Utazás Dél-Oroszországba

Oroszország

Ott-tartózkodás ideje: 2005. aug. 05.  - 2005. aug. 26. (21 nap)

1 hozzászólás I 4 655 látogató olvasta. Rögzítve: 2009. dec. 05. küldd el ismerősödnek
Oszd meg ezt az oldalt!
avatar wernerz Beszámolója

Cimkék: asztrahán  asztrahány  kaukázus  krasznaja  orosz  oroszország  poljana  szocsi  sztálingrád  ukrajna  volga  volgográd 

Oroszországról mindannyiunkban él valamiféle elképzelés arról, miképpen is mehet arrafelé a mindennapi élet, miképpen alakította át az ottani életkörülményeket a Szovjetunió megszűnése, hogyan hatott az ott élő emberre a vadkapitalizmus megjelenése. Az ország sorsáról nap mint nap hallani az ország és a világ médiájában, állandóan fülünkbe jut valami az ottani politikai és gazdasági helyzetről, nem beszélve a Csecsenföld ellen folytatott véget nem érő háborúról, melyek mind-mind a lehető legpesszimistább képet festik le az egykor volt Nagy Testvérről. Maroknyi csapatunk 2005-ben nagy feladatra vállalkozott: céljává tette ugyanis, hogy geográfusi szemmel „meghódítja” a nyugati világ elől eleddig igencsak rejtve maradt dél-orosz területet, ha csak egy kis időre is, de bizonyos szinten részesévé válik az ottani mindennapoknak, igen felületesen ugyan, de a természetföldrajzi látványosságok mellett figyelő szemeket vet az ott élő emberek mindennapjaira is.

A három hétre nyúló túra szervezése már igen korán megkezdődött, aminek köszönhetően már hónapokkal az augusztus eleji indulás előtt szinte tűkön ültünk: ami nem csoda, hiszen eljutni a nagy betűs Sztálingrádba, oda, amelyről a Második Világháború kapcsán már kisgyermekként is megannyit hallottunk, vagy eljutni a Kaszpi-tengerhez, ne adj isten a Kaukázusba… Mind-mind olyan távoli helynek tűnnek az ember képzetében, ahova földi halandóként szinte soha nem juthatna el. Pedig így utólag visszanézve, mennyire közelinek is tűnnek ezek a helyek! Térkép fölött bambulva persze óriási távolságnak tűnik egy Budapest-Asztrahán útvonal, de bepattanva egy autóba, telve egy leküzdésre váró céllal, szinte perceknek tűnik bármekkora távolság.

Augusztus ötödike igen jól indult: minden ment mint a karikacsapás, százhatvannal szeltük a kilométereket, mindenki szeme előtt az első, nagynak tűnő feladat lebegett – kijutni a nagy betűs Keletre, az egykori Szovjetúnió területére. A nagynak tűnő feladat azonban csakhamar óriásira duzzadt. Este tíz óra körül ugyanis, mindössze párszáz kilométer megtétele után a VW Golf kuplungja felmondta a szolgálatot. A VW-nel szembeni utálat már most elért egy bizonyos szintet, amikor az első esti célnak meghatározott Kárpátok helyett kénytelenek voltunk Magyarországon éjszakázni – ez később csak tovább nőtt, különösképp a következő napon, amikor még este 7 körül is a szerviz mellett dekkoltunk, várva a nagy csodára. Pedig a csoda már a reggeli órákban bekövetkezett: szombat ellenére találtunk ugyanis egy önfeláldozó ezermestert (Tibi-bácsit), aki – hétvége ide vagy oda – de elvállalta a Golf szervizelését. Budapestről kiszabadulva meglepő volt az öreg közvetlensége és kedvessége. Egy biztos: ha Ő nem lett volna, ez a túra nem valósulhatott volna meg. Egész napi szerelés után jött rá ugyanis a hiba okára, amit aztán szakszerűen rendbe is tett – egy kis bizbasz volt a gond, a lehető legkisebb ketyere ment tönkre, ami tönkrevágta az egész kocsit. Ennyit rólad, kedves Modern Technika! Kötve hiszem, hogy bárki más rááldozta volna az egész napját erre az autóra, Ő mégis megtette a magáét, bizonyosan persze az önzetlenség mellett volt benne magával szemben is elszámolnivalója: rájönni ugyanis a hiba okára nem volt egyszerű feladat, és nincs rosszabb annál, mint amikor az ember nem tud elvégezni egy reá bízott feladatot. Számunka mindenesetre érdekesen telt az első „ukrajnai” nap. A szerelőtől kapott kondérban ugyanis ebédet készítettünk, ettünk-ittunk, szimplán jól éreztük magunkat, teljes egészében bíztunk a szebb holnapban.
A sikeres szerviz után azonban a szép holnapból már aznap este borzalom született. A határon egy pecsét hiánya miatt ugyanis ismét úgy tűnt: ennek a túrának befellegzett. Egy újabb hazai alvás következett tehát, és egy reménytelennek tűnő vasárnap. Mintha a sors nagyon azt szerette volna, hogy soha ne jussunk át a határon, velünk azonban nagyon elszámította magát: ekkorra ugyanis már egyre inkább a „csakazértis” érzése kerített minket hatalmába. Talán ennek is volt köszönhető egy újabb pozitív csalódás. Vasárnap volt, mégis leltünk valakit, aki teljesen ismeretlenként áldását adta utazásunkra, és hitelesítette papírunkat, amivel átkelhettünk végre a meghódíthatatlannak tűnő határon. Újabb valaki, aki még egy kis reményt költöztetett belénk: nem mindenki olyan fukar és mindent, mindenkit leszaró csökevény ember, akikkel Budapesten nap mint nap találkozik az ember.

