Itáliai körút

Olaszország

Ott-tartózkodás ideje: 2010. máj. 14.  - 2010. máj. 23. (9 nap)

2 hozzászólás I 2 766 látogató olvasta. Rögzítve: 2010. júl. 07. küldd el ismerősödnek
Oszd meg ezt az oldalt!
avatar alucka Beszámolója

Cimkék: firenze  milánó  nápoly  pompei  velence  vonat 

Feleségemmel, kollégámmal és az ő feleségével négyesben vágtunk neki Itália meghódításának.


Május 15. szombat

Pontosan, és a körülményekhez képest pihenten érkeztünk meg reggel Velencébe. Hiába szerettük volna a tenger felöl megpillantani a napfelkeltét, a nap nem kelt fel ezen a napon, csak a szürke eget láttuk egész nap. A reggeli kávé elfogyasztása után a csomagokat beraktuk a megőrzőbe, és teljes lendülettel indultunk a város felfedezésére.
Jókedvünket és lelkesedésünket a váltakozó intenzitású eső sem tudta letörni – legalábbis egyenlőre. A Canale Grande mentén haladtunk a Rialto felé, és kezdetben rácsodálkoztunk minden kis vízfolyásra, a hajóforgalomra. Néhol megálltunk a nagy csatorna partján, hogy élvezhessük a vízi-főútvonal nyüzsgését, fényképezzük a különféle kisebb nagyobb hajókat.
Hosszabb séta után végre megpillantjuk a Rialtót, e méltán nagy hírű hidat, melynek kecsessége és íveltsége még nagyszerűbb élőben látva. A hídon átjutás bizony komoly lépcsőzéssel jár, míg a legjobb helyeken készülő fényképekért komoly közelharcot kell vívni.
A Rialto tövénél könnyen rátalálunk a piacra, ahol a tenger minden szépsége és finomsága képviselteti magát a különféle halaktól a sokféle rákon és kagylón át a legszebb polipokig. A piac nagy előnye még, hogy fedett, tehát addig sem ázunk, amíg ezeket csodáljuk.
Csak erőt veszünk magunkon, és újra kilépünk a szabad ég alá, bár az eső változatlanul esik. Szűk utcákon és még szűkebb sikátorokon haladunk, míg megérkezünk a Szent Márk térre, ahol már igen nagy a tömeg. A szakadó esőben is több száz méter hosszan kígyózik a sor a székesegyház előtt. Valahogy nincs kedvünk az esőben legalább egy órát sorban állni, inkább leülünk a Dózse palota árkádjai alá, és elfogyasztjuk jól megérdemelt szendvicseinket. Később beállunk egy jóval kisebb sorba, és felmegyünk a harangtoronyba. A majd 100 méter magas campanile tetejére lift repít fel bennünket, hogy onnan élvezhessük a pocsék időben is csodálatos panorámát: az előttünk elterülő hatalmas teret, a csatornákat és szigeteket, rajtuk a csodálatos palotákat és templomokat.
Lejőve a toronyból ismét belevetjük magunkat a sikátorok rengetegébe, ám ezúttal csak a céltalan bolyongás a cél, majd visszatérünk a térre, ahol már szinte kezelhetetlen a tömeg, és a tér nagy részén már legalább bokáig ér a víz. Szinte pánikszerűen menekülünk, majd a Rialtón átkelve a Canale Grande másik oldalán megyünk az állomás felé. Jól esik Szent Márk téri tömeg után ahogy errefelé sétálva szinte alig találkozunk emberekkel. Talán a kihaltság az oka, de errefelé az árak is egyre barátságosabbak, így betérünk egy pizzériába, hogy az egész napos esőben megfáradt testünket kicsit kényeztessük. A pizzánál talán csak a száraz helyen ülés esik jobban a nap végén. Innét jóllakottan indulunk a közeli állomásra ahol hamarosan felszálltunk az esti vonatra.



