Törökország-Szíria 2009 - 2. rész

Szíria Aleppo

Ott-tartózkodás ideje: 2009. máj. 18.  - 2009. jún. 06. (19 nap)

0 hozzászólás I 1 948 látogató olvasta. Rögzítve: 2009. nov. 02. küldd el ismerősödnek
Oszd meg ezt az oldalt!
avatar kirgizke Beszámolója

Cimkék: Aleppo  Antakya  Hama  Hatay  Szíria  Törökország 

Május 20.

Hajnalban félálomban hallom a müezin imára hívó szavait, de ezzel a lendülettel vissza is zuhantam az álmok világába. Reggel 7 körül sikerült magunkhoz térni, s folytattuk a gyönyörködést a házban. Érzésem szerint, ha kitörne a 3. világháború vagy bekövetkezne az apokalipszis, ez a kis miniparadicsom akkor is érintetlenül maradna...
Reggeli után - L. isteni péksüteményeket szerzett az utcában -, meg akarjuk nézni a templomot, de ilyen korai órán még senkit sem találunk ott.
Ellenben a szomszéd udvarban találkozunk Barbara Nővérrel, megkérdezzük az utat a múzeumhoz és a szíriai taxik lelőhelyéhez. Az már tegnap kiderült, hogy a taxi kb. 50 USD lesz. Hát ez van, nem olcsó, de sokkal kényelmesebb és gyorsabb mint a busz.
Elköszöntünk, felcuccoltunk, és leplattyogtunk a múzeumhoz, a mi Antakya központjában helyezkedik el, az Orontes folyó partján.
A múzeumba a belépő 8 TL/fő. Igazán érdemes kifizetni, mert sok érdekes tárgyat, szép mozaikokat láthat az ember. Két telltelepülés anyagát is itt állították ki. Kissé bágyadtan nézegettük a tárlókat - feliratokat nem olvastunk -, s megállapítottuk, hogy ezekkel a fránya rómaiakkal minden tele van. Aztán egyszer csak beleolvastunk a tárló melletti magyarázó szövegbe, és kiderült, hogy amit mi "lómainak" hittünk, az ott bronzkor volt. Hmmm....van egy kis fejlettségbeli eltolódás a Kárpát-medence és Anatólia régészeti kultúrái közt...
A múzeumban aztán látogatókból gyorsan átalakultunk "látogatottakká": egy rakás iskolás özönlött be, s leplezetlenül nagyobb érdeklődéssel vettek szemügyre minket, semmit a kiállított tárgyakat. Ez különösen vicces volt, mikor mi épp egy hatalmas római szarkofágban gyönyörködtünk az egyik oldalon, a szarkofág 2 másik sarka mögül pedig kócos gyerekfejek bukkantak ki, akik éppen minket vizslattak kíváncsian. Amikor áttértünk a következő oldalra, a gyerekek is odébbugrottak egy-egy sarokkal. Így ment ez, míg körbe nem értünk a műtárgy megtekintésével.
Már vagy du. 3 felé járt az idő, ezért felkerekedtünk megkeresni az aleppói taxinkat. Útközben mindenki segített: a biztonsági őrtől kezdve a gyümölcsárusig. Végül egy idős bácsi kísért el minket a taxiállomásig, sőt, le is intett egy épp kigördülő sárga járművet nekünk. A taxiban már ült két pasas, de hát mi még pont befértünk - a mi legnagyobb örömünkre, s az ő kis bosszúságukra. A taxissal 10 USD/fő viteldíjban állapodtunk meg. A pasasok méltatlankodtak egy sort - gondolom, tőlük induláskor 2 főre számított viteldíjat kért el a sofőr, aztán mégiscsak négyen lettünk -, de aztán belenyugodtak a dologba.
Pár km. után beszédbe is elegyedtünk, s kiderült, hogy a fickók jordánok. Miután elmeséltük, hogy már jártunk Jordániában, s nagyon tetszett nekünk az ország, már sokal jobb hangulatban folytattuk az utat.
Egyszer csak az L. mellett ülő feltette azt a keresztkérdést, hogy "hát akkor mi most hogyan is vagyunk?". Persze azonnal rávágtuk: "Házasok."
- "De hol a gyűrű?"
Haha, a gyűrűk a táskámban lapultak, elfelejtettük felvenni őket. Gyorsan előkapartam az aranyat - szerintem bele is vörösödtem -, majd azt lestem L. melyik kezére húzza fel, mert ezt mindig keverem. Ciki lett volna, ha én pont az eljegyzéses ujjamra húzom, ő meg a házasra. :-)
Az út során a kedvenc kérdése egyébként mindenkinek az volt, hogy házasok vagyunk -e; a kedvenc válasz erre: "Verrrri nááájsz!"
Aleppo 105 km Antakyától, s a határral együtt kb. 2 órás út.
