Dél-olasz vulkántúra

Olaszország Szicília

Ott-tartózkodás ideje: 2007. jan. 05.  - 2007. jan. 15. (10 nap)

1 hozzászólás I 9 224 látogató olvasta. Rögzítve: 2007. jún. 14. küldd el ismerősödnek
Oszd meg ezt az oldalt!
avatar Aniko71 Beszámolója
Január 5.

Eseménytelen út után péntek reggel érkeztünk Nápolyba. Kisebb autóbérlési problémák után (először nem találták a foglalásomat, utána horribilis, 1500 eurós depozitot kértek, emiatt átküldtek minket egy másik céghez, és elveszett az előleg, stb.) sikerült megkaparintani a kocsit.

Autóbérlésről csak a következőket szeretném halkan megjegyezni:
1. ne foglaljunk közvetítő cégen keresztül, csak a helyi képviselőnél, mert úgyis rátesznek ilyen-olyan biztosítást, és nem lesz olcsóbb
2. csak dombornyomásos kártyával lehet autót bérelni
3. ne fizessünk előre semmilyen letétet. Ld. a továbbiakban a taorminai kalandunkat.

Az idő végig gyönyörű volt, értek a narancsok, citromok, virágoztak a fák. A híradóban folyamatosan a globális felmelegedésről siránkoztak, mi viszont borzasztóan élveztük a tavaszias időt.

Nápolyból először kimentünk Pozzuoliba, ahol is a vulkántúra bevezetéseként megtekintettük a Solfatara kráterben látható vulkanikus utótevékenységeket. Bugyborékoló iszapvulkánok, kénes kigőzölgések között sétálgattunk, amikor leültem a földre, olyan volt, mintha egy kemencére telepedtem volna. S. csinált is rólam egy videót, amint David Attenborough-ként arcomat sállal eltakarva bemutatom a vulkanikus jelenségeket.

8 körül bebárkáztunk (imbarchi), elfoglaltuk miniatűr kabinunkat (ha S. állt az ágy mellett, én már csak lapjával fértem el), és S. egyből el is aludt, kiheverendő a hajnali kelést. Én egy órát szöszmötöltem, aztán mikor elindultunk, felrángattam S-t, és mivel borzasztóan éhes voltam, vacsoráztunk, pastát, meg valami húst. Vacsora közben elkezdett kilengeni a hajó, gyanakodva szemléltem, és vártam, hogy mikor leszek tengeribeteg, de mivel farkaséhes voltam, azzal a felkiáltással, hogy legfeljebb kihányom később, de most akkor is megeszem, belapátoltam az egész spagettit. Meglepetésemre nem lettem tengeribeteg, lefeküdtünk, és elaludtunk, mint a lőtt nyúl. Reggel kimentünk még sötétben a fedélzetre, és a távolban nem egy fehér vitorla látszott, hanem valami piros fény, az volt a Stromboli. Ahogy közeledtünk, időnként fel-felizzott igen látványosan.

Január 6.

Reggel álmosan kiözönlöttünk a hétvégére hazatérő olaszokkal, és néhány sétabotos túristával Stromboli kikötőjében. Mivel nem volt szállásunk, megnyugodva fogadtam az egyik helybeli ajánlatát, aki két percen belül el is kalauzolt minket a házához, ahol három fűtetlen lakrészt adott ki, ebből az egyiket elfoglaltuk. Bevásároltunk a helyi boltban, megreggeliztük első olasz sonkánkat, és 11-re a templom elé mentünk, ahol Zazá, a vezetőnk várt minket, és délután egykor indulást beszéltünk meg a hegyre. Addigra már legalább 15 ember verődött össze, olaszok, franciák, egy amerikai pár, a hajón látott túrabotosok is természetesen, olasz anyuka ötéves gyerekével, stb. Közben én rájöttem, hogy ezzel a céggel (http://www.magmatrek.it/english/index_en.htm) már leveleztem előtte, és azt állították,hogy nem lesznek nyitva, de úgy látszik a hétvégére való tekintettel sikerült összehozni egy csoportot. A franciák mondták, hogy ők már 3 napja a szigeten vannak, és előző nap kettőjüket 250 euróért akarta egy másik vezető felvinni. Mivel mi 15-en voltunk, ezért fejenként 25 euróba került.

