Kína ínyenceknek, magyar szemmel

Kína

Ott-tartózkodás ideje: 2004. szept. 01.  - 2010. márc. 22. (2028 nap)

0 hozzászólás I 2 618 látogató olvasta. Rögzítve: 2010. márc. 22. küldd el ismerősödnek
Oszd meg ezt az oldalt!
avatar kinaisarkanykacsa Beszámolója

Cimkék: kinai-életek 

A piac mellett volt az állatkert. A választék kisebb volt mint a standokon, de a ketrecek nagyobbak voltak mint az állatok, fel lehetett állni bennük, sőt még nyújtózkodni is. Mi voltunk a fő látványosság, mindenki minket bámult ahogy szabadon sétáltunk, felügyelet nélkül, veszélyesen közel a hurkasütőhöz.
Műanyag zacskókkal tömik a zsiráfot a játékos kedvű látogatók, a jegesmedvét kővel hajigálják, mert nem mozdul a dög. Egy kiskorú kis kínai hatalmas játék mackót vonszol maga után a lábánál fogva. A mackó néha fennakad és magával rántja a gyereket, aki újra meg újra feltápászkodik, és összeszorított fogakkal folytatja előre az oroszlánketrecek felé. A Panda-házat Mc Donalds-ék szponzorálják – aranyszínű logójuk alján a lennoni értékek posztmodern kiterjesztése: Az ember szeretete a vadállatok fennmaradásának egyetlen biztosítéka. Akkor kérek egy jurasszik kólát, egy quarter pandát, meg egy big jakot. A rögök közt apró tábla: a gyep mindannyiunkké – sehol egy fűszál.
Felmentünk az óriáskeréken megnézni, hogy néz ki Tianjin madártávlatból, de nem találkoztunk madarakkal, legfeljebb nyárson a bámészkodók kezében, akik tüntetőleg nem a panorámában gyönyörködtek, hanem a nagyorrú, kétlábú, tollatlan lényekben.
Az ötvenes években a párt elrendelte a madarak likvidálását. Hetekig döglött madarak potyogtak az égből. A stratégia körmönfontan egyszerű volt – nem engedték leszállni az ellenséget. A nép ráébredt számbeli fölényére. Az amúgy sem kötélidegzetű verebek addig röpködtek ágról ágra, tetőről tetőre, emlékműről emlékműre, amíg halálosan belefáradtak. A többi néma csend. Madarak lógnak az égből. Megint a gyengébbet bántják.
A madarak pusztulásával magára maradt rovarpopuláció letarolta a fákat. A lombok elleni orvtámadás megtizedelte az árnyékos területek számát – veszélybe került a munkások nyugalma. Ekkor a párt kimondta a halálos ítéletet a rovarok felett is. A rovaroknak menniük kell, írmagjuk sem maradhat, jött az ukáz, például napi tíz legyet kellett fogni mindenkinek a körletében, és felmutatni az aktíván. Így jár minden légy, aki szembeszáll a nép akaratával. A nép pedig megmérgezte a virágokat, kifüstölte a károkozókat, és felásta a környéket, amitől fellazult a talaj és elszabadult a homok. Tavasszal fúj a „sárga szél", és fekete lesz, aki útjába áll. Az áprilisi ínyenc Tiajinben leginkább csak homokot nyel. Minden attól függ, melyik étterem irányából fúj a szél. Édes-savanyú, fűszeres vagy sós. Ha kitör a homokvihar, az emberek biciklijüket az út közepén hagyva papírzacskókkal, szemetesvödrökkel a fejükön menekülnek fedezékbe. De a finom por mindenhová beférkőzik: orrba, szájba, alsógatyába, még a köldöködben is homokot találsz, kvarckristályok a hónaljszőrzetben, csikorog fogaid közt az étel, fogpiszkálódon csillogó szemcsék. A Góbi aranya.
A régi városrészben hajtunk, tüdőmben fél kiló a legfinomabb porból, pórusaim légmentesen elzárva, orrom bebetonozva, mint egy emlékmű. Az előttem guruló bicikli az egyetlen támpont, nem látni a portól a szmogot. Szemöldökömre fekete csík tapadt, mint a bányászoknak, akiket gyerekkoromban buzinak néztem. Alig látszom ki a testből. A kosz olyan, mint a ruha, van amelyik dögösen mutat, van amelyik dandy-s, van amelyik egyenruhaként áll meg az emberen. Most kezes-lábas hegesztő alkalmit viselek, ami kiválóan illeszkedik a város átmeneti arculatához. Las Vegas-i mintára emelkednek a cukorsüveg felhőkarcolók, százával húzzák föl a szállodákat, biznisz centereket, a tetejükön cuki kis pagodákkal, hogy meglegyen a helyi jelleg. Eredetileg színházba készültünk, de azt az utcát már lebontották, a helyén műanyag-üveg szállodasor épül. Éhbérért folyik a munka, éjjel lámpa mellett folytatják, néha egy ember lepottyan, semmi se drága, itt van Amerika, olcsó a hús, csupa bevándorló. A járdán lelógó elektromos vezetékek, az úttesten nyitva felejtett csatornanyílások – a közlekedés nyílt kieséses rendszerben folyik, a szabályok játék közben alakulnak ki. Felirat egy építkezésen: Egyesítsük erőinket egy hatékony kínai típusú szocializmusért! Darwin örülne, ha látná.
A fergetegben taxik cikáznak utasokra vadászva, egyikük hirtelen elém vág és fékez, koppanni sem marad időm. Követem testközelből. Kínaiul a taxit nem fogják, hanem ütik. Üssünk egy taxit, mondja a tiajini, ha meglátja a sárga mikrobuszt. Egyébként kiscipónak becézik, de némelyik kemény falatnak bizonyul, és előfordul, hogy kenyértörésre kerül sor. Mintha kifejezetten a vér látványa vonzaná őket, nem ismernek félelmet, féket, bele a sűrűjébe, ők tunkolni jöttek. Buszra várók vágtatnak át a járdáról a belső sávba, az ajtó nyílik, menet közben felugrálnak. Senki sem néz körül mielőtt az úttestre lépne, ha látná mi jön, úgyse merne lelépni. Pedig lépni kell. A lámpák színe irreleváns, nem mintha meg tudnék állni – felnyársalnának a mögöttem jövők. Az út közepén néhány ott felejtett bicikli, lepottyant tégla vagy munkaeszköz, légkalapács, kasza, miegymás. Előttem kavarodás, két busz egymásba szaladt, teherautó ajtók csapódnak ki fékező járgányokból, lehúzom a fejem. Szúnyogfing a szélviharban.