A határon a szír oldalon kipakoltatták a csomagokat a kocsiból, a jordánokéba belenéztek, a miénket békén hagyták. Útlevélellenőrzés, vízumellenőrzés, pecsételés jobbra-balra, mehetünk. Én itt már gyanakodtam, hogy senki sem ad nekünk belépőkártyát, nyammogtam is L.-nek egy sort, de vsz. nem voltam valami erélyes, mert ő sem érezte feltétlen szükségességét, hogy a csak arabul beszélő határőröktől beszerezzük ezt. Malacinfluenzáról szóló kártyát találtam egy asztalon elszórva, de arra se mondták, hogy töltsük ki, így azt is hagytuk a fenébe. Persze, aztán egész Szíriában ment a para, hogy kifelé majd jól megvágnak minket, mert nincs be/kilépőkártyánk…
A határon átvergődve lepusztult falvakon hajtottunk keresztül: minden tiszta fekete volt az olajtól, szemetet hordott a szél, nekem néha hányingerem támadt a gázolaj jellegzetes szagától. Már kapásból levágtuk, hogy a felelősség fogalmát errefelé kicsit másként értelmezik, mikor egy picinyke épp hogy totyogó gyermek álldogált a forgalmas út közepén, az autók repesztettek ezerrel, egy pasas meg vagy 20 méterről rohant a gyerek után, mikor észrevette, hogy az eltűnt mellőle. Mi majdnem szívszélhüdést kaptunk a kamionok között csalingázó kisgyerek láttán….
Aleppóban a taxiállomáson álltunk meg, de a jordánok a taxisunk szívére kötötték, hogy kísérjen el minket a választott hotelünkhöz (Hanadi Hotel). Lehet, hogy egyedül gyorsabban megtaláltuk volna, mert Abdullahnak fogalma sem volt róla, hogy hol a hotel, s ahány embert megkérdezett, mind másfelé integetett. Mi meg lógó nyelvvel loholtunk utána a 40 fokban a nagyhátikkal felpakolva. Végül a Lonely térképét felhasználva meglett a hotel (a nagy szaladgálásban elfelejtettem, hogy egy kedves ismerős már mondta, hogy az óratoronynál van). Érzékeny búcsút vettünk Abdullahtól, L.-nak még két cuppanós puszit is lenyomott, nekem meg a kezemet szorongatta jó sokáig. Felírtuk a telefonszámát, és megbeszéltük, hogy 31-én vele megyünk vissza 30 USD ellenében.
A hotelben már előkészítették a telefonon lefoglalt szobánkat (1200 SYP/éj): kicsi volt, nagyon meleg, nagyon rózsaszín, kissé büdös, de tiszta, és volt benne hűtő, légkondi és egy nem működő TV is. A légkondicionálás fura módon központi irányítású volt: ha szóltunk a recepciósnak, bekapcsolta, ha kikapcsolni akartuk, megint szólni kellett. A távirányítót még véletlenül sem adta volna oda. Az ablak lezárt spalettái a belső udvarra néztek, ezt nem volt kedvünk kinyitni, hogy a „csigaszippantók” trécselését hallgassuk, így maradt a légkondi bekapcsoltatása. Megkerestük a Lonely által ajánlott Al-Kindi éttermet, ahol egy felejthető vacsorát költöttünk el (445 SYP). Tényleg, már nem is emlékszem mit ettünk…
Vacsi után az újvárosi részen kóboroltunk egy kicsit, nagy volt a nyüzsi, mindenki jött-ment, tett-vett, intézkedett. Mi meg – minekután M. Balázs a lelkemre kötötte, hogy amint átérünk Szíriába, vegyünk Ercefurylt – bementünk az első gyógyszertárba, és megvettük a fosásgátló bogyeszokat (65 SYP). A gyógyszertáros néni nagyon kedves volt, emlékeztetett a Sukar banat c. libanoni film egyik szereplőjére.
Meglehetősen elfáradva ballagtunk vissza a hotelhez, a legnagyobb kihívást az úton való átkelés jelentette, jó pár percet ácsorogtunk a padkán, mire neki mertünk indulni. Közben megismerkedtünk egy fiatal sráccal, aki állítólag török származású, és Aleppóban tanul, egyetem mellett pedig egy ékszerüzlet tulajdonosa. Na ebből asszem csak annyi volt a valóságtartam, hogy egy ékszerüzletnek volt a felhajtója. Megígértette velünk, hogy másnap a bazárban megkeressük az üzletét. Mi persze mindent megígértünk, s közben azt gondoltuk, hogy egy tűnyi esélye van a szénakazalban annak, hogy másnap összeakadjunk a sráccal…

