Yangshuo, avagy utazás meseországba

Kína Yangshuo

Ott-tartózkodás ideje: 2009. ápr. 03.  - 2009. ápr. 09. (6 nap)

2 hozzászólás I 4 296 látogató olvasta. Rögzítve: 2010. feb. 09. küldd el ismerősödnek
Oszd meg ezt az oldalt!
avatar rider71 Beszámolója

Cimkék: kína  yangshuo 

Április 3. Guilin - Yangshuo


Kora reggel minibusz várt minket a szállodánál és igen csak örültünk, hogy magunk mögött hagytuk ezt a kísérteties, dohos, lélektelen létesítményt. Más szállodáknál további embereket vettünk fel, majd amikor már tényleg megtelt a járgány, végre elindultunk a kikötő felé. Idegenvezetőnk már kora reggel tréfás kedvében volt. Megpróbálta kis csapatunkat rávenni valami kínai stílusú, csapatépítő kántálásra, de ez szerintem még éber társaság esetén is esélytelen lett volna. A kikötőben három hajó is állt, a folyamatosan érkező minibuszok pedig ontották magukból az utazókat. Vicces idegenvezetőnk kiosztotta az azonosító jelvényeket – mi csoportunk esetékben ez egy pandás matrica volt -, majd felszálltunk az egyik hajóra, és végre elkezdődhetett kínai utunk egyik fénypontja, a hajótúra a Li folyón.
A Li folyó egy kicsit olyan, mint Magyarországon a Kovács folyó lenne: a Li ugyanis a leggyakoribb kínai vezetéknév. Csak Kínában van 100 millió Li, külföldön még egyszer ennyi (beleértve a különböző változatait is, mint pl. Lee), ezzel toronymagasan a világ leggyakoribb vezetékneve. A hétköznapi nevű folyó azonban egyáltalán nem hétköznapi tájakon kanyarog. 300 millió évvel ezelőtt mészkőszirtek emelkedtek ki itt az ősi tenger medréből, ezeket aztán a szél és csapadék formázta kedvére. Több tízezer mészkőkúp alakult így ki, karsztbarlangok és hasadékok útvesztőjével. A buján zöldellő mészkőképződmények nagyon változatos alakúak, némelyik legömbölyített tetejű, másokat élesen kicsúcsosodó sziklafal koronáz, néhol göcsörtös fák is kapaszkodnak a sziklaperemekbe, túlélésért küzdve. A különböző sziklaalakzatokat a régmúlt idők költői a legváltozatosabb fantázianevekkel illették, mint pl. Varázslatos Íróecset, Pontyon Lovagló Óriási Oroszlán vagy Egyujjas Kesztyű. A táj egy az egyben a vietnámi Halong öböl szárazföldi változata, de a kubai Vinales híres mogotéihez is nagyon hasonlít. A látvány bárkinek ismerős lehet, aki valaha tanulmányozott kínai tekercsfestményeket, vagy volt egy magára valamit is adó kínai étteremben, ahol ezen mészkőképződmények képi ábrázolása a dekoráció elengedhetetlen részét képezi.
A mesebeli tájat az eső utáni párás köd még misztikusabbá varázsolta. A hűvös, nyirkos idő ellenére el nem mozdultunk volna a fedélzetről, hiszen a folyó minden egyes kanyarulata újabb csodát rejtett. Idegenvezetőnk továbbra is formában volt, fel-alá rohangálva próbálta a csoportot egybeterelni, és lelkesen figyelmeztetett, ha valami érdekes szikla bukkant fel. „Congratulations! Enjoy the second highlight!” – ezt a kommentárt már tényleg nem lehetett kibírni kuncogás nélkül.
A sziklacsodák tövében takaros falvak bújtak meg, legelésző vízibivalyokkal, kormorános halászokkal. Az volt az érzésünk, hogy száz évvel ezelőtt is ugyanez a látvány fogadott volna minket, talán csak a bambusztutajaikon a turistahajókhoz manőverező Buddha-szobor árusok hiányoztak volna.
Jó társaságban repül az idő, egyszer csak ebéd lett. Vegetáriánus japánokkal és egy osztrák párral kerültünk egy asztalhoz, többnyire az utóbbiakkal beszélgettünk. A többi asztalnál főleg ausztrálok és amerikaiak ültek, az utóbbiak többsége lelkes Obama-önkéntes volt. Ebéd után sajnos már nem volt sok hátra az ötórás festői utazásból. A falvak egyre sűrűbben érték egymást, végül felbukkant utunk végcélja, Yangshuo. A kikötőben búcsút mondtunk alkalmi osztrák barátainknak, akik néhány órás városnézés után még aznap délután vissza akartak hajózni Guilinba, majd hátizsákkal nekivágtunk szállást keresni. A városka egyik fő ütőerén, a Xi Jie sétálóutcán és környékén több hotelt is megnéztünk, de a közelgő quingming (kínai Halottak Napja) miatt nem sok szabad szoba volt, azok is inkább a lehangoló kategóriába estek. Nem adtuk fel és végül találtunk egy helyes kis erkélyes szobát az egyik mellékutcában, a frissen felújított Explore hotelben.
A Xi Jie-vel kezdtük Yangshuo felfedezését, és hamar megértettük, miért kapta a helyiektől az „idegenek utcája” nevet. Szuvenírboltok, wi-fi kávézók, éttermek, kis hotelek – inkább a bangkoki Khao San utcához hasonló nemzetközi hátizsákos kolónia ez, mint egy kínai falu. A más városokban már megszokott bamba bámulás helyett itt többször felhangzik a „hello, my friend” és angolul is sokkal jobban beszélnek az emberek. Mindenhol nyugati ételeket kínálnak, még szendvicsembert is láttunk – egy kínai hamburgert reklámozó Mickey-egeret. A Xi Jie-vel párhuzamosan egy keskeny csatorna fut végig a házak között, helyes hidakkal és sok vízparti vendéglátóipari egységgel. A nap nagy része már elment, így inkább egy kis nézelődéssel és vásárlással ütöttük el az időt vacsoráig. A selyem- és gagyidömping mellett volt néhány figyelemreméltó üzlet is, mint a kikötő közelében levő evőpálcikabolt, itt fel is töltekeztünk a kínaiak egyik legjelentősebb találmányából. Klári vett még valami ezüstékszert egy fiatal ezüstművestől, majd beültünk koktélozni a szállodával szemben lévő étterem teraszára. Happy hour volt, mint ahogy minden más étteremben és bárban, láthatóan nagy a verseny. A wi-fi nagyon lassú volt, de legalább sikerült megnézni a mailjeinket és felfrissíteni Facebook státuszunkat. Vacsorára a környék specialitását, sörben sült halat ettünk sült zöldséggel és savanyú káposztával – nagyon ízletes de egy kicsit túl olajos volt a mi ízlésünknek. Sokáig üldögéltünk még a teraszon, néztük a Xi Jie-n hömpölygő tömeget, a mellettünk lévő, sziklamászókra specializálódott garniszálló játékos kutyáit, a háttérben a sejtelmesen megvilágított zöldellő mészkőkúpot. Néhány órája voltunk csak Yangshuo-ban, de máris a szívünkbe zártuk és otthon éreztük magunkat.

