Dominica a Karib tenger vad szigete

Dominikai Közösség

Ott-tartózkodás ideje: 2010. márc. 14.  - 2010. márc. 22. (8 nap)

2 hozzászólás I 12 092 látogató olvasta. Rögzítve: 2010. ápr. 18. küldd el ismerősödnek
Oszd meg ezt az oldalt!
avatar hevizi Beszámolója

Cimkék: Dominikai  Közösség 

Ezt a kicsi - és európaiak számára szinte ismeretlen – szigetet a legtöbben a Dominikai Köztársasággal tévesztik össze, pedig egészen messze fekszik tőle, a két francia sziget Guadeloupe és Martinique között. Mi is egy véletlen folytán szereztünk róla tudomást, egy szép természeti magazin gyönyörű két oldalas, színes fotót közölt az egyik buja és vad partjáról. Elolvasva a rövid ismertetőt, - mely sok információval ugyan nem nagyon szolgált – annyi azonban világossá vált, hogy a Karib térségben ez az egyetlen sziget, amely még megőrizte eredeti vadságát, bujaságát. Mivel többnyire meredek, sziklás a partja, kevés a homokos, pálmafás öböl, így a tömegturizmus ez idáig elkerülte. Ezen adottságai miatt forgatták itt a Karib tenger kalózai c. filmet, mert megfelelő természetes díszletet találtak a korhű jelenetekhez. Ez aztán nekünk - természetet kedvelő turistáknak – megadta az első lökést, hogy tüzetesebben utána nézzünk, mit is nyújthat ez a sziget. Hát nem volt egyszerű dolog begyűjteni az infókat, mivel még szinte senki sem járt arra a magyarok közül. Akik mégis, azok is csak egy-egy napra kötöttek itt ki egy karibi hajóút során. Így amerikai és francia utazási fórumokon kellett élménybeszámolók után kutatni. A begyűjtött vélemények alapján aztán kialakult az elhatározás, hogy jó lenne megnézni. Igen ám, de közvetlenül nem lehet Európából odajutni, mert a szigetállam szegény, nincs kontinentális gépet fogadni tudó reptere. Csak kisgépek fogadására alkalmas. Így a szomszédos francia szigeteket céloztuk meg, mert oda naponta járnak Párizsból légi járatok. Onnan pedig majd csak átjutunk valahogy. Számba véve a két francia sziget adottságait, végül Guadeloupe mellett döntöttünk, mert az nekünk több élményt ígért, vulkánjával, vízeséseivel, esőerdőivel.
Lefoglaltuk a repülőjegyet és megkezdtük az átjutás megszervezését. Nem is egyszerű feladatra vállalkoztunk, mint kiderült. Repülővel innen nem lehet átmenni egyenesen, csak V alakban egy másik szigetre repülhetünk és onnan vissza Dominikára. És a kitérő tetemes összegbe került volna. Így maradt a vízi út. Két francia hajós társaság üzemeltet gyorshajó járatokat, hetente 2-3-szor. Mindkettőnél próbáltam email-ben, ill. a foglaló rendszerén keresztül jegyet szerezni, de egyszerűen válaszra sem méltattak. Mivel az élménybeszámolókból azt olvastam, hogy ezek a járatok igencsak tele vannak, számomra megnyugtató lett volna, ha szállás foglalás előtt bizonyosságot szerzek, hogy melyik napra tudok helyet foglalni a hajó járatra. Hónapok teltek el válasz nélkül, pedig hetente újra küldözgettem email-ben a kérésemet. Végre az egyik társaság megunta az erőszakosságomat, és közölte, hogy a Dominikára indított járatát megszűntette. Maradt a másik, egyben az egyetlen, amelyik aztán végképpen nem reagált semmilyen kapcsolatfelvételre. A honlapon megadott telefonszámokat pedig nem tudtam felhívni, mert tudtam, hogy a vonal végén csak franciául beszélnek, ami pedig nekem nem megy. Az idő közben gyorsan telt, muszáj volt a szállásokat befoglalni, ha nem akartunk lemaradni a középáras kategóriákról. Végül az átjutás egy huszárvágással oldódott meg. Az amerikai fórumokon ajánlottak egy túravezetőt Dominikán, aki nagyon korrekt és segítőkész. Az anyanyelvén (angol) kívül beszél franciául is, és szállás kiadással is