Május 16. vasárnap

Kora reggel esőben szálltunk le a vonatról Salernóban (mivel Nápolyba nem ment be a vonatunk), ahol majd egy órát kellett várni az első nápolyi személyvonatra. Szerencsére már benn állt az állomáson, így fel tudtunk szállni. Nápolyba már világosban érkeztünk meg, és rögtön megkerestük szállásunkat a Hotel Ideált közvetlen az állomás közelében. Sajnos a szobákat nem kaptuk meg, de a csomagokat le tudtuk rakni, ezt követően elindultunk felfedezni a várost. Először a Piazza Garibaldit sétáltuk körbe, természetesen egy kellemes helyi kávézót érintve. Itt már úgy éreztük megjött a jó idő, de hamarosan beláttuk, hogy tévedtünk. A dóm felé vettük utunkat, de egy pillanat alatt zúdult le ránk a zápor, alig tudtuk meghúzni magunkat egy üzlet ponyvája alatt. A zápor elvonulása után aztán irány a dóm. Gyönyörű, mint általában a templomok Itáliában. Mire végignéztük ismét megjött az égi áldás, de ezúttal fedett helyen vártuk a végét. Míg a dómtól visszasétáltunk a Piazza Garibaldira legalább négyszer kellett behúzódnunk valami tető alá, mert folyamatosan újraindult az égi áldás.
Visszamentünk az állomásra, és megvettük az ArteCard-ot amivel 3 napig utazhatunk tömegközlekedésen. Ezen fel is lelkesedtünk, és kinéztük, hogy az 1-es villamossal tudunk lemenni a kikötőhöz. A megállóban zavarba jöttünk, mert menetrend és térkép volt a villamoshoz, csak villamost nem láttunk sehol. Érdeklődésünkre egy helybeli elmondta, hogy a villamos megszűnt, helyette a 601-es busz jár. Hogy ez miért nem volt sehol kiírva, az egy jó kérdés, de ekkor már kezdtük megszokni a déli lazaságot. Buszozás után visszamentünk a szállodába, elfoglaltuk a szobánkat, fürödtünk és pihentünk egyet a délutáni séta előtt.
Délután a kikötőben kezdtünk (a Piedone filmekből jól ismert helyszín), megnéztük a Castel Nouvo-t, majd a part mentén elsétáltunk a Castel del’Ovo-hoz. Innét a Szent Pál templom, a királyi palota és a Galeria Umberto érintésével jutottunk a Funicular alsó végállomásához, hogy felmenjünk a Castel Sant Elmo-hoz. Gondoltuk, itt elsütjük az ArtCard egyik ingyenes belépőjét, de a pénztáros fiú azt mondta, inkább használjuk el egy drágább belépőre, és jegy nélkül beengedett bennünket.
A várból fantasztikus volt a kilátás a városra és az öbölre, sajnos a Vezúv nem látszott ki a felhőkből. Hazafelé a Funiculartól metróval tűnt legegyszerűbbnek a visszajutás, de itt már megtapasztaltuk, hogy Nápolyban nem egyszerű a tömegközlekedés. A metró az föld alatt menő vonat, (rendes felsővezetékkel), mely ritkán és lassan jár. Nápoly egy fantasztikus város, de a tömegközlekedése katasztrofális. A napot egyébként egy jó kis trattoriában zártuk, ahol helyi bort ittunk a polip és rák mellé.



