Turku – Finnesedésünk napjai

Finnország Turku

Ott-tartózkodás ideje: 2010. márc. 30.  - 2010. ápr. 03. (4 nap)

6 hozzászólás I 5 264 látogató olvasta. Rögzítve: 2010. ápr. 06. küldd el ismerősödnek
Oszd meg ezt az oldalt!
avatar annakarenyina Beszámolója

Cimkék: Finn  Finnország  Hajó  Kikötő  Turku 

Azért írom le ennek az utazásnak a történetét, mert megkértek rá, hogy számoljak be az ott történt eseményekről, ha hazajöttem. Hogy mennyire volt ez tényleges érdeklődés, vagy csak szokott udvariassági formula? Nem tudom. Aki izgalmakra és feszültségre vágyik, bele se kezdjen, a nyugalom és apró örömök barátait viszont talán érdekelni fogja.

1. day (2010.03.30.) – The arrival, küzdelem a csomagokkal

Indulás 7.45-kor, csipás szemek, kapkodás és a csomagolásnak nevezett muszáj befejezése. És egyben elkezdése. Nincs, aki kivigyen a reptérre, ezért a tömegekkel együtt kell közlekednünk. A helyzet nem annyira rossz, a Héven üldögélve merengtünk, az ablakból a kies magyar táj bámult vissza ránk. Negyed óra múlva, már a 166-os buszra vártunk, rá hárul a felelősség, hogy elvigyen minket a repülőhöz. Nem jön azonnal, ezt vaslogikával kikövetkeztetjük, mert az előző az orrunk előtt húzta el a csíkot. Csak álltunk a megállóban és a magunkon cipelt ötven réteg ruha alatt szaunázunk. A gépre csak kézipoggyászt viszünk, ezért saját magunkat is ki kellett nevezni bőröndöknek. Semmi vész, kint úgyis hideg lesz.

Ahogy így aszalódtunk két pulcsiban és télikabátban az időközben beköszöntött tavaszban, szert tettünk egy váratlan ismeretségre. A megálló mögötti fűben egy katicabogár legelészett békésen. A nyugalmának abban a pillanatban vetettünk véget, mikor megpillantottuk őt. Néhány perc nógatás után készségesen ráállt, hogy velünk jöjjön, beígértük neki, hogy megláthatja a Télapót és utazhat a rénszarvasai hátán. A buszunk kevéssel a barátság vérszerződéssé alakulása után megérkezett és felszálltunk mindhárman.
Aztán végül mégis elálltunk a közös utazástól, a buszon tanúsított kritikán aluli viselkedése miatt kénytelenek voltunk a katicától megválni. Az állandó mászáskényszere percek alatt teljesen kiborított minket. Bosszúból az egyik megállónál kitettük a szűrét.

Egy óra múlva érkeztünk meg a reptérre, ahol meglepetten tapasztaltuk, hogy a kézicsomag fogalmát kissé eltérően értelmezik tőlünk. Az általunk hozott női kézitáska a maga 6 és fél kilójával nekünk egy átlagos retikülnek számított, a check in hölgy azonban orvul bőröndnek titulálta. Némi csomagátrendeződés után és a szokásos zaklatás után felszálltunk a gépre, ami hazatérő finnekkel van tele. Néhány magyar szó próbált csak segélykérően kitüremkedni a finn kavalkádból. Nem sok sikerrel. Alig több mint két óra múlva leszálltunk Turkuban, ott egy kies szocreál barakkhoz vezettek mindenkit, amit a helyiek Terminálnak 2-nek neveznek. Kisétáltunk a városba tartó buszhoz, útközben egy pimasz varjú károgására lettünk figyelmesek:
- Kár, kár, hogy megjöttek a magyarok.
- Pofád befogod, jöttünk fellendíteni az ideges forgalmat!

Mindössze 20 perc alatt bejutottunk a belvárosba. Először megétkeztünk egy Hesburgerben, ami a helyi McDonald’s, csak itt sokkal finomabb a kaja. Utána betértünk a vásárcsarnokba. Olyan, mint a Fővám téri Pesten, csak sokkal kisebb. Vettünk helyi kenyeret, szalámit és sajtot, hogy legyen vacsoránk. A kenyér az mindenre hasonlított, csak éppen kenyérre nem.
Kerek és lapos, a közepén lyuk és ráadásként majdnem fekete.

Amint végeztünk felszálltunk arra a buszra, ami végre a szállásunk felé vitt bennünket.
Egy ideig a városban tekergett, majd lekanyarodott a félszigetre. A házakat felváltotta a fenyőerdő, néhol felrémlett néhány öreg faborítású ház kontúrja. A buszvezető segítőkészen jelzett, hogy hol kell leszállnunk. Az út egyik oldalán havas pusztaság, a másikon a fenyves. A fák között egy keskeny, behavazott bekötő út vezetett a szálásunkhoz, ami a keresztségben Villa Rauhala nevet kapott. Pár száz méter gyaloglás után elértük a házakat. Három épület állt meghitten a feltornyozott hókupacok között. A város halk moraját már messze magunk mögött hagytuk, csak a csend keringett mindenfelé, amit csak a madarak rikoltozásai törtek meg ritkásan. A tél még erősen tartotta magát, mindenfelé hó és jég, de már olvadt. A házakat az itt szokásos fa borította, a tulajdonos, Marjukka lesietett az emeletről, melegen üdvözölt és megmutatta a szállásunk. Odaadta a kulcsokat és magunkra hagyott. Egy mindennel felszerelt, skandináv célszerűséggel és ízléssel berendezett szoba és egy fürdőszoba tartozott hozzá. Kellemes meglepetésként ért, hogy a fürdőszobából egy szauna nyílt. Saját privát gőzölgő. Az utazás kimerített, hamar elaludtunk.

