Beduin terepen

Jordánia

Ott-tartózkodás ideje: 2003. szept. 01.  (1 nap)

0 hozzászólás I 3 511 látogató olvasta. Rögzítve: 2009. máj. 27. küldd el ismerősödnek
Oszd meg ezt az oldalt!
avatar kalubu Beszámolója
Beduin terepen

Írta: Buzás Balázs (balazsbuzas.com)

Ez az útleírásom egy korábbi Baraka út illetve egy buszos közel-keleti csavargás élményei alapján készült és ízelítőt ad abból, hogy miként járható be a turistáktól hemzsegő Jordánia kalandosan.

Aqabát már sokszor láttam, de leginkább csak távolról, a Sinai-félsziget felől. Tipikus üdülőváros, mely remek kiindulópont az ország bejárásához. Pláne teli hassal. A svédasztalos reggelit összeállító szakács bizonyára nem a kelet-európai üttörőtáborok menzáján tanulta a szakmát, filózunk, de nem sokáig, mert már indul is buszunk a Holt-tengerhez. Mindenki hoz fürdőruhát, de még nem sejtik, hogy a fürdés jobb esetben is csak tíz percig fog tartani, miközben a hasunk tuti száraz marad. Mindenki rohan a vízbe, de lemerülni, beleinni, nyálkahártyába dörzsölni tilos – olvasható mindenhol. Szabályosan lebegünk a vízen, van aki tényleg újságot olvas, de szerintem maximum a vezércikkig jut, a víz könyörtelenül marja puhább testrészeinket. Pár perc és mindenki talpig fekete iszapban szikkad a napon. Igyekszünk kihasználni a lehetőséget, hogy egy luxusszálló privát strandján élvezhetjük a gyógyító iszap hatását, de már kongatnak is az ebédhez. Félve merészkedünk az étterembe, pedig az iszapot már lemosták rólunk. Amitől féltem, beigazolódott. A reggeli semmi volt ehhez képest, két óra kötelező evés….
Indulunk a Nebo-hegyre, amely arról nevezetes, hogy Mózes itt pillantotta meg először az Ígéret földjét, melyet soha nem érhetett el. Mi viszont könnyedén feljutunk és egymást túllicitálva próbáljuk megtalálni Jeruzsálem városát a kopár dombok és a Holt-tenger párás levegője között. Én a hűvösbe húzódva egy gazellát ábrázoló mozaiktól jövök lázba.
Madabában könnyebb dolgunk van, a Szent György templom padlója egy komplett mozaiktérkép, mely a teljes Szentföldet ábrázolja, de én azért nem bíznám rá magam. Egy közeli hőforráshoz utazunk, ahol az igazi meglepetés már a kapuban ér bennünket. Helyi vezetőnk Nyazi - akiről később még szó lesz – ismerősként biccent a sorompónál álldogáló biztonsági őrnek. Egy négycsillagos Mercury Hotelba érkeztünk. Mókás ahogy cipeljük be a hátizsákokat és az ajtónállók tálcán kínálják a pezsgőt. Ismét etetés, majd irány a Ma’in Spa hőforrás, ahol vízesés formájában zúdul forró víz a kopaszra, illetve bárkire, aki aláfekszik. A vízben jókedvű arabok lubickolnak és beszélgetnek, immáron velünk is. A parton vízipipa és tea. Aprósüteményt is kínálgatnak, hiába innen turista nem megy haza soványan. Pár óra múlva, amikor már mindenki a mosónőkre jellemző bőrrel rendelkezik, átvonulunk a hotel medencéjéhez. Lassan kezdjük azt hinni, hogy nem is egy Baraka túrán vagyunk, de mindenkit megnyugtatok, hogy Holt-tenger nélkül nincs Jordán út és addig élvezzék a vizet amíg van, mert a sivatagban pillepalackból fürdünk napokig. Mindenki pánikszerűen beugrik a medencébe, én a palesztin szállodaigazgató és egy shisa (vízipipa) társaságában hallgatom Nyazi elképesztő történeteit. Nyazi régész és évekig dolgozott a helyi idegenforgalmi és régészeti hivatalnál. Jobbnál jobb sztorijait hihetetlen átéléssel tudja előadni, remek mesélő.
Másnaptól gyaloglunk. Elég mókásan nézünk ki a bakancs, fürdőruha és kis hátizsák összeállításban. Többen valami viccre gyanakodnak, de ahogy elindulunk már bármit elhisznek. Egyedül azt nem, hogy vadiúj bakancsunkat még a víz alatt sem vesszük le. Hiába, az embernek vannak beidegződései és ezek egyike, hogy cipőben nem megy a víz alá. Hegymászó tapasztalatokkal bírók szandálban nyomulnak, de csak az első kilométerig. Hiába a terepszínű gyakorlóban biztosító rendőrök, egy igazi medertúrán veszünk részt, melynek során a vízben gázolva jutunk előre a szurdokban. A szandál csúszik, belemegy a kavics, szóval nem praktikus. A Ma'in Spa forrásától indulunk és körülbelül hat órán keresztül ugrálunk szikláról sziklára, illetve merülünk el időszakosan a habokban. A Zarka folyó vize – köszönhető ez a hőforrásnak – valóban meleg. Ideális élőhely a különféle kígyók-békák számára. Vezetőnk csak legyint, nincs itt kígyó, mert az nem szereti a meleg vizet. Öt perc múlva fogok egy kis vízisiklót és büszkén mutatom neki. Ő később élő galambot fog és elégedett arccal keblén melengeti, amíg mindketten el nem merülnek a vízben. Úszni nem tudnak, de nem is kell, a víz csak mellig ér. Kimásznak a gödörből és már a kötélhágcsónál segítenek minket a leereszkedésben. Nyazi éppen a mobilján üzletel, majd hirtelen elmerül.