Május 17. hétfő

A mai napot az antik romvárosoknak és a Vezúvnak szenteltük, ami többé kevésbé sikerült is. A Circumvesuviana nevű helyközi gyorsvasúttal (HÉV-hez hasonló) jutottunk ki Pompei-be, hogy meglátogassuk az ókori nagyváros romjait. Pompei óriási területen fekszik és nagyon látványos. Mivel az ásatások folyamatosak, sok terület le van zárva a látogatók előtt. Ezeket szerencsére a kapunál kiírták, így ennek figyelembevételével tudtuk megtervezni a bejárandó útvonalat.
Romos állapotában is fantasztikus ez a város, melynek már a méretei is lenyűgözőek, hisz több négyzetkilométer kiterjedésű. A gazdag kikötő és kereskedőváros a Vezúv 79-es kitörése pusztította el, de ez a pusztítás egyben konzerválta is a romokat, ezért itt olyan ókori emlékek is megmaradtak, melyek máshol nem.
Jó kétórás sétát teszünk a romok között, először az egykori fórumot és a közeli templomokat látogatjuk meg, majd az egykori „lakónegyed” érdekesebb házait, villáit érintjük. Sajnos a színház zárva van, mert valami nagyobb szabású építési munka folyik ott, így csak a mellette lévő kis színházat (az odeont) tudjuk megnézni. A városnézést az amfiteátrumban fejezzük be.
Az amfiteátrum melletti kaputól indulnak a menetrend szerinti buszok a Vezúvra, melyekre érvényesnek kellene lenni az ArteCard-nak. Az hamar kiderül, hogy a múlt héten nyomtatott menetrend már nem aktuális, aztán nem akarnak a buszra sem felengedni. Előkerül egy utaskísérő hölgy, aki beszél angolul, és vele próbálunk egyezkedni, ő vagy háromszor telefonál, de valami olyasféle az eredmény, hogy már nem jó a kártya erre a járatra, hiába szerepel a hozzá adott füzetben. Így mi nem megyünk a Vezúvra, a busz pedig két utassal indul.
Elsétálunk a Circumveuviana állomására, ahol megebédelünk a táskánkból amíg várjuk a vonatot, majd Ercoanoig utazunk. Itt csapatunk kettéválik, útitársaink egy taxibusszal a Vezúv felé veszik az irányt, mi pedig a másik romvárost, Herculáneumot látogatjuk meg. Herculáneum kisebb és szegényebb város volt mint Pompei, de jóval később találták meg és tárták fel, ezért sokkal jobb állapotban maradt meg. Méretre sokkal kisebb a bejárandó ásatási terület, mint Pompeiben, de egy komplett városban sétálhatunk. A szabályos utcaszerkezetből ép házak nyílnak, szinte valamennyi épületbe be lehet menni, olyan jó állapotú. Több helyen látunk elszenesedett fagerendákat és egyéb fa szerkezeteket is. Itt sokkal könnyebb elképzelni, hogy milyen lehetett az élet a mindennapokban.



Május 18. kedd

Erre a napra nem kevesebb programot terveztünk, mint a Sorrentói félsziget bebarangolását. Úgy terveztük, hogy Sorrentóba megyünk a Circummmal, onnan egy busszal Positanoba, majd a következő busszal tovább Amalfiba, és vagy ezen az útvonalon térünk haza, vagy Salernon át vonattal. De ugye ember tervez…
Az indulás terv szerint zajlott, a 9,10 –es circum gyorsvonattal robogtunk Sorrentóba. Ott iszonyatos tömeget találtunk a buszmegállóban, egy hölgy elmondta, hogy ők vagy egy órája várnak, és már elment három busz, amire nem fértek fel. Itt már kezdtük érezni, hogy csúszás lesz a napi programban. Mivel 10 alig múlt el, elhatároztuk, hogy sétálunk egyet a városkában és visszajövünk a 11.30-as buszhoz, a többit meg akkor meglátjuk.
Gyorsan eltelt egy óra Sorrentóban, a menjünk tovább és a maradjunk még érzések viaskodtak bennünk, de végül visszatértünk a buszmegállóhoz mintegy 10 perccel a busz indulása előtt. De a busz nem indult. Nem tudni miért, az információnál a menetrendben szerepelt, de mondták hogy az nem megy, csak egy óra múlva a következő. Mintegy 80 ember lehetett előttünk, és próbáltuk felmérni, hogy vajon felférünk-e a buszra, érdemes-e várni egy órát. A kérdést egy valamivel dél előtt érkező busz oldotta meg – mely nem szerepel a menetrendben – ami Positanoba ment. Mi – utólag tudjuk hogy okosan – nem szálltunk rá fel, de a sorban eléggé előre kerültünk, így a fél egyes buszon mind a négyen le tudtunk ülni. Ez pedig nagy szó, mert úgy álltak az emberek a buszon, mint heringek a dobozban.
Ez sajnos kicsit rombolta is az út élményét, ami azért ennek ellenére fantasztikus volt. A sofőr rendkívül ügyesen vette a sziklás part kanyarjait, senkinek sem volt félelem érzete, de rendkívül tempósan haladtunk. Maga a látvány és az érzés egyébként leírhatatlan, a tenger kéksége és a part szépsége káprázatos. Positanoban aztán vagy fél busznyi ember akart csatlakozni hozzánk – feltehetően ők jöttek a positanoi busszal – de nem fértek fel, így maradtak ott, míg mi kényelmesen buszoztunk Amalfiig.
Amalfiban persze egyből a partra mentünk, de a tenger csak egy kis lábmosásra volt alkalmas, bár néhány vakmerőbb helybeli megmártózott benne. Mi a parton kényelmesen megettük az ebédünket, és úgy indultunk a város felfedezésére. Amalfi egyébként csalódást keltett bennünk, valahogy mindannyian másnak képzeltük, de legfőképp nagyobbnak. Igazán nagy látnivalókkal nem szolgált, de jól esett kicsit andalogni a szűk utcákon. Úgy döntöttünk, hogy nem megyünk vissza Sorrentóba, hanem Salernoba buszozunk. Nem bántuk meg ezt a döntést, ugyani az út még szebb volt, mint az oda úton. Az út talán szűkebb, sokkal több öblöt és tengerszirtet kerülget, és hosszabban is húzódik a parton. Salernoból aztán vonattal tértünk vissza Nápolyba. Ezen a napon is jól kihasználtuk a kiránduló kártyánkat, hiszen minden közlekedési eszközt szabadon használhattunk ennek köszönhetően.