foglalkozik. Őt kértem meg, hogy segítsen a hajójegy beszerzésében, mert addig nem tudom nála sem befoglalni a szállásomat, amíg nem tudom, mikor tudok átjutni Dominica szigetére. Megkértem, hogy helyettem telefonáljon már a hajóstársaságnak, mi a fenéért nem reagálnak a foglalás kérésemre. Végül úgy oldotta meg a problémámat, hogy kiballagott a hajóállomásra Dominikán, és vett a nevünkre, az átküldött adatainkkal készpénzért két retúr jegyet a megbeszélt napokra. Bescannelte a jegyeket és email-ben megkaptam őket. Az árát pedig átutaltam neki. Indulás előtt azonban el kellett mennünk Guadeloupe-n a hajóállomásra és a scannelt példányokat igaziakra kellett átváltani. Ez egyébként gond nélkül lezajlott. Beszálláskor láttam, hogy az utasok kezében komoly utazási irodák színes borítékjaiból előbújó jegyek vannak. Tehát nem nagyon jellemző, hogy egyénileg foglalókkal töltsék a „drága idejüket”. Na lényeg az, hogy sok-sok szívatás után mégis megorganizáltuk az átjutást. Lefoglaltuk a szállásunkat 6 napi túravezetéssel együtt, mert azt olvastuk, hogy rosszak az útviszonyok, és útjelzések alig vannak. Vezető nélkül nem fogjuk megtalálni a természeti szépségeket. Hát ez valóban így volt. Döbbenetes, 15-20%-os emelkedőkön, rossz minőségű úthálózaton, hajtűkanyarokkal spékelve kellett a sziget belsejében megbújó csodákat becserkészni. Többször éreztük úgy –amikor a kondit is kikapcsolva, 1-esben nekifutásból kellett felkapaszkodni az úton – hogy mi ezt egyedül nem is mertük volna bevállalni. Nem beszélve a jelzések hiányáról. Többször előfordult, hogy a kiszemelt vízeséshez vezető ösvényre csak egy magánház kertjén keresztül lehetett bejutni. Ez aztán magunktól biztos nem jutott volna eszünkbe. A legszebb az egészben, hogy a sziget fő bevételi forrása a turizmus, de még egy rendes térképhez sem lehet hozzájutni. A házigazdánk is csak egy elnagyolt reklámtérképpel tudott szolgálni, amihez képest a netről letöltött egyszerű térképünk is klasszisokkal többet mutatott, bár az sem volt kellően részletes. A lényeg, hogy vezető nélkül tényleg nem lehetett volna a szigetet így becserkészni.
Hogy az elején kezdjem, már a kikötőben bebizonyosodott, hogy milyen jól tettük a vezető felfogadását. Késett ugyan az emberünk, de -mint később kiderült- a szigeten mindenki a barátja és a lekötelezettje. Mivel mi elővételben vettünk jegyet, egyedül nekünk nem volt a belépéshez szükséges űrlapunk, a többi utas már az utazási irodájától ezt előre megkapta. A hajóúton szépen kitöltögették és az útlevélkezelőnek átadták. Nekünk a kikötőben kellett félrevonulnunk, az ott kapott papírokat töltögetni, ezért a vámkezelésnél az utolsók lettünk. Míg töltögettük a papírokat, hozzánk lépett egy hajóstársasági alkalmazott és üdvözölt bennünket, mert ő a felfogadott vezetőnk barátja. Egykedvűen konstatáltuk és fogadtuk az üdvözletét. Aztán meglepve tapasztaltuk, hogy előttünk kivétel nélkül minden utas minden csomagjába beletúrtak, a miénket ki sem kellett nyitni. Csak nyilatkoznunk kellett a papírokon, hogy nem hoztunk alkoholt, növényeket, kábítószert. Ebből csak a legutolsó volt igaz. Hoztunk ajándékba pálinkát otthonról, sőt magunknak is gyomorfertőtlenítésre 50°-os házi páleszt. És még velünk volt a Guadeloupe-n ajándékba kapott házi kókuszlikőr is. Ja és az előző napon Guadeloupe-n összeszedett több, mint egy kiló mangó. Szóval minden szerencsésen átjutott.
Mire túljutottunk az adminisztráción, újdonsült házigazdánk is ott várt már minket és hazaszállított bennünket a szállásunkra. Egy konzerv ebéd elfogyasztása után megállapodtunk, hogy nem vagyunk fáradtak, akár már aznap elkezdhetjük a túra programokat, melyeket másnap kellett volna kezdenünk.
