Az ezerablakos város

Albánia Berat

Ott-tartózkodás ideje: 2010. jún. 01.  (1 nap)

0 hozzászólás I 3 222 látogató olvasta. Rögzítve: 2010. jún. 22. küldd el ismerősödnek
Oszd meg ezt az oldalt!
avatar Mirelle Beszámolója

Cimkék: albán  albánia  ásatás  berat  múzeumváros  nyaralás  ókor  unesco 

Az eredeti lemondást követően, néhány nap autómentes lét után, mégiscsak nekivágtunk Beratnak. Egész egyszerűen nem hagyott nyugodni, hogy ezt a többek által magasztalt várost kihagyjuk. Így aztán tegnap nekiveselkedtünk a közel 150 kilométernyi útnak, amit 50-es átlagsebességgel hosszú órák alatt abszolváltunk.

Az időjárás sajnos az Európát uraló ciklonoknak köszönhetően itt is felhősebbre és hűvösebbre fordult, így kifejezett kirándulóidőben érkeztünk meg a hegyek között lévő városba.

A város már a határát jelző tábla után teljesen más képet mutatott, mint az eddigiek, sokkal rendezettebb, összeszedettebb volt, mint bármelyik, amerre addig jártunk.

A folyó két oldalán található városnak viszonylag hamar megtaláltuk a főterét, ahol leparkoltuk a lehetőségeinkhez mérten lesötétített, az út porától már teljesen szürkének rémlő kocsinkat, majd elindultunk a gondosan kitett emlékműveket jelző táblák után.

A várnak vezető lépcső alján aztán rögvest megpihentünk egy rendkívül szemrevaló és jó illatokat árasztó étteremnél, aminek a tetőteraszáról csodás kilátás nyílt mind az alattunk elterülő városra, mind a fölöttünk tornyosuló várhegyre.

Komótosan megebédeltünk, beszédbe elegyedtünk a szomszéd asztalnál üldögélő szingapúri hölggyel, aki utazási magazinok számára ír cikkeket és most épp Albánia vendégszeretetét élvezi, majd Anna összes morgása és ellenállása dacára gyalogosan vágtunk neki a várnak.

A megállásokkal, Annamorgásokkal tarkított, negyed órányi kaptatás után felértünk a várba, ahol nagyon hamar leszólított a magát Tonynak nevező furcsa kinézetű, de alapvetően kedves úr és felajánlotta, hogy vári lakos lévén körbevezet minket a hegy tetejét behálózó utcákon s megmutatja mindazt, amit érdemes látni.

Tony azon 200 család egyikében él, amely a mai napig a várban lakik. Az egyforma, szőlőindák takarásában megbújó házak között élő emberek furcsák. Van, aki kíváncsian érdeklődött utánunk botcsonálta idegevezetőnktől, van aki kicsit erőtlenül koldulni próbált...

Tony gyakorlottan és viszonylag jó angolsággal mesélt a várról, hogy az illírek óta ki nem átallott építeni és persze rombolni ezen a hegytetőn. Mert persze jártak erre a törökök (úgy 300 évig), meg előttük voltak itt a görögök is, de Nagy Konstantín is kitüntette figyelmével a várost és egy darabig a nővére után hívták, a ma már bolgár eredetű szóból ferdített Beratot. A sokszínű múlt jól látszik a váron. Van itt mecsettöredék, fél minaret, Konstantin fejét megformázó, brutális méretű kőtömb, egy-két ortodox kápolna, ciszterna, valamikorról, nagyon régről...

A templomok java része zárva volt, így jár aki vasárnap kettő után ér a várba, de megtudtuk, hogy ha bejutottuunk volna, akkor Onufri, a híres albán ikonfestő utánozhatatlan vörös festékkel készített ikonjait láthattuk volna. Így csak maradt a legenda meg Tony esküvése, miszerint a tavaly itt járt kutatócsoport sem volt képes előállítani a ikonfestő által használt vörös színt. Meglehet.

A templomok fölött várt minket a kissé kifosztott akropolisz. Itt is állt egykor egy mecset, de most csak kurta falak merednek mindenfelé, meg egy borzasztó, ufóra emlékeztető modern szoborféle riogatja a látogatókat. Szerencsére az alattunk elterülő, lélegzetelállító táj, a szabályozatlanul kanyargó Osum folyó és az illatozó leanderek elterelték a figyelmünket.

Az akropolis szélén, néhány árnyékba húzott asztal pihent, ide mi is megtértünk, hideg italokat rendeltünk magunknak és alkalmi barátunknak is, majd a látnivalók után kicsit másra terelődött a szó.

Tony katona volt, a hadsereg előtt és alatt tanult meg angolul, járt Koszovóban és Afganisztánban is, aztán megsérült és most itt él, a szüleivel. Rólunk is kérdezett, meg a házigazdánk kérdéseit tolmácsolta. Hol élünk Magyarországon? Mit csinálunk?

Negyed órát beszélgettünk, majd nekilendültünk, hogy a vár másik felét is megnézzük.A kilátás innen még szebb volt. A folyó túloldalán a Gorica negyed régi házai futottak fel a domboldalra, alattunk a Mangalem negyed házai, messze a távolban meg a városközpont, ahol órákkal korábban leparkoltunk.

Majdnem két órát sétáltunk a várban, így lassan elbúcsúztunk Tonytól, aki 1500 lekre taksálta idegenvezetői képességeit, begyűjtöttem a kötelező hűtőmágneseimet és szép komótosan leereszkedtünk a zöldségesstandokkal tarkított főutcára.

Itt aztán szereztünk friss fügét, megcsodáltuk a hatalmas paradicsomokat, megmutattam az okrát a férjemnek, majd majd hat órakor bevágódtunk az autóba és visszaindultunk, hogy néhány órányi 30-50 km/órás zötyögéssel megérkezzünk Orikumban.

Közben még szerét ejtettük a nemzeti kedvtelésüknek és egy kávé kíséretében lemosattuk az autót. A lavazho errefele szinte bárhol megoldható. Aki kevés befektetéssel kíván üzletet létrehozni, az biztos, hogy egy üres telken egy magasnyomású slaggal Lavazho-t kezd el üzemeltetni.

Mivel a mosás időbe tellik, a vevő meg fontos, így a legtöbb lavazho-ban van kávézó, néhol még étterem is, vagy épp az étterem és a kávézó bővíti a működési körét egy kis mosodával.

Vlorában még szereztünk a Nőknek egészségtelen rácskát (pattogatott kukorica), majd a naplementében egészen fenséges színekben játszó Karaburun és Sazan mellett hazasiettünk a sötétbe borult tengerparton.
Értékeld az élménybeszámolót!
0 (0 szavazat)
Lépj be az értékeléshez!
Hozzászólások:

Még senki sem szólt hozzá a témához!

Ahhoz, hogy hozzászólhass válaszd a belépést vagy regisztrálj, ha még nem vagy tagjanik közt!

Ajánljuk

még figyelmedbe

Magyar  Română  Slovenčina