Május 21.

Mivel este bekapcsoltattuk -s éjjel meg már nem volt kedvem szólni, hogy kapcsolják ki-, a légkondi ment egész éjszaka. Vsz. már ekkor sikerült jól megfázni, aminek a hatása Hamában tört ki, és az egész úton krákogásként, szürcsögésként-tülkölésként-prüszkölésként érvényesült. Mondtam is L.-nek, hogy Allah sem vakarhatja le rólam, hogy malacinfluenzás vagyok. Szerencsére a megfázás többségében csak hangeffektusokkal járt, a hőemelkedést és a lázat mellőztük, így – legalább mi – tudtuk, hogy nem röfikórról van szó.
Az első aleppói éjszakánkon L. édesdeden alukált picinyke rózsaszín ágyacskájában, én már fél nyolckor kipattantam belőle. A reggeli benne foglaltatott az árban: arab kenyér (gyakorlatilag íztelen és palacsinta formájú), főtt tojás, sajtok, lekvár, (olíva)bogyók, tea. Első reggel még érdekességként hatott, viszont nem sokkal később a „kenyér” egyre nehezebben csúszott…hja, hát nem egészen ugyanaz, mint a jó kis súlykos Harnyas-kenyér itthon.
Aleppó a hasonló nevű kormányzóság székhelye, 1,9 milliós lakosságával pedig Damaszkusz után az ország második legnépesebb települése. Bár erről bárkit megkérdeztünk, mind más sorrendet állított fel… Tény, hogy a világ legrégebb óta lakott települései közé tartozik. Egyes vélemények szerint neve a halaba (fejni) igéből származik. A bibliai verebek azt csiporogták az utókornak, hogy Ábrahám itt saját kezűleg fejt tejjel vendégelte meg az átutazó vándorokat, innen a város neve Halab. Elképzelhető, hogy köze van a „fehér” jelentésű arámi halaba szóhoz, amely a környék talajának vagy köveinek színére utalhat.
Aleppó területén már legalább a Kr.e. 5. évezredtől élnek, fontossága korával egyenesen arányosan növekedett, az amurrúk, hettiták, asszírok, perzsák, makedónok, szeleukidák egyaránt meghódították. Kr. e. 64-től a Római Birodalom része volt (latinos neve Beroea), amelytől a Bizánci Birodalom örökölte. A változatlanul fontos település ekkor már egy püspökség székhelye volt. 637-ben foglalták el az arabok. Az arab időkben mintegy háromszáz éven át nyugalmat élvező város fokozatosan visszanyerte a korábbi súlyát, és Szíria egyik legjelentősebb központjává vált. A keresztes háborúk során kétszer is, 1098-ban és 1124-ben megostromolták a várost, ám elfoglalni nem sikerült. 1183-tól a Szaladin vezette Ajjúbidák birtokába került, akiktől 1260-ban a mongolok szerezték meg. Csak 1317-ben szakadt el újra a város, amely 1517 után az Oszmán Birodalom része lett. Az I. világháborút követően a francia mandátumterülethez került (innen a jellegzetes francia gyarmati stílus), 1946 óta a független Szíria része.
Összeszedelőzködtünk, s elindultunk, hogy szemrevételezzük a mozgalmas időket megélt város citadelláját. A belépő 150 SYP/fő. Tényleg érdemes lett volna valahonnan nemzetközi diákot keríteni, mert azzal nevetséges áron (10 SYP-ért) lehetett volna minden kiállítóhelyre és romterületre bemenni.
A citadella felfedezésével gyakorlatilag elment az egész délelőtt. Ha a romok annyira nem is nyűgözik le az ember, a kilátásért igazán érdemes bevenni a fellegvárat: innen remek képet kaphatunk, hogy is néz ki egy igazi közel-keleti város. Utcákat gyakorlatilag nem látni, a háztetők egybefolynak, s egyöntetű szürke pacává változtatják a látképet, ameddig csak a szem ellát. Míg a kilátást fotózgattuk, két gyerekcsapat kisebbfajta harcot vívott a citadella lábánál: az egyik csapat az utcaszintről, a másik a kerítőárokból hajigálta eszeveszetten a másik irányába a kézreálló (tér)köveket. A citadella környékét épp most újítják fel, így bőven volt muníció. Rögtön arra gondoltam, hogy nem lenne jó célponttá válni, mert piszkos jól céloztak a kis gézengúzok…