Így jár, aki gyorsan vezet, mondja a texasi láncfűrészes gyilkosságra hajazó fotócsendélet képaláírása, és nincs ebben semmi fenyegető, csupán kötelező udvariaskodásnak tűnik. Az ember lépten-nyomon létezési előírásokat közlő tacepaókba botlik. A következő kereszteződésben egy gyöngyszem: A nép ellenőrzi a nép városát, ellenőrizd te is a várost a néppel!
Megállunk egy szállodában mosakodni. Mikor kiderül, hogy fehérek vagyunk, előzékenyen bocsánatot kérnek. Nem szeretik a borús színeket. Én sem a naptól barnultam le, szivi.
A vihar eláll, átvágunk egy éledező piacon, majmot porolnak légycsapóval. Kipakolják a zöldséggel, fűszerrel, afrodiziákumokkal megrakott kosarakat. Orrszarvú, gekkó, óriáskagyló, ginzeng, fakéreg, bolondgomba, szárított tengeri csemegék, háromfajta őzfarok, csak ami a legszükségesebb. Az állattartás a befőtt szintjén. Kis lábosokban szalamandrák, tengeri kígyók, pontyok, aranyhalak; zsúfolt ketrecekben békák, nyulak, csirkék, kacsák fulladoznak. Egy vödörben vagy ötven bazi nagy béka tülekedik egymás hegyén hátán felfelé a fényre. Az oxigén a béka segge alatt. Fonott kosárban több száz csibe forgolódik, mint párnázott fogaskerekek. A vevő műanyag zacsekban veheti át az árut, ennivaló kis fészek, fél tucat sárga szivacslabda, némelyik picit már megnyomódott. Vigyázz, a tejet tedd alulra! Divatos a stressz kaja, a hosszú agónia része a konyhai előkészületeknek, mint a pácolás, megváltoztatja az állatok ízét. Kómában pácolt gyöngytyúk, neuraszténiás törpeharcsa, mánia-depressziós pekingi kacsa. Némelyik állat önkezével vet véget nyomorult életének. Az egyik ketrecben libányi galambok, felettük fonott kosárban kígyók tekeregnek. Szellemes párosítás, mérget vehet rá, hogy könnyebben tojnak. A húst baltával és vésővel aprítják, a hentes mellett kifőzde is működik. Néhányan csíkokra vágott sült belet falatoznak jóízűen. Cimborám állatorvos és a terítéken lévő állatok többségét naponta hozza vissza a halálból. Most végre lehetősége nyílik szemügyre venni a másik oldalt is, de húzza az orrát, ez a mészáros egy barbár, közli velem, a szike és a balta pedig úgy aránylik egymáshoz, mint a zen íjászat és a karóba húzás. Azért macerás lehet szikével fát vágni. Tőlem jobbra kígyót pucolnak, először a fejénél fogva feltűzi egy szögre, hogy ne ficánkoljon annyit, aztán egy pengével farok irányban felvágja a hasát és kitépi a gerincét. Fröcsi vér, rángatózó izmok. Az egésznek körülbelül olyan hangja van, mintha tépéseket csinálnának durva vászonból. Megakad az ember torkán. A kifőzde pultján csirkecombok, de nagyobbak és feltűnően szőrösek, éhes vagyok, és ennek hangot is adok, barátom szemében könnycsepp, vagy csak a pára, a hentes élvetegen hadonász a bárddal: akkor egy kutya vagy két kutya lesz, kérdi széles vigyorral. Az ember legjobb barátja.
Először a múzeumban vettem észre, hogy figyelnek. Épp a kínai császár óragyűjteményét gusztáltam – történetesen egy kitömött kakadut, ami már évek óta nem ketyegett – amikor hirtelen megéreztem, hogy valaki figyel. Én nem láthattam őt, mert ha elfordítottam volna a fejem, beleverem az orrom, de tudtam, hogy mellettem áll, kék egyen maóban és engem bámul önmagáról tökéletesen megfeledkezve. Engem fixál, nézi az orrom, kíváncsian, gyermeki őszinteséggel, engem, aki láthatóan fittyet hányok a fizika törvényeire, és fennmaradok – nem bukom előre. Felebaráti szeretetből egy darabig mozdulatlanul állok, mint meditációs eszköz, miközben felebarátom lassan imbolyogni kezd. Fokhagymaszagáról és fesztelen viselkedéséről, becsületes, nyíltarcú munkásembernek képzelem, akinek talán az én orrom az utolsó lehetőség, hogy megkapaszkodjon a hétköznapok egyhangú taposómalmában. Végül elfordulok, otthagyom révületben, ő már messze jár. A másik oldalon négyen figyelnek egy padról, megértően, szinte gyengéden, terapeutikus együttérzéssel. Egyet se búsuljak, őrizzem meg a hidegvérem, most ez a legfontosabb, a lélekjelenlét, maradjak nyugton és várjak, majd csak akad egy felcser aki lefűrészeli. A kínaiak orra ritkán takarja el az arcuk, ez nekünk fel se tűnne, de nekik annál inkább a miénk. Aki nóziügyben érzékeny, kerülje el nagy ívben az országot. Aki viszont úgy véli, hogy környezete kevés figyelmet pazarol rá, vagy netán le akar szokni az exhibicionizmusáról, még ma szálljon gépre. A kínaiak összekiabálnak a hátad mögött, nézzétek ott megy az idegen: láováj, láováj! Kínában szupersztár leszel. Amerre jársz, forognak a fejek, két lábon járó televízió vagy. Ha sétálni indulsz, hamarosan kisebb tömeg verődik össze a háttérben, bámulják hattyúnyakad, kecses járásod, libegő hajfonatod, formás feneked. Élő adásban vagy, ha megvakarod a segged, azt legalább kétszázan látják, nem is beszélve a nemesebb szervek gatyába rázásáról – néha elviselhetetlen a hőség. De mindennél nagyobb sikert arat, és pillanatok alatt tömegeket vonz, ha az orrodat kezded el piszkálni. Privátszférád legfeljebb ami az öklödben elfér, nem lesz nyugtod a vécén sem, ahol összeér a vállad a melletted gubbasztókkal, plusz veled szemben nyögdécsel másik tíz, és akkor a takarító néni nyugodtan besétál, és ő is téged néz, tehetetlenül, földbegyökerezett lábbal, nem tehet róla, igen, igen, ne is szerénykedj, lenyűgöző, csodálatos lény vagy. Egyik nap átugrottunk a közeli Pekingbe.