Megállapítások:
- a sötétség korántsem a várt pillanatban következik be, fél kilenckor még vígan lehet látni csúfat és szépet egyaránt
- a busz nem olcsó, egy jegy 2,50 EUR, ami a drágának gondolt pesti 320 Ft-os jegyár duplája. Hja, minden viszonyítás kérdése.
Felfedezett hasonlóságok:
- Van hó, de ez különbség is, mert itt nagy hó van
- a beszédjük hangzása
- ha egyetértenek, azt mondják, jó, jó
- a rendszám az autókon 3 betű, 3 szám
Meglepő:
- mindenki beszél angolul. De nem kicsit, jól!
- minden utcának női nevet adtak, valami katu volt a névadó
Nyelvtanulás (hasznos szavak):
- Köszönöm – Kiitos
- Jo - Jó
- Ezen kívül bármilyen, a tudatunk mélyén rejtőző angol szó

2. day (2010.03.31.) – Ismerkedés a várossal és a lábainkkal

Csodálatos reggel fogadott minket. A nap az ébredésünkkel egy időben előbújt a felhőtakarók mögül, a csillogó havas táj megnyugtatóan ölelte körbe a sűrűn meredező fenyőfákat. Mi pedig átmeneti otthonunk meghitt csendjébe temetkezve bámultunk ki az ablakon, reménykedve néztük a felhők buja paplanjából éppen nyújtózkodó halványsárga napot. Ha lehet kérni, ne essen. A madarak csivitelésén kívül csak a saját neszezésünk zaja vegyült a tökéletes nyugalomba.
Kedvesem törte meg a csendet: - Na, milyen helyre hoztalak?
Nem válaszoltam, de magamban kénytelen voltam igazat adni neki. Nem rossz, határozottan nem rossz. Ez szabad fordításban annyit jelentett, hogy elég jó helyre.

Az előző napi utazás erőtlenséget hagyott maga után, nehezen készülődtünk össze. Elhatároztuk, hogy minden nap be fogunk sétálni a városba, mert a kondíciónk romokban, ez meg segít visszanyerni a talán soha nem létező izomzatunkat. A ránk váró másfél órás gyaloglás előtt próbáltuk fölszívni magunkat, amennyire lehet. Egy gyors reggeli után valahogy mégis elindultunk. Turku felderítése megkezdődött. A másfél órából végül kettő lett, mert a térképünk pont azt a részt nem tartalmazta, amelyiknek a centrumba vezető utat kellett volna felfednie előttünk. De a szerencse egy kedves finn öregúr képében segítségünkre sietett, amint észrevette a tanakodásunkat, előzékenyen útba igazított. Útmutatása alapján kiderült, hogy már fél órája rossz irányba megyünk. De azt legalább nagyon határozottan tesszük.

A hosszú séta alatt szembesültünk, hogy nincs vizünk. A szánkban vattacsomók képződtek, a szomjhalál szorításában egy új cél született. Azonnal keresni kell egy boltot. Negyed órás keresgélés után rá is találtunk egyre. A szomjúság mellett, az éhség is elkezdett gyötörni minket. Tisztán látszott, nem való nekünk a sok mozgás. Egyrészt fárasztó, másrészt drága. Első felindulásunkban ugyanis egy fél disznót akartunk venni. Ennyire taksáltuk ugyanis a hirtelen feltámadt éhségérzetünk csillapítására elegendő mennyiségét. Már persze, ha az egyikünk nem eszik. Végül szerényen beértük csokoládéval, háromféle innivalóval, került a kosárba még helyi barna zsömle és szalámi, ezenkívül narancs és alma is. Ennek nagy részét a közelben található St Michael’s templommal szemben lévő park egy padján azonnal elpusztítottuk. A templom egekig magasodó, kecses tornyával tűnt ki a környező épületek közül. Nem mentünk be, csak körbejártuk és kívülről csodáltuk a pompás arányokat.

Tovább indultunk a Kauppatori felé (piactér) és betértünk a vásárcsarnokba ismét. Erre azért volt szükség, mert egyrészt a hideg átjárta tagjainkat, másrészt a falás elálmosított. Melegben akartunk kávézni. A csarnok belsejében működik a helyi menő kávézó, ami egy vasúti kocsi belsejének van kialakítva. Asham a neve, a helyi guide azt írja róla, hogy 1928 óta Turkisztán és egy Finnország egyik kedvenc kávézója, igaz nem csak ez, hanem úgy általában, mert van belőle néhány. Elüldögéltünk vagy másfél órát, senki nem siettetett. A kávétól egy cseppet sem lettem éberebb, igaz nem is én ittam. Elindultunk a katedrális felé. Masszív kőépület, majdnem vár. Belül kevés dísz, gótikus boltívek fogadtak minket és egy csónak. A hajózás mindenütt jelen van, életük része, az áhítat közben sem feledkeznek meg róla az itteniek. Csak most nem a jó szelekért, hanem sok konténerért imádkoznak.