Április 4. Szombat Yangshuo



Ying pontosan várt reggel a recepciónál. Könnyen tette, hisz már a megbeszélt időpont előtt fél órával a hotel körül lebzselt, össze is találkoztam vele, amikor leugrottam netezni, amíg Klári készülődött. Az ötven körüli kínai asszonnyal előző nap többször is összefutottunk az utcán, másokhoz hasonlóan ő is eladni akart valamit: egy biciklitúrát. Tetszett kedves, de nem tolakodó állhatatossága, meg persze az utazók dicsőítő bejegyzései a túra „emlékkönyvében”, így végül beadtuk a derekunkat.
A kerékpárokat egy ismerősénél béreltük a Xi Lie keleti végén, aztán nekivágtunk. Rövid ideig a város kaotikus útjain küzdöttünk a buszokkal, de hamar magunk mögött hagytuk a város forgatagát, és átkerekeztünk egy másik világba, a vidéki Kínába. A tájat a tegnapi hajótúráról megismert, párába burkolózott zöldellő mészkőkúpok uralták, tövükben elszórtan házak, vízzel elárasztott rizsföldek. És vízibivalyok. Amerre néztünk, mindenhol; kicsik, nagyok, legelészők, ekehúzók, bambulók, kérődzők. Lassan haladtunk, mert muszáj volt gyakran megállnunk, hogy a sok századik fotón is megörökítsük ezt a megdöbbentően, sokkolóan más, mégis, korábbi, délkelet-ázsiai utazásainkon már oly ismerős, imádott látványt, ezt a valószerűtlenül naiv, meseszerű, filmbéli, mégis nagyon is valós, és inkább kemény, mint ártatlan életformát.
A Yulong folyón rozoga bambusztutajon (vagy hívjuk nemes egyszerűséggel lélekvesztőnek?) keltünk át, majd rizsföldek szélén folytattuk a biciklizést. Gyakran tolnunk kellett, mert a közelmúlt kiadós esőzései igencsak feláztatták az ösvényt. Mellettünk egykedvű földművesek szántották a sártengert jámbor, de néha makrancoskodó vízibivalyaikkal. (Kínában a vetés 80- és az aratás 90 %-át gépek segítsége nélkül végzik. Ez elég elmaradott technikának hangzik, de legalább munkát ad 700 millió földművesnek. Egyes számítások szerint, ha varázsütésre teljesen gépesítenék a kínai mezőgazdaságot, 200 millió ember is elég lenne a munka elvégzésére, viszont hirtelen kerülne vagy félmilliárd munkanélküli.).
A sáros ösvényen időnként dolgukra igyekvő parasztokkal is találkoztunk. Az emberek barátságosan intettek, ha megláttak minket, de azért a turizmus rontása már ide is elért: többen ajánlgatták, hogy fényképezzük le gyermeküket/vízibivalyukat – pénzért. (Vajon Laoszban még ma is olyan ártatlanok az emberek, mint négy éve, amikor nem tudták mire vélni a borravalót, és a mosolyt, kedvességet, útbaigazítást ingyen mérték? Sehol máshol nem találkoztunk annyira „meg nem rontott” emberekkel, mint ott.)
Egy nagyobbacska falu után ismét néptelen tájék következett, a megunhatatlan hegyekkel. A hegyoldalban néhol füstölőkkel és tűzijátékpernyével borított sírokat láttunk, és időnként petárdák zaja visszhangzott a sziklák között. A helyiek riasztották, űzték el a szellemeket őseik sírjáról. Itt így ünneplik a halottak napját (quingming, a „sírtisztítás ünnepe”). A Feng Shui szerint a sírok ideális helye egy vízre néző hegyoldal, így nem csoda, hogy a mesebeli környék egy óriási temetőt rejt magában.
A földútról rátértünk a repedezetten is sokkal egyenletesebb betonútra, majd déltájban megálltunk a Hold dombnál (Yuéliáng shan). A turistáknak szóló brossúrákról már jól ismert mészkőképződmény „fogyatékosságának” köszönheti gyönyörű nevét, és hírnevét is: csúcsában hold alakú lyuk tátong. A dombra 1251 lépcső vezet fel párás dzsungelen keresztül, a lelkünket is kiizzadtuk a déli verőn, mire felértünk. Az 50 méter magas boltív (a „hold”) alatt átsétálva még egy utolsó nekifutás felvitt minket a kilátóhoz és... szóval, ez igen! Azt hittük, már mindent láttunk a hajóról, meg a bicikliről, de tévedtünk. Az Óperencián túl jártunk, lábunk alatt terült el Yangshuo, zöld süveges hegyek tengerében.
Yingre még jó húsz percet kellett várni, mire előkerült. Nem gondolta volna, hogy ilyen hamar megmásszuk a lépcsőket. A közeli Víz barlangba először nem nagyon akartunk bemenni, drágállottuk a belépőt, meg a túra hosszát is. Kelletlenségünk meghozta a gyümölcsét, kaptunk egy rövidített túrát erősen csökkentett áron. Valószínűleg nem az államilag fixált árból, hanem a felsrófolt turistaárból engedtek, a hivatalos jegyár ugyanis nem volt feltüntetve. Kicsit más stílusú volt a tárlatvezetés a cseppkőbarlangban, mint amit megszoktunk, hiszen idegenvezetőnk nem hogy tiltotta volna, hogy megérintsük a cseppköveket, hanem kifejezetten bátorított bennünket az emberi érintésektől már amúgy is feketéllő, de még így is pompázatos képződmények megsimogatására. A különböző - kínai folklórból és állatvilágból kölcsönzött – fantázianevű sztalaktitok és sztalagnitok bemutatása mellett kiselőadást is hallhattunk a különböző állati és növényi testrészek gyógyhatásáról. Két frázis ismétlődött: „it’s good for skin”, („jó tesz a bőrnek”) és „it makes you strong”, („erőssé tesz”). Ez utóbbinál nem az általános fizikai erőnlétre kell gondolnunk, hanem a férfierő lankadatlan működésére... Mi azért szegény állatok védelmére keltünk és megpróbáltuk meggyőzni - valúszínűleg igen csekély sikerrel -, hogy a jövőben inkább a növényi eredetű (és nem elefántfül vagy medve-epehólyag alapú) gyógyhatású készítményeket propagálja.