A császári palota tróntermében homokot fúj a szél. Az utolsó császár gyerek volt. Lakosztályát úgy alakították ki, hogy bicikliközlekedésre alkalmas legyen – onnan tülkölt a miniszterekre. A Tienanmen térre biciklivel behajtani tilos, tankkal is csak külön engedéllyel, a mennyei béke kapuján Mao képe lóg. Minket néz, mint aki mindannyiunkat jól ismer, arcán túlvilági nyugalom tükröződik a felkelő nap fényében. Az árnyékos, nyugati oldalon, egy halvány mosoly. Mint akit már nem érhet meglepetés. Bibircsókját mértani pontossággal egyensúlyozza ki a gallérja alatt fénylő szürke gomb, ami lehetne bármely gombfocicsapat sztárkapusa. A mennyei gombfocipályán, ahol egymillió játékos hallgatta könnyes szemmel a himnuszt, amikor végignézte saját temetését az emelvényről. Ahogy ma is rendületlen nézi a diszkréten antikosított egyen szürkéből a szemközti maozóleum nyüzsgő világát. Az ő sírja, az ő tere. Mint egy születésnapi zsúron későn érkező tekintélyes rokon, végignéz a srácokon, lehetne bármelyikük bácsikája, vagy nénikéje, nemek feletti ő, szupersztár, ajkán visszafogott kis mosoly, szinte somolyog, Mona Lisa a kitörés előtti pillanatban, meddig kell még egyhelyben ülni, hány ecsetvonás még, melyikük fog először pislogni, vagy tüsszenteni, a viaszosvászon vagy a viaszbaba, a festmény vagy modellje? Ha sokáig nézed, észreveszed rángó arcizmait, a könnye csorog igyekezetében, hogy feltartsa a gurgulázó nevetést, mely egyszer s mindenkorra romba dönti majd a rendszert. Mao teste és Mao képe, mester és műve farkasszemet néznek a sírból, kettejük közt csillogó párt limuzinok suhannak át a téren, melyikük bírja tovább visszatartani?
A történelmi múzeum előtti transzparensen olimpia órája az utolsókat üti. A numerikus fejléc visszafelé számlál az egyesülés pillanatáig – vissza a jövőbe. A boldog végig. Hány szívdobbanás még? A múzeum háború utáni részlegét átrendezés miatt meghatározatlan időre bezárták. A felirat az órán lakónikus egyszerűséggel: A kínai kormány megkapja az olimpia rendezési jogát, visszaszámlálás 2008 augusztus nyolcadikáig. Pontos időjelzést adunk, készítsék elő óráikat, még hetvenmillió ötszáznegyvennégyezer-nyolcszáznégy másodperc, már csak hetvenmillió ötszáznegyvennégyezer-hétszázkilencvenkilenc. A történelem visszafelé folyik. A ketyere masszív darab, a számlapot figyelve könnyen beletemetkezik az ember, és közben örül az szíve, hogy valami ennyire konkrét legyen és semmi lacafaca. A pirosat vágd el Jack, a pirosat vágd el. Kína kedveli a nyilvánosságot, lásd Tienanmen téri nyilvános diáktüntetések, nyilvános katonai parádéval egybekötve, nyilvános önkritika, nyilvános kivégzések, stb. Lelki szemeim előtt megjelenik a múzeum pincéje, ahol minden városnak van egy órája – és visszafelé számol. Ami még hátra van.
A párt határozatban mondta ki, hogy noha a nagy férfiú 30%-ban tévedett, ugyanakkor 70%-ban igaza volt. Ezt az arányt a balzsamozás során is figyelembe vehették, mert még hulló könnyem záporán át is feltűnő volt, hogy a régi harcos már nem a régi. Pedig a kínaiak mindent elraknak, vettem egy doboz skorpió befőttet, darabja egy pénz, mondta a kofa, húsz darab húsz pénz. Savanyúságnak kicsit drága, de aki szereti a csípőset, az nem sajnálja rá a lét. Az ínyencek kortyolhatnak hozzá méhpálinkát, a méheket vagy lenyeled, vagy kiköpöd. Egy barátom szerint attól lehet csak igazán berúgni, mármint a méhektől, minél több méreg van benne, annál egészségesebb. Mármint a szívnek. A szív titkai.
Kínai turistacsoport masíroz a tiltott város irányába, nyugdíjasok lehetnek, apró kék emberkék behúzott nyakkal. Élükön rangidős, láthatólag katonaviselt férfi megafonnal. Határozott parancsszavak peregnek, a turisták felfejlődnek négyes sorokba, balraátoznak és meghallgatják a kiselőadást. Aztán jobbraátra tovább menetelnek szabályosan párokban, betartva a kötelező könyék távolságot. Két kisöreg, házaspárnak nézem őket, kilóg a sorból, elbámészkodik. Az idegenvezető rájuk üvölt a megafonból, de úgy, hogy majd kiesnek a nadrágjukból, aztán eléjük áll és fél méterről bömböli a megrovást függelemsértésért. Vezényszavak hangzanak, a két öreg a félelemtől megbénulva egyhelyben topog, ahelyett hogy a helyükre állnának, csak a közvetlen veszélyre tudnak gondolni, arra a kellemetlen hangra, amely ütlegeli őket. Végül a nő kapcsol előbb és helyére húzza reszkető párját.
