Porszemek az óceánban: a Feröer-szigetek (1. rész)

Dánia Feröer-szigetek

Ott-tartózkodás ideje: 2010. júl. 30.  - 2010. aug. 05. (6 nap)

5 hozzászólás I 19 407 látogató olvasta. Rögzítve: 2011. feb. 09. küldd el ismerősödnek
Oszd meg ezt az oldalt!
avatar Andrej01 Beszámolója

Cimkék: dánia  feröer  skandinávia  torshavn 

PORSZEMEK AZ ÓCEÁNBAN: A FERÖER-SZIGETEK
(2010. július 28 – augusztus 5.)

BEVEZETŐ

Valószínű, hogy a megkérdezettek többsége azt válaszolná arra a kérdésre, hogy elutazna-e a Feröer-szigetekre, hogy „hát az meg hol van”? Viszont én az a fajta fura kölyök voltam, aki már egészen kicsi korában térképek fölé görnyedt, és folyton olyanokon töprengtem, hogy milyen lehet az élet azokon a különös helyeken, amelyek majdnem leesnek az atlaszról. Aki fogékony kicsit az északi mítoszokra, a germán-skandináv saga-k világára, a viking legendákra, vagy akár a Gyűrűk ura-féle fantasyk atmoszférájára, azt már a fotók alapján egy-kettőre beszippantja ez a hátborzongatóan gyönyörű tájék: a túlvilági ködből előtűnő zöld hegyek látványa, a fenyegető óceánba omló tajtékzó vízesések, a egymással farkasszemet néző, a vízből borotvaként kiemelkedő sziklák, gleccser-vájta kanyonok, fjordok, lagúnák és a kicsi öblökben megbúvó, parányi kis színes, fűtetejű házikók.
A Feröer-szigetek az északi szélesség 62 és a nyugati hosszúság 7 fokánál fekvő, a Golf áramlat mosta kicsiny szigetcsoport, amely Skócia, Izland és Norvégia között ékelődik bele a barátságtalan északi Atlanti-óceánba. Távolsága Glasgow-tól 670 km, Reykjavíktól 770 km, míg Bergentől (Norvégia) 650 km. Összesen 18 kisebb-nagyobb szigetből áll az ország, a legészakibb pontjától a legdélibbig 113 km a táv, a teljes terület pedig 1.399 km2. Bárhol is vagyunk a szigeteken, soha nem leszünk 5 km-nél messzebb az óceántól. Persze a klíma nem éppen a Costa Brava-t idézi, ennek is köszönhető, hogy akárki kérdezte, hova megyünk idén nyáron, mindig abba torkollott a beszélgetés, hogy ott ránkfagy a gatya, micsoda őrült ötlet az itthoni nyár közepén odamenni a tundrára fagyoskodni. Ez azonban nem igaz, ugyanis – ha meleg biztosan nem is lesz – dideregni sem fogunk, mivel a Golf áramlat miatt az északi fekvés ellenére is mérsékelt az idő. Az éves hőingadozás ezért a kontinentális klímához képest nagyon kicsi, télen átlagban 3 fok van, nyáron meg 13. Csapadék viszont van rendesen, annak mindenféle változata. Szóval tisztában voltunk vele, hogy ez nem mediterrán tengerparti heverészés és koktélszürcsölés lesz, hanem egy sokat túrázós, kirándulós és szikla szélén merengve bámulós turné.
A természeti szépségek várható túlburjánzásán kívül azonban felettébb érdekel az is, hogy milyen népek lakják ezt az elzárt és különös helyet, hogy néznek ki a települések, milyen a hangulata, él-e még a hajdani vikingek szelleme ott a gleccserek-vájta völgyekben.
A Feröer-szigetek a skandináv világhoz tartozik, zászlójuk a klasszikus északi mintájú, kicsit balra tolt piros kereszt keskeny kék csíkkal határolva, fehér alapon. Bár állítólag a VI. században már ír szerzetesek kötöttek itt ki, a szigetcsoport benépesítése ténylegesen azokhoz a vikingekhez fűződik, akik a IX. században elsősorban Norvégiából menekültek Széphajú Harald király üldözése elől. Norvégia abban az időben komoly játékosa volt a térségnek, a norvég király uralta Skóciát, a Hebridákat, az Orkney- és Shetland szigeteket és Izlandot is. Persze a „birodalom” előbb-utóbb elérte a menekülőket, így a X. század elejétől kezdve a Feröer-szigetek a Norvég Királyság szerves része. A század végére érkezett meg a kereszténység is. A szigeteknek szintén megvolt a maguk Koppánya, egy Tróndur í Gøtu nevű főklán-vezér, aki komoly harcokba keveredett a helyi István királlyal, vagyis a norvég koronát és a római pápát képviselő Sigmundur Brestissonnal. Persze utóbbi került ki győztesen, és Tróndur halálával az ősi pogányságnak és a helyi viking klánok uralmának leáldoztak a