Svédország - A Jéghotel, a sarki fény és a kutyaszánok birodalma

Svédország

Ott-tartózkodás ideje: 2010. feb. 17.  - 2010. feb. 21. (4 nap)

0 hozzászólás I 7 568 látogató olvasta. Rögzítve: 2010. márc. 25. küldd el ismerősödnek
Oszd meg ezt az oldalt!
avatar rider71 Beszámolója

Cimkék: abisko  icehotel  kiruna  kutyaszán  sarkifény  svédország 

Az egész úgy kezdődött, hogy tavaly nyáron Izlandon lemaradtunk a kutyaszános túráról. Akkor megfogadtuk, hogy ezt a következő télen bepótoljuk. Aztán tovább szőttük a gondolatfonalat: ha télen megyünk, akkor éljünk a lehetőséggel és nézzünk északi sarki fényt is; amire állítólag a legalkalmasabb hely a svéd Lappföldön található Abisko. És ha már egyszer ott vagyunk, akkor nehogy már ne szálljunk meg a világhírű Jéghotelben! Összeállt az út fő váza, én pedig elkezdtem nézni a szervezett utakat. A felelősségteljes turizmus egyik éllovasának számító responsibletravel.org weblapján próbálkoztam először, és majdnem lefordultam a székről az árajánlatuktól. Igazán az verte ki a biztosítékot, amikor a Jéghotel és Abisko közötti transzferért el akartak kérni vagy 150 ezer forintot, miközben ennek töredékéért el lehet oda jutni vonattal. Sajnálom, kedves responsibletravel.org, hogy a rajtam esetlegesen nyert (igen jelentős) összeget nem tudtad remek célokra fordítani, de én maradtam a saját szervezésnél, és az árajánlatod feléből kihoztam az utat, ráadásul egy extra éjszakával Stockholmban.

Február 17. Szerda Stockholm

Bemelegítés mínusz 7 fokban

Stílusosan szállingózó hóesés közepette érkeztünk meg a svéd fővárosba. Hatalmas hótorlaszok szegélyezték a kifutópályát, de ahol kellett, ott le volt takarítva. A határőrök rögtön lerombolták a bennem élő sztereotípiák egyikét. Magas, szőke és mosolygós emberek helyett alacsony, barna és mogorva tisztek (tisztasszonyok) forgatták útleveleinket, sem mosolyunkat, sem svéd köszönésünket nem viszonozták. Ennyit a sztereotípiákról.
Mivel csak egy délutánunk volt Stockholmra, a városba jutás sebessége elsődleges kérdés volt. Két vonatjegy szinte ugyannyiba került volna, mint a taxi, így inkább az utóbbit választottuk, mert az legalább házhoz visz. A repülőtérről kilépve meglepetten láttuk, hogy a taxik nem sorban álltak, hanem egymás hegyén-hátán. Skandináv rendezettség, ó merre jársz? Akár a Közel-Keleten is lehettünk volna, azzal a különbséggel, hogy nem rohantak meg minket a taxisofőrök és nem volt kabátujj-ráncigálás sem, csak tisztes távolságból diszkrét integetés. Még mindig hitetlenek voltunk, így megkérdeztük az egyik arra sertepertélő reptéri dolgozót, aki megerősítette az elképzelhetetlent: csak oda kell menni a legszimpatikusabbhoz és előre megkérdezni az árat. (mégis a Közel-Keleten vagyunk?). A legközelebb álló (alacsony, nem szőke és nem kékszemű) taxisofőr reális árat mondott, így nem is keresgéltünk tovább. Hamarosan kiderült, hogy elkalkuláltuk magunkat a gyors bejutást illetően, hiszen a behavazott autópálya után meg kellett küzdenünk az útfelújítások miatt felduzzadt elővárosi forgalommal. Ráadásul sofőrünk sűrű bocsánatkérések közepette néhány percre faképnél hagyott minket, hogy beugorjon egy McDonalds-ba, valószínűleg könnyítenie magán (megint Közel-Kelet feeling). Végül jó háromnegyed óra alatt meg is érkeztünk szállodánkba. (A vonatút húsz perc lett volna, a hotel pedig tíz percre van gyalog a vasútállomástól).
A központi Östermalm negyedben található Queen’s hotel egy elegáns bérház második emeletét foglalja el, ahová egy antik, kovácsoltvas rácsos lift vitt fel minket. A parkettázott recepció akár egy nagypolgári előszoba is lehetett volna és a folyosó is inkább egy lakásra emlékeztetett, mint sem szállodára. Talán a szobák is valaha egy lakáshoz tartoztak, a mienk, méreteiből ítélve, a személyzeti szoba lehetett.
A szállodából kilépve szinte rögtön Stockholm fő bevásárló utcáján, a Drottninggatan-on találtuk magunkat, ahol a világ különböző tájairól ismerős márkák (Body Shop, 7Eleven) köszöntek vissza. Kicsit csalódtunk a skandinávok idealizált környezettudatosságában: a legtöbb bolt bejárata tárva nyitva volt, a bentre szánt meleg a téli utcára dőlt ki. Az embereket elnézve látszott, hogy hozzá vannak szokva a hideghez, a sapka-sál-kesztyű szentháromság főleg a turistákra és a bevándorlókra volt jellemző. Most már láttunk tipikus svéd arcokat, meg észak-ázsiait, dél-ázsiait, közel-keletit, feketét és latin-amerikait is. Svédország aránylag nyitott bevándorlási politikájának köszönhetően: minden kilencedik lakos (egymillió ember) legalább egyik szülője bevándorló. Közöttük az európaiak vannak többségben, élen az oroszokkal, görögökkel, lengyelekkel, és a volt jugoszláv tagköztársaságok polgáraival. A bevándorlók közül sokan elismert tagjai a társadalomnak, gondolok itt argentin zenészre (José Gonzalez), szír filmrendezőre (Salem al Fakir) és bosnyák-horvát futballistára (Zlatan Ibrahimovic). A beilleszkedés azonban távolról sem könnyű, a svédek talán elfogadják a nemkívánatos munkákat felvevő bevándorlókat, de befogadásról szó sincs. Nem mindenki birtokolja a legendásan nyugodt, hűvös svéd temperamentumot: azok a rasszista fiatalok, akik néhány éve felgyújtottak egy Malmö-beli mecsetet, biztosan nem.