A tiltott városban tilos dohányozni, de az étteremben mintha egyenesen kötelező volna. Vendéglátóm minden korty pálinka után az orrom alá nyom egy cigit. Nem szeretném megsérteni, azért néha szabódok. Már a harmadik cigarettára gyújtok és még csak a második tányérnál tartok. Filteremen a felirat: USA tastes cigarettes. Kerekasztal forgószínpaddal. Fogások nincsenek, mindenki középről vesz, mondhatni egy tányérból mazsolázunk. De ami az asztalon van, az nem mazsola: a ponty, amit én rendeltem, még zihál a tányéromon az édes-savanyú mártásban, pedig látszólag megsütötték. Barátom a tehetetlen orvos szemével nézi a hidegvérűt. Későn hozták be, már nem lehetett megmenteni. Az élet jelei annál is groteszkebbnek tűnnek, mivel a hal tetemes részét már elfogyasztották a többiek. De ez mind piskóta a déli rokon tányérján látható szívszaggató kis fészekhez képest. Három sikoly a fogás neve, ami játékosan arra az akusztikai együttesre utal, amivel az eleven állat afeletti nemtetszését nyilvánítja ki, hogy A: evőpálcikával megragadják, B: belemártják a szójaszószba, és végül C: amikor eltűnik a szájban. Gyújtsak rá. A tucatnyi patkányembrióból már csak néhány lézeng a tányéron elanyátlanodva. A déli rokon – csak így szólítják a többiek – külön ezért jött Pekingbe, ezért ülünk most mi is ebben az étteremben, mert itt istenien készítik a patkányt. Nem értem mire céloznak, hiszen a patkányok élnek, illetve remélem már nem – külső beavatkozásnak nyoma se látszott. Én tényleg nem értek semmit, a táplálkozás a lényeg, okítanak ki, hogy mivel etetik az anyát. Hülye vagyok, hogy erre nem gondoltam, az anya az edény, a kölykei a hozzávalók. Egyszerű, mint az evőpálcika, a nyakánál kell felemelni, a fejével beletunkolni a szószba, aztán már csak arra ügyelni, hogy ne csöpögjön a tiszta új ruhára, amit szintén ebből az alkalomból vett fel.
Ha a kínaiak szórakozni mennek, az vagy vacsora, vagy karaoke. A karaoke a kamikáze és a walkman sajátos keveréke. Ezt is a japánok találták ki, mint a többi antiszociális keleti vívmányt, ami nyugaton bombasiker lett. A karaoke lényege a közös éneklés, mint ahogy a kamikázéé a végső győzelem, vagy a walkmané a monoton erdei séta feloldása. A gyakorlatban azonban egy vagy két ember ül a képernyő előtt és utánozzák a tévét. A tökéletes karaoke a televízió és a walkman kombinációja lenne, de bízom benne, hogy az ötlet nem hever parlagon.
Lambada szól a hangfalakból, de az emberek ráénekelnek, pop, nép, és mozgalmi dalok váltakoznak Rod Stewarttól a Katyusáig véletlenszerűen. A kiszolgáltatottság felajzza érzékeim – kevesebbel is beérném. A műélvezetet tovább fokozva, a népfrontos díszzsoké bele-beledumál shantungi dialektusban. Bizakodó hangulatban zötyögünk dél felé, három órája álldogálunk már egymás lábán meg a felhalmozott szemétdombokon. Mire sikerül kényelmesen befészkelni magunk, két hely felszabadul. A földön szotyola, műanyagflakon, kenyérhéj, konzervek, sörösüvegek és cigarettásdobozok hordalékából épült termeszvár emberi nyállal összetapasztva. Kétóránként jön a kalauznő és összesöpri a genyát, illetve arrébb tolja a kocsi végébe és kilöki az ajtón. Öten ülünk egy sorban a keménypadon, a többi támaszkodik ránk, két fejig lehet ellátni a füsttől. A velem szemben ülő tüdőbeteg félpercenként leköhög, aztán kisterpeszben tárogat és a lába közé köp. Befőttesüvegek állnak a kisasztalon, abban tartják a teát, némelyik úgy néz ki, mint egy akvárium: zöld növényzet közt apró állatkák úszkálnak a mélyben. Esni kezd, a vonat megáll, kínai kabarét adnak a hangosból, a mesélő harsány bruhahákkal kíséri saját poénjait, az emberek elkomorulnak. Csendben szemerkél, félórát állunk a semmi közepén, lehet hogy nedvesen nem közlekedik, fut át az agyamon a kétely, de aztán meglódul megint, és otthagyjuk a semmit a zokogó esőben. Valaki mégis fölszállt és most felém igyekszik, csúnya gorillaarcával átfúrja magát a tömegen, úgy ítéli meg, a tér vállamra eső része még viszonylag üres, és belekönyököl. A másik vállamon már hortyog egy teveképű, akit hiába próbáltam meg elhessegetni, mindig visszahuppant – gumiból van a nyaka. Zsebkendőkkel dúcoltam alá, időnként csordul a nyála. A tüdőbeteg hirtelen támadt ötlettel belevágja a körmét az epeszínű zselébe. A gorilla mélynövésű, a vállamat pultnak használja, szemem sarkából figyelem. Ha elfordítanám a fejem, a teve az ölembe hullna. Esőszaga van, a fülembe liheg, hamar kifújja magát, aztán előhúz a zsebéből hat kemény tojást nejlonban és falatozni kezd. A tojáshéjt a földre pucolja, bele a dzsuvába, a tüdőbeteg rosszallóan felnéz, megzavartuk a köreit. Engem néz, mintha összetartoznánk, végül is az én vállamon könyököl, felelőséggel tartozom érte. A gorilla pillanatok alatt lenyomja a hat tojást, aztán előkap egy literes sört a másik zsebéből, felpattintja a fogával és leküldi egyhuzatra. A tüdőbeteg megunja bámulni a ronda pofámat és arrébb kullog. A megafon a csendes éjt játssza, emberem a vállamra dől szelíden, és elszunyókál. Remélem, nem tengeri beteg. Mint nagymama a ronda unokáival, így zötykölődünk dél felé a tompa hortyogásban, a hangosból szól a jazz, néha egy-egy magányos sírdomb töri meg a repceföldek monotóniáját.
Egy Taiwaniaknak készült kétnyelvű brosúra szerint Shanghai élen jár a higéniai versenyben, és a legjobb úton halad afelé, hogy elnyerje az egészségügyi mintaváros vándorzászlót, például jelentős eredményeket mutathat fel a felgyülemlett koporsók eltakarításában, és a bűzlő tavak betemetésében. Egyszóval okkal büszkék a Shanghai-i lokálpatrióták. Nem véletlen az sem, hogy ebben a városban alakult meg a kínai kommunista párt. Hogy mennyire nem ültek ölbetett kézzel, alátámasztja az a tény, hogy az alapító tagok közül mindössze ketten végezték ágyban, párnák közt. Az egyiket Maonak hívták. Mao példaképe egy amerikai forradalmár, George Washington volt, akinek emlékművét mindössze néhány évvel Mao születése előtt adták át a róla elnevezett városban, melynek mennyei szimmetriája tükröződik a pekingi főtér kialakításában: múzeum, kongresszus, alapító atya kegyhelye, emlékművek, papírsárkányok.
