London - 4 napos városnézés, gyerekekkel

Egyesült Királyság London

Ott-tartózkodás ideje: 2009. ápr. 08.  - 2009. ápr. 12. (4 nap)

4 hozzászólás I 13 319 látogató olvasta. Rögzítve: 2009. jún. 05. küldd el ismerősödnek
Oszd meg ezt az oldalt!
avatar Topi Beszámolója

Cimkék: gyerekek  városnézés 

2009. április 8.

Minden a tervek szerint alakult. A két gyerek délután szülinapi partira volt hivatalos, ahonnan alig tudtuk elcibálni őket. Beraktuk őket a kocsiba és egy kis álmérgelődés után elindultunk. Már a gyorsforgalmin jártunk, mikor feltünt nekik, hogy nem hazafele tartunk. J Kicsit figyelemeltereltünk, hogy másfelől megyünk haza, de sajnos hamar lebuktunk, mert a fapados parkolóban nagy betűkkel ki volt írva: Repülőtéri parkoló. Na, ekkor kezdődött az égig ugrálás és hatalmas örömködés, még egy ideig jött a de hova?, de hova?, és nem hitték el sem Kamcsatkát, sem Debrecent. Aztán hamar kiderült, hogy London, és annyira édesek voltak, csak vihorásztak, ugrándoztak, ölelgettek minket is, meg egymást is. Már csak ezért is megérte, bár egy kicsit drága volt, hogy kapjunk pár ölelést. A repülőút sima volt, a fiam rátapadt az ablakra, Bocika aludt egy sort, mi pedig szociológiai tanulmányt végeztünk egy kis magyar csoportról, közben próbáltuk titkolni, hogy mi is e nációhoz tartozunk. Sok minden kiderült róluk ez idő alatt, fülelni sem kellett, mert tapasztalataikat szinte üvöltve osztották meg az egyszerű néppel. Kiderült, hogy 1. nagyon tapasztalt utazók, már Londonban is jártak és mindhárman tudják, hol van a kijárat a buszhoz. 2. a női tag fél a repüléstől, de a két erős férfi kedvesen támogatja őt ebben a nehéz helyzetben, és percenként kommentálják neki, hogy éppen mi a helyzet, ne féljen, csak a kerekét húzza be a repülő, ne aggódjon ez csak egy kis turbulencia, nyeljen nagyokat, mert emelkednek, stb. 3. az egyik kakukkos óra volt előző életében és kényszeresen bemondta az időt ca. negyedóránként, és azt is hozzátette, hogy hány perc van még az érkezésig. Szóval számolni is tudott. Negyed éjfél volt, mire megérkeztünk, de hamar megkaptuk a csomagjainkat, és csont nélkül megtaláltuk a vonatot. Itt becsúszott egy kis hiba a számításainkba, mert mi internetes kártyával foglaltuk a jegyünket, ez a kártya viszont azonosítót nem tartalmaz, tehát nem tudtuk az automatából kinyerni a hivatalos jegyünket, viszont információ már nem működött. Választhattunk, hogy beállunk a kb. 50 méteres sorba a jegypénztárhoz, és lekéssük a vonatot, vagy csak a kinyomtatott bizonylattal, de hivatalos jegy nélkül utazunk. Így hát fellszálltunk, és reménykedtünk, hogy ilyenkor már nem jár ellenőr. Nem volt szerencsénk, illetve szerencsénk volt, mert ellenőr volt ugyan, de elfogadta a bizonylaunkat jegy gyanánt. Éjfél körül értünk a Victoria stationra, és innen kb. 5 perces séta után a szállodába. Fél egykor már aludtunk is.

2009. április 9.

