Szuperkemény túra El Miradorba, a maják legnagyobb városába

Guatemala El Mirador

Ott-tartózkodás ideje: 2005. dec. 14.  - 2005. dec. 21. (7 nap)

1 hozzászólás I 8 630 látogató olvasta. Rögzítve: 2009. aug. 23. küldd el ismerősödnek
Oszd meg ezt az oldalt!
avatar Endi Beszámolója

Cimkék: dzsungel  dzsungeltúra  guatemala  kalandtúra  közép-amerika  latin-amerika  maják  mirador  őserdő  piramisok 

December közepén járunk, mikor hat jó barát, Jenny Amerikából, Elena, Clemens és René Németországból, Gäetan Belgiumból és jómagam elhatározzuk, hogy nekivágunk Észak-Guatemala legnagyobb esőerdejének, hogy meghódítsuk El Miradort, az egykori maja civilizáció legnagyobb, 300 000 lakosú romvárosát. Nem tudjuk, mibe vágjuk a fejszénket, de hajt minket a felfedezési vágy és egy gyermekkori álom megvalósulása, hogy napokat töltsünk függőágyazva az őserdő mélyén ott, ahol jaguároktól, bőgőmajmoktól és arapapagájoktól hangos a vidék. Induláskor még nem tudtuk, hogy ez a túra mindenkinek megváltoztatja majd az életét...

René a függőágyban piheni ki a túra fáradalmait...Már vagy 2 hete egy szem eső nem esett, így az esőerdő talajtakarója aránylag felszáradt. Tudni kell, hogy errefelé az esős évszak novemberben fejeződik be, de az igazi aszály csak márciusban éri el a térséget. Télen bármikor beköszönhet egy hosszan elnyúló csapadékos időszak, mely újra járhatatlanná teszi Észak-Guatemala útjait, hogy az erdei ösvényekről már ne is beszéljünk. Éppen emiatt El Mirador „szezonja” március és április, mikor ugyan a hőmérő higanyszála olykor 45°C-ig is felkúszik, de ez mégis jobb, mint a felázott talajban, mocsárban gázolni. Mi hatan azonban semmit nem bízunk a véletlenre, és ütjük a vasat, amíg forró. Hat felkészületlen fiatal túrázó, mi hatan megvadulva a lehetőségtől, hogy az őserdei szörnyek karjaiban végezhetjük, decembert találjuk a legmegfelelőbb időpontnak arra, hogy meggyőződjünk arról, az esőerdőt nem nekünk találták ki.

- Van a faluban állítólag egy vezető, valami José – ékeskedik információjával Gäetan barátom. – Délután jön, és megbeszélhetjük a részleteket.
José a hatvanas éveiben járó igen alacsony kakchikel indián. Analfabéta, de cserébe rengeteg gyermekkel áldotta meg őt a sors. Abból él, hogy olykor elvetemült csoportokat visz az őserdőbe. Lévén nem a turistaparadicsomban, Floresben, hanem egy piciny faluban (melynek nevét övezze mélységes titok) él és munkálkodik, a megszokott árnak legalább negyedéért vállalja hat fős társaságunk vezénylését a 126 kilométeres gyalogtúrán. Ezért az árért cserébe azonban csak 2 öszvér a jussunk, kiknek a feladata az ilyen útra minimálisan szükséges 100 liter víz cipelése. Tehát minden egyébnek, élelemnek, felszerelésnek a beszerzése és szállítása a továbbiakban a mi feladatunk.

Másnap reggel Santa Elena piacán azon tanácskozunk, vajon mit kéne vennünk egy ilyen túrához. Ne legyen túl nehéz, sem sok, mégis legyen magas tápértéke. Babkonzervre, cukorra és tésztára esik a választás, valamint egy-egy adag előre elkészített házi tortillára, azaz kukoricalepényre.


A 60 kilométeres út olykor majdnem 2 napig tart... Carmelita egyetlen vendéglátóipari egysége, a kocsma.