Így délután felkerestük Roseau-ban a botanikus kertet, ill. ami megmaradt belőle az 1979-es David Hurrican pusztítása után. Sajnos a különleges növénygyűjteményt teljesen letarolta a vihar, csak a vén fák élték túl a borzalmat, bár azok közül sem mind. A bejáratnál mementónak megőrizték egy kidőlő nagy fa által összelapított busz roncsát, ez emlékeztet mindenkit a természet pusztító erejére. Egyébként a botanikus kert helyreállítás helyett pihenőparkként szolgál a városlakóknak, sok szép murvafürt virággal, és egy nagy madárketreccel, amiben a sziget jelképeit, a jacko papagájokat mutatják be.
Ezután felkerestük a Sulphur Springs nevű fortyogó, kénes forrást. Érdekes volt, hogy a forrás melletti kőszikla vájatába is be lehet nyúlni, ahonnan azonnal ki is rántja az ember a kezét, mert forró gáz szivárog a hasadékból is.
Innen továbbhaladva felkerestük a Trafalgar kettős vízesését, melynek bal oldali zuhataga meleg vizű a belefolyó hőforrástól, jobb oldali vízesése, pedig az itt szokásos kissé hűvös víz, amiben azért fürödni is lehet. A fürdést most kihagytuk, mert nem hoztunk fürdőruhát, így a fotók elkészülte után továbbindultunk a Fresh Water Lake felé. Ez egy gyönyörű édesvizű tó, mely fontos szerepet tölt be a sziget vízellátásában. Útközben megálltunk megcsodálni a nemzeti park legmagasabb hegyét a Morne Trois Pitons csúcsát. A tóhoz igyekezve olyan rossz minőségű és hajtűkanyarokkal tűzdelt úton kellett haladnunk, hogy azt egyedül, vezető nélkül mi nem biztos, hogy bevállaltuk volna. A tó és a hozzá kapcsolódó vízellátó rendszer lenyűgöző. Ha a vezetőnk nem hívja fel rá a figyelmünket, talán észre sem vettük volna, hogy az óriási csőkígyó, ami az ivóvizet vezeti, teljesen fából készült, csapolásokkal és acélsodronnyal körbefonva. A csőrendszert követve jutottunk el a Titou George szurdokhoz, amelyben egészen be lehet úszni a barlang mélyére is. Itt a csőkígyó felkúszik a hegy tetejére, mely az alacsonyabban fekvő településeknek a víztorony szerepét tölti be.
A délután legnagyobb kihívása a Middleham vízesés volt. Ide feljutni egy jó órás gyaloglás volt, kiálló gyökerek közt, hegynek felfelé a trópusi melegben. De megérte, mert a vízesés hatalmas magasságból gyönyörű tóba zuhan alá. Egy kis kilátót építettek éppen a vízeséssel szemben, és itt egy padon üldögélve sokáig élvezhettük az elénk táruló látványt.
Másnap vendéglátónk már kora reggel kifuvarozott bennünket a Champagne öbölhöz, amely egy régi vulkáni kráter a tengerben. A vulkáni eredet miatt a kráterben mindenütt kénes gázok törnek elő a fenékről, a sűrű, apró buborékoktól az egész öböl egy nagy pohár pezsgőre emlékeztet. A krátert végig gyönyörű korallszőnyeg borítja, mindenféle színes halacskákkal. Még egy teknősbékával is találkoztam. Sajnos nem akarta, hogy lefotózzam, hiába úsztam utána, nem tudtam utolérni. Dél felé aztán, amikor ráfordult a nap a parti sziklákra, megélénkült a ferde partfal. Előbújtak rejtekeikből a leguánok és az iguanák. Szép komótosan foglalták el napozóhelyeiket, amikor egyszer csak megjelent egy kóbor kutya. Éppen azt az iguanát szemelte ki ebédre, amelyet mi fotóztunk. Így a kutyatámadást is sikerült megörökítenünk.
