Budapest-Bamako

buza Beszámolója

Cimkék: bamako  budapest  buza  mali  marokkó  mauritánia  sivatag 

Budapest-Bamako rally
Segítő kezek karavánja

Negyedik alkalommal verte fel a Nyugat-Szahara homokját a „flúgos futam” vagyis a Budapest-Bamako rally 2009. január 17. és február 1. között. A jótékonyság vezérelte, önköltséges kalandtúrán idén 212 autó, 31 motor, 6 kamion és 3 busz indult, vagyis többen startoltak a célvonaltól, mint a Dakar-rallyn. Idén rendhagyó módon verseny és túra kategóriában is lehetett nevezni. Buza Sándor a Pasák csapat tagja mesélt nekünk élményeiről.

- Túra kategóriában indultál a rallyn. Miben különbözött a túra és a verseny kategória?
- A verseny kategóriában megvalósult a klasszikus vezető-navigátor felosztás, míg a túra kategóriában nem voltak kötöttségek. Egyetlen teljesítendő feladat volt, hogy eljussunk Bamakoba. Hogy ezt hogyan, milyen gyorsan, milyen útvonalon tettük, az a csapat maga döntötte el. A verseny kategóriában naponta teljesítendő etapok és feladatok voltak. Azért az átlag napi 700-800 kilométert nekünk is teljesíteni kellett. A szervezők megadták, hogy melyik este, hol tudnak a túra kategóriások táborozni. Ezeket a kempingeket előre le is foglalták.

- Milyen jellegűek voltak ezek a kempingek?
- Semmiképpen sem európai színvonalúak. Általában egy nagy füves pusztaság, maximum körbekerítve, hogy az állatok ne jöjjenek be, de egyébként olyanban is éjszakáztunk, ahol állatok között tudtunk csak letelepedni, mert a kempingben egy állattartó család is lakott. A túra kategóriások átlag 70-80 százaléka mindig meg is érkezett a kijelölt szállásokra. Ott aztán nagyokat főztünk, nagyokat ettünk. Az autókból szólt a zene, úgyhogy nagyokat buliztunk.

- A verseny kategória útvonala Budapest-Ausztria-Olaszország-Franciaország-Spanyolország-Marokkó-Mauritánia-Mali volt. Ti merre mentetek?
- A mi útvonalunk nem egyezett meg a verseny útvonalával, bár mi is az említett országokon keresztül utaztunk. A Cote d’zur-on mentünk végig és mi ellentétben a versenyzőkkel Giblartárnál mentünk át Marokkóba és majdnem teljesen az óceán partján utaztunk Bamakóig. Eredetileg egyébként az Atlasz-hegység közepén szerettünk volna átkelni, de ezt a tervünket az öt napon keresztül tomboló hóvihar miatt nem tudtuk megvalósítani.

- Úgy tudom snowbladet (egy méteres síléc) is vittél magaddal a sivatagba. Te ezzel járultál hozzá a flúgos futam elnevezéshez?
- Mivel mindig januárban is síelek, így ezt most sem szerettem volna kihagyni. Vittem lécet, bakancsot és a Mauritán tengerparton, egy nemzeti parkban - ahol gyönyörű homokdűnék sorakoztak az óceán partján -, megmásztam egy három emelet magasságú dűnét (majd belehaltam), és egyszer lecsúsztam. Úgy kellett kezelni a lécet, mintha porhóban síelnék. Nagy élmény volt.

- Milyen céllal vágtál neki az útnak?
- Miután jótékonysági programon még sosem vettem részt, kihívásnak éreztem a dolgot, és az is sokat számított, hogy alapvetően nagyon szeretek utazni. Egyébként nem jutott volna eszembe Mauritániába vagy Maliba utazni, de ez az út biztosította a lehetőséget és egy hirtelen ötlettől vezérelve, beneveztem. Elsősorban az utazás, a távolság, az élményszerzés volt a motiváció és erre épült rá a jótékonysági lehetőség.

- Az adományozás is önköltséges volt vagy szponzorok támogatták a kezdeményezést?
- Mindkettőre volt példa. Én több hónapon keresztül kerestem szponzorokat, de nincsenek jó tapasztalataim. A sikertelen próbálkozások után végül a szomszédom 500 pár papucsot adományozott, az egyik barátom pedig a saját pénzén vett egy 100 000 forintos agregátort. Vizet, kekszet, beiglit, mogyorókrémet, fertőtlenítőkendőt is sikerült szereznünk, egy orvos barátom pedig gyógyszereket adott. De voltak olyan résztvevők, akik elmentek és a saját pénzükön vettek pólót, zoknit, lámpákat Úgy érzem, hogy az emberek fejében kicsit elcsúszott a Bamakoról alkotott kép. Itt nem unatkozó gazdag emberek utaznak nem tudván jó dolgukban, mit tegyenek, hanem olyanok, akiknek nem mindig egyszerű a 800 000-1 millió forintot előteremteni az útra és még emellett adakoznak is! Sajnos a hazai sajtó - a rally nagyságát figyelmen kívül hagyva – szinte semmit nem foglalkozott a világ 4. legnagyobb ilyen jellegű eseményével, pedig az idén is több százezer eurónyi adományt raktunk föl a kamionra és az autóinkra, hogy elvigyük Afrikába. Azért ez jóval több, mint egy jó buli!

