Nanjing - a déli fõváros

ilye Beszámolója

Cimkék: kína  nanjing 

Beijingből az első hosszú vonatútunkkal Nanjingba mentünk. (A vonatút nagyon pozitív meglepetés volt mindkettőnknek, de a közlekedésről talán írunk majd külön is.) Nanjingban leszállva azonban hirtelen nagyon elvesztünk. Egy árus gyorsan ránk sózott egy térképet aminek ugyan angol címe volt, de belül minden csak kínaiul – akár a klasszikus szabásminta-térkép poént is elsüthették volna ennyi erővel – de benyaltuk. Nem részletezem a megpróbáltatásokat, de a lefoglalt szállást nem sikerült megtalálni. (Ekkor tapasztaltuk először, hogy a kínai taxis nagyon buta, vagy csak néhány napja jött fel faluról; mindenesetre rendre megvertük őket tájékozódásban egy tök ismeretlen városban is – itt azonban mi sem voltunk sikeresek, de ők sem…). Aztán véletlenül belebotlottunk egy hostelbe és onnantól gyakorlatilag megoldódott a komolyabb helyeken a szállásgond (a hostelek nagyon jók, olcsók, mind hálózatba szervezve fent az interneten stb.)

Nanjing Kína egyik legfontosabb városa: több alkalommal volt például főváros is. Sokat sétáltunk, láttunk, de most két fő érdekességet emelünk ki, méghozzá meglepő módon két múzeumot. (Na mi van „elvoltatok tiltva osztálykirándulásból” – gondolhatja az olvasó, pedig nem, és a jó múzeumokat mégis szeretjük, csak bizony ilyenből borzasztóan kevés van).



Taiping felkelés múzeuma



A Taiping felkelésről Európában nem igen lehet hallani (max. a jobb történelem könyvek is csak megemlítik). Ehhez képest Kínában igen nagy a kultusza. Egyrészt tényleg jelentős esemény volt (annyian haltak meg mint az 1. világháborúban), másrészt a kommunisták a fő elődeiket látják a Taipongokban, végül tényleg elég érdekes a sztori.

Történt, hogy egy dél-kínai parasztcsalád (ráadásul még csak nem is rendes kínai, hanem az egyik kisebbséghez tartozó) fia, Hong Xiuquan, megpróbálta letenni a hivatalnok vizsgát, ami a szokványos, nyugodt, korrupt életet garantálta volna. Miután azonban negyedszer is megbukott a vizsgán, a sok tanulástól és a kudarcoktól kezdett bekattanni. Keresztény írásokat olvasgatva rájött, hogy ő Isten küldötte, és meg kell tisztítania a világot (gondolom a puskázó padtársak és igazságtalan felügyelőkkel kezdve). Milyen nagy szerencse, ugye, hogy Magyarországon már nincs komoly felvételi az egyetemeken!

A környékbeli parasztok örültek Isten küldöttének – ki ne örülne – pláne, hogy kinyírt néhány helyi banditát és élősködő kiskirályt (képzeljük csak el, ha valaki felrobbantaná Printzet és Kocsis István – na ugye), ráadásul azt hirdette, hogy a földet újra kell osztani, mindenkinek egyenlő parcellát persze (mindez történt 1851-ben). A császár szokás szerint nem népszavazással döntötte el, kit támogat. Vesztére viszont mindig egy kicsit kevesebb katonát küldött, mint ahányan a parasztok voltak éppen (sportnyelven szólva: felhozta az ellenfelet). Hongék szép lassan elfoglalták Kína 2/3-át, bevonultak a korábbi császári székhely Nanjingba is, megalapították a Mennyei Béke Királyságát – a király hogy, hogy nem, Hong lett. Ekkor azonban elkövettek néhány hibát. Egyrészt futtából megtámadták Shanghait is, ami akkor a európaiak koncessziójában volt. Az európaiak addig semleges érdeklődéssel figyelték az eseményeket: egyrészt a sötétbuta császáriakhoz képest a taipingok egész felvilágosultnak tűntek (pl.: betiltották a nők lábelkötését, kinyírták a korrupt hivatalnokokat és rendet tettek a

területeiken) másrészt imponált nekik, hogy Hongék mégiscsak kereszténynek tartották magukat (bár arra már akkor rájöttek, hogy ez elég beteges dolog lehet, amikor Hong elküldte saját írásait a briteknek, hogy térjenek meg). Hong pszichés problémái is súlyosbodtak: üldözési mániájában kinyírta az alvezéreit, majd bezárkózott a császárok korábbi kertjébe nem törődve semmivel. Egy tehetséges hadvezére azonban még jó sokáig képes volt ellenállni a császári seregeknek (ami mögött már az európaiak is ott voltak). Végül 13 év után állt helyre csak a rend, összesen 20 millióan haltak meg pedig jórészt kapával meg botokkal dolgoztak.