Délután egykor ott is voltunk, megkaptuk a műanyag sisakjainkat, és elindultunk. Mivel Zazá hajtott minket, az átlagosnál gyorsabb tempóban haladtunk, bár így is megjegyezte sajnálkozva, hogy látszik rajtunk, hogy ülőmunkát végzünk, biztos számítógépesek vagyunk. Mondtuk, hogy ja. De nem mi voltunk a legedzetlenebbek, általában a túrabotos franciák kullogtak hátul. Zazá közben előrevette a gyerekes anyukát, és a kiskölyköt gyakorlatilag egy bot végén húzta fel a hegyre, mármint a kisfiú fogta a bot egyik végét, Zazá meg a másikat.
Érdekes zsurlószerű fák, és nádas közepette értünk fel a növényzet végéhez, utána salakos talajon haladtunk 700 m magasra, ahol is alumíniumbunkerek voltak találhatóak, itt vettük föl a sisakot. Zaza közben adóvevőn értekezett egy másik vulkanológussal, aki fenn volt a hegyen, és a Pizzo állapotáról adott tájékoztatást, ez az a plató, ahonnan a kitöréseket lehet látni. Ezt az illetőt később távolról láttuk is. Itt a gerincen kellet végigmenni a platóig, mivel kicsit felénk fúj a szél, torokkaparó kénes gőzt hozott, amitől mindenki krákogott, és köhécselt. Végre felértünk a tetőre, és letelepedtünk a sziklák mellett, ettünk, átöltöztünk.

A dörgéseket már lejebb hallottuk, most a kitörések is láthatóvá váltak. A látványosabb lávadobálásokat túratársaim lelkes üdvrivalgása kísérte. Az egész tűzijáték alattunk folyt, tehét teljes biztonságban voltunk. Nekem különösen a fekete kihűlt salakra zuhanó még izzó vörös lávabombák voltak a kedvenceim. Ez kb. két órán keresztül zajlott, indulás előtt még egy utolsó különösen látványos kitörésben részesített minket a hegy, aztán elégedetten felcihelődtünk, és a koromsötétben visszacaplattunk egy óra alatt a faluba, süppedékes vulkáni hamuban.

Az éjszakát vacogva takarók alatt töltöttük, lehet, hogy ez is szerepet játszott a megfázásomban.

Január 07.

Reggel kis késéssel megérkezett a szárnyashajó, Liparin átszálltunk, és megérkeztünk Milazzo kikötőjébe. Sajnos a busz Messinába csak délután háromkor idult, ezért kibuszoztunk a vasútállomásra, vettem jegyet Taorminába (Taormina-Giardini), és egy messinai átszállással megérkeztünk Giardini Naxosba délután. Ja, a jegyet kezelni kell vonatra szállás előtt, a peron oldalán látható sárga készülék segítségével, amiről én teljesen elfeledkeztem, pedig 97-ben vonatoztunk mi eleget a húgommal, itt viszont a kalauz figyelmeztetett rá. Gyönyörű idő volt, virágok, napfény, pálmák, de sajnos ekkor már kezdett rajtam kitörni a megfázás, így korán pizsamába, ill. ágyba bújtam. A szállásunk nagyon kellemes volt, Hotel Palladio, tengerre néző szobával, és tetőterasszal. S. a fényképek legalább felét növényekre lőtte el.

Január 8.

Először autót bérelni mentünk. Miután megvolt a kocsi, először Giardini Naxos, az első szicíliai görög település romjait, amiket viszont teljesen érdektelennek találtunk, csak a citrom és narancsfák tetszettek. Szedtem is rendszeresen citromot, amit belefacsartunk az ásványvizünkbe. Inenn továbbmentünk Szürakúzába, ahol is én az Arethusa-forrást szerettem volna megtekinteni, ahol papirusznád terem, S. pedig Arkhimédész sírját. Először a városon kívüli kőfejtőket és a színház romjait néztük meg, itt látható a Dionüzosz füle nevű barlang is. Hosszasan kerestük az állítólagos Arkhimédész sírt, ide-oda küldözgettek minket, végül is a fogatlan virágárus bácsi igazított útba, de amint azt a jegyszedő csaj megjegyezte, ez tulajdonképen nem is Arkhimédész sírja, csak egy római sír. Mindegy, lefényképeztük.