Stockholm 14 szigetre épült (a Mälaren tónak a Balti tengerrel való találkozásánál), ezek közül hármat foglal el az óváros, azaz a Gamla Stan. Fekvése miatt az óváros egészen az 1980-as évekig Staden mellan broarna, azaz „hidak közötti város” néven futott. Legnagyobb része Stadsholmen szigetén található, mi is ide sétáltunk át egy hídon Östermalm-ból. A várost a 13. században kezdték építeni, és Hanza városként lakosainak többsége német volt, ennek köszönhetően építészeti stílusában az észak-germán behatás dominál. A turistanevezetességek (Királyi Palota, Kincstár, Katedrális) télen korán zárnak, így maradt a sétálgatás. Nehéz volt elhinni, hogy a Gamla Stan nem is olyan régen még igen rosszhírű negyednek számított, omladozó házakkal. De szerencsére a turizmus megmentette a többszáz éves épületeket az enyészettől. Kár lett volna ezért az elbűvölő birodalomért, ahol mesekönyvbe illő, színes házak, barokk paloták és reneszánsz templomok szegélyezik a macskaköves kis utcákat és középkori tereket. A gyönyörű épületek mellett meghitt éttermek, poros játék- és régiségboltok, aprócska galériák kirakatait bámultuk a rendületlenül szállingózó hóesésben. Az egyik orientális ruhaboltba betértünk melegedni és nézelődni, távozáskor ott felejtettem az útikönyvet. Ebben már nagy rutinom van, leghűségesebb, papíralapú társainkat négy kontinensen hagytam már el boltokban/éttermekben stb., és eddig mindig visszataláltak hozzám. Most is csak ebben tudtam reménykedni, miközben feszült csendben botladoztunk visszafelé a bolthoz a jeges járdákon, és Klári beszédes pillantásokat lövellt felém - „mert mindig mindent elhagysz, te szerencsétlen”. A boltba visszaérve a tulajdonost elmélyült olvasásban találtuk, legnagyobb örömünkre a mi útikönyvünket tanulmányozta. Kicsit sajnálta, hogy ilyen hamar visszatértünk, mert nagyon megnyerte a tetszését, szívesen olvasta volna tovább.
A nagy ijedtségre és a hidegre való tekintettel betértünk az egyik hangulatos vendéglátóipari létesítménybe, ami ráadásul Klári nevét viselte (Santa Klara). Néhány asztalos étterem volt ez, aprócska bárral, törzsvendégekkel, akik közül az egyikkel beszédbe is elegyedünk. Elég nemzetközi társaság gyűlt itt össze, a helyi törzsvendégeket és a melegedni betérő magyar turistákat (minket) egy olasz csapos lány és egy lengyel pincér fiú szolgálta ki. Mindehhez Bob Marley szólt, miközben a televízióban a téli olimpia ment. Megismerkedtünk a húzós árakkal is, egy ital (korsó sör/pohár bor/feles) egységesen 50 koronába (kb. 1400 forint) került. Ha ehhez még hozzávesszük, hogy a bárokon kívül csak korlátozott nyitva tartású, speciális boltokban (Systembolaget) lehet alkoholt kapni, akkor nem is csoda, hogy a svédek távolról sem isznak annyit, mint azt a közhiedelem tartja (például csak fele annyit, mint a magyarok).
Már besötétedett, amikor dél felé továbbhaladva egy újabb hídon át elhagytuk az óvárost, és beléptünk Södermalm-ba, a város vigalmi negyedébe. Egy köztéri hőmérő mínusz 7 fokot mutatott, az oszlop tövében néhány bicikli a korláthoz fagyva várt a tavaszra, vagy jégvágóval felszerelkezett gazdájára. A biciklik többségét azonban mozgásban láttuk, a nagy hó és a hideg ellenére rengetegen jártak két keréken, és a kocogókat sem riasztotta el a zord időjárás. Hiába, itt nem áll meg az élet egy kis téltől. (Angliában már bezárnák az iskolákat, leállna a légi- és a tömegközlekedés). Ugyan korán volt még, de azért elindultunk előre kiválasztott éttermünk felé a vízparti úton, mert mindenképpen ott szerettünk volna vacsorázni. Internetes böngészésünk alapján arra jutottunk, hogy tipikus svéd éttermet csak méregdrágán találnánk, így inkább a vegetáriánus büfévacsorájáról és kitűnő, vízparti fekvéséről híres Herman étterem mellett döntöttünk. Havas botorkálásunk közben jót mulattunk a vizet hasító hatalmas, kivilágított hajó oldalán lévő feliraton: Birka cruise. Ez nem a turistákat degradálja, hanem az egyik város környéki, festői szigetre utal. Ha több időnk lett volna, mi is elmentünk volna egy ilyen Birka túrára. No meg a Skansent sem hagytuk volna ki, minden szabadtéri néprajzi múzeumok ősatyját és névadóját. Talán majd legközelebb.
Szép volt a kilátás a sétányról, de azért nagyon megörültünk az étterem diszkrét fényeinek. Mintha egy hosszú és kimerítő téli túra után egy meleg, barátságos menedékházba léptünk volna be. Kellemesen befűtött, üvegezett verandán foglaltunk helyet, fizettünk (185 korona/fő, korlátlan étel- és tea/kávéfogyasztással), majd rögtön a lényegre tértünk. Előétel gyanánt főleg saláták közül lehetett választani (pl. lencse-, bulgur- és babsaláta, lilakáposzta, hideg tésztasaláta, különböző magok), de volt vegán pizzaszelet és házi készítésű hummusz is (ez utóbbi megállta volna a helyét egy közel-keleti bazárban is). Nem bírtuk ki, hogy ne töltsünk meg még két (három) tányért, annyira finom volt mindent. Közben Klári rájött, hogy a szállodából elhozott éttermi kalauzban van egy ide érvényes kupon, amit gyorsan be is váltottunk, és egyikünk vacsorájának árát visszakaptuk. Így tehát még jobb kedvvel tértünk rá a főételekre. Tepsis fűszeres krumpli, zöldséges curry és tökmagos, spenótos lasagne következett, végül még legyűrtünk két desszertet is: egy aszaltgyümölcsből és magokból összegyúrt „bajnok” szeletet és valami csokoládés-gyümölcsös-gyömbéres költeményt. Kávék és teák mellett pihegtünk még egy jó darabig, miközben Stockholm fényeiben gyönyörködtünk. Közben megtelt a veranda vendégekkel, többen fázósan magukra terítettek a hatalmas faládákba gyűrt pokrócokból, de mi nem fáztunk, bennünket belülről fűtött az elfogyasztott több ezernyi kalória. Az ilyen büfévacsoráknak mindig az a vége, hogy jóval többet eszünk, mint amennyi emberileg lehetséges, és megfogadjuk, hogy soha többet. Azért nem bántuk meg ezt a Hamvazószerdához csak összetevőiben, mennyiségben semmiképpen nem illő lakomát.
Az elkövetkező másfél órában Södermalm-ban sétálgatva megpróbáltuk lejárni a vacsorát, nem sok sikerrel. Megtaláltuk a Koh Phangan thai éttermet, ami a B terv lett volna arra az esetre, ha a Herman nem jön össze, és örömmel konstatáltuk, hogy ott egy főétel kerül annyiba, mint amennyit a kettőnk vacsorájáért fizettünk. Még egy ital jól esett volna, de valahogy csak éttermeket, vagy zsúfolásig tömött bárokat találtunk, így végül ráfanyalodtunk egy angol kocsmára. A kivetítőn angol foci ment, unalmas angol popzene szólt, akár Angliában is lehettünk volna. Viszont a bor mellé adtak vizet is, ezt a Svédországban általános szokást most nagyon tudtuk értékelni. Hazafelé metróval mentünk, majd (naná, hogy az én hibámból) el is tévedtünk egy kicsit. Nem bántuk, behavazott templomkerteket és takaros lakóházakat láttunk bolyongásunk közepette. A szálloda közelében egy hangulatos jazz bárban vehemensen nyúzták a nagybőgött és hasították a zongorát, de ellenálltunk a kísértésnek. Újabb repülőút, vonatozás, és újabb kalandok vártak ránk másnap, kellett az energia.