Amíg mi az öböl koralljaiban gyönyörködtünk, vendéglátónk a kikötőbe ment egy négy fős német társaságért, akik az éppen kikötő óceánjáró luxushajóval érkeztek egy napos tartózkodásra. Egész délelőtt velük foglalkozott, majd amikor úgy gondolta, hogy most már eleget snoriztunk, értünk jött az öbölhöz. A délutánt így együtt töltöttük újdonsült útitársainkkal. Elmentünk az ide közel eső Soufriere öbölt megnézni. Itt egy szép kis templom vigyázza a halászok szerencséjét, belül is halász jelenetek díszítik a falakat. A parton a tengerből kövekkel elkerítettek egy pici medencét, melyben igen forró a víz. Itt egy hőforrás tör fel, de a vizét nem hasznosítják, szabadon folyik el az öböl vizében. Ezután átmentünk az öböllel szemben fekvő szigetnyúlványhoz, a Scotts Head-hez. Itt találkozik az Atlanti óceán és a Karib tenger. A földnyelvről visszanézve az öbölre, hihetetlen színskáláját látni a kék minden árnyalatának. Az ember nem is gondolná, hogy egyszerre ennyiféle kék tud lenni a tenger.
A napot a közeli, Soufriére Sulphur Springs kénes medencéjében fürdőzéssel zártuk. Itt a forró kénes vizet három egymás alatt kialakított medencében fogják fel. A legfelső még egészen forró, aztán lefelé haladva egyre elviselhetőbb. Mi a legalsóban fürödtünk, mert a trópusi melegben a forró fürdő valahogy nem hiányzott. Vezetőnk apró figyelmességként jeges kókuszos punch-ot szolgált fel nekünk a medencében. A fürdés után még felautóztunk a Roseau feletti kilátóhoz. Innen szép kilátás nyílik az egész városra és a kikötőre, ahol útitársaink hajója horgonyzott.
Következő napon két vízesést kerestünk fel a hegyekben. Az egyik a Spanny, a másik pedig a Jacko vízesés. Mindkét vízesés közepes nehézségű gyalogtúrával érhető el az esőerdőn keresztül. Gyönyörű buja növényzet között kellett haladnunk, időnként patakokon átkelve. A fákon szabadon élő papagájokat láttunk. Délután a szállásunkhoz közel eső Rodney's Rock sziklatömbjeihez sétáltunk le, de fürödni nem mertünk, mert mostanra már erősen le voltunk égve. Az öbölhöz vezető parti úton egymást érték a mangó fák, melyek földre hullott gyümölcseit összeszedtük és otthon jól behűtöttük. Még egy grepfruit-ot is találtunk, mely valószínűleg a hegyoldalba épült házak valamelyik fájáról gurult le idáig. Hát én most ettem életemben először ilyen gyümölcsöt teljesen megérve. Nem is gondoltam volna, hogy ez ilyen finom.
Másnap a sziget keleti partjára mentünk át a hegyeken át. Vezetőnk előre szólt, hogy „vizi cipőt” feltétlenül hozzunk magunkkal. Megálltunk néhány fekete homokos öbölnél, aztán befelé kanyarodtunk az esőerdőbe. Először a Sari Sari vízeséshez másztunk fel, többször a patakmederben haladva. Azután következett a sziget legszebb látványossága, a Victoria vízesés. Először egy magánház kertjén keresztül kellett áthaladnunk, csak azután következett az ösvény. Vagyis ösvény az nem is volt, mert végig a folyómederben kellett haladnunk, sokszor combig érő magas vízben. A parkolóban hozzánk csatlakozott két francia lány, akik nem találták a felvezető utat, ezért megkértek bennünket, hogy velünk jöhessenek. Mivel út az nem volt, nem is csoda, hogy nem találták. A folyómederben aztán olyan óriási kőgörgetegeken kellett keresztülmászni, hogy mindkét kezünkre szükségünk volt. A csomagokat úgy kellett egymásnak átadogatni. Szóval eléggé meg kellett küzdeni a vízesésért, de a látvány végül mindenért kárpótolt. A sziklafalról alázuhanó víz valami hihetetlen halvány kék színű tóba ömlött. A tó vizének a belezuhanó víztömegtől olyan nyomása volt, hogy nem lehetett a zuhatag felé beúszni, mert az áramlás kifelé tolt. És különben is, a felfröcsögő víz teljesen betakart bennünket. Vezetőnk azonban rábeszélt, hogy menjünk be a zuhatag alá, mert ott egy barlang van, benne pedig egy óriási folyami rák lakik. Végül is nem úszva, hanem a tó széli sziklákba kapaszkodva, folyamatos zuhany közepette bemásztunk a barlanghoz. És valóban ott figyelt egy legalább 40 centis nagy sárga rák. Fotónk nincs róla, mert nem tudtuk volna a zuhanyon keresztül szárazon tartani a gépet a barlangig. Visszafelé ugyanaz a tortúra várt ránk, csak a lejtés miatt egy picivel könnyebben. A hazaúton aztán még megálltunk egy-egy halászfalunál és helyes kicsi hegyi faluban.