napjai, Feröer is a keresztény világ része lett. 1380-ban a Kalmari Unió létrejöttével Norvégia megszűnt létezni és a Dán Királyság vette a szárnyai alá a Feröer-szigeteket, és ez ténylegesen a mai napig így van, vagyis formálisan jelenleg is Dániához tartozik. Dánia egyébként az elmúlt századokban szabályosan kizsigerelte a szigeteket, mindent vittek, alig hoztak, sima gyarmati státuszban voltak. „Koppenhága palotáit, sugárutjait feröeri bálnazsírral világítják…” – szólt a mondás. A II. világháború alatt Nagy-Britannia megszállta az északi Atlanti-óceán ellenőrzése szempontjából stratégiai fontosságú szigetcsoportot. Ez érdekes módon jót tett az önállósodási mozgalmaknak, hisz az angolok a helyi igazgatásba egyáltalán nem szóltak bele, míg Dánia nem tudott beleszólni, mivel náluk éppen a Wehrmacht volt látogatóban, így hirtelen a feröeriek abban a kellemes és szokatlan helyzetben találták magukat, hogy kénytelenek voltak maguk dönteni a helyi dolgokról. A háború végeztével persze Dánia a „legyen úgy mint régen volt” szellemében ismét birtokba akarta venni pozícióit, azonban ez hirtelenjében már nem tetszett a helyieknek. Ennek is eredménye az 1948-as megállapodás, mely a hadügyek, a külügyek és az igazságszolgáltatás kivételével teljes körű autonómiát és függetlenséget biztosított a Feröer-szigeteknek. A mai napig a feröeri politikai élet alfája és omegája a Koppenhágához fűződő viszony, e kérdéshez való viszonyulás mentén lehet csoportosítani a helyi erőket is unionistákra és szeparatistákra. Nagyon érdekes ez, hiszen lehet a közeljövőben már egy teljesen új független országgal gyarapodik Európa, mivel egyre erősebbek az elszakadást szorgalmazó hangok. A szakadárok Izlandot tekintik követendő példának, úgy beszélnek róla, mint a Feröer-szigetek bátyjáról, aki már koránál fogva megcsinált mindent, amit a kisöccs, vagyis ők, még csak készülnek megtenni. Ez nyilván a Dániától való elszakadást jelenti, ami a bátyónak 1944-ben sikerült.
Számomra az egyik legmeglepőbb dolog, hogy a Feröer-szigeteken feröeri nyelven beszélnek, ugyanis erről korábban nem hallottam, csak mostanában, hogy utána olvastam. Meggyőződésem volt, hogy a szigeteken dánul beszélnek. Ez nem így van, sőt, olyannyira nem, hogy a dánok szinte egy szót sem értenek a helyi nyelvből. Legközelebbi rokonságban a ma beszélt nyelvek közül az izlandival van, illetve állítólag a nyugati norvég szigeteken is megértik még a feröerit. Ez nem más, mint az ősi skandináv nyelvnek egy a kontinensen már rég elfelejtett változata, ami csodálatos módon konzerválódott a világ többi részétől évszázadokig elzárt szigetcsoporton. Ez leegyszerűsítve azt jelenti, hogy a feröeriek egyszerűen viking nyelven beszélnek, és egész Európában ez a nyelv az, ami a legkevesebbet változott a századok során, az ősi szótöveknek kb. 90%-át megőrizte, vagyis egy mai feröeri halászember szinte gond nélkül el tudna beszélgetni Tróndur í Gøtu-val.
A szigetekről egyáltalán nem adtak ki magyar nyelvű útikönyvet, sőt, angol nyelvű is tudomásom szerint csak egy van, a Bradt Guides könyve. Ennek segítségével próbáltuk kiokoskodni, hogy merrefelé csavarogjunk majd, de meg kell mondjam, egyáltalán nem könnyű ezt eldönteni, mert főként arról szól a dolog, hogy mit hagyjunk ki. Szomorúan konstatáltuk hát, hogy déli szigetekre nem marad idő, így Sandoyt, Skúgvoyt és Suðuroyt, meg a két Dímun szigetecskét kihagyjuk. A legtöbb látványosság nyilván a főszigeten, Streymoyon van, így ez lesz a fő csapásirány, no meg a második legnagyobb, Eysturoy. Mykinest állítólag nem egyszerű megközelíteni, de mindenképp meg kell próbálni, mert csodaszép. A többit meg majd meglátjuk. Szállást azért foglaltam előre, mert nem bíztam a spontaneitás sikerében, főként mert úgy gondoltam, hogy ez nem egy túlzsúfolt turistaközpont, ahol ha nincs hely valahol, majd lesz a következő 30 szálláson. Itt azért limitált a lehetőségek száma, így nem kéne elszórakozni őket.

