A Tiltott Város és Mao, pekingi kacsával fűszerezve

Kína Peking

Ott-tartózkodás ideje: 2009. márc. 28.  - 2009. márc. 29. (1 nap)

2 hozzászólás I 8 808 látogató olvasta. Rögzítve: 2009. jún. 01. küldd el ismerősödnek
Oszd meg ezt az oldalt!
avatar rider71 Beszámolója

Cimkék: mao  nyáripalota  peking  pekingikacsa  tiltottváros 

Március 28.


Peking (is) messze van. Ráadásul kelet felé. Ha több időzónát szelünk át ebben az irányban, akkor lerövidül a nap, illetve az éjszaka, így könnyen előfordulhat az, hogy az ember biológiai órája még csak hajnali kettőt mutat és éppen álomba szenderülne, miközben helyi idő szerint délelőtt 10-kor megérkezik valahová. A mi esetünkben is ez történt, kótyagosan verekedtük át magunkat a megérkezés utáni szokásos tortúrán – útlevél-ellenőrzés, csomagok, pénzváltás. A taxiban már valamivel éberebbek voltunk, új benyomásokra szomjasan nyújtogattuk a nyakunkat. Óriási forgalom, rengeteg randa magas ház (némi kínai beütéssel) és a szmogon kétségbeesetten áttörni próbáló napsütés – első közelítésben ilyennek láttuk Peking-et.
A kép a városba beérve sem javult túlságosan. Az autókkal tömött kétszer sok sávos sugárutak (városi autópályák) mellett megjelentek a bicikliutak, kerékpárok, triciklik és robogók kaotikusan hömpölygő tömegével. A szürke beton- és acélszörnyetegek sorát időnként szűk utcákkal szabdalt földszintes házsorok törték meg. Ezek a hutongok, a város régi negyedei, amik annak idején kiismerhetetlen labirintusként fonták körül a Tiltott Várost. Az erőteljes modernizáció ellenére is maradt belőlük vagy kétezer, bepillantást nyújtva hajdani korok világába. Mi is az egyik ilyen hutongban néztünk ki egy szállodát, leginkább találomra, a térképen ugyanis hiába is kerestük volna a más városokra jellemző „városközpontot”, ahol az éttermek, szállodák, bárok – ezzel együtt az utazók – koncentrálódnak. Itt a centrum évszázadok óta a Tiltott Város volt, minden ekörül szétszórva helyezkedett el.
Időközben már több mint egy órája jöttünk, illetve az utolsó 20 percben már csak cammogtunk. Mosolygós taxisofőrünk többször felhívta a szállodát útbaigazításért, aztán sajnálkozva közölte velünk, hogy „little mistake” történt, mert az előző mellékutcában kellett volna lekanyarodnia. A „little mistake” korrigálása a dugó miatt fél órába tellett, így eléggé elcsigázva szálltunk ki a Lusongyuan hotelnél.
A kellemes szállodát a Csing dinasztia egy mongol előkelőségének központi udvaros házában alakították ki. Az udvarra néző szobák kicsit drágábbak voltak, de ezen már nem akartunk spórolni, főleg az első napon. Az eltervezett délutáni szunyókálásból persze semmi sem lett, hajtott a vérünk. Egy gyors zuhanyt követően nekiálltunk felfedezni szűkebb környezetünket. Elégedettek voltunk: szállónkkal szemben bolt, 100 méterre rendőrség, 200 méterre bárokkal, éttermekkel és boltokkal tarkított utca – vagyis egy mini-városközpont, amit mindig is keresünk, ha megérkezünk valahova. Az egyik utcai sütögetős árusnál ettünk néhány fűszeres csirkés nyársat fillérekért, majd bepattantunk egy taxiba és jó egy óra múlva már a 12 kilométerrel odébb lévő Nyári Palotánál találtunk magunkat.
