Amikor hajózni kezdtem

Horvátország

Ott-tartózkodás ideje: 2010. okt. 13.  - 2010. okt. 16. (3 nap)

3 hozzászólás I 4 123 látogató olvasta. Rögzítve: 2010. okt. 28. küldd el ismerősödnek
Oszd meg ezt az oldalt!
avatar annakarenyina Beszámolója

Cimkék: Adria  hajózás  tenger  vitorlázás 

Véletlenül kicsúszik a száján valakinek, hogy elvinne minket hajózni a tengerekre. Benne vagyok. Beismerem a lelkesedés sem maradt el. Ha más állja, én nyugodtan elélek akármeddig, bármekkora luxusban. Az a más, pedig határozottan azt állította, hajlandó lenne rá. A tengeri utazás ábrándja egy lépéssel közelebb került hozzám.

0.nap (vágta az autópályán)

Ősszel még nem tapasztalt horvát tengerpart, halovány bizonytalanság és izgatott képzelgések torlódtak gondolataim magányában. Most végre elérkezett a beteljesülés ideje. Jó lesz hozzánk a tenger? A barátságosabb arcát mutatja, vagy kárörvendő nevetés hullámzik végig az óriás vízen, a korláton váltva áthajoló emberek látványától. Megmutatja-e hatalmát, őrjöngő vihart bocsátva a hajóra?

Amint a német fensőbbség mechanikai szobrai egy adott pillanatban begyűjtötték a részvételre jogosultakat, mindezen gondolatok ténnyé szilárdultak. Ezután a technológia négykerekű mítoszai engedelmesen elindultak a hosszú útra. Kilenc különböző személyiség, haladt sorsukat rövid időre összekapcsolva. Az esemény ettől a ponttól kezdve, gyorsan közelíteni kezdett a beteljesüléséhez.

Körülöttünk mély őszi látvány tekereg. Színeződő leveleiket mutogatják a fák, a pulóveres meleget sugárzó nap lassan hajtja álomra egyre halványuló testét. Sugarai gyorsan hűlő fénysebességgel terítik be az autópálya hosszan elnyúló betoncsíkját. A mellettünk elmaradozó járművek csillogó testei szembogarainkban apró karcolásokat hagynak.
Mire feleszmélünk, az ajándékba kapott naplemente észrevétlenül sűrű feketeséggé változik. Ahogy az otthonunktól távolodunk, úgy maradoznak el a minket kísérő autók tömegei is.

Megállunk egy benzinkútnál. A két autó engedelmesen begurul a parkolóba, a nép pedig szétszéled a dolgát végezni. A népen ezúttal csak a nőket kell érteni és engem, helyesen ez így hangzana: A nép (én) és a néphelyettesítő tömeg (nők) elindulna a elfoglalni a mosdót. Az este kézen fogva vezeti elibénk a szűziesen elfátyolozott éjt. Őrizetlenül hagyott hártyáját, füstös leheletű, kiéhezett zarándokok erőltetett tréfái változtatják meglett éjszakává.

Megkeresem a kút mellékhelyiségét, könnyitek magamon és kilépek a sehol lebetonozott találkahelyére. A két autó a parkolóban pihen, körülöttük minden áll. Ember sehol, a társaimnak hűlt helye. Nem lep meg, a pillanatnyi ingereik szülte vágy, egész biztosan beterelte őket a benzinkút shopjába.

Rövid pihenő után tovább indulunk. Útközben beiktatunk még két hasonlót, majd hétórai autózás után feltűnnek Trogir fényei. Az eső már egy órával korábban eleredt, a kikötőben álló hajók ringatózva tűrik az égi áldást. Szélcsend és fáradság üdvözöl. Megkeressük a saját bárkánkat és elfoglaljuk szűkös helyünket. Hajnal 3 óra, mire mindenki elcsendesedik.