Július 30. (péntek)

ÉRKEZÉS - TÓRSHAVN

Mivel ez alapvetően egy Feröer-útleírás, így a Koppenhágával foglalkozó naplóbejegyzéseket töröltem. A nagy kaland fő helyszíne mindenképpen a Feröer-szigetek, hiszen lehet bármennyire érdekes Koppenhága, az igazi kuriózum mégiscsak ez. Mivel én már két és fél éve készülök erre az útra, rengeteg fotót végigböngésztem a Feröerről már korábban, és el sem tudom mondani mennyire nagy hatást gyakorolt rám, mikor a gépünk leereszkedett a valósággá vált fotó-tájba. Igen, minden igaz, ez tényleg egy északi viking mesevilág, ahol talán nem is emberek, hanem trollok, tündék és hobbitok élnek barlangokban, meg fűtetejű, fából ácsolt házikókban. Hihetetlen, de nincs egy darab fa sem, itt természetes körülmények között nem nő meg, csupa fű, zuzmó, moha és virág minden. Elsőre teljesen úgy tűnik, hogy ember nem járta vidéken bóklászunk, néha azonban a semmi közepén feltűnik egy-egy magányos farm, csak úgy odabiggyesztve valami veszélyesen meredek hegyoldalba, út azonban nem vezet hozzá. Megszámlálhatatlanul sok patak csörgedezik mindenfelé, az ember alapérzése az, hogy ez egy rendkívül nedves hely. Amit lehetett sejteni, hogy nem verőfényes napsütés fogad, az be is következett: hatalmas köd, pára, szürkésfehér felhők, melyek lába egészen a földig ér. A repülőtér nem mutatott világvárosi légikikötőt idéző nyüzsgést, a csomagunk szépen megérkezett, így hamar kisétálhattunk az épületből, ahol szemünk elé tárult az első sziget: Vágar.
A főváros, Tórshavn, nem a reptérrel azonos szigeten van, hanem Streymoy-on. Régi problémája a feröerieknek, hogy nem a főváros szigetén van a légikikötő, csak éppen ott egészen egyszerűen nincs olyan egyenes terep, ahol ki lehetett volna alakítani olyan hosszúságú vízszintes kifutópályát, ami elegendő a fel- és leszálláshoz. Vágaron is valami régi lávakiömlést kellett legyalulni, hogy legyen alkalmas terep. Igazából ma már nem is olyan nagy probléma ez, hisz 2002-ben megépült a Vágart Streymoy-jal összekötő 4,9 km hosszú óceán alatti alagút, ami 50 percre redukálta a távolságot a reptér és Tórshavn között. Korábban csak komppal lehetett eljutni, ami azért eléggé bosszantó macera lehetett. Az alagút az ország egyik régi nagy álma volt, 1980-ban kezdték el építeni, csak idő előtt le kellett állítani, mert abban az időben Feröer éppen egy komoly gazdasági krízist ért meg, így csak 2000-ben tudták folytatni. Fantasztikus ez az alagút, élmény átsuhanni benne.
Tórshavn – a szó jelentése Thór kikötője. Thór a skandináv-germán mitológia egyik fő istensége, Odin gyermeke, eléggé harcias természetű, általában mindig egy hatalmas kalapáccsal ábrázolják, kecskék húzta fogaton közlekedik és az északi sötét óriások nagy ellensége, ütötte-vágta őket becsületesen. A város címerében is ez a bizonyos kalapács van (Mjölnir a neve). Tórshavn-t még a kereszténység előtti időkben a 900-as évek elején alapították norvég-viking telepesek. A mai Tinganes félszigeten ülésezett a feröeri „parlament”, ahol kereken 1000-ben (micsoda hasonlóság) döntöttek Sigmundur Brestisson vezetésével a kereszténység felvétele mellett. Tórshavn azóta is töretlenül virágzik, átvészelte a norvég és a dán gyarmati uralmat, a brit megszállás kellemes éveit, ma az autonóm kis közösség székvárosa, kb. 19.800 lakosa van, ami azt jelenti, hogy megkérdőjelezhetetlenül ez a település jelenti a Várost a szigeteken, hiszen a lakosság 2/5-e él itt. Természetesen a mi túráink kiindulópontja is ez lesz, illetve majd két napra átköltözünk az északabbra lévő Klaksvík-ba is, majd hétfőn.
Mikor befutott a busz a városba, már látszott hogy helyhiánnyal nem nagyon küzdenek, bőven van még hova terjeszkedniük, eléggé szellősen építkeztek. Nagyon kedves látvány a szemnek, színes kis családi házak egymás hegyén-hátán. Korábban az északi részen lévő Hoyvik még önálló település volt, de mára közigazgatásilag is egyesítették Tórshavn-nal. Az útikönyv azt írja, hogy mikor először érkezik ide a valami nyugati metropliszból ideszakadt utazó, akkor kicsit megmosolyogja a „főváros” méreteit, azonban pár Feröeren eltöltött nap után rendkívüli módon értékelni fogja annak urbánus jellegét, főleg ha bizonyos időt eltöltött a szigetek egyéb részein, ugyanis tapasztalni fogja, hogy Tórshavn valóban mennyire városias a szigetek „világvégi” falvaihoz képest. És itt vannak fák, sőt kisebb miniatűr erdők is! Látszik, hogy egy bizonyos fokú jómód jelképe, ha valaki fákat ültet a kertjében.
Az egész utazásszervezés egyik legnagyobb ballépése egyébként, hogy pont egy nappal a létező legnagyobb szabású feröeri fesztivál, vagyis az Ólavsøka (magyarul Olaf ünnepnek lehetne hívni) után egy nappal érkeztünk Tórshavnba. A minden év július 29. napján megtartott fieszta egyszerre fakad keresztény és viking gyökerekből, valójában ez egy Norvégiából importált ünnepnap, Olaf király napja. Ilyenkor rengeteg feröeri felveszi a népviseleti ünneplőruháját, koncertek, hangversenyek vannak, evezősversenyek, állami és egyházi főnökök vonulnak ide-oda és tartanak beszédeket, este pedig hajnalig tartó tivornya kezdődik a főváros utcáin. Ezrek éneklik a sok-sok évszázados szájhagyomány útján fennmaradt népdalokat, és többszázan kapaszkodnak egybe, hogy közösen eljárják a klasszikus feröeri lánctáncot, amit egész Európa egyik legvegytisztább formában fennmaradt ősi eredetű népi táncának tartanak az etnográfusok.