Délután 2-kor érkezik a helyi csirkebusz (mely nevét az utasokkal együtt utazó baromfiakról kapta) a falunkba. José két fiatal srácot is magával hoz, Danielt és Ademírt, kiknek funkciója ekkor még nem ismert számunkra. Az út Carmelitába kb. 60 kilométer, melyet a busz várhatóan 3-4 óra alatt tesz majd meg, már ha a körülmények azt lehetővé teszik. Azok a fránya körülmények. A buszokról tudni kell, hogy legalább 30 évesek, és a napi őserdei igénybevétel a legkevésbé sem nevezhető ideálisnak. Alig teszünk meg 5 kilométert, és buszunk felmondja a szolgálatot. Az ékszíj szakadhatott el, mivel közel fél órás szerelés után egy rossz gumitömlőt szerelnek be a motorba. Ismét útra kész a dzsungelmobil, de nem sokáig. Félúton járhatunk, ott, ahol már semmiféle település nem található 1-2 ranchet kivéve, és az égett gumiszagtól (nyílván a pótékszíj olvadt rá a motorra) szagló bárkánk ismét lefullad. Újabb fél óra következik, miközben 2-3 furgon jelenik meg, s melyre az élelmes helyiek tudva mi is vár ránk, azonnal felkapaszkodnak, és útnak erednek. A buszt rendbe hozzák, de annyira nem, hogy kibírjon egy fél oda- és egy teljes visszautat, így közlik, hogy visszafordulnak, majd holnap jönnek.

- Na és mi lesz itt velünk? Hol alszunk? – tesszük fel enyhe félsszel a hangunkban a buszsofőrnek a kérdést.
- Hát aludjanak itt. Nem kell félni. Holnap pontban ugyanekkor itt leszek.
- De legalább a pénzünk adja vissza.
- Csak a fele jár vissza, végül is félútig eljutottak, nem?

Jenny kukoricát morzsol a helyi gyerekekkel...Ezen már nem vitatkozunk, végül is minden csak viszonyítás kérdése. Szerencsénkre nem messze tőlünk van egy apró ranch, ahonnan gyerekek rohannak ki hozzánk. Bámulnak, méregetnek. Látszik, hogy soha nem láttak még fehér embert. Végül barátságosan elvezetnek minket egy kb. 2 kilométerre található iskolába, ahol legalább megalhatunk. Megszenvedünk az úton a 4 db. 25 literes vizeskannával, de fedél lesz a fejünk felett. Gyorsan eszünk valamit, felállítjuk függőágyainkat, majd aludni próbálunk. Az éjszaka lassan telik, aludni szinte senki nem tud. Mindenkinek a kiesett napon jár a feje, mely élelem- és vízkészletünket jelentősen csökkentette, így csak remélni tudjuk, hogy holnap hajnalban fogunk egy furgont, mely elvisz minket Carmelitába, és útra kelhetünk.

Sem hajnalban, sem reggel, sem délelőtt nem jön egyetlen jármű sem. Illetve egy igen, az, amelyikre mindenki ébred, és amelyikre vezetőnk, José, oly hirtelen felugrik, és tovaáll. Rohanunk a kocsi után és kiabálunk, de mindhiába. Vezetőnk lelépett, ott hagyott minket két fiatal guatemalai sráccal az őserdő közepén. Hőbörgünk egy sort, mire végül Ademír megnyugtat minket:

- Ne féljetek. José úgysem jött volna velünk, túl öreg hozzá. Mi leszünk a vezetőitek. Nem egyszer végigjártuk már a terepet, úgyhogy csak nyugalom. José pedig Carmelitába ment, hogy szerezzen öszvéreket az útra.

Ha meg nem is nyugszunk, de jobb híján megbízunk Ademírben és Danielben. Végülis jobbat nem tehetünk. Délután 1 órakor végre jön egy furgon, mely mandarint és rumot szállít Carmelitába. Felmászunk rá, de fél 4 előtt nem érünk így sem a faluba.

A két legnagyobb segítség: Ademír és az öszvér. Készülődés az éjszakára Tintal táborában


- Nincsenek öszvérek. Mire a faluba értem, már kinn voltak a földeken és dolgoztak. Ma már nem mehetünk tovább. Amúgy is esőre áll az idő, és ez aggaszt – fogad minket José Carmelitában.

