Törökország-Szíria 2009 - 5. rész

Törökország

Ott-tartózkodás ideje: 2009. máj. 18.  - 2009. jún. 06. (19 nap)

0 hozzászólás I 2 955 látogató olvasta. Rögzítve: 2009. nov. 30. küldd el ismerősödnek
Oszd meg ezt az oldalt!
avatar kirgizke Beszámolója

Cimkék: "Kiz  Aleppo  Anamur  Antakya  Hama  Hatay  Kalesi"  Szíria  Törökország 

Május 29.

Reggel gyorsan fel akartuk dobni a családnak, barátoknak szánt képeslapokat ill. venni is kellett volna még, de elfeledkeztünk róla, hogy péntek lévén munkaszüneti nap van. Hamában reggel 9 körül még szinte senki sem volt ébren, az üzleteken a redőnyök lehúzva, egy teremtett lélek sem volt az utcán. Ha mégis találtunk pár álmos eladót egy-egy félig nyitva levő üzletben, akkor ott meg nem lehetett képeslapot kapni. Szerencsére a központban rábukkantunk egy trafikra, ahol viszonylag egyszerű kivitelű képeslapokat lehetett kapni, de mivel nem nagyon volt lehetőségünk válogatni, így feltankoltunk. Rányaltuk a hotelben vett bélyegeket, s bedobtuk a szemközti postaládába. Ilyenkor én mindig kíváncsian várom, megérkeznek –e a feladott levelek. Eddig mindenhonnan rendben megkapta mindenki a neki szánt lapot, Szíriából is megjöttek kb. két hét alatt.
A hotelből felhívattuk Abdullahot, a taxisunkat. A recepciós le is beszélte vele, hogy fél egykor Aleppóban fog várni minket a buszpályaudvaron. Ránéztünk az órára, és megállapítottuk, hogy rohannunk kell. Gyorsan felcuccoltunk, kitaxiztunk a buszpályaudvarra. 11-kor indult is egy busz, ami pont fél egyre ért Aleppóba. Azt gondoltam, hogy Abdullah biztos „arabosan” értelmezi az indulás idejét, de másodpercre pontosan gördült be elénk a pályaudvaron. Nagy örömködések, vállveregetések után elindultunk, újra keresztülkocsikáztunk egész Aleppón. A taxiállomáson még egy csomó papírmunkát kellett intéznie, egyik irodából a másikba rohangált, de végül csak nekiveselkedhettünk az útnak. Abdullahról megtudtuk, hogy most született kisbabája, még csak 11 napos a pici. Pont akkor érkezett meg erre a világra, mikor mi megérkeztünk Törökországba.
A határ előtt – de még szír oldalon – megálltunk tankolni, a benzinkutasok épp oda voltak imádkozni, közben a tankolásra várók kedélyesen elbeszélgettek egymás közt. Minket is meginterjúvoltak: merre-meddig stb. Kb. fél óra múlva berobogtak a benzinkutasok, megtankoltunk, és továbbindultunk a határ felé.
A határon Abdullah megint segített eligazodni. Először egy irodába mentünk, ahol az első kérdés természetesen az volt: „Hol az entry cardunk?” Előszedtem a Mr. Bahaa által leírt egy mondatot, odadugtam a fecnit a kérdező orra alá. Az dünnyögött valamit, aztán szólt a határőrnek, s végül is ki kellett töltenünk utólag az entry cardot (ill. elég volt csak a nevünket ráírni), venni rá illetékbélyeget 50 SYP-ért, s kifizetni az 500 SYP kilépési illetéket, s így el is rendeztük a dolgot. Hála Mr. Bahaa-nak, megúsztuk mindenféle büntetés nélkül.
A határon még felvettünk egy nőt, akit aztán az első török faluban ki is raktunk. A cuccainkat ezúttal sem pakoltatták ki.
Török oldalon elfogadták az Isztambulban vett vízumot (ami a magyar külügy szerint csak egy belépésre elegendő, noha rá is van írva, hogy „multiple entry”). Mielőtt szélnek eresztettek volna, odajött egy egészségügyis fickó, és megkérdezte, honnan jövünk. Szerencsére ekkor még Magyarország nem volt a H1N1-el fertőzött országok listáján, így továbbiakban nem is érdekeltük a pasast. Mint következő nap megtudtuk, épp aznap regisztrálták hivatalosan ez első magyar H1N1 fertőzöttet…Nem tudom, mi lett volna abban az esetben, ha Magyarország is rajta van a pasi két oldalas listáján…vsz. ott fognak karanténba a török-szír határon, a semmi közepén.  Szerencsére nem így történt, s nagy durranással beütötték a török beléptetőpecsétet az útlevelünkbe. Hivatalosan is visszaérkeztünk Törökországba. 