Szóval erről maradtunk le, csupán azért, mert későn tájékozódtunk. A repülőjegyek lefoglalása után olvasgattam csak tüzetesebben a szigetek szokásairól, és akkor döbbentem rá, hogy két nappal korábbra kellett volna időzítenünk az érkezést, és akkor résztvevői lehettünk volna ennek az egyedülálló eseménynek. Semmibe nem került volna, mert igazából majdnem mindegy volt, mire foglalunk. Ezt elbaltáztuk.
Az előző napi móka nyomaival azonban szembesültünk: rengeteg elszórt műanyagpohár, ételmaradékok, színes szalagok, bokrok tövében szakértő módon elhelyezett hányástócsák. Biztos nagy buli volt. Ennek tükrében látni vélem az utcákon nagyon ritkásan lézengő helyiek szemében a kialvatlanságot és másnaposságot.
Szállásunk, a különösen angolul bizarr hangzású Bládýpi (bloody pee, hehe…), a belvároshoz nagyon közel van. Ez tulajdonképpen három egymás mellett álló, hófehérre és világoskékre pingált épület. Igazából meg lehetünk vele elégedve, minden rendben van, tiszta, afféle funkcionalista Ikea-stílus, egy kicsit talán csak az kényelmetlen, hogy a konyha és a reggeliző nem abban az épületben van, ahol a szobánk, de hát koszos 650 koronáért ne akarjunk már mindent.
Amikor felébredtünk hatalmas köd fedte el az egész várost és a szigetnek ezt a részét. Szélvihar is volt, ami őrült módon fújta a ködcseppeket. Ennek ellenére azért elindultunk, hogy körülnézzünk a fővárosban. Felfedeztük a régi városrészt, csupa fűtetejű, bordóra festett ház. (Ez a rész az Undir Ryggi, illetve a már említett Tinganes. Ez a városrész a legtöbbet fényképezett tórshavni látkép, a mai állapotában közel 400 éves. A szűk macskaköves, kihalt utcákkal olyan ez a negyed mint valami múzeumfalu, mintha tényleg visszaugrottunk volna pár évszázadot a történelemben. Itt, az egyik kis nyúlfaroknyi sikátorban lakott William Heinesen, a híres feröeri regényíró, ő az egyetlen, akinek néhány művét magyarra is lefordították, és egyet én is elolvastam, az Elkárhozott muzsikusokat. A leghumorosabb viszont az, hogy ezek a kis barátságos fűtetejű faházikók nem valami skanzen-makettek, hanem ezek kormányzati épületek! Az egyik a miniszterelnöki hivatal, a félsziget csücskében lévő ház pedig a dán korona ombudsmanjáé, aki a királynőt képviseli itt.)
A kikötő melletti dombon van egy régi erőd, a Skansin, felmentünk ide, viszont itt számomra már zavaró erősséggel hordta a szél az arcomba a nedves ködöt, alig lehetett látni valamit, minden fényképezés, videokamerázás után törölgettük a lencséket.
Az erődöt 1580-ban építették, hogy védje a várost a kalózok ellen. Én kicsit elmerengtem rajta, hogy ugyan már milyen kalózok vetődtek el idáig, aztán kicsit ledöbbentem, mikor egy emléktáblán azt olvashattam, hogy bizony, a XVI. és XVII. században török(!) kalózok garázdálkodtak erre, és előszeretettel raboltak el helyi halászokat, hogy eladják őket rabszolgának Marokkóba. 1677-ben a franciák lerombolták az erődöt, mert a tórshavni lakosság nem teljesítette a követelésüket, mely arra irányult, hogy fizessenek nekik 100 ökröt, 200 birkát, 500 pár kesztyűt, 1.200 pár zoknit és 60 hálóköntöst. Az erődöt aztán újjáépítették, és a napóleoni háborúkban kapott még szerepet egy kisebb csetepaté során, illetve a II. világháború alatt az angolok jól felszerelték gépágyukkal, melyekből kettőt itt is hagytak, ezek most is láthatóak. Az erőd legmagasabb pontján egy klasszikus fehér-piros csíkos világítótorony is magasodik, innen elvileg csodaszép lenne a kilátás a Tinganesre, már ha látnánk valamit is öt méteren túl. Nem semmi, hogy itt az emberek a felhők között élnek. Nem is esik az eső, de te nedves leszel, ha kimész az utcára.
Miután csuromvizesen lemásztunk a dombról elhatároztuk, hogy egy helyen iszunk helyi sört. Betértünk a Duna tévé egyik „Minoritates Mundi” adásából már ismerős Natúr Café-ba, ahol az útikönyvünk szerint könnyen össze lehet futni betintázott helyiekkel. Na, ez sikerült is. Odacsapódott hozzánk egy magas, szőke, öltönyös-nyakkendős figura, aki még a tegnapi Olaf-buliból felejtette itt magát. Csodálkozva kérdezte, hogy a fenébe jut eszébe valakinek Magyarországon, hogy a Feröerre utazzon. Sajnálhatjuk – szerinte –, hogy lemaradtunk az előző napi mulatságról, mert ekkora bulit egy évben csak egyszer látni. Mindenki ünneplőben, táncolva, énekelve az ősi dalokat – csodás volt. (Megjegyezném, hogy itt mindenki beszél angolul, csakúgy, mint Koppenhágában.)