A határon pedig átjutottunk! A káosz után jött a tökéletesség, a „most már minden a lábunk előtt hever” érzete. A tökéletesség azonban nem tartott sokáig. Beregszászra érvén ugyanis hamar megcsapott minket az ukrán valóság szele. A káosz szó ugyan kissé túlzás, de ott, első találkozásunk az ukrajnai helyzettel mégis valami hasonló gondolatot keltett bennünk. Bizonyára a borzalmas körülményekhez hamar hozzászoktunk, emiatt volt az, hogy Ukrajna többi része már nem keltett ekkora szánalmat bennünk – pedig szinte egész Ukrajna (főképpen nyugati fele) jellemezhető lenne Beregszász példáján. Kosz, mocsok, igénytelenség és iszonyatos szegénység. Az egykor volt magyar városból ez lett. És valószínűsíthetően egész Kárpátaljából. Elkeserítő. Öröm volt az ürömben aztán a Kárpátokon átvezető frissen avatott műút minősége. Ugyan ezúttal az Astrával akadt egy kisebb gond, de a fantasztikus szépségű Kárpátokon való átkelés gyors volt és – azt leszámítva - gondtalan. Aznap este már a nagy ukrán síkságon, nem sokkal Ternopil után aludtunk meg. Reggel – szokásomhoz híven, órákkal a többiek előtt kelve – volt időm egy kis körbenézésre. Magam elé képzeltem mindazt, amit eddig olvastam és láttam a Világháborúról, szinte magam előtt láttam a német és szovjet páncélosok ádáz csatáját. Egy biztos, Ukrajna földje úgy ahogy van, ideális terep volt az ilyen könyörtelen csaták számára. Leszámítva persze azt, amikor esett. A koromfekete csernozjom ugyanis még könyörtelenebbül magába szippant mindent, ami rá merészel lépni esős időben – akkor aztán se előre, se hátra!
A szép kis égszakadásból aznap este jutott is részünk: mintha minden összeesküdött volna ellenünk már megint. A Golf ismét tönkrement, méghozzá minden nagyobb településtől fényévnyi távolságra, a nagy semmi kellős közepén, megspékelve egy óriási esőzéssel. A septiben összeeszkábált táborhelyünk úszott a vízben, miközben mindenki csúszkált az óriási latyakban, a Golf pedig teljes nyugalommal (és moccanás nélkül) pihent mellettünk, mintha semmi köze sem lett volna az egészhez. Ez volt az a pont, amikor mindahányan elhatároztuk: innen már csak egy út van - előre! Akármi is lesz, akármibe is kerül, innen már csakazért sem fordulunk vissza, hiába áztunk csontig, hiába tűnik teljes reménytelenségnek az egész további út, innét felállunk, és megyünk tovább!

A kissé hosszúra nyúlt éjszaka után bevontattuk a Golfot a „legközelebbi” nagyvárosba, Kirovohradba. Ha másért nem, legalább arra jó volt ez a kis kényszerpihenő, hogy végre egy kicsit alaposabban körülnézzünk egy ukrán városban (eleddig ugyanis nagyobb szemlélődés nélkül csak szeltük a kilométereket a több napos késésnek köszönhetően). Hála isten hamar szemünk elé került egy nagyobb szerviz, ahol – újabb sorsfordítóként – 10 perc se kellett ahhoz, hogy rendbe hozzák a hibát. Ugyan a csöppnyi félelem még inkább bennünk motoszkált a Golf további megbízhatóságával szemben (a több mint 7000 km-es út negyedénél se tartottunk még), de ezt teljes egészében kompenzálta az elhatározásunk, hogy lesz ami lesz, de megvalósítjuk terveinket.
Kirovohrad beleillik az átlagos ukrán városok képébe. Szinte teljes egészében panel-lakótelepekkel tűzdelt, igen lerobbant úthálózattal, a szinte minden városban megtalálható trolibusz-hálózattal, és réges-régi autókkal. Igénytelenséget, koszt, szinte teljes felfordulást találni nem csak itt, hanem a legtöbb nagyobb településen, melyeken addig volt szerencsénk átutazni. A városkép lepusztultságával viszont homlokegyenest ellentmondanak maguk a városlakók. Igénytelenül öltözött emberrel ugyanis nagyon kevéssel találkoztunk nem csak itt, hanem egész Ukrajnában. Itt meg lehet jegyezni azt is, hogy hontalannal ez alatt a 3 hét alatt szinte alig találkoztunk, ami igen meglepő, tekintetbe véve az ottani átlagbér színvonalát és a munkanélküliség nagyságát. Talán csak szerencsénk volt, és mindenütt a frekventáltabb helyeken sikerült látogatásunkat tenni, de még így is nagyon meglepő a koldusok és a fedél nélküliek szinte teljes hiánya. Kirovohradban még egy kellemes meglepetés is ért minket: ki gondolta volna, hogy pont itt, Ukrajna kellős közepén, egy névtelen nagyvárosban bukkanunk rá egy magyarra. A hetvenes, nyolcvanas éveit taposó öregúr már nagyon törte anyanyelvét, ami nem is csoda, hiszen saját bevallása szerint a Második Világháború idején hurcolta el Magyarországról a Vörös Hadsereg, azóta itt él, saját nemzetétől ilyen irtózatos távolságra. A szomorú történet ellenére nem látszott túlzottan megtörtnek, mi pedig egy kis életerővel töltődhettünk fel a magyar szavak hallatán.

Sajnos a hosszúra nyúlt tétlenségek miatt az előzetesen tervezett programból kénytelenek voltunk kihagyni Krivij Rih és Doneck városát (és hatalmas gyár-komplexumait), így Ukrajna városai közül az említetteken kívül már csak Dnyipropetrovszkot tekinthettük meg alaposabban. Dnyipropetrovszk Ukrajna egyik legnagyobb, milliós nagyvárosa, az ország fejlettebb, keleti területének egyik fő centruma. Kelet-Ukrajna fejlettsége a nyugati területekhez képest (ami a 2004-es fordulat idején is fő téma volt) szembeszökő: ha csak az autóparkot nézzük, az addig megszokott 50 éves Moszkvicsok és Volgák helyébe modern, nyugati autók léptek. Lerobbant lakótelepek helyett pedig egy pergő, rendben tartott nagyváros képe bontakozott ki előttünk. Metróvonala 1995-ben nyílt meg, a felszíni igényességgel szemben azonban furcsa látványt nyújtott puritánsága. Díszítőelemek szinte teljes hiánya, a mélyen a föld alatt fúrt alagút oldalára csak egy ronda műanyag-fedelet húztak, ezzel gyorsan meg is építették saját metrójukat. De legalább már ez is van, amolyan oroszos egyszerűséggel. Más kérdés persze, hogy a volt Szovjetúnió metróállomásaira éppenhogy nem az egyszerűség a jellemző – méltán szerepelnek azok a világ legszebben megkoreografált állomásai között. A rendszerváltás az igényességben is ekkora visszaesést okozott volna? Odafönt mindenestre más a helyzet, az egész város nyugodtan megállná helyét nyugatabbra is.
A kolosszális méretű Dnyeperen átvezető híd elhagyása számunka Ukrajna elhagyását is jelentette – noha még sok száz kilométer választott el minket az orosz határtól.