Kb. fél három-háromra értünk Antakyába. Abdullah kérdezte ugyan, hogy melyik szállodába vigyen, de a vendégházat úgysem tudta volna, meg még másnapra buszjegyet is akartunk venni, így a buszpályaudvaron rakattuk ki magunkat. A találkozáskor előadott megható jelenetet újra megismételtük, csak most kicsit hosszabban, majd besétáltunk a Metro busztársaság jegyirodájába. Eredetileg Kizkalesibe szerettünk volna jegyet venni, de vagy nem volt járat, vagy csak valami elmebeteg időpontban. Ugyanez volt a helyzet Silifkével is. Végül kitaláltuk, hogy Adanában átszállunk, így több lehetőség közül válogathattunk. Az egyfogú jegyárusbácsi angol szókincse kb. 2-3 szóból állt, de ezt nagyfokú segítőkészséggel, kedvességgel kompenzálta. Miután közös nevezőre jutottunk az adanai jegyben (36 TL/2 fő), s a bácsi nagy örömében meghívott minket egy kávéra. Rajtunk kívül más utazni vágyó közel s távol sem volt, így szép komótosan megkávéztunk. A bácsi bemutatta az unokáit, akik épp ott unatkoztak nála. A kávé elfogyasztása után felszedelőzködtünk, gyalog elindultunk a Katolikus Vendégházhoz. Tulajdonképpen nincs annyira messze, de így felcuccolva jó kis túra volt. Útközben vettünk 2 líráért gyönyörű, mosolygós epret. A cseresznyéről lemondtunk, mert baromi drága volt.
Amennyire nem volt első látásra szimpatikus Antakya, most akkora örömmel koptattam lábammal az aszfaltot. A vendégházban Barbara Nővér már várt, megkaptuk a szokásos szobánkat, a ház kulcsait. Újfent csak mi ketten voltunk a vendégházban. Kis pihenés után meg szerettük volna nézni a templomot, de zárva volt. Az utcán megállított minket két kisfiú, közölték hogy „itt a templom, templom van itt”, majd moneyt kunyiztak. A hátuk mögött egy idős bácsi figyelte a jelenetet, s integetett, hogy ne adjunk pénzt. Persze eszünk ágában sem volt pénzt adni, csak cukorka után matattam a táskámban. Szerencsére pont találtam kettőt, s még idejében megszabadultunk a gyerekektől, mielőtt L. elájult volna a szaguktól. Szegénykék eléggé morcsosak, és büdösek voltak, de utóbbit én az eldugult orrommal nem éreztem. A bácsinak mondtuk, hogy csak cukrot kaptak a kis csirkefogók, erre elégedetten bólogatott, majd közölte, hogy ő zsidó, s a zsinagóga sincs messze, ha érdekel. Elsétáltunk addig, de a kapu zárva volt.
Barbara Nővér ajánlott egy megbízható éttermet, így az óváros zegzugos kis utcácskáin keresztül leslattyogtunk vacsizni. A kis utcákban gyerekek játszottak, kergetőztek. Kíváncsian vettek szemügyre minket, idegeneket.
Az Anadolu étterem tényleg elegáns hely, úgy látszik ezen utazás alkalmával vagy puccos helyen eszünk, vagy sehol. Én kipróbáltam az adana kebabot, ami darált húsból készül, L. meg csirke kebabot kért, de végül birkát hoztak neki. Előétellel és sok salátával nyomattuk le a birkát. Engem mondjuk nem zavart, hogy valaha bégetett, s nem kotkodált. Vacsora (20 TL) után sétálgattunk egyet Antakya óvárosi – francia gyarmati stílusú – részében, igazán érdemes lett volna hosszabb időt is rászánni, de fáradtak voltunk. A nagy fotózgatás közben egy pasas integetett, hogy menjünk be a házába, mert annak a tetőteraszáról jobb felvételeket lehet készíteni. Bementünk, és tényleg szép volt a kilátás: az ortodox templom udvarára lehetett belátni. Megköszöntük szépen a lehetőséget, majd hazafelé indultunk. Végre egy jót aludtunk a zajos szíriai éjszakák után.