Pár szó a szállodáról. Nagyon jó helyen van, kívülről nagyon jól néz ki, londoni viszonylatban nagyon olcsó, és nagyon trééé. Annyira, hogy az már szinte jó. Egy régi kollégiumból lett átalakítva, az angolokra jellemző igénytelenséggel. Tiszta, de annyira kopott az egész, hogy emiatt szinte koszosnak néz ki. A reggel pirítós szaga olyan mélyen beleívódott a falakba, hogy állandóan érezni. A patinás lépcsőházban, nyikorgó lépcső, olyan széles korláttal, ami kizárólag arra teremtetett, hogy gyerekek csúszkáljanak rajta, ami persze lehetetlen, mert 3 emeletes. Nagyon hangulatos az egész, mintha egy Mary Poppins könyvbe pottyant volna az ember. És ugyanez az érzése, ha az ablakon kinéz is. Annyira tipikusan angol ez a környék, az egyforma piros téglás, fehér korlátos házakkal, hogy az ember szinte várja, hogy felbukkanjon Mary a kis esernyőjével. A reggeli, minő csoda, pirítós, vajjal, lekvárral, leheletvékony sajttal és felvágottal, croissant, és gabonapehely. Minden áldott nap. De nem panaszkodunk, nem ezért vagyunk itt, a lényeg most, hogy jóllakunk. Reggeli után irány a város. Elsőként szembejön a Westminster Chatedral. Ez nem az apátság, hanem „csak” a katedrális, de kár lenne kihagyni, nagyon szép, és egy saroknyira van a szállótól. Egyébként anglia legnagyobb katolikus temploma. Tényleg hatalmas, de meglep egy kicsit az emberközpontúság, ami jellemzi. Nincs belépőjegy és ezt hangoztatják is, kb így: „Templomunkban nincs belépőjegy, mert nem szeretnénk, hogy bárkinek is anyagi gondot jelentsen az ájtatosság és elmélkedés. Azonban napi 3000 fontba kerül, hogy megtartsuk a templomot jelenlegi állapotában, ha módod van rá, kérlek adakozz a templom javára” Hogy még jobban megkönnyítsék a dolgot, különböző ládikáknál lehet adakozni, amikre rá van írva, hogy mire szánják a benne gyűlögető összeget. Lehet adakozni a szertartásokra, a templom fenntartásra, a katolikus feladatok segítésére, iskolai és ápolási feladatok végzésére, gyermekétkeztetésre, stb. Nagyon korrekt és valahogy itt elhiszem, hogy erre is költik. A másik meglepő a templom belsejében levő kávézó volt, amit úgy hirdetnek, hogy, ha elfáradtál a templom csodálásában, vagy az imádságban, akkor frissítsd fel magad nálunk. A harmadik jópofa dolog a szenteltvíz volt. Ez ugyanis csapon keresztül folyik a kis medencébe, és mellette kis papír figyelmeztet, hogy használat után zárd jól el a csapot, kárba ne folyjon a drága szenteltvíz. A Ezután a kis kitérő után visszamegyünk a Victoriára és veszünk egy 3 napos bérletet. Illetve napijegyeket veszünk 3 napra. Ez a felnőtteknek 5,70 font (az 1-es, 2-es szektorra, ami teljesen lefedi a főbb látványosságokat) 12 éves kortól 1 font ez alatt ingyenes. 11 metróvonaluk van, időnként több száz métert gyalogolunk a föld alatt az egyik vonaltól a másikig. Viszont átlátható és egyszerű a metrótérképük, egyetlen eltévedés nélkül jutottunk el mindenhova. Rögtön ki is próbáljuk, és elmegyünk a város szivébe a Tower of Londonba. A pénztárnál hatalmas sor, mint mindenhol. A családi belépőjegy: 47 font. Rengetegen vannak. Kb. félórás sorbanállás után jutunk be. Először végigsétálunk a várfalon. Ez a séta ennyi ember között azért inkább nyomulást jelent. Az viszont nagyon szimpatikus, hogy mindenhol gondolnak a gyerekekre és a gyereklelkű felnőttekre és