Az első nyári palotát még Qianlong császár alapította a 18. század végén és nevének megfelelően a tikkasztó hőség elől menekült ide a császári udvar. A Tökéletesség és Világosság Parkja néven futó grandiózus épületkomplexum a harmadik ópiumháború áldozatává vált, a Pekinget feldúló angol és francia csapatok után itt kő kövön nem maradt. Cixi anyacsászárnő ezt nem hagyta annyiban, a porig rombolt nyaraló közelében húsz évre rá felépíttetett magának egy másik nyári Palotát, ami a Nyugalom Élvezetének Parkja nevet kapta. A császár(né) szórakozását és felüdülését szolgáló, harmonikusan elrendezett kertek és finoman kidolgozott pavilonok egy gyönyörű tó körüli mesterséges dombvidéken épültek fel. Az északi főbejáraton belépve díszes pavilonok és templomok között zombiként kapaszkodtunk fel a domboldalra (Üdvözlünk, jet-lag!). Az épületek díszítésében a sárkány, ill. főnix motívumok, valamint a császárnak fenntartott sárga szín dominált. A domb tetején áll a nyolcszögletű Buddha Iliata pavilon, ahonnan elsőrangú kilátás nyílik a koplexum nagy részét elfoglaló Hatalmas Fényesség tavára (Kunming-hu) – legalábbis útikönyvünk szerint, a stoptábla alakú épületet ugyanis lezárva találtuk. A domb déli oldalán lesétáltunk a tó partjára, ahol egy fedett, könnyű faszerkezetű folyosón átverekedtük magunkat a napos szombat délutánba kirajzott több ezer belföldi turista között a kompig. Egy aprócska szigeten, a Sárkánykirály templománál szálltunk ki mi, és a millió kínai.
Erről az oldalról nézve még inkább át tudtuk érezni a hely szépségét és harmóniáját. A tavon kisebb-nagyobb hajók úszkáltak, mögöttük a zöldellő dombon ékkőként emelkedett ki a Buddha Iliata pavilon, míg a többi épületnek csak a teteje kandikált ki sejtetően a növényzetből. A szigetről egy 17 boltívből álló hídon keresztül sétáltunk vissza a szárazföldre, majd elvegyültünk a sárkányt eregető, mindent lefényképező és minket bámuló helyiek között. A tóban (pekingi) kacsák úszkáltak békésen, értelemszerűen még elkészítés előtt.
Kótyagos fejjel a kijáratnál egy olyan taxiba szálltunk, amiben ugyan volt taxióra, de a sofőr fényképes azonosítója hiányzott. Ennek megfelelően a szállodánál nevetségesen magas összegre ébredtünk szendergésünkből. Némi indulatos alkudozás, illetve (a sofőr részéről) rendőrséggel való fenyegetőzés után megalkudtunk a felében - ami így is jóval több volt annál, ami járt volna neki. Ráadásul a vita hevében az ülésen felejtettem a mobilomat, így ez elég drága körnek bizonyult (talán mégsem kellett volna még Man szigetén a reptér felé menet visszafordulnunk a telefonomért).
Peking kötelező látnivalói közül az egyik legélvezetesebb egy gasztronómiai tevékenység: a pekingi kacsa megkóstolása. A kínaiak nemzeti eledelét már jó 1500 éve készítik, de mai formája a Ming dinasztia alatt (kb. 14. – 17. század) alakult ki. A régmúlt császárai mellett sok 20. századi prominens személyiség tartja egyik kedvenc ételének a pekingi kacsát, többek között Helmut Kohl és Fidel Castro. A kiválasztott szárnyasoknak 45 napig jó dolguk van, ekkor szabadban tartják őket. A következő 15 – 20 nap már jóval kellemetlenebb (állatvédők ne figyeljenek), napi négyszeri kényszeretetésnek (tömésnek) vetik alá szerencsétlen szárnyasokat. Azután pedig levágják őket. A kibelezés, kimosás után a nyakon keresztül befújt levegővel elválasztják a bőrt a zsírtól, feltöltik a belsejét vízzel, majd a cukormázzal bekent kacsákat fejetlenül 24 órára fellógatják száradni. Szóval ez egy macerás recept.
Jó néhány étterem van a városban, amelynek a pekingi kacsa a specialitása, némelyik több mint száz éve kényezteti a vendégeket e csemegével, mi mégis egy viszonylag új helyet választottunk, a DaDong vendéglőt. Lehet, hogy nincs évszázados tapasztalatuk, viszont az utóbbi 10 évben többször is ezt választották Kína legjobb éttermének – és azért itt erős lehet a mezőny. Próbáltunk volna asztalt foglalni a szálló recepciósának segítségével, de állítólag este 7 után már csak a nevünket lehet felíratni a listára, aztán reménykedni kell, hogy mielőbb lesz asztal.