Május 30.

Míg én zuhanyoztam, L. kiugrott a közelbe reggelit venni. Hát olyan isteni finom péksüteményeket én már rég ettem! L. orra előtt szedték ki a sütőből, még akkor is langyos volt, mikor én szemrevételeztem őket. A tésztája amolyan jó féle, tömör kalács jellegű volt, a tetején olívabogyó, paradicsom, paprika figyelt. A másik változat hosszúkás cipó alakú, olívabogyóval vagy túróval töltött. Amilyen guszták voltak, annyira laktatóak is.
Reggeli után gyorsan leellenőriztem a neten, hogy rendben van –e a kizkalesi foglalásunk, majd felpakoltunk, leadtuk a kulcsot, s kiindultunk a buszpályaudvarra (ill. amit mi eddig annak hittünk). Útközben a keresztgyerekeinknek pöpec kis ajándékokat találtunk: Pókemberes és Matukás pólók, vicc áron (3 TL/póló). Nem egy török specialitás, de ebben a korban Pókember mindent visz, tavaly meg már amúgy is kaptak macis - Türkiyés pólókat.
A pályaudvaron ismerősként köszöntöttük az egyfogú bácsit, az rögtön hellyel kínált, majd mikor megjött a Metros kisbusz – ami kivisz az igazi pályaudvarra – elbúcsúztatott minket. Antakyának egy nagyon modern, új buszpályaudvara van a város szélén, legalább fél órába telt, míg a kisbusszal kizötykölődtünk. Ezen pályaudvar mögött alighanem a Népliget elbújna szégyenében. Az öreg által befoglalt jegyeinket jó párszor leellenőrizték – alighanem ritka madár erre az európai turista, így biztosra akartak menni. Az utazóközönség egyes tagjainak is majdnem szemtengelyferdülése lett, mikor bevonultunk a 11-kor induló buszunkhoz.
Azt hiszem, ez volt a legszuperebb busz (Setra), amivel valaha utaztam, nem győztünk ámuldozni, pedig már tavaly is megtapasztaltuk, hogy a törökök „coach of the year”-ekkel dolgoznak. Az útvonalunk Antakya – Iskenderun – Adana volt, útközben elhaladtunk Toprakale és Yilinkale várai mellett. Adanába fél háromkor érkeztünk meg. Ez sokkal kevésbé szép állomás, de nem is ez érdekelt minket, hanem minél előbb egy Kizkalesibe induló buszt akartunk keríteni. Kis téblábolás – futkosás után egy minibuszos pasi 50 TL-es ajánlatát figyelmen kívül hagyva, az Özkaymaknál kötöttünk ki. Adana – Kizkalesi buszjegy 36 TL/2 fő.
Ez az útszakasz már sokkal kevésbé volt látványos, mint az előző. Végig a part mentén halad egy meglehetősen rossz minőségű úton, s gyakorlatilag ez a rész teljesen beépített, így a sebesség is limitált. Olyan érzés volt, mintha Adana összefolyt volna Mersinnel, Mersin meg elfolyt volna majdnem egészen Kizkalesiig. Kizkalesit én a fotók alapján a béke és nyugalom szigetének képzeltem, de útközben kezdtem rádöbbenni, hogy nem egészen ez lesz a helyzet. Fél 6-ra érkeztünk meg, a főút mentén tettek ki minket. A hotelről a neten talált képek alapján tudtam, hogy a tengerparton van, így arra vettük az irányt. Milyen is valójában Kizkalesi? Hát cseppet sem egy elhagyatott hely, szinte minden épületben szálloda van (felesleges is volt foglalni, de ezt eddig nem tudtuk), kissé Balaton – Siófok hangulata van az egésznek. A tengerben trónoló vár látványa azonban engem teljes mértékben lenyűgözött és elvarázsolt. Meglett a hotelünk is (Hotel Hantur), a szoba szép, tiszta és tágas, az erkélye oldalról a tengerre néz, s ha nagyon pipiskedek, még a várat is látni. Este felderítősétára indultunk, aztán hideg vacsit vettünk a boltban (babkonzerv, bagett, savanyúság, halkonzerv). Bizony mondom, az a babkonzerv olyan jól esett, mintha vmi. extra fincsi kaja lett volna. Este egy újabb tengerparti sétával koronáztuk meg a napot, nem győztem csodálni az éjszakai díszkivilágításban pompázó várat. A strandról már eltűntek a tömegek, a sétányon korzózott még pár ember, de egyébként szinte egyedül voltunk a parton.
Éjjel az egyik közeli szállodában disco volt, jó hangosan nyomatták a tucc-tucc zenét, de szerencsére elég fáradtak voltunk ahhoz, hogy pikk-pakk elaludjunk.