-Így szokta – vágom rá, de tévedtem, ezen a telefonon ma már nem hívják vissza. Pár helyen természetes csúszdán jutunk lejjebb. Lányok félnek, majd egymást lekörözve próbálnak visszamászni, hogy még egyszer lecsúszhassanak. Késő délután érünk ki a Holt-tenger mentén futó autóúthoz, ahol egy kisbusz és a pick-up vár minket, amibe a reggel a hátizsákokat raktuk. Este érünk a kövekből épült Dana faluba és most az egyszer nem bánjuk a bőséges vacsorát. Többen még nem sejtik, hogy holnap hajnalban indulunk és vígan ropják a rögtönzött dobesten… Az ablakban bakancsok száradnak…
Reggel a Dana Nemzeti Park káprázatos tájain indulunk túrázni. Először mindenkit felpakolnak egy platós teherautóra, ez a „Dana Shuttle”, ami elvisz a Nemzeti Park Központjáig, ahol találkozunk szimpatikus vezetőnkkel. Talib 23 féle gyógynövényt ismer és tudja, hol pihennek a szirtiborzok, de a sivatagi hiúz lábnyomát én veszem észre előbb. Később pár farkas és tarajos sül nyomot mutat, egyelőre döntetlenre állunk. Sajnos az utolsó párducot 1989-ben kilőtték.
Beindul a gyűjtögetés, a hasmenésre cementáló hatást kiváltó gyógynövény, a Sferra nagy kincs, hajtásaival mindenki teletömi kis hátizsákját. Rendkívül változatos errefelé a vidék és nagyon sokféle tájképet kínál; túrázunk homokkő tornyok között, bozótosban, szurdokokban, de szirtiborz csak lapos és meglehetősen kiszáradt formában kerül elénk. A hatalmas, gömbölyű homokkő sziklákon mászkálva rengeteg agámát látunk és egy vízgyűjtő lyukban még csontszáraz ölyvet is találok. Felmászunk a „kastély” fedőnevű sziklára, ami csupán 1253 méter magasan található, de ennél jobb les nem is kínálkozhatna. Látunk is pár szirtiborzot, de csak „röptében”, mert annyira nem viselik az ember jelenlétét, hogy a legkisebb pisszenésre a kövek közé rohannak. Még beugrunk a rögtönzött természettudományi múzeumba, majd visszasétálunk a faluba. Ebéd után mindenki órákig zuhanyozik, de nem azért, mert annyira piszkos lett, hanem mert az elkövetkezendő napokban nélkülözni fogjuk ezt a „luxust“.
Délután indulunk Siq al-Beridbe, ismertebb nevén Kis-Petrába, mely a híres Petra városának folytatása, csak annál sokkal kevésbé látogatott, viszont izgalmasabb és vadregényesebb. Habár a Petra területén lakó beduin törzseket pár éve kitelepítették, erről a gyerekeknek elfelejtettek szólni, így Kis-Petra egy hatalmas játszótérre emlékeztet. Hihetetlen, de a nabateusok minden sziklába lakást, templomot vagy ciszternát vájtak. Lennék itt gyerek. Nyazi itt született és itt is nőtt fel. Állítása szerint talán még a szamara is megvan, amivel iskolába járt. Régészünktől első kézből kapjuk az infót, sok épületet személyesen ásott ki. Ismerős gyerekeket üdvözli, az ismeretlen szemtelent rutinból nyakon csapja.
Kisebb séta után érünk első vadkempinges éjszakánk színhelyére, a sziklafal oldalába fektetett matracokhoz. A nomád körülményekért nagyban kárpótol minket a hely szépsége és Farid, a szakácsunk, aki innentől folyamatosan előttünk jár terepjárójával és mire beérjük, már a kész ételt és a forró teát kínálja. Az én kedvemért még a saját shisáját is elhozta otthonról. Változatosan főz, kedvence a főzés közben megfordított rizses csirke, a Maglube. Evés után a tábortűz fényénél vitatjuk meg, hogy ki nem bír aludni a csillagok fényétől és ki a horkolástól. Én inkább skorpiók után nézek, egy parányi Ortochirus innesi a zsákmány. Boldogan fekszem le, de még sokáig nézem, a csillagokat.
Reggeli után folytatjuk bolyongásunkat Kis-Petrában. Szerencsére a hátizsákunkat, hálózsákunkat nem kell magunkkal vinni, mert azt a terepjáró hozza ut