Május 19. szerda

Utolsó nápolyi napunkon elhagytuk a szárazföldet, és Capri szigetére látogattunk. Erre a napra már nem volt érvényes az ArteCard-unk – ami amúgy sem jó sem a hajóra sem Caprira – ezért vettünk egy buszjegyet, a kikötőbe lejutáshoz. A buszon iszonyatos tömeg volt, egy 70 körüli mama a zsebemben turkált és alig haladtunk. Ekkor tapasztaltuk meg igazán, milyen is a nápolyi tömegközlekedés csúcsidőben. Akkora volt reggel a forgalom, hogy leszálltunk inkább két megállóval korábban, és gyalogoltunk, így egyszerre értünk a kikötőhöz a busszal.
Sajnos nem volt nekünk megfelelő időben komp, így kénytelenek voltunk gyors hajóval menni, aminek a legfőbb hátránya, hogy drága. Az út egyébként 50 percig tartott, és a hajó hátsó részén egészen kényelmes volt. Akkor lepődtünk meg igazán, mikor előrementünk mosdóba a hajó orrához, és két kézzel kapaszkodva is alig tudtunk állva maradni.
A sziget már érkezéskor elbűvölt bennünket, kikötő pezsgő mediterrán élete és a hegyoldalra felfutó házak sora nagyszerű egységet alkotott. A városba siklón mentünk fel, ahol a főtér gyönyörűsége várt ránk. Ott találomra indultunk el egy irányba, utunkat világmárkás boltok és extra kategóriás éttermek szegélyezték, míg egy kihaltabb sétányra tévedtünk, mely egy ötcsillagos szállodához vezetett. Az út végén egy kilátó pont volt, ahonnét a Marina Piccolót és a Fraglione sziklákat is láthattuk.
Miután kigyönyörködtük magunkat visszamentünk a főtérre, kicsit elvegyülni a pezsgésbe, majd immár céltudatosan indultunk Augusztus kertjéhez. Mint kiderült nem a legrövidebb és legegyszerűbb utat találtuk meg – mondhatnám úgy is, hogy a lehető leghosszabbat – sokáig emberrel sem találkoztunk a szűk utcákban. A kert csodálatos volt, kiválasztottunk egy megfelelő padot, mely a kis kikötőre nézett, és ott fogyasztottuk el jól megérdemelt májkrémes kenyereinket. Azt hiszem ilyen szép panorámában még nem ettem, legfeljebb talán Taorminában.
Az ebéd elfogyasztása után felfedeztük a kertet, és rájöttünk, hogy eddig csak töredékét láttuk a parkból nyíló kilátásnak, ezért körbejártuk, és minden szegletéből csodálatos képeket készítettünk.
A kertből megint a főtérre mentünk, és kicsit még bolyongtunk az utcák között, csorgattuk a nyálunkat a kirakatok pazar kínálat előtt. A többiek már elég fáradtak voltak, így letettem arról a szándékomról, hogy felkeressük a Villa Jovist az egyik sziklaszirten. De semmi gond, legalább van miért visszatérni!
A városból aztán lesétáltunk a kikötőbe, mely ebbe az irányba egészen kellemes volt (bezzeg felfelé nem esett volna ilyen jól). Visszaútra sikerült egy kompot elcsípni, mely azon túl, hogy jóval olcsóbb volt, a nyitott fedélzetről az utazás élményét is kellemesebbé tette a jet hajóhoz képest.
Nápolyba visszaérkezve már nem volt kérdés, hogy nem buszozunk, sőt kicsit meg is hosszabbítottuk sétánkat, a Castel Nuovo felé kerülve. A Piazza Garibaldin elköltöttünk még egy kellemes vacsorát, ezzel búcsúzva Nápolytól.