Továbbmentünk a belvárosba, leparkoltunk. Sajnos igen kevés időnk volt hátra naplementéig, mivel az autóbérlés megpróbáltatásaival és az érdektelen Naxosszal elment az időnk. Mindenesetre a város szép, az Arethusa forrásban kacsák úszkáltak, és csipkedték a papíruszt. Az Apolló templommal a középkorban igen csúnyán bántak el: egyszerűen beépítették a dór oszlopokat a templom falába, ill. befalazták az oszlopok között, és abból lett a gótikus keresztény templom.
Sötétedéskor kocsiba pattantunk, és visszamentünk Giardinibe.

Január 9.

Ezt a napot az Etnának szenteltük. A déli oldalról közelítettük meg a hegyet, Rifugio di Sapienza felől, ahonnan sífelvonók járnak. Hosszú, jó minőségű úton kanyarogtunk fel régi lávaömlések között. A Rifugio di Sapienza menedékházat, és a felvonó állomását egyébként már pár évvel ezelőtt elpusztította egy kitörés, azóta újra felépült, most működik. Ez számomra nem volt egyértelmű a neten fellelhető információkból, ezért felhívtam a BEBTE egyesületet vulkanológusait, akik most novemberben jártak kinn Etnát fényképezni, és igen segítőkészen sok információt megosztottak velem, amit ezúton is szeretnék megköszönni.
http://www.bebte.hu/indexh.htm

Mivel 1990 méteren már volt hó, olasz sízők hemzsegtek a liftben. Velük ellentétben mi felfelé igyekeztünk a végállomásról. Nem akartam elindulni a helyiek megkérdezése nélkül, ezért egy vezető külsejű (walkie-talkie volt nála), szimpatikus idősebb úrhoz fordultam, aki biztosított minket arról, hogy nincs veszély, csak ne térjünk le a hernyótalpasok által kitaposott útról, és forduljunk vissza, ha rosszak a látási viszonyok (marha nagy köd volt ugyanis). Így nyugodtan felmehetünk a Torre del Filosofoig. Ez egy elpusztult menedékház, Empedoklész filozófusról nevezték el, aki a kráterbe ugrott, hogy kiderítse, halhatatlan-e.

Mint utóbb a büfében kifüggesztett árjegyzékből kiderült, ehhez a kis sétához is vezető kellett volna, fejenként 30 euróért, de ezt csak a visszaérkezésünk után vettük észre, pucoltunk is lefelé igen gyorsan, hogy nehogy utólag behajtsák rajtunk. Mindenesetre akkor a vezető ezen nem aggódott, és rajtunk végignézve feltehetően úgy ítélte meg, hogy gyakorlottak ugyan nem vagyunk, viszont felszerelésünk legalább már úgy-ahogy alakul (volt nálunk túrabot). Mindenesetre alkalmasabb volt a ruházatunk, mint a mögöttünk hangoskodó amerikai túristáknak.


Az Etna
Ezen felbuzdulva elindultunk a tejfölszerű ködben. Mentünk, mentünk, és egyre kevesebbet láttunk a környezetünkből. Én, meg kell valljam, kissé be voltam fosva, ugyanis rajtunk kívül senki nem volt a hegyen, és az útikönyv szerint a gyalogtúrák időszaka májustól októberig tart. Az út ugyan könnyen kivehető volt a lánctalpasok nyoma miatt, de változatlanul nem láttunk semmit pár méteren túl. S. viszont kardoskodott, hogy menjünk följebb, ott majd kitisztul. Így is lett, valóban kissé jobban kezdtünk el látni pár száz méterrel feljebb, többek között egy egészen kráterszerű krátert, amit utólag a neten található fényképek alapján a Laghettóként azonosítottam (Tavacska). Kicsit tovább fekete salak bukkant ki a hó alól, ami szemmel láthatóan nemrég keletkezett, és még kissé füstölgött, gondolom, a novemberi kitörés nyomait láttuk. Itt műszerek is voltak a salakba szúrva.