½ 8 körül szálltunk ki a taxiból az étterem bejáratánál. Nem egyedül várakoztunk az elegáns előcsarnokban, ahol üvegfalon keresztül láthattuk a fellógatott kacsák közt serénykedő kuktákat. Vettünk egy-egy koktélt a bárpultnál, majd Klári felfedezte, hogy a várakozóknak ingyenes italok járnak, többek között két 3 literes ausztrál bor is csapra volt verve. Ennek köszönhetően egyre felszabadultabban vártunk asztalunkra és arról beszélgettünk, hogy mennyire nem működne ez Magyarországon. Bizonyára akadna nem egy olyan szemfüles honfitársunk, aki feliratkozna a listára, fél óra alatt bepuszilna 1 – 2 liter bort, majd diszkréten távozna.
Jó egy óra elteltével asztalhoz vezettek bennünket. Személyre szabott pincérünk azonnal ott termett a kódexnek is beillő étlappal. A főfogásban már biztosak voltunk, de az előételek között még válogattunk egy kicsit. A hideg Gimco-bab saláta és a köpölyöző üveg alatt gőzölgő lazacos avokádótekercs mellé a séf specialitása is asztalunkra került: tengeri uborka fűszeres mártásban. Az Adriáról már jól ismertem ezeket a bájosnak távolról sem mondható, hurka alakú, sötétbarna tüskésbőrűeket, akik agresszió hatására - pl. vízből kiemelés – béltartalmuk kiürítésével reagálnak. Eszembe jutott, mennyire elszörnyedtem, amikor annak idején barátom mesélte, hogy a Távol-Keleten még ezt az ocsmányságot is megeszik. Most meg itt ültünk farkasszemet nézve a – hogy is fogalmazzak finoman de érthetően? - a mellékhelységből ismert salakanyagra emlékeztető teremtménnyel. És még meg is ettük. És milyen finom volt! Evolúciós szempontból ez volt a legalacsonyabb rendű állat, amit elfogyasztottam. Ennél lejjebb már nemigen süllyedhetek...
Borunk (Cabernet Sauvignon, Marlborough, Új-Zéland) igen csak megfogyatkozott, mire megérkezett egészben a pekingi kacsa, szószokkal, pálcika alakúra vágott zöldségekkel. Pincérünk pengeéles, kecsesen vékony bárddal és szakavatott mozdulatokkal vékony szeletekre vágta a sültet, majd rövid kiselőadást tartott arról a fogyasztás mikéntjéről. Kezdetnek a vékony ropogós bőrdarabokat cukorba mártjuk - ez császári ínyencségnek számít. Ha a bőrrel végeztünk, evőpálcika segítségével a papírvékony hússzeleteket tavaszi hagymával és zellerrel vékony palacsintába juttatjuk úgy, hogy az összetevők ne fedjék egymást. Kerül rá még egy kis édeskés hoi sin szósz, majd szintén evőpálcika segítségével visszahajtogatjuk a palacsintát, és megpróbáljuk két kézzel megragadva a szájunkhoz juttatni anélkül, hogy elemeire esne szét. Az első falat minden addigi várakozásért és megpróbáltatásért kárpótol. Kevés ilyen harmonikus, szofisztikált ízű és állagú étellel találkoztam (talán a parizeres zsömlét említhetném), érezni lehetett a technika több évszázados tökéletesítését. Behunyt szemem előtt suhogó sárga selyemruhák és hatalmas legyezőket tartó eunuchok jelentek meg. Igyekeztünk lassan enni, de valahogy nagyon hamar vége lett a lakomának. Utólag olvastuk, hogy a szertartásnak van egy harmadik stációja is: a madár maradékából húslevest főznek. Ez nálunk kimaradt, de mi így is elégedettek voltunk.
A józan ész azt diktálta volna, hogy hutongunkba visszatérve egyenesen fejest ugorjunk az ágyba, mi ehelyett még betértünk a szálló közelében található Ya bárba. Az előtérben három apró asztal állt, kettőnél fiatal párok búgtak, a harmadiknál kényelmes és üresen álló fotelek hívogattak minket egy „kilépő” koktél erejéig. A miniatűr bárpulttal szemben bambuszfonatú térelválasztó mögött egy nagyobb asztalnál kínai, míg a hátsó boxban, a legnagyobb asztalnál amerikai társaság múlatta az időt. Roskadozó könyvespolcok, a falakon vízfestmények, kellemes lounge-muzsika, hajmeresztő árak – akár Párizsban is lehettünk volna. Pedig Pekingben voltunk, Kínában. Akármilyen felfoghatatlan is volt.