ánunk a következő szálláshelyünkre. Nekünk csak némi élelmet és ivóvizet kell egy kis hátizsákban magunkkal cipelni. Egy sziklafal oldalában haladunk, Nyazi megmutatja kedvenc kövét melyen sípcsontját törte. A méretes kő alját ál-fosszília borítja, mely egy növény lenyomatára emlékeztet, de a valóságban csak az ásványi anyagok játéka. Nyazi a saját életfájának tekinti és ha erre jár mindig megsimogatja. A petrai-völgyet hátulról cserkésszük be, így először a Monostort pillantjuk meg. Pont ellentétes irányból érkezünk, mint a turisták vad hada, viszont a rekkenő hőségben mi csak lefele lépcsőzünk. A szurdokban vezető hosszú lépcsősoron keresztül leereszkedünk Petrába. A lenyűgöző sziklavárosnak még csak a tizedét tárták fel, mégis abszolút varázslatos. A templomokat vörös sziklába vájták; a kőfaragást fentről lefelé kezdték el annak idején a mesterek. A napunk nagy részét Petrában, a rózsavörös sziklába vájt, nabateusok lakta városban töltjük. Szabadprogram keretében meglátogathatjuk a Nabateus Múzeumot, a Nagy Templomot, a Bizánci Templomot, a Római Színházat valamint a királysírokat, majd együtt indulunk el a Kincstárhoz, mely Petra leghíresebb látnivalója. Nyazi segítségével eredeti nabateus pénzekhez jutunk, a korábban itt élt törzsek leszármazottjai ma a turistákból élnek és maszek ásatásokat folytatnak. Ez természetesen szigorúan tilos, de a nagy számban előkerülő régi érmék felett a hatóságok szemet hunynak. A Kincstárnál felmászunk egy kilátópontra, felriasztva ezzel az ott szundikáló sivatagi tevés osztag járőreit, akik makulátlan egyenruhájukkal nem sokat törődve a csupasz sziklán ejtőznek tovább. Miután kellőképpen kigyönyörködtük magunkat a sziklába vájt templomban, melyről Petra és Jordánia világhíres lett, egy keskeny szurdokon, helyi nevén Siqen keresztül hagyjuk el a nabateusok ősi városát. Petrát elhagyva a Wadi Rum sivatagi világába utazunk, ahol az éjszakát egy kempingben töltjük. Ez is sok csillagos, a szó szoros értelmében.
Reggel egy csodálatos gyalogtúrára indulunk a Wadi Rum sivatagban. Gyaloglás helyett választható a bérteve, amin rögtön látszik, hogy van kultúrája. A nyereg természetes anyagokból készült és kényelmes. Én egész nap, többiek felváltva egy tevén. Óránként megállunk egy-egy szikla árnyékában pihenni. Ezt már szeretik a tevék. Nagyon is. Tevém már messziről kiszúrja a következő pihenőhelyet és ügetni kezd. A hátsó nyeregkápán ugrál a fotóstáskám, fél kézzel fogom. Messziről úgy látszik, hogy Rózsa Sándor módján ülöm a hátast, de a valóságban éppen azon szenvedek, hogy fél kézzel szorosabbra fogjam a kantárt. Teve nem