Miután a fellegvárat kiveséztük, belevetettük magunkat a bazár forgatagába. Azt hiszem elmondhatom, hogy ez a legautentikusabb, amit valaha is láttam, beleértve a tuniszit, isztambulit, sőt még a damaszkuszit is. Helyenként itt is érezhető volt a jellegzetes fűszerillat, amit a mi tudatalattink teljes mértékben Jordániához kapcsolt, s már tegnap este is lengedezett a szélben, kellemes emlékeket idézve fel bennünk. Az örömteli nosztalgiát néha a hányinger váltotta fel – mikor milyen stand közelébe jutottunk: ha fűszer vagy parfüm, nagy levegővételekkel igyekeztünk biztosítani az átjutást a mészárosok húsospultjai között. Persze ennek általában az lett a vége, hogy a nagy tumultusban megrekedtünk a kiakasztott birka- és egyéb állatfejek, vértócsák és folydogáló vérerecskék közt, s muszáj volt egy jó nagyot slukkolni a gyomorforgató szagfelhőből is. Úgy nézem, L. egyre jobban belejön a bazározásba: míg Tuniszban csak másfél órát bírt, addig itt órák hosszat képes volt csámborogni. A citadella lábától egészen a Bab Antakyáig jutottunk. Már visszafelé caplattunk – s közben nekem a hasam is megfájdult kissé, hiába no, még csak ekkor 3 hetes műtött -, mikor a tegnapi srác ugrott oda hozzánk. Hát ezt meg hogy csinálta?! Nem volt mit tenni, ha már egyszer megígértük, hogy megnézzük az üzletét, akkor megnézzük. Az üzletben aztán kiderült, hogy a bolt másé, a főnök rendületlenül ajánlgatta a különféle ezüstékszereket, de én ekkor már fáradt voltam, hogy igazán érdekeljen a dolog. Megittuk a „kötelező” teát, kiválasztottunk egy fülbevalót, próbáltunk alkudni az árból, de még így is többe került, mint a tervezett egész napi költségünk, így nem erőltettük a dolgot. Az üzletben már volt két vásárló, egy idősebb férfi egy fiatal lánnyal, Rashidával. Nos, kétségtelenül Rashida volt az ékszerüzlet legszemetgyönyörködtetőbb darabja, L. szerint egy igazi „sivatagi hercegnő”. Egy ilyen „hercegnőt” már látott Tuniszban (őt Leila hercegnőnek neveztük el), s akkor azt gondolta, hogy a büdös életben még egy ilyen szép lányt (persze engem leszámítva :-)))), nem fog látni. Hát Liela szépségével Rashida teljes mértékben felvehette a versenyt. Rashida épp nyakláncot próbálgatott, s hogyhogy-hogyhogy nem, pont az maradt a nyakában, amire L. azt mondta, hogy „ez áll a legjobban”. Ez a fegyvertényt aztán L. nem győzte egész úton hangozatni.
Mivel mi a fülbevaló-ügyben nem jutottunk többre, elköszöntünk, Rashida pedig a hús-vér valóságból átkerült az álmok hercegnői közé.
A szúk után a felkeresendő látványosságok sorában a Nagymecset következett. Én 50 SYP-ért kaptam egy kapucnis hosszú gúnyát (abeyya), hogy Allah szeme nehogy megakadjon evilági öltözékemen. (Egyébként utóbbi alól is csak a fejem ill. a kacsóim lógtak ki.)
A mecset után a szomszédságában levő Ahlildar étteremet céloztuk meg. Én már korábban kiszúrtam az emeleten elhelyezkedő, remek kilátással rendelkező, elegánsnak tűnő helyet, már csak a bejáratot kellett megtalálni. Ez nehezebben ment, oda-vissza totyogtunk az utcán, erősen sasoltuk, hogy vajon melyik – teljesen egyforma -lépcsőfeljáró tartozhat az étteremhez. Végül egy pasas integetett, hogy ez lesz a mienk. Ez étterem tényleg egy szépen felújított, elegáns régi házban kapott helyet, a kajára kicsit várni kellett, de megérte, mert nagyon finom volt. L. kurd sajtot, én a már bevált sigara börgesit választottam. Mindennel együtt kb. 300 SYP-et fizettünk a végén.
Miután feltöltődtünk energiával, elindultunk, hogy megkeressük a Bolondok házát (Bimaristan Arghan). Ez nagyon tetszett, kellemes szép udvara igazi kis „nyugalomsziget” a forgatagban. Belépőt nem szedtek, csak intettek, hogy menjünk. Rajtunk kívül talán még 3 másik látogató volt itt. Itt a betegeket csend, nyugalom, zene, és vízterápiával kezelték. Felidéztük a nem túl rég látott Ópium c. filmet, s megállapítottuk, hogy volt némi különbség a „fejlett” Nyugat és az „elmaradott” Kelet elmebetegségek kezelésének terén alkalmazott módszerei között.
A Bimaristan után még egy kicsit kóvályogtunk a szúkok között, majd hazafelé vettük az irányt. Útközben pénzt váltottunk a bankban (tegnap a szállodás váltott át egy kisebb összeget), relatíve hosszas procedúra volt, de legalább sikeres. Kis pihenő után újból belevetettük magunkat az Al-Jdeida negyed forgatagába, majd a nap lezárásaként egy-egy narancsdzsúzzal (30 SYP/dzsúz), és egy-egy shawormával (75 SYP/db.) jutalmaztuk meg magunkat. Utóbbi vmi. helyi gyorséttermi lánchoz tartozhatott (csirke az emblémájuk), ezért volt az átlagnál drágább, de sokan voltak, így megbízhatónak ítéltük. Végezetül a hotellel szemközti kisboltban vettünk egy másfél literes dzsúzt (65 SYP), s elbeszélgettünk a tulajjal. Kiderült, hogy orvos, Zágrábban végzett, s járt Magyarországon is. Jelenleg az édesapja helyett viszi az üzletet. Nagyon kedves, szimpatikus, segítőkész ember, mindenkinek ajánljuk, nekünk másnap is sokat segített.