A barlang kijáratánál szemerkélő esőben vártunk kehes, kiszolgált minibuszunkra, ami a rozoga földúton visszavisz minket leparkolt biciklijeinkhez (melyekre Ying vigyázott). Beszédbe elegyedtünk egy szimpatikus angol párral, akik egy éves világkörüli útjuk tizedik hónapjában jártak. Eladták a házukat, otthagyták jól fizető állásukat, hogy egy éven át ócska szállodákban vagy mocskos éjszakai buszokon aludjanak. A kényelmes polgári élet csábításánál erősebb volt az út hívása, és egy pillanatig sem bánták meg a cserét. Éppen belemelegedtünk volna a beszélgetésbe, de máris búcsúzni kellett. Valahol mélyen mindketten éreztük, hogy velük még találkozni fogunk.
A következő látnivaló, egy 1500 éves banyan fa, nagyon csábítóan hangzott. Nyugodt, akár meditációra is alkalmas természetes környezetet képzeltünk el - talán azért, mert egy ilyen fa alatt világosodott meg Buddha -, de a valóság köszönőviszonyban sem volt azzal, amit fantáziánk megálmodott. Már a bejáratnál végeláthatatlanul hosszú bódésor fogadott a szokásos bóvlikkal, étkezdékkel és tömeggel. A tisztáson álló, szalagkorláttal bekerített méltóságteljes fát pedig hangoskodó és köpködő kínai csoportok vették körül. Közelebb furakodva azért megérintett minket valami a lökdösődő tömegen kívül is. Például az, hogy ez a fa akkor kezdte az életét, amikor a mi őseink még valahol Nyugat-Szibériában jártak. Nem csak kora, formája is teljesen egyedülálló, hosszú ágai köröskörül gyökeret eresztenek a földbe, és lehorgonyozzák, mintegy támogatják az anyafát. A banyan fa ugyanis a fügefélék családjába tartozó epifita, azaz fán élő, nem élősködő növény. Nem tudtam eldönteni, hogy él-e még az eredeti fa a gyökérfüggöny takarásában, vagy már megfulladt a szerető gondoskodás alatt. Mindenesetre a bozontos matuzsálem minden további nélkül beillett volna a Fangorn erdei entek közé. Jó lett volna egy kicsit egyedül maradni vele, de Kínában ez nem egyszerű dolog. Akár úgy is fogalmazhatnék, hogy lehetetlen.
Ying ismét levezetett minket a betonútról, magányos rizsföldeken és piciny falvakon át kerekeztünk vissza Yangshuo-ba. Lazítottunk kicsit a szállodában (úgy húsz percet), majd indultunk vacsorázni. Egy fokkal drágább éttermet választottunk a tegnapinál, bár leginkább a helyet kellett megfizetni, a Xi Jie egyik éttermének emeleti teraszáról leshettük a hömpölygő tömeget. A koszt mennyei volt: garnéla, töltött paprika/padlizsán/tofu, bambuszrügy gombával, fokhagymás brokkoli.
A környék halászai évszázadok óta „alkalmaznak” kormoránokat. Mi is láttunk a Li folyón jó néhány bambusztutajt, melyen a Magyarországról és Man szigetéről is jól ismert gyönyörű madarak széttárva szárítgatták szárnyaikat. Yangshuo egyik legnépszerűbb programján egy ilyen halász esti portyáját lehet közvetlen közelről megfigyelni. Nem szeretjük az állatok kizsákmányolását, mégis belevágtunk, és nem bántuk meg. Egy fedett, keskeny hajó óvodai kisszékein zsúfolódtunk össze, és nemsokára egy halász bambusztutaja mellé értünk. A sötétben az egyetlen fényforrást a tutaj elejéről a víz fölé kilógó lámpás biztosította. Alig karnyújtásnyira tőlünk hosszú pórázon hat-hét kecses, kígyónyakú kárókatona úszott a tutaj előtt, és felváltva buktak le a víz alá. Az erős fényű lámpának köszönhetően azt is láthattuk, hogy mi történik a víz alatt. Villámgyors, harmonikus mozdulatokkal cikáztak össze-vissza, és sorban tűntették el az ezüstösen csillogó halacskákat a csőrükben, a nyakukra húzott gyűrű meggátolta, hogy lenyeljék őket. Amikor már szegény kormoránoknak nagyon kezdett dagadni a nyaka a gyűrű felett, eljött a „fejés” ideje. A halász egy sziklazátonyra kormányozta tutaját (mi árnyékként követtük), és a kormoránokat egyenként kézbe véve haltartalmukat belemasszírozta egy nagy bambuszkosárba, fényképezőgépeiket vadul csattogtató turisták gyűrűjében. Elég „turistaszagú” program volt, de a számunkra amúgy csak természetfilmekben látható élmény miatt le tudtuk nyelni ezt a békát.
A Xi Jie-n elképesztő tömeg hömpölygött, a quingming-re érkező belföldi turisták a szemerkélő eső ellenére elárasztották a várost. A néhol áthatolhatatlan esernyőerdőben fehér utazók is felbukkantak, az egyik angol pár kisgyermekét lelkesen fotózta egy kínai csoport. A zenés-táncos bárok többnyire üresen kongtak, de a bejáratnál „előtáncoló" fiatal ajtónállókat ez látszólag nem nagyon zavarta. A tömegnyomor elől a szállóval szembeni East&West Cafe-ba menekültünk, hogy Singapore Sling és Bloody Mary társaságában éljük újra át a nap eseményeit. Úgy éreztük, hogy egy nap alatt több történt velünk, mint a polgári életben három hónap alatt. Miért nem lehet állandóan úton lenni?