Shanghai a Kelet Kurvája, mondják a napszemüveges, elviszfrizurás, menedzsertípusú kínai jampik nosztalgiával, mint akik emlékeznek még azokra az időkre, aztán elvisznek a porsché-jükön a Park Hotel-ig. A Central Parkból átültetett Art Deco épület a patinásan csengő Népparkra néz, az egykori lovira. A nép parkjában ül a sok nép a padon, olvassák a nép napilapját az árnyékadó fák alatt. Nem messze innen a nép áruháza, ahol a nép a nép-pénzén szinte mindenhez hozzájuthat. Más népek a népkonyhán tömik maguk, illetve sorban állnak. Kínában a sorbaállás tevékeny részvételt jelent a közösség életében, nem pedig unalmas ácsingózást, mint Európában. A sugaras szerkezetű kínai sor feloldja a hagyományos európai sorok monoton linearitást, a kívülálló szemlélőnek csupán az nyújt támpontot, hogy a nép szintén egyenként kerül sorra. A lóversenypálya épületét könyvtárrá alakították át. Teng Xiaoping összes művei előtt kékkabátos öregek játszanak römikártyával. A lapokon kacér európai lányok bikiniben – szinte hallani a tengert. Az épület falán lelkes tacepaó: Fáradozzunk a nép minőségének emelésén! A népi konyhával szemben a Kentucky Fried Chicken neonnal kivilágított masszív műanyag szentélye. Odabenn néhány feltűnően jólöltözött kínai dandy piszkálgatja az ételt, elegánsan ülnek a csirkék a szájban. A gyorsbüfé előtti megállóban várakozó busz, a motor leállítva. Csak akkor indul el, ha megtelik, ami akkor van, ha kalauz ráver az oldalára. De nem ver. A buszon vagy kétszáz kínai összepréselődve a szürkületben, rosszat sejtve bámulnak kifelé, már egy evőpálcát sem lehetne leejteni.
A nép terén a félhomályban táncoslábú kínaiak ropják. Stilizált tömjéntartókba rejtett hangfalakból szól a zene. Körben a nép kéz a kézben, boldogan lépeget egymás lábára, korhatár nélkül 10-90-ig átszellemülten járják a rumbát, tangót, keringőt, two-steppet. Elvegyülök a nép között, szívet melengető érzés, ünnep van, senkit sem hoz zavarba, ha véletlenül elvéti a ritmust vagy éppen rátalál, ugyanazzal az elégedett vigyorral tologatja tovább a partnerét, a beavatottak fénylő tekintetével, némán, több száz kínai egy ütemre száz felé lép.
Taxival megyek haza, a sofőr kifordított kék köpenyben, mint egy rakoncátlan iskolás fehér szakállal. Mao képe a taxaméteren, amit lecsap, minden új beszállónál. A folyóparton videóklippet forgatnak. Kínai popcsillag könnyű nyári kosztümben forró szerelemről énekel a jeges szélben. A háttér a kivilágított Bund birodalmi oszlopfői, az egykori Shanghai Bank gránitkupolája, és a tetején egy másik csillag. Élő adás, sietni kell, tíz perc múlva lámpaoltás van. A volt polgármester szobra kővé dermedt lendületben felügyeli a mély dekoltázst hátában a bámészkodó tömeggel. A folyóparti sétányon felirat: A születésszabályozás hasznot hajt az oszágnak és hasznot hajt a népnek is. No és a vadromantikának.
Az első csöngetésre megjelenik gyezsurnajám börtönőri kulcscsomóját rázogatva, alvajáró, a szeme félig lehunyva, mégis beletalál a lyukba, az ajtó felpattan, majd elballag láncait csörgetve. Valaki járt itt, a diszkréten ágyamon felejtett hét pontból álló létezési útmutató arra int, hogy vegyem figyelembe a civilizációt ( szó szerint ), továbbá söpörjek félre hat veszedelmes férget. Ez utóbbit felelőtlenül eleresztem a fülem mellett. Másnap reggel hat apró sebhelyet fedezek fel a bal kézfejemen. Ezentúl jobban odafigyelek a feliratokra. Készítettem is nyomban egy feliratot az utánam jövőknek: Vedd figyelembe a hat férget!
Néhány forró húsgombóccal indítom a reggelt, darabja hetven fillér, az egyikbe félre értésből lótusz került, de nem reklamálok. Reggel nem. Ma úgy érzem, hosszú élet áll előttem, nem akarom felhúzni magam. Vénséges vén anyókák spárgázva lazítanak az ágak között. Egy öregember vívógyakorlatokat végez esernyővel. Egy kékkabátos csoport a fejét vakarja, egy másik piros legyezőkkel forgolódik. Érett nők ballagnak a parton karddal a kezükben. Sok a vörösre festett haj. A Shanghai-i nők nem sütik le a szemük. Újra meg kell szoknom a női tekinteteket. A Shanghai-i nők férjvadászok, egy holland barátom szerint Shanghai-i nőt kizárólag házassági ajánlattal lehet levenni a lábáról. Az emlékmű tövében öreg tai-csí mester verekszik egymagában, körülötte kisebb tömeg próbálja meg utánozni kevés sikerrel. Belülről mozog, félig lehunyt szemmel, mintha egy belső árnnyal vívna, hirtelen hátraugrik, elhárít egy alattomos ütést, nem győz rajta a túlerő. A tai-csí sohasem üt, de őt sem lehet megütni, mert eggyé válik az ellenfelével – tudja, hogy az igazi ellenfél: önmagunk. Mao ezt a bölcsességet ötvözte némi hollywoodi retorikával négymillió katonájához intézett szózatában: Ha győzni akarunk, ismerjük meg önmagunkat, és akkor megismerjük az ellenséget. Ő pontosan tudta, kivel áll szemben. Nem véletlenül tűztek ki negyedmillió dollár vérdíjat a fejére. A bokrok között érzelmes vallomás virít vörös festékkel: A néphadsereg szereti a népet. A marketing még gyerek cipőben jár, mennyivel hatásosabb lenne a mondanivaló fába karcolva, nyíllal átlőtt szív közepén.