Az orosz-ukrán határ (Krasznodornál léptünk át az Orosz Föderáció területére) igen érdekes jövőképet festett le elénk. Valami pont olyat, amilyenre előzetesen számítottunk: borzalmas útviszonyok, káosz, kérlelhetetlen hatalmi szervek. Igazából ezt is sikerült überelnie ennek a „nemzetközi” határállomásnak. A teljes káosz még enyhe kifejezés arra, amit ott látni: ahol esetleg a talajra sikerült valamikor aszfaltot döngölni, azt is úgy hagyták már ki tudja hány évtizede, emellett salak és valamiféle külszíni bánya-szerűség díszítette a két ország közötti határátkelőhely környékét. Ehhez járult az orosz határőrség minősíthetetlen modora és minden képzeletet alulmúló sebessége. A határra érve ugyanis maximum ha öt autó állt előttünk a kocsisorban. Ehhez képest öt teljes órába telt, míg három autónk átjuthatott az „ígéret földjére”, Oroszországba. Az iszonyatos bürokrácia sem adhat mentséget erre az iszonyú lassú ügymenetre, felmerült ezért, hogy talán az időről időre felbukkanó, kávéval a kezükben lassan menetelő határőrök adnak választ az egészre? A választ valószínűleg sosem tudjuk meg, mindazonáltal politikai színezete mégis lehet a dolognak: a 2004-es politikai fordulattal ugyanis az addigi orosz-barát ukrán kormány helyébe nyugati orientációt hirdető kabinet került. Bizonyára az orosz kollegák úgy gondolták, hogy ez főben járó bűn, és ha máshogy nem, legalább eképpen toruljuk meg ezt az árulást. Talán üldözési mániának hat ez, ennél kézzelfoghatóbb magyarázatot mégsem lelni a határon történt több órás, példátlanul hosszú várakozásra. A sokáig tartó szobrozás mellé felsorakozott egy nem mellékes esemény is. Imrének, csapatunk egy lelkes tagjának ugyanis meg kellett válnia elemlámpájától. Egy, kinézetre egyértelműen kaukázusi származású határőr ugyanis kész tények elé állította őt. Ha odaadja neki elemlámpáját, akkor egész életében szívében fogja őrizni, ha pedig nem, akkor sajnos nem mehet át… Ezen határőrrel esett meg az is, hogy életünkben először, de cakk-pakk ki kellett pakolnunk a kocsi teljes tartalmát. Az előttünk már végzett másik két autó szerencsésebb volt, ők más, éppen nem kávézó határőröket fogtak ki, akik gond nélkül tovább engedték őket. Persze gond ezzel a kipakolással nem volt, legalább ilyenben is volt már részünk! A gond csak azzal a fránya mentalitással volt: elemlámpa, vagy vissza. Elég furcsa ez egy nyugati ember számára a XXI. század elején.
A határon végül átjutottunk. Mivel már igencsak besötétedett, ezért túlzottan sokat nem láttunk a minket körülvevő világból. Egyet azonban tisztán érzékeltünk: az előttünk nyargaló aszfaltutat - hamar szertefoszlottak ezzel a borzalmas orosz útviszonyokról szóló mendemondák. Aznap este ugyanis egy iszonyú nagy viharnak köszönhetően több száz kilométert voltunk kénytelenek megtenni – a határtól egészen Sztálingrád kapujáig. A táv alatt viszont alig találkoztunk kátyúval. Bizonyára szerencsénk van, és kifogtuk Oroszország egyetlen, jó minőségű műútját – gondoltuk akkor. Az ezt követő majd két hét azonban ezt, és az itthon terjedő mendemondákat alaposan megcáfolta. Akármilyen meglepő ugyanis, de Dél-Oroszország úthálózata kitűnő! A legtöbb műút frissen felújított, megfelelően karbantartott, ahol kátyúknak egész egyszerűen nincs helye, még a világ szélén, a kalmükföldi félsivatag kellős közepén sem! Ha valami, akkor az utak állapota az, ami idehaza az előítéleteket táplálja Oroszországgal szemben. Pedig – megjárva Oroszországban ki tudja hány ezer kilométert – lenne mit tanulnunk az oroszoktól, gondolván elsősorban Budapest katasztrofális útviszonyaira.

A Volgográdig terjedő autózás mindenesetre eseménytelen volt. Leszámítva azt, hogy sikerült kikerülnünk abból a borzalmas viharból, ami hála istennek másfele száguldott aztán, minket már nem követett. És leszámítva a Fiat sofőrjének, Gyurinak a volán mögötti el-elalvásait, frászt hozva nem csak a benne ülő utasokra, hanem ránk is, akik mögötte utaztunk. Hiába, nehéz és hosszú éjszaka volt, Volgográdtól ugyanis néhány tíz kilométerre vertük fel sátrainkat, mikor már a Nap is kezdett előtűnni. A Nap megjelenése pedig hamar megvilágította számunkra: itt már bizony elkezdődött a félsivatag, legalábbis annak előszele már megfigyelhető volt a táborhelyen, eleddig ugyanis csak buja, zöld növényzettel találkoztunk. Most viszont hirtelen belecsöppentünk egy sárgán virító, homokkal vegyített környékbe, ami bizony egészen más képet mutatott az addig látottakhoz képest. Így, nyár derekán persze furcsa volt magunk elé képzelni a tél irdatlan zordságát, a mínusz 30-40 fokos hőmérsékleteket. Nyár volt azonban, száraz, és iszonyú forróság, már akkor, reggel is, amikor aludni tértünk. Pont emiatt persze az alvás nem is tarthatott sokáig, ami nem is volt baj, hiszen Volgográdban ágy, zuhany, és normális angol wc várt minket, mindaz, amit az előző egy hétben hanyagolni voltunk kénytelenek.
Volgográdról elég nehéz bármit is írni. Egyfelől ott vannak az ember előtt a második nagy világégésről szóló szóló történetek, ott peregnek le szeme előtt a valamely ismeretterjesztő csatornán untig játszott képsorok az iszonyatos sztálingrádi csatáról. Másfelől ott vannak az Oroszországgal szembeni további előítéletek, a képzetek a szegénységről és lepukkantságról. Volgográd azonban nem ilyen. Egy prosperáló nagyváros, telve építkezésekkel, telve gazdagsággal és mozgalmas mindennapi élettel. A nagy háborúra sem emlékeztetne semmi – egy valamit leszámítva, az itteni szabadságszobrot, a monumentális emlékművet, amely szinte hihetetlen, miképpen is tud megállni saját lábán már vagy 40 éve. Képeken nem látszanak, nem is látszhatnak hatalmas méretei, ugyanígy szavakban sem nagyon lehet kifejezni nagyságát. Ugyan az amerikai szabadságszoborral még nem találkoztam élőben, de – az arról készült képsorok alapján – leginkább annak nagyságához tudnám hasonlítani ennek méreteit. Hatása, egész alakja azonban messze felülmúlja amerikai társát, szavakkal le nem irható benyomást kelt mindenre és mindenkire aki a közelébe merészkedik. Talán ennek volt tulajdonítható az az eset, amikor pár korombeli, helyi fiatallal kezdtem el beszélgetni az emlékmű lábánál. Több mint 60 éve történt ugyan, de emléke és a történelemre gyakorolt hatása soha nem fog elmúlni a városban történt csatának. Itt történt meg ugyanis, hogy az addig legyőzhetetlennek hitt német hadsereg katasztrofális vereséget szenvedett a Vörös Hadseregtől 1942 telén, itt fordult meg a világtörténelem menete, itt pusztult el a nácizmus legyőzhetetlenségének mítosza. Az említett fiatalok nagyon rendesek voltak – mint általában az orosz emberek mindegyike. Mégis meglepő volt számomra, hogy miután megtudták hogy Magyarországról jöttünk, első mondata egyiküknek az volt, hogy nagyapját a németek és magyarok ölték meg a Második Világháború folyamán. Soha, egyszer fel nem merült a túra során senkitől sem ez a kérdés (pedig jó pár helyivel sikerült beszélgetnünk a túra során), éppen ezért volt kuriózum számunka ez az eset, különösképpen figyelembe véve azt, hogy hozzánk hasonlóan huszonéves fiatalok tették ezt nekünk szóvá. A szóvátétel kifejezés azonban túlzás. Ezt a témát megpendítették ugyan (ami persze elég mélyen hatott, nem is véletlenül), de mégsem megvető, vagy lenéző modorral. Már a tekintetük is egyenrangúságot mutatott, nem különben az, hogy öt perccel később már együtt is fényképezkedtünk, mintha jó barátok lennénk már mióta.
És ha már fényképezkedés: eleinte furcsa volt, de aztán kezdtük megszokni - magyarnak lenni ilyen messzi tájon együtt jár a földönkívüliség érzetével. Magyar beszédet ugyanis itt szinte soha senki sem hallott még. Éppen ezért egy idő után már nem is volt furcsa a kiváncsi tekintetek hada, időnként kiegészítve ránk irányított fényképező-objektívek rengetegével. Sokan szerettek volna velünk fényképezkedni (mint a már említett fiatalok), vagy csak simán lekaptak minket úgy sunyiban. Számunkra ez persze egyáltalán nem volt szörnyű dolog, sőt, kicsit beleéltük magunkat valami filmsztár szerepébe, hasonlóképpen telhet számukra is minden egyes nap. Más kérdés persze, hogy mi tudtuk: ez hála istennek csak átmeneti érzés, néhány hét, hazatérünk, és újra eggyé válunk a nagy tömeggel.