Közben a felhőről és a ködről kiderült, hogy tulajdonképpen gőz, ugyanazt a kénes torokkaparó szagot éreztük, mint a Strombolin. Időnként előbukkant az Etna csúcsa, ez pöfögte ki a gázokat-gőzöket. Ekkor már a Torre del Filosofo magasságában járhattunk, legalább is kivehető volt pár tíz méterre tőlünk valami épület romja, de mivel vészesen közeledett az utolsó felvonó indulási ideje, visszafordulást sürgettem. Még fényképezkedtünk, nézelődtünk egy kicsit, aztán visszaindultunk bele az alattunk található felhőbe, ami visszafelé jóval gyorsabban ment, félóra múlva a menedékháznál voltunk, és éppen elkaptuk az egyik utolsó lefelé induló funiviát (lanovka).

Január 10.

Reggel kijelentkeztünk a szállodából, és bementünk Taorminába várost nézni. A színházban az a vicces, hogy tényleg pontosan olyan, mint ahogy Csontváry megfestette, de persze a festmény mégis teljesen irreális a sárga éggel, stb. Taormina egyébként legfőképpen egy Váci utca szerű főutcából áll, amire valahogy mindig visszakanyarodik az ember. Végre sikerült letérnünk róla, és belefutottunk a Giardini Publici-be (Népkert), amit mindenkinek melegen ajánlok. Én még egy útikönyvben sem olvastam róla, de szerintem a színház mellett Taormina egyik legkellemesebb helye. Gyönyörű vadregényes park, mesebeli tornyos faépületekkel, amiről némi nyelvészeti gyakorlatokkal sikerült kiderítenem, hogy méhkaptárak voltak valamikor. (Utólag a neten rákeresve azt írják, hogy madármegyfigyelésre is használta őket a tulajdonos). A parkban látható egy XIX. századi angol hölgy (Florence Trevelyan) szobra, feltehetőleg ő alapította a parkot, és ott is van eltemetve. Mondtam S.-nek, hogy én is szívesen lennék itt eltemetve, erre csak annyit jegyzett meg, hogy meg is van rá minden esélyem, ahogy az olaszok vezetnek.

Innen továbbmentünk a Taormina felett található Castelmola nevű hegyi városkába. A fellegvár romjaiból szép kilátás nyílik Taorminára és az Etnára, kis sikátoraiban lehet bolyongani, bár egy kicsit már meguntam a lépcsőmászást a végére. Aznapra terveztük az átkelést a Messinai-szoroson, de még előbb meg szerettem volna nézni egy másik hegyi várost, ahol a palermóiakhoz hasonló múmiák találhatóak. Hát ez nagy csalódás volt. Becsöngettünk a konventbe, egy indiai apáca nyitott ajtót, és bekalauzolt minket egy terembe, ahol vadonatúj festetlen nyersfa dobozokban(!) régi ruhákba öltöztetett csontvázak voltak találhatóak. Annyiból állt az egész attrakció, hogy körbementünk a szobában, és megbámultuk a földre fektetett hullákat. Savoca belvárosába már nem mentünk be, bár itt forgatták a Keresztapa szicíliai jeleneteit, mert vészesen fogyott az időnk, estére Sorrentóba kellet érnünk, ezért belehúztunk, és délután négyre a messinai szorosba értünk. Itt autóstul bebárkáztunk az olasz állami vasút egy komphajójába, és eseménytelen átkelés után a félszigetre érkeztünk. Mint utóbb kiderült, mázlink volt, mert rá pár napra egy ilyen komphajóval összeütközött egy szárnyashajó és négyen meghaltak. S. nagyon kíváncsi volt Szküllára és Kharübdiszre, de csak messziről láttuk a szoros északi részét, mert már sötétedett.