Május 22.

Reggel ébredés után összepakoltunk, bevágtuk a reggelit, majd lebeszéltük a recepción, hogy délutánig – míg vissza nem érünk a St. Simeonról -, otthagyhassuk a cuccunkat.
Tegnap a Bab Antakya mellett láttunk egy buszpályaudvart, a Lonely is errefelé jelezte, így elindultunk ebben az irányban. Útközben betértünk a Nemzeti Múzeum kertjébe, L. végigfotózta (szerintem) az összes szobrot. A múzeumba már nem mentünk be, mert senki sem ajánlotta, másrész az idő is nagyon fogyott, így tovább indultunk. A buszpályaudvar csak nem akart előkerülni, ill. a buszok amiket láttunk, helyijáratok voltak. Hiába kérdezgettük a buszsofőröket vagy a jegyirodában ücsörgőket, senki sem tudta, hogy hová kellene mennünk. Végül valahogy elkeveredtünk a régi buszpályaudvarra, ahol egy boltostól újra érdeklődtünk, ő erre odakiabált egy katona-szerűségnek, aki intett, hogy menjünk utánna. Megkerültük az épületet, lepukkant kis közökön, szemétdombokon vágtunk át – közben a fickó néha idegesítően pislogott hátrafelé, megyünk –e utána. Hát asszem erre a fajtára mondják: „még a szeme sem áll jól”. Azért csak mentünk utána, s kilyukadtunk a minibusz-állomáson, ahol azonnal ránk raboltak a minibuszosok. Ez biztos vmi. nagy átverés volt, mert a rosszarcú is nagyon pislogott, meg rajtunk kívül más lehetséges utas sem volt látóhatáron belül, szóval eléggé kellemetlen érzés töltött el. Ha már ott voltunk – s főleg mivel fogalmunk sem volt, hogy keveredünk ki innen -, kiböktük, hogy a St. Simeonhoz akarunk menni. Az egyik pasas rávágta: „1500 SYP”. Én megmakacsoltam magam, s közöltem, hogy sok. Ezek után ők arabul, mi ketten magyarul vitatkoztunk egy sort (közben L. is egyre idegesebb lett, s már hagyni akarta az egész St. Simeont a fenébe). Szó-szót követett, kis mutogatás, rajzolgatás után végül 1000 fontban állapodtunk meg. Az egyezség úgy szólt, hogy a kisbusszal elvisz minket St. Simeonra, itt mi körülnézünk – szerintük 1 óra alatt -, majd visszajövünk.
Na, majd kedves tapasztaltabbak legyetek oly kedvesek, és írjátok meg, nagyon átvertek –e minket?! Mindenesetre L.nak szent meggyőződése lett, hogy csúnya lehúzás áldozatai vagyunk, egyre inkább morgolódott, dúlt-fúlt, s ez szegény-szerencsétlen Oszlopos Simeonunk hegyéig gyakorlatilag odáig fajul, hogy alig bírtam visszatartani attól, hogy ki ne szálljon félúton a kisbuszból. Tegyük hozzá, én is szívesen kiszálltam volna….de ne ugorjunk ilyen gyorsan előre…
A fickó – aki maga egy mukkot sem beszélt angolul, csak a főnöke – beültetett minket a kisbuszba, más utas sehol egy szál se. Itt már végképp tudatosult, hogy a vsz. iránytaxiként szolgáló járművet „privatetaxivá” léptették elő, amint meglátták gyanútlan ábrázatunkat. Az előlépést megünneplendően, jól teletankoltuk a csotrogányt, majd nekivágtunk az útnak. Aleppóban még csak hagyján volt, akkor még a biztonsági övnek se nagyon éreztük életbevágó hiányát, de amit elhagytuk a város külterületét, sofőrünk belehúzott, s úgy száguldottunk a kocsival, hogy majd’ szétesett. Előbb L.-en, aztán rajtam tört ki a halálpara, főleg amikor a pasi maga elé kapta a könyvünket, s elmélyülten „olvasgatni”, lapozgatni kezdte. Mindezt természetesen vezetés közben, vagyis inkább helyett.