Hiába az órás vita, hogy nincs elegendő vizünk, sem élelmünk, még egy napot itt kell töltenünk. Carmelita azonban Guatemala egyik legszegényebb faluja. El Mirador ide, El Mirador oda, az őserdő kapujának nincs szállodája, de még vendégháza sem. Szerencsénkre Daniel rokonai itt élnek, így ők a tornácon lehetőséget biztosítanak nekünk, hogy kikössük függőágyainkat. A probléma ott van, hogy hat ember számára itt nincs hely. Végül mentőövként egy 50 méterre található elhagyatott lovardában kötünk ki, melynek csak teteje van, fala nincs. 20 centiméter vastagságú, összefüggő lócitrom fölé kötjük ki a függőágyainkat, és rettegve az éjszakai neszektől nyugovóra térünk.

Hajnali táborkép Tintalban. Ma 38 kilométer vár ránk...Fél 5-kor ébredünk. Gyors reggeli, felmálházzuk az öszvéreket, majd irány az erdő. Az erdő, mely a következő napokban az otthonunk lesz. Az első kilométeren megtudjuk, hogy ez az erdő kicsit másmilyen, mint a Bükk vagy a Mátra – amúgy csodálatos – erdőségei. A fő problémával már az első kilométereken szembesülünk, ami nem más, mint a bokáig érő, roppant ragadós sár, melyet olykor pár centiméter vastagon szürke, iszapos víz borít. Kezemben a machete (bozótvágókés), amivel élvezettel nyesegetem az apró ösvényre belógó, hosszan lenyúló liánokat. 20 perc alatt rájövök, jobb, ha a „kardom” felkötöm inkább a hátizsákom oldalára, ugyanis az ilyen sáros ösvényeken botorkálva az embernek a két keze is kevés a kapaszkodáshoz. 2 óra tömény szenvedés után tartjuk az első pihenőt egy pici lagúna partján, mely Ademír szerint tele van krokodilokkal. Ruhám mocskos, farmerem térdemig felázott, és úgy izzadok, mint eddig soha életemben. Elena már most elkészült erejével, így zsákját rábízza az öszvérekre, akik Daniel vezetésével mindig 10 perc lemaradással követnek minket. Az ösvény a következő kilométereken kiszélesedik. Mindenhol patanyomok láthatók rajta, melyekben olykor igen magas vízoszlop gyűlik össze. A fák között megjelenik egy lovas, aki mintegy 10 öszvért vonszol maga után, hátukon termetes kék csomagokkal. Megszűnik a botorkálás, mivel gyökerek már nem keresztezik utunkat, viszont a sár egyre mélyebb és mélyebb. Ennek az az oka, hogy az ösvény a chiclerók kereskedőútja, amit a gyorsabb haladás reményében gyökértelenítettek, ezzel azonban utat engedve a sűrűn bekövetkező esőzések – szemszögünkből – kártékony „áldomásának”. A chiclero a spanyol chicle szóból eredeztethető, melynek jelentése: gumi. Igen-igen. Észak-Guatemala a természetes gumi egyik legfontosabb termőterülete. Carmelitától 20 kilométerre mindenhol kisebb táborokba botolhat az emberfia, ahol a zord éjszakákat az őserdő munkásai töltik.

René pihenőjét tölti a bokrok között. Ilyen alkalmakkor támadnak be a kullancslabdák...10 kilométer megtétele után érünk La Florida apró romvárosába, ahol első komolyabb pihenőnket tesszük. Megérkezésünket két parkőr ünnepli. Kezünkbe nyomják a vendégkönyvet, melyet remegő kézzel töltünk ki. La Florida igen apró maja település, szinte teljesen feltáratlan. Történelméről szinte semmilyen információnk nincs, igazi szerepe az erre tévedt, El Miradort meghódítani kívánó túrázók átmenetei elszállásolása, valamint a chiclerók egyik központi megállóhelye. Itt ismerkedem meg a természetes gumiarábikum begyűjtésével és előállításával. A munkások egész nap menetelnek az erdőben, hogy begyűjtsék a közép-amerikai gumifa, a chicle törzsének nedvét, melyet később fémedényekben gyűjtenek össze, ahol hosszú napokon és heteken át a ragadós és folyós gumi megszilárdul. Egy-egy ilyen gumitömb akár a 20 kilogrammot is elérheti.