Április 5. Vasárnap Yangshuo

Többszöri nekifutás után eleredt reggel az eső, így lett végre (sajnos) egy nyugis délelőttünk. Volt például végre időm reggel nyugodtan megenni egy tésztalevest az East&West Cafe-ban. Nekem Vietnam óta, ahol hagyományosan pho bo-val (tésztaleves sok zöldséggel és marhahúscsíkokkal) kezdődik a nap, nagyon bejön ez a fajta reggeli. Lecsúszott még egy gyömbéres kávé, majd elvittem csaknem tízkilónyi szennyesünket egy hátizsákos szálló mosodájába (az volt a legolcsóbb). A Xi Jie északi oldalán lévő kis utcák labirintusán keresztül bolyongtam vissza a szállásunkhoz, és megint bebizonyosodott, hogy néha csak egy kicsit kell letérni a turistaösvényről és máris a hétköznapi élet sűrűjében találjuk magunkat. Felkerestük a szálló által ajánlott, kínai gyógyászattal foglalkozó Dr. Li Yu rendelőjét, de csak alkalmi holland asszisztensét találtuk ott. Klári beült egy manikűröshöz, én meg egy helyes vízparti kávézóban, az elképzelhetetlenül lassú wi-fi-vel küzdve vártam ki az eső végét. Kora délután aztán béreltünk két biciklit és nekivágtunk egyedül a vidéknek. Hevenyészett térképünk és lelkesedésünk sajnos nem bizonyult elegendőnek a sikeres navigáláshoz, így néhány tiszteletkör után letettünk Xinping meglátogatásáról. Dr. Li Yu továbbra is házon kívül tartózkodott, a délután hátralevő részére maradt tehát a relaxálás - Klárinak talpmasszázs, nekem sör formájában.
Az este a lassan már törzshelyünknek számító East&West Cafe-ban talált minket. A pincérnők régi ismerősként üdvözöltek, és már kérés nélkül hozták a Singapore Slinget és a Bloody Mary-t. Vacsorára hosszas megfontolás után a kígyót választottuk, tipródásunkat látva a pincérnő még árengedményt is adott. Már Vietnamban is szemeztünk az éttermekben a terráriumokban „csábítóan” tekergő hüllőkkel és mostanra megérett az elhatározás: egyszer az életben meg kell kóstolni. Talán ez segít Klárinak majd legyűrni zsigeri kígyó-fóbiáját. Negyven-hatvan percnyi várakozás, ez állt az étlapon a kígyópecsenye mellett. Biztos jó sokáig kell főzni – gondoltuk, de kiderült, hogy ebben az időben a beszerzés is benne foglaltatik. A rendelés után ugyanis egy kifutófiú elbiciklizett egy közeli faluba és visszatért az Asszonnyal, Aki Kígyókat Tart. Amikor a hölgy bambuszkosarából előkerült a kígyó, már nem tűnt olyan jó ötletnek ez a választás. Szerintem sokkal többen lennének vegetáriánusok, ha evés előtt találkoznának még élő, kiszemelt áldozatukkal. Azért a kötelező turistafotót megcsináltuk, a többi opciót azonban mereven elutasítottam. Végignézhettem volna, hogyan csapják le a fejét, majd kiihattam volna a frissiben felbugyogó vért a fejéből. „It makes you strong” – tartják a kínaiak, és komolyan is gondolják. Mi is láttunk biciklizésünk során az út szélén véres kígyófejet, amit valószínűleg egy arra járó paraszt „húzott meg” afrodiziákum gyanánt. Vegyes érzelmekkel vártuk a vacsorát. Először egy tejes színű leves érkezett, sok zöldséggel, ezt a kígyónak abból a részeiből (például a gerincéből) főzték, ami nem került bele a második fogásba. A leves íze a kígyó rendszertani helyének megfelelően valahol a hús- és halleves között volt. A wokban sült zöldséggel tálalt kígyóhúst csirkével keverték össze, a két hús között csak állagában és színében (a kígyó szürkésebb és ruganyosabb) volt különbség. Tehát a kígyó csirkeízű, bár ez csak azt jelenti, hogy nincs jellegzetes íze (a sült pókot is ezzel a jelzővel illetik, akik meg merték kóstolni). A kígyólakoma után egy holland férfival elegyedtünk beszélgetésbe. Kiderült, hogy megszállott zenegyűjtő, az experimentális jazz és az elektronikus tánczenék a szakterülete (volt vagy ötven éves). Nemrég kezdte meg egy éves, fizetés nélküli szabadságát („sabbatical”), és már jó ideje Yangshuo-ban lebzselt, azon belül is ebben az étteremben, köszönhetően a csinos, fiatal pincérlányoknak. Nem voltak konkrét tervei az elkövetkezendő időszakra, egyelőre a jó időre várt. Igen sokfélék vagyunk, mi például nehezen tudunk sokáig megülni egy helyen, hiszen annyi érdekes és csodálatos dolog van a világon, hogy két életnyi folyamatos utazás sem lenne elég a felfedezésre.
Szerencsére a tegnapi tömeg egy része elpárolgott az esővel együtt, ezért az esti sétánk jóval kellemesebben indult. Elszörnyülködtünk egy kicsit az egyik boltban a kínai snack választékon (pl. szárított disznógyomor és chilis csirkeláb karmostól-bőröstől), majd figyelmünket a Xi Jie-n több helyen felállított gőzölgő rézüstök felé fordítottuk. Fekete szezámmagból készült, zselészerű (kevésbé finomlelkűeknek: takony állagú, de tényleg) édességet mertek itt kis tálkákba, bőségesen megszórva darált dióval, aszalt gyümölcsökkel. Azt szeretem a kínai édességekben, hogy teljesen más ízük van, mint az európaiaknak és nem émelyítően édesek. Az egyik mellékutcában találtunk egy pofás kis lemezboltot, ahol elvesztünk egy időre. Vettünk néhány lemezt és filmet, majd tökéletes manadarinsággal rákérdeztem az eladónál: „Sa Dingding?” Felcsillant a szeme és azonnal felrakta az énekesnő egyik lemezét. Öt perc alatt tele lett a lemezbolt, egymás után jöttek be a kínaiaik, hogy mi ez a jó zene. Sa Dingding-ről Klári olvasott valamit egy újságban, annak apropójából, hogy 2008-ban elnyerte a BBC Radio 3 World Music Award-ját. A kínai-mongol vegyes házasságból született énekesnő mandarin, szankszrit, tibeti és egy saját maga által kreált nyelven énekel, több tradicionális hangszeren játszik és valami nem evilági hangulatú muzsikát produkál. Gyorsan meg is vettük egy tripla válogatás CD-jét, mielőtt a tömeg elkapkodja.
Nem voltunk éhesek, de kíváncsiságból végignéztük az olcsó éttermek utcájában a választékot. Hatalmas tálcák roskadoztak az előre bepácolt és nyársra felfűzött falatkáktól, amit amolyan tapas-szerű előételként fogyasztanak, természetesen miután frissen megsült az izzó faszén fölé helyezett méretes rácsokon. Ezeknek egy részét mi is jó szívvel megkóstoltuk volna, és már majdnem el is határoztuk, hogy másnap idejövünk vacsorázni, amikor szörnyű felfedezésre jutottunk. A főételek között szinte minden étlapon szerepelt házi kevdencünk, a kutya. Tudtuk persze, hogy a kínaiak esznek kutyát, de ez volt az első alkalom, hogy ezzel szembesültünk (Vietnamban szerencsére sikerült nem belebotlanunk ilyen étterembe). Találkoztunk egyszer egy kanadai nővel egy kambodzsai dzsungeltúrán, aki évek óta Kínában élt, és ő mesélte, hogy mi történik a kutyákkal, mielőtt elkészítik őket. (Gyengébb idegzetűek ugorjanak egy bekezdést). Összekötözve fellógatják és egy bottal alaposan elverik őket. Mindezt ugyanazért, amiért a macska is játszik az egérrel: a szimpatikus sokk miatt leesik az inzulinszint, nő a vércukor és édesebb lesz a hús íze. Az elkészítési módnak nem mertem utána nézni, de tudom, hogy a frissesség jegyében sok élőlény csak az elkészítés közben hal meg. Az étlapokon a kutyából készült ételeknél felhívják a figyelmet a hosszú várakozási időre. Valószínűleg a kígyóhoz hasonlóan itt is valakinek el kell biciklizni a szerencsétlen állatért. Abba már bele sem merek gondolni, hogy itt milyen egyéb opciókat kínálnak még fel a vacsora elkészüléséig.
Kína mellett sok más keleti országban esznek meg Nyugaton háziállatnak számító élőlényeket. Ezt még meg lehet magyarázni a kulturális különbséggel, de az állatokkal való lélektelen, kegyetlen bánásmódot már kevésbé. Az „állat” kínai megfelelője igen beszédes, „dong wu” azt jelenti „mozgó dolog”. Hogy lehet, hogy egy hagyományosan spirituális nép a buddhizmus évszázados hatása ellenére tárgyként kezeli az élőlényeket?