Május 20. csütörtök

Reggel Milánóban ébredtünk a vonaton. Leszállás után a pályaudvaron reggeliztünk, majd komoly kihívásként a csomagmegőrzőt is megtaláltuk. A belvárosba metróval mentünk be, ahol megláttuk a klasszikus fapados 1-es villamost, és ellenállhatatlan vágyat éreztünk rá, hogy utazzunk vele egy megállót. Így épp a Scala sarkánál szálltunk le. Szerintem senki sem gondolná erről a szürke, jellegtelen külsejű épületről, hogy belsejében a világ első számú dalszínháza lapul.
Bementünk a Scala múzeumába, ahonnan néhány erélyre be lehet jutni a színház nézőterére is. Így lehetőségünk volt megcsodálni a rendkívüli impozáns belső teret, a rendezés közben a színpadot, valamint ízelítőt kaphattunk csúcsot jelentő színpadtechnikából is.
Az operaházzal majdnem szemben van a Galeria Vittorio Emanuelle, mely az egyik legklasszikusabb bevásárlóközpont. A kereszt alaprajzú épületet boltíves üvegtető borítja, a kereszt szárainak találkozásánál pedig egy üvegkupola koronázza az épületet. Az üzletközpontban természetesen a divatcégek képviseltetik magukat legnagyobb számban, de nekem a világ legnagyobb stadionjait – köztük természetesen a San Sirot – bemutató kis szalon tetszett a legjobban.
A nagy Galériából kijőve a Dóm téren találtuk magunkat. Fantasztikus épület a milánói dóm. Láttam már néhány lélegzetelállító templomot, így nyugodt szívvel állíthatom, ez is közéjük tartozik. A homlokzat gótikus díszítettsége teljesen átveri az ember szemét, és a templom külső könnyedsége eltakarja a valódi méreteket. A templomba belépve lenyűgöző csak igazából az épület monumentalitása. Persze fel kell menni a tetőre is, innét látszik csak igazán, hogy mennyire ékes ez a templom, és persze a kilátás is pazar.
A dómtól könnyed sétával jutottunk a Sforza kastélyhoz, az épületbe nem mentünk be, csak a parkban sétáltunk egy jót. Érdekes volt látni, hogy szieszta időben mennyien jönnek össze itt. Amit végképp nem értettünk, az az hogy sokan ekkor tarják napi futóedzésüket, miközben nekünk a sétához is meleg volt. A park egyik sarkában egy akváriumos házat találtunk, ahová ingyenes a belépés. Az épület egyik fele a tengeri halaké, a másik oldalon pedig édesvízi élőlények vannak.
Visszamentünk a dómhoz, majd a dóm tér környéki sétáló utcákban nézegettük a kirakatokat, így találtunk rá a Ferrari Stor-ra is, ahová természetesen be kellett nézni. A számtalan Ferraris emléktárgy (póló, sapka, esernyő…stb.) mellett egy igazi forma 1-es autót is láthattunk testközelből, valamint kiállítva néhány használt alkatrészt, kipufogót, féket.
Az állomásra egy hosszabb sétával jutottunk vissza, ahol felszálltunk az EuroStar vonatra, mely helyenként 300 km/h sebességgel száguldott, így még napnyugta előtt megérkeztünk Firenzébe.
Szállásunk az állomás közelében lévő Hotel Joli kétcsillagos szállodában volt. Persze nem bírtunk magunkkal, így még este tettünk egy sétát a Santa Maria Novella és a dóm környékén.