Fél órát emésztett fel a nézelődés, majd továbbindultunk. Utunk a könyvtár mellett vezetett el. Az egész olyan, mint egy épület makett, az utcafront üvegfala csak az időjárás viszontagságaitól óvja a tudásra szomjazókat, egyébiránt minden átlátszó és nyitott. Következő úti célunk a Forum Marine, a Tengerészeti Múzeum.
Szóra sem érdemes harminc perc alatt odaértünk, de előtte elhaladunk a World Trade Center ikertornya előtt. Ki is mondta, hogy ezt terrortámadás érte?
A hajózási múzeum nagyszerű, annak is, aki nem hajóbolond. Tele van csodálatos relikviákkal a hajózás történetéből, ki vannak állítva valódi múlt századi lakkozott fajachtok és még ezernyi csoda. Ha nyáron jöttünk volna, még hajózni is elvittek volna az Aurujoka folyón. A parton egy valódi háromárbocos vitorlás iskolahajó pompázik. Tökéletes állapotban. Nem sokkal messzebb tőle, pedig két másik, láthatóan sokkal öregebb vitorlás piheni ki az egész évi fáradalmait. Van még itt egy nem rég nyugdíjazott rakétás korvett is, meg egy aktív rakétás fregatt. El lehetne itt nézelődni napokat, de sajnos elérkezett a záróra. A most látott élményeken merengve kikullogunk az épületből és a szállásunk felé indulunk.

Mielőtt hazamegyünk, be kell vásárolni! Ezt most már az életben maradás kényszere mondatta velünk. A tapasztalás. Ugyanis arra a távoli kontinensre, ahol a szállásunk található, még nem érkezett meg a civilizáció. Se bolt, se kocsma. Keresgélés kezdődött, az álcázó festéssel elrejtett élelmiszerüzletet így is csak egy bennszülött útmutatása alapján találtuk meg. Fittyet hányva az ókori mondás bölcsességére, miszerint éhesen ne vásárolj, hirtelen felindulásból vettünk szalámit, virslit, kenyeret, paprika konzervet – a frissre vagyonok mentek volna el – két darab citromot a teához, kínai levest a csontig hatoló téli esték hidege ellen, meg chilis golyót édesség gyanánt. Ezenkívül tejet és sört.

A nap estére kisütött, azonban a város és környéke félóránként elhajított egy fokot a melegéből. Nekünk ennek ellenére melegünk volt. Mentünk hazafelé. Először beszélgetve, a frissen szerzett tapasztalatokat megosztva egymással, majd némán és elcsigázottan.
Szomorúan állapítottuk meg, hogy a helyi finn erők állandóan sportolnak. Nem számít, hogy hetven éves öregember, vagy tizenéves csitri, mindig kocogó, bicikliző, vagy nordic walkingoló emberek keresztezték az utunkat. Ez az itt tartózkodásunk alatt fikarcnyit sem változott. Ha úgy, hát legyen úgy. Igazodnunk kell a helyi szokásokhoz, csak gyalog fogunk közlekedni. Elhatározásunk végleges és teljesen szánalomra méltó volt. A fizikai állapotunkhoz képest persze.

Ettől eltekintve a hazafelé vezető út a továbbiakban vidáman telt el. A bevásárlótáska súlyától némiképp megnyúlt a kezem és mindkettőnk lába rövidebb lett 10 centivel. Az edzettséget nem adják ingyen. Viszont a bennünk ébredő érzések alapján egyértelműen megállapítottuk, hogy van lábunk. Igaz, egyre rövidebb. Csak az út nem akart rövidülni, a hőmérséklet nulla fok körülire süllyedt, ennek ellenére kimelegedtünk, de ez csak a kisebbik nehézség volt, amivel szembe kellett néznünk.
- Asszem fel fog hólyagosodni a hónaljkutyám – közöltem a nyugtalanító tényt, ő meg hozzátette: - Te leszel az első, akivel ilyesmi történik. – majd még őszinte érdeklődést színlelve megkérdezte: - Hogy csináltad?
- Lóbáltam a kezem. – válaszoltam egykedvűen, miközben próbáltam kevésbé lóbálni.
Négyszáz óra múlva valahogy hazaértünk. A friss levegőben a helyi időszámítás megnyúlt egy kicsit.

Megérkezés után az először arra gondoltunk, hogy tömeges harakirit fogunk elkövetni. Mind a ketten. A testünknek nevezett piszkos rongydarab amúgy sem jó már semmire. Végül ezt mégis elvetettük, mert annyi erőnk már nem maradt, hogy ezt végre is hajtsuk. Helyette inkább a vacsorázás mellett döntöttünk. Összedobtuk a tányérokra az ételt, én már ekkor éreztem, hogy az ülés olyan próbatétel elé fog állítani, amit jelen állapotomban nem tudnék elviselni. A fekve evés látszott az egyetlen járható útnak. Levetettem magam az ágyra. Az meg egy határozott reccsenéssel ledobott magáról.
Kitört az egyik lába.
- Anyád. – vágtam a fejéhez. Pont most kell ennek is szabotálnia az esti pihenésemet! Annyit azért csendben megjegyeztem a kedvesemnek, hogy ezek után talán ő aludhatna rajta. Ebbe nem egyezett bele, ezért intézkednem kellett. Átvonszoltam a testem és elmagyaráztam Marjukkának, hogy the legs of bed have broken és hogy neki help me, lehetőleg now. A kiejtésem nem lehetett valami fényes, mert először csak állt bambán rám meredve, majd lassan csak eljutott a tudatáig, hogy mit is akarok tőle. Mosolygósan közölte, hogy a férje még nincs itt, így várni kell egy little time-ot. Szomorúan vettem tudomásul a hallottakat, visszabaktattam a sebesült ágyhoz és elkezdtük várakozással tölteni a kicsi időt.

Nem sokáig kellett ezt csinálnunk, mert kopogás hallatszott, majd belépett a szobába egy finn medve. A férj volt az. Egykilencven magas és 110 kilós tagbaszakadt férfiként nem sokat teketóriázott. Megvizsgálta az ágyat, megpróbálta mesterséges lélegeztetéssel életre kelteni, miután ez nem sikerült, felkapta és kivitte a szobából. Fél perc sem telt bele, hozott egy másikat. Megköszöntük, elment, mi meg folytattuk tovább a túlélésért vívott harcunkat. A kedvesem elment szaunázni én meg lefeküdtem és elájultam. A testemről álmodtam, megszabadultam tőle, az összes beléköltözött fájdalommal együtt.