Biciklin indulok a francia negyedbe, az úttest a megszokott hármas felosztású, de korlátok nélkül: középen autók, kétoldalt cajgák, szélén gyalogosok. A járda parkoló biciklikkel és áruval eltorlaszolva. Néha egy gyalogos megunja a gátfutást és lelép az útra, ilyenkor a biciklisták egyik fele kicsúszik az autók elé, a másik fele felszalad a járdára. Az autók fékezve átcsúsznak a szembejövő sávba, a szembejövő autók pedig a biciklik közé. A biciklisták felhajtanak a járdára, ami újabb gyalogosokat vet az úttest forgatagába. És így tovább. A játék változatos és kifogyhatatlan, mivel háromszor annyi bicikli, autó és gyalogos van az úton eleve, mint amennyi elférne. Felcserélődnek a sávok és a szembejövő autók között szlalomozok. Nehezítésképpen néha oldalba kap a búvópatakként feltörő keresztforgalom. A nagyobb kereszteződésekben közlekedési rendőr áll, a vörös lámpa csak tovább vadítaná a kedélyeket. A rendőr még hadonász a keresztbe jövőknek, miközben a két várakozó sáv felsorakozik teljes szélességben egymással szemben, mint egy lovagi tornán. Az első sorban állok, könyököm a mellettem álló veséjében, a vesémben a mellettem állók könyöke. A bíró int, meglódulunk teljes gőzzel előre, szemben az ellenséges lovagok mindkét sávban, mögöttünk dudáló autók erősítik a harci morált. Előretett lábbal csapódom a tömegbe, de az utolsó pillanatban a fal megnyílik, és bringám átsiklik a résen. Ketten-hárman fönnakadnak, de a forgalom nem áll meg. A mögöttem jövő autók nem fékeznek, hanem aprókat löknek a sárhányón, hogy ébren tartsák a figyelmemet – nehogy hirtelen rükvercbe váltsak. Feltűnik egy felirat az egyik volt gyarmati banképületen: Vidáman járj munkába, békével térj haza! Néhányan behajtanak a bankba, utánuk farolok. Márványolt klasszicista belsőben ping-pong asztal áll a parkoló biciklik közt – csak alkalmazottaknak. Vidáman járj dolgozni! Van mit tanulnunk a kínaiaktól. Hej, ha minden bankban lenne egy ping-pongasztal, hol a háló mindenkinek egyforma magas. Beszivárogtatni az olimpiai szellemet a pénzvilágba. Nem a nyereség a fontos, hanem a részvényes. A kistőkés, az amatőr, a balek, a nép – a játék.
Shanghai-ban megvan minden, amit a nyugati világ építészete a háborúig felhalmozott: az angol birodalmi kőépületek megbízhatósága, a párizsi belváros manzárdos négyemeletesei, New York Art Deco felhőkarcolói, historizmus, szecesszió és neogótika, még a monarchia nyomai is fellelhetők, európai munkásnegyedek kétszintes gettói holland, német, angol módra, orosz ortodox templomok – no és persze mint minden európai városban, itt is van chinatown. Az új trend a high-tech üveg-acél felhőkarcoló, melyben a lift megáll a tizenharmadik emeleten. Lebontják a régi babonákat, csakúgy mint Shanghai lényegét, a gettókat: a faragott kőteraszokat, a vörös cserepes háztetőket, a kalitkában függő énekesmadarakat, a száradó ruhákat és a kapuban álldogáló öreg néniket. A nankai negyedben három műszakban folyik az építkezés, a munkások bennlaknak, a tervek szerint egy-két éven belül felépítenek egy új városrészt, mely túl fogja szárnyalni New Yorkot. Végigtekersz egy ilyen sugárúton, kétoldalt árkok, az árkok előtt kézzel rajzolt épületek 40-50 emelet magasságig. Ott van a város papíron, és felépül, ha nem lopják ki belőle az anyagot, de ha kilopják, akkor is. Szintenként merül fel a semmiből, mintha nem is a város nőne, hanem mi mennénk össze, felhőkarcolók emelkednek bambuszállvánnyal papírforma szerint. Az új áruház homlokzatán görög istenek, a bejárat fölött Ámor és barokk testvéreinek puttói röpködnek nyilakkal teli tegezzel. Szép, új világ.
Álmos eső borul a városra, de alatta izzik több millió biciklivázon és szemüvegben tükröződve a rohanás. Termény tőzsde az ortodox templomban. Tianjini lüktet és fojtogat, mint egy izompacsirta több számmal kisebb gatyóban. A nankai negyedben gyalogos forgalmi dugóba keveredek, mozdulni sem lehet, a hely egyre szűkebb, hónom alatt fejek csúsznak át, aztán én is mások hónalja alatt, aki nem figyel, szétmorzsolódik az emberi ketrec falán. Egy étterembe tuszkolnak be az utcáról, az ellenállás értelmetlen, legfeljebb egy másik étteremben kötnék ki. Gondolkodás nélkül az A menüt kérem. A séf kivesz egy kígyót az akváriumból, lecsapja a fejét és egy lavórba csurgatja a vért. Hosszában felhasítja, a kígyó varrás mentén szakad, kitépi a gerincét, a beleit, a kígyó még mindig rángatózik, illetve ami az állatból legnagyobb összefüggő részként megmaradt, az tovább kígyózik a szakács kezében, mozog, de már nem él, csak emlékezik, arra hogy kígyó volt. Az izmok és idegek tánca. A szakács a jól végzett munka örömével nézi a hűvös halomba vágott testet, aztán bedobja egy fazékba. Az izgalmakra zöld színű kígyópálinkát tesz az asztalra. Meghúzom, olyan érzés, mintha megszúrnának.
Kihozzák a fogásokat – a levesnek nem értem a nevét, a szomszédos asztaltársaság egyik tagja kisegít angolul. Sárkány-tigris-főnix leves, ami nem más, mint kígyó-macska-kakas leves, de így sokkal jobban hangzik, mondja. Erről egy kujlini hegy jutott az eszembe, mégpedig a „majom őszibarackot szed" nevű, de a „zöld béka mereng a holdon" elnevezésű karsztcsúcs is eszembe juthatott volna éppen, vagy stílszerűen a „két sárkány labdázik" nevű szikla. Egyébként a kínaiak szeretnek háromféle dolgot összekeverni. Ilyen összeállítás a híres Három Pénisz Pálinka, amely tigris, szarvas és fóka nemiszervéból érlelt férfias ital, bár az utóbbi időben megcsappant tigrisállomány következtében csak eldugott kis patikákban lehet hozzájutni. Szarvaspénisz már 2-3000 forintért kapható, és állítólag csodákat művel az elaggott hímtaggal. Valamivel drágább mulatság, és még a szarvasnál is nagyobb teljesítőképességet ígér a fókapénisz, amely import áru lévén már 15-20 ezerbe is belekerül.