1.nap (Trogir – Milna)

Reggel lassan tápászkodik fel mindenki, pedig több óra alvás is a rendelkezésükre állt. Egyedül én vagyok talpon nyolckor, annak ellenére, hogy legkésőbb feküdtem le, buzog bennem a kalandvágy. Ahogy látom, a többiek ezzel egyáltalán nincsenek így. A nyúlós reggel beleolvad a délelőttbe, mire mindenki elkészül, a szemben lévő harangtorony elüti a delet.
Lassított felvételként pergő készülődésünk miatt, az idő elbaszása, mostanára kész tényként áll mai napunk borongós orcája előtt. Az egyetlen, amit tehetünk, hogy elindulunk a legközelebbi kikötő felé, amelyik felszerelése megfelel a magunkkal hozott, kényes ‎ízlésű nőállomány elképzeléseinek. Amikor ugyanis szóba kerül, hogy elhajózhatnánk egy alig néhány tengeri mérföldre található kikötőig, a többség azonnal meg is vétózza a javaslatot. Ennek kizárólag civilizációs okai vannak. Képtelenek elfogadni, hogy a naponta megszokott berögződések nélkül sem áll meg az ember szíve. Ezért amint a kapitány közli velük, hogy a zuhany egy közeli bokorcsoportra aggatott függeszték, amelyik ha minden igaz, nyomokban néha tartalmaz meleg vizet is, azonnal heves tiltakozásba kezdenek. A tanácskozás végeredménye, hogy végre elindulunk a milnai zuhanyparadicsom felé.

Az első órákban ismerkedünk a hajóval, semmi sem olyan, mint az álmaimban. Minden műanyag vagy alumínium, ráadásul automata gépek sokasága figyel ránk. Mélységmérő, radar, robotpilóta, GPS. A kapitány pár perc alatt elmagyarázza hajó kezelését, majd beindítja a motort. Kicsordogálunk a kikötőből és elfordulunk Milna irányába. Napközben bárki kormányozhat. Szél alig, az idő borús, csak néha szemerkél az eső.
A kaptány igazi tengeri medve, foghegyről közli az utasításait. Azonban a modern idők mostanára rajta is nyomott hagytak, ugyanis ilyen szakszavakkal végzi az irányításunkat: - Kicsit jobbra a korit! Vagy ilyenekkel: - Korizzál szél alá! A kori itt azt a csatornafedél nagyságú kereket jelöli, amelyikkel a hajó mozgását lehet két irányban befolyásolni. Ebben az esetben nem a jó és a rossz örök ellentétére kell gondolni, hanem az egyenes vonalú mozgás anihillációjára. A korizás egyébiránt nem túl izgalmas egy nyílegyenes vonalat követve. Nem is veszek részt benne.

Benn járunk a délutánban, amikor egy kis, reményekre jogosító szellő érkezik. Haladéktalanul kitesszük vitorlákat. Motor le, kis igazítás az irányon, aztán várakozás. A sebességmérőt bámulom és azt kell konstatálnom, ezzel a vágtával ha nem vigyázunk, meg fogunk tenni, egy csodával határos tengeri mérföldet is. Lelkesedésem azonban hamar lelohad, mert fél órai kínlódással sem sikerül újból elérnünk ezt a hihetetlen tempót. Az átlagunk úgy 0,5 körül stagnál. Nem vitás, válságba kerültünk,. Nincs mit tenni, mint olajat önteni a döcögő gazdaság motorjába. A motor krahácsolva beindul és mi újra egykedvűen pöfékelünk tovább a vízen.

A cselédség feje, aki egyébként képes halálra melózni magát az alárendeltjei boldogságáért csendben korizik. Közben veszettül lapít, pedig mielőtt elindultunk, állandóan azt hajtogatta, hogy úgy be fogunk baszni, hogy az nagyon rendben lesz. Úgy is lett, második napja vagyunk itt és még egy kortyot sem ivott. A többség meg, aki jelen esetben a mindenség is egyben, pedig engedelmesen követi a példáját.
Ebből mostanára elegem lett. Szép dolog az alkoholizmus elleni küzdelem, de azért túlzásokba sem kell esnünk. Ezen változtatni fogok, méghozzá a színtiszta jelen időben. Egyből a tettek vadvirágos mezején találom magam. Első intézkedésként felkutatom a hűtőszekrényt, ami nem hűt, mert kevés az energia a hajón, és elkezdem egyedül az ivást. Közben valaki kitalálja, hogy teázni kellene, amihez majdnem mindenki csatlakozik. Erős fenntartásokkal, ezzel is egyet tudok érteni, de azért egyből benyújtok egy módosító indítványt. Ennek lényege, hogy az ihatatlan gyümölcsteát fel kell dobni valamivel. Momentán alkoholra gondolok. A kajütben velem együtt lebzselő két másik arc benne van, így gyors ütemben vegyíteni kezdjük az ugyancsak borzalmas Jӓgert, az erdei gyümölcs nevezetű mosogatólével. Az eredmény maga a csoda. Az íze nem marad el a várakozásoktól, ugyanolyan ihatatlan okádék, mint előtte az alkotóelemei voltak külön-külön. Viszont cserébe kellemesen melegíti a bögyünket. Aprókat kortyolgatva lecsúszik az első, majd az utasításomra a többiek elfogyasztanak még egy hasonlót, végül én zárom a sort egy utolsó, harmadik elkortyolgatásával. Az ízlelőbimbóim ekkor heves tüntetésbe kezdenek, ezért azonnali hatállyal beszüntetem a méregkeverést. Egy kicsit sem vagyok vidámabb. Aggasztó.