A kocsmai barátunk nagyon karakteres alak, olyan volt, mint valami részeges, bohém dán báró. Elmesélte, hogy ő micsoda nagy ember, mivel nemrégiben nem kisebb személyiséggel bratyizott, mint Margit királynő. Történt ugyanis, hogy az uralkodó nemrég a szigetekre látogatott, a tiszteletére rendezett fogadást pedig a tórshavni polgármester szervezte, aki történetesen az ő jó barátja. Így ő is bekerült a fogadóbizottságba, a királynő pont mellette állt valami átadáson, vele sugdolózott a ceremónia alatt. Azt is elbeszélte, hogy ő a parányi kis Mykines szigetről származik – ahova majd mi is el szeretnénk látogatni –, ami régen a tengeri madarak paradicsoma volt, ezen a nyáron azonban valami rejtélyes oknál fogva eltűntek onnan a puffinok (magyar neve: északi lunda), melyek a Feröer-szigetek jelképei. Ha odamegyünk – mondta – készüljünk fel arra, hogy nem találkozunk velük, holott korábban tízezrével nyüzsögtek. Szót ejtettünk még a fociról, ami hihetetlenül népszerű sportág itt, szerény nemzetközi eredményeik ellenére is. Megemlítettem neki, hogy emlékszem az Ausztria elleni győzelmükre, az 1-0-s EB selejtezőre, és hogy a szomszédunkban az osztrák rokonok hogyan ki voltak akadva. Ez szemmel láthatóan tetszett neki, és egyből hozzá is tette, hogy azóta volt még egy győzelmük is: Litvániát verték 2-1-re. Aztán búcsút vettünk frissen szerzett ismerősünktől, és újból nekivágtunk a városnak.
Az útikönyv alapján megkerestük a híres-nevezetes feröeri parlament, a Løgting épületét, ami nagyon mellbevágó látvány, mivel nem nagyobb és nem díszesebb egy sima négy szobás víkendháznál. Az égvilágon semmi jel nem utal rá kívülről, hogy itt valami országgyűlés-féleség szokott ülésezni. Ez azért is kissé bizarr dolog, mert ugyan kevesen tudják, a feröeri és az izlandi a világ első parlamentje, a Løgting például egy nagyon rövid időszaktól eltekintve kb. 900 óta folyamatosan működik, jelenleg éppen 33 taggal. Ez a faépület 1856-ban épült. A politikai helyzet kissé ingatag, két nagyobb párt van szinte fej-fej mellett: a Tjóðveldi (Köztársaság Párt) és a Sambandsflokkurin (Unionista Párt). Az előbbi a teljes függetlenség, ez utóbbi a Dániához való kötődés oldalán áll, e két párt körül csoportosulnak még kisebb-nagyobb egyéb politikai tömörülések.
Kis séta után visszavonultunk szállásunkra, ahol a közös konyhában elkészítettük zacskós levesből és virsliből összeállított vacsoránkat. Itt vagyunk hát végre a Feröeren, valahogy úgy érzem olyan hirtelen történik minden, hogy fel sem tudom dolgozni. Az igazi utazás pedig talán csak most kezdődik.


Július 31. (szombat)

STREYMOY és EYSTUROY

Már reggeli közben elkezdtünk tanakodni, hogy a mai napot hogyan szervezzük meg, például béreljünk-e autót. Sajnos nem sok lehetőség nyílik erre, hisz szombat van. Mindenesetre elsétáltunk a turistainformációba, hátha tudnak segíteni ebben a kérdésben. Az információs néni nagyon készséges volt, egyből elkezdett telefonálgatni, majd közölte, hogy vagy minden autó elkelt már, vagy fel sem veszik a telefont. Aztán eszébe jutott valaki, akit még fel lehetne hívni, végül nála sikerrel járt, kiderült, hogy az Avis-nál van még egy autó, 595 koronáért. Gyorsan le is csaptunk rá, megbeszéltük, hogy 11-re ott leszünk az Avis irodánál, oda fog jönni a kölcsönző cég embere.
Mivel 11-ig még volt több mint egy óránk, így menet közben útba ejtettük a tórshavni bevásárlóközpontot. Kívülről eléggé jellegzetes külsejű, inkább raktárnak kinéző épület volt. Igaz – szép nagy. A belseje teljesen olyan, mint bármely többszintes pláza a kontinensen.