Február 18. Csütörtök Stockholm – Abisko

Vonatozás a tundrán át a sarki fény nyomában

A reggelihez a bérház egy másik lépcsőházán kellett lemenni a földszintre, ahol feltehetően szintén egy lakásból alakították ki az étkezőt. A reggeli lehangoló volt (fehér kenyér, olcsó corn flakes, két féle gyümölcs), még szerencse, hogy egyáltalán nem voltunk éhesek a tegnapi bőséglakoma után. (Ennyit arról az általános vélekedésről, hogy hús nélkül nem lehet jóllakni!)
Kijelentkeztünk, és elindultunk a központi pályaudvar felé, hogy kezdetét vegye az igazi kaland! A sétálóutcában egymást érték a tömött kávézók, ami nem csoda, hiszen Svédország a világon a második helyen áll az egy főre jutó kávéfogyasztásban (a finnek mögött). A minőségre is sokat adnak, még a kávéautomaták is frissen őrölt kávéból készítik a fekete nedűt. A reggeli tömegből kiemelném a hokiütővel, újsággal és aktatáskával munkába siető, kisimult arcú üzletembereket és üzletasszonyokat. Valahogy jóval kevesebb nyúzott arcot láttunk, mint akár Magyarországon, akár Angliában. Szauna, több sport, kevesebb alkohol, ez lehet a titok.
Az Arlanda Expressz húsz perc alatt szinte közvetlenül a check-in pulthoz vitt minket. A Kiruna felé tartó belföldi repülőjáraton meglepően vegyes társaság gyűlt össze. A helyiek mellett voltak amerikaiak, franciák, japánok és egy kisebb csapat kínai, köztük egy Mikulásjelmezbe öltözött fiatalember. A jó egyórás repülőút után megérkeztünk Svédország legészakibb városába, Kirunába. A havas tájba teljesen belesimuló repülőtéren csak egy jeges sáv jelezte a kifutópályát. Mielőtt aggódni kezdhettünk volna, már be is gördültünk egy aprócska, vörös hullámpalával borított földszintes épület elé, ami akár egy Penny Market is lehetett volna. Ez volt a repülőtér csarnoka, az egyik legkisebb, amit valaha láttam. Talán a thaiföldi Ko Samui repülőterét lehetne hozzá hasonlítani – legalábbis méretében -, ami két, nyitott légterű bambuszteraszból áll. Shuttle busszal mentünk a vasútállomásig, a vörös tégla épület nagyobb volt, mint a reptéri terminál. Mínusz 17 fok volt, de alig érződött hidegebbnek, mint Stockholm. A repülőgépről ismerős hátizsákos japánok extázisban voltak (ilyet is ritkán látni), kurjongattak, nevetve fotózták egymást és a vasútállomást. Mi is felfokozott hangulatba kerültünk, ott álltunk 165 kilométerrel az Északi sarkkörön túl a tél szívében, egy lappföldi kisvárosban, és vártunk egy vonatra, hogy az még északabbra, a zord ismeretlenbe repítsen minket. Vonatunk késett egy kicsit, de szerintem ez normális az adott körülmények között. Mielőtt elindultunk volna, egy masszív hókotró-jégtelenítő jármű tisztította meg a síneket előttünk. A vonat szinte üres volt, a mi vasúti kocsinkban például rajtunk kívül csak egy Narvik-ba tartó angol pár utazott. Az egy órás vonatút alatt a lassan beálló szürkületben fagyott tundra suhant el a szemünk előtt, itt-ott néhány színes faházikóval és a sorompó előtt várakozó hómobillal. A vonat jobb oldalán egyszer csak felbukkant egy befagyott tó, a fél Balatonnyi Torneträsk, mögötte hatalmas, hóköpenybe burkolózó hegyek zárták le a horizontot. Varázslatos táj volt ez, pontosan olyan, és valahogy mégis más, mint ahogy az ember elképzeli. Az egyik legcsodálatosabb dolog az utazásban az úton levés maga. Az ember bámulja az elsuhanó gyönyörű tájat, álmodozik, és néha átfut az agyán egy kósza, tétova gondolat: bár örökké tartana ez az út (is).
Az Abisko Nemzeti Park a már említett Torneträsktól délre terül el, 75 négyzetkilométeren. Száraz klímájának köszönhetően ez az egyik legjobb hely télen a sarki fény megpillantására, de a számtalan túralehetőség is sok látogatót vonz. A japánok a faluban szálltak le (Abisko Östra), jól tippeltem, ők a hátizsákos szállóban szállnak meg, míg mi – Klári speciális igényei miatt (értsd: saját, lehetőleg tiszta fürdőszoba) az Abisko Turiststation-nál. Ez a hegyi állomás 300 ágyat kínál, különböző felállásban. Vannak hatágyas, különálló kabinok, egy melléképületben két-, illetve négyágyas, konyhás apartmanok (közös fürdőszobával), valamint a főépületben kétágyas, saját fürdőszobás szobák. Mi az utóbbit választottuk, és egyáltalán nem voltunk elájulva az ár-érték aránytól. Az aranyárban mért szobában (nem túlzás: az eddigi legdrágább hotelszobánk!) a gyermekkorunkból ismerős SZOT üdülő hangulat uralkodott, az ágynemű nem volt felhúzva, ráadásul a WC nemcsak hogy a Klári-féle tisztasági törvénynek nem felelt meg, de még szerintem is koszos (értsd: sz.rfröccsös) volt. Ezt Klári, miután kitakarított, kedvesen, mosolyogva szóvá is tette a recepciónál, mire nagy zavarukban kárpótlásul kezünkbe nyomtak két jegyet az Aurora Sky Station ülőliftjére. Alig akartuk elhinni a szerencsénket, hiszen a két jegy majdnem annyiba került, mint a szállodai szobánk, és a Sky Stationre amúgy is mindenképpen felmentünk volna ma este, kerül, amibe kerül (sokba), sarki fényt nézni. (Néha egy mosollyal, egy halk szóval messzebbre lehet jutni, mint asztalcsapkodással.)
A délután hátralevő részét a szaunában töltöttük el, ki-ki a saját nemének megfelelőben és teljesen egyedül. A kigőzölés után beültem a bárba egy méregdrága sörre, ott legalább volt wi-fi (a szobában nem volt). A vacsorát illetően két választási lehetőségünk volt: vagy a Touriststation éttermében vacsorázunk, vagy sehol, ugyanis közel s távol ez az egyetlen étterem. Étlap nincs, sőt, választék sem nagyon, csak egy-egy (nem túl olcsó) menüsor naponta. Be kell vallanom, a vacsora végül minden várakozásunkat felülmúlta: zöldségleves, saláta olajbogyóval, báránybélszín (Klárinak külön kérésre csicseriborsós-zöldséges gombóc), desszert gyanánt fehércsokoládés panna cotta, szederrel. Az étel minősége, a felszolgálás és a tálalás is első osztályú volt, pedig egy világvégi SZOT üdülőben voltunk.
Vacsora után minden kéznél levő meleg ruhadarabunkat magunkra öltve nekivágtunk a fagyos éjszakának. Átkeltünk a főúton, át a vasúti sín alatti alagúton, majd a sötétben elcsúszkáltunk a Sky Station ülőliftjéig, közben a szobában felejtett zseblámpánkra gondoltunk. A liftnél az egyik ott dolgozó hegyimedve ránk segített egy hatalmas téli overallt (mintha nem lett volna rajtunk már így is elég réteg), majd lefitymálta a cipőinket, és a kezünkbe nyomott egy-egy pár masszív hócsizmát. Amikor nagy nehezen betornáztuk a tizenöt rétegnyi ruhával megnövelt testünket a lift pokróccal letakart székébe, még az ölünkbe terítettek egy újabb takarót. Enyhe túlzásnak éreztük ezt az egészet, de csak addig, amíg neki nem indult a sílift a vaksötét éjszakának. Nem volt mínusz 20 fok se, mégis, a felső állomáson a kiszálláskor úgy kellett bennünket szinte jégcsákánnyal kiszabadítani a székből. Ez a 900 métert átívelő, húsz perces út a nyitott ülőliftben embert próbáló, mégis gyönyörűséges élmény volt. Néma csönd, könnyfakasztó, arclefagyasztó hideg, valószerűtlenül szikrázó csillagok... felejthetetlen.
A Panorama Cafe-ban szerencsére kellemes meleg volt, ott voltak már a hátizsákos japánok, néhány amerikai, meg egy nagyban vacsorázó, idősebb angol csoport. Miután kicsit felengedtünk a kályhánál, egy elsötétített helyiségben egy számi idegenvezető és némi magyarázó ábrák segítségével elmerültünk a sarki fény elméleti hátterében.
Az északi sarki fény hivatalos neve aurora borealis, a római hajnal istennő (Aurora) és az északi szél görög megfelelőjének (Boreas) kombinációjából. Van déli sarki fény is (aurora australis, azaz „déli hajnal”), de ez jóval kevéssé ismert, mert ember által lakott vidékről alig látható. A páratlan természeti jelenség úgy alakul ki, hogy a napszéllel a Földre érkező elektronok a mágneses pólusok közelében bejutnak a légkörbe, ütköznek a légkör atomjaival, ionizálják és gerjesztik azokat, majd a gerjesztett atomok fénykisugárzással térnek vissza alapállapotukba. (Kicsit olyan ez, mint a katódsugárcsöves televízió, ahol az elektronnyaláb pásztázza a fluoreszcens képernyőt és a képpontokat gerjesztve felvillanásokat hoz létre.). Az oxigénnel való ütközés zöld vagy vörös, míg a nitrogénnel való ütközés ibolyakék vagy vörös fény kibocsátásával jár. A tiszta vörös szín a legritkább, de talán a leglátványosabb, innen ered a hajnal elnevezés is. A babona szerint a vörös sarki fény igen rossz előjel. Utoljára 1938-ban lehetett Európa fölött intenzív vörös sarki fényt látni (a londoni tűzoltók neki is indultak eloltani a képzeletükben égő Windsor palotát), rá egy évre pedig kitört a 20. század egyik nagy szégyene, a II. világháború. Sarki fényt tehát nemcsak a sarkkörön túl lehet látni, de ahhoz elég húzós mágneses vihar kell, hogy a mérsékelt égöv égboltján is megjelenjen (elméletileg még akár az Egyenlítőnél is felbukkanhat). A sarki fény jóval intenzívebb a napéjegyenlőségek (március, ill. szeptember) idején, illetve a napfolttevékenység 11 éves ciklusokban változó aktivitásának a csúcsán. Ez utóbbi tényező sajnos nem állt a mi oldalunkon, hiszen 2008 végén volt az aktivitás mélypontja, és csak négy-öt év múlva ér megint a csúcsára. Viszont tiszta, hideg és felhőtlen éjszaka volt, így nagy reményekkel húztuk vissza magunkra eszkimójelmezünket, és fájó szívvel magunk mögött hagytuk a pattogó fahasábok melegét, hogy tekintetünket az éjszakában észak felé meresszük.