Megállapítások:

1. megállapítás
- a Finnek edzettek
- a Finnek rohadt edzettek
- a rohadt Finnek állandóan edzenek
2. megállapítás
- a magyarok egyáltalán nem edzettek
3. megállapítás
- van lábunk és most azt gondoljuk, hogy további embereknek is lehetséges, hogy van olyanjuk
4. megállapítás
- a boltok álcázással vannak ellátva, alig találtuk meg azokat, helyi hálózatot Siwának hívják, ez való a prosztó, csóró hungarikumnak. Bár láttunk Lidl-t is.

3. day (2010.04.01) – Újabb megpróbáltatások

Az ébredés nem is volt olyan szörnyű, ha azt nem számítjuk, hogy minden lépés folyton váltakozó mértékű izomfájdalommal járt. De nem száradtak le a lábaink, egyébként meg büszkeségtől dagadó mellel járkáltunk a szoba melegében. Igen, képesek vagyunk mindenre, az előző napi 20 kilométer gyaloglás, na, az nekünk a semmi kategóriája. Biztos az itteni levegő teszi ezt, segít asszimilálódni. Kidugtam a fejem az ablakon, a mellettünk elterülő teljesen fagyott öböl közepén egy lékhorgászt láttam üldögélni, nem messze tőle egy biciklis próbálta az utat lerövidíteni a jégen keresztül.

A reggeli készülődésünk – ami jobbára az ágyban heverészésben merült ki – ennek ellenére eltartott vagy két órán keresztül. Mikor megindultunk majdnem tíz óra volt. A fagy folyamatosan engedett szorításából, a bekötő úton apró csermelyek szaladgáltak kuszán, melyek az út melletti hókupacokból olvadtak engedetlen folyamokká. A nap előbújt, szokatlan meleget sugározva tette vidámmá és lucskossá a tájat.
Utunk először a várhoz vezetett, mire odaértünk a reggelinek már csak az emléke maradt meg bennünk. Ez inkább egy régi papneveldére hasonlított, négyszögletű zöld teteje egy csúcsban borult össze. Az egész épületet kívülről dísztelen, egyszerű mértani formák és kövekkel borított síkok határolták. Az ablakok elhelyezése néhol esetlegesen történt, építésénél láthatóan a célszerűség uralkodott, a kellem pedig csak másodhegedűsként kullogott utána, jókora távolságot tartva tőle.

A bejárathoz érve meg kellett állapítanunk, hogy kondíciónk tegnap óta egy fikarcnyit sem lett jobb, lihegve bámultuk a felénk magasodó homlokzatot.
Habozva, de végül mégis úgy döntöttünk, hogy behatolunk. Ez utóbb kiderült elég nagy hibának bizonyult. Miután leszurkoltuk fejenként 7 eurót, beléptünk az első terembe. Tök üres, fehér falak, berendezés sehol. Jó, ez biztos még csak a bemelegítés, de a következő ugyanennyire kongott a hiánytól. Tekervényes folyosókon és csigalépcsőkön, újabb és újabb termek következtek, egyikbe-másikba lézengett pár bútordarab, de egyik sem volt túl érdekes.
Hamar elegünk lett, kell a kultúra, de a harmincadik félig üres szoba után fogtuk magunkat és elhagytuk a vár területét. Az ajtóban még utánunk szólt az egyik teremőr néni, hogy a másik irányban is van még négymillió szoba. Futva menekültünk tovább.

Végre kiderült, hogy az a piros pettyes bogár miért akart velünk utazni. Sétánk alatt az egyik híd felett kifeszített molinón megpillantottuk a magyar katica édestestvérét. Valami esemény, olyan össznépi katicatalálkozó lesz nemsokára, ami ezekkel a bogarakkal bizonyára kapcsolatban lehet. De az is lehet, hogy nem, finnül volt kiírva és hiába a nyelvrokonság egy kukkot sem értettünk belőle. Mindegy, rendületlenül mentünk tovább.
Nem tehettünk meg nagy távolságot, a gyötrő éhség ismét utolért bennünket, betértünk csillapítani egy Hesburgerbe, ettünk is egy kimondhatatlan nevű barnazsemlés valamit. Állandóan ennünk kellett, ez elkezdett aggasztani minket. Én már nagyjából két kiló mínuszban jártam. Három hét itt tartózkodás után végelgyengülésben kimúlnék.
Mindegy, még éltem. Mentünk tovább.