A Volgográd és Asztrahán között elterülő több száz kilométeres távolság igen egyhangúnak lenne nevezhető. Itt már egyetlen nagyobb település sem található, nem véletlenül, hiszen a végeláthatatlan sztyepp és félsivatag területén járunk. Egyhangúságról viszont pont ezért kár is beszélni – a hatalmas sztyeppterület sajátos hangulata ugyanis kárpótolja a táj egyöntetűségéből eredő negatív képzeteket. Politikailag ugyan nem, de természetföldrajzilag már Kazahsztán területét képezi az ország ezen régiója, nem különben ha az itt lakókra tekintünk. Ázsiai eredetű arcok sokasága mellett ugyanis itt, e vidéki tájakon európai emberekkel már alig találkozni. Kicsivel kiegyenlítettebb a helyzet Asztrahánban, de már ott is megfigyelhető Ázsia közelsége.

Volgográd és Asztrahán között, a kazah határ szomszédságában helyezkedik el a Baszkuncsák tó, Oroszország legnagyobb sós tava, a maga 12.000 ha-os kiterjedésével. Ugyan 25 patak táplálja a tavat, de nyár lévén, a tó mellett azok is tökéletesen ki voltak száradva, épp ezért számunkra sóstó helyett „csupán” egy nagy kiterjedésű sóssivatag látványa jutott. Itt évente átlagosan 300 mm csapadék esik, nagy része December és Március között, a nyári hónapokra ezzel szemben igen kis mennyiség jut. Az éves hőingás igen nagy, a nyári 25 Celsius fokos átlaghőmérséklettel szemben telente -10 fok ez az érték. Ugyan sok időnk nem volt a körültekintésre, mégis igen változatos volt az a kis terület is, amit sikerült ott bejárni. Különféle színekben pompázó só és homoktalajok, valamint sókiválások legkülönbözőbb formái fogadtak minket ez alatt a szűk pár óra alatt. A tóban és környékén sokféle ásványi anyag fellelhető, mint rubídium, bromid, cézium, és egyéb ásványok, melyek mind-mind kényükre-kedvükre átszínezik az ember lába elé táruló só-rengeteget. A tó szomszédságában található a Bolshoe Bogdo nevet viselő, 152 méter magas hegy, melynek fő jellemzője a karsztjelenségek hada, a megannyi barlang, vájat, mély szakadék, melyeknek nagy része máig sincs felkutatva. Az egész területre ma is aktív földtani tevékenység jellemző, a hegy évente ugyanis 1 mm-rel emelkedik, szemben a tó területével, amely ugyanennyit csökken.

Asztrahán városába hajnali négy körül sikerült eljutnunk. Nagyon kellemes volt szállást találni ebben az időpontban, nem kevésbé volt kellemes a kiszemelt szálloda portásának is a velünk való első találkozás a lehetetlen időpontban. A szálló mindenesetre nagyon stílusos. Az 1940-es, 50-es években emelt épület minden porcikájában magában hordozza a sztálini kor sajátos stílusjegyeit. Utoljára ilyet szovjet filmekben láthatott az ember: elsőre teljes káosz, egy nagy labirintus, minden sarkon beugrókkal és állandó félhomállyal, valamint sajátos díszítőelemekkel. A folyosók rengetegéből azonban ki lehet találni – egy kis ismerkedés az útvesztővel, és a labirintusból csakhamar egy sajátos hangulatú építmény válik. Az egykoron első osztályú szálloda azonban mára olcsó lett és hihetetlenül lepukkant. A pusztákon való éjszakákhoz szokott társulatunknak persze tökéletesen megfelelt ez, elvégre ágyon és zuhanyzón kívül másra úgysem volt szükségünk. Itt találkoztunk egy újabb, messzire szakadt hazánk fiával, aki rengeteget mesélt saját életéről, valamint az itteni múltról, és a jelenlegi helyzetről. Egykoron errefelé dolgozott olaj után kutatva, ma már viszont Magyarországon él, fiatalkori emlékei azonban visszahozták ide erre a nyárra. Kellemes útravalóul is szolgált: a Szocsi felé tartó sok száz kilométer során minden valószínűség szerint fogunk találkozni viperákkal, skorpiókkal, valamint kobrákkal és egy bizonyos nagy fekete pókkal, melynek marása halálos.

Asztrahán kellemes felüdülés volt a modernebb (tökéletesen lepukkant, vagy ritkább esetben nem annyira szétmállott) épületekkel teletűzdelt városok után. Asztrahán ugyanis megőrizte régi, ódivatú báját, ide a nagy volumenű szocialista építkezések nem férkőztek be a háború óta eltelt évtizedek során. Ennek köszönhetően igen unikálisnak hatott a város arculata számunkra: mintha a szocialista rendszer negatív hatásai a város kapujánál megálltak volna. Volgográdhoz, és az összes, általunk látott orosz nagyvároshoz hasonlóan az itteni embereken sem látszik meg az a szegénység, amiről idehaza nap mint nap hallunk. Pont ellenkezőleg, a városlakók itt is adnak magukra, nem jelennek meg akármiben a nyílt utcán. Más kérdés persze, hogy fényűzésről szó sincsen, amibe beletartozik az is, hogy ugyan az autópark itt sem 50 éves átlagéletkorú, szemben a vidéki Ukrajnával és Oroszországgal, de az általában használt új kocsik sem tartoznak a legmegfizethetetlenebbek közé (zömmel új típusú Volgák láthatóak a nagyobb városokban, de azok sem nagy számban – e két országot még nem érte el a nálunk már bekövetkezett robbanás az autók száma tekintetében). Asztrahán Oroszország-szerte ismert még egy fontos momentumról: itt született ugyanis Lenin apja, amiről több köztéri szobor is tanúskodik. A Leninről készült alkotások mellett persze labdába sem rúghatnak, már ami a monumentalitást illeti. Érdemes itt megemlíteni, hogy nem találkoztunk olyan településsel ez alatt a három hét alatt, ahol ne lett volna felállítva egy kisebb-nagyobb (általában nagyobb) Lenin szobor. Ugyan politikailag megtörtént a rendszerváltás már 15 éve, a szocialista rendszer ezen öröksége mégis megmaradt, és valószínűleg a közelebbi jövőben sem lesz ebben változás – Lenin szobrai továbbra is a települések központi figurái maradnak. Mindenképp jelentős figyelmet érdemel még a város központjában található hatalmas, gyönyörűen kimunkált templom-együttes is, mely méltán válhatna a város jelképévé (ha nem vált eddig azzá) – a hatalmas ortodox templom gyöngyszeme az egész térségnek.