Március 29.


Borongós időre ébredtünk biológiai óránk szerint hajnali 1-kor, bár errefelé ez már reggel 9 órának számított. Ráérős készülődésünk sietősre váltott, amikor realizáltuk, hogy Mao mauzóleuma délben bezár és több alkalmunk nem lesz arra, hogy meglátogassuk. A Nagy Testvér végső nyughelye természetesen a Mennyei Béke terén (Tienanmen) található. A világ legnagyobb köztere (területe alig marad el a Vatikánétól, vagyis kb. fél Margit-szigetnyi) nem volt mindig ilyen nagy, a Ming dinasztia idején még csak a Tiltott Városból az Ég Templomához vezető császári út része volt. A 19. században itt zajló harcok (harmadik ópiumháború, ill. boxerlázadás) során megsemmisült épületeket nem építették újra, így az út fokozatosan térré szélesedett. Mao idején eredeti méretének négyszeresére bővítették és lebetonozták, alkalmassá téve a diktatúrához méltó, akár 1 millió embert is megmozgató grandiózus tömegfelvonulásokra. A Tienanmen tér 1989-ben, a demokratikus változásokért békésen tüntetők lemészárlása után vált világszerte ismertté (a téren valójában senki nem halt meg, viszont a környező utcákban és az elkövetkező hajtóvadászat során minimum párszáz, de lehet, hogy több ezer civil vesztette életét). Ma a téren a régmúlt (Tiltott Város) és a közelmúlt (szürke kommunista épületek) néznek farkasszemet egymással, míg a katonák, rendőrök és térfigyelő kamerák segítségével kordában tartott tömeg békésen korzózik, ámul és sárkányt ereget.
Eredetileg metróval akartunk menni, de az idő rövidsége megint csak maradt a taxi. A tér déli oldalánál szálltunk ki és hamar realizáltuk, hogy ez a „köztér” erősen állami kontroll alatt áll. A teret kordon veszi körül és csak néhány ellenőrzött helyen lehet belépni, mi is jó negyedórát gyalogoltunk különböző aluljárókon keresztül, míg eljutottunk a legközelebbi bejárathoz. A térre be lehet vinni a táskát/fényképezőgépet, viszont a mauzóleumba nem. Ésszerű és praktikus módon a csomagmegőrző a biztonsági kapukon kívül található, jócskán megszívatva a felkészületlen utazókat. Szerencsére mi nem tartoztunk közéjük és csomagjainkat egy könyöklős, lökdösődős sorban állást követően leadtuk megőrzésre, mielőtt a térre beléptünk volna. Újabb eseménydús kínai sorban állást és reptéri biztonsági ellenőrzésre emlékeztető procedúra után bebocsátást nyertünk a térre.
Lehet vitatkozni azon, hogy Mao mauzóleuma mennyire tartozik Peking kötelező látnivalói közé – ezt Klári is szóvá tette. Szerintem ez is Kína történelmének memmentója, ugyanúgy, mint a fenséges császári épületek. Kettes oszlopban, fehér vonalakkal kijelölt útvonalon masíroztunk a tömeggel a szürke betonkocka felé. A bejáratnál szocialista-realista stílusú szoborcsoportok készítik fel a látogatót az ideológiai áhítottságra. Az előtérben az igazán elszántak még virágot is vásárolhatnak Mao-nak, bár a több száz, előre elkészített fehér virágcsokor látogatásunk alatt érintetlen maradt. A szentélyben félhomály uralkodott, középen narancssárgás fénnyel diszkréten megvilágított egy kristálykoporsóban ott feküdt egy zászlóval letakart test, aminek csak az arca volt szabadon. Míg Hanoiban Ho Si Minh-t két oldalról is meg lehetett szemlélni, itt csak a bal arcél jutott ki a nagyérdeműnek. Talán azért, mert még kevésbé volt élethű, mint déli kecskeszakállas diktátor-társa. Meg vagyok róla győződve, hogy a B tervként elkészült élethű viaszbábut járhattuk körbe, katonák által felügyelt lassú, de egyenletes tempóban. (Állítólag Mao halálakor az illetékesek hiába kilincseltek a balzsamozási technikáért jó referenciákkal rendelkező elvbarátaiknál. A Lenint évtizedek óta konzerváló Szovjetúnióval már régebben szakítottak, az említett Ho Si Minht szovjet segítséggel megőrző Vietnammal is elég fagyos volt a viszonyuk - így kénytelenek voltak saját kútfőből tartósítani.)