Nagyon hideg volt, de mi türelmesen álltuk a sarat. Húsz perc után halványan derengeni kezdett az égbolt, apró foltok villantak fel, majd egy enyhén ívelt, halvány zöldes szalag kezdett kialakulni. Nagyon kellett mereszteni a szemünket, de kétségkívül ott volt, ha nem is volt olyan lélegzetelállító, mint a fényképeken. (Később több helyről is hallottuk, hogy a sarki fény a hosszabb expozíciós idővel készült fényképeken mindig sokkal látványosabbnak tűnik, mint amilyen valójában). Szép sorban szállingóztak vissza a kávézóba az emberek, és amikor a halvány derengés is megszűnt, mi is feladtuk. Bent a hegyen dolgozó, szimpatikus fiatal srácokból álló stáb amerikai főnöke megnyugtatott minket, hogy egy emberük állandóan figyeli a kinti történéseket és nem fogunk lemaradni róla, ha esetleg begerjedne a jelenség. Azt is elmesélte, hogy előző nap volt a „best ever” sarki fény, amit valaha láttak itt, a vibráló szalag hirtelen megbolondult, kifényesedett és egyperces őrült tűzijáték vette kezdetét, táncoló vöröses-zöldes spirálokkal. Többen bőgtek, és olyan pár is akadt, akik a látvány okozta eufóriában nagy hirtelen eljegyezték egymást. A japánokkal a kályha mellet vártuk, hogy valaki beront a jó hírrel, de csak lilára fagyott turisták érkeztek. Mondták is, de az arcukon láttuk is: semmi. A sarki fény ma pihen.
Tizenegy óra körül elkezdtünk szedelőzködni, nem akartuk az éjféli zárás előtti nagy rohamot megvárni. Ekkor azonban finoman arra kértek minket, hogy várjunk még egy kicsit, és nyugodtan fogyasszunk ingyen a bár (alkoholmentes) készletéből, mert valami technikai probléma adódott, és egyelőre senkit nem engednek fel az ülőliftre. Hoppá! De hát az angol csoport egy része most indult el lefelé! Néhány ingyen tea elfogyasztása után megtudtuk, hogy páran a liften rekedtek, amikor azt leállították, de már kimentették őket és szerencsésen földet értek. „Aggodalomra semmi ok” (ez nagyon vészjóslóan hangzott), a hibát nemsokára elhárítják és indulhatunk lefelé. Na ez volt az a pillanat, amikor mégis csak elmentem pisilni. Ehhez egy kivilágítatlan ösvényen kellett volna felkapaszkodni egy ugyancsak kivilágítatlan bódéhoz (kedves zseblámpám, remélem jól pihensz odalent), így inkább félúton letértem és – szigorúan észak felé szegezve tekintetemet - nekiláttam a hó mélységét meghatározni egy forró, sárga csík segítségével. Még tartott a művelet, amikor halványan, majd egyre erőteljesebben egy zöldes szalag kezdett vibrálni a horizonton. Ahogy siettem vissza a kályhához, a jelenség hol fényesebb, hol halványabb lett és változtatta az alakját. A melegbe belépve majdnem elsodort a meleg ruházatukat magukra kapkodó emberek tömege – Klárival az élbolyban -, valaki már megelőzött a jó hírrel. Hát mégis csak eljött ez a fránya sarki fény, áldassék a műszaki hiba! (Remélem megbocsátotok nekem, ti liften fennragadó emberek). A szépség azonban mulandó, mire a tripod-ot kiegyensúlyoztam a mély hóban, és fagyos ujjaimmal elvégeztem a megfelelő beállításokat a kamerán, a show véget ért. Néhány vaksötét háttéren nagyon nagy akarással kivehető zöldes derengésen kívül nem sokat sikerült rögzítenem a memóriakártyán, de az emlékemben élni fog a látvány. Óhatatlanul is az idősödő ír férfi jutott eszembe, akivel az Aleppo környéki Halott Városok felfedezésére irányuló minibuszos túrán találkoztunk Szíriában. Ő (is) sokat utazott életében, de soha egyetlen egy fényképet nem készített, mert szerinte azok csak a világ előtt való hencegést szolgálják, és az élmény befogadásától, illetve az emlékek bevésődésétől vonja el a figyelmet. Van benne valami igazság, mi mégis mindenhol stresszesen gombokat nyomogatunk, miközben esetleg elmúlnak a nagy pillanatok.
Odabent jó hírrel vártak minket, a lift újra működőképes. Az angol csoport hátramaradó tagjait készségesen előreengedtük, hiszen társaik már lent várakoztak. Előzékenységünkben azért az óvatosság is vezérelt, mert bár kétszer ugyanabba a fába nem csap a ménkű, de hátha mégis. És lőn! Negyedóra múlva újra leállt a lift. A hegyi személyzet egy re komorabb arccal, egyre idegesebben sürgött-forgott, közben időnként az összes jelenlévő figyelmét kérték, hogy tájékoztassanak bennünket a mentési műveletek alakulásáról. Kiderült, hogy ezúttal is a levegőben ragadtak néhányan, értelemszerűen az ő lehozataluk az elsődleges cél. Az ablakból láttuk, ahogy a távolban zseblámpák fénye villog az egyik pózna körül és nagyon hálásak voltunk, hogy nem mi csücsülünk ott a fagyos éjszakában 15 méter magasan. El sem tudtuk képzelni, mit érezhetnek azok a szerencsétlenek, a jeges sziklák fölött, egy székben tehetetlenül himbálózva. A gépháznál létrás, zseblámpás emberek nagyban kalapáltak valamit az óriás forgatókerék körül, és hómobilon újabb emberek érkeztek. A nem túl biztató helyzet ellenére jó hangulat uralkodott, köszönhetően az egyik angolnak, aki igen csak jó mókamesternek bizonyult, szóviccein az egész terem kacagott, még a feszült stáb is elmosolyodott. Közben megérkezett egy frissiben kimentett idősebb angol pár. „Milyen volt odafönt?” kérdezte a mókamester. „Unalmas” – hangzott a válasz. Hiába, a hidegvérű angolokat elég nehéz kizökkenteni. Pedig kijutott nekik bőven a kalandból: a sötétben ki kellett silabizálniuk az apró papírra nyomtatott evakuálási tervet, mely szerint csatlakoztatniuk kellett a kötél végére kötött karabinert az ülőlift vázához, és a vékony kötélen le kellett ereszkedniük. És ezzel nem értek véget a megpróbáltatásaik: még fel is kellett sétálniuk a mély hóban a kávézóhoz.
Közben a pultnál bővült a készlet: a sütemények mellé szárított gyümölccsel kevert mogyorót és forró hallevest is kínáltak, valamint elkészült egy nagy adag forralt bor is. (Hát mégis csak volt itt alkohol, csak éppen különleges alkalmakra tartogatták!). Öt vörös tea után jól esett egy kis változatosság, és főleg a benne lévő alkohol.
Hajnali egyre a japánok elunták a fényképezést, a mókamester vicces beszólásai is megritkultak. Egyedül egy, a hangjába szerelmes fiatal amerikai srác nem lankadt: érkezésünk óta ugyanabban a fotelben ülve, rendíthetetlenül és töretlen lelkesedéssel mondta a magáét a mellette ülő két ázsiai-amerikai lánynak. Meg kell, hogy mondjam, nagyon példásan viselkedett a kb. 30 fős kis csapat. Senki nem kezdett el pánikolni, mindenki sztoikus beletörődéssel nézett elébe az eseményeknek. A személyzet is folyamatosan nyugtatgatott minket, hogy nemsokára elindulunk, de azért az angolok kezdeményezésére elkezdtek készülődni az itt éjszakázásra. A kávézó hirtelen menekültszállássá alakult, az asztalokat, székeket egymásra tornyozták, és a termet tábori ágyak töltötték meg. Mire Klárival bevackoltuk magunkat egy védett, távoli sarokba, a vezető kiállt elénk és bejelentette: a liftet megjavították és teljes mértékben biztonságos. Részletesen elmondta, mi okozta a galibát: aznap délelőtt végeztek valami javítást a fő meghajtókerékre csatlakoztatott generátoron, és rosszul kötötték vissza, emiatt állandóan ledobta az ülőlift sodronykötelét. Először megpróbálták megigazítani, de a kötél csak nem akart a helyén megmaradni, ekkor állították le másodszor a liftet. Mivel a generátor csak a kávézó áramellátását biztosítja és semmi köze nincs a lift működéséhez, nemes egyszerűséggel leszerelték a kerékről (és a tartalék-generátor vette át az áramellátás feladatát). Mindenkinek hihetőnek hangzott a magyarázat, senki nem élt az ott alvás opciójával. Mi azért a biztonság kedvéért vártunk egy kicsit, mielőtt beültünk volna a székbe. És harmadszor tényleg nem ütött be a ménkű, hajnali fél 3-kor leértünk a hegy aljára. Háromra a hotelnél voltunk, nem vettük igénybe a vészhelyzetre való tekintettel újra kinyitó konyha vendégszeretetét, hanem visszavonultunk pvc-padlós szobánkba, hogy a nagy ijedtséget egy üveg borral öblítsük le. Hajnali négykor ájulásszerű álomba zuhantunk; hosszú és emlékezetes éjszaka volt.