A Feröer-szigeteken csatangolni nem olyan egyszerűen feladat, különösen akkor, ha az ember nincs teletömve pénzzel és idővel. Szóval mindent nagyon össze kell gondolni különben az ember előre nem látott falakba ütközik. A buszközlekedés ugyan elég jónak mondható a falvak között, de hétvégén például alig járnak, a leggyakoribb, hogy egy nap maximum kettő, vagy három járat fut. Azt meg szinte lehetetlen összehangolni, ha egy nap alatt több mindent is meg szeretnénk nézni, tömegközlekedéssel ezt nem túl esélyes megjátszani. E miatt úgy döntöttünk, hogy kerül amibe kerül, legalább egy napra autót bérlünk, és a sötétedésig meg sem állunk, ami belefér azt megnézzük. Most szerencsénk volt, sikerült a turistairodán keresztül lestoppolnunk egy autót, azonban ki kell érte caplatni Tórshavn-külsőbe.
A G. által is említett SMS Center a szigetek egyetlen bevásárlóközpontja, ez azért mégiscsak érdekesség, ezért bekukkantottunk az itt lévő Miklagarður élelmiszer-áruházba. (Melynek egyébként az emblémája egy viking harcos, nagy pajzzsal. További érdekesség, hogy az ősi skandináv nyelvben Miklagarðnak Bizáncot, vagyis a mai Isztambult nevezték.) Ami engem megfogott, az a húskínálat, ilyen választékot még sosem láttam, egy 10 méter hosszú rekeszt csakis bárányhússal töltöttek meg. De volt minden, gyönyörű marhabélszín eleve grillezésre előkészítve, vékony szalonnával körbetekerve, de láttunk cethúst és tengeri madarak fagyasztott részeit is. Persze az árakat jobb nem átszámolni forintra, de egy helyinek ez egyáltalán nem megfizethetetlen.
Egy dombtetőre felkapaszkodva lefényképeztem a HB Tórshavn focicsapat stadionját is. Erről a dombról egyébként tökéletesen belátni az egész pályát, fogalmam sincs ki vesz jegyet a meccsekre… (A feröeri foci legpatinásabb csapatáról van szó, hússzoros bajnok, ősi ellenfele a KÍ Klaksvík, amelyik most nagy lejtmenetben van, ugyanis 57 év után tavaly kiesett az első osztályból.)
Az Avis helyi embere közben megérkezett a megjelölt helyszínre és nagyon rövid adminisztráció után át is adta egy Suzuki Liana kulcsát, melyet majd vasárnap délelőtt kell bedobnunk a kölcsönző iroda postaládájába. Az autó vadonatújnak néz ki, nagyon finom kis jármű, kellemes vezetni. Szépen kikanyarogtunk a városból észak felé, hogy megkezdjük autós barangolásunkat a szigeteken. Már elsőre szemet szúrt az utak minősége: szinte teljes bizonyossággal ki merem jelenteni, hogy ilyen jó állapotban lévő aszfalton még sosem vezettem. Nemhogy kátyú nincs rajt, de szerintem még egy hajszálrepedés sem. A két szélén záróvonal, valamint azok a „kerregő recék”, amik fülsértő hangon jelzik, ha rámész a kerékkel. Az út anyagába ezen kívül bele van darálva valami szemcsés anyag, amitől abszolút csúszásmentes az aszfalt, még nedvesen is.
Most bontakozott ki teljes szépségében a feröeri táj. Az út a Streymoy-szigetbe hosszan benyúló fjord mentén tekereg, az óceán ringatózó vizét minden oldalról hatalmas smaragdzöld hegyek szegélyezik, melyek golfpálya-szintű gyepszőnyegén rengeteg birka legelészik. (A Feröer-szigetek jelentése egyébként Juh-szigetek, a før szó ugyanis helyi nyelven juhot jelent.) A hegyek meredélyein számtalan forrás és patak fut lefelé, ezek kimosták maguk alól a füvet, és a zöld környezetbe ágyazott fekete bazaltsziklákon bukdácsolnak, gyakran több méter magas vízeséseken keresztül.
Utunk első állomása Saksun, ami a sziget belsejében van. Egysávos út vezet ide, melyen kb. 50 méterenként leállóhely van kialakítva, ha jönne valaki szembe, ide kell lehúzódni. Saksun egy festményre kívánkozó gyönyörű kis falu, ahol jelenleg kb. 30 ember lakik, a busz sem jár ide. A pár házból álló település a Dalsá folyó partján fekszik, mely egy hegyek által körbevett lagúnába torkollik, amelyet egy kis földszoros választ el a nyílt óceántól, ahová régen még volt kijárata a falunak a lagúnán át, csak éppen a XIX. század derekán egy óriási vihar elzárta az utat. Maguk a házak egy az egyben a Gyűrűk ura világát idézik: ódon fa- és kőházacskák, melyek tetejét sűrű fű borítja.
A folyó mentén lesétáltunk egészen a lagúnához, melynek vizében megmostuk szélfútta arcunkat, közben azt szemléltük, ahogy egy helyi család gumicsónakkal átkel a lagúnán a túlpartra. Az időjárás egyszerűen kiszámíthatatlan, egyik pillanatban beterít a köd és a jeges-csípős szél, ekkor azt hiszem rám fagy az alsógatyám is, majd egy perc múlva a felhőszőnyegen nyílik egy ablak a nap előtt, akkor meg olyan erősen süt, hogy vetkőznöm kell, mert rám izzad minden. Saksun szépségébe még órákig bele lehetett volna feledkezni, azonban mi egy-másfél órás szemlélődés és merengés után továbbálltunk, hisz még rengeteg mindent szeretnénk ma megnézni.