Mao sok szempontból egyedi 20. századi diktátor volt. Soha senki nem uralkodott ennyi ember fölött a világtörténelemben – a forradalom győzelmekor csaknem 600 millió embert tudhatott birodalmában, halálakor ez a szám meghaladta a 900 milliót (ez több ember, mint amennyi ma él összesen Európában és az USA-ban). Ráadásul ezt a hatalmas országot 1960-tól a szovjet blokkról leválva, önállóan sanyargatta. Érdekes módon a rendszer fenntartása – a többi kommunista és egyéb diktatúrával szemben - csak csekély létszámú titkosrendőrséget igényelt, a kontroll nagy részét a Vörös Könyv idézeteivel és folyamatosan változó szlogenekkel robotizált néptömegek besúgó munkája biztosította. Az elnyomás mértéke sem a szovjet mintát követve változott, míg ott az emberek az 50-es években túl voltak a nehezén, Kínában a legsötétebb időszak csak akkor kezdődött. Az 1958-ban meghirdetett Nagy Ugrás ipari országot vízionált az évezredek óta mezőgazdaságra épülő Kínában (egy kis „vas-és-acél-országa” áthallás), az eredmény: éhínség, 30 millió halott. Ezután a felsőbb körök megpróbálták Mao-t háttérbe szorítani, de ez csak néhány évre sikerült, 1966-ban diadalmasan visszatért a Kulturális Forradalom vezéreként. A Nagy Vezérhez fanatikusan hű Vörös Gárdisták az elkövetkező 10 évben igen alapos munkát végeztek a tradicionális kultúra megsemmisítésének terén - garázdálkodásuk nyomán felbecsülhetetlen értékű templomok, épületek, műkincsek semmisültek meg, nem beszélve a lemészárolt és megnyomorított embertömegekről. Mao 1976-ban bekövetkezett halála után még 3 évet kellett várni a viszonylagos nyitásra, ennyi időbe telt Teng Xiao Ping-nek megfékezni a Mao nyomdokába lépni igyekvő Négyek Bandáját. Mao munkásságának hivatalos megítélését – gondolom hosszas brainstorming-ot követően – a következőképpen számszerűsítették: 70 %-ban a helyes úton járt, de 30 %-ban követett el hibákat. Jó 30 év elteltével az emberek már nemigen foglalkoznak Mao-val és egyáltalán a politikával - az 1989-es vérengzés megértette velük, hogy a gazdasági nyitás nem jár demokratikus változásokkal, a Párt továbbra sem tűri meg a disszonáns felhangokat. A kínaiak életét évezredek óta átható filozófia, a konfucianizmus és az elmúlt néhány évtizedben rájuk telepedő kommunizmus annyiban hasonlít egymásra, hogy mindkettő ugyanazt a viselkedést javasolja az egyszeri embernek: „Törődj a saját dolgoddal”
Na, ezen is túl vagyunk, most már csak Lenin hiányzik a gyűjteményből. Hunyorogva léptünk ki a Tienanmen térre. Dél volt, de ezt csak az óránkról tudtuk. A metsző hidegben a szürke égbolt kósza hópelyheket engedett szabadjára. Amerre a szem ellátott, emberek nyüzsögtek, mögöttük a tér oldalán az 50-es évek dicső hírmondói: Országos Népi Gyűlés, Forradalomtörténeti Múzeum, Nemzeti Múzeum. Észak felé haladva még megkerültük a Népi Hősök Emlékművét, és a hatalmas Mao poszterrel díszített Mennyei Béke Kapuja felé vettük utunkat. A tér névadó kapuja egyben a köznéptől évszázadokon át elzárt Tiltott Város bejárata is. Annak idején, amikor a császárok elhagyták a Tiltott Várost, hogy az Ég templomában újévi áldozatot mutassanak be, az első szertartásra mindig ennél a kapunál került sor. Mao is stílusosan itt kiáltotta ki a köztársaságot 1949 október 1.-jén, majd hosszú éveken át innen integetett a levegőben lóbált többszázezer vörös könyvecskének.