Mielőtt Szocsi felé vettük volna az irányt a hatalmas Kalmükföldön keresztül, még látni szerettük volna a Kaszpi-tengert is. Sajnos a tengerhez nem lehet kijutni a Deltán keresztül, ugyanis katonailag lezárt területről van szó. A Volga deltájában mégis sikerült egy több órás csónak-utat megtennünk. Kissé kellemetlen volt a dülöngélő lélekvesztőben utaznia 12 embernek, különösképpen figyelembe véve azt, hogy minden érték nálunk volt – egy kis találkozás a vízzel csakhamar tönkretett volna ki tudja hány száz ezer forintnyi értéket. E veszély ellenére mindenképpen érdemes felkeresni a Volga-delta világát. A hatalmas egyed- és fajgazdagsággal büszkélkedő, a Volga hordalékai által állandóan változó, épülő Delta mintegy oázis a félsivatagos terület rengetegében. A rendkívül gazdag vegetáció mellett több mint 250 madárfaj, valamint sokféle kistestű gerinces állat és vaddisznó lakóhelye a terület. Itt, a Deltában esett meg az egyetlen negatív esetünk egy orosz közemberrel. Általában ugyanis az orosz emberekre a vendégszeretet és kedvesség volt jellemző, egy valaki kivételével, akivel itt volt szerencsénk találkozni. Amolyan védelmi pénzt követelt tőlünk több ízben is – elsőként „elvállalta” a kocsik őrzését 400 rubelért, amibe még belementünk, számítván arra, hogy a pénzért cserébe nem töri fel a kocsikat, míg mi távol csónakázunk. Másodjára pedig másnap reggel jelent meg, azzal a kifogással, hogy az éjszaka ránk felügyelt, míg ott aludtunk a parton, és ezért is adjunk neki pár százast. Egy fél üveg vodka hozzávágásával végül sikerült kipenderíteni az ürgét, mindazonáltal ez is kiderült: nem minden orosz szíveli igazán a messziről jötteket. Az ottani alvás is megérdemelne egy külön misét: a naplemente után érkező szúnyog-invázió ugyanis lehetetlenné tesz minden normális tevékenységet a Volga partján. Rejtély miképpen tudják ezt elviselni az ott élők, mi mindenestre csakhamar feladtuk a küzdelmet a milliónyi ízeltlábúval szemben. Engem ugyan általában nem zavarnak a szúnyogok – csípjenek meg, legalább telezabálják magukat, aztán többet nem zavarnak. A Volga elvégződésénél azonban ez a taktika nem járható. Egy idő után ugyanis annyi vérszívó jelenik meg körülöttünk, hogy ha nem vigyázunk, egy négyzetcenti bőrfelület sem marad rajtunk épen. Beleszállnak a fülbe, szembe, szájba… Ez volt az a pont, amikor a sürgős elalvás mellett döntöttünk. A hamar felállított sátrakon belül talán nem lesz annyi vérszívó dög.

Kalmükföld nagyobbik része mérsékelt övi félsivatagban terül el (évente átlagosan 210-340 mm csapadék hullik), ahol a nyári hőmérsékletek a 40 Celsius fokot is elérhetik, szemben a tél akár -30 fokot is ostromló rendkívüli zordságával. A fűfélékkel borított egyhangú tájat csak időnként zavarja meg egy-egy nagyobb kiszáradt sóstó, illetve egy igazi homoksivatag érzetét nyújtó homokdűnék látványa. Az állatvilág a kellemetlen körülményeknek köszönhetően főképp kistestű, tágtűrésű fajokra korlátozódik. Közülük is kitüntetett figyelmet kaptak részünkről a már említett vipera-félék, különösképpen a sztyepp kellős közepén töltött esténk folyamán, ahol néhány, fekete-fehér csíkozású viperával való találkozás hamar a sátrainkba parancsolt minket – a máskülönben szabad ég alatt alvó társaink is inkább úgy döntöttek: az egyik autó tetején töltik a mostani éjszakát. Lám csak, az egész Földet birtokba vevő emberi faj mennyire be tud rezelni pár kis kígyó láttán! Persze nem ok nélkül, valahogy viperával és kobrával való közvetlen testi kontaktus kialakítása nem szerepel egyetlen épeszű ember terveiben sem. És szinte hihetetlen, de itt is sikerült kifogni a nyár szinte egyetlen napját, amikor esik: a szintén száraz éghajlatú sóstó környékén már kaptunk egy kicsit az égi áldásból, ezúttal a kocsi tetején menedéket keresők jártak jól: odafönn megáznak, odalenn sikamlós, majd azt követően maró érzésben lehet részük, maradt hát számukra az autóban való, kellemesnek aligha nevezhető alvás.
Eliszta Kalmükföld fővárosa, és egyetlen nagyobb települése. A város, és egész Kalmükiáról elmondható: üde színfolt nem csak Oroszország európai testén, hanem egész Európán belül is, köszönhetően nem csak a már említett természeti adottságainak, hanem sajátos kultúrájának, vallásának is. Nem sokan tudják ugyanis, hogy Európában van egy egész országnyi terület (76 ezer km2), ahol főképp mongol-leszármazottak élnek, a buddhista vallás tanait követve. A népcsoport eredetileg Nyugat-Mongóliából származik, akik a jelenlegi területen a XVI. század folyamán jelentek meg. Az Orosz Birodalomban eltöltött évszázadok során többször jeleskedtek katonai tudásukkal, legutóbb a Második Világháború idején. Ennek ellenére Sztálin őrülete e népre is lecsapott: a lakosság nagy részét ugyanis Szibériába deportáltatta, ahonnan csak 1957-ben térhettek vissza hazájukba, ahol 1959-ben autonómiát is kaptak. A Szovjetúnió összeomlása óta kulturálisan hatalmas fejlődést mutatnak: az 1993-ban tartott első helyi választások óta ősi nyelvük, vallásuk, szokásaik nagy iramban terjednek a lakosság tagjai között. A buddhista templomok 1940-es évekbeli lerombolása után csak 1988-ban épülhetett meg az első ilyen templom Elisztában, azóta pedig nagy iramban terjednek tanaik. Eliszta városában templomok mellett nagy számban épültek emlékművek is a kulturális-vallási hagyományokat ápolandó. Érdekes kettőséget ad így többek között a Fő tér látványa: egyfelől egy hatalmas Lenin-szobor, annak szomszédságában pedig egy nagy buddhista kapu, rajta a nép történelmét szimbolizáló reliefekkel. Sajnos a frissen felújított fő utca mellett nem sok időnk volt körülnézni e városban, pedig megérte volna: a Lenin szobrot leszámítva ugyanis nem nagyon érződött az, hogy Európában járnánk.