Autót akartunk bérelni, megkerestük hát a hülye turisták felvilágosítását ellátó centrumot, ahol lekértük a helyi autókölcsönzők listáját és megkértük a segítőkész hölgyet karikázza be a lapon a legolcsóbbat közülük. Ezt készségesen megtette. El is hittük neki. Itt ez a természetes. Ha valamilyen információt kérsz a helyiektől, ők szinte kényszeresen törekednek arra, hogy helyes is legyen az és te elboldogulj vele. Tényleg akarnak segíteni és mindezt mosolyogva teszik. Mivel a kölcsönzőhöz útba esett a piac, ezért vettünk ott némi élelmet. Csak úgy a biztonság kedvéért. Pár perc múlva pedig már az autókölcsönző ajtajánál voltunk. Egy negyvenes fickó fogadott bennünket és segítőkészen elmagyarázta a teendőket, majd negyedóra türelmet kért, mert addigra intéződik el valami. Javasolta, hogy a várakozás alatt látogassuk meg a következő sarkon lévő kávéházat, mert szerinte Finnország legjobb kávéja fog ott várni bennünket.
Szót fogadtunk és igaza volt. Kezdett a bizalmunkba férkőzni, ezért a páromnak azt javasoltam, hogy mint a legkomolyabb finn ismerősünket kérdezzük meg, hogy melyik éttermet ajánlja. Támogatta a tervet, így mikor letelt a tizenöt perc visszasétáltunk és meginterjúvoltuk. Fogalma sem volt róla, szerintem érdeklődése csak az iroda százméteres körzetére terjedt ki. Már majdnem befejeződött a procedúra, amikor váratlanul elkérte a hitelkártyánkat. Alattomos lépés volt ez tőle, nem így ismertük meg. Néztünk rá hülyén és kijelentettük, hogy ilyen úri huncutságokkal mi nem rendelkezünk. Erre ő is kijelentette, hogy akkor a bérlés absolutely impossible. Erre mi alkudozni kezdtünk, hogy ott hagyjuk neki az útlevelünket, valamennyi pénzünket, esetleg a fél kezünket. Hajthatatlan maradt. A meghiúsult vidéki túránk miatt lógó orral távoztunk és visszavettük tőle a legkomolyabb finn ismerős státuszt. Meg sem érdemli.

Párom közben kitalálta, hogy múzeumba mennünk kell. Újabb csapás. Nem volt elég a reggeli vármúzeum. Mindegy. Ellenkeznem teljesen felesleges, bár néhány óvatos szóval azért ráutalok a várban tett látogatásunk totális kudarcára. Őt ez nem érdekli. Virágokkal borított prospektust lobogtat a kezében, eltökélt arccal vonszol végig az Art Museumig. Mivel nem nagyon figyeltem az indokaira, amik a kíváncsiságát ennyire felkorbácsolták, ezért meglepődve tapasztaltam, hogy ez egy képzőművészeti tárlat, ahol a vezérmotívum a virág és a természet. Szerencsére nincs túl sok kép, főképp helyi vagy egyéb Skandináv művészek alkotásai voltak kiállítva. A pontosan eltalált mérték fontos, ha megszámlálhatatlan kép vigyorog a pofádba, a végére már csak arra emlékszel, hogy fehérek voltak a falak. Itt pont kellő számban tették közszemlére a portékát. Elidőztünk némely tetsző, vagy túlságosan groteszk festmény előtt, némelyiket próbáltuk megfejteni, mit is akart kifejezni. Nem azokat persze, amelyik valamilyen csendéletet mutogatnak, hanem a szimbolista képeket vesszük ilyen szemmel górcső alá.

Az átélt megaláztatást vásárlásba akartuk fojtani. Kiderül, hogy ez elég balga ötlet volt részünkről. Egy óra shoppingolás után annyira untuk az egészet, hogy undorodva fordultunk ki a bevásárlóközpontból. Gyerünk kocsmázni! Ekkor már átvettem a kezdeményezést. Egy korábban kinézett helyre indultunk, ami három sarokra van a plázától.

Mallas Kukko volt a bejárat fölé írva, ami annyit tesz, hogy Malátakakas. Kicsit szabadabb fordításban: Ivóstarajos. Belépve kellemes meglepésként nyugtáztuk, hogy erre a helyre nem a plázacicák járnak, továbbá még ezt fokozandó éppen aznap ünnepelte fennállásának a tízéves évfordulóját, így a tulajok készítettek Paella-t, amivel minket is megvendégelnek. Cserébe a semmit kérték viszonzásul, meg azt hogy mulassunk velük ma. Ezt kérni sem kellett volna. A tulaj felesége pár perc üldögélés után odajött hozzánk és 5 perc levegővétel nélküli monológban elmesélte nekünk a mai programot, a hely rövid történetét, majd kérdezni kezdett. Mindent tudni akart, nagyon szimpatikus volt és láthatóan állandó pörgésben izzott. Bemutatkozott, Gittének hívták, úgy negyvenöt éves lehetett. Negyedórás csevegés után magunkra hagyott a remek sörökkel. Ittunk meggy- és almasört, világosat és barnát, közben Gitte félóránkét visszatért és beszélgetéseink alkalmával elmesélte a saját és az összes finn ember élettörténetét, egészen 1865-ig bezárólag. Annyira a szívembe lopta magát, hogy én meg azt mondtam neki, hogy az ő sörözője a legjobb az egész Turkui mindenségben. Behízelkedésemnek meglett az eredménye, mert rögtön kaptam két puszit és örömkönnyeivel küszködve meghívott minket egy italra.

A sarokban üldögélő zenészek közben egyre fokozták a hangulatot. A percek mámorosan rohangáltak körülöttünk, egyszóval nagyon jól éreztük magunkat. 10 óra tájban Gitte megkapta a legkomolyabb finn ismerősünk címet és ezt, azóta is birtokolja. Édes egy nő volt. Tizenegy felé szelíden figyelmeztetett a kedvesem, hogy még másfél órás kutyagolás vár ránk, továbbá arra is, hogy valószínű, hogy nem fog tudni a hátára venni. Kérdőn és állítása szerint bambán meresztettem rá a szemeim, miközben azt bizonygattam, hogy még alig ittam. Ez így is volt, ha az előzőleg lecsurgatott hat sört nem számítjuk. A figyelmeztetést tízpercenként megismételte, így a nemtudomhanyadik után kénytelen voltam elbúcsúzni a földkerekség legjobb sörözőjétől, meg a terem közepén álldogáló óriáskakastól is.