Április 6. Hétfő Lóngji Titian




Ekkor még azt hittük, hogy ez az utolsó napunk Yangshuo-ban. Számtalan program közül választhattunk (könnyen el lehet tölteni heteket a környéken), mi a Longsheng közeli Sárkánygerinc rizsteraszok (Lóngji Titian) mellett tettük le a voksunkat.
Az alig 100 kilométeres utat a kínai közúti átlagsebességnek megfelelően 3 óra alatt sikerült megtenni. Guilinig még csak kicsit éreztük magunkat életveszélyben, a város után már egyre jobban, a kanyargós hegyi úton pedig nagyon. Az egy hete Peking és Jinshanling között tapasztaltak itt is érvényesek voltak: a csapnivaló sofőrtudás száguldozással társult, és úgy tűnt, a beláthatatlan kanyarban való előzés szerves részét képezi a gépjárművezetői tananyagnak. A hegyek lábánál átcsoportosítottak minket minibuszokba, amiért külön kellett fizetni, bár eredetileg arról volt szó, hogy a túrában minden transzport benne van. Aztán kiderült, hogy a beígért Hosszúhajúak törzsébe tartozó asszonyokkal való találkozásért is külön kell fizetni, mégpedig nem is keveset. Mindig tanul újabb trükköket az ember.
Elgyötörten szálltunk ki a hegyek lábánál lévő 600 éves Zhuang falunál, Píng’án-nál és hiába kerestük volna az érintetlen vidéki idillt. A tömött buszparkolótól hosszú bódésor vezetett a tulajdonképpeni településig, az odajutást pedig tovább nehezítette a mozgóárusok és kínai csoportok sűrű tömege. Idegenvezetőnk egy sárga esernyőt tartott a magasba, hogy azt kövessük. Kezdtük rosszul érezni magunkat. Mindig megállapítjuk, hogy a szervezett csoportos utaknál kevés hervasztóbb dolog van.
A falu legtöbb háza még a több generációs együttélést figyelembe véve is hatalmas volt. A fából készült, emeletes, cseréptetős építmények ha nem is gazdagságot, de meglehetős jómódot sugalltak. Az egyik ilyen házba be is mehettünk, csak az volt a baj, hogy addigra már két másik csoport is bezsúfolódott oda. Sorba kellett állni, hogy felmehessünk a padlásra, meg hogy megnézhessük a konyhában az éltes edényeket és az üres sörösüvegeket. A bejárattal szembeni falat giccses órák és tájképek uralták, olyan volt, mint egy kis házi oltár.
A szomszédos épületet a turistákat kiszolgáló előadóteremmé alakították át, és ide már csak azok léphettek be, akik kifizették az extra 60 jüant fejenként a Hosszúhajúak műsoráért. Mi igazából csak látni szerettük volna annak a törzsnek az asszonyait, akik egész életükben egyszer, 18 éves korukban vágják le a hajukat, de sajnos az árukapcsolás jegyében ez csak az előadással együtt volt lehetséges. A produkció éppen az elviselhetőség határát súrolta. Az elején szép sorban megjelentek a népviseletbe öltözött lányok - fejkötőbe szelídített hajkoronával -, és rövidke ének meg tánc következett. Ez még úgy ahogy rendben is lett volna, de aztán kértek ideiglenes férjnek négy önkéntest a közönség fehér férfi tagjai közül, és az előadás további részében az alkalmi párok szánalmas produkciójával kellett beérnünk. A helyzetet látszólag igencsak élvező férfiaknak rizsliszt-golyót kellett gyúrniuk, mindenféle tréfás kérdésekre kellett megfelelni, meg is énekeltették őket (nem kellett volna), és különböző bugyuta ügyességi játékok is sorra kerültek. Még jó, hogy nem volt zsákban futás. A végén a lányok kibontották földig érő ébenfekete hajukat, mi meg engedelmesen kattintgattuk a fényképezőgépeinket.
A show után idegenvezetőnk összeboronálta a csoportot és a sárga esernyőt követve elkezdtünk felkapaszkodni egy domboldalba vájt meredek ösvényen. A falu széléhez érve kezdtünk reménykedni, hogy nemsokára kikerülünk az emberáradatból és elkezdődik a túrázás. Ehelyett azonban egy étterembe tereltek minket és közölték a további programot: egy óra ebéd, utána fél órát kapunk arra, hogy felmásszunk a közeli kilátóra, körülnézzünk és visszajöjjünk. Ez volt az a pillanat, amikor úgy éreztük, hogy betelt a pohár. Az utazási irodában háromórányi túrázást ígértek a rizsföldeken és szó sem volt szánalmas turista műsorról, birkaszerű terelgetésről, meg kötelező ebédszünetről. Dühöngve hagytuk ott az éttermet és a kijáratnál váratlanul ismerősökbe ütköztünk. Ant és Nina voltak azok, a tegnap megismert angol pár, hozzánk hasonlóan vöröslő fejjel. Kiderült, hogy őnáluk is az ebéd verte ki a biztosítékot, és ők is ki voltak akadva a falu turista-állatkert jellegétől (az előadást ők rutinosan kihagyták). Együtt hagytuk magunk mögött a falut és öt perc múlva mindannyian határozottan jobban éreztük magunkat. Magunkban voltunk, jókat beszélgettünk és gyönyörű
tájakon jártunk.
A rizst Ázsiában már tízezer éve termesztik, nagyjából változatlan technológiával. Manapság a legnagyobb mennyiségben termő, étkezésre szánt haszonnövénynek számít, a világon minden ötödik elfogyasztott kalóriát rizs formájában veszi magához az emberiség. (Bár kukoricából több nő, annak nagy része biodízel formájában amerikai terepjárókban végzi. Egy „tele tanknyi” kukorica egy embernek egy egész évre elegendő táplálékot nyújthatna, ami érdekes kérdéseket vet fel a – többek között az üzemanyag-gabonamezők területének ugrásszerű növekedése miatt – meredeken emelkedő élelmiszerárak korában.). A rizs alapjában véve igénytelen növény, elég sok helyen képes nőni, csak éppen rengeteg vizet és tömérdek munkát igényel. Éppen ezért nem is csoda, hogy főleg a nagyszámú olcsó munkaerővel bíró és monszunnal sújtott ázsiai országokban vált népszerűvé. A rizsnek az étkezésben és a mindennapi életben betöltött szerepét jól tükrözi, hogy több ázsiai nyelvben is (pl. kínai, vietnami, thai) az „evés” és az „étel” szavak a rizs szinonimái. Sajnos a rizs nem éppen Földbarát növény, mivel nemcsak hogy rengeteg vizet igényel, de a vízzel elárasztott rizsföldeken az anaerob viszonyok kedveznek a metánképződésnek. A metán pedig igen erősen fokozza az üvegházhatást (a széndioxidnál hússzor effektívebben). Tehát míg a gyomrukban metánt képző tehenek lefingják, addig a kínaiak – átvitt értelemben – leeszik a csillagokat az égről.
Messziről jött embernek már a síkvidéki rizsföldek is megindítóak, de a hegyoldalba vájt emeletes rizsteraszok látványa egyenesen lélegzetállító. A körülöttünk lévő dombok oldalát sűrű sorokban futó párhuzamos vonalak szabdalták, egy nagyon ráncos arcbőr benyomását keltve. Minden egyes ránc egy néhány méter széles földcsíknak felelt meg, ahol a zöldellő rizsnövények között néhol apró pontok mozogtak: földműves és vízibivaly időtlen párosa. A dombok tövében ott kapaszkodott Píng’án falu és nagyon távolinak tűnt, többféle értelemben is. Turisták tömege, szánalmas műsor – már el is felejtettük, hogy alig fél órája még ilyeneken bosszankodtunk. Ott álltunk a néptelen kilátóban és hasztalanul próbáltunk jelzőt találni a látvány leírására. Végül Anttel a f.cking beautiful-ban maradtunk. A domb gerincén folytattuk a sétát egy másik kilátóhely felé, miközben Ant Klárinak a Kyokushinkai rejtelmeiről beszélt, mi meg Ninával előző utazásainkról csevegtünk (ez megunhatatlan téma). A másik kilátóhelyen meglátszott, hogy jóval közelebb van a faluhoz, infrastruktúrája jóval kidolgozottabb volt (értsd: szuvenírbolt, jégkrémárus). Innen is lenéztünk egy kicsit, miközben a csoport többi része az ebéddel végezve kezdett felszállingózni. Nekik kb. 5 perc jutott az álmélkodásra, aztán már indulhattak is vissza, ha nem akarták lekésni a buszt. Azt hiszem mi egy kicsivel jobban csináltuk.
A buszparkolóban elég nagy káosz uralkodott, a turistákat érkezési sorrendben tuszkolták be a várakozó buszokba, így visszafelé másokkal utaztunk, mint odafelé. A visszaút még hosszabb volt, mert a délutáni csúcsforgalomban be kellett küzdeni magunkat Guilinba, hogy néhány ember leszállhasson. Később megtudtuk, hogy Ant és Nina még rosszabbul jártak, nekik le is robbant a buszuk.
Megérkezés után rögtön elmentem a mosott ruhákért. Megjelenésem némi pánikot okozott a hátizsákos szálló recepcióján, a ruháink ugyanis még mindig a hátsó udvarban száradtak. Gyorsan lekapkodták őket, majd mindenki gőzerővel elkezdett hajtogatni, beleértve a bejárat körül lebzselő taxisofőrt. (Még mindig jobban jártam, mint Kambodzsa északkeleti csücskében, Ban Lung-ban, ahol több utazó ruháit együtt hozták ki egy nagy bálában és a recepciónál kiterített lepedőn kellemes hangulatú ruhaválogatás kezdődött). Ezután elcsigázottan, de boldogan vettük magunkhoz szokásos koktélunkat az East & West Cafe-ban, majd ott is vacsoráztunk. Megint ott volt holland barátunk, meg az a helyes kisfiú is felbukkant, aki mindig az angol nyelvet szeretné gyakorolni és füzetébe fehér emberek aláírását gyűjti. Később a megbeszéltek alapján Ant és Nina is csatlakozott hozzánk. Átmentünk egy csendesebb bárba, amit a hollandus ajánlott és majdnem éjfélig beszélgettünk. Rokon lelkek találtak egymásra és nem lehetett véletlen, hogy összehozott minket a sors. Amikor elbúcsúztunk egymástól, azt éreztük, amit első találkozásunk után: még biztosan összefutunk valahol.