Az idő eközben begyorsul, muszáj lesz kicsit sietni, mert lassan sötétedik és a kapitány fél a sötétben. Hatkor, óriási élményekkel gazdagodva partra korizzuk a hajót. A kikötőben a semmiből egyből előtűnik egy helyi arc, aki köszönés helyett a markát tartja. Valami kikötői baksist akar. Amint kifizetjük, ismét elkezd a kámfor jellegzetes tüneteiben szenvedni.

Este elmegyünk közösen vacsorázni. Egyénieskedő akcióról szó sem lehet, mindenki egyért, egy mindenkiért. Rendelek egy fekete rizottót, régebben ettem már ilyet egyszer és nem emlékszem, hogy akkor ízlett, vagy utáltam. Amint kihozzák és megkóstolom, persze egyből ráeszmélek, hogy utáltam. Bár itt egészen ehető, de elég bizarr. Kátrányszínű lében úszkáló rizs, kagylódarabkákkal. Az éhségem erősebb a tartózkodásomnál, így elpusztítom az utolsó falatig. A nyelvem fekete, a kalandvágyam kielégítetlen. Persze nem csak az, azonban a kedvesemnek tett hűségesküm meggátol bármilyen nemtelen tett végrehajtásában. Ja, és a hajón tartózkodó nőnemű egyedek sem azok, akikkel momentán henteregni akarnék.
A kialvatlanságtól megfájdul a fejem, visszatérve a hajóra egyből lefekszek aludni. A többiek még beszélgetnek. Az ő bajuk.

2.nap (Milna – Sztari Grad)

Egy kikötőben ébredek. A kapitányt leszámítva elsőnek. Az előző napi borús időnek nyoma sincs, mindent beterítenek az erejét fitogtató nap sugarai. A tengeri medve is kissé felélénkül, aminek egyetlen oka, hogy végre elkezdett fújni a szél. Na, nem valami orkánra kell gondolni, csak amolyan élénk tinédzser, de szerinte ez a nyílt tengeren drasztikusan meg fog majd változni.
Kihasználom az időt, elmegyek úszni. A víz kellemes, az októberi időpont ellenére van vagy 19 fok. Ez még bőven a tűréshatárom felett van. Miután végzek, visszasétálok a hajóhoz. Újabb egy ember döntött a felkelés mellett. Kicsit körülnézek a városban, határozom el magam. Nem túl nagy hely, az óváros a szokásos mediterrán zegzugos utcácskák labirintusa, eltévedni azonban nem nagyon lehet. Öt perc sétával elérhető bármelyik nagyobb út. Kicsit bolyongok, néhány tucat fényképpel megörökítem a környék nevezetességeit, aztán visszaballagok a többiekhez.

Nyúzott arcokat találok a fedélzeten, cél nélkül bolyonganak, valaki meg elment reggeliért. Amint visszaér, megterítünk és közös táplálkozást hajtunk végre.
Felfoghatatlan dolog történik, valamilyen csoda folytán 10-re készen állunk. A kapitány kiadja a vezényszavakat és lassan, komótosan elindul a hajó.
Ha esetleg valaki nem tudná, a vitorlázás lényege, vitorlákkal befogni a szelet, majd ennek segítségével haladni egy tetszőlegesen kiválasztott irányba. Mindez puszta ideológia. Egy mai modern vitorlás yacht idejének elenyésző részét tölti a szelekkel viaskodva. Erre már nincs idő, ha nem halad széllel, akkor bizony erőszakkal be kell segíteni neki.