mindenhol van valami interaktív dolog. Hol egy korabeli sisakot lehet felpróbálni, vagy legalább megtapizni, hol mozgó csatajeleneteket megcsodálni. Az idegenvezetők díszes korabeli ruhákban vannak, félóránként indul vezetés, amire bárki csatlakozhat, és igazán látványosan, színészhez illő beleéléssel adják elő a tudnivalókat a jóemberek. Pedig nyílván minden nap ezt csinálják, többször is. Meg akartuk nézni a kincsesházat, de akkora sor állt előtte, hogy ezt már nem vette be a gyomrunk. Megcsodáltuk inkább a hollókat (amik akkorák, mintha kisebb kutyák lennének) és sorbaálltunk a „gyilkolászáshoz beöltözve” című kiállításra. VIII. Henrik nagy ember volt. Szó szerint. Abban a korban 184 cm magassága eleve elismerést keltett, ehhez még hozzájön tekintélyt parancsoló kiállása, és vagy 40 kiló páncél rajta. Meg nem állt előtte ember, ha ő nem akarta. Elég sokáig élvezkedtünk a páncélok között, nagyon szép volt. Meg is éheztünk közben, úgyhogy nyomtunk egy szolid fish and chipset egy közeli étkezdében a Tower Bridge lábánál. (28 font) Aztán, miután kipihentük magunkat megcsodáltuk a Tower Bridge-t és természetesen felmentünk a Belfast csatahajóra. Ezt már akkor tudtam, hogy így lesz, mikor a várfalon sétálva a férjemnek rárévedt, és felcsillant a tekintete. Innentől kezdve valahogy egyre közelebb kerültünk hozzá. Európa egyetlen megmaradt II. Világháborús csatahajója valóban impozáns látvány és feledhetetlen emlék. Tetőtől, talpig be lehet járni és simán el lehet tévedni benne. Mi egyszer tértünk le az ajánlott útvonalról és soha többet nem találtunk vissza arra a pontra, ahonnan folytatni akartuk az utat. Nagyon-nagyon jó volt. Aki gyerekkel megy, az semmiképpen ne hagyja ki! Szinte mindenhez szabad hozzányúlni, tekergetni, ha valamit nem szabad, akkor azt elkerítik, így nem kell állandóan szégyenkezve rászólni a mindent összefogdosni akaró gyerekekre. Miután több órát eltöltöttünk a hajón visszavánszorogtunk a szállásra. Próbáltunk pihenni egy kicsit, mert nagy okosan rögtön aznapra rendeltünk egy színházjegyet. Ehhez most nem sok kedvünk volt így hullafáradtan, de reméltem egy kis szunyóka után felderül a férjem és gyerekem elkínzott pillantása, amit hitetelenkedve, némán szegeznek rám szegények, és üvölt rólük, hogy szííínhááázzz? Itt? Most? Ezt nem ronthatod így el! De pedig J Úgyhogy el is indulunk, és nagyon hamar megtaláljuk a színházat. Pattogatott kukoricát nem veszünk, mert szívszélhüdés kerülget az 5 font hallatán, amit kereken 1 liternyiért szeretnének elkérni. A We will rock you-t nézzük meg, és egy pillanat alatt elkáprázik mindenki szeme a baromi jó díszletek, jelmezek, fény- és hangeffektek láttán, hallatán. Aztán maradunk is így a végéig. Kicsit tudnak énekelni, és hihetetlen, hogy egy ilyen bugyuta történetet, ennyire élvezhetően és remekül elő tudnak adni. A zene meg! Hát mi ebben nőttünk fel persze, és egyik nagy élményünk a budapesti Queen koncert, de a gyerekek is tátott szájjal hallgattak. A helyiek pedig? Rettenetesen szórakoztató volt látni önfeledt szórakozásukat. Nagymama korú hajdani csápolómesterek tapsolnak és verik a ritmust. Úgy vettük észre, itt nem olyan kuriózum színházba járni, nem is öltöznek ki annyira, inkább élvezik csak úgy simán. Aztán hazakerültünk és ma azért kicsit korábban, már 11-kor alhatunk is.