A következő napon a nyugati parton északnak vettük az irányt. Útközben egy-egy szép partszakasznál megálltunk fotózni. A Merokai Beach-nél a halsütő bódénál ettünk egy frissen sütött tonhal szeletet. Ezután befordultunk az esőerdőbe és egy kis gyalogtúra után elértük a Milton (Syndicate) vízesést. Itt nem lehetett a vízesés tavában megfürödni, mert ez a tó adja az alatta elterülő falu ivóvizét. Ezért az egész vízesés a tóval együtt be van kerítve, hogy a látogatók ne szennyezhessék be a vizét. Azért itt-ott fel volt feszítve a drótháló, de mi tiszteletben tartottuk a figyelmeztetést. Ezután továbbindultunk Portsmouth felé. Útközben megnéztük az Indian Rivert, ahol mangrove fák szegélyezik a folyópartot. Akinek az idejébe belefér fogadhat csónakot és végignézheti a folyó alsó szakaszán elterülő mangrove erdőt a madárvilággal együtt a víz felől. Mi inkább továbbhaladtunk a Cabrits Nemzeti Parkba és megnéztük a Portsmouth fölé épített Fort Shirley erődöt. Innen gyönyörű kilátás nyílik a Purple Turtle öbölre, ahol éppen egy luxus tengerjáró hajó horgonyzott. Ez az öböl kivételesen arany homokos, ferde pálmafás védett öböl, hullámverés is alig van, mert körbefogják a sziklás földnyelvek. Ezért még a tengervíz is néhány fokkal melegebb, mint másutt. A nap hátralévő részét itt töltöttük fürdéssel és napozással. Hazafelé még megnéztük Portsmouth városát, ami sokkal szellősebb és barátságosabb, mint a főváros. Itt egymást érik a kisebb hotelek, búvár bázisok. Itt van az orvosi egyetem és a hozzá tartozó kollégiumi szárnyak is. Mégis valahogy emberi léptékű az egész, nincsenek három emeletesnél magasabb épületek. Maga a város sem nagy , hiszen az egész szigeten összesen 70.000 ember lakik, ebből 20.000 a fővárosban.
Másnap az észak-nyugati partszakaszt jártuk végig. Velünk jött egy amerikai fiatal pár, akik délután repültek haza valamilyen kisgéppel, de a délelőttöt még velünk töltötték. Ők egy másik túravezető vendégei voltak, de mivel mi ezen a napon éppen a reptér felé túráztunk, hát becserélték őket hozzánk útitársnak. Először felkerestük az Emerald Pool vízesését a fürdésre is alkalmas medencéjével. Ez egy könnyű sétával elérhető vízesés, gyönyörű természeti környezetben. Ezért gyakran tartanak itt romantikus amerikai pároknak jó pénzért szabadtéri esküvőt a vízeséssel a háttérben. Ezen a napon szerencsére csak mi voltunk a tónál, így nem volt zavaró tömeg. Erre felé van a karibi indiánok önálló territóriuma, a „legvadabb” partszakasz mentén. A Karib tenger róluk kapta a nevét, mert valaha az összes szigetet az ő nemzetségeik népesítették be. A gyarmatosítók azután módszeresen kiirtották az őslakosokat, egyedül ezen a szigeten tudtak sikeresen ellenállni, a nehéz terepviszonyok miatt. Ma békességben élnek itt egy elkülönített területen, mert náluk még mindig él a közösségi tulajdon, a földjeiket is közösen művelik. Megálltunk útközben egy indián pékségnél, ahol jamgyökér és kókusz reszelékéből készül a kenyérként fogyasztott lepény. A kemence - nekem úgy tűnt -, egy kimustrált, törött teherautó sárhányó, mely alatt ég a tűz. Vettünk egy lepényt és forrón megettük. Nagyon kellemes íze volt a kókusz miatt. Ezután megálltunk az indián árusoknál, akik a helyben készült fonott kosarakat, kalapokat, virágtartókat és még sok-sok haszontalan szuvenírt árultak az út mentén. Amíg útitársaink alkudoztak egy kókuszhéj virágtartóra, mi gyönyörködtünk, a lábunk alatt elterülő Salybia öböl szépségében. Az az igazi pálmafás, fehér sziklás, hullámveréses látvány volt. Ezután letértünk a reptérnél és útitársaink hazarepültek. Míg várakoztunk a becsekkolásukra (vezetőnk nekik is segített simán átjutni az adminisztáción), lemásztunk a reptér melletti folyó medréhez a tűző nap elől. Gyönyörű kristálytiszta víz, fölé hajló trópusi fák, madárcsicsergés, a vízben pedig halacskák várták a szendvicsünkből lehulló morzsákat.