Május 31.

A reggeli a hotel tengerre, várra néző teraszán egy élmény, és még finom is. L. egy hirtelen ötlettől vezérelve kitalálta, hogy menjünk tovább Anamurba (az út ezen szakaszát nem terveztem meg; gondoltuk, hogy majd improvizálunk valamit). A hotelben érdeklődtünk, hogy hol lehet buszjegyet venni, de pontosan nem derült ki, csak hogy hol kérdezzük meg. Onnan a főútra irányítottak, ott meg le-föl korzóztunk párszor: minden megkérdezett emberke nagyon kedvesen, de teljesen eltérő irányokba integetett, mutogatott. Pár kör után egy kis csemegebolt „személyében” ráleltünk az anamuri „jegyüzérségre”. A fene se gondolta volna, hogy ekmek mellett buszjegyet is árulnak.  A boltocska a rendőrség és a mecset között található, a jegy 20 TL/fő volt. A sikeres tranzakció után a vár, pontosabban a szárazföldi Korykos vára felé indultunk, melyet a 12. században egy örmény herceg építetett, majd továbbballagtunk a buszból látott tengerparti romok felé. Az út mentén csak egy darabig lehet menni, ezután nagyon összeszűkülnek a sávok, s elfogy a „gyalogos” hely. Kamion által képzett matrica meg nem akartam lenni, így visszafordultunk, és bekanyarodtunk a jelzett kemping felé. A kemping – melyet jellemzően helyiek használtak – már gyakorlatilag a romok lábánál fekszik. Bóklásztunk erre-arra, de senki sem szól, hogy nem lenne szabad, sőt míg különleges kérészféléket nézegettünk, egy csoportnyi lány, asszony is odajött hozzánk, s beszélgetésbe elegyedtünk. A lányok közül a fiatalabbik beszélt angolul, a többiek nem, de lelkesen kérdezgettek törökül: házasok vagyunk-e? baba van –e már? merre jártunk eddig Törökországban? stb. A beszélgetés folyamán kiderült, hogy mi eddig többet láttunk Törökországból, mint maguk a törökök…Kiderült a kérészféle neve is: yusufçuk. /Nem tudtuk mit jelent, de ezt hajtogatták, miközben boldogan mutogattak a rovarra. Most már tudjuk, hogy a yusufçuk szitakötőt jelent./
A nekropolisz már félig-meddig a tenger áldozata lett, a mészkősziklákat, szirteket a hullámok folyamatosan ostromolják, a faragott kövek sorban merülnek alá a habokban. A látvány – a zöld növényzet, a vakítóan fehér mészkőtömbök, a valószínűtlenül kék tenger – lélegzetelállító látvány, nekünk kissé a tunéziai mahdiai túránkat idézte. A nap itt rettentő erősen tűzött, még a fehér blúz alatt is megpirultam helyenként.