Úgy gondoltuk, hogy az autópályán a 300 km-re lévő Salernóba érünk kb. 3 óra alatt. Ebből végül is vagy 5 óra lett, ugyanis az autópályát folyamatosan a szembesávba terelik, sebességkorlátozások vannak az állítólagos javítások miatt. Hát szerintem ezen az útszakaszon évek óta semmit nem újítottak fel. Becsületükre legyen mondva, legalább pénzt nem kértek érte, de gondolom, ez senkiben fel sem merült, mert ezt a borzalmas utat még csúfolni sem lehet autópályának. Elég szarul voltam még akkor a megfázás miatt, de nem bírtam nézni, hogy csak S. vezessen, úgyhogy én is lenyomtam vagy 100 km-t. Éjjel 11 körül értünk Salernóba, továbbmentünk Nápoly felé, és nagy nehezen Sorrentóba értünk, ahol is kérdezősködni kezdtünk a szállodáról.

Január 11.

A Villa Monicaban a szobánk szép volt, Pasquale berakott nekünk még az érkezésünk előtt egy hősugárzót, a kilátás tényleg fantasztikus volt, és macskák éltek szexuális életet az erkélyünk alatti teraszon, ami tavaszias hangulatot sugallt. :)

Elindultunk a Costiera Amalfitana irányába, ahol én ugyan már többször jártam, sőt nyaraltam is 97-ben, de S.-nak is szerettem volna megmutatni, mert szerintem Olaszország egyik legszebb vidéke. Kisebb hegyeken át való kavargás után kiértünk Positanóba, innen továbbmentünk Amalfiba, ahol egy kellemes órát töltöttünk, sétálgattunk. Persze mindig megálltunk az úton is fényképezni a kilátást, az olaszok türelmetlenül dudáltak a hátunk mögött.

Visszamentünk az autópályára, és dugóba kerültünk egy ismeretlen városban, ahol éppen jöttek ki a gimnazisták a suliból. Nagy nehezen megtaláltuk Pompejit, de mivel én itt már voltam, át akartunk menni Herculaneumba. Sajna térkép nélkül nem találtuk az utat, visszamentünk az autópályára, és befutottunk az ásatásokra du. fél négykor. A Vezúvra aznap már nem lehetett felmenni, ezért megnéztük Herculaneumot. Itt nagyon megsértettem a pénztáros fiút, mert mikor mondta, hogy 20 euró a belépő először nem akartam hinni a fülemnek (addig max. 6-ot fizettünk), aztán meg jól letoltam, hogy nagyon drága. Utólag úgy gondolom azonban, hogy jogos, mert Herculaneum sokkal érdekesebb, és jobban megőrzött, mint Pompeji. Állítólag azért, mert Pompejit vulkáni hamu, Herculaneumot viszont iszap pusztította el, és jobban megmaradtak a házak. Elég sokan voltak még a késői időpont ellenére is, zárás előtt estünk be, japán lányok, akik közül viszont az egyik folyékonyan beszélt olaszul, ill. egy amerika archeológus csaj is (ő is beszélt olaszul borzalmas amerikai akcentussal), aki szintén más, olasz archeológusokkal ment be általunk, mezei turisták által nem látogatható házakba. Kevesebb volt a freskó mint Pompejiben, viszont a házak majdnem teljesen épségben maradtak, még az elszenesedett fagerendákat is láttuk. S. megállapította, hogy az olasz építkezés nem sokat változott az elmúlt 2000 évben, a lepukkant olasz házakat szinte meg sem lehetett különböztetni a feltárt házaktól.

Január 12.

Kimentünk Pozzuoliba, ugyanis Nápolyban nem mertünk megszállni a kocsi miatt. Egyrészt a belvárosban majdnem teljesen lehetetlen kocsival közlekedni, másrészt ellopják, feltörik, stb. Ezt mindenhol elmondták, az autóbérlésnél, a szállodában, az útikönyvben. Hosszas keresgélés után (sajna a Solfatara kemping zárva volt), találtunk egy szállodát elfogadható áron (65 euro). Vagy 3 helyet végigkérdezgettem, mindenhol közölték, hogy 90-100 euró. Én először nem is gondoltam arra, hogy lehet alkudni (3-4 csillagos szállodákban?), csak teljesen őszintén közöltem, hogy bocs, de nekünk ez nagyon sok, erre mindenhol rávágták, hogy jó, akkor csak 80.