Május 21. péntek

Reggeli után nyakunkba vettük a várost, először a Medici kápolnához mentünk. A nagy kápolna méreteivel és látványával egyaránt lenyűgözött bennünket, míg a belőle nyíló új sekrestye Michelangelo szobraira meg sem kísérlek szavakat találni.
A bazári nyüzsgésen át értünk a dómhoz, ahol már alakult a tömeg. Csodálatos egységet alkot a templom a harangtorony és a keresztelőkápolna hármasa, az egységes hatású díszítettség, a kecsesség jellemzi az épületeket. A keresztelőkápolna bronzkapui fantasztikusak, közülük is kiemelkedik a dóm felé néző, melyet a Mennyország kapujának neveznek (az elnevezés Michelangelótól származik).
A dóm előtt hosszúnak tűnt a sor, de nagyon gyorsan haladt, talán 10 percet sem kellett sorban állnunk. A külső lélegzetelállító díszítettség után kissé furán hat a puritán belső tér, de a kupola freskója de szenzációs.
A dómtól a városháza terére megyünk. A Palazzo Veccio méltóságteljes épülete uralja a teret égbe szökő tornyával. A bejáratot Dávid másolata vigyázza, mellette több kitűnő szobor is található a téren, illetve a tér szélén álló Loggia del Lanziban. A Piazza del Signorarol az Uffizi Képtár udvarán át jutunk az Arno partára, ahol a Ponte Veccio látványa fogad bennünket. Az ősi hídon az ékszerész szakma remekműveit csodálva kelünk át, hogy felmenjünk a Pitti Palotához.
Szeretnénk a Boboli kertet megnézni, de sajnos csak kombinált belépő van több múzeummal, amikhez most nincs kedvünk, így a kertet sem nézzük meg. Helyette komoly lépcsőzésbe fogunk, és a Piazza Michelangelo-ról nézzük meg a gyönyörű panorámát.
Már fáradunk, ezért visszatérnénk pihenni a szállodába, de még útba ejtjük a Santa Croche templomot, mely azzal szerzett hírt magának, hogy híres firenzeiek temetkezési helye. Itt látjuk többek között Michelangelo, Galilei vagy Machiavelli sírját, míg a közelmúlt hírességei közül Rossini, Fermi és Marconi a híresebbek.
Késő délutáni sziesztát tartunk, majd visszamegyünk a városba, csak sétálni, fagyizni és magunkba szívni a város hangulatát. Este kellően elfáradva érünk szálláshelyünkre.

Május 22.

Reggeli után kijelentkeztünk a szállodából, és megkezdtük utolsó napunkat az úton. Már fáradtak és elcsigázottak voltunk, ezért az előző napokhoz képest visszafogottabb programot terveztünk.
Reggel vonatra szálltunk és Toszkánát átszelve Pisába utaztunk. Átsétáltunk a városon, keresztül az Arno folyó felett, így érkeztünk meg a dómhoz, amit az olaszok egyszerűen csak a csodák mezejének neveznek. Az elnevezés egyből érthetővé válik, amint meglátod a zöld fűből kinőtt fehérlő márványépületeket.
A legfontosabb és leghíresebb persze a ferde torony, mely több mint 800 éve dacol a gravitációval. A torony dőlése teljesen elképesztő, elképzelhetetlen, hogy miért nem dől össze.
Legalább ilyen fontos a dóm is, hiszen ennek a harangtornya a ferde torony. A dóm elkészültekor Itália legnagyobb temploma volt, és ma sem számít kicsinek, homlokzata és belső tere egyaránt fantasztikus.
Mint oly sok helyen Olaszországban, itt is egy külön keresztelőkápolna áll a templom mellett. Nagyon csalóka épület, kívülről egy kicsinyke épületnek látszik csupán, de belépve megdöbbentenek impozáns méretei.
A csodák végiglátogatása után jól esik megpihenni a fűben, napozni a dóm tövében és bámulni a hömpölygő tömeget.
Az állomásra visszafelé tartva aztán – mintegy ráadásként – belebotlunk egy motoros felvonulásba. A folyó partján több mint öt percig áramlanak a főként amerikai gépek.
Délután visszavonatozunk Firenzébe, az állomáson eszünk egy pizzát, majd még egy rövid sétát teszünk a dóm körül, és délután vonatra szállunk, hogy este ismét Velencébe érkezzünk, hisz onnan indulunk hazafelé a Venezia gyorsvonattal.
Értékeld az élménybeszámolót!
10 (2 szavazat)
Lépj be az értékeléshez!
Hozzászólások:
Krisz - 2010.07.13. 14:11

Köszönet a beszámolóért, fogok belőle ötletet meríteni:o)))

anikoneni - 2010.07.10. 20:54

Nagyon részletes beszámoló.


Ahhoz, hogy hozzászólhass válaszd a belépést vagy regisztrálj, ha még nem vagy tagjanik közt!

Ajánljuk

még figyelmedbe

Magyar  Română  Slovenčina