A hazavezető út rémes volt. Kedvesem versenytempót diktált én meg követtem. Ahogy tudtam. Ahogy az erdőhöz értünk elkezdett félni. Nem volt rá semmi oka, de ő mégis csinálta.
Magunk mögött tudva a félelem és reszketés erdejét bezuhantunk az ágyba.

Megállapítások:
- mindenki finnek néz, tiltakoznom kell
- kéne már egy hitelkártya, jó lehet akármire is

4. day – Héderezés

Az életben maradáshoz szükséges táplálék ára az egekben, ami arra késztetett bennünket, hogy elfogadjuk Marjukka reggeli-készítéses ajánlatát. Az otthon soknak tűnő 6 euró, itt egészen baráti árnak tűnt. Ehhez járult még az is, hogy a szobánkban fellelt emlékkönyvben többen áradoztak róla, továbbá az is, hogy energiáink kezdtek határozottan a nulla felé konvergálni.
Nem kellett csalódnunk, friss helyi magvas zsemle, málna és eper dzsem, sonka, szalámi, tea és narancs juice várt megterítve. Házigazdánk sehol, kettesben elköltöttük a reggelit, majd visszamentünk a szobába. A délelőttöt pihenéssel töltöttük, amibe belefért egy kis szaunázás és némi olvasás is.

Dél körül elindultunk, hogy egy kis fürdőzéssel lazítsuk el az állandó sétálástól megvastagodni látszó izmainkat. Vagyis inkább a séta miatt váratlanul észrevett húscsomókat. Főleg a lábunk környékén indultak növekedésnek. Hiába, ide is megérkezett a tavasz!
Megfogadtuk Gitte előző napi tanácsát és a Hotel Caribien felé vettük az irányt. Hamar odaértünk, mert két és fél órás gyaloglás után megpillantottuk. Útközben újabb ténnyel kellett szembesülnünk, hogy Nagypéntek Finnországban ünnepnapnak számít, így majdnem minden zárva volt. Egy bennszülött segítségével még éppen találtunk egy utolsó perceit nyitválkodó boltot, itt beszereztünk két palack innivalót és elkezdtük a behatolást a fürdőügyi területre. Fejenként 15 eurót kellett leszurkolnunk, hogy beengedjenek, amit a pénztáros felszólítására készségesen meg is tettünk.

Élménypark volt, gyerekélvezetekre kihegyezve. Nagy tekervényes átriummal, kalózhajó imitációval a közepén, az oldalán csúszda és persze szauna. Úszásra egy 20 méteres medence szolgált, aminek a mélysége cca. 1,4 m lehetett, amelyben a káosz már eluralkodott. Láthatóan minden rendszer nélkül kapálódzott benne mindenki, az úszótudás átlagos színvonala pedig csak kívánnivalót hagyott maga után. Nem baj, végre penge lehetek.
Meztelenség és a koedukáltság hiánya. Ez a szauna legfőbb jellemzője. Ez alól kivételt képeznek a még nem kellően nagykorú fiúcskák. A 8 év alatti gyermekeket, a ruhátlan finn anyucik bevonszolták magukkal az izzadó csöcsök birodalmába. A serdülők arcán sem a meglepődés, sem a földöntúli gyönyör nem volt fellelhető. Egykedvűen mustrálták a női nemi jellegeket és némán izzadtak a mamaszanok mellett.

A három órás limit végeztével befejeztük a pancsolást és hazaindultunk. Gyalog persze.
Közben nem felejtettünk el zabálni sem. Ez úgy látszik, itt így megy.
Hazafelé az időnk ismét lelassult. Ha gyalogol az ember, mindig így jár. A méterek alig foszlanak, a táj komótosan változik.
Beszélgetünk. Ismét fontos megállapításokat teszünk az itteni léttel kapcsolatban. Ilyenekre jutunk:
- Nincsenek (azaz szinte alig vannak) kukák a városban, még sincs szemét
- Az alapvetően szükséges dolgokat megpróbálják széppé varázsolni. Az elektromos trafók lemezeit növényi ornamentikával és egyéb alakokkal teszik meghitté
- Nincsenek rendőrök (egyet láttunk a négy nap alatt) mégis mindent a biztonság erős képzete hat át.
Nincs oka félni senkinek, biztos lehet benne, hogy a másik ember nem akar neki rosszat. Ha valakihez szólni kell, vagy netán kérni, az megpróbálja a legkedvesebb személyiségével reagálni és tőle telhetően segíteni.
Minden működik. Olajozottan és észrevétlenül. Mindenki nyugodt.
Mi is ebben a réveteg örömmel a belsőnkben hajtottuk fejünket a párnánkra. Na meg a szokott izomlázzal.

5. day - Hazahuzatal

Elérkezett az utolsó nap. Melankólia és csüggedtség. Ezek az érzések keringtek bennük, az izomlázon kívül persze. Az előző napi vándorlásunk eredményeként nehezen tudtunk mozogni. Valahogy mégis sikerült összepakolni. Nem szívesen hagytuk itt ezt a helyet. A lassan ernyedő tél és a némiképp korlátozott cselekvés ellenére borzongató volt a tudat, hogy másnap már nem itt ébredünk. Vissza kell térnünk a magamutogatás és puccoskodás világába. De az itt tapasztalt alázatot magunkkal visszük, elraktározzuk. Ezt elhatároztuk. A békét és a mosolyt is. A kedvességet nemkülönben. Önmagunkról alkotott képünket is átformáljuk, amennyire csak lehet. Hirdetni kell az igét. A nagyság az összetartozásban van, nem a kivagyiság folyton szárba szökkenő burjánzásában.