Orosz-túránk egyik utolsó, bár igen nagy lélegzetű állomása Szocsi és környéke volt, maga a messze földön híres orosz Riviéra. A legtöbbet túránknak talán ettől a részétől vártunk, ami aztán kisebb csalódást is okozott bennünk. Az eddigi állomások esetében szinte mindenhol jóvalta rosszabb látványra számítottunk – óriási pozitív csalódás lett aztán a vége szinte minden megállónak. Szocsi hallatán egy gyönyörű, európai szintű tengerpart az, ami talán elsőként az ember lelki szemei elé ugrik. Tengerpartja azonban pont ezért nagy csalódást okozott. Igénytelenség és egyszerűség jellemzi ugyanis az itteni vízpartot. A Krím mellett szinte egész Oroszország ide jár nyaralni (ami meg is látszott azon a hatalmas ember-tömegen), pont ezért valami színvonalat elvárt volna az ember a környéktől. Szó se róla, a városok, a környék hegyvidéke, a leírhatatlan éjszakai élet mind-mind nagy hatást gyakorolt ránk is, de maga a tengerpart rendje és tisztasága hagy némi kívánnivalót maga után. Számunkra a mediterrán éghajlat is nehezen viselhető volt, jobban fogalmazva elviselhetetlen! Napközben iszonyú forróság, légmozgás szinte teljes hiánya. Csupán éjszakára csökken le elviselhető értékre a levegő hőmérséklete. Rejtély miképpen tudják ezt elviselni az itt lakók hosszabb távon.
A régió vonzóhatása szinte mindenütt érződött. A magyar szemmel kolosszális hosszúságú személyvonatokon (átlagosan 20 vagonból áll egy szerelvény), rajtuk irdatlan ember-tömeggel, a több tíz kilométer hosszan elnyúló forgalmi dugókon, és a már említett éjszakai életen: Szocsiban és a környéki városokban ugyanis minden egyes éjszaka hatalmas felfordulást okozott. Emberek tízezrei tódulnak ilyenkor az utcákra, ahol elkezdődik a hajnalig tartó mulatság… Siófok éjszakai élete semmi ahhoz képest, amit ott láttunk minden éjjel! Mindenesetre Szocsi és környéke nem véletlenül világhírű. Gyönyörű, tisztán tartott épületek, pálmafákkal teli közparkok, a tenger és a magasba törő hegyvidék szépsége… Érdekes az itthon is untig látható panelházak és a mellettük sorakozó pálma-sorok kettőssége is. Furcsa, mégis szép látványt nyújtanak így együtt. Szocsi szomszédságában egy arborétum is található, benne a legkülönfélébb mediterrán vegetációval. Lehangoló volt azonban elhanyagoltsága, és az a sok-sok szemét, amivel odabenn találkoztunk.

Kötelező látnivaló a grúz határ közelében Krasznaja Poljana is: turista-centrum, szinte az egyetlen lehetőség, hogy az ember a Kaukázus magas csúcsai közelébe férkőzzön. 2500 méter magasságig hatol ugyanis az irdatlan hosszúságú libegő, amely ugyan vagy egy órányi egy helyben való ücsörgést követel meg a látogatótól, az ember szeme elé táruló látvány azonban kárpótol mindenért – nem különben a végállomása. Ide bizony már elkél a pulóver és a hosszú nadrág: míg odalenn a 35 fok körüli hőmérséklettel küszködtünk, fölérve már nem lehetett hosszabb távon meglenni meleg ruházat nélkül. Ezt hamar megtapasztalta pár elővigyázatlan, egy szál papucsban felutazó turista, akik szinte azonnal kénytelenek voltak visszafordulni. Pedig órákat ellenne odafönn az ember, kiülve valamely sziklaperemre, élvezve a magasságot és a szemközti, felhőkkel borított hegyoldalak látványát. Nem kevésbé érdekes a magassággal együtt változó növényvilág tanulmányozása. Legjobb lenne egyszer ide gyalog fölkelni – napokba telne ugyan, de megérné a világ összes pénzéért egyszer ide visszajutni, és gyalog megtenni ugyanezt a távot.
A Riviéra igen hosszan nyúlik el Szocsi és Tuapsze között. Szinte végig beépített területről van szó, és ahogy már említettem, nyaranta iszonyatos ember-tömeg választja valamelyik városkáját pihenőnek. Számunkra erre Tuapszétól kicsivel délre nyílott lehetőség, egy igen olcsó lakóhelyen: pár napig ugyanis egy panelházban laktunk egy családnál. Az orosz vendégszeretet a családfőnél hamar megmutatkozott. Nem csak az iszonyúan édes, de mégis nagyon ízletes borával mutatta ki szívélyes üdvözletét számunkra, hanem az orosz nemzeti eledellel is, a szárított hallal, mely csakhamar az asztalunkon landolt – nem gondolt szegény azonban arra, hogy számunkra elég furcsa látványt nyújt egy szinte kezeletlen, döglött hal puszta látványa – még ha igen ízletes ételről is van szó. Valahogy egyikünk se nagyon akarózott megenni azt a szerencsétlent, valószínűleg sértődésre is okot adva ezzel házigazdánknak. Sajnos a nálunk lévő magyar borral már nem tudtuk megkínálni az öreget: az első este után ugyanis felszívódott, távozásunkig nem is láttuk, pedig szívesen megkóstoltattunk volna vele egy hamisítatlan, száraz magyar bort. Bor ugyanis legyen csak amolyan magyarosan száraz, és ne olyan iszonyúan édes lötty, ami az ott élőeknél olyan közkedvelt. Persze nem csak édes borok dívnak Oroszország ezen részén: soha nem fogom feledni az errefelé nagy számban kapható, hihetetlenül finom grúz borokat, vagy a szerte orosz földön híres moldáv borok zamatát. Nagy kár, hogy ezekből az isteni csodákból nyugati földre nem nagyon jut el semmi – pedig nagy keletjük lehetne ezeknek nálunk is! Hiába csodálatos a magyar bor ízvilága: vannak eleddig ismeretlen termőhelyek még a világon, amelyeknek terményei méltán vehetik fel a versenyt a hazai nedűkkel is.