Kb. fél órás utazás után érkeztünk meg St. Simeon hegyére, a belépő a szokásos 150 SYP/fő. Bepróbálkoztam a munkahelyem által kiállított fényképes régész-igazolvánnyal, de sajna hiába lobogtattam nagy büszkén, a jegyárus bácsi nem harapott rá, maradt az eredeti ár.
Ki is volt az a St. Simeon? Emberünket különösen élénk fantáziával áldotta meg a Jóisten: leginkább önmaga sanyargatásán törte kis buksiját, s jobbnál jobb kínzásokat talált ki önmaga számára. Persze, azért nem így született szegény, elébb pár kerge-birkát kergelészett a kies szír határban, majd egy szép napon meghallotta az Úr hívó szavát, minek hatására a szerzetesi életet választotta. Pár évig bírta a „sima üzemmódot”, majd „turbó fokozatra kapcsolt”, s az már szerzetestársainak sem tetszett, hogy Simeon egy durva kötelet olyan szorosan csavart csupasz teste köré, hogy az mélyen bevágott a húsába. Kitessékelték a kolostorból, de ő félholtan egy – a kolostor melletti- kiszáradt ciszternába bújva s zsoltárokat énekelve tovább szórakoztatta szerzetestársait. Kreatív ötletekben továbbra sem szenvedett hiányt, hol egy 40 napos böjttel, hol egy kőhözláncolással vezekelt tovább. A kő valamiért egy idő után nem felelt meg, oszlopra cserélte, majd ezt is egyre magasabbra. Az utolsó vagy 20 méter magas lehetett. Summa-summarum, 40 évet húzott le különféle oszlopokon.
Amit mi – és turistatársaink meglepően népes tömege - láttunk, az csak az egyik oszlopnak a csekélyke maradványa. De az tagadhatatlanul szép környezetben helyezkedik el, szóval megnyugodtunk, hogy ide tényleg érdemes volt eljönni. Úgy látszik, hogy Simeon lelki békéje ránk is hatott… Kb. másfél óráig nézelődtünk, majd visszaballagtunk a sofőrhöz. Pechjére ott volt az angolul karattyoló főnöke is, akivel én kapásból közöltem, hogy micsoda egy „crazy drivert” sózott ránk. Nagy röhögés, sok körítés, de azért vmit. mondhatott a fickónak, mert az miután bekerrentette a rozzancsot, elfelejtette, hogy hol a gázpedál. Állandóan engem sasolt a visszapillantóból, grimaszolok-e, vagy csak szimplán lilul a fejem, esetleg zöldülök-kékülök, de mivel gyakorlatilag egy lajhár is leelőzött volna minket, így egyik sem történt. Tíz perc alapjáratos araszolás után már nekem kellett kérni, hogy ugyan menjünk már egy kicsit gyorsabban, mert nem lesz elég a Szíriára szánt két hét arra, hogy visszaérjünk Aleppóba. Főként úgy, hogy a főnöktől kaptunk egy „gratis” romnézést útközben. /Na, ekkor főleg arra gondoltunk, hogy ezt meg biztos a pofátlan árszabásért kapjuk vigaszdíjként. :-)/