- Kiket ajándékoztatok meg az út során?
- A szervezők - ahogyan minden éven - javaslatot tettek arra, hogy hova adjunk adományt. Mauritániába és Maliban is kijelöltek egy-két közösséget. Kórházakat és iskolákat. Diémában (Mali) pl. egy angol és egy francia hölgy misszionárius irodája koordinálta az oda leadott adományokat. Én itt és Bamakoban, egy iskolai adományozáson segédkeztem. A gyerekek készültek: táncoltak, énekeltek nekünk, mi pedig beálltunk egy csatárláncba, és úgy adogattuk be a ruhaneműt, az iskolai felszereléseket, a játékokat és az élelmiszert az udvar közepére. Persze az úton is vittünk magunkkal apróságokat, hogy az általunk érintett falvaknak is jusson „petit cadeau” (kis ajándék). Még a felnőttek is elvárták, hogy valamit ők is kapjanak. A városi gyerekek azonnal jöttek, ha megláttak minket. Ha apró faluba értünk a gyerekek elszaladtak, féltek tőlünk.

- 8000 km-t utaztatok nem a legideálisabb körülmények között. Sok megpróbáltatással szembesültetek?
- Tönkrement a fékszervónk az autóba és nehezen tudtunk fékezni az utolsó 3000 kilométeren. Én elég aszkéta utazó vagyok. Ha utazom, akkor korán kelek, nem állok meg. Akik velem motoroznak, azok ismerik a tempómat. Megpróbáltam felkészülni arra, hová megyek. Úgy készültem, hogy vadkempingezünk, főzünk magunknak, nem tudunk mindennap zuhanyozni, koszosak leszünk, bele fog menni a szemünkbe a homok, viszont egy olyan élményt kaphatunk, ami mindezért kárpótol. Mi a kisbuszunkban aludtunk. Úgy alakítottuk ki a belsejét, hogy sokszor komfortosabb volt, mint egy útmenti mauritán auberge (fogadó).

- Volt, amit hiányoltál az út során?
- Mi sajnos semmi olyan kalandban nem tudtunk részt venni, mint a versenyzők. Hiába, a két kerék maghajtás kevés a sivatagban! Egyszer tudtunk csak igazi sivatagi élményt szerezni, mikor béreltünk egy terepjárót. Mauritániában szerettük volna kipróbálni a versenyútvonal egyik szakaszát, így béreltünk egy autót sofőrrel (ott csak így lehet, biztonsági okokból) és visszamentünk, hogy megtegyük az útszakaszt. A sofőr technikáját látva éreztük igazán, mi a titka a sivatagi vezetésnek. Rájöttünk, hogy még a homok színe alapján is tájékozódik. 40 kilométert mentünk az óceán partjáig és ott, az apály megindultával még vagy 60 km-t úgy, hogy az autó jobboldali kerekei szinte végig az óceánban futottak szanaszét fröcskölve a sós vizet. Fantasztikus élmény volt a kőkemény vizes homokon, miközben hatalmas madárcsapatokkal, apró halászfalvakkal és gyönyörű színesre festett halászcsónakokkal találkoztunk.

- Mi volt a legemlékezetesebb élményed a rally során?
- A jótékonyság érzése, amit abszolút át lehetett élni a misszionáriusoknál és az iskolában. Azok a gyerekek azokban a pólókban voltak, amit tavaly kaptak. Mikor odaadtam a kicsik kezébe a mogyorókrémet, nem tudták, mi az. Amikor mondtam, hogy csoki, felcsillant a szemük. Nagyon megható élmény volt, amikor az anyukáknak adtunk ruhaneműt. Jó volt, hogy lehetett adni!

- Úgy tudom a jövő évi útra még korlátozott számban lehet nevezni. Elképzelhető, hogy 2010-ben versenyzőként szoríthatunk érted?
- Most úgy érzem, hogy nem. Túra kategóriában semmiképpen nem szeretném végigülni a 8 ezer kilométert. Végül is ez az élmény most megvolt, de hiányzott belőle az a lehetőség, hogy a sivatagot megérezzük, ahhoz ugyanis négy kerék meghajtású autóval kellett volna mennünk. Az igazi sivatagi élmény valójában a verseny útvonalán élhető át. A versenyen azért akadtak merész dolgok: törések, zúzódások, autóborulások. Ha elmennék jövőre, akkor speciális módon: terepjáróval a verseny útvonalán, de nem vennék részt a versenyen. A rohanás helyett inkább a nyugodt szemlélődést választanám az emberpróbáló sivatagban.