A Tiltott Város, a Mennyei Birodalom központja, mai helyét a 15. század elején foglalta el. Nevének megfelelően egyszerű földi halandó nem tehette be ide a lábát. A méretes várárokkal és 10 méteres falakkal körbevett palotakomplexumban császárok sora élt és uralkodott, családja, valamint sok ezer ágyas, hivatalnok, szolgálólány és eunuch társaságában. Éjszakára a hivatalnokok és a császári rokonok elhagyták a Tiltott várost és a császár maradt az egyetlen felnőtt férfi a palotában – az eunuchokon kívül. Az utóbbiak általában szegény családok gyermekei voltak, akiknél a tizenéves korukban végrehajtott kasztrálás biztosította, hogy későbbi udvari szolgálatuk során a „háremhölgyek” minden kétséget kizárólag császári utódokat hozhassanak a világra. A kezdetleges orvosi beavatkozás szövődményeibe sok eunuch-jelölt belehalt, a túlélők meg életük végéig inkontinensek maradtak (vizeletszaggal színesítve a paloták illat-kavalkádját). A lakók számára a Tiltott Város leginkább egy luxusbörtönre emlékeztetett. A császári ágyasok a szertartásos öltözködésen, fürdésen, étkezéseken kívül maximum a palotájuk kertjében való sétálgatással üthették agyon az időt, miközben eunuchok és szolgálólányok hada gondoskodott róla, hogy soha ne legyenek egyedül (még szükségük elvégzésekor sem). A hölgyek közül többen hiába várták a császár intim látogatását, fizikai képtelenség lett volna az uralkodó részéről a birodalom igazgatása mellett végiglátogatni mind a háromezer ágyasát. A kiöregedett feleségek külön negyedben éltek, ahol a több évtizedes frusztráltság levezetéseként hímzésbe, intrikába, miszticizmusba és elmebajba menekültek. Ha lehet, a császárnak még rosszabb dolga volt. Hajnali 3-kor kelt, hiszen 5 órakor már kezdetét vette a császári audiencia. Napjának minden egyes perce szigorúan meghatározott rendben zajlott. Ha a sok öltöztetés, fürdés, étkezés és végeláthatatlan audienciák után még volt ereje és kedve, valamelyik ágyasa karjában vigasztalódhatott. Ugyan szabadabban mozoghatott a paloták között, de még a szomszédos terembe is gyaloghintón kellett mennie, eunuchok és szolgálólányok népes seregének kíséretében. Volt aki csak felvezetett, volt aki a császár ruháját cipelte, volt aki az éjjeliedényt (hátha őfelsége az „utazás” során át akar öltözni vagy esetleg elkapja a szükség). Ez így ment az utolsó kínai császár, Pu Yi idejéig, azaz egészen 1912-ig.
A Tiltott Város politikai kozmológiában betöltött szerepét mindennél jobban mutatja másik elnevezése: Bíbor Város. A bíbor ugyanis a Sarkcsillag színe volt, amit a Mindenség központjának gondoltak. Hiszen a Tiltott Várost nem holmi halandó király, hanem az Ég Fia hajlékául szánták, aki az Ég által kijelölt közvetítő a Menny (yang) és a Föld (yin) között. A palota-együttes mértani pontosságú négyzethálós geometrikus alapszerkezete hűen tükrözi a császári Kína társadalmának szigorú, hierarchikus felépítését. Az épületek észak-déli irányú tengely mentén helyezkednek el úgy, hogy a legfontosabb bejáratok dél felé néznek. A kapuk, pavilonok és paloták elnevezésében dominálnak a konfuciánius filozófia kifejezései: a ”harmónia”, a „béke” és a „csend” végtelen kombinációja. A híres kínai számmisztika sem maradhat el: a császári kapukat díszítő gombok száma mindenhol 81, azaz 9x9. A 9, a legnagyobb egyjegyű páratlan szám, a kínai filozófiában a yang legnagyobb értékének felel meg. A yang testesítette meg a természet pozitív, férfi őselemét.
