon persze le kell szállni, csomagostúl, íveket töltögetni, caplatni, túloldalon másik 170-es buszra visszaszállni – a jegyet megőrizzük, és a csatlakozó 170-esen csak felmutatjuk felszálláskor!
Megy minden, mint a karikacsapás, pedig nekem előre lúdbőrözött a hátam a „szingapúri határ” és a „busszal” kifejezések hallatán.
De ekkor már nem kötözködik senki, valószínűleg örülnek neki, hogy elhúzzuk végre a punnyadt fehér fenekünket, rendezett kis hazájukból.
Akárhogy is, a maláj belépés után megkönnyebbülök, úgy érzem, most már egészen biztosan megúszom a 10 botütést:)
Johor Bahru City Lounge hasonló a Puduraya Bus Station-hoz, mindenfelé jegyárusok kotkodálnak, egy kis kosz, egy kis szemét, egy kis ellazulás Szingapúrhoz képest…
A 170-es busz nem hagy cserben, megvár, vagy a jegyünkkel a következőre szállunk.
A buszon, még az utazás elején egy indiai férfit szólítunk meg a kérdéssel, hogy a megfelelő járatra szálltunk – e, és erre ő azonnal Őrangyalunkká lépteti elő magát.
Mindenhol megvár, pedig nekünk, külföldi útlevéllel hosszabbak az átlépések, Johor Bahru-ban pedig megmutatja az olcsóbbik buszjáratot Senai International Airport felé. A turistás buszokat 8RM/fő – ért reklámozzák City Lounge – Senai Airport viszonylatra, mi Őrangyallal 7RM – ért megyünk ketten, egy minden fánál megálló helyi járaton:)
Szerencsére belefér az időnkbe, mielőtt felszállunk – jó Őrangyalhoz méltóan – megkérdezi, hogy mikor indul a repülő.
Így a 25-ös buszállásról 40 perc alatt kizötykölődünk Senai Repülőtérre. A repülőtér nagyon furcsa, falusias hangulatú, először megijedek, hogy nem is jó helyen járunk.
Az információs lányok meggyőznek, hogy helyben vagyunk, így már nem aggódom, és a reklám feliratok is arról tanúskodnak, hogy most van fejlesztés alatt a terminál.
Az Air Asia nagyon jó, némi várakozás csupán más utasok lehetetlenkedése miatt adódik.
A repülőn érkezési sorrendben lehet helyet foglalni, nincs full house, és a székemet rugdosó maláj – kínai gyerkőctől is sikerül viszonylag hamar megszabadulni – az anyukája egy mindenkitől elszigetelt ülésre deportálja a kezelhetetlen rosszcsontot.
Próbálok aludni, nem megy. Irtó kimerült vagyok, csak ezen a napon keltünk hajnali 6-kor, egyébként mindig dél körül…
Néha úgy érzem a nap során, hogy nem bírok tovább menni, állni, buszra várni…
3 órás repülés után landolunk Balin.
Képek: indafoto.hu/kekbeka
Értékeld az élménybeszámolót!
0 (0 szavazat)
Lépj be az értékeléshez!
Hozzászólások:

Még senki sem szólt hozzá a témához!

Ahhoz, hogy hozzászólhass válaszd a belépést vagy regisztrálj, ha még nem vagy tagjanik közt!
Magyar  Română  Slovenčina