Az ebédünket a szállodában költöttük el, majd délután lementünk a partra, ahol már tegnap szemezgettünk a vizibicajokkal. A várhoz két módon lehet bejutni: vagy csoportosan kishajóval, ahol kb. 15 másik emberrel, bömbölő zene kíséretében „élvezheted” az utat, vagy fapados módon vizibiciklivel. No, bátraké a szerencse, befizettünk egy körre az egyik kölcsönzőben: 10 TL-be került, gyakorlatilag korlátlan időre. Irányba álltunk a várhoz, aztán tekertünk ezerrel. Kiderült, hogy L. nem ért a kormányzáshoz, így én vettem át a vezetést. Befelé elég félelmetes volt az út, a hullámok pont szemből támadtak, így elég szépen hánykolódtunk. Röhögtünk, hiszen előző nap alig volt hullámzás, bezzeg ma, hogy „tengere szálltunk”… Mindenesetre eljutottunk a várig, kirángattuk a járművet a partra, ill. arra a kis zsebkendőnyi területre, ami a partból még szabad volt, s csak reménykedtünk, hogy mire a visszaútra kerül sor, ott találjuk a bicajt.
Aki eddig elküszködi magát - nagyon megérdemelten - ingyen nézheti meg a várat. A parttól kb. 200 méterre álló „lány várát” II. Leó örmény király építette. Persze a legenda ennél sokkal drámaibb történetet mesél: állítólag egy féltékeny apa ebbe a tengeri erődbe záratta be leányát. A kilátás megkapó, de fényképezőgépet sajnos nem mertünk átvinni a beázás veszélye miatt. A várudvaron csinos kis mozaikokat lehet látni, sajnáltuk, hogy nem tudjuk megörökíteni őket.
Izgatottan ballagtunk vissza a partra, de megvolt még a vizibringa. Kicsit nehezen szerencsétlenkedtük be a vízbe, hol itt akadt fenn - hol ott, végül - megunva a bénázásunkat - helyi srácok löktek be, aztán később nevetve integettek messziről.  A visszafelé út már kellemesebb volt, meg-megálltunk egy kis ringatódzásra. A part felé közeledve azon tanakodtunk, hogy vajon honnan hoztuk a bicajt, mert messziről az összes kölcsönző egyformának tűnt. Megindultunk egy hasonló felé, de azok – mikor észrevették, hogy őket vettük célba – már integettek is, hogy „nem oda Buda!”. Még egy sor bénázás után rájöttünk, hogy a nyolcas szám a bicajon nem magának a bicónak a sorszáma, hanem a kölcsönzőt jelenti, így pofonegyszerűen a nyolcas számú kölcsönzőbe kell visszatekerni. 
Este még egy gyors fürcsit nyomtunk a tengerben, majd alaposan elfáradva dőltünk ágyba.