A Mennyei Béke kapuja után megvettük belépőjegyünket, majd elindultunk észak felé a Külső udvaron A Függőleges kapu után következett a masszív Dél kapuja, ami a tulajdonképpeni bejárat a Belső udvarba. 38 méteres magasságával ez a palota legmagasabb kapuja, öt bástyája az öt alapvető konfuciánus erényre utal (igazságosság, emberség, kötelességtudat, szülőtisztesség és hűség). A Tiltott Várost manapság a császári udvar helyett belföldi turisták átláthatatlan tömege népesíti be. Velük együtt hömpölyögtünk a márványlépcsőkön, grandiózus udvarokon, díszes kapukon át. A Legfelsőbb Harmónia csarnokában a híres Sárkánytrónushoz egyszerűen nem fértünk oda a lökdösődő, kiabáló turistacsoportoktól. Próbáltuk magunk elé képzelni az eunuchok kíséretében felvonuló császárt, a hímzett selyemköntösben elsiető hivatalnokokat, a tovasuhanó díszes gyaloghintókat – nem sok sikerrel. Nem tudtunk elvonatkoztatni az egyensapkás, idegenvezetői esernyőket követő csoportok kellemetlen hadától. Egyszerűen túl sokan voltak. Tudtuk persze, hogy így lesz, de valahogy abban reménykedtünk, hogy ez nem fog ennyire érződni a turista-látványosságoknál. A Középső Összhang csarnoka, a Gondviselő Összhang csarnoka, és a Mennyei Tisztaság kapuja után már nagyon átfagytunk és elegünk lett az emberekből, így beültünk egy teázóba, ami a Császári kertre nézett. Kissé átmelegedve és a sziklás-növényes látványtól jobb kedvre derülve még egy ideig bóklásztunk az oldalsó paloták és udvarok között, aztán rájöttünk, hogy töredékét sem tudjuk megnézni: összesen majdnem 9000 helység található a Tiltott Városban. Az Északi kijárat felé haladva még bekeveredtünk egy (állítólag) képzős diákok festményeiből rendezett kiállításra, ahol azonnal beleszerettünk egy négy évszakot ábrázoló kompozícióba. Az alkotó, egy fiatal lány készséggel és meglepően jó angolsággal elmagyarázta művei szimbolikáját, mi meg némi alkudozás után meg is vettük mind a négy képet.
Muszáj volt hazaugranunk a szállodába kicsit átmelegedni és kifújni magunkat. A „pihenőidőt” én arra használtam fel, hogy körbeérdeklődtem néhány helyen a Nagy Falhoz irányuló túrákat illetően, végül ez egyik helyen (ami inkább volt étterem, mint utazási iroda) kialkudtam másnapra egy privát autót, ami a kirándulás után letesz minket a reptéren, hogy folytathassuk tovább utunkat Xian felé.
Peking egyik legjelentősebb temploma érdekes módon a Tibeten kívüli legnagyobb tekintélyű lámaista templom, a Yonghe-yong (végtelen Béke-palota). A száműzetésben élő tibeti és a regnáló kínai kormányzat közismert ellentétének fényében nehéz megérteni, hogy a tibeti buddhizmus valójában nagyon is elfogadott Kínában, a dalai láma után következő második vallási méltósággal, a pancsen lámával például Peking igen csak jóban van. A Láma templom méltóságteljesen húzódik meg szürke, sokemeletes épületek gyűrűjében. A déli főkapun belépve egy kerten át a belső udvarba jutottunk. Itt már nagyban folyt a szabadtéri imádkozás, hatalmas csokor füstölőt lóbálva meglepően sokan adták át magukat a vallási áhitatnak. A templom további felépítése kicsit a Tiltott Városra emlékeztetett: díszes pavilonok és kapuk váltakoztak udvarokkal. Az oltárokon a Buddhák mellett nagyon szigorú arcú, leginkább szilaj kínai hadvezérre emlékeztető szobrok álltak, mintha testőrök lennének. Az oltárok körüli szobrok között néhol igen érdekes, erotikus témájú Buddha ábrázolással is találkoztunk, a kedvencünk a 34 karú, szigorú arcú változat volt, akinek ölében egy nő „lovagolt”. Kíváncsiak lettünk volna a bordélyházban is igen jól mutató szobor eredetére, de útikönyvünk csak a száraz építészet leírására hagyatkozott.