2009. április 10.

No sokáig nem alhatunk, mert még otthon lefoglaltunk 4 jegyet a London Eye-ra, méghozzá 10 órára. Úgyhogy a változatlan reggeli után neki is vágtunk gyalogosan az útnak. Elsétálunk a Westminster Abbey mellett, ami zárva van a húsvéti előkészületek miatt, aztán a Parlament és a Big Ben mellett, amit majd visszafele megnézünk és lassan ott is vagyunk. Még nem indult el, és annyira hatalmas (135 méter magas), hogy a gyerekek a borzongás izgalmát nem tudják leplezni, és férjem a maga elég nagy tériszonyával is aggódva szemléli. Az interneten rendelt jegyet gond nélkül megkapjuk, aztán beállunk a már megszokott szép hosszú sorba. A biztonsági őrök marconán szemlélik lányom plüssállatkáját, a barikát, és jegyet követelnek tőle is méghozzá fapofával, de ahogy a lányom arca a hitetlenkedőről a felháborodott vörösre vált, úgy nevetik el magukat, így aztán találkoztunk az angol humorral is, nem először, és nem utoljára utunk során. Az idővel most kivételesen nagy szerencsénk volt. Egész végig hideg, nyirkos, ködös volt az idő, szinte állandóan szemerkélő esővel, de most legalább annyira kitisztult, hogy még fényképezni is tudunk. Nagyon szép innen fentről London. Megtaláljuk a tegnapi helyeket is, ahol már jártunk és persze alaposan megbámuljuk az egész várost. Van rá idő, mert majdnem félóra, míg teljesen körbemegy az óriáskerék. Utána visszasétálunk a Big Ben felé, és közelebbről is megnézegetjük a parlamenti negyedet. Kapunk egy kis ízelítőt a kulturált tüntetésből is. Ugyanis itt élő sri lankai emberek tüntetnek folyamatosan azért, hogy egy kicsit szóljon már bele a nagyvilág abba az öldöklésbe, ami náluk folyik. Láttunk felvonulást is, és a parlament előtt folyamatosan ott sátraznak, hangosbeszélőn kiabálnak, és szórólapokat osztogatnak, olyan iszonyatos fényképekkel, hogy kikaptam a gyerek kezéből, mikor éppen az anyja hasából kivágott, halott, pár hónapos magzatot kezdte volna nézegetni. De teljesen kulturált az egész. A rendőrök hatalmas erőkkel biztosítják a tüntetést, de ez nem akadályozza meg őket, hogy együtt kávézzanak a sátrak mellett. Végigkísérték a felvonulást is, de úgy mentek egymás mellett, hogy először (mivel a rendőrök mentek elől) azt hittem ők demonstrálnak. No mindegy, metróra szálltunk és elmentünk a Science Múzeumba. Mivel