A délutánt azzal töltöttük, hogy a sziget északi oldalán található összes szép öbölnél meg-megálltunk, a legszebbnél, a Woodford Hill öbölnél pedig egy jót fürödtünk.
Ezzel véget is ért a sziget bejárása, minden helyet láttunk, amit előre elterveztünk. A hátra lévő két napot snorizással töltöttük a szállásunkhoz közeli sziklánál. Kicsit kalandos volt a bozótoson keresztül megközelíteni, de a víz alatti világ kárpótolt a kellemetlenségekért. Útközben összeszedtük az aznapi mangó termést és néhány szemet már azon melegen a sziklákon ülve elfogyasztottunk. Egyik merülésünk után, éppen kifelé másztam a vízből, amikor nem messze tőlem egy kreol fiú szigonypuskával a kezében éppen befejezte az aznapi vadászatot. Kiabáltam neki, hogy várjon meg, szeretném megnézni a halait. Udvariasan megvárt és megmutatta a zsákmányt. Gyönyörű színes halakat fűzött fel egy drótszálra és még egy polip is volt közöttük. Később a barátja is előkerült a vízből, és nála is hasonló szép zsákmány volt. Megengedték, hogy megfogjuk a még élő polipot. Hát a korongja még rászívódott az ujjunkra, és az egész olyan gusztustalan nyálkás volt. Pedig a tányéron hogy szeretem!
Este kérésünkre vendéglátónk befuvarozott a fővárosba vacsorázni. Helyi ételt akartunk enni, valami finom halból. A vacsora kellemes volt, finom halat kaptunk mártásban, mindenféle zöld salátával, pirosas színű fűszeres rizzsel, főtt fűszeres lencsével és főtt zöld banánnal. Na ez utóbbi nem nagyon ízlett, olyan volt, mint a sótlan főtt krumpli.
Utolsó napunk is fürdéssel, mangó szedéssel telt. Este még alkonyat előtt sétálni indultunk a szálláshelyünk körül, fotóztuk a szép új villákat a gyönyörű virágos kertjeikkel. Azt gondolom ez a település amolyan zöldövezeti villanegyede volt a jobb módú városiaknak. Meglepett, hogy az emberek este a teraszaikon ülve leszólítottak bennünket az utcán, kedvesen érdeklődtek, hogy honnan jöttünk, jól érezzük-e itt magunkat. Gondolom a bőrünk színe rögtön elárulta, hogy idegenek vagyunk. Végül kellemes nyaralást kívántak nekünk, nem sejtve, hogy mi már másnap elhagyjuk a gyönyörű szigetüket.
A visszautazás napján még délelőtt fürödni akartunk, de reménytelenül elkezdett esni az eső. Egész délelőtt az eget kémleltük, de nem könyörült rajtunk az időjárás. Délután szemerkélő esőben fuvarozott ki bennünket vendéglátónk a kikötőbe. A vámvizsgálatot újra megúszva (bár a szennyesen kívül sok mindent nem találhattak volna) egyből a csomagfeladásnál találtuk magunkat. A járatunk egy jó órát késett, de itt mindenki lazán áll az élethez. Senki nem idegeskedett, türelmetlenkedett. Úgy látszik ez itt bevett dolog.
Értékeld az élménybeszámolót!
9.8 (4 szavazat)
Lépj be az értékeléshez!
Hozzászólások:
sziszmi - 2015.06.11. 14:20

Nagyon jó beszámoló, sokat segített nekünk is. Köszönöm. Mi (is) egy Guadeloupe-Dominika utat csináltunk 2014 februárjában.

sziszmi - 2015.06.11. 14:19


Ahhoz, hogy hozzászólhass válaszd a belépést vagy regisztrálj, ha még nem vagy tagjanik közt!

Az élménybeszámolóhoz tartozó

album

Ajánljuk

még figyelmedbe

Magyar  Română  Slovenčina