Ahogy a búcsúpillantásainkat hagyogattuk az itt maradó, nekünk kedves helyeken, épületeken, a fejünk fölött egy varjú jelent meg. Ilyen már volt egyszer. Mit akarhat már megint? Szerencséje volt, ideérkezésünkkor elkövetett gyalázkodása után csak annyit mondott: „Kár, kár, hogy elmentek.”, aztán tovább vitorlázott a jéggel borított folyó felett. A kijelentésével maximálisan egyet kellett, hogy értsünk. Megismertünk egy olyan országot, amilyenné kies és borzongató Magyarhonunknak kéne felcseperednie. Nyugodt, szeretettel és halk szóval együttműködő törzsnek. Majd egyszer. Talán. Ha mindenki ezt akarja.

Házigazdánktól a búcsúzás idétlenre sikeredett, Marjukka a harmadik csengetésre jött le az emeletről. Szokásos félszeg tartásával várakozó álláspontra helyezkedett az utolsó lépcsőfokon. Elrebegtük az ilyenkor szokásos mindent köszönünk varázsigét és úgy maradtunk. A halk szavú áttetsző asszony, akinek a vonásai akkor is elmosódottak, ha szemben áll az ember vele, némán állt előttünk. Valamit még mondani kéne, ezt éreztük ugyan, de semmi nem jutott eszünkbe. Jobb híján kezet fogtunk vele és eliszkoltunk.
Az utazásból egy betervezett dolog maradt hátra, egy jobbfajta gasztronómia műhely meglátogatása. Előtte azonban még be kellett jutnunk a csomagokkal a városba. Azt hittük ez egyszerű dolog lesz, a szokásos vándorlást mellőzve egyszerűen felszállunk a buszra. A busz indulásáról halvány fogalmunk sem lévén, kimentünk csak úgy találomra. Egy órán belül elvben jönnie kéne. Jött is, de csak távolból integethettünk neki. Finnül vagy héberül oda volt írva a menetrendhez egy „K” jelzés, de nekünk ez semmit nem mondott. Később kiderítettük, hogy az olyan órákban ahol ez szerepel, a busz „K”urvára másfelé közlekedik és nem áll meg a mi megállónkban.

Nem vártuk meg a következőt, elindultunk ismét gyalog. Annyi különbséggel, hogy a kezemben két, egyenként tízkilós bőrönd próbálta a fizika törvényeit tagoltan a tudtomra juttatni. Ez maradéktalanul sikerült is nekik. A kezem az első kilométer után elkezdett megnyúlni, mire a városba értünk simán állva vakarhattam a talpamat. Az a rengeteg idő, ami induláskor még elvben a magunkénak tudhattunk, minden megtett méterrel egyre jobban párolgott. Lihegve és a kezemet dörzsölgetve értünk a Herman étterem bejáratához. Az ajtót zárva találtuk. A már kétszer a legjobb turkui étteremnek választott kifőzde kezdett felidegesíteni minket. Úgy hirdeti magát, hogy az év minden napján nyitva, hát akkor nekünk is tessék ma összeütni valamit. Ahogy sikerült kissé lecsillapodtunk, megnéztük a nyitva tartást. Kiderült, hogy ezen a napon sincs máshogy. Negyed óra múlva nyit. Kivártuk.

Beengedtek, izzadtan és kissé morcosan foglaltuk el helyünket az egyik folyópartra néző asztalnál. Nem sikerült még a széket sem bemelegítünk, mert indoklás nélkül áttessékeltek egy másik asztalhoz. Felfokozott állapotunkban ezt határozottan ellenséges lépésként éltük meg. Most aztán nagyot kell virítaniuk, hogy az eddigi, jobbára rajtuk kívül álló okokból negativizálódott elménket a pozitív tartományba taszigálják. Félig sikerült is nekik. A pincérnő ugyanis – nem tudok jobb kifejezést rá – egy birka volt. Aranyos és készséges, de mégiscsak birka. Kértem egy hallevest és egy pácolt heringet, a párom meg spenótos, spárgahabos un. white fish-t. A levesemből nem lett semmi, elfelejtette, mire kiért a konyháig. Amit hozott viszont nagyon finom volt. Mielőtt bárki szaladna megkóstolni, le kell szögeznem, hogy látványkonyháról van szó! Az én négy darab cca. 7 cm hosszú heringemen egy leveseskanálnyi saláta pihent, az egész étel lehetett vagy 8 deka. De piszok jó volt. Nem tudom megfelelőképpen ecsetelni az ízek harmóniáját, de biztosíthatok mindenkit, hogy ott voltak. Hízelkedtek egymással az összetevők, pont ott volt édes ahol kellett, annyira volt halízű és sós, hogy az egészhez legjobban illeszkedjék. Némi hiányérzet azért maradt még bennem. Ez nem az étterem hibája.

Az étkezést megelőző másfél órás cipekedés során annyi energiát égettem el, hogy szívem szerint megettem volna még négyet belőle. Persze nem tettem. Oldalbordám hasonlóképpen értékelte az eledelében fellelhető ízorgiát, állítása szerint hasonló élményekkel lett gazdagabb, mint jómagam. Leszámítva a kalóriák utáni felfokozott vágyakozást. Kíváncsiságból megkóstoltuk egymásét és egyöntetűen kijelentettük, hogy a sajátunk jobb volt. Az idő eközben vidáman gyilkolta az finnországi másodperceinket. Nekünk ebből nagyon kevés adatott. Az utolsókat éltük. Indulnunk kellett hát, ezen kívül jóllaknom. Fizettünk és távoztunk. Az étterem melletti grillesnél kutyafuttában benyomtam egy duplavirslis hot-dogot és így végre az éhségem is feledésbe merült.