ünnepnap van, ma minden múzeum ingyenes, csak az extra kiállításokra kell külön jegyet venni. Ez a múzeum olyan egy kicsit, mint nálunk a csodák palotája. Viszont az ingyenesség miatt hatalmas a tömeg. Miután kimulattuk magunkat a hajózásos interaktív szakaszon, ahol lehetett morzézni, fényjelezni, zászlókat húzogatni, vitorlázni, meg egy toronydarun csomagokat pakolni, rettenetesen elfáradtunk. Csináltunk még egy jókora örvényt, felhúztunk pár vasmacskát, aztán kimenekültünk az egyre nagyobb tömegből. Ebédeltünk, és a férjem a lánnyal visszament a szállásra aludni egyet. Mi is fáradtak voltunk a fiammal, de ha most nem nézzük meg a természettudományi múzeumot, akkor soha. Szétváltunk hát, és mi továbbvánszorogtunk. Na, ez is fergeteges volt. Akkora böhöm csontvázakat láttunk, hogy nálunk be se férne a múzeumba (bár azt is nagyon szeretjük). A fiam valami fantasztikus volt. Sorolta a dínók latin neveit a csontvázak alapján, és én még véletlenül sem találtam ki, mi micsoda. Valahogy kívül esett eddig az érdeklődési körömön. Amit brontoszaurusnak néztem, az apatoszaurus volt, amit velociraptornak, az oviraptor és így tovább. Egyedül a triceratopsot találtam el. Közben fiam állandóan azzal a szemrehányással nézett rám, mint akinek most omlik össze évekig tartó nevelői munkája. Hogy lenne brontoszaurusz, hát nem látod a fejét, meg a farkán a mittudoménmit? Velociraptor? És a mérete? Szerinted ekkora volt? Ugyan már, ez nem lehet t-rex, nézd meg a melső lábait, és a feje sem ilyen, szerintem ez...itt mondott egy nevet, amit nem tudtam megjegyezni, de tényleg az volt. A végén volt egy szoba, ahol pedig egy igazi T-Rex lakott. Na jó modell, de mozgott, üvöltött, jött a földből a pára, meg minden, ami ahhoz kellett, hogy a kicsik felkéretkezzenek az apjuk ölébe. A fiam vigyorgott folyamatosan, mint a tejbetök, és fényképezett orrba-szájba, hogy megmutogathassa szegény otthon maradt Bocikának (aki a húga). Azért nem akarom fényezni a gyereket, teljesen világos, hogy nem az elmaradt látnivalókat akarta ezzel közelebb vinni a húgához, inkább az írigység szikráját akarta kicsiholni belőle. Késő délután értünk haza, a TV-ben pont a Némó nyomában ment, természetesen angolul, és miután azt megnéztük ágybabújtunk, és úgy aludtunk reggelig, mint akit fejbevertek.