Hamar kitűnt, hogy a kevés magyarul tudó helyi, akivel sikerült összefutnunk, szinte egytől egyig hazánkban szolgált egykori katona volt. Így esett ez Szocsiban is, ahol találkoztunk egy egykori katonával, aki ugyan törte a magyart, mégis meglepően jól beszélte azt, pedig már nagyon régen, 1984-ben szerelt le nálunk. Szívében azonban mindig is őrizni fogja országunkat, az itt élőket és saját bevallása szerint gyönyörű nyelvét. A helyiekkel való ismerkedés persze nem szorítkozott a kevés magyarul tudóra. A Szocsi-Tuapsze vonaton való egyik esti utazás felejthetetlen emléket nyújtott számunkra, és bizonyára az azon utazó helyiek számára is. Egy helyi úttörőcsapattal sikerült ugyanis egy vagonba kerülnünk, akik a hosszú utazás során egymás után énekelték el a helyi népdalok széles repertoárját. Nem telt sok időbe válaszunk: magyarra orosz, oroszra magyar dalok egymásutánisága töltötte meg csakhamar az utasteret – a hangulat leírhatatlanná vált egy kis idő leforgása alatt: ezt pedig nem csak a két énekes brigád gondolta így, hanem a tekintetekből ítélve a rajtunk kívül utazók is hasonlóan gondolhatták. Ugyan a nyelvi akadály megakadályozta, hogy az úttörőcsapattal komolyabban beszédbe tudjunk elegyedni, az egymás énekeire választ adó dalok sokasága le tudta törni ezt az akadályt. Egy közös fotó és sok-sok magyar nyelvű üzenet tett aztán pontot a felejthetetlen utazás végére. „Oroszországban jó lenni!” Egy példa a sok hasonló csengésű közül, melyek az úttörők sárga nyakkendőire kerültek.

Szocsi és környéke emiatt is felejthetetlen emlékeket adott számunkra. Fájó is volt az öt napos pihenő után útra kelni, de indulni kellett: Krasznodarban ugyanis a helyi egyetem Földrajz Tanszékén fogadtak minket. Mivel azonban pont vasárnap indultunk útnak, hamar megtapasztaltuk: nem csak Magyarországra jellemző a turista-centrumokból kivezető utak teljes telitettsége. Itt azonban ez meg volt spékelve a sajátos orosz közlekedési morállal. Utazásunk korábbi szakaszaiban már tanúi lehettünk annak, hogy nem veszélytelen dolog orosz autók között vezetni. Itt, Krasznodar felé pedig hamar megtanulhattuk, miképpen lehet egy kétsávos útból csakhamar három, négy sávot is kialakítani. Az orosz vezetők ezt meg tudták oldani, a gond csak az volt, hogy ezzel még nagyobb dugót és felfordulást okoztak. Néhányunkban a pumpa hamar felment, így egy kis időre amolyan megrendszabályozás végett lezártuk a septiben kialakult harmadik sávot. Eredménye nem sok volt, max. annyi, hogy páran egy időre valószínűsíthetően megutálták országunkat és annak autósait. Egy idő után a helyi rendőrség is feltalálta magát: rendőri felvezetést kaptunk ugyanis. Látva, hogy a szemből jövő sávban rendkívül gyér a forgalom, egyszercsak érkezett egy rendőrautó, ami nemes egyszerűséggel fogta magát, és az ellenkező sávban nyitott utat a kilométeres dugóban rekedtek számára. Sajátos, mégis hatásos módszer volt, néha nem ártana ilyen találékonysághoz folyamodnia a hazai rendőrségnek is.

Már nem csodálkoztunk az újabb pozitív csalódáson. Ki gondolta volna, hogy a sok nagy nevű, híres város mellett pont Krasznodar lesz az, amely talán leginkább elnyeri tetszésünket? Nem volt ez véletlen, hiszen az ország egyik legfejlettebb vidéke volt ez. A rendben tartott utcakép persze annyi város után már alapvető volt számunkra – mégis talán most nyilvánult meg számunkra leginkább, mekkora gazdasági különbségek is lehetnek Oroszország és Ukrajna között. Ha már ott is rend és tisztaság fogad minket Oroszországban, ahol arra a legkevésbé sem számítunk, szemben az átlagos ukrajnai képpel… A helyi egyetemen mindazonáltal fogadtak minket, több előadás meghallgatása, és ismeretségkötés után idegenvezetőt is kaptunk magunk mellé. És megannyi látnivalót a városban, ahol sokadik esetben ugyan, de saját szemünkkel sikerült megtapasztalni, nem véletlenül mondják szinte mindenhol: az orosz hölgyeknél szebbet nem sok helyen lehet találni e világon!

Oroszországi túránk ezzel a várossal véget ért. A határ már nem volt messze, ahonnan át lehet kompozni ukrán területre. Oroszországban az elmúlt két hét alatt szinte csak pozitív élmények értek minket, olyannyira, hogy szinte már bántuk otthagyni azt a szép országot. Bizonyára mindenkinek ajánlani tudnánk az ország meglátogatását – annak ellenére is, hogy ott idegenforgalom egészen egyszerűen nem létezik. Az ország elhagyását azonban csak rendkívül negatív élményekkel sikerült megtenni. Addig is volt már részünk a DAI (orosz nevén DPS) „vendégszeretetében”: Ukrajnában a váltás óta ugyan a DAI-ok nagy része megszűnt, ahol megmaradt, ott sem bántják túlságosan a gyanútlan turistát. Oroszországban azonban a DPS-rendszer brutális! A nagyobb útvonalak mentén szinte 10 km-enként található egy-egy rendőri ellenőrzés, és jajj annak, aki nem áll meg az előtte elhelyezkedő stop-táblánál! Külföldi rendszámú autóink révén hamar megtanultuk: az ellenőrzőpontok nagy részénél bizony ki kell szállnunk, és be kell mászni az őrs épületébe hosszú percekre. Sajnos ritkább esetekben volt, hogy minden gond nélkül engedtek tovább minket. Gyakoribb volt az, amikor valamibe belekötöttek. Szinte mindenben találhattak valami kifogást, nem tudtunk mit tenni ez ellen. A legnagyobb gond persze akkor volt, amikor fizetni kellett. Hol ezért, hol azért. Teljesen mindegy volt miért, ha pénzre hajtottak, a perkálás nem maradhatott el. Íme orosz vendégszeretet, egy kis hatalom a kézben, máris tova tűnsz, különösképp ha zsebre lehet tenni egy kis kereset-kiegészítést! Arra ugyanis nem volt példa, hogy a sok „büntetést”, amit náluk voltunk hagyni kénytelenek, a rendőri zsebbe vándorlást megelőzően ne ment volna át kisebb-nagyobb alkudozáson. A legtöbb esetben horribilis összeget követelve (akár 100 dollárt is) kezdődött minden, amit ugyan utóbb sikerült némiképp csökkenteni, de így is jelentős érvágást okozott a legtöbb DAI-os leállás csapatunknak. Mind közül a legbrutálisabb az országból való távozás napján történt: a határhoz közeledve számítottunk a fokozottabb rendőri ellenőrzésre ugyan, de akkora tahóságra sose gondoltunk volna. Persze kívülről szemlélve az esetet, nagyon ügyesek voltak a rendőr Urak. Tudták ugyanis, hogy két hét után, akármilyen áron, de már vonz minket a honvágy, és közelebb szeretnénk kerülni saját országunkhoz. Ezt kitűnően kihasználták: a több évi börtönnel és kalasnyikovval való fenyegetőzés ugyan nem hatott meg minket – komikus volt ez az egész, megszoktuk már ezt az elmúlt három hét során, szinte minden egyes ilyen DAI-os találka alkalmával. Most azonban már annyira közel volt a határ, annyira szerettünk volna kijutni, hogy már igazándiból nem is érdekelt minket, hogy mekkora a valóságalapja az újabb kifogásnak, és a több ezer rubel követelésének. Elegünk volt, nem érdekelt, örüljetek a pénzeteknek, de mi még ma kijutunk innét.
Sikerült pár turistát újra megkopasztani. Hosszú az út még addig, amig Oroszország feliratkozhat a turista-forgalom számára nyugodtan ajánlható országok listájára…