Következő állomásunk szintén egy zsákfalu, Tjørnuvik, a Streymoy-sziget legészakibb települése, amit a legfestőibb fekvésű feröeri falunak tartanak. Tjørnuvikot a nyugati, a déli és a keleti oldaláról is toronyként föléje magasodó hegyvonulatok veszik körül, csakis észak felől nyitott, a fekete bazalthomokkal borított „strandja” itt a szomszédos Eysturoy-szigetre, illetve a legendákba illő, az óceánból az ég felé magasodó két sziklaoszlopra, az Óriásra és a Trollasszonyra (Risin og Kellingin) néz. Az út vadregényesen, a keleti hegyvonulat meredélyébe kapaszkodva kígyózik a falu felé. Innen is látszik, hogy a lakosok a zord körülmények ellenére is próbálkoznak a földműveléssel, a déli hegyek oldalában krumpliföldeket alakítottak ki. Ez az egyedül termeszthető zöldségféle a Feröer-szigeteken. (Illetve még állítólag a rebarbara, de azt nem nagyon tudom elhelyezni az étkezési kultúrámban.) Jelenleg kb. 70-en laknak itt, de a falut az évszázadok során több csapás is érte, pl. gyakran sziklaomlás temette maga alá. Ősi viking sírokat is feltártak itt. (A hely szelleme annyira megihletett, hogy kamerára énekeltem egy ősi dalt eredeti förszk nyelven, majd elmeséltem Tjørnuvik legendáját…)
Hosszan mászkáltunk a parton a szürkésfekete homokban, megtapintva a fagyos hullámokat, majd felmásztunk a déli hegyoldalba, ahonnan egy széles patak rohant lefelé látványos vízeséseken, zubogókon keresztül. Közben szépen kisütött a nap is, a táj élénk színekbe öltözött, több ezer színes kis virág vált láthatóvá, ahogy beborítják az egész környéket. Lenn a faluban betértünk egy faházikóba meginni egy kávét, az egész család benn volt birkástúl-kutyástúl, mindenki helyi szövésű gyapjúpulóverekben feszített. (Na jó, az állatok nem.)
Tenni akartunk egy sétát a nyugati hegyoldalon is, hogy megcsodálhassuk a nyílt óceánban magányosan álló Stakkur sziklát, melynek jellegzetessége az, hogy a tetején birkák legelnek, ahová egy a hullámok felett 30-40 méteres magasságban kifeszített drótkötélpályán, egy csille-szerű tákolmányban húzzák át őket. Bizonyos pénzért állítólag turistákat is átvontatnak (pár juhhal együtt persze). No mindegy, mivel arra már nem került sor, hogy ezt kipróbáljuk, megérkezett ugyanis ismét az Időjárás. Az egész vidék egy szempillantás alatt sötétszürke homályba borult, feltámadt a szél, semmit sem lehetett látni, ránk zúdult a köd-eső. Félelmetes, de egyben csodás látvány is egyébként, ahogy a nagyon alacsonyan osonó, szinte a földet súroló felhők folynak át a hegycsúcsokon. Tényleg olyan érzés, mintha egy óriás valami sűrű piszkosfehér krémet öntene rá a hegyre, az meg lassan, sziruposan hömpölyög lefelé. Én még ilyent korábban nem láttam.
Mi iszkoltunk, hogy elérjük az autó által nyújtott menedéket, közben azonban pár elvetemült, a helyi busszal frissiben érkezett turista fürdőgatyára vetkőzve rohant át a ködön és hangos csatakiáltással az óceán egyre haragosabb hullámai közé vetették magukat. Nem semmi látvány volt, én elismerem a vakmerőségüket. A víz iszonyú hideg volt, szerintem 13-14 foknál semmiképp sem több. Mi szépen továbbálltunk, elhagytuk a mesés szépségű Tjørnuvikot, és Streymoy-szigetet is egyben, ugyanis a két legnagyobb szigetet összekötő hídon átkeltünk Eysturoyra, hogy Eiði faluba autózzunk. (Ezt meglepő módon egyébként Ájdzsá-nak kell ejteni…)
Eiðinél közvetlenül meg szerettük volna szemlélni az Óriás és a Trollasszony közel 70 méteres sziklaoszlopait, azonban a mindent elnyelő trutyi miatt úgy döntöttünk, hogy ezt elhalasztjuk és továbbhajtunk Gjógv felé. A köd azonban úgy tűnt, hogy pont arrafelé hömpölyög, így inkább jobbra lekanyarodtunk Funningur falucska felé, mivel arra tisztának tűnt az égbolt. (Mindez jelzi, hogy a feröeri túra alfája és omegája az időjárás, ennél egyszerűen szinte nincs is fontosabb kérdés.) Ha valahol látod, hogy eloszlott a felhőréteg és a napsugarak áthatolnak a tejfölön, azon nyomban oda kell menni, mert biztos, hogy nem tart sokáig, és ezt ki kell használni. Egészen más a vidék napfényben, minden szinte világít a smaragd különféle árnyalataiban, az óceán kékké változik, a virágok színpompája tölti meg a teret. Pár perccel később mindez a múlté, a felhők bezárják a nyílásokat és a táj fenyegetően rideggé válik, egy ősi germán mítosz helyszínévé, ahol a mi világunk és a túlvilág találkozik. Ennek is megvan a szépsége, ez azonban eléggé ijesztő szépség.)