Április 7. Kedd Yangshuo

Már előző este összecsomagoltunk és a reptéri taxit is megrendeltük mára. Indulás előtt még leugrottam az East&West Cafe-ba egy búcsú tésztalevesre, meg hogy netezzek egy kicsit. Kellemetlen meglepetés ért, és nem a leves terén. Kaptam az utazási irodától (CITS) egy e- mailt, hogy tibeti engedélyünk csak öt nap múlva lesz kész. Ehhez képest múlt pénteken még azt mondták nekem, hogy megvan az engedély és a vonatjegy is szerda estére, azaz másnapra.
Nemsokára indult volna gépünk Xinjing-be, így gyorsan kellett döntenünk. Az északi fekvésű városba ugyanis csak azért mentünk volna, hogy akklimatizálódjunk 2200 méter magasan, mielőtt felszállunk a Föld legmagasabban futó vasúti járatára. (A Xinjing-ből Lhasza-ba tartó vonat néhol 5000 méter feletti magasságban fut, a vasúti kocsikban a repülőgépekhez hasonlóan mesterségesen tartják fent a normális légköri nyomást és oxigénmaszkok is az utasok rendelkezésére állnak). Tibetre kilenc napot szántunk, de az ötnapos késés miatt szűk egy hetünk maradt volna, és ezt nem éreztük elegendőnek. Jó eséllyel csak egyszer jut el az ember Tibetbe, akkor meg kell adni a módját. Ráadásul Shanghai sem fért volna bele. Fájó szívvel tehát, de le kellett mondanunk Tibetről. A CITS hebegett-habogott, próbálta rám kenni az egészet, de aztán kibökték, hogy az egyik alkalmazottjuk elfelejtette leadni a papírjainkat. Ígértek fűt-fát, ingyenes túrát Xinjingben, sőt, hirtelen még az is lehetségesnek tűnt, hogy Lhászában vegyük fel az engedélyeket, holott eddig azt mondták, hogy azért tart ilyen sokáig, mert a papíroknak vissza kell érniük Xinjingbe. Hajthatatlanok maradtunk, különben is elegünk volt ebből a sunyi, sumákoló társaságból. Annak idején több iroda közül választhattunk, és bár nem szívesen tömtük a kommunista diktatúra zsebébe a pénzt (inkább egy magáncéget támogattunk volna), a CITS, a fő állami utazási iroda tűnt a legbiztosabbnak a tibeti engedélyek ügyében. Tévedtünk. Azt mindenesetre megígértem neki, hogy minden fórumon terjeszteni fogom rossz hírüket. Ennek jegyében: ha valaki Kínába vetődik, egy társaságot mindenképpen kerüljön el: a CITS-t. Nehéz lesz, mert a kínai „IBUSZ” mindenhol ott van, de érdemesebb inkább valami jó hírnevű magán utazási irodát választani.
De minden rosszban van valami jó is: előző nap már nagyon el voltunk szontyolodva, hogy itt kell hagynunk ezt a csodálatos helyet, és most kiderült, mégsem kell még búcsúznunk Yangshuo-tól – bár meglehetősen súlyos árat fizettünk ezért a lehetőségért. Szállodai szobánkból már kijelentkeztünk, de szerencsére volt másik szobájuk a számunkra. Ez ugyan kisebb volt, de egy emelttel feljebb, ráadásul két erkéllyel, melyek közül az egyik a sajátos cserepekkel borított háztetőkre, a másik az utcára nézett, tudtunk is integetni kedvenc pincérnőinknek az East&West Cafe-ban. A délelőttöt egy csatorna-parti wi-fi kávézóban töltöttük, amit már régen kinéztük magunknak. Hangulatos, ám amint az a gyömbértea kortyolgatása közben kiderült, rendkívül büdös (csatornaszagú) helyet választottunk az ücsörgésre. Próbáltunk valami tervet kovácsolni a közeljövőre, hiszen rengeteg napunk felszabadult, és az egész előre gyártott tervünk felborult. Hirtelen nagyon elegünk lett a kínaiakból és elhatároztuk, hogy egy kicsit elhagyjuk az országot, úgy, hogy igazából mégsem hagyjuk el. Mátyás király okos parasztlányának a paradoxona Makaó esetében megállja a helyét: Kínához tartozik, de határának átlépésekor pecsételnek az útlevélbe, és újabb vízum kell a Kínába való visszatéréshez. Délben már egy utazási irodában latolgattuk az odajutás lehetőségeit. A repülő elég drága volt, viszont volt sokkal olcsóbb éjszakai busz („sleeper bus”). Nina és Ant valami hasonlóval jöttek Hong Kong-ból, és igencsak fanyalogtak, de úgy gondoltuk (főleg én, Klári kevésbé), hogy ezt is ki kell próbálni. Megvettük a jegyeket másnap estére, és rögtön be is fizettünk egy délutáni hőlégballonozásra. Ez utóbbi amúgy is kimaradt az elmúlt 3 napból, legalább bepótoljuk.
A nagy izgalomra jól megéheztünk, szerencsére az utazási iroda mellett ott állt kedvenc triciklis utcai sütögetős barátunk, akinél már többször is ettünk. Kínálata és technikája egyszerű volt: chiliben gazdag fűszeres szószban párolt poliplábakat és halszeleteket tűzött fel pálcikára, majd egy forró vaslapon megsütötte őket. A szekszárdi Húsvasaló vendéglőből ismerős technikát alkalmazta, egy vakolólaphoz hasonlító eszközzel hozzápréselte a nyársakat a főzőlaphoz, így a végeredmény egy „laposra” sült, mennyei ízű tengeri saslik lett.
Ebéd után végre rendelőjében találtuk a rejtélyes dr. Li Yu-t. A teljes kivizsgálás a fiatalos doktornőnél órákat vett volna igénybe, így maradtunk a negyedórás állapotfelmérésnél. A vizsgálat igen egyszerű volt, megnézte a nyelvünket és a kötőhártyánkat, majd hosszasan tapintotta a pulzusunkat. Nem talált semmilyen súlyos szervi bajt, de megemlítette esetleges későbbi problémák lehetőségét, melyekre ajánlott is egy teakúrát. Sajnos az egyhavi adag egy hatalmas zsáknyi szárított növényt jelentett, ezt nem nagyon volt kedvünk végigcipelni Kínán, meg be sem fért volna hátizsákunkba.
„Ha lehetőséged van talpmasszázsra, gondolkodás nélkül élj vele” – ez Klári egyik alapelve. Ennek megfelelően be is libbent a rendelővel szembeni szalonba egy másfél órás gyúrásra. Engem valahogy nem vonz ez a tudományos nyomorgatás, így maradtam a sétánál. Az egyik guesthouse falán a következő hirdetés vonzotta magára a tekintetemet: „Conversational English teacher wanted (non-natives are welcome), free food and loding, 15 – 20 hours/week, 4000 – 6000 Y/month”
Tehát a magyarországi minimálbér többszöröséért lehet itt állást kapni nem szakképzett angol tanárként, ingyen szállással és ellátással. Nem csoda, hogy nagyon sok európai, akikkel összefutottunk Kínában, nem igazi turista, hanem az országban él. A budapesti magyar nagykövetségen is egyedül voltam a turistavízum kérelmemmel, mindenki más munkavállalói vízumra várt. Ha ennyit lehet egy ilyen állással keresni, mennyit lehet összeszedni egy jó diplomával, szakképesítéssel? Úgy tűnik, hogy Kína egyre inkább a lehetőségek országa. Később Klárival kicsit eljátszottunk a gondolattal, hogy mi lenne, ha egy fél évre ideköltöznénk. Bejárnék Guilinba dolgozni a kórházban, Klári meg angolt tanítana. Gyönyörű helyen laknánk és tanulhatnánk mindenfélét – akupunktúrát, tai csi-t, kung fu-t, kínai konyhaművészetet. És Klári annyiszor mehetne talpsimire, ahányszor csak akar.