Azért mi csak reménykedünk tovább, ezalatt kapitányunk aggódva tekint a magasságokba. Szerinte ma oltári nagy szél lesz, ami annak fényében válik különösen aggasztóvá, hogy a fedélzeten éppen egy rakás, tejfelesszájú újonc csodálkozik rá a vitorlázásra.
Egy kissé eltávolodunk a kikötőtől, de még az öbölben halad a hajó. A kapitány arca eltorzul és eddigi barátságos modorából kivetkőzve vezényszavakat kezd pattogtatni. A hajó megremeg, én az egyik kötélfeltekerő bizgerátor mellett állok. Vesztemre, mert felhangzik az, hogy Fordulunk! Oké, mondom magamban, tekerd a kormányt. Ki kell ábránduljak, miközben ijedeznem is akaródzik, ugyanis nekem támad, hogy tekerjem a zöld kötelet a focknak nevezett izére. Próbálom na. A vitorlákat eközben kiráncigálja a helyükről, céltalanul lobognak a szélben és ha jól sejtem, az én munkám lenne az, hogy változtassak a helyzeten. Megpróbálo, de minden rosszul sül el. Fordítva tekerem a kötelet, lekések a vezényszavakról, eközben a szél meg egyre jobban bedurvul. A hajó céltalanul sodródik, a közelben tartózkodó többi vitorlás utasai eközben mosolyogva figyelik az akciónkat. Az admirális megelégeli a bénázásom és elzavar a kötelektől, meg akarja mutatni a bámészkodóknak, hogy ő a király, pedig nem is választottuk meg. Innentől kiesek a kegyeiből, csak foghegyről hajlandó velem kommunikálni. Helyemre egy másik inas keveredik, aki jobban figyelt az oktatáson. Először igyekszem visszarendeződni, de ő nem akarja. Nekem mindegy, ha háború, akkor legyen háború. Passzívan elkezdem ugyanazt csinálni, mint a lányok. Tehát semmit. Ezentúl csak az élvezeteknek élek, vezesse a hajót aki akarja. Végül is megdögölhetünk. Ha valaki azt gondolná, ezt a sértettség mondatja velem, akkor nagyon téved! Kizárólag a többiek testi épségért való aggodalom vezérel. De ha már, így alakult, a bicskát a zsebemben tartom, ha elfajulna a helyzet, ki tudjam vágni magam belőle.

Az öbölben megteszünk még pár kört, a köteleket kezelő matrózok néhányszor összeszarják magukat, ami valószínűleg a kapitány mondatai miatt következik be. – Meg fogunk halni! Egy nem sétahajó! Szorosabbra azt a fockot! Mondom fordulunk! Itt mindenki süketnéma? Végül lemondóan: - Ááá, ennek így semmi értelme! Baz’meg, tekerd már azt a kötelet!
Elhangzik még néhány életveszélyes sértés, végül aztán egy kicsit megnyugszik. A matrózok valahogy belejönnek a dolgukba, ő meg kikorizza a hajót a nyílt vízre.

Mellettünk egy vitorlásverseny zajlik éppen. Hosszú sorban, többtucatnyi hajó verseng az elsőségért. Mi is beállunk közéjük, a kapitány vérmes természete itt is meg akarja mutatni, hogy mekkora tapasztalata van az ilyesféle alkotmányok terelgetésében. Nem tart sokáig az öröme, mert a reggeli szél fél óra alatt, szellőcskévé szelídül és a hajó sebessége az egy mérföld körüli értéken állandósul. Ezzel a legközelebbi kikötő elérése is más dimenzióba kerül. Ilyen tempóval pár hét múlva ismét kiköthetünk. Nincs mit tenni, beindítja a motort és egy matrózt állít a kormányhoz. Én nem veszek részt a kisded játékaiban, az orrban bámulom a mellettünk elhaladó szigeteket.