Átérni Ukrajna területére számunkra a Nyugatra lépést jelentette – a rendőri és határőri hozzáállást tekintve legalábbis mindenképpen. Innentől kezdve egészen hazáig nem volt gond a rendőrökkel, a határőrök pedig szintén emberekké tudtak válni: Ukrajna már messze nem az a rendőrállam, ami Oroszországban máig dívik. Mindenesetre nem csak ilyen szinten vettük észre szinte azonnal a két ország közti különbséget: az oroszoknál megszokott kiváló úthálózat ukrán földön azonnal katasztrofális szintre zuhant, illetve sajnos itt, a fantasztikus szépségű Krím-félszigeten sem dúskálhattunk a szemeteskukák látványában. A turisták száma ma még ezen a vidéken sem jellemző – mégis, hatalmas fejlődés volt az orosz oldalhoz képest, hogy itt már láthattunk külföldi rendszámú autókat, köztük egy magyar buszt is. Nem volt véletlen a látványa következtében bekövetkezett újabb adagnyi életkedv: közeledünk hát hazafelé! Nem különben volt fantasztikus érzés annak utasaival találkozni is Szudak váránál, három hét alatt szinte egy magyarral sem találkoztunk, ez pedig bizony nagyon hiányzott már! Nagy találkozás volt ez mellesleg, hiszen hamar kiderült: nemhogy magyarokkal futottunk ott össze, hanem a Debreceni Egyetemre járó Geográfusokkal, akiknek köszönhetően hamar felelevenedtek a hazai oktatói kar nagy nevei.
Ha nem tárult volna elénk a vár tetejéről a krími tengerpart képe, talán ott, abban a pillanatban rohanni szerettünk volna hazafelé. Azonban az, ami odafönn várt minket, inkább sajnálkozást hozott mindannyiunk számára: ha tudjuk azt, hogy ez a félsziget ilyen látnivalókat hordoz magában, talán kihagyunk pár oroszországi várost, és erre összpontosítunk – vagy ha lenne még egy kis időnk, eltöltenénk itt még pár napot.
Időnk azonban nem volt – indulni kellett haza. Utolsó éjszakánk idegen földön egy újabb feledhetetlen élményt hozott számunkra. A nagy pusztában ugyanis egy hatalmas vihar kapott el minket – szinte egy emberként remegtünk az autókban, bízva abban, hogy hamar alábbhagy az égi borzalom. A „hamar” azonban vagy másfél órán át tartott, másfél óra halálfélelmet okozva nekünk – irdatlan erejű villámok cikáztak ugyanis körülöttünk, nem egy szinte méterekre tőlünk becsapódva. Ismervén már sok-sok villám okozta halálesetet, nem volt egyszerű ott, bezárva abba a kis konzervdobozba gyenge próbálkozásokat tenni figyelmünk másvalamire terelésére. Nem igazán sikerült.

És ugyan még több mint 1000 km választott el minket a magyar határtól: a vágy arra, hogy végre újra magyar földön legyünk, szinte lehetetlent hozott ki belőlünk: egy teljes ezer kilométert levezettünk az utolsó nap. Reggel 8-kor elindulva, másnap hajnali 4-ig vezettünk ugyan, de átértünk! Utolsó, a szabad ég töltött éjszakánkat magyar földön tölthettük tehát – hatalmas életkedvet költözetve ezzel mindnyájunk szívébe. Átérni magyar földre, hátunk mögött megannyi új ismerettel egy dologra viszont hamar ráébresztett minket: Magyarország joggal vált az EU tagjává, Magyarország büszkén tekintheti magát a nyugati világ egy tagjának. Ukrajna részéről a cél már megfogalmazódott a 2004-es fordulat idején: a fejlett nyugathoz csatlakozni! Bejárva azonban többezer kilométert keleti szomszédunknál tisztán megmutatta: a hőn állitott cél eléréséhez még nagyon hosszú utat kell bejárniuk. Mindenki számára ajánlom: egyszer menjen el Kárpátaljára egy kis időre – hazatérve a kis kitérő után egy pillanat alatt észre lehet venni: Magyarország elért már valahova, Magyarország tart már valahol.
De hogy hol tart Ukrajna? És hol tart Oroszország? Mindkét állam számára nagy lehetőségek rejlenének a turizmus nagy arányú fejlesztésében, hiszen – ahogy ez a három hét is tisztán megmutatta – külföldi turisták egész egyszerűen nem járnak e két államba, pedig lenne ott bőven látogatni való. A csodálatos Krím-félsziget Ukrajnában, vagy Dél-Oroszország szinte minden egyes csücske... Ukrajna esetében persze nem ártana előtte egy nagytakarítás, legalább nézzen már valahogy ki az az ország! Oroszország esetében pedig? Ott is elkéne egy kis takarítás, annyi szent. Ott azonban nem a köztisztasággal van a fő gond, hanem a könyörtelen rendőri korrupcióval. Amíg ugyanis az ország rendőr-állam jellege megmarad, a gazdagabb nyugati turisták sem fognak ott megjelenni. Ami persze nem baj a magunkfajta utazók számára. Kalandot keresve ugyanis ma bátran ajánlható mindenki számára Oroszország ezen régiója – meg fogják azt kapni. Nem kell hozzá más, csak jó sok kenőpénz, és egy kis találékonyság. No meg elszántság, és a komfort igény hiánya. Amíg a tömegturizmus be nem indul, addig használja ki a mindenki a lehetőséget, és nézze meg saját szemével is a valódi Oroszországot, az ottani életet, még ha nyugati ember számára nehezen is viselhető a nyomasztó rendőri jelenlét.
Értékeld az élménybeszámolót!
10 (1 szavazat)
Lépj be az értékeléshez!
Hozzászólások:
zebrina - 2009.12.06. 17:15

Nagyon érdekes volt a beszámoló!


Ahhoz, hogy hozzászólhass válaszd a belépést vagy regisztrálj, ha még nem vagy tagjanik közt!

Az élménybeszámolóhoz tartozó

album

Ajánljuk

még figyelmedbe

Magyar  Română  Slovenčina