Eljött a hőlégballonozás ideje. Beszálltam az utazási iroda előtt a minibuszba, és máris nem tűnt annyira jó ötletnek ez a program. Amikor a városból kiérve megálltunk a puszta közepén éledező hőlégballonok között, végképp kezdett inamba szállni a bátorság. Talán mégsem nekem való móka egy aprócska kosárban a fellegek közé emelkedni. Egészen 30 éves koromig semmi bajom nem volt a magassággal, mígnem az egri minaret tetején hirtelen valami elpattant bennem. Hamuszürke arccal, szememet a távolba szögezve és falhoz lapulva kúsztam végig a 40 méter magasban húzódó keskeny erkélyen. Azóta folyamatosan próbálom kondicionálni magam, és minden létező magas helyre felmászom, de a helyzet csak nem akar javulni.
Az egyetlen jó hír az volt, hogy nem fogunk a hangos amerikaiakkal egy kosárban utazni (Graham Greene hősét leszámítva, van olyan egyáltalán, hogy csendes amerikai?). Viszont így a legkisebb kosarú szörnyeteget kaptuk egy vasfogú, hórihorgas taiwani pilótával, aki a bemutatkozás után mosolyogva csak annyit mondott: „I am crazy”. Hát ez remek. Az elkövetkező egy órában életünket rábízzuk erre a James Bond filmből szalasztott, bevallása szerint őrült fickóra, meg egy foltozott luftballonra. Mindezt szédítő magasságban.
A gázpalackra erősített szerkezet Süsüt megszégyenítő módon eregette a hatalmas tűzcsóvákat, és a földön ernyedten heverő, hatalmas, színes anyagdarab szép lassan kezdett magához térni. Néhány perc múlva útra készen állt a ballon, és nem volt menekvés, be kellett szállni. A felemelkedésnél le kellett guggolnunk a kosárban, de én ezt egyáltalán nem bántam. Olyannyira nem, hogy így is maradtam, és nagyjából ebben a pozícióban töltöttem az elkövetkező bő egy órát.
Néhány száz méteres magasságot elérve kezdett felszakadozni a mezőny, a velünk csaknem egyidőben elindult hőlégballonok szétszéledtek az éterben. Voltak, akik alacsony magasságon sodródtak tovább, mások meg a fellegek felé törtek. Sajnos mi is az utóbbiakhoz tartoztunk, vasfogú pilótánk büszkén jelezte az újabb és újabb mérföldköveket: 400 méter, 500 méter, 600 méter... Amikor néha ki kimertem nyitni a szememet, mesebeli terepasztal tárult elém. A ködbe vesző több ezer mészkősüveg között a zöld és barna különböző árnyalatait felvonultató aprócska téglalapok jelezték a termőföldeket. A többnyire a hegyek tövében meghúzódó települések egyre jobban belevesztek a tájba, és a végtelen csendet csak kósza szellők zaja és a léggömb anyagának susogása törte meg. Egyre csak mentünk feljebb, az összes többi hőlégballon már csak apró pontnak tűnt alattunk. Úgy látszott, hogy meg sem állunk a sztratoszféráig, ahol már vár minket egy űrrepülőgépben a vasfogú főnöke, az őrült tudós, akinek világuralomra törő terveinek megvalósításához pont ránk van szüksége. Aztán győzött a realitás, egy kilométeres (1000 méter!!!) magasságban megálltunk és élveztük a tájat, meg a végtelen nyugalmat. Mármint Klári meg a pilóta, míg én mély belégzésekkel próbáltam a kitörni készülő pánikrohamot visszatartani. Klári bőszen fotózott, majd kiesett a kosárból igyekezetében, én pedig csodáltam kis feleségem bátorságát, és megpróbáltam a lehetetlent: behunyt szemmel videokamerázni. Ahogy kezdtünk ereszkedni, egyre jobb kedvem lett, és amikor elértük a mészkőképződmények csúcsainak a magasságát, és volt végre viszonyítási alapom, annyira sikerült megemberelnem magam, hogy felálltam a kosárban. Nem lehetett olyan messzire ellátni, mint az iménti, nevetséges magasságban, de sokkal részletgazdagabb lett a táj. A házak gyufaskatulya méretűvé duzzadtak, és megjelentek a hangyaszerű emberek is, biciklisek, vízibivallyal szántó parasztok. A zöldellő karsztkúpok között ismerőst pillantottunk meg, a tegnapelőtt meghódított Hold domb eltéveszthetetlen kőboltívét. Két sziklamászó csüngött le róla, most már el tudom képzelni, hogy micsoda kilátásban gyönyörködhetnek. (Yangshuo környéke amúgy nagyon népszerű ezen extrémsport szerelmesei körében, a városban több hegymászókra specializálódott üzlet és szálloda virágzik). Tovább lebegtünk a dombok között, néha szinte csak karnyújtásnyira voltunk a sziklafaltól. Különös volt belegondolni, hogy a függőleges falba kapaszkodó bokrokat ilyen közelről csak az láthatja, aki idemerészkedik egy óriás léggömbbel. Egyre jobban süllyedtünk, és nyugodtan konstatáltam, hogy a végén még túléljük ezt a kalandot. Próbáltunk egy tisztást keresni a biztonságos landoláshoz, de a fák valahogy csak nem akartak elfogyni. Pilótánk lehervaszthatatlannak tűnő mosolya is eltűnt, mozdulatai egyre feszültebbek lettek, és egyszer csak idegesen intett, hogy kapaszkodjunk erősen. Igen csak közeledtünk az egyik dús lombozatú fa felé, de nem aggódtam, mivel már elég alacsonyan voltunk. Ha a kosárban maradunk, előbb utóbb csak lejutunk valahogy. Erőteljes lombsusogás, majd ágak reccsenése, végül egy zökkenés jelezte, hogy megérkeztünk. Néhány méter magasban himbálóztunk, de szerencsére a hőlégballon nem gabalyodott bele túlságosan a lombkoronába. Pilótánk néhány gyors mozdulattal kiszabadított minket a fogságból, és szépen leereszkedtünk a földre. Halleluja! Egy úttörőnyakkendős kislány tátott szájjal nézte végig landolásunkat, le nem vette volna a szemét a minden képzeletét felülmúló méretű színes léggömbről. Amíg minibuszunkra vártunk, görnyedt öregasszony sétált el mellettünk. Őt nem nagyon érdekelte a látvány, pillantásra sem méltatott minket. Lehetett akár egy múltbéli szellem is, vállán átvetett póznáján hatalmas rőzsekötegeket egyensúlyozott, mint ősei tették évszázadokon át.
Az égi kaland után minden egyes szárazföldi lépésemet megbecsültem. A sok izgalomra jól esett a különlegesen csípős gongbao jidin (csilis-mogyorós csirke), meg a kesudiós garnéla, amit ezúttal egy étterem tetőteraszán költöttünk el. Vacsora után a szuvenírboltok alapos átvizsgálása következett, és megállapítottuk, hogy itt egyszerűen nincs kultúrája az alkudozásnak. Szíriában ritkán mondanak a reális ár kétszeresénél többet és az utána következő alkudozás külön szertartás teázással, teátrális kijelentésekkel („tizenkét gyermekem hal éhen, ha ennyiért odaadom”) és a végén mosolygós kézfogással. Itt viszont kifejezéstelen arccal benyögik az ár ötszörösét(!), és mogorván, faragatlanul reagálnak, ha az ember keményen alkudozni kezd. Azért jó sok mindent összevásároltunk, nekem például selyemalsót és Mao elvtárs propagandaplakátjaival díszített franciakártyát. Az East and West Cafe-ban megint elbúcsúztunk a lányoktól és bizonyos koktélok felett ücsörögve megállapítottuk, hogy végül is nem is olyan nagy baj, hogy nem mentünk el ma reggel. Fájt a szívünk Tibetért, de kár lett volna ezt a napot kihagyni. Mint ahogy bármelyiket, amikor úton van az ember.