A séf az akváriumhoz lép megint, kiránt egy csúszómászót, felnyitja a már ismertetett eljárással. Új fordulatként a vérét vizespohárba csurgatja, zsírpapírt tesz a tetejére, majd kivágja a szívét és ráhelyezi. Most, hogy szív és pohár, tele búval, borral, tálcán nyújtja át a legtekintélyesebb vendégnek, aki bekapja a kígyó szívét, kortyol a vérből, aztán körbeadja. Úgy sejtem, ez lehetett a B menü.
Desszertnek sült férget kaptunk dísztányéron. Olyan volt az íze, mint a cukorkának, rengeteg kalória, mondta a séf vigyorogva.
Az utcai piacon lépésben haladok a tömegben, a lépést viszont nem én diktálom, hanem a sodrás ereje. Akkor se tudnék megállni, ha valami megtetszene, gyorsan kell döntenem, ha nem akarok körbemenni még egyszer az „óriáskeréken". Ezzel az alkuszok is tisztában vannak, a legtöbbjük megafont használ, mély átéléssel, mint díszzsokék konferálják fel portékáikat a szűk sikátorban. Jön szembe a piac, mintha futószalagon vásárolnék, különböző hangeffektek és frekvenciák, autódudák és biciklicsengők keverednek az általános zsongásban. Egy átlagos abakusszal minden kínai megszámolható.
A kiállítási csarnok sztálinista palotája mögött áll az Amerikai Nemzetközi Központ felhőkarcolója, ugyanaz a hármas felosztás, csak a méretek különböznek. A komcsi épület háromhajós katedrális kivitelben, az amcsi épület három hatalmas totemoszlop. Lehet, hogy bennem egy világ omlott össze, és most a múlt összes emléke feltorlódik, de az éjszakai kivilágításban a sztálini tornyok ártalmatlan kis mézeskalács házikónak tűnnek az amerikai felhőkarcolóhoz képest.
A Béke szálló – az egykori Cathay – gótikus báltermében harmincas évekbeli jazz-t játszanak a gyarmati nosztalgiával felöltözött turistacsoportnak. A zenészek ránézésre ugyanazok lehetnek, akik hatvan éve is itt mulattatták a közönséget. A publikum arcán jólét és biztonságérzet, azok a mesés harmincas évek, Nanjingi pulzál, mint egy pozán és dolgozik tovább a legközelebbi japán megszállásig.
Ahogy dél felé hajózunk a kínai tengeren, a levegő ragadni kezd, csúszik a tenyér és tapad a borotva, a szél már nem hideg, inkább nyúlós. Éjjel felébredek, nincs rajtam takaró és izzadok, derékig kihajolok a kerek kajütablakon: ráadásul teli a hold. Kivánszorgok a tatra és átpisilek a korláton, mintegy bizonyítandó, hogy nem vagyok a hajó foglya. Lefekszem a fedélzetre. A motor hangja tompa remegés, mintha babszemek ugrálnának egy dobon – a lélek szeizmográfja. Nem hallom, mégis tudom – dobog a szívem.
Sokáig úgy tűnt, nincs a hajón egyetlen nő se, akit nézni lehetne legalább, de a harmadik este lejött az első osztályról egy cantoni csinibaba ezüst színű retiküllel a vállán. Mintha egy hetvenes évekbeli James Bond-filmből lépett volna elő, sztrecsben és tűsarkú tipegőben flangált a fedélzeten vacsora után a forró szélben, mint valami eltévedt parti madár – piros lábú cankó – és sóváran kémlelte a távoli partot a vaksötétben. Közben a társalgóban Lehár-operetteket játszottak pop feldolgozásban. A lét elviselhetetlen könnyűsége.
Mikor megérkeztem Kantonba, a várost éppen lerombolták. Kétoldalt a Nép útján elbuldózerezték a házakat, aztán kalapáccsal fentről lefelé szétverték ami állva maradt. Az állomáson egy óriás poszter egyesített Kínát követelt. A kibelezett épületek, mint egy mészárszék elfekvő állománya, beindította a gyomorműködésem. Találtunk egy éttermet a közelben, a kirakatban folyami rák, languszta és korallhalak. Az előtérben kiderült, hogy a kricsmi két részből áll, és a baloldali helységben mérsékelt árakkal dolgoznak. Ott is állt egy akvárium, tele ponttyal, tetején hatalmas felpuffadt béka lebegett. Úgy döntöttünk, ezúttal nem fogunk garasoskodni, elvégre Kantonban vagyunk, és beültünk a drágább helyre. Már az étlapért megérte, számos védett állat közül válogathattunk, de voltak egészen egyszerű kis kaják is, mint például: dinsztelt galamb szilvaszószban, párolt majomagy mogyoróval, pácolt kígyóbőr négyféle kígyóból, kispanda ragu, bagoly vadasan, óriásszalamandra, cápauszony leves , párolt halajkak és szemgolyók, édes-savanyú béka, kacsalábak osztrigamártásban, disznóarc leves, ló húgyban áztatott rohadt tojások, szárított tintahal, cápauszony gombócban, kutya és macskaragu, teknőcleves, különböző vadételek szarvas, medve, vaddisznó, mosómedve, majom és hangyász húsából – ínyenceknek medvetalp, mint egy Karl May regényben. A kímélő ételek között: három fajta őzfarok csirkelevesben – jót tesz a vesének; őrölt szarvasagancs vérkeringési zavarokra hideglábúaknak; szárított gekkó asztma ellen, de afrodiziákumként is ajánlott – ebben az esetben célszerű egy hím és egy nőstény állatot egyszerre fogyasztani el; és végül ott van a multifunkcionális szárított tengeri csikó, mely a nyaki ciszták, a magas koleszterinszint és a vesebetegségek legjobb ellenszere – továbbá szükség esetén fokozza a férfiúi teljesítőképességet, ha ezek után még lehet.
Én a magam részéről marhahúst rendeltem csalánnal. A barátom megkérdezte, össze tudnának-e ütni gyorsan valami finomat, mert nagyon éhes, csak néhány kikötése van az étellel kapcsolatban: ne éljen, ne legyen benne kutya és ne legyen védett. A pincér a fejét vakarva elgondolkodott, aztán felcsillant a szeme és elrohant a konyhába. Rövidesen visszatért egy nagy tál hasábburgonyával (french fries).