Február 19. Péntek Abisko – Jukkasjärvi

Havas kirándulás, jeges szállás

Az igen csak korai fekvéshez képest aránylag hamar sikerült magunkhoz térnünk és 11 óra körül már ki is csekkoltunk. A délutáni vonatindulásig még pont belefért egy néhány órás kirándulás a környéken. A szállóból kilépve mínusz 20 fok és szikrázó napsütés fogadott. A híres Kungsleden túraútvonalon indultunk el, ami egy befagyott folyó mentén vezet. Szerencsére a hó az ösvényen kellően le volt taposva, így hétköznapi túracipőben jól lehetett haladni, egyébként akár combközépig is süppedhettünk volna (leteszteltük az ösvényről letérve). Útközben csak néhány sífutóval találkoztunk, közülük néhányan egész komoly felszerelést húztak szánkón maguk mögött. Lehet, hogy többnapos túrán voltak és turistaházakban aludtak? Tőlük eltekintve teljesen miénk volt a poszterre illő téli táj. Kristálytiszta levegő, befagyott víztükör, tundraszerű növényzet és havas hegyek – ki meri mondani, hogy nem gyönyörű a tél?
Délután még leültünk az ebédlő melletti kényelmes fotelekbe a kandalló mellé, ahonnan remek kilátás nyílt a befagyott Torneträsk-ra. Falatozgattunk, interneteztünk, meg dumáltunk a tegnap megismert amerikai férfival, a Sky Station vezetőjével. Elmondta, hogy három éve keveredett ide, és rögtön beleszeretett a tájba, no meg az Abisko Turiststation egyik recepciós lányába, akit tavaly el is vett feleségül. A tegnapi balul sikerült estéért kárpótlásul átadott két ingyenjegyet, és nagyon melegen ajánlotta a szombat estét, amikorra nagyon kedvezőnek tűnt az északi fény előrejelzés (itt ilyen is van).
Elbúcsúztunk a gyönyörű befagyott tótól, de azt is tudtuk, hogy vizét nemsokára viszontlátjuk, hiszen az innen kiinduló Torne folyó szolgáltatja jó 100 kilométerrel odébb az Icehotel alapanyagát. Újabb mesebeli vonatozás következett, ezúttal a másik irányba, Kiruna felé. A vasútállomáson már várt minket az Icehotel hotel minibusza, és nemsokára megérkeztünk Jukkasjärvi-ba, hogy eltöltsünk egy éjszakát a világ egyik legegyedibb szálláshelyén.
Az Icehotel története húsz évvel ezelőtt kezdődött, amikor jégszobrászok kiállítást tartottak a faluban. Néhány látogatónak nem jutott szállodai szoba, ezért engedélyt kértek és kaptak arra, hogy az egyik igluban alhassanak hálózsákban, rénszarvasbőrökön. Valakinek ekkor eszébe jutott, hogy akár egy egész szállodát fel lehetne építeni jégből. Az ötletet elhatározás, majd tett követte és azóta az Icehotel hatalmas turista-komplexummá nőtte ki magát. Az ötletet mások is átvették, először Kanadában, később Finnországban, Norvégiában és Romániában (!) is nyíltak hasonló létesítmények Ezek a dermesztő szálláshelyek értelemszerűen csak télen fogadnak vendégeket, a Jukkasjärvi Icehotelt is minden év decemberében felépítik, hogy aztán áprilisban visszaolvadjon a természetbe. A Torne folyó vizéből nyert jégtömböket láncfűrésszel vágják méretre és az alkotóelemeket egy speciális, a hó és a jég tulajdonságaival is rendelkező jégkásával ragasztják egymáshoz. A jeges hotelszárnyon kívül vannak itt egész évben igénybe vehető faházak is, ahol az északi fény csodálását megkönnyítendő, a hálószobák üvegplafonnal rendelkeznek. Az egyedi élményre vágyó (és mélyen a pénztárcájukba nyúló) vendégek télen háromféle hideg szoba közül választhatnak. A hószobákban minden jégből van, kivéve az ágyakat. A jégszobákban már az ágyak is jégből vannak – mi egy ilyet foglaltunk le. A legfelső kategóriát a jéglakosztályok képviselik, amelyek mindegyike egyedi műalkotás, köszönhetően a világ minden tájáról ide érkező jégszobrászoknak. A szállodán belül állandó, mínusz 5 és mínusz 8 fok közötti hőmérséklet uralkodik, de szerencsére a vizes blokk, a tároló szekrények és a recepció egy különálló fűtött épületben kapott helyet. Állítólag próbálkoztak jégből készült WC-vel is, de nem igazán jött be.
A recepción a formaságok elintézése után (jég)kulcs helyett egy nyakba akasztható, azonosító bilétát kaptunk, térképpel. Beraktuk bőröndjeinket a szobánkhoz járó csomagmegőrző szekrénybe és elmentünk megnézni szálláshelyünket. Az Icehotel kékes fényben világított a sötétben, rénszarvas bőrrel borított bejárati ajtaján rénszarvas agancsok képviselték a fogantyút. Egy hosszúkás, jégoszlopokkal, jégcsillárokkal és jégfotelekkel díszített, szintén kékes fényű terembe érkeztünk. Hihetetlen csend honolt itt, óhatatlanul is halkan kezdtünk el egymásnak áradozni, mintha templomban járnánk. Ebből a helyiségből nyíltak a folyosók a szobákkal, lakosztályokkal. Megkerestük az 525-ös szobát, félrehajtottuk az ajtóként funkcionáló rénszarvasbőrt és beléptünk az alacsony, boltíves bejáraton. Kétszemélyes jégágy, matraccal és megint csak rénszarvasbőrökkel, két jégfotel és egy jégasztal – ennyi volt szobánk spártai berendezése. A tisztesség kedvéért üldögéltünk egy kicsit, csináltunk néhány fényképet, aztán gyorsan a szauna felé vettük az utunkat.
A szauna együtt volt a közös zuhanyzókkal, és nem tagadom, csalódás volt. Minden normális szaunában van egy olyan helység, ahol az ember elüldögélhet, és lehűlhet két gőzölődés között. Itt viszont csak az öltözőben lehetett leülni büdös zoknik és öltözködés közben himbálózó herezacskók közé (a női részlegben se büdös zoknik, se herezacskók nem voltak, ha hihetek Klári beszámolójának). Egyébként egészen megbarátkoztam a skandináv stílusú meztelen szaunázással. Sokkal kellemesebb, mint fürdőnadrágban főni. Beszédbe elegyedtem Björnnel, egy fiatal stockholmi – szőke, magas és kékszemű - üzletemberrel, aki nagyon jó beszélt angolul (ez persze elég általános Svédországban). Nagyon szeretett beszélni, én meg nagyon szeretek kérdezni a helyiektől, így jól elvoltunk. Később kiderült, hogy Klári meg a barátnőjével találkozott a női oldalon. A szekrényeknél éppen óriási tumultus volt, nyitott bőröndökben keresgélő vendégeken kellett átbukdácsolnunk, hogy átöltözhessünk. Ennyi pénzért igazán adhatnának több személyes teret is, amúgy sem túl kellemes a bőröndből élés. Vacsora előtt még ellátogattunk az Icebarba. Boltívek, oszlopok, kör alakú, elkerített boxok tették hangulatossá a teljesen jég alapú ivót. Nem volt túl széles a választék: kizárólag egy finn vodkából (abszolút nem írom le a nevét) és különböző gyümölcsszirupokból készült koktélok kerültek... a jégpoharakba! Igen, itt még a poharak is jégből vannak. Jó vastagok, hogy minél később olvadjanak el használat közben. A bárpultos elmondása szerint nem kevesebb, mint 22 ital a rekord egy pohárból. Mi csak kettőig jutottunk, kizárólag csak idő hiányában, hiszen 9-re volt asztalfoglalásunk a hotel éttermében. Nem is bántuk, így is meglehetősen spiccesen indultunk vacsorázni.
A hotelhez tartozó étterem a célközönségnek megfelelően nagyon szofisztikált, és nagyon drága volt. Óriás tányérokon szolgálták fel a láthatóan különleges gonddal elkészített, aprócska fogásokat. Előételnek Klári valami céklás-zöldséges salátát evett, én meg - kis lelkiismeret-furdalással - a rénszarvaspástétomot választottam. (A mellettünk lévő asztalnál Björnék is ugyanezt a két előételt kérték.) Egyébként én sem eszem már húst, de az utazáshoz és egy ország szorosabb megismeréséhez elengedhetetlen a helyi specialitások megkóstolása (legyen az akár tengeri uborka Kínában vagy sült szöcske Thaiföldön). Főételnek mindketten halat ettünk: lazacot, illetve sarki szaiblingot (Salvelinus alpinus). Amit a desszerten megspóroltunk, azt elköltöttük egy üveg borra.
Semmiképpen nem akartuk, hogy éjjel a szükség előmelegített hálózsákunk elhagyására kényszerítsen, és már addig is többet ittunk, mint terveztük, de azért vacsora után még visszamentünk az Icebarba, szigorúan egyetlen italra. Ember tervez, végzet végez. Az Icebar-ban hatalmas parti folyt éppen, egy számi esküvő násznépe ropta lelkesen svéd technóra. (A számik a Norvégia, Svédország és Finnország északi, valamint Oroszország északnyugati csücskét elfoglaló Lappföld őslakói). A kisfiútól nagymamáig széles korcsoportot felölelő tömeg öltözete alul ugyan hócsizmában kezdődött, utána viszont a mínuszoknak fittyet hányó ünneplő ruhában, illetve a jégpoharak okozta fagyási sérülések elkerülése végett bélelt kesztyűkben folytatódott. A menyasszonyi ruhán semmilyen sarki módosítást nem tudtunk észrevenni, az ifjú ara fedetlen vállakkal is láthatóan jól érezte magát. Ha nem viselt volna hófehér ruhájához jól illő fehér, egyujjas bundakesztyűt, akár mediterrán menyasszonynak is nézhettük volna. A tervezett egy italból lassan kettő lett, és egyszer csak azon kaptuk magunkat, hogy mi is csatlakoztunk a táncolókhoz. Közben előkerültek régi slágerek is, mint pl. Cotton eye Joe. Éjfél körül megjött a busz a násznépért, és a vőfély vezetésével az elfogyasztott italok ellenére példásan rendezett sorokban percek alatt elhagyták a bárt. Mi még maradtunk egy kicsit egy, most már tényleg leges-legutolsó koktélra, leginkább néhány középkorú lisszaboni üzletember miatt, akik gondoskodtak arról, hogy ne hűljön ki a táncparkett. Az egyik idősebb úr (aki jégpoharát egy ideje már egy méretes, rénszarvasos laposüvegből töltögette újra) úgy megpörgette/forgatta Klárit, hogy azt sem tudta, hol áll a feje. Záráskor ők még átmentek a (hőmérsékletére nézve) meleg bárba, de mi már nem bírtuk az iramot. Honnan veszik a mediterrán népek ezt a mindent elsöprő lendületet? Átvettük előmelegített thermo-hálózsákunkat a recepción, bevackoltunk a jégágyra és néhány perc múlva mélyen aludtunk