Április 8. Szerda Yangshuo

Mi mással is tölthetnénk a (most már tényleg) utolsó napunkat Yangshuo-ban, mint egy jól bevált Ying-féle biciklitúrával?! A joviális középkorú asszonyság megint pontosan ott volt a recepción, és ezúttal egy másik úton vezetett ki minket a városból. Tíz perc után már itt is földutas falvakon át futott az út, rizsföldek és vízibivalyok között. Az egyik vízibivaly után tündéri kis borjú bukdácsolt, Ying kiderítette nekünk, hogy mindössze tíz nappal azelőtt született. Le akartam fotózni, de nagyon szedte a még bizonytalan kis lábait a mamája nyomában. A folyón ezúttal a bambusztutajnál kicsivel komfortosabb lélekvesztőn keltünk át. Két másik turistától eltekintve helyiekkel volt tömve a keskeny motoros komp, akik mindannyian a folyó túlpartján fekvő nagyobb faluban tartott piacra igyekeztek. Ying biztosított minket arról, hogy ez egy nagyon autentikus, helyi piac. Már a kikötőben lehetett látni, hogy nem turisták által frekventált helyen járunk, a legyezőárusok meglehetősen lagymatagon mozdultak, amikor megláttak minket. Kőlapokkal borított, széles út vezetett a piactérre, ahol már nagyban folyt a vásár. A tér sarkán Yingre bíztuk a bicikliket és elvegyültünk a forgatagban.
Rögtön a sarkon meghökkentő látvány fogadott. A szabad ég alatt fejtámlás székben egy kínai paraszt bácsi ült, kitátott szájában egy felcser kutakodott, muzeális fogászati műszerekkel. Előbb kihúzott egy fogat, majd szemmel méretett vett, és a kendőjére kiterített vasfog-választékból egyet beillesztett a sok foghíj egyikébe (gondolom, az implantátum titánium alapját már beültette egy korábbi kezelés alkalmával). A bácsi szótlanul tűrte a beavatkozást, és a végén még arra is volt ereje, hogy mosolyogva odaintsen nekünk. Sajnos a „doki” nem engedte, hogy lefényképezzem ezt az elképesztő fogászati kezelést.
A zöldségárusok választékának nagy részét nem sikerült azonosítanunk, a gyógynövényárusok szárított gyökérkötegeinél pedig végképp megállt a tudományunk. A hús szekcióban többségében voltak a különféle módon tartósított termékek, szárított halak, egészben füstölt szárnyasok. A kígyóárusnál volt szárított kígyó, meg élő is, sajnos fotót róla sem készíthettünk. Aztán óhatatlanul belefutottunk valamibe, amit mindenképpen el akartunk kerülni Kínában. Kölyökkutyákat árultak szűk ketrecekből, és sajnos nem háziállatnak.
A szalmaáruk és a műanyag gagyidömping megtekintése után megkóstoltunk egy-két helyi finomságot, zöldséges gőzgombócot, vörösbabos-szezámmagos golyót. Benéztünk a piac közepén lévő „éttermi” részbe, ahol hatalmas üstökben főttek a bizonytalan eredetű, de kellemes illatú levesek és raguk, faszénparázson meg sült a mindenféle. A mosogatási technikát és a sokat látott evőpálcikákat elnézve úgy döntöttünk, hogy nem teszteljük hepatitisz A oltásunk hatékonyságát, maradtunk inkább a szemlélődésnél. A kör alakú, alacsony asztaloknál sietősen és szótlanul szürcsölték a levest a munkakorú férfiak, míg az idősebb és erősen fogatlan generáció ráérősen, anekdotázva fogyasztott.
Ying már elég éhes volt mire visszaértünk hozzá, és javasolta, hogy térjünk be a kompkikötő melletti csöppnyi étkezdébe. A látványkonyha ugyanolyan mocskos volt, mint a piaci, de Ying mindig itt eszik tésztalevest, ezért én is bevállaltam (húst nem kértem rá). 3 jüanért (kb. 90 forint) hatalmas tál gőzölgő levest kaptam, rengeteg tésztával, zöldséggel, mogyoróval és csilivel. Az egyik legfinomabb noodle soup volt, amit valaha ettem.
A kompozás után fájó szívvel le kellett mondanunk a Ying által ajánlott többórás kitérőről, még elég sok dolgunk volt az éjszakai busz indulásáig. Yangshuo-ba visszaérve írtunk emlékkönyvébe egy szívhez szóló bejegyzést magyarul (ez volt az első magyar beírás a vaskos füzetben!), majd elbúcsúztunk egymástól Megígértük neki, hogy terjeszteni fogjuk jó hírét. Megérdemli.
Csomagolás után jött az, amit minden országban szeretek kipróbálni: elmentem borbélyhoz. Már régebben kiszúrtuk magunknak az egyik sétálóutcán egy sátorponyva alatt működő egyszékes szalont, ahol egy cipősarkazó is helyet kapott. A borbély fenőszíjon élesített nyílt pengével borotvált, ami sajnos már a fejlődő országokban is egyre inkább ritkaságszámba megy. (Eddig csak Saigonban sikerült kés alá feküdnöm, Szíriában, Laoszban és Mianmárban már csak zsilettpenge járt, máshol meg a „hagyományos” szakállvágó gép). Karcolás nélkül szálltam ki a székből, ennek láttán Klári is kedvet kapott, hogy leszedesse a rövid haj hátrányát jelentő pihéket a nyakáról a biztos kezű mesterrel. Hamar lekerült aminek le kellett, de ennyivel nem elégedett meg a borbély, vízszintesbe lendítette a Sweney Todd stílusú, ősöreg borbélyszéket, és mielőtt Klári azt mondhatta volna, hogy fapapucs, „lehúzta” az arcát is a pengével. Így hát kedves kis feleségem a világ azon kevés asszonyai közé tartozik, akik nyílt pengés, utcai borotválásban részesültek.
Klári talpmasszázzsal pihente ki az izgalmakat, én internetezéssel. Hátizsákjainkat a hotelben felkapva még elbúcsúztunk az East@West Cafe-tól, ahol annyi kellemes órát töltöttünk és jó sok pénzt költöttünk az elmúlt néhány napban. A Xi Jie egyre sűrűsödő délutáni forgatagában elverekedtük magunkat az utazási irodáig, majd ettünk egy búcsú-polipot kedvenc triciklis pecsenyesütőnknél. Megfordult a fejemben, hogy talán nem kellene ennyire tesztelnem bélrendszerem ellenálló képességét piaci és utcai koszttal egy éjszakai buszozás előtt. A minibusz jó sokat késett, és meglepetésünkre nem a buszpályaudvarra, hanem a külvárosba vitt minket, ahol egy másik irodában kellett várnunk a Makaóba tartó éjszakai buszra. Ami késett. Nem is keveset. Megnyugtattak, hogy tartják mobiltelefonon keresztül a kapcsolatot a buszsofőrrel, de ettől csak idegesebbek lettünk. Ezek szerint nem Yangshou a busz kiinduló pontja, hanem valahonnan távolról érkezik, túlzsúfolva, fáradt sofőrökkel. Közben besötétedett, és az eső is eleredt, borongós hangulatunk tökéletes aláfestőjeként. Az utazási irodában közben megvacsoráztak, majd kártyázni kezdtek, ügyet sem vetve az úttesten felelőtlenül fel-alá rohangáló kölyökkutyáikra (csak reménykedni tudtunk, hogy nem elfogyasztásra szánták őket). Végül aztán ½ 9 körül (eredetileg 7 órás indulásról volt szó) visszaszállítottak a minibuszba, és egy közeli benzinkúthoz hajtottunk. Egy párás ablaküvegű buszhoz vezettek minket, ahonnan elgyötört arcú kínaiak szálltak le kinyújtózkodni. A rossz ómen csak felvezető volt a még szörnyűbb valósághoz. A buszon három sorban keskeny emeletes ágyak futottak végig, és az áporodott emberszagból, no meg a kaotikus rendetlenségből ítélve már jó régen úton lehettek. Az ajtóban kaptunk egy nylonzsákot a cipőinknek, és az utaskísérő a busz hátuljába vezetett minket. Nem volt egyszerű az előre(hátra)jutás a szűk folyosón (kezünkben a bakancsos zsákkal és a kis hátizsákkal), különösen, hogy a vége felé már a folyosón is feküdtek emberek. Két felső ágyat kaptunk leghátul, ami legalább arra jó volt, hogy kézicsomagunkat be tudtuk tenni a fejtámla mögé. Mert egyébként semmi rakodóhely nem volt, csak a lábrésznél egy cipőtartó. A többiek látszólag csomagjaikkal osztották meg a szűk ágyakat, bár olyat is láttunk, hogy anya és gyermeke nyomorgott az egy felnőttnek bőven kicsi fekhelyen. Klári magába roskadva feküdt az ágyikóján, én még leszálltam pisilni, mielőtt nekivágunk a pokoli útnak. A balettozás az emberfejek, kezek és csomagok között már jóval könnyebben ment, mint idefelé, csomag nélkül voltam, és a terep is ismerős volt. Amikor közeledtem az „ágyam” felé, láttam, hogy egy helyi lakos igen csak kényelmesen bevackolta magát a helyemre. Klári próbálta neki megmagyarázni, hogy rossz helyen jár, én is hiába próbáltam egyre ingerültebben kipenderíteni éjszakai menedékhelyemről, végül az utaskísérő a segítségünkre sietett. A férfi méltatlankodva kászálódott le a helyemről, és duzzogva lefeküdt a folyosóra. Később összeraktuk a sztorit, valószínűleg az én helyemen feküdt Yangshuo-ig, de a fehér ember megjelenése megfosztotta privilégizált ágyától. Na, ő sem lesz a haverom. Kicsit sajnáltam, de annyira azért nem, hogy én feküdjek a helyére a mocsokba. Elindultunk. Öt perc múlva Klári komoly arccal hozzám fordult, és szokatlanul higgadtan, de annál vészjóslóbban ennyit mondott: „Én ezt nem fogom kibírni”. Azzal próbáltam vigasztalni, amivel magamat is szoktam az ilyen helyzetekben: később milyen jó sztori lesz. Próbáltunk olvasásba temetkezni, de öt perc múlva leoltották a villanyt. Így maradt az iPod, a zötykölődés, az éber forgolódás a kemény, minden dimenziójában kicsi, fröccsöntött műanyag ágyon. Azt félálomban is meg tudtam állapítani, hogy sofőrünk megy, mint a meszes, fittyet hányva közlekedési szabályoknak, kivilágítatlan járműveknek. Legalább robosztus járműben utazunk, talán van esélyünk a túlélésre.



www.hatizsak.com
Értékeld az élménybeszámolót!
10 (2 szavazat)
Lépj be az értékeléshez!
Hozzászólások:
Luzsik - 2010.09.18. 15:28

Ja, mi a hosszú hajú folklór-rettenetet peig elvből kihagytuk. Nekünk ott szakadt el a cérna.

Luzsik - 2010.09.18. 15:24

Nagyon jó beszámoló, gyakorlatilag ugyanezt a túrát nyomtam végig egy hónapja nagy kínai túrám részeként. De, hogy a facebook státusz hogyan frissítettétek.... :-) Talán msn-en keresztül?


Ahhoz, hogy hozzászólhass válaszd a belépést vagy regisztrálj, ha még nem vagy tagjanik közt!

Az élménybeszámolóhoz tartozó

album

Ajánljuk

még figyelmedbe

Magyar  Română  Slovenčina