Az ingyen romnézés egy Alshabah (?) nevű helynél következett (valahol Daret Azze után - valahol Aleppo előtt), ahol egy baromi meredeken emelkedő dombocskára kapaszkodtunk fel. Biztos voltam benne, hogy félúton visszagurulunk, de végül mégsem. A domb tetején állt egy klasszikus három hajós bazilika, körülötte tikkadt birkanyájak legelésztek békésen. A gazda lakhelye is ott volt egy kis kunyhóban, de gazdurammal nem találkoztunk.
Miután levizitáltuk a bazilikát, viszonylagos eseménytelen úttal tértünk vissza Aleppóba. A srác ugyanott rakott ki minket, ahol felvett. Kiszállás előtt volt egy gyenge próbálkozása, mellyel a „gratis” romnézést fizetőssé próbálta varázsolni. Ez nem jött be, ezért a Baksis c. lemez került fel, de ez sem lett éppen nyerő. Végül leírattuk vele a nevét és a telefonszámát (ha valakinek kell, megkeresem), ez kisebb bűvészmutatványnak bizonyult neki, de összejött, s nagyon boldog is volt tőle.
Minekután a buszpályaudvar továbbra sem volt meg, visszamentünk a hotelbe, felvettük a hátikat, majd lementünk vízért a dokihoz. Beszélgettünk egy kicsit, és ő mesélte, hogy újabban azt látja, hogy a taxisok a (zömében jómódú francia) turistákat csúnyán átvágják, ugyanis az új helyre költözött buszpályaudvar 75 SYP-nyi távolságra van a várostól, s a taxisok 500 fontért viszik „flanszia” barátainkat a pályaudvarra. És ezt nem mi tapasztaltuk, hanem egy helyi mesélte…
Nagyon rendes volt a doki, segített nekünk taxit fogni. A taxissrác kapásból nem is akart 75-ért vinni, de a doki rábeszélte, hogy százért vigyen ki minket. Az új buszpályaudvar Aleppó legszélén van, keresztülcsalingáztunk a fél városon, áttörve kisebb-nagyobb kosz-dzsuva és káoszhalmokon.
A buszpályaudvaron L.-t beszippantották az első irodába, de végül jó választás lett: az Al-Ahliah szuperluxus buszával tettük meg az Aleppó-Hama szakaszt fejenként 130 SYP-ért. A Lonely 2,5 órát ír erre a szakaszra, de a miénk szerencsére csak 1,5 óra lett. A busz fél háromkor indult. Nagyon kényelmes járgány fogtunk ki, a bőrülések szélesebbek voltak mint az Airbuson, akár ággyá is alakíthattuk volna az ülést a mindenféle fe-/lehajtogatható támlákkal. Itt is járt a Törökországban megszokott keksz – víz – törlőkendő hármas, annyi változtatással, hogy itt a víz sima kútivíz volt az ásványvíz helyett, viszont ezt egy cukorkával kompenzálták. Egy óvatlan pillanatban el is feledkeztünk a különbségről, s mindkettőnknek lecsúszott egy fél pohárnyi vizecske, amitől később hál’ Isten semmi bajunk nem lett. De lett mástól. 
Az Aleppó-Hama járaton csak páran utaztunk, az L. melletti sorban egy fiatalember ült, aki útközben szóba elegyedett L.-el. A beszélgetésből kiderült, hogy a srác angoltanár. Kapva-kaptam a ragyogó lehetőségen, és elmeséltem Mr. Bahaa-nak, hogy nincs entry cardunk, s miért nincsen; egyúttal megkértem, hogy kis kálváriánk történetét zanzásítsa egy mondattá, amit én majd a határon fel tudok mutatni. Ő szépen le is körmölte ezt nekünk egy papírdarabra. Mr. Bahaa egy Hama melletti kisebb településen él, de önként ajánlkozott arra, hogy a hamai buszpályaudvarról bekísér minket a belvárosba, a szállodánkig. Vele tényleg el is jutottunk félútig, aztán a helyijáratos busz megállójában összetalálkoztunk egy ismerősével (szintén fiatal srác, szintén tanár), ekkor átpasszolt neki, s a helyijáratos utat már vele tettük meg.