Február 20. Szombat Jukkasjärvi – Kiruna

Álomutazás kutyaszánon

Reggel mennyei hang ébresztett a rénszarvas-függöny mögül. ”Good morning!” Erre válaszul Kláriból a „Thanks God!” felkiáltás szakadt ki. Hát túléltük ezt a fagyos éjszakát! Ébresztőemberünk a hátán levő tartályból forró vörösáfonya dzsúszt töltött ki poharakba (az ébresztés és az ital benne foglaltatik a szoba árában), majd diszkréten magunkra hagyott. Valahogy nem volt kedvünk lustálkodni az ágyban, inkább az éltető szauna felé vettük az irányt. Néhány kör szauna és a zuhanyzás után átmentünk az út túloldalára, a tegnapi étterembe reggelizni. Főleg a kolbászos, szalonnás és tojáspor-rántottás tálaknál volt sorban állás (a szállóvendégek többsége angol volt), mi jóval szabadabban válogathattunk a barnakenyerek, heringek, isteni joghurtok, gyümölcsök és biomüzlik között.
Reggeli után körbejártuk a jéglakosztályokat, ilyenkor ugyanis már szabad a bejárás. Mindegyik lakosztály más jégszobrász keze alól kerül ki, egyedi koncepcióval és jégszobrokkal. Az egyik alaptémája például valami zord hegyi madárfészek volt, csipkézett hegyormokat idéző jégoszlopokkal, óriási tojással, és az ágy fejénél két hatalmas karmos lábbal (griffmadár?). Egy másikban íves vonalak domináltak, az ágy egy kör alakú pódiumon kapott helyet, az ágytámla pedig egy szirmos virágot (napot?) formázott. A téli sportok kedvelőinek tudnám ajánlani azt a lakosztályt, amibe egy kis spirál alakú jégcsúszdát is beleépítettek – mi is mentünk rajta néhány kört. A jégszobrok között volt fluoreszkáló szemű sárkányfej és medve is, de akadt madonnaszerű nőalak és láng(jég)nyelvekkel körülvett szent ember is.
Sokak szemében őrültségnek tűnhet, hogy vannak, akik képesek egy vagyont kifizetni egy jéghideg szállodai szobáért, ahová csak aludni térnek meg, és megkönnyebbülten hagyják maguk mögött. Mégis, egy pillanatra sem bántuk meg. Egy olyan egyedi élménnyel lettünk gazdagabbak, amire jó lesz majd – szigorúan egy kandalló lobogó tüze, de minimum egy radiátor mellett – öregkorunkban visszaemlékezni.
A következő programot szívrepesve vártuk, tulajdonképpen ezért voltunk itt, Svédországban.
A recepciónál leadtuk a bőröndjeinket és kikölcsönöztünk két bumfordi, bélelt kezeslábast, meg két hócsizmát. Kiléptünk a szabadba. Mínusz 22 fok, napsütés. Az Icehotelt magunk mögött hagyva a befagyott Torne folyó partján megpillantottuk Őket. Már vártak ránk. Tizennégy kutya feküdt engedelmesen a hóban egy keskeny szán elé párosával befogva. Ahogy közeledtünk feléjük, kezdtek megélénkülni. Vezetőnk, a hórihorgas Stefan röviden bemutatta őket, a legidősebb kutya már tizenkét éves volt. Az átlag nyugdíjkorhatár nyolc év, de ez az eb (sajnos elfelejtettem a nevét) még mindig imád és tud húzni, így maradhatott a csapatban, ráadásul vezető beosztásban (első helyen). Néhányukat meg is simogattunk, majd felültünk Klárival egymás mögé a szánra. Ekkor már tapintható volt az izgalom, izegtek-mozogtak, nyüszögtek az ebek, a hámok nyikorogtak. Stefan felállt mögénk a bakra, és hajrá!
Egy rövid ideig a parton haladtunk, majd átvágtunk a befagyott folyón, magunk mögött hagyva az embereket, a falu házait, a civilizációt. Hamarosan egyedül voltunk a vadonban. Az elején még erőteljes fingfelhő áradt felénk a kutyák felől, majd menet közben sorban könnyítettek magukon (ez teljesen normális elindulás után). Ahhoz képest, hogy Szurtos mennyit készülődik egy kakiláshoz, ezek a kutyák futás közben simán elintézték a dolgot. A salakanyagok kieresztése után egyenletesebbé vált a tempó és tisztábbá a levegő. Erdei ösvényeken suhantunk időtlenül, álomszerűen. A tizennégy kutya a közös cél érdekében egyetlen, harmonikusan mozgó organizmussá lett, ami Stefan különböző hangjelzéseinek megfelelően lódította a szánt a helyes irányba. Az erdő kezdett ritkulni és nemsokára kiértünk egy hatalmas hómezőre. Egy befagyott tó volt. A tó partján faházak lestek ki a fák közül, itt álltunk meg ebédelni. Először természetesen a kutyák kaptak enni, majd Stefan odabent nekilátott, hogy elkészítse a mi ebédünknek is. Mi addig tovább ismerkedtünk a kutyákkal. Valahogy uniformizált huskykat vártunk, de a mi csapatunk keverék kutyák meglehetősen tarkabarka társasága volt. Később megtudtuk, hogy ezek a kutyák évszázados és tudatos keresztezés eredményei, melynek során igyekeztek a különböző északi (husky, svéd hound) és vadász (pointer, szetter, retriever) fajták legelőnyösebb tulajdonságait összegyúrni. Egyiküknek sem volt hatalmas bundája, a husky ősökre csak a valószerűtlenül kék szemek emlékeztettek. Ha az utcán szembejönnének velünk, teljesen mezei labrador vagy szetter keveréknek vélnénk őket, pedig ezek a kutyák háromszoros svéd bajnokok! Stefan ugyanis rendszeresen versenyez velük, normálisan esetben most is valami versenyen lenne, vagy arra készülne, nem turistákat fuvarozna. Tavaly nyáron azonban a pénzügyi válság következtében elvesztette nyári állását (asztalosként dolgozott), így kénytelen télen is pénzt keresni.
Visszamentünk melegedni a faházba, ami sokkal nagyobb volt, mint amilyennek kívülről látszott. Amerikai konyha, hatalmas ebédlő és öt kisebb hálószoba – itt szoktak megszállni a többnapos kutyaszános túrákon (a kutyák odakint, egyszemélyes kennelekben alszanak). Az ebéd meglepően finom volt, erdeigomba-krémleves és rénszarvaspörkölt zöldségekkel, hozzá édeskés „sarki” kenyeret ettünk. Közben jót mulattunk a zacskó feliratán: Polarkaka. Nagyon ízlett ez a Polarkaka, meg is kaptuk a maradék kenyeret. Stefan látszólag nagyon a szívébe zárt minket, talán azért, mert elmondása szerint mi mások voltunk, mint az átlagosan egy mázsát nyomó orosz turisták, akik több üveg vodkát megisznak egy ilyen út alatt és egy értelmes szót nem lehet velük váltani. Mi is a szívünkbe zártuk őt, amikor elmondta, hogy nála a szánhúzó kutyák állása igen kedvező nyugdíjcsomaggal jár, tisztességben megöregedett kutyái vele élnek a házában. Megtudtuk azt is, hogy éppen válik német feleségétől (Stefan is félig német), leginkább azért, mert Stefan minden pénzüket a kutyákba ölte. Nem mintha az asszony nem szeretné a kutyákat, ő maga is versenyzik, de talán egy kicsit kevésbé fanatikus, mint férje ura. Honlapjukon (www.arctic-husky.com) mindenesetre még felhőtlennek látszik a kapcsolat.