Megkerestük a reptérre vezető busz megállóját, némi várakozás után meg is érkezett. Felszálltunk és negyed óra múlva a váróteremben szorongtunk a többi repdesni vágyóval.
A szokásos tortúra, vetkőzés, csomagszétpakolás után már a repülőn ültünk, ami két eseménytelen óra után leszállt Ferkó hegyén.

Summary

Számokban:
Szállás 1 nap 60 Eur/2 fő, reggeli 6 Eur/fő/nap
Buszjegy (2,50 Eur/vonaljegy)
Castle (ez történelmi vár): 7 Eur/fő
Forum Marinum (Tengerészeti Múzeum – messze a legszínvonalasabb az összes helyi kiállítás között): 7.50 Eur/fő
Art Musem: 8 Eur/fő
Caribian wellness: 15 eur/fő a felnőtt jegy és 3 órát lehet bent tartózkodni, ha bejutottál minden ingyenes
Sör: Bolti ár: 2,50 – 7,00 Eur, Pub: 3,50 – 10 Eur
Kenyér: 2,50 – 7,00 Eur/0,5 kg
Gyümölcs: 1,50 – 4,00 Eur/kg (alma, narancs, banán, grapefruit)

Hasznos infók

Autóbérlés: Leppekka Oy, Kӓsityölӓskatu 16A, 20100 Turku (hitelkártya nélkül senki ne próbálkozzon) Autót nála érdemes bérelni, mert a városban ez a legolcsóbb.
A legolcsóbb autója: Toyota Yaris 1,5DID – 120 km inculde the price: 44 Eur, a további km-ek: 0,37 Eur/km (2010.04.02-es árak)
ÁFA: 22%-os Finnországban.
Buszok: sűrűn behálózzák a várost a járatok, de a külvárosokba csak óránként közlekednek
Infók a neten: www.turku.fi, www.turkutouring.fi, www.turunmuseot.fi
Vásárlás:
- Kauppatorri: Ez a város közepén található piactér, ide érdemes ellátogatni, mert friss és viszonylag olcsó zöldség és gyümölcskészletük
- Kauppahalli: vásárcsarnok
- Siwa: A helyi prosztó üzletlánc. Gyér kínálat, kissé alacsonyabb árak.
- Yliopistonkatu: nagyjából a pesti Váci utcának felel meg, sok ismert üzlettel (pl. H&M, Stockmann, stb.)
Étterem: Herman, www.ravintolaherman.fi – finom ételek, többször választották Turku legjobb éttermének
Kávézó: Asham, Naantalin Aurinkinen
Pub: MallasKukko, www.mallaskukko.fi (a hely neve Maláta Kakast jelent) – barátságos hely, több mint 100 féle sörkülönlegességgel (pl. almasör, meggysör, barnasör, stb.)
Érzés: A hely olyan, mint ahol élni szeretnél. Barátságos emberek, színvonalas szolgáltatások, jó ételek, különleges italok.
Kapcsolódó élménybeszámolók:
Értékeld az élménybeszámolót!
8.3 (4 szavazat)
Lépj be az értékeléshez!
Hozzászólások:
annakarenyina - 2010.09.06. 20:14

Kösz herokaalee, de sajnos az első pár bekezdés nem igazán árgondolt... nem van már erőm újra nekifogni, ezért marad ilyen...Az elérhetőségem megírtam neked egy üzenetben, ott szívesen válaszolok bármilyen kérdésedre. A bókokat pedig még egyszer kösz, nagyon jól estek.

herokatalee - 2010.09.06. 12:31

Qrvayo beszámolót írtál,(ezt egyszerűen nem tudtam szebb szóval jellemezni) végignevettem és sok okos infot tudtam meg. Most készülök Turkuba és izgulok rendesen, hogy minden oké legyen! Vannak kérdéseim, ha engedélyt adsz rá, zaklatnálak is velük! .) Mégegyszer kössz a fasza beszámolót! Véletlenül nem vagy író és/vagy újságíró? .)

annakarenyina - 2010.08.02. 11:25

emmaemmának: a buszon lehet venni jegyet és megáll a városban sok helyen. A vasútállomást azt nem tudom, ott nem voltam.

emmaemma - 2010.08.01. 15:41

Szia! Én jövő nyáron készülök Turkuba. Azt szeretném kérdezni, hogy írad, hogy 2,5 euro 1 buszjegy, azt a buszon is meg lehet venni, vagy csak külön jegyárus helyeken?A reptéri transzferbusz a városban több helyen is megáll? Nem tudod, hogy a vasutállomás közelében megáll-e?Előre is köszönöm a segítséget:)Nagyon hasznos volt számomra az élménybeszámolód :)

annakarenyina - 2010.04.27. 15:10

Thx. jó itthon is. meg máshol is. csak színezőt kell magával vinnie az embernek, meg napszemüveget. ja és törölközőt. az nagyon fontos.

bialcsabi - 2010.04.19. 14:08

Nagyon tetszett a beszámolód,mi a párommal, múlt nyáron voltunk Lahtiban, segítőkész emberek által, egy finn családnál laktunk.( előzetes ismeretség nélkül..!!! ) Minden megjegyzéseddel egyet értek és a ,,Summary' ' a végén a korona, a pont az i-n.. ,,Érzés: A hely olyan, mint ahol élni szeretnél. Barátságos emberek, színvonalas szolgáltatások, jó ételek, különleges italok. "Igen, remélem egyszer itthon is ezt érezhetem..!!


Ahhoz, hogy hozzászólhass válaszd a belépést vagy regisztrálj, ha még nem vagy tagjanik közt!

Az élménybeszámolóhoz tartozó

album

Ajánljuk

még figyelmedbe

Magyar  Română  Slovenčina