Mr. Bahaa volt az egyik legkedvesebb ember, akivel Szíriában találkoztunk.
A helyijárat 6 SYP/fő-ért vitt be a központba, a buszmegállóban ill. a buszon is nagy ovációval fogadtak. A buszmegállóban a környékbeli gyerekek ostromoltak minket kérdéseikkel – szerencsére hamar jött a busz-, a buszon a sofőr és a jegykezelő volt nagyon érdeklődő hangulatban. A busz kicsivel a Cairo Hotel előtt állt meg, s mivel a Cairo volt az egyik esetlegesen választhatónak kinézett hotelünk, ezért mindjárt meg is tekintettük. Elsőre egy ablaktalan szobát mutattak, de kértem, hogy prezentáljanak egy ablakosat, s ez már mindkettőnknek megfelelt. Az ára is nagyon barátságos volt: 850 SYP/éj. Mondhatni luxuslakosztályt kaptunk ennyi pénzért: hűtő, TV, ventilátor, ablak, erkély javította a közérzetünket.
Kis fújás után „vacsivadászatra” indultunk, előzőleg kinéztem a Le Jardin nevű helyet az LP-ből. Szokás szerint kicsit eltévedtünk a hamai belváros zegzugos utcáin, de azért végül megtaláltuk, amit kerestünk. A Le Jardin egy puccos hely egyébként, az öt csillagos Apamee Cham Palace étterme, de a magyar viszonyokhoz képest nagyon baráti áron lehet finomat enni szép környezetben, az Orontes partján, remek kilátással a noriákra. L. vmi. olíva olajos fatát rendelt, én pedig egy falafellel bocsátkoztam kalandba, mindezt keleti salátával fűszereztük. /fata 160 SYP, falafel 90 SYP, keleti sali 80 SYP, víz 70 SYP + 11% tax/ Összességében 467 SYP-ért degeszre tömtük a bendőnket.
Már jócskán besötétedett mire elindultunk hazafelé. A városban igazán még csak ekkor kezdődött az élet: kicsik és nagyok, fiúk és lányok egyaránt a vidámparkban pörögtek ezerrel. Volt óriáskerék, kishajó, kisvonat – igazi vurstli hangulat. Kedvem lett volna az óriáskerékre felülni, de féltem, hogy az épp letuszkolt vacsinak annyira nem lett volna kedve a gyomromban maradni, így erről végül letettem. Sebaj, majd legközelebb!
A hotelbe visszaérve épp a hotel által szervezett taxis túrákon filóztunk – kettőnknek a kiszemelt túra 2500 SYP lett volna -, mikor beállított Karl, a belga srác. Szegény még levegőt sem bírt venni, de még kettőt se pislogni, s én már be is szerveztem magunk mellé kirándulni. Azért persze kinyögött egy elhaló „Yes.”-t mindenki legnagyobb megelégedésére. A program szerint másnap taxival teszünk egy körtúrát Qala’at Sheisar-Apamea-Musyaf-Krak érintésével.
A hotelben végre sikerült netezni (1 óra 75 SYP), kicsit lassú, kicsit makrancos, a Yahoo-t és a Gmailt nem igen szerette, de azért sikerült tudatni az otthoniakkal, hogy még élünk.
Értékeld az élménybeszámolót!
10 (1 szavazat)
Lépj be az értékeléshez!
Hozzászólások:

Még senki sem szólt hozzá a témához!

Ahhoz, hogy hozzászólhass válaszd a belépést vagy regisztrálj, ha még nem vagy tagjanik közt!

Ajánljuk

még figyelmedbe

Magyar  Română  Slovenčina