Amikor kiléptünk a faházból, megint nagyon nagy lett az izgatottság. Végre megint lehet húzni! A nap még ragyogóbban sütött és ha lehet, még hidegebb volt. Suhantunk a befagyott tavon, kutyaszagban és téli erdő illatban, távol a világ zajától – egészen eksztatikus érzés volt. Kanyargó erdei út következett, Stefannak nagyon kellett figyelnie az irányításra, egyszer így is belegabalyodtunk az egyik bokorba. Naplemente környékén érkeztünk a kutyák szálláshelyére, összesen 37 kilométer mentünk. Rengeteg kutya lakott itt, többségük a telep norvég tulajdonosához tartozott. Stefan csak ideiglenes bedolgozó volt itt, amúgy jó 700 kilométerre innen, Lindelnben lakik. Így az ő kutyái ott aludtak, ahol ideutaztak: egy speciális kennel-trélerben. Segítettem a hámok leszerelésében, Stefan nagyon meg volt velem, mint segéddel, elégedve. Annyira jól éreztük magunkat a túrán, hogy estére leszerveztünk még egy szánozást, ezúttal az Icehotel 60 %-os sarca nélkül – ennyit tesznek rá ugyanis minden, általuk szervezett túrára. Volt ugyan két ingyenjegyünk az Abisko Skystationre, de oda eltaxizni és vissza lett volna annyi, mint ez a túra. És ráadásul kutyák sem lettek volna.
Megbeszéltünk egy találkát este 7-re, majd Stefan visszavitt minket az Icehotelbe. Nem maradtunk itt tovább, a hideg szobából egy éjszaka is elég volt, a meleg szobák viszont aránytalanul drágák voltak, így még otthonról Kirunában foglaltunk szobát a hátralevő két éjszakára. Hívtunk egy taxit a recepciótól és húsz perc múlva begördültünk a Scandic Ferrum szálloda elé.
A Scandic szállodalánc az összes skandináv országban képviselteti magát. Nagyon megnyerő szálloda volt, tágas előtérrel és fokozott környezettudatossággal: lépten-nyomon szelektív hulladékgyűjtőket láttunk és a szobához adott kártya sem műanyagból, hanem farostlemezből készült. Ráadásul ötödik emeleti szobánknak pazar kilátása volt: néhány ház és a vasútállomás, majd az esti homályba vesző, végtelen hómező (ami egyébként egy befagyott tó volt, a Luossajärvi) látványa tárult a szemünk elé. A horizontot a világ egyik legnagyobb vasércbányájának űrállomásra emlékeztetető, pislákoló fényei zárták le. Talán nem hangzik túl csábítónak, ha az ember ablaka egy bányára néz, de Kiruna nyugodtan pályázhatna a világ legszebb bányavárosa címért. A kiadós reggeli és ebéd miatt nem voltunk túl éhesek, így inkább Polarkakát rágcsáltunk a szobában, sós kaviárkrémmel. Szállodánk a parányi városközpontban volt, így nem kellett sokat sétálnom a Kiruna Guidetour utazási irodáig, hogy másnapi hómobilos túránkat lefoglaljam. A bolt viszont már nem volt nyitva, így egy benzinkúthoz tértem be vásárolni. Három fiatal srác is ott nézelődött, és soha nem találtam volna ki magamtól, hogy mit vásároltak ezen a fagyos szombat estén: jégkrémet. Legalább nem fog megolvadni, mire hazaérnek.
Stefan kicsit késett, mert útközben megállították a rendőrök. Meg is szondáztatták, pedig életében nem ivott egy kortyot sem – egyre kevésbé tűnt tipikus svédnek. Visszamentünk a délután megismert telephelyre és a készletekből megpróbáltunk rettenetesen beöltözni. Mínusz 29 fokot mutatott a hőmérő, amikor kiléptünk a házból, és Stefannal nekiláttunk felszerelni a hámokat a kutyákra (időközben tiszteletbeli segéddé léptem elő). Klári közben egyszerre négy kutyát simogatott, mind az ölébe akartak bújni. Megható jelenet volt.
Ismerős koreográfia következett: izgatottság, nyüszögés, elindulás, szelek távoznak, salakanyag távozik. Nagyon hideg volt. Csak a szemünk látszott ki, de a szempilláink is kezdtek lefagyni. Ha a menetszél hűtését is hozzáadjuk a hőmérséklethez, hőérzetileg kb. mínusz 45 – 50 foknál jártunk. Tiszta csillagos éjszaka volt, majdnem teliholddal. Amikor kiértünk az erdőből a délután megismert befagyott tóra, még hidegebb lett. Egyszer csak Stefan megállította a szánt és az égboltra mutatott. Egy zöldes fátyol vibrált halványan a horizonton. Mély csendben ültünk egy kutyaszánon, a befagyott tó közepén a téli vadonban, a Hold, a csillagok és az Északi Fény társaságában. Vannak élmények, melyeket nem lehet megfizetni. És szavakba önteni sem.
Ezúttal egy kisebb faházban álltunk meg melegedni, Stefan teát főzött és szendvicseket készített polarkakából. Elmesélte, hogy majd’ négy évig élt egy hasonló faházban, elektromosság és folyóvíz nélkül; a ház melletti kennelekben ötvenkét kutya várta a napi gondoskodást. A vizet a közeli tóból hordta, amihez télen először léket kellett vágnia. Mindezt Svédország egyik leghidegebb részén, ahol télen a mínusz 40 – 50 fok a standard. Igazi sarki remete. Visszafelé a kanyargós ösvényen egyszer majdnem felborultunk, már vészesen ágaskodott a szán, de utolsó pillanatban együttes erővel korrigáltunk (jól meg is lettünk dicsérve). Hamar elszállt az esti 27 kilométer, egyszer csak megint ott voltunk a kiindulópontnál. Együtt leszereltük a kutyákat, és megszabadultunk az eszkimó felszerelésektől. Stefan igen gáláns borravalót kapott, de megérdemli. Jó ember és nagyon szereti a kutyáit, az embereket már kevésbé – kicsit hasonlítunk egymásra. Visszavitt még a szállodához, ahol az egyik étterem (ami egyben a város egyetlen éjszakai klubjaként is üzemel) bejárata előtt éppen alacsony, testes lányok (remeténk leírása szerint „built for storm”) dohányoztak – ujjatlan topban! Mintha egy szép álomból ébredtünk volna a rideg valóságra. Elbúcsúztunk Stefantól, a valamikori viszontlátás reményében.
Sokfelé jártunk, sokat láttunk, sok mindent étéltünk már eddigi életünkben. Ezek közül semmi nem fogható a kutyaszánozás élményéhez.