Június 1.

Hajnalok-hajnalán keltünk, hogy még a délelőtti meleg előtt meg tudjuk nézni a nekropolisszal szemközt, az út másik oldalán elhelyezkedő kilikiai romokat. Sajnos abban jó nagyot tévedtünk, hogy hajnalban – kora reggel hűvös lenne. Hát egyáltalán nem volt az, ellenben a páratartalom baromi magas, így folyt rólunk a víz, míg a romok közt mászkáltunk.
Kilikia kalózairól hírhedt ókori tartomány volt Kis-Ázsia délkeleti részén. Határai voltak északon Lükia és Kappadókia, nyugaton a Taurusz és Pamphülia, keleten Szíria, délen a Keleti-tenger és az Isszoszi-öböl. Lakói, a kilíkek, eredetileg szíriai törzsből származtak, de a görög telepesek elől visszavonultak hegyeik közé, ahol mint szabad és semmi által nem korlátozott hegylakók jóformán az egész ókorban függetlenül éltek. Kilikiában laktak a piszidek és izaurok törzsei, akik félelmetes kalózok hírében állottak, és akiket csak Pompeius római hadvezér tudott megtörni. Cilicia Kr. e. 102-től kezdve volt római tartomány, Kr. e. 58-ban pedig Ciprust is hozzákapcsolták.
Az egykori település romjai kis családi gyümölcsöskertek közt bújnak meg, néha egy-egy kisebb-nagyobb kőkerítésen kellett átmásznunk, hogy a felfedezésben továbbjussunk. A citromfák között bolyongva én csak attól tartottam, hogy egy jól fejlett farkasölő a fenekünkbe harap, így jutalmazván hirtelen támadt, ámde olthatatlan érdeklődésünket a kilík romok iránt.
Az egyik magasabb kerítésnél megmakacsoltam magam, közöltem, hogy innen egy tapodtat sem mozdulok tovább. Erre L. otthagyott, s csak egy jó fél óra múlva került elő. Persze én közben már halálra aggódtam magam, hiába kurjongattam, nem jött válasz. Jobb híján én is átmásztam a kőkerítésen, de így sem találtam meg L.-t. Nagyon elbóklászni nem akartam a találkozási ponttól, így nem volt mit tenni, vártam. Nem sok az a fél óra, de ha az ember azt gondolja, hogy a párja beleesett vmi. jól megépített sírkamrába, vagy csak szimplán lezuhant egy sziklaszirtről…hát akkor bezony többnek tűnik.
Miközben igyekeztem ezeket a kevésbé derűlátó gondolatokat elhessegetni magamtól, egyszer csak nagy fújtatva, izzadtan és törekesen megjelent L. Kiderült, hogy felmászott a domb tetejére a szarkofágokhoz.
Ekkor már eléggé meleg volt, így befejezettnek nyilvánítottuk a felfedezőutat, és visszamentünk a hotelbe. Gyors pakolás után kijelentkeztünk, s felsétáltunk a buszjegyirodához, a főút mellé. Az anamuri járat elvileg 11-kor vett volna fel, de késett vagy 20 percet. A boltos néni is izgatottan tekintgetett Mersin irányába, hol van már a busz. Nagyon rendes volt, még két széket is kaptunk a várakozáshoz, ő meg kiállt az út mellé, és szemmel tartotta a buszt, nehogy az nélkülünk vágtasson át Kizkalesin.
Az Akdeniz Seyehat nem a legjobb társaság, de a célnak megfelelt. Silifke után gyakorlatilag 50-el lehetett „száguldani”, mivel az út iszonyatosan kanyargóssá változott. Egymást követték a hajtűkanyarok. A busz egy-egy ilyen sziklafal melletti kanyarnál bedudált, aztán mint aki jól végezte dolgát, begurultunk a derékszögben törő útba. Szerencsére soha nem jött szembe senki. A hegyek közt az egyébként is egysávos utat sok hosszú szakaszon felbontották, nagy építkezések folynak a korszerűsítés jegyében. Ha lenéztünk, halálparánk volt, de a kilátás kárpótolt. Végül is 200 km-t több mint 4,5 óra alatt tettünk meg, ebben mondjuk volt egy jó félórás pihenő is valahol az egyik hegy után és a másik előtt.
Az anamuri állomásra megérkezvén megfogadtuk, hogy lesz ami lesz, de errefelé nem megyünk vissza. Na ja, ahogy azt Móricka elképzeli…
Miután megérdeklődtük, hogy Anamurból milyen irányokba lehet eljutni, rájöttünk, hogy nincs túl sok választási lehetőségünk. Isztambulba „mindössze” 17 óra lett volna a buszút, Konyába 6, Alanyába 3.
Több verziót állítottunk fel:
A: Anamur – Konya busszal, majd Konya – Isztambul vonattal