lassít, fenekem többet van a levegőben, mint a tevén. Állítólag –Hóóó a vezényszó, mely lassítja tevémet, de ez nem hallgat rá, sőt, mintha visszaváltottam volna kettesbe vagy valaki petárdát dugott volna az ánuszába. Isszonyú vágtába kezd, feladom a küzdelmet, már két kézzel csak kapaszkodom. Remélem a szikla árnyékában megáll. És lőn. Büntetésből kifektetem a napra… Beduinok elismerően csettintenek, hogy milyen ügyesen tevegelek…
Nemsokára elérünk egy természetes sziklahidat, azaz Alkhazarát. Mindenki felmászik rá, máshol ezt büntetnék. Végre beérünk a táborba, ahol némely teve utasával nem törődve bedől az első bokorba. Tábortűz, csirke, tea, shisa és egy újabb skorpió.
Elküldjük tevéseinket, ma gyaloglunk. Perzselő napsütés, igazi sivatagi érzés. A homokban az éjszakai élet nyomai, apró állatok lábnyomai mindenfelé. Ezen a vidéken már a „klasszikus“ sivatagra jellemző, kisebb homokdűnékkel is találkozhatunk, de turistákkal nem. Ők csak terepjárókkal merészkednek a sivatagba és látogatásuk egy szűk területre korlátozódik. Óránként pihenünk, és közben bánjuk, hogy nem kértük a tevéket. A sziklafal árnyékába lépve így minket lepnek el a legyek. Megebédelünk, majd terepjárókkal folytatjuk utunkat; ezúttal a Wadi Rum népszerű helyszíneire látogatunk, azokhoz a látnivalókhoz, amik a Jordániába látogató sok-sok turista számára váltak népszerűvé. A hegyek által körülvett vörös sivatagon, a „Lawrence úton“ keresztül jutunk a „Bölcsesség Hét Pilléréhez“. Meglátogatunk egy sziklába faragott nabateus térképet és pár szép homokdűnét is. Késő délután érünk vissza a civilizációba, azaz Aqaba városába. Egy utcai kifőzdét veszünk célba, ahol pillanatok alatt megterítenek kis csapatunknak, történetesen a városi parkban… Itt már sok a magyar turista, aki nem érti, hogy miért a kifőzdében eszünk, amikor étteremben is lehet. És miért van rajtunk bakancs ilyen melegben? És hogy került sivatagi homok a hajunkba?
Reggel korán kelünk és kibuszozunk a szaudi határnál fekvő Királyi Búvárközpontba, hogy a Vörös-tenger legérintetlenebb korallzátonyait is szemügyre vegyük, aztán este immár saját ágyunkban álmodjuk újra az egészet.
Reggel a család nem érti, hogy miért rázzuk ki papucsunkat, mielőtt belebújnánk, de mi tudjuk, hogy titokban abban reménykedünk, hátha skorpiót találunk benne.
Értékeld az élménybeszámolót!
9 (2 szavazat)
Lépj be az értékeléshez!
Hozzászólások:

Még senki sem szólt hozzá a témához!

Ahhoz, hogy hozzászólhass válaszd a belépést vagy regisztrálj, ha még nem vagy tagjanik közt!

Az élménybeszámolóhoz tartozó

album

Ajánljuk

még figyelmedbe

Magyar  Română  Slovenčina