Ahogy így békésen nézelődök, nem messzire tőlünk megpillantok néhány fickándozó élőlényt. Izgatottan ordítozni kezdek, hogy láttam valamit, ami nagyobb egy átlagos halnál és többen is vannak. Az átlagos halméret ugyan nem túl egzakt kifejezés, de nekem a folyami halak jelentik a standardot, negyven centi, vízből nem kiugrándozó tátogik. Biológiai ismereteim összekaparása után jutok el az efféle bámulatos kinyilatkoztatásokig. A most meglesett lények egészen biztosan nem ilyenek. A többiek is érdeklődni kezdenek, a kezemmel mutogatom, hogy hová nézzenek, hamarosan ismét felbukkan a három fej, most sokkal jobb a szög, többen fel is kiáltanak: - Delfinek!
Én mondtam, hogy nem átlagos halak! Tengeri emlősök, szoptatják a tojásból kikelő csupasz kisdelfineket, majd megtanítják játszani és kedvelni az embert. Hogy miért alakult ki ez az érthetetlen perverziójuk, különös tekintettel az embert illetően, rejtély. Viszont minket ez nem érdekel, üldözőbe vesszük őket és röpke félóra alatt a fedélzeten található fényképezőgépekkel készünk úgy nagyjából 3000 fotót a hátukról. Végül már mindenki unja az egészet, főként mert játszani valahogy elfelejtettek velünk. A hálátlanok! Híressé tesszük az egész bagázst, ők meg ennyire sem képesek!

Miután megelégeltük a delfinek hajhászását, újabb élvezetek felé vesszük az irányt. A kapitány szerint a tengerparti bemélyedések tengeralattjáró kikötőket rejtenek. Elindulunk a tengeralattjáró vadászatra. Rövid utazás után megérkezünk az elsőhöz. Egy ásító barlanghoz hasonlít. Az öböl vízén sirályok úszkálnak, délutáni ejtőzésük közben lepjük meg őket.
A szakértők lassan, az üreg közelébe korizzák a hajót, aztán mivel kikötésre semmi remény, egyből tovább is indulunk. A barlang egyébként nem lakatlan, helyi hippik költöztek be és különböző szolgáltatásokat kínálnak a gyanútlanul errefelé vetődő turistáknak. Milyen jó is annak lenni, állandóan a kegyeinket lesik. Kiköthetünk pénzért. Dolgunkat végezhetjük, pénzért. Vehetünk a shoppokban szuvenírt, pénzért. De az élmény megfizethetetlen. Nem is nagyon tántorog elénk egy sem, talán csórónak néznek bennünket. Nagy hiba, mert a hajón van még Pierre Cardin törölköző is!

A következő lyukhoz 20 percen belül megérkezünk. Ez éppen kihalás alatt, de még nem lakatlan. Tengeralattjárónak nyoma sincs, pedig nekünk azt mondták, hogy kipróbálhatunk egyet. A prospektus azzal kecsegtetett, hogy fél órás gyakorlás után, megtorpedózhatunk egy utasszállító kompot. Ez elmarad, helyette kikötünk és bejárjuk az objektumot. Nem túl nehéz, egyenes út a mélyére, vissza ugyanez. Lassan haladva két perc. A folyosó egyik oldalán beugró, az ajtajára írva: Privat. Ez lehet a gyereknemző szoba, úgy tűnik a kommunáknak végleg befellegzett. Az nyíltszíni össznemzeti grouppen-parti már a múlté.
A szabadba érve szétnézek és megpillantom a világ legszürreálisabb toalettjét. Egy tengerbe lógó aprócska félszigetre épült szobácska, terméskő falai barátságos környezetet biztosítanak a megkönnyebbülni vágyóknak. Szabadesésű luk található az alján, a salakanyag a tengerbe távozik, ahol halak tömegei várják az etetést. Belső fala egy Bugyikék spay-vel írt szöveg tájékoztat a rendeltetéséről. Annyira zseniális, hogy szavakat sem találok a kifejezésére.

Gyönyörködésünket az alattomban beboruló égbolt látványa szakítja félbe. Valaki ránéz az órájára és csendesen jelzi, hogy négy óra. A kapitány az indulás mellett teszi le voksát, a többiek bátran csatlakoznak hozzá. A beígért tengeri lubickolás csak nekem fontos, ezért gyorsan le is szavazzák. Rövid tanácskozás kezdődik az útirányt illetően. Kiderül, hogy sötétedés előtt, csak Sztari Grad kikötőjét van esélyünk elérni. Talán már említettem, hogy a kapitányunk fél a sötéttől. Nem csoda, a bicska még mindig nálam.