B: Anamur - Alanya busszal, onnan repülő (de kiderült, hogy ott nincs reptér, csak Antalyában)
C: Anamur – Antalya busszal, onnan repülő
D: Isztambul busszal
A D verziót L. heves tiltakozása miatt azonnal elvetettük, s miután kiderült, hogy Alanyában nincs reptér, így a B is „füstbe ment”. Anamur – Antalya minimum 6 órás buszozás lett volna, a repjegy meg drágább mint a vonat, így nyert az „A” variáns.
Miután ezt kisakkoztuk, kinyomoztuk, hogy honnan mennek a dolmusok Anamur - Iskelébe, ahol a Lonely több szállást is ír. Épp a buszpályaudvar háta mögött várakoztunk, mikor jött egy pasas, aki elkapta L.t, és felajánlotta, hogy elvisz a hoteljébe. Korábban a Hantur tulaja ajánlott egy anamuri hotelt, aminek Ünlüselek volt a neve. A fickóelőkapott egy prospektust és elkezdte az orrunk előtt lobogtatni. Kiderült, hogy pont az Ünlüselek tulaja cserkészett be minket. Gyorsan felajánlott egy szezon előtti kedvezményt: 50 TL/szoba. Kb. pont ilyen árban kerestünk volna, így bezsúfolódtunk ketten az anyósülésre a pasi mellé. Tiszta szerencse, hogy mindketten fokhagymagerezd-fenekűek vagyunk. 
A pasi vezetés közben odatelefonált a hotelbe, hogy most fogott két szerencsétlen turistát, gyorsan készítsenek egy szobát elő. Az Ünüselek hotel nem is kicsi szálloda, de vendég egy szál se. A tulajok nagyon segítőkészek, mindent elmondtak a helyi nevezetességekről ill. a megközelítési lehetőségekről. Némi vita után elindultunk a parton Anamur vára felé. Ez állítólag 2 km, de kiderült, hogy van vagy 5 is, ráadásul a kavicsos partot slattyogni egy idő után meglehetősen fárasztó mutatvány, mert az ember lába süllyed a kavicsok közé. A vár előtt még egy kis folyócskát is keresztezni kellett, így egy kis kitérővel egy gyaloghídon vágtattunk át, innen egy susnyás terület mellett az út újból a parton vezetett. Az út további szakaszán egy kis tengerbe csörgedező erecskén kellett még átlábalni, majd a vár lábánál a kemping mellett egy árpamezőn verekedtük át magunkat, és meg is érkeztünk pont zárás után 1 órával. A várgondnok épp a füvet kaszálgatta a várudvaron, szépen beköszöntünk neki, és érdeklődtünk, megnézhetjük –e még a várat. Persze, hogy igen, csak szurkoljuk le a 3 TL/fős belépőt.
Az Mamure Kalesi is igazi meséskönyvbe illő építmény, Törökország egyik legnagyobb erődítménye. Kerek és sokszögletű bástyái mesebeli külsőt kölcsönöznek neki, minden pillanatban várjuk, hogy mikor lovagol ki a várkapun egy-egy keresztes csapat. Az 1221-ben elpusztított várat Karamanoğlu Ibrahim Bey építette újjá. A várudvaron egy 1300 és 1309 között épített kis dzsámi bújik meg. A vártornyokból - különösen a tengerre nézőkből – különleges kilátás nyílik. L.-nek nagyon tetszik a vár, az eddig látottak közül ez nyerte el leginkább tetszését. Én azonban még mindig Kiz Kalesi rabja vagyok.
Kb. másfél óra múlva abbahagytuk a „várostromot”, mert tartottunk tőle, hogy hazafelé nem találunk közlekedési eszközt. Átcaplattunk a várral szemközt, az út másik oldalán álló házakhoz, itt a helyi erők közölték, hogy már nincs dolmus. Jobb híján elindultunk az út mentén Anamur irányába, s eldöntöttük, hogy kivételesen stoppolunk. Alig mentünk pár 100 métert, és a második autó meg is állt. Egy fiatal srác volt, épp telefonált, s nagy boldogan közölte a vonal másik végével, hogy épp turistákat vett fel. Immár bevett szokás szerint ketten préselődtünk be az anyósülésre. A srác a központban rakott ki, vettünk egy kis baklavát vacsira, majd a híres anamuri banánból tankoltunk fel. Kicsit beszélgettünk az árusokkal, aztán dolmussal lezötyögtünk Iskelébe. A kalauz szólt, mikor kell leszállnunk.
Újra teljesen kipurcanva vánszorogtunk az ágyba.
Értékeld az élménybeszámolót!
0 (0 szavazat)
Lépj be az értékeléshez!
Hozzászólások:

Még senki sem szólt hozzá a témához!

Ahhoz, hogy hozzászólhass válaszd a belépést vagy regisztrálj, ha még nem vagy tagjanik közt!

Ajánljuk

még figyelmedbe

Magyar  Română  Slovenčina