Vacsoránkat a Donghuamen éjszakai piacon költöttük el. Megbámultuk a sült skorpiókat, selyemhernyókat és tengeri kígyókat, majd maradtunk a garnélánál, a tofunál, meg néhány ismeretlen, de biztosan növényi eredetű finomságnál. Mintha még nem lett volna elég programunk, este még elmentünk megnézni egy kung-fu előadást a Vörös Színházban. A kínai harcművészet talán legkeményebb vállfaja a Shaolin templomban született az 5. század környékén, ahol a szerzetesek a monostor kincseinek védelmére különböző állatok (sárkány, kígyó, tigris, leopárd, daru) mozgásait leutánozva alakítottak ki sajátságos önvédelmi technikájukat. A tökéletes fizikai kondíció mellett a lelki felkészültségre és koncentrációra is nagy súlyt fektettek. Ennek jegyében az előadás elején többször is kihangsúlyozták, hogy tilos a vaku használata, különben a szerzetesek kizökkennek a koncentrációból (és például a téglák helyett fejek törnek össze). A közönség túlnyomó részben fehérekből állt, evvel összhangban az előadás angol kísérőszöveggel folyt, kínai feliratozással. A sok elképesztő akrobatikus és harci jelenetet kerek történetbe ágyazták: egy fiatal fiú kerül felvételre a monostorba, ahol egy idősebb tanító mesél neki egy másik fiatal fiúról, aki egykoron hasonló, félelemmel vegyes elvárásokkal lépett át ugyanezen a kapun. A végére kiderül, hogy a sok külső és belső küzdelem után az igaz utat végül megtaláló szerzetes története magáé a mesélőé. Az előadásban itt-ott felbukkanó női szereplők értelemszerűen nem szerzetesek, hanem színészek voltak.
Az előadás után végre nem siettünk sehova, így metróval mentünk. A sötétben nyomasztó lakótelepi épületek között baktattunk vagy fél órát a legközelebbi metrómegállóig. A jegykiadó automata nem volt valami egyértelmű, de az egyik BKV alkalmazott azonnal ott termett és készségesen (kézzel-lábbal) a segítségünkre sietett. Meglepően modern metrószerelvényen suhantunk át a városon, jellegtelen metróállomásokat magunk mögött hagyva. A Láma templom közelében az egyik hutong labirintusában megpróbáltuk megkeresni az Eje bárt, ami útikönyvünk szerint Peking egyik leghangulatosabbika. Zárva volt. Újabb fél óra gyaloglás következett a minden sármot nélkülöző nagyvárosban, majd végül megint csak a tegnapi Ya bárba estünk be. Néhány ital után hiába kerestem a toalettet, a pincér a sarkon levő nyilvános intézmény felé mutogatott. Ezekből százméterenként van egy, mert a hutongok házainak jó részében nincs WC.
Ennyi jutott nekünk első közelítésben Pekingből, de egyöntetűen megegyeztünk abban, hogy ennyi elég is volt. Jelentéktelenebb, szakadtabb és koszosabb városok is sokkal mélyebb benyomást tettek ránk, mint ez a híres császárváros. Egy valami nagyon hiányzott belőle, amit talán a Vörös Gárdisták öltek ki belőle: a lélek. Megpróbáltuk szeretni, de nem sikerült. Talán majd legközelebb.


www.hatizsak.com
Értékeld az élménybeszámolót!
6.9 (16 szavazat)
Lépj be az értékeléshez!
Hozzászólások:
zebrina - 2009.06.03. 19:28

Szia rider71! Nagyon kedvelem a beszámolóidat, ez is tetszett, köszi.

blackdogone - 2009.06.03. 13:15

Olvasmányos, érdekes volt!


Ahhoz, hogy hozzászólhass válaszd a belépést vagy regisztrálj, ha még nem vagy tagjanik közt!

Az élménybeszámolóhoz tartozó

album

Ajánljuk

még figyelmedbe

Magyar  Română  Slovenčina