Funningurba hajmeresztő szerpentinen kell leautózni, az út végén ott vár ránk a több mint 150 éves régi fatemplom, a falu peremén, a vízparton. A feröeriek egyébként 90%-ban lutheránusok, a lakosság a nyugat-európai átlaghoz mérve eléggé vallásosnak mondható. Összesen 61 templom van a szigeteken, de minderre csupán 14 lelkész jut, így vannak elzártabb települések, ahol csak havonta egyszer, vagy még ritkábban van istentisztelet. Itt a faluban úgy tűnik megállt az idő, egy lélek sincs a szűk kis utcákon, a végtelen csendet csak a hullámok moraja és a tengeri madarak vinnyogása zavarja. Ami vicces, hogy ránézésre lehet akármennyire világtól elzárt pontja a Feröernek, ahol épp vagyunk, mindenhol feltűnik egy nyilvános wc. Funningurban is, lenn a parton van egy kis cékálapos kunyhó, WC felirattal, aztán ha belép az ember, megdöbbenésére egy többcsillagos hotel kényelme és tisztasága fogadja. Az a minimum, hogy tele van vécépapírral, de az egész úgy ragyog, mint amit 5 perce suvickoltak éppen. Van folyékony szappan, szagelszívó berendezés, és elektromos törülköző-adagoló, de mellette kézszárító gép is.
Végre eljutottunk Gjógv-ba is, ami talán a legtöbbet fotózott feröeri falu, messze földön híres a természeti szépségéről. A település neve förszk nyelven azt jelenti, hogy „hasadék”, ami jelzi is azt a nevezetességet, ami kiemeli Gjógv-ot a többi közül. Közvetlenül a házak után egy hatalmas kanyon nyílik, a szabdalt, függőleges sziklafalak tövében pedig az óceán lecsendesedett vize ringatózik, mely olyan kristálytiszta türkizkék színben pompázik, mint valami havasi tengerszem. A látvány olyasmi, mintha egy óriási fejsze hasított volna bele a tájba. A fjord-hasadékban színes kis csónakok vannak kikötve, melyeken nyugodt időben a helyi halászok kisereglenek a bőséges halzsákmány reményében a nyílt vizekre. A falu rendszertelenül lepotyogtatott színes, fűtetejű házikókból áll, egy gyorsan rohanó kis patak metszi ketté, a torkolat előtt egy helyen tavacskát formáz, melyben kis gyerekek kör alakú dézsákban kergetőznek, egymást üldözve. A háttérben magasodik a Feröer-szigetek legmagasabb hegye, a Slættaratindur, ami 882 méter magas. Lehet, hogy valaki azt mondja, hogy ez nem is olyan sok, azonban figyelembe kell venni, hogy itt a hegyek ténylegesen a tengerszinttől kezdődnek, és alattuk állva ezek nagyon komoly, egekbe meredő magaslatoknak tűnnek.
Gjógv zsákfalu, itt ér véget az út. Úgy is reklámozzák, hogy a prospektusok, hogy „Gjógv – nehéz idejutni, de szinte lehetetlen ott hagyni…”. Állandó lakossága nagyon gyér, bár állítólag száz évvel ezelőtt még 270 lakosa is volt, a szállásunkon talált statisztikai évkönyv szerint ugyanakkor ma már csak 49-en laknak itt. A falu iskoláját például a feljegyzések szerint 50 tanulóval 1884-ben alapították, az iskola ma is áll, és jelenleg három tanulója van. Hogy az oktatást hogyan oldják meg, és egyáltalán mi értelme van ilyen diáklétszámmal fenntartani az intézményt, az érdekes kérdés, de hát ezt nyilván ők jobban tudják. Kb. egy órát töltöttünk itt, az idő is egész kellemes volt, bele tudtunk feledkezni a természet és az emberi környezet szelíd harmóniájába. Van itt egy kis panzió (Gjáargarður), gondoltuk bekapunk valami könnyű étket, egy szendvicset, ilyesmi, de végül visszariasztottak az árak: 170 koronáért kínáltak a vacsoramenüt (más opció nem volt). Biztos finom, de 6.800 Ft-ot azért sokallok, hisz ez két főre majdnem 14.000. Szörnyű ez, olyan nehéz skandináv léptékkel gondolkodni az árakról akkor, mikor nehezen összekapart magyar forintból átváltott dán korona van a pénztárcánkban. A fogadósnő csodálkozó pillantásokat is vetett, mikor az ár hallatán felálltunk az asztaltól, megköszönve, de szépen továbbállva. Itt ugyanis nem gyakori, hogy az embernek nincs pénze, ez szokatlan jelenség. Útközben megálltunk inkább egy benzinkútnál, ahol bevágtunk két finom hot-dogot, összesen 50-ért. Hiába no, ez való nekünk.
Azt is le kell szögezni azonban, hogy ahhoz képest, hogy csak 50.000-en vannak, egész jól belakják a szigeteket a feröeriek. Csomó 10-20 fős falu van szerteszéjjel, és nagyon sok a semmiben magányosan árválkodó kis házikó. Ez nagyon érdekes ám, mert első blikkre a táj legnagyobb része teljesen lakhatatlannak