La Floridát elhagyva az ösvény elkeskenyedik, és végre járhatóvá válik. Pár kilométer után a vidék azonban dombvidéké alakul, s ez igen megnehezíti az elkövetkezendő órákat. Hol fel kell kapaszkodnunk, hol pedig le kell ereszkednünk az ilyen-olyan lankákon. Mindeközben megjelennek a több méter széles hangyasztrádák, melyeken képtelenek vagyunk „száraz” lábbal átkelni. A bakancsunkon, majd nadrágunkon felkúszó óriáshangyák olykor egész a hátunk közepéig jutnak, hogy még véletlenül se tudjuk őket likvidálni. Borzalmasan elcsigázottan érkezünk meg Tintal romvárosához, ahol végre megszállunk. Két, korábban felállított palapa (fal nélküli pálma bungaló) alatt húzzuk meg magunkat egy lagúna partján. René előadja a véletlen szülte magánszámát, mikor is befekszik az egyik végén még felkötetlen függőágyba, hogy az álcsomó kibogozódása révén a földön találja magát.


Az óriásfák az őserdőben akár 50 méter magasra is megnőhetnek. A hajnali napfény megcsillan a krokodil lakta mocsár felszínén Nem tarantula... rosszabb! Ez a pók halálos is lehet...

Tintal romvárosa eltörpül El Mirador mellett mind méretében, mind pedig jelentőségében. Turisztikai szerepe sem sokkal több, mint La Floridáé. Ademír és Daniel félrevonulnak, hogy meglegeltessék kimerült öszvéreinket, majd egy óra múltával visszatérnek... nélkülük.

- Hát az öszvérek? - kérdezem őket.
- Az erdőben. Legelnek.
- És mikor mentek értük?
- Csak hajnalban, mikor továbbindulunk.
- Nem féltek, hogy valamilyen ragadozó megeszi őket?
- Nem kell félni. A jaguár nem támad rájuk, mert félnek a patától. De itt nem maradhattak, mert a lagúna tele van a krokodilokkal, azok pedig nem válogatnak az eszközökben.
- Krokodilok??? - szól közbe Clemens, aki épp egy babkonzervet falatoz – Az én függőágyam alig 10 centire lóg a tótól. Miért nem szóltatok előbb?

Kölyökképűként az ösvényen...Az éjszaka hátralévő része ennek tudatában telik el. Jenny adva mind ez alá a lovat megküzd egy termetes szőrös és barna madárpókkal, mely szegény lány lábán keresztül kíván feljebb és feljebb kapaszkodni, mint egy alpinista. Hirtelen rögtönzött törzsi táncával, valamint machetém csorbult élével azonban olyannyira sikerül barátunkat meglepni, hogy azonnal elalél. Bokorból nesz szűrődik, szúnyoghálóinkon valahogy beszivárognak a moszkitók. Alig alszunk.

Hulla fáradtan ébredünk. De nincs idő ezen gondolkodni, hiszen Tintaltól El Mirador még 38 kilométer. Gyors reggeli után összecsomagolunk, belebújunk nem kívánt bakancsunkba, és útnak eredünk. Érdekes módon igen gyorsan felvesszük a ritmust. Az esőerdő errefelé nem hasonlít a La Florida előtti élővilágra. Hatalmas fák szegélyezik utunkat, hol chiche, hol pedig a mézédes gyümölcsöt hozó zapote veti ránk árnyékát. Az aljnövényzet dús és élénkzöld. Néha a bozótból zajok szűrődnek ki, de állattal nem találkozunk. Az ösvényen itt-ott a sárban jaguárok friss nyoma látható. A fák és bokrok levelén ezer színben pompázó hernyók és égszínkék pillangók heverésznek. Hiába a rohanás, olykor így is képes vagyok rácsodálkozni a természet szépségeire, mint ahogy az sem kerüli el a figyelmemet, hogy 50 kilométer mélyen az erdőben kólás üveg hever a földön.