2009. április 11.

Ma hajózni fogunk a Temzén. A hajózás nálunk sarkalatos pont. Bárhova megyünk muszáj keresni valami tavat, folyót, tengert, amire ki lehet menni hajóval is. Pár évvel ezelőtt a gyerekek nyomásának engedve már egy kompra szálltunk fel, ami a helyi halászokat vitte a belső kikötőből a külsőbe legalább 50 méteres távolságra, csak hogy meglegyen a hajózás feeling is. A csónakosnak gyanúsak voltunk a 4. kör után már, de leeshetett neki, hogy mi végett hajózunk itt oda-vissza, mert egy idő után a átadta a fiamnak a tengerészsapkáját és a kormányt egy pár percre. Örök hálám neki ezért a nemes gesztusért, amivel bearanyozta egy akkor 9 éves kölyök napját. Nos most is eljött a hajózás napja. A parlamentnél szálltunk fel a hajóra. Nagyon jó hely ez a London. Olyan kis apró figyelmességeket tartogat az embernek, ami összadódva már nagyon sokat jelent. Ilyen kis dolgok például, hogy szinte mindenhol vannak családi jegyek. Vagy az, hogy nem kell szólni külön, mindenhol tájékoztatnak a legnagyobb kedvezményről. És ami miatt ezt pont itt jegyzem meg az, hogy mikor vettük a hajójegyet, megkérdezték van-e érvényes bérletünk aznapra. És mikor kiderült, hogy van, akkor adtak egy komoly kedvezményt a jegyből. Ezek kis dolgok ugyan, de nagyon jól esnek az embernek. A hajón egyébként hideg volt, sőt nagyon hideg. Egyedül a fiam bírta, én kitartottam mellette, de párszor le kellett mennem az alsó részre, hogy felmelegedjek. Az idő egyébként elég szörnyű volt egész végig. Napot tán egyszer láttunk, bár egyértelműen eső sem volt. Végig az a nyúlós, nyálkás, truttyos idő, ami beveszi magát az ember ruhái alá, és nap végére teljesen átfagy annak ellenére, hogy hideg sincs nagyon, és eső sincs egyértelműen. Mindegy ezt Londonnal együtt kell szeretni, mert ha egyszer ilyen, hát ilyen. A Greenwich-hez mentünk egyébként. Bő egyórai utazás után értünk oda. Hogy milyen gyönyörű házakat láttunk a part mentén végig! Szinte bármelyikben szivesen ellaktam volna. Amikor megérkeztünk rögtön egy nagyon szomorú hír ért minket. Ugyanis a Cutty Sark be van most deszkázva, még csak kukucskálni sem lehet, mert felújjítják az egészet. Hát ez nagyon fájt, főleg hajómániás férjemnek, de én is kíváncsi lettem volna rá, sokkal inkább, mint a Belfast hadihajóra. Hát ide bizony vissza kell még jönni emiatt. J Viszont a National Maritime Museum valami fantasztikus volt. Feledtette velünk a szomorúságot. Főleg, hogy nagyon előrelátóan a tetején kezdtük, így egy hajószimulátorral, ami ott van, és a gyerekek szemében a nagy csúcspontja volt, háromszor is tudtunk játszani, addigra ért fel a tömeg ide. De az egész múzeum valami hihetetlen. Hiába hajós nemzet ez. Aztán egy gyönyörű dombon felkapaszkodtunk a régi királyi obszervatóriumhoz, és megnéztük a Greenwich vonalát, aminek kedvéért még a múzeum házát is kettévágták. Nagyon mókás volt, főleg a rengeteg ember, aki mind szétvetett lábakkal állt a vonal felett és úgy fényképezkedik. Itt még megcsodáltunk egy nagyon régi teleszkópot, ami a fajtájában a 7. legnagyobb a világon, de mindenképpen az egyik legrégebbi. Egy parkon keresztül, ahol gyönyörű szürke bundás mókusokat is láttunk, visszamentünk a Temze-partjára, és egy vitorlás nevű étteremben megebédeltünk. Persze mi mást, mint fish and chipset. A fiam próbált mást, de nem jönnek be nagyon az igazi, tradicionális angol kaják. Viszont kóstoltunk almás pitét, vanilia puding öntettel, volt akinek ízlett, volt akinek nem. Ebéd után viháncoltunk egy jót, ugyanis tetőzött a dagály, és a parti út legtetejét nyaldossa a víz. Mivel szeles idő van, és hullámzik erősen a víz, igen kellett figyelni, és ugrálni az útra ki- kicsapó hullámok miatt. A hajónk 16-kor indult vissza a kikötőből, természetesen visszafele is fent vacogtam a naggyal, míg az okos lány, meg az apja a hajó meleg belsejében szundizott. Hajózás után egy rövid sétát tettünk még, vettünk pár szendvicset, meg pár ajándékot a boltokban, aztán visszatántorogtunk a szállásra, és megint csak jól aludtunk.