Két óra rettentő izgalmas hajózás után befutunk Sztari Grad kikötőjébe. A szokásos baksis ember kéregetése után partra szállunk. Milnához képest annyi a különbség, hogy itt nincs se zuhanyzó, se mellékhelyiség. Természetesen egy ilyen esemény a hajó teljes lakosságát azonnali kipusztulással fenyegeti. Képtelenség még belegondolni is abba, hogy egy nap nem fogunk tudni egyáltalán lefürödni. Közülünk többen eljátszanak a tömeges öngyilkosság gondolatával, ellenben a józanabbak azonnal vásárolni akarnak egy Toy-toy mobilvécét.
Végül marad a belenyugvás és letargia. Szokatlanul csendben kezdjük meg a város felfedezését.

A város történelmi központja mediterrán jellegzetességeket felvonultató, zegzugos utcácskákkal teleszórt középkori entitás. Felújítva és kiegészítve éttermekkel, templomokkal és szuvenír shoppokkal. Rendkívül izgalmas, már előre élvezem mennyi mindent fogunk itt is csinálni. Mindenekelőtt először is vacsoráznunk. Az egész napos üldögélésben mindenki rettentően megéhezett. Nyomban nekiállunk keresni egy helyet, ahol végre ehetünk valamit. Hamar találunk is egyet, tömeg sincs, a városban talán rajtunk kívül még huszonhárman élhetnek, amiből 14 biztosan hasonszőrű felfedező, mint mi. Betévedünk egy helyre a sikátor mélyén. A tulaj egyből megörül nekünk és riasztja az egész személyzetet. A mai napon láthatóan már nem számítottak senkire. Eszünk, iszunk, adomázgatunk, közben lecsúszik egy üveg bor is. A szokásos ecetlé, amiből egy decinél több erősen mérgező. Nagyjából tízre végzünk és irány az alvás. Majd elfelejtettem, ma is rendkívül lerészegedtünk. Majdnem.

3. nap (Sztari Grad – Trogir)

Reggel korán ébredek, a kapitány már fenn van. A fedélzeten pihenget egykedvűen. Szelet firtató kérdésemre csak egy kedvetlen morgás a válasz. Tehát emberi számítás szerint ismét remekül szállunk majd a szelek szárnyán. Ütemesen érzik úgy egyre többen, hogy ébredezniük kell, a fedélzet megtelik tanácstalan emberekkel. Keresünk egy közeli kávézót és elvégezzük az ilyen-olyan dolgaikat. Nincs kedvem visszamenni a fedélzetre, sietnem felesleges, a készülődés most is fénysebességgel folyik. Elhatározom, hogy körbejárom a várost. Girbegurba utcácskákon csatangolok, kezemben a fényképező, ha meg már így alakult, minden elképzelhető szögből csinálok pár fotót. Bő félóra múlva újra a hajónál vagyok, az eszeveszett tempójú készülődés még javában tart.

Áldás van rajtunk, vagy a hely védőszentjei már rettentően megelégelték kínlódásunk, így eleresztenek. Veszélyekkel teli vitorlázás vár ma is ránk, a tisztázatlan forrásból származó reményt gyűrögetve szeretnénk, ha nem mi lennénk azok, akik ma odavesznek a vészjósló tenger hullámaiban. Néma csendben siklik a hajónk, a biztonságot adó öböl már mögöttünk temeti könnyáztatta arcát egy horvát motívumokkal díszített keszkenőbe. A helyi lakosság tömegei a parton állva mormolják az „üdvözlégyet”, néha egy „miatyánk” is elhangzik. A helyzetünk súlyos, mi mégsem csüggedünk. Elsősorban az én lélekjelenlétem jelenti a támaszt, körülnézek és látom, ahogy mindenki visszafojtott lélegzettel figyel, ahogy egy könyvet olvasok. Érzem a rám tapadó szemeket, délceg hátamra óriási felelősséget raknak, de elbírom. Ne aggódjatok! – mondom magamban – Túl fogjátok élni!

A továbbiakban számtalan kalandban veszünk részt, mint például a tükörsima tengeren áthajózás, satöbbi.
Üzemanyagot akarunk vételezni még Trogir előtt. A benzinkút egy apró halászfalú szélén árválkodik, a kormányos elkezd matatni valamit a kötelekkel, a hajó céltalanul halad a parti sziklák felé. Gondolom elsüllyednünk azért mégsem kéne és jelzem ezt minden érintettnek. – Kicsit rossz irányban haladunk! – nem akarom, hogy a kitörő pánik miatt bárki összevizelje magát, ezért vagyok ennyire szerény és visszafogott. A kapitány felnéz, idegesen a korisra vakkantja, hogy nem a kötelet kéne basztatni! Majd heves mozdulatokkal elhárítja a ránk lesújtani készülő veszedelmet.