6 óra elteltével érjük el La Muerta romvárosát, mely El Mirador egykori elővárosa volt. Csöpp piramisok szegélyezik az ösvényt, melyeket tetőtől talpig sűrű növényzet fed. A hozzá nem értő szem könnyen halmoknak tekintené őket, de Ademír és Daniel nem mulasztja el, hogy megemlítse melyik képződmény csupán domb és melyik emberi kéz alkotta építmény. La Muertánál az ösvény észak-nyugatnak fordul, és innen újra sárossá válik a felszíne. Mindez azt jelenti, hogy lassan megérkezünk. 7 és fél óra gyaloglás után érünk El Miradorba. Ademír édesapja, valamint 3-4 munkás fogad minket, akik csak igen ritkán hagyják el ezt a vidéket. Ruhám teljesen elhasználódott, olyan mocskos és büdös, hogy magam sem tudom elviselni tovább. Egy kis völgyben, színpompás vadpulykák társáságában kötjük ki függőágyainkat (René ismételt függőágy leszakadási produkciójával), majd az öszvérek itatójából egy vödörbe vizet merítek, és nyakon öntöm magamat. Hihetetlen felüdülés, és bár a testszagomon mit sem változtat, de legalább felfrissülök kissé. Azonnal bedőlünk ágyainkba, és vacsoráig szundítunk egyet. Vacsorára a menü babkonzerv tortillával. Ugyanaz harmadik napja.

Egy ősi maja áldozati sztélé a Danta lábánál.Az éjszaka hűvös és bőgőmajmoktól hangos. Palapánk felett pókmajmok ugrándoznak, szúnyoghálóinkat hatalmas csótányok tépázzák. Az erdei csótány semmiben sem emlékeztet a városira. Köralakú, zöld és hatalmasra, akár 15 centiméter átmérőjűre is megnő. Napközben ritkán látni, éjszaka rajokban, röpülve érkezik, és lepi el a fákat, bokrokat, alkalomadtán a függőágyakat. A borzalmas fáradtság és a szúnyogok fülsüketítő morajlása nem enged aludni. Harmadik éjjel alig alszom, ráadásul hajnaltájt esni kezd.

Másnap délelőtt megismerkedünk El Mirador nevezetességeivel. Megmásszuk a maja világ két legmagasabb piramisát, az esőerdő fölé 57 méterrel emelkedő El Tigre (A Jaguár), valamint a 63 méteres La Danta (A Tapír) piramisokat. A két pirmais egymástól mintegy egy kilométerre helyezkedik el, és mértani pontossággal kelet-nyugati tájolásúak. (El Miradort 1926-ban fedezték fel, de az első térképet csak 1962-ben készítették róla. Komoly ásatásokat azonban egészen az 1980-as évek közepéig nem folytattak. A régészek figyelmét egy 1987-es National Geographic cikk keltette fel, melyben minden idők legnagyobb maja városának titulálták El Miradort. Mára tudjuk, hogy nem csak a preklasszikus kor, hanem az egész maja civilizáció legnagyobb településéről van szó. Közel 300 000 ember lakhatta a várost i.e. 200 és i.u. 150 között. Hanyatlása a Tikal-Calakmul-El Mirador örökös versengés végeztével kezdődött meg. Vezető pozicióját elveszítve lakossága rohamosan csökkenni kezdett, végül teljesen elnéptelenedett.) A piramisok szinte teljes egészében esőerdővel borítottak, csak itt-ott jelenik meg egy-két kibontott falrészlet. Az összetákolt falépcső mellett egy kötél húzódik, mely segíti a felkapaszkodást a piramisok tetejére. A panoráma félelmetes, nem véletlen hát az El Mirador név, melynek jelentése ’A kilátó’. Ameddig a szem ellát végtelen őserdő tárul a szemünk elé. Keletre a La Danta alig valamivel alacsonyabb csúcsa tűnik fel. Észak felé pár kilométerre Mexikó húzódik, délre a horizonton a 38 kilométer távolságban fekvő Tintal két piramisának sziluettje dereng fel. Délkeleti irányban Nakbé húzódik. Órákon át bámulom az alattam ugrándozó pókmajmokat, a fel-le repkedő kolibriket, tukánokat és arapapagájokat.

Naplemente a Tigre piramis tetejéről


Miután leereszkedünk az El Tigréről, az Acropolis mentén a Piramide de los Monos-hoz vezet utunk. Maga az építmény teljesen jelentéktelen. Ami miatt ezt a nevet kapta, az nem más, mint az évtizedek óta a piramist birtokukban tartó pókmajom család, mely megjelenésünket rémisztő hangok közepette fel-le ugrándozással jutalmazza. Ezután a lassan eleredő eső közepette két uaxactúni sztélével (domborműves, feliratos kőoszlop) találkozunk, mely arról árulkodik, hogy a több évtizedes harc nem egyértelműen Tikallal és Calakmullal zajlott.