2009. április 12.

Szörnyű hamar eljönnek ezek az utolsó napok. A repülőtérre 14 órára kell kiérni, így ma már csak a környéken kavarunk egy sort. Itt is van bőven látnivaló, direkt ezt hagytuk utolsónak. Elsőnek a Buckingham Palace-t néztük meg, és a gyerekek elgondolkodtak rajta, hogy tán királyoknak kéne lennünk, és milyen klassz is lenne az. Azért aránylag hamar sikerült rávilágítanunk a királylét hátrányaira, úgyhogy azt hiszem végülis megelégedtek a saját keserű sorsukkal. A palota és az őrök megbámulása után a St. James Parkban sétáltunk rengeteget. Megint találkoztunk az angol humor megnyílvánulásával. A park ugyanis tele van mókussal, akik már annyira elvárják a kaját, hogy az ember lábszárán felszaladnak, ha csemegét sejtenek a markában. Nálunk volt műzliszelet, és azért ez csak jobb, mint a szendvics felkiáltással ezzel etették a gyerekek a mókusokat. A helyi parkőrök viszont leálltak a két gyerek mögé, és szapora szóáradattal kisöpörték a markukból a műzlit, és közben időnként megfenyegették a lurkókat. Minden mozdulaukból egyértelmű volt, hogy az etetés ellen tiltakoznak. Mivel mi pont előtte néztük végéig egy másik gyereknél ugyanezt a produkciót, nem aggódtunk különösképpen, inkább vigyorogtunk egy sort, hogy hirtelen milyen tisztelettudóak is lettek a gyerekeink. Aztán a végkifejlet az volt, hogy mindketten kaptak egy nagyon barátságos mosolyt, és egy-egy hatalmas marék földimogyorót. Ennek a parknak a másik nevezetessége, hogy egy hatalmas tó van a belsejében, ami szabályos madárrezervátumként működik. Rengeteg féle madarat láttunk, teljesen körbe van kerítve, és igaz ugyan, hogy csak jelzésértékű a kerítés, de valahogy nem láttunk vásott kölyköt bemászni. Tulajdonképpen tetszik, ahogyan az angolok a gyerekekhez viszonyulnak. Amit nem szabad, azt egyértelműen jelzik. Ha nem szabad hozzányúlni, bekerítik, vagy elfedik. Ezen kívül mindent szabad, és ha mégsem, akkor megakadályozzák. A biztonsági őrnek joga van leszedni a gyereket a kerítésről, és már néz is körül a szülők után, akik nem megsértődnek ezen és kikérik maguknak, hanem átveszik a gyereket és megszídják, mindenesetre utána jobban vigyáznak, hogy ne tévedjen oda. Nem az az amerikai gyereknek mindent szabad stílus, de nem is az a poroszos, gyereknek kuss. Tetszik, no. Aztán ittunk egy kávét, meg ettünk pár gyömbéremberkét, és visszamentünk, hátha látunk valamit az őrségváltásből. Persze nem láttunk semmit, azaz több, mint félórás nyomorgás után láttunk pár lovasakárkit szép ruhában. Nem érte meg. J Simán jobb lett volna a parkban maradni és a gyönyörű virágkompozíciókat bámulni. Mert ezek viszont tényleg gyönyörűek. Nem győztem fényképezni, férjemék már leültek egy padra, mert képtelen voltam továbbmenni, míg az összeset meg nem örökítem. Utána visszamentünka Victoria stationra, ettünk egy fish and chipset, és bejártuk a gyerekkel az egész állomást, mert akkor jutott eszébe, hogy ő akar venni még egy telefonfülkés hűtőmágnest. Persze nem kaptunk, de azt már kikértük magunknak, hogy emiatt visszamenjünk a London Eye-hoz, ahol látni vélt ilyet. A többi már szokásos, vonat, repülő, hazaértünk este 8-ra.

Ezzel az úttal tulajdonképpen be akartuk mutatni a gyerekeknek, hogy milyen fontos is a nyelvtanulás, főleg az angol. Célunkat nem értük el teljes mértékben, de azt hiszem pár szót felszedtek azért, például biztos egy életre megjegyezték, hogy Mind the gap.
Értékeld az élménybeszámolót!
7.3 (6 szavazat)
Lépj be az értékeléshez!
Hozzászólások:
futestechnika - 2009.10.22. 08:49

Köszi a beszámolót, sok ötletet kaptam főleg praktikus megoldásokat illetően.

futestechnika - 2009.10.22. 08:48

Köszi a beszámolót, sok ötletet kaptam főleg praktikus megoldásokat illetően.

Topi - 2009.06.09. 12:59

Köszönöm, igyekszünk. :)

zebrina - 2009.06.05. 18:55

Nagyon-nagyon tetszett a beszámolód és a hozzáállásotok is a gyerekekhez, az utazáshoz, a külföldhöz, mindenhez. Csak gratulálni tudok!


Ahhoz, hogy hozzászólhass válaszd a belépést vagy regisztrálj, ha még nem vagy tagjanik közt!

Ajánljuk

még figyelmedbe

Magyar  Română  Slovenčina 
Kedves Látogatónk!

Az ongo.hu oldal jelen formájában már nem frissül, ezért az oldalon megjelenő információk elavultak lehetnek.
Jelenleg azon dolgozunk a háttérben, hogy megújult formában és új funkciókkal ismét a felhasználók rendelkezésére álljon az ongo.hu.
Hamarosan jelentkezünk!

Az ongo.hu csapata
ongo