A múzeum nagyon jól, részletesen mutatja be az eseményeket (azaz kevés tárgy sok szöveg, térkép, adatok). Persze az interpretációja nem pontról pontra azonos az enyémmel…Mivel a taipingokat a komcsik a saját elődeiknek tartják, ezért az eseményeket a jók heroikus küzdelmének mutatják be, a visszásságokat nem taglalva (a bejárat egyik oldalán izmos-dühös parasztszobrok kaszákkal, a másikon Mao a boldog utódokkal – mint régebben Dózsa és Rákosi nálunk).

És ha jobban belegondolunk, valóban sok a párhuzam (és sokszor az európai kommunizmussal is). Hong és Mao is parasztcsaládból, kisebbségi közegből származott. A komcsik is a földosztás gondolatának felvállalásával tudták maguk mellé állítani a tömegeket. Külföldről importált ideológia (kereszténység-kommunizmus) sajátos kínai eltorzítása adta a hátteret. A külföldiekre ellenséges beavatkozóként tekintenek. Személyi kultusz, a vezető paranoiája. Stb.

Nankingi mészárlás emlékmúzeum

1937-ben a japánok elfoglalták Nankingot (ma Nanjing) Kína akkori fővárosát és lemészároltak több mint 300 ezer embert. Volt ott minden, amit majd Európa is megtapasztal később, persze sajátos ázsiai elemekkel fűszerezve: terrorbombázás, férfiak kivégzése, nők tömeges megerőszakolása stb.. Ázsiai íz – a „ki tud több fejet levágni szamurájkarddal” versenyeken túl – hogy a japánok egyáltalán nem titkolták a vérengzéseket: a korbéli japán újságok épphogy azt harsogták, hogy dicsőséges katonáink újabb százezer civilt tudtak megölni. A japánok csak utólag vették észre, hogy a civilizált világban tagadni szokás az ilyesmit, és most épp azzal érvelnek, hogy nem történt semmi, csak az újságoknak gyártott propagandasztori volt az egész.

A múzeum épülete nagyon szép: monumentális, mégis arányos, modern. Nagyon tetszett egy óriás szobor (halott gyermeket tartó anya) a bejáratnál – többször is körbejártuk. A kiállítás is nagyon látványos, informatív – jellegében, stílusában a Terror Házához hasonlítható, de azért több személyes sztorival. Ugyanakkor a kevesebb néha több: egyszerűen olyan hosszú, hogy 3 óra alatt végigfutni sem lehet – csak hömpölyög-hömpölyög a sok szenvedés, mire a látogató már teljesen érzéketlen nem lesz. Csak egy idő után esett le nekünk a múzeum ide kapcsolódó ügyes üzleti húzása is: a guide-ot nem egy nagyobb fix összegért, hanem óránként egy kisebbért adták – de a cuccot csak a kiállítás végén lehetett leadni, így minimum a várt ár 3szorosát fizeti a turista. Mi persze magyarok voltunk, nem turisták: ezért az első óra végén visszafutottunk és leadtuk a bejáratnál – no nem csak spurságból, de a kínaiak nem értik a guide, mint szolgáltatás értelmét: szerintük az a lényege, hogy szóról-szóra ugyanazt a szöveget mondják el, ami ki is van írva, viszont legalább jó kis kínai akcentussal.

A múzeum kimondott célja a kínaiak szenvedésének majd heroikus győzelmének bemutatása, és végül a japán-kínai megbékélés elősegítése. Na az első kettő bőven sikerül is, bár kicsit furcsa, hogy az egész második világháborút, pusztán „japánellenes háborúnak” hívják, egy árva szó nem esik arról, hogy itt egy világ szintű háború folyt éppen, aminek végső soron csak egy hadszíntere volt Kína. Ráadásul enyhén szólva sem a kínai Vörös Népfelszabadító Hadsereg nyomta le a japókat, azért kellettek ahhoz az amerikaiak (atommal együtt), de még az oroszok is. (Nehéz lenne a kínaiaknak belátni, hogy nem csak hogy marginális szereplők voltak, de még veszítettek is, és pont a későbbi nagy ellenfél az amerikaiak farvizén jöttek ki csak a csávából). No de ez még nem akkora gáz (mi, magyarok is, ugye, egyedül védtük Európát a töröktől). Hanem a megbékélésnek mégse a legjobb formája ha az egyik fél csak gonoszként, míg a másik hősként van ábrázolva. Legalább egy jófej japánt bemutathatnának, vagy legalább pár hullát Hiroshimából; hogy lássák a kínaiak, hogy egy háborúban a másik is szenvedhet (sőt még a saját katonáink is képesek gonoszak lenni).

És hogy nem csak a japánok tudnak mélységesen betegek lenni, az rögtön a múzeumboltban kiderül. A múzeumboltok egyébként is legalább olyan fontosak szerintem, mint maga a múzeum: megmutatják az utókor mit tart vagánynak, mutogatandónak, érdekesnek a látottakból. A kínaiak fantáziáját a történtekből a nők megerőszakolása fogja meg, így a múzeumshop asztala tele van kapcsolódó témájú (japánegyenruhás) pornókazettával (ennyit arról, mi lett volna, ha a kínaiaknál a fegyver…). Nehezen tudtuk feldolgozni az élményt; ütötte magát a múzeumot.
www.hellokina.blog.hu