Az egyetlen teljesen feltárt piramis az El Tigre előtt húzódik. Az egészet gipszbe öntötték, hogy az idő vasfoga ne rágja tovább. Aljábban egy folyosó húzódik, melybe bejutni csak bányászsapkában lehet. Miután körbejártuk El Mirador feltárt területeit, visszatérünk palapánkhoz és nyílt lángon felmelegítjük babkonzervünket, majd az öszvérek barna vizéből merítve tésztát főzünk ki, melyet cukorral tálalunk. Este visszatérünk az El Tigréhez és megtekintjük a naplemetét. A bőgőmajmok mély és hangos üvöltéssel búcsúztatják a Napot és éltetik a felkelő Holdat. A madarak elcsendesülnek, este megjelennek az erdei szitakötők, melyek a 20 centimétert is elérik. Fantasztikus látvány, ahogy a nyugat felől gyülekező viharfelhők lassan elnyelik a Napot és néhány pillanat alatt teljes sötétséget borít az őserdőre.

Útban a Danta csúcsára...Egész éjszaka ömlik az eső. Hajnali 5 órakor kelünk, s még mindig esik. A talaj teljesen felázott. Tudjuk, hogy fertelmes nap áll előttünk, lévén három éjszakája és két napja rövidebb-hosszabb megszakításokkal ugyan, de esik. Felmálházzuk öszvéreinket és elindulunk. Vezetőinkkel közöljük, hogy nincs értelme a rohanásnak, hiszen két napja a 38 kilométeres utat 7 és fél óra alatt teljesítettük, így erre a távra előttünk áll az egész nap. Daniel és Ademír egészen La Muertáig fogadja meg tanácsunkat, majd képtelen rohanásba kezdenek. Mindenünk elázik, ekkor még csak a felülről jövő esőtől. 5 óra kemény menetelés után torpanunk meg először. Halk nesz üti meg a fülünket a fák között. Megállunk és várjuk, hogy mi történik. Nem állat mocorog a fák között, hanem valami más. Mintha egy patak csörgedezne valahol. Ekkor a semmiből víz jelenik meg. Kristálytiszta esővíz. Új folyó születik a szemünk láttára. Letaglóz a látvány és a tudat, hogy egy új természeti formakincs alakul ki a szemem láttára. Azonban megállni nem lehet, s bár az ösvényünk a víz alatt elvész, folytatjuk utunkat. Fél órán át próbáljuk bakancsunkat szárazon tartani, kapaszkodva mindenféle fákban, melynek eredménye, hogy markunkat teljesen felhasítják az olykor 10 centiméter hosszú tövisek. A fatörzséről hangyák és kullancsok lepik el testünket. René e téren a legbalszerencsésebb, aki személyesen találkozik a guatemalai esőerdők átkával a pelota de las garrapatas-szal, azaz a kullancslabdával. Mintegy 150-200 darab milliméternél is kisebb kullancs egyetlen labdává áll össze, és az ajnövényzet nagyobb leveleinek aján kapaszkodnak meg, hogy az arra ólálkodó élőlényekre együttesen csapjanak le. René barátom is egy ilyen áldozatává válik, melynek áldásos hatásait csak pár nappal később magas láz, vörös kiütések és hasmenés formájában tapasztalja meg. Fél óra eltetltével feladjuk abbéli reményeinket, hogy lábunk szárazon vészeli át a túrát. A lányok még kitartanak, Gäetan és én azonban diadalittas üvöltés közepette belevetjük magunkat a tárdig érő vízbe. Majd 100 kilométer séta után nagyszerű érzés, ahogy a hideg víz megtölti a bakancsunkat, és lehűti lábunkat. Délután fél 1-re érkezünk Tintalba, ahol borzalmas kép fogad minket. A vihar összedöntötte az amúgy is korhadó palapákat. Szomorúan állunk előttük és konstatáljuk, most tényleg baj van. Az öszvérek is megérkeznek, hátukon a teljesen üres kannákkal. Vezetőink szavazásra bocsátják a dolgot, hogy megpróbáljuk egy nap alatt letudni a 63 kilométeres utat eljutva ezzel Carmelitába, vagy rendbehozzuk a megtépázott palapákat, és itt töltjük az éjszakát. A továbbhaladás mellett szavazunk. Bár talpam már vérzik, mégis visszahúzom a bakancsom, zsákomat a hátamra veszem, egy kannát megtöltünk a krokodilok lakta lagúna vizével (melyet a keserű mellékízt adó víztisztító tablettával puralizálunk), és indulok tovább fáradhatatlan barátaimmal. Szerencsénkre egy pár méteres „fennsíkon” haladunk, így eltűnik a vízfolyás a szemünk elől. Egy óra gyaloglás után a La Florida-i elágazáshoz érünk.