Másnap nekivágtunk a városnak biciklivel. Először a 72 mártír mauzóleumát néztük meg a sárga virágok hegyén, mert egy prospektusban azt olvastam, hogy a szabadság és a demokrácia építészeti szimbólumainak kreatív fúziója: konkrétan a New York-i szabadság-szobor egy piramis tetején, két egyiptomi obeliszk, a Liberty Bell és a trianoni kastély. Nem akarok kekeckedni, hogy egyedül a szabadságszoborra jöttem volna rá magamtól, pedig már jártam itt-ott – mert az elv a fontos – hogy Kínában is látható a szabadság-szobor, és nemcsak a Tienanmen téri tüntetéseken, sőt egy piramis is, az egyiptomi nép szabadságszeretetének örökbecsű mementója. És Trianon.
Két teherautó áll a téren kopaszra nyírt rabokkal, szemük lesütve, kezük hátrabilincselve. Szégyelljétek magatokat! – mondja a vezetőfülke tetején elhelyezett elmaradhatatlan megafon. Aztán a csengő női hang felsorolja bűneiket: sikkasztás, rablás, nemi erőszak, kábítószer-kereskedelem, gyilkosság, külföldiek ellen elkövetett bűncselekmények. A büntetés halál. Tiszteljük a törvényt! – fuvolázza a csengő hangú és továbbhajtanak. A nyilvános televíziós kivégzések már kimentek a divatból, mert nehéz jól vágni az anyagot, de a halálraítélteket még végigfurikázzák a városon, hogy tanuljon belőle a nép, és ne csináljon butaságokat.
Útban piac felé egy szűk sikátorban döglött patkányra hajtottam. A száradó ruhára koncentráltam, későn vettem észre – akkora volt, hogy már nem tudtam kikerülni, megdobott, majdnem a falnak repültem fejemen egy bizonytalan eredetű kínai fehérneművel. A patkányt ez teljességgel hidegen hagyta, feküdt tovább a fehér ruhák alatt következő áldozatára várva.
Éktelen csiripelés, károgás és káromkodások. Ezerféle madár miniatűr ketrecekben, az egyik fülembe súgja: I love you. Nem tud levenni a lábamról. Tukán fiókák kapkodnak az ujjam után. Egy óriási kakadu szó szerint guggolni kényszerül, hogy elférjen a ketrecében. A madarakhoz sáskát is adnak, sáska minden méretben. Tikkadt sáskanyájak legelésznek plasztikban tarka gyíkok társaságában. A sáskákat kívánság szerint feldarabolják ollóval, ha a madár nem szeret vacakolni velük.
Arrébb az egyik pulton ugráló halfejek és félhalak dobogó szívekkel. Haldokló állatot szívesebben vesznek, az élőt meg kell ölni, a döglött meg ki tudja mennyire friss, vagy hogy mitől döglött meg. Az egyik pulton tőrfarkú rák teteme. Tavasz van, telihold, ilyenkor párzanak a parton. Ezen a piacon lehet a hozzávalókat kapni az étlaphoz. Medvék, szarvasok, vaddisznók, majmok, mosómacik, hangyászok, óriásszalamandrák, óriásteknősök élő és halott kivitelben. Élő állat feliratú ládában hátára fordított teknősbéka, mint egy kollégiumi mosdókagyló tele mosatlannal. Ez a teknős már generációkkal ezelőtt kihalt. Macskák, kutyák és nyulak közös ketrecekben félig ájultan a hőségtől. A zöldségesnél lovagias felirat: Igazságosan kereskedjünk, a nőket és gyerekeket ne csapjunk be!
A kétéltű szekciónál békákat árulnak. A fürgekezű eladó három másodperc alatt megnyúzza és kibelezi a békát. Ennek az egynek itt véletlenül a szeme is kijött, félredobja az asztalon, de a béka tovább kúszik és ugrál. Nincs bőre, nincs belseje, nincs szeme, de még mindig béka és ugrál az asztalon. Beleütközik egy sörösüvegbe, két kézzel átöleli és még mindig béka, tovább küzd, lökdösi az üveget előre, hátsó lábaival tempózik az asztalon. Nincs az a beteges fantázia, amelyik ilyet produkálni képes. Az eladó észre se veszi, újabb békákat pucol meg és vág a szatyorba, a vevő türelmetlen, látszik rajta, hogy él-hal a békacombért. A béka átkarolja az üveget, mint aki meg akarja húzni, közben huszárosan csapkodja a bokáját. Valahonnan egy közeli ablakból ismerős muzsika csendül fel, de lehet, hogy eddig is szólt, csak nem halottam, erre járja kétéltű vitustáncát a vak béka. Megnyúzott nyulak lógnak fejjel lefelé kilógó protézissel – mintha vigyorognának. Liszt magyar rapszódiája az éterben. A kantoniak ugyanis imádják Lisztet.
Epilógus:
Dalienben a Nanjin lou előtti villamos megállóban trópusi pillangó erőlködik a párás levegőben. Fekete-piros-fehér mintázata kifejezetten divatosnak hat, felkelti néhány nagy kalapú lédi érdeklődését. A pillangó kihasználva a kedvező termiket átsuhan a villamos áramszedői közt – a hölgyek felszisszennek. A pillangó hirtelen kedvezőtlen áramlatba kerül és majdnem a földhöz csapódik, de aztán újra a magasban, erőre kap, most már úgy tűnik semmi sem állíthatja meg. Kisebbfajta ováció a hölgyek részéről, már éppen elfordítaná a fejét mindenki megnyugodva, amikor a magasból lecsap egy galamb és valósággal kettészelve zsákmányát egy közeli ablakba hurcolja. Ő nem a békét hozta el nekünk. A hölgyek vigasztalatlanok. A megállóban álló kínai kuli arcán cinkos mosoly, nem a káröröm, hanem életvidámság, és talán humorérzék – számára ez cseppet sem szomorú. A galamb az áramlatok segítségével felemelkedik a felhőkarcolók magasságába, alatta a nyüzsgő tömeg, emeletes buszok és villamosok, Rolls-Royce-ok, öltönyös-nyakkendős menedzserek, háztartásbeliek, cipőpucolók, kurvák, golfozó playboy-ok, takarítónők, szobapincérek, pilóták – hány szívdobbanás még?
Értékeld az élménybeszámolót!
10 (2 szavazat)
Lépj be az értékeléshez!
Hozzászólások:

Még senki sem szólt hozzá a témához!

Ahhoz, hogy hozzászólhass válaszd a belépést vagy regisztrálj, ha még nem vagy tagjanik közt!

Ajánljuk

még figyelmedbe

Magyar  Română  Slovenčina