A tankolás nem bonyolultabb, mint egy autóval. Miután végzünk, teszünk egy sétát a nagyon különleges mediterrán stílusú falu kikötőjében, majd útnak indulunk.
Órákig tartó hánykolódás után, mikor már minden reményünk odaveszett, elcsigázva megpillantjuk Trogir elnyúló panorámáját. Legalább nem a hullámsír lett a végzetünk.
A hosszan elnyúló házak, elmosódott körvonalai lassan határozott alakot öltenek. A hajó orrában hárman figyeljük őket.
- Menjünk vissza – hangzik el a javaslat.
- Nem lenne rossz. – sóhajt fel az előttem álló is.
Egy terv körvonalazódik bennem, amit sietve meg is osztok velük:
- Szerintem zendülést kellene szítanunk! Felkoncolhatnánk a kapitányt, azután áthajózhatnánk a Karib-tengerre. Aki meg nem akar velünk jönni, azt a tengerbe hajigáljuk. Na, mit szóltok? – teszem fel a kérdést.
Ezek ketten mélységesen ledöbbent arccal hallgatják szavaim. El sem tudják képzelni, hogy ilyet lehet. Ahogy látom, ők maximum annyiban gondolkoznak, hogy némi könyörgéssel, talán még pár napot kikunyerálhatnak a cselédség főnökétől. Az én javaslatom minimum eretnekség. Egyszerűen túl messzire mentem, láthatóan képtelenek követni az éteri régiókba. Végül aztán az egyikük feleszmél és annyit mond:
- Ja. – Mit ne mondjak, erősen cizellált a véleménye a dologról.
Pár évvel ezelőtt én sem gondoltam volna ilyeneket, mostanra viszont elkurvultam. Egyébként meg poénnak szántam, mostanra kicsit elegem lett abból, hogy állandóan a sóhajtozásukat hallgassam. A hajózás nem más, mint a gazdagok pénznyelője, ezért ilyenre őszintén csak korlátolt elme vágyhat igazán. Kikötőből kikötőbe hajózni, a zuhanyzás és a szarás kedvéért, igazán felejthetetlen emlék. Nem más az egész, mint az egyik túlcivilizált helyről átmenni a másikra, ahol a mögöttünk elmaradozóhoz kísértetiesen hasonló, erős jóindulattal középkorinak látszó, mesterkélt városban elköltheti az ember a pénzét. Mindenütt ugyanazok a szuvenír boltok, éttermek és egykedvű helyiek várnak minket. Már a látványuk is annyira felcsigáz, hogy ki sincs kedvem kötni.

A kikötés ennek ellenére remekül sikerül, a hajó orrában üldögélve nyugtázom, hogy a matróztanoncok jól megtanulták a leckéjüket. Még jó, hogy egy ilyen vén tengeri medve, mint én, velük volt. Nélkülem beláthatatlan következménnyel járhatott volna ez az utazás. Velem együtt meg… No ezt hagyjuk.
Az esti program ismét változatosnak ígérkezik. Egy zegzugos utcácskákkal teleszórt mediterrán városban fogunk sétálni, majd vacsora, előtte persze a kötelező szuvenírek beszerzésére is kell majd időt fordítanunk.
A terveinket nem kell módosítanunk, úgy tökéletes, ahogy megszületett a maga pucér pőreségében. Andalogva sétálgatunk a valamikor ódon, most vadonatújnak kinéző városközpontban, melyre a patinás erőd robosztus bástyája vigyáz. Bemenni nem lehet, helyette fagyizunk. Aztán valahogy nyakunkba szakad a vacsoraidő és egy étteremben találjuk magunkat. Majd hamarosan egy másikban, mert ebben nem találunk elegendő ételt.
Az ételhez kerül a szokott ecetborból is. Három korty után be is fejezem az ivászatot. Mindenki az élményeket elemezgeti, a számtalan kalandot, érdekes embert és a látnivalók garmadáját.
A többség maradni akar, bőszen számolgatják, hogy hány évtizedig kellene lemondaniuk mindenről ahhoz, hogy egy ilyen 45 lábas teknő az övék lehessen. Szomorúan konstatálják, hogy az ő életükben valószínűleg ez nem következhet be, hacsak nem élnek 230 éves korukig. Így maradnak a szép emlékek.
Végül felfalunk mindent, kifogynak az érvek és történetek, az idő pedig rosszra fordul. Visszaindulunk a hajóhoz, amelyiken az utolsó éjt fogjuk tölteni.
A tömeg elcsendesedik, hamar ágyba kerülünk, az eső közben elered és beteríti a fedélzetet.