- Ne menjünk La Floridába. 3 napja esik. Ott száraz időben is bokáig ért a sár. El nem tudom képzelni mi lehet most ott – mondja Ademír.
- És a másik út hova visz? – kérdezünk vissza.
- A egyenesen Carmelitába. Rövidebb is 2-3 kilométerrel, de nehezebben járható, mert régóta nem használták.

Csoportkép a legnagyobb maja piramis tetején A vadpulykák a környező erdők madarai. Sajnos védettek, így hús nélkül maradtunk...


Ennek tudatában az ismeretlen felé vesszük az utunkat. Gyorsan haladunk, de lassan leereszkedünk a fennsíkról, és újra a végtelen vízborításba botlunk. Patakunk több kilométer széles tavat hozott létre az erdőben. A fák errefelé kisebbek és szürkék, leveleik is alig vannak. A víz már nem tiszta, hanem a hosszú kilométerek során a hordaléktól szürke lesz. Nem tudjuk hova lépünk a térdig érő vízben. Lassan haladunk. Elena az első, aki felbukik egy víz alatt rejtező fadarabban, melytől szép, fenékig érő sűrű raszta haja is teljesen elázik. Pár perccel később Gäetan dob egy hátast, melytől csupa sár lesz a teljesen átázott ruhája. 4 óra körül félelmetes helyre érkezünk. Füst szagát érezzük. A fák között egy apró chicleró település bungallói körvanalazódnak. Ademír és Daniel arcán tisztán látható, hogy nem tudják hol vannak, de azt tudják, hogy lányokkal ilyen faluba betévedni veszélyes. Ezek a férfiak 3-4 havonta hagyják csak el az erdőt, és nőt ez idő tájt nem sokat látnak. 10 percet sem töltünk itt, hanem inkább továbbállunk. Egy jótanácsot azért kapunk:

- Innen normál körülmények között lóval 3 óra Carmelita. De hogy most mi lehet arrafelé, azt nem tudom. Szerintem nagyon elmocsrasodhatott az ösvény – szól az egyik kedélyesebb chicleró.

Amikor elmocsrasodik az ösvény, 10-szer nehezebb a haladás.Most 4 óra van. Este 7-kor megy le a nap. Ha sietünk, még az éjszaka beköszönte előtt elérhetjük a falut. Gyorsan feltápászkodunk, és irány az ösvény. Kezdetben csodaszép őserdei pálmaligeten haladunk át, melynél zöldebb flórát még soha életemben nem láttam. Bár borzalmasan fáradt vagyok, mégis megállok egy percre, hogy gyönyörködjek a tájban. Örömöm azonban nem tart sokáig. A pálmákat kezdetben újra haldokló erdő, majd 2-3 méter magas bozótos váltja, melyben elvész az ösvény. Machetével a kezünkben próbálunk előbbre jutni. Egy kisebb lejtőn haladunk, mikor lábunk ismét vizet ér. A legfélelmetesebb szakasz következik. 3-4 kilométer hosszan, korhadó fák, bűzlő aljnövényzet és iszapos víz az, ami körülvesz minket. Igazi, esőerdei fertő.

- Daniel! Ez egy mocsár. Nincsenek itt kígyók? – kérdi Gäetan egyik vezetőnktől.
- De vannak. Én is tőlük tartok a legjobban, mert ha megharapják az öszvéreket, azok belepusztulhatnak. Márpediglen egy öszvér nagyon drága, nem tudjuk kifizetni az árát – jön a meglepő válasz.