Végül is a Grand Hotel Oasi nevű helyen szálltunk meg (itt emlékeim szerint 90-ről alkudtuk le), ami ugyan kiesett a központból, de volt parkolója, és mint kiderült, pont a helyi bevásáróközpont mellett helyezkedett el

Január 13.

Végül is fel tudtunk menni a Vezúvra, és még az idő is kicsit naposabb volt, mint előzőleg. Nem esett ugyan, de addig nagyon felhős, ámde meleg volt az idő. Nekünk viszont szép időnk volt, felkanyarogtunk a parkolóba. Mint kiderült, aznap csak magyarok jártak a Vezúvon, az olcsó repülőjegynek köszönhetően, megismerkedtünk egy szimpatikus magyar párral, akikkel később a repülőtéren is találkoztunk visszafelé, ők csak a hétvégére jöttek ki.

A Vezúvot eléggé kiépítették, én 12 éve voltam, akkor még csak hamu volt, és kráter, emlékeim szerint Miska nevű utastársam húzott ki, mikor lefújta a szalmakalapomat a szél, és bokáig süllyedtem a hamuba. Most már nem lehetett letérni az útról, gerendákkal elkerítették a gyalogutat, és biszbaszbódék települtek a kráter mellé, vettem is kőzetmintákat kis giccses dobozban.

A Vezúv után megnéztük Pozzuolit, itt találkoztunk először kéregetőkkel és gyanús alakokkal a kikötőben. Vannak kellemes részei, de alapjában véve eléggé lepukkant hely, megspékelve különböző római romokkal, Amfiteátrum (már hányadik? be se mentünk), Serapis templom, ami lassan süllyed a földmozgások következtében. Beültünk viszont egy kisvendéglőbe, halat és rákocskákat fogyasztottunk (ez utóbbit csak én, S. ugyanis irtózik az ízeltlábúaktól).

Lett volna egyébként még a környéken látnivaló, ez ugyanis a híres Campi Flegrei, az égő mezők, mindenféle természeti és kulturális látnivalókkal, pl. Baia és Cumae, krátertavak, de erre már nem volt időnk és energiánk.

Január 14.

Másnap ugyanis nápolyi városnézést terveztünk. A kocsit Pozzuoliban egy parkolóban hagytuk, és behéveztünk Nápolyba. Végiggyalogoltunk a Via Toledón (Váci utca), és bekanyarodtunk a történelmi városrészbe, kis sikátorokba. Megnéztük a Gesú Nuovo templomot, a katakombákat, a Dómot San Gennaro vérével (távolról, csak egy lezárt kápolnában lehetett látni valami aranyozott ereklyetartót), ami évente egyszer folyékonnyá válik, ha ez a csoda bekövetkezik, Nápolyt nem éri szerencsétlenség abban az évben.

Utolsó felvonásként funiculával (sikló) felmentünk a Sant Elmo várba, ahonnan újabb 3 euro lefizetése után gyönyörködhettünk a valóban szép kilátásban. Rémlett nekem, hogy mikor Gaetanoval itt voltam, valami parkba vitt föl kilátást nézni, de azt most nem találtuk meg, és így a végére már borzasztóan elegünk volt az örökös belépőkból. Megállapítottam, hogy Nápoly színes város, piros, rózsaszín, sárga, zöld, terrakotta. Nápolyi háztetők.
Értékeld az élménybeszámolót!
8 (1 szavazat)
Lépj be az értékeléshez!
Hozzászólások:
Aniko71 - 2007.07.03. 14:29

Próbáltam, de sajna valami technikai gebasz miatt nem megy! Majd még próbálkozom.


Ahhoz, hogy hozzászólhass válaszd a belépést vagy regisztrálj, ha még nem vagy tagjanik közt!

Az élménybeszámolóhoz tartozó

album

Ajánljuk

még figyelmedbe

Magyar  Română  Slovenčina