Ben Nevis - A legmagasabb munró Skóciában

Egyesült Királyság

Ott-tartózkodás ideje: 2006. szept. 08.  (1 nap)

1 hozzászólás I 7 175 látogató olvasta. Rögzítve: 2009. júl. 29. küldd el ismerősödnek
Oszd meg ezt az oldalt!
avatar 'pidzsi' Beszámolója

Cimkék: Ben  Fort  Nevis  Skócia  William 

A Ben Nevis alig néhány kilométerre található Fort Williamtől, ahol a West Highland Way befejeződik. Sok turista pedig – mintegy megkoronázva a már megtett utat – általában kísérletet is tesz a csúcs meghódítására. Mivel a hatnapos gyalogút után én is Fort Williamben töltöttem pár napot, úgy gondoltam, muszáj nekem is élni ezzel a lehetőséggel.

Habár a Ben Nevis Skócia és egyben Nagy Britannia legmagasabb hegye, évente turisták százai másszák meg. Az 1344 méter magas csúcs eléréséhez különösebb hegymászó tapasztalat nem szükségeltetik, azt viszont figyelembe kell venni, hogy itt valóban a tengerszintről indul az ember.

Annak ellenére, hogy a nap már a felhők mögé bújt, s látszott, hogy a kirándulásra nem biztos, hogy az a nap lenne a megfelelő, én mégis nekiindultam. A hostelben fejcsóválva figyelmeztettek, hogy a hegytetőn elég változékony az időjárás, így feltétlen rakjak be meleg pulóvert és esőkabátot is. Arra is felhívták a figyelmemet, hogy sose térjek le a kijelölt ösvényről, mert nagy köd esetén könnyű eltévedni és megeshet, hogy egy mély szakadékban végzem. Itt megjegyzem, hogy a Ben Nevis igen kedvelt a brit sziklamászók körében, mivel az északi oldalon patkó alakzatban egy 700 méter magas sziklafal húzódik. Emellett telente a hegy kiváló lehetőséget nyújt a jégfal-mászók számára is.

A skót mondás tartja, hogy „ha jó időre vársz, akár el se indulj”. Így fittyet hányva a borús időre beraktam a széldzsekimet a pulóveremmel egyetemben, és elindultam a hegy irányába. Fort Wiliam-et elhagyva az út a Nevis folyó völgyében vezetett, majd fél órás séta után a turista centrum előtti parkolóban egy gyaloghíd adott lehetőséget a túlpartra történő átkeléshez. Az ösvény ezután a hegy oldalában folytatódott szépen lassan felfelé, mígnem egy mély vízmosás előtt hirtelen balkanyart véve meredeken a tető felé vette az irányt. A mászás nem volt, nehéz, sőt helyenként kövekkel kirakott „kvázi” öszvérúton kellett haladni. Jobboldalt a mély árokban egy gyorsfolyású patak robogott lefelé, mutatva, hogy az idő folyamán a vad sodrás – no meg a jég – alakíthatta ki ezt a nagy völgyet.

Hétvége lévén elég sokan nekivágtak kirándulni, s úgy látszott, hogy őket se tudja a szomorkás idő eltántorítani, ahogy viszont haladtam felfelé egyre többen jöttek velem szembe csurom vizesen, elázva. Feltekintve a hegyre bosszúsan vettem tudomásul, hogy a csúcs a felhőktől már nem is látszik. Megszaporáztam a lépteim, s elhatároztam, hogy márpedig, ha törik, ha szakad, én akkor is felmegyek a hegy tetejére. Nem sokkal ezután már kezdtem is érezni az arcomon az eső szemerkélését…

Hosszú menetelés után az út felért egy aránylag vízszintes platóra, ahol nem messze egy aranyos tavacska, talán tengerszem, feketéllet. Jó időben kedvem is lett volna elsétálni a partjáig és megpihenni egy kicsit, az egyre romló időjárás viszont arra kényszerített, hogy továbbhaladjak. Az út a völgy kanyarulatát követve éles jobbkanyart vett és a korábbi patakon áthaladva tovább vezetett felfelé. Körülbelül 700 méter magasságban egy újabb kanyar jött, ezúttal balra, és a korábban látott térképekből már tudtam, hogy innen cikkcakkban folytatódik az utam.

A lábam alatt az ösvény is megváltozott: egyre szűkebb és kavicsosabb lett, és lassan már komoly odafigyelést igényelt, hogy a helyes irányt kövessem. A látási viszonyok is egyre inkább romlottak, az erős szél, pedig kérlelhetetlenül csapta az esőt az arcomba.

Páran, akik szembe jöttek velem, nyugtatgattak, hogy kitartás, nincs már messze a csúcs, csak kövessem a kis kőhalmokat, amik a helyes irányt mutatják. És valóban, mikor a nagy ködben és esőben a látási viszonyok olyannyira lecsökkentek, hogy szinte az orromig se láttam, körülbelül 10 méterenként kis kőrakásokat véltem felfedezni. Ezek vezettek fel egészen a csúcsig, ahol egy régi meteorológiai állomás romjaiba akadtam. Nem kívántam sokat időzni a megtekintésével, hanem inkább odadobtam a fényképezőmet az ott pihegő skótnak, hogy legyen olyan jó és készítse el a kötelező fényképet. Fél szemmel még észrevettem, hogy két őrült sziklamászó kisebb nagyobb sikerrel egy sátrat próbál felverni, a szél és eső közepette. Megcsóváltam a fejemet, hogy ezek esetleg meghibbantak, s el is szörnyülködtem, mikor is megláttam, hogy mindezt a már említett 700 méter mély szakadéktól csak pár méterre teszik.

Letöröltem az esőt a visszakapott fényképezőmről, bízva abban, hogy semmi baja nem lett, majd a lehető leggyorsabban lefelé vettem az irányt. A cikcakknál bátorítást adtam még pár kétségbeesett tekintetű embernek, hogy nyugi mindjárt vége, majd a patak vízesése és a kis tó mellett a már ismert úton leereszkedtem a völgybe. A hegy lábánál észrevettem egy leágazást, ami egy másik függőhídhoz vezetett, így ezt a csapást követve gyorsabban értem le a műútra. Innen egy forró fürdő gondolatával játszadozva, pedig szinte röpültem a Fort William-i szállásomig. Itt jegyzem meg, hogy remek hangulatú és olcsó hostelben szálltam meg, a neve: FORT WILLIAM BACKPACKERS.
Értékeld az élménybeszámolót!
8.3 (3 szavazat)
Lépj be az értékeléshez!
Hozzászólások:
zebrina - 2009.07.29. 19:59

Köszi, ez tetszett!


Ahhoz, hogy hozzászólhass válaszd a belépést vagy regisztrálj, ha még nem vagy tagjanik közt!

Az élménybeszámolóhoz tartozó

album

Ajánljuk

még figyelmedbe

Magyar  Română  Slovenčina