Öszvérek??? Kit érdekelnek az öszvérek? Én is a mocsárban tántorgok – gondolom magamban, de jobb nem elkezdeni a céltalan vitát, így csendben maradok. A mocsárban olykor a hasunkig ér a víz, bakancsunk az iszapban izzad. Sokkal lassabban haladunk, mint azt gondoltuk volna. Fél 7 van, mikor egy szétázott úthoz érünk. Daniel és Ademír szeme felcsillan.
- Végre tudom hol vagyunk. Innen már csak 2 és fél óra Carmelita.

Carmelita nem igazán van felkészülve a turisták fogadására...2 és fél óra. Azaz 9-re érkezünk meg. Legalább 2 órán át a teljes sötétben kell majd bóklásznunk, de nincs mit tenni, menni kell. A 2 és fél óra azonban nem 2 és fél óra. Annál sokkal több, lévén térdig gázolunk a sárban. N éhol itt is nyílt víztükör, máskor derékig érő sár. 7 órakor kezünkbe vesszük elemlámpáinkat, így azonban vesztünk egy kezet, amivel megkapaszkodhatnánk. Olykor a sötétben megpihenünk egy-egy szárazulaton, melyről csak utóbb derül ki, hogy több méteres hangyavár. Testünket ellepik a 3-4 centiméteres óriás feketehangyák, melyeket egykoron a maják arra használtak, hogy a hosszú nyílt sebet összekapcsolják azok csáprágóikkal. Fájdalmas érzés a harapásuk, de célravezető, ugyanis a hangya testét letépve természetes varrás keletkezik a seben, mely pár nap múlva a hangyasav hatására begyógyul, ráadásul heg sem marad utána. Amazóniában még ma is alkalmazzák őket sebvarrás helyett.

A sár egyre mélyebb és mélyebb lesz, minél közelebb érünk a faluhoz. Mellettünk olykor megjelnnek a lekerített szántók. A fáradtság miatt már senki nem beszél senkivel, ha szólunk is egymáshoz, az nem tűr nyomdafestéket. Én is megjárom a magam kanosszáját, mikor arccal előrebukok a sárban. Este 11-kor Ademír és Daniel megállnak.
- Nem mehetünk tovább. Nem tudom milyen messze van még a falu, de az öszvérek elpusztulnak, ha egy kilométerrel is többet megyünk. Pihenniük kell.

Nem adunk választ, csal lecsatolom a zsákomat, annak oldaláról machetémet, és szó nélkül irtani kezdem mellettünk az erdőt, amíg csak utolsó erőmből telik. Pontosan Nyolc függőágy helyén vágjuk ki az olykor 10 méter magasra is megnövő szálfákat. Felkötjük ágyainkat, de arra már nincs erőnk, hogy a szúnyoghálót is felállítsuk. Bakancsunk levesszük, és belefekszünk a nedves ágyainkba. Alig szenderedek el, és Ademír riadót fúj. Ismét esni kezd. Az öszvérekről leszereli a ponyvát, mely nem nagyobb egy 2x3 méteres műanyag lepedőnél. Mindent berámolunk alá, hátizsákjaink vízálló fóliáit leterítjük a földre, és összekucorodunk mind a nyolcan. Nem alszunk semmit. Idővel vízálló fóliánk sem bírja tovább a terhelést, és átengedi a vizet. Hajnalig esik. Halálosan elcsigázottan, de az eső elálltával kicsit kedélyesebben indulunk Carmelita felé. Kisüt a nap, mikor 40 perc séta után megpillantjuk a falu első házikóját. Mindössze 40 perc kellett volna ahhoz, hogy elérjük a falut. Nem sikerült. De Ademír ennek ellenére gratulál.

- Vannak, akik teljesítik egy nap alatt a Carmelita-El Mirador távot, de eddig csak a száraz évszakban sikerült mindenkinek. Nektek majdnem sikerült.

Reggel fél 7-re érünk a faluba. S hogy az egyetlen busz hajnali 6-kor hagyta el a falut? Kit érdekel?! Majd sétálunk...
Értékeld az élménybeszámolót!
8 (5 szavazat)
Lépj be az értékeléshez!
Hozzászólások:
robi1000 - 2010.06.21. 19:09

Tetszett, szuper túra lehetett.. :-)


Ahhoz, hogy hozzászólhass válaszd a belépést vagy regisztrálj, ha még nem vagy tagjanik közt!

Az élménybeszámolóhoz tartozó

album

Ajánljuk

még figyelmedbe

Magyar  Română  Slovenčina