Február 21. Vasárnap Kiruna

Szarvasles és lovasszán

Reggel szólt a telefon a szobánkban, az aznapra lefoglalt túránk vezetője hívott, hogy lemondja a hegyi hómobilos túrát, mert túl hideg van. A hegyekben, ahol túráztunk volna, mínusz 39 fokot mértek! Tehát itt is van olyan, hogy túl hideg van valamihez. Eddig ezt nehéz volt elhinni...
A reggeli minden várakozásunkat felülmúlta. Nem csak a magok, gyümölcsök, joghurtok, teljes kiőrlésű kenyerek, sajtok és heringek széles választéka bűvölt el, hanem az is, hogy ezeknek többsége a címke szerint ellenőrzött biogazdaságból származott, ráadásul sok vegán alternatívát is kínáltak. Egyre jobban tetszett ez a szálloda.
A Kiruna Guidetour-nál felajánlották, hogy a város környékén tehetünk egy rövidebb hómobilos túrát, de ezt visszautasítottuk. Amúgy is csak azért fizettünk be erre a túrára, mert rénszarvasokat, illetve jávorszarvasokat szerettünk volna látni, a hómobil csupán mellékszál volt. Minibuszos vadlesre nem volt elérhető idegenvezetőjük, így még az is felmerült, hogy a szénbánya mélyébe kalauzoló túrához csatlakozunk. Nem mintha kedvünk lett volna a föld alá menni, amikor ilyen gyönyörű tájak vesznek körbe. Az utazási iroda alkalmazottja (Katja) látta rajtunk, hogy mennyire szeretnénk vadlesre menni, így vad telefonálgatásba kezdett, és végül sikerült egy idegenvezetőt előteremtenie 11 órára. Addig mi elmentünk megnézni a város fő-, pontosabban egyetlen látnivalóját. Az 1912-ben, fából épült neogótikus templom az ország egyik legnagyobb faépülete, és többször is Svédország legimpozánsabb templomának választották. A vörös palatetők szélén aranyozott szentszobrok dacoltak a zord időjárással. A templomban két pap diskurált a hatalmas fagerendák és a meglepően méretes orgona árnyékában. A Sárkányölő Szent György szobra által vigyázott Art Nouveau oltár festményén az úri áldás sugarai egy mező közepén élő facsoportot ragyognak be, stílusos ábrázolás egy fából készült templomban. Érdekes volt belegondolni, hogyan fogják ezt a templomot néhány kilométerrel odébb helyezni. Kiruna városa ugyanis nemsokára költözik, néhány kilométerrel odébb. A jelentősebb épületeket (így a templomot és a városházát) darabokra bontják és az új helyszínen ismét felépítik, míg a mezei házakat egyszerűen ledózerolják és újakat építenek helyettük. És hogy miért e grandiózus vállalkozás? Egyetlen ok: vasérc. A város alatt pihen a világ feltehetőleg legnagyobb, kiaknázatlan vasérclelőhelye.
Egészségtől kicsattanó idegenvezető helyett egy összetört ember várt minket az utazási irodában. És ezt szó szerint kell érteni, még éppen hogy csak lábadozott súlyos autóbalesetéből, két bottal is alig járt. Becsültük, hogy kikelt miattunk vasárnap reggel az ágyból, de egy kicsit aggódva ültünk be mellé a minibuszba. Az sem volt megnyugtató, hogy előző autóbaleseteiről és összetört autóiról kezdett beszélni. Aggodalmunk azonban hamar elszállt, ahogy elhagytuk a várost és szemünket az út menti havas tájra meresztettük.
A svédeknek biztosan mókás, hogy emberek pénzt adnak ki azért, hogy rénszarvast, illetve jávorszarvast lássanak, nekik ezek az állatok teljesen hétköznapiak és főleg a közlekedési veszélyforrást látják bennük. A rénszarvasok csak az ország északi részén élnek, és a látszat ellenére kivétel nélkül domesztikáltak. A számik évente kétszer - ősszel és tavasszal – összeterelik őket népszámlálás és megtizedelés céljából, egyébként szabadon bóklásznak. Több, min 200 ezren vannak, így nem is csoda, hogy őket pillantottuk meg először. Sokkal kisebbek voltak, mint számítottuk, és békésen rágták a hó alatt található zuzmókat. A jávorszarvasok az egész ország területén előfordulnak és jóval nagyobbak a rénszarvasnál, akár két méteresre és hétszáz kilósra is megnőhetnek. Ők már jóval félénkebbek, de azért láttunk vagy nyolcat a három órás túra alatt, többek között egy anyát a borjával. Izmos hátsó fertályuk és lószerű pofájuk van, az általunk látott példányok vagy rágtak valamit vagy előlünk menekültek. Utunk során elmentünk abba a zsákfaluba is, ahonnan hómobilozni indultunk volna. A néhány házikót teljesen körbeölelték a fenséges, havas hegycsúcsok. Nagyon apró pontnak éreztük magunkat.
Délutánra már nem jutott program, de nem is volt baj, jól esett az ejtőzés az előző napok feszített tempója után. Felmentünk a szálló legfelső emeletére szaunázni (szauna kilátással!, ugyanúgy a hómezőkre és a bányára nézett, mint a szobánk), majd délelőtti idegenvezetőnk ajánlására elmentünk a Laguna étterembe. Érdekes hely volt ez, csupa helyivel és arab pincérekkel. Érezhető volt, hogy letértünk a turistaösvényről, elég rosszul beszéltek angolul és a vendégek is jól megbámultak minket. Az előző napok elegáns éttermeinek adagjaiból kiindulva két fogást rendeltünk fejenként, de egy is bőven elég lett volna. Az előételként hirdetett saláta bőségesebb volt, mint az Icehotel-ben a két fogás együttvéve. Ráadásul a halak mellé nyelvi nehézségekből kifolyólag véletlenül reszelt sajttal felturbózott burgonyát és sült krumplit kértünk, így aztán pukkadásig megtelve távoztunk.
Az esti program méltó búcsú volt Svédországtól. Egy fiatal lány jött értünk este a szállodába egy Volkswagen Touareg-gel, és felvettünk még két ausztrál lányt. Törékeny külsejű vezetőnkről kiderült, hogy civilben hegesztőként dolgozik a bányában – tiszta Flashdance. Egy kis falu volt úticélunk, ahol már várt bennünket egy másik lány, és nem utolsósorban Löbbe, a szán elé befogott óriási ló. Elhelyezkedtünk a szánon, birka- és rénszarvasbőrökbe burkolóztunk, majd nekilódultunk. Csilingelve suhantunk mézeskalács házikók között, és azon sem lepődtünk volna meg, ha a maga Mikulás előz meg minket rénszarvasszánjával. Tiszta karácsonyi hangulat volt. Klári kicsi kora óta, amióta először olvasta Fekete István: Hajnal Badányban című regényét, erről az élményről álmodozott. Mielőtt a Torne folyó jegére rámerészkedtünk volna, vezetőink megnyugtattak minket a jég vastagságát illetően, ők télen kocsival járnak át a folyó túloldalán fekvő Jukkasjärvi-ba vásárolni. A rövid túra után megmutatták az istállót is, ahol Löbbe harmadmagával lakott. Kaptunk forró limonádét és önkéntes alapon lehetett lovat csutakolni. Ebben különösen Klári jeleskedett, Löbbét súrolta fényesre.

Hamar elröpült ez a pár nap a tél birodalmában és rájöttünk, hogy az európai tél nem csak síelésről és a nyárról való álmodozásról szólhat. Ráadásul teljesen egyedi élményekkel lettünk gazdagabbak. Az út után álmunkban még sokáig kutyaszánon suhantunk, végtelen hómezőkön át. Vagy az egész út csak egy álom lett volna?


www.hatizsak.com
Értékeld az élménybeszámolót!
7 (2 szavazat)
Lépj be az értékeléshez!
Hozzászólások:

Még senki sem szólt hozzá a témához!

Ahhoz, hogy hozzászólhass válaszd a belépést vagy regisztrálj, ha még nem vagy tagjanik közt!

Az élménybeszámolóhoz tartozó

album

Ajánljuk

még figyelmedbe

Magyar  Română  Slovenčina