Reggel a szokásos gyorsaságunkkal elkészülünk és az egyre jobban szakadó esőben elindulunk hazafelé.
Értékeld az élménybeszámolót!
6 (2 szavazat)
Lépj be az értékeléshez!
Hozzászólások:
Szabadsolyom - 2010.11.01. 13:07

Skipperrel egyet értek. Bár szerencsés az illetó, hogy még a Bora előtt mentek ki. :)A kapitány morgásáról, modoráról: Az a baj, hogy sok "utas" azt látja, hogy kimegyünk hajókázni, és ez meg sérteget. Egy a bibi. A szkipper felel mindenért. Ha elveszik egy ember a fedélzetről, övé a felelősség. Meg a hajó is az ö felelőssége. Csendes, nyílt vizen ha 2 percen belül veszik észre, hogy eltűntél, 95% hogy megtalálnak (300m felett nem is látszol a vízen). Negyed óra múlva 50%. 1 óra múlva 20% sincs. Miért goromba a kapitány? Senkinek nincs kedve a hatóságok előtt állni, vagy ahhoz, hogy 72 órán keresztül ( ennyi a kötelező idő ) keresni valakit. A többiről nem is beszélve. Az élet a szkipper kezében van. És a legnagyobb felelősség is.

annakarenyina - 2010.10.29. 08:33

A fenti beszámoló a valóság erősen egyéni színezetű interpretációja.A kapitány és a többiek is klassz srácok, csak nekem mások a preferenciáim mostanában. A kalandozást bírnám, de nem ezek között a keretek között, hanem egy kis tutajon, valami déltengeri szigetvilágban.

Skipper9 - 2010.10.28. 16:18

Szomorú ilyet olvasni. Pedig a hajózás az egyik legcsodálatosabb szórakozás a világon. Mi pl. a legritkább esetben éjszakázunk marinában. Lakatlan öböl, minél távolabb mindentől, ahol csak mi vagyunk (esetleg főidényben még pár másik hajó)- ilyen a jó éjszakázó hely. Ingyen van és páratlan élmény. Reggelire (vagy ebédre) magad foghatod a halat. Napközben strandolás, esetleg városnézés. Vagy közforgalmú kikötében éjszakázás a falu főterén, a hajóról vigyorogva a bambuló túristákra. Hosszabb (ugyan mihez képest hosszú?) utakat többnyire délutáni indulással este-éjszaka tesszük. Érkezés a következő öbölbe éjjel 1-2 körül. Mindekinek nagy élmény reggel látni, hogy hová is érkeztünk. Elképesztő, hogy van olyan "kapitány", aki másokat el mer mer vinni, miközben fél sötétben hajózni (pedig még radarja is van!) és a saját alkalmatlansága miatti frusztrációjában az utasokkal (barátaival?) kiabál ahelyett, hogy a hajót vezetné, ami egyébként a dolga lenne. Persze gondolom a társaság sem volt enyhén szólva közös nevezőn. Azt mondjuk nem értem miért kellett WC-t és zuhanyzót keresni minden áldott este. Egy 45 lábas hajón már legalább 2 db WC/zuhanyzónak kell lennie hideg-meleg vízzel. És ha kicsit figyel a társaság a víz utántöltés nélkül min. 4-5 napig elég kell legyen úgy is, hogy mindenki mindannap zuhanyozik.Szóval nagy kár, hogy ez az út így sült el Számodra, de javaslom, hogy ha teheted tégy még egy próbát. Máshogy, másokkal.Üdv, és jó szelet.


Ahhoz, hogy hozzászólhass válaszd a belépést vagy regisztrálj, ha még nem vagy tagjanik közt!

Az élménybeszámolóhoz tartozó

album

Ajánljuk

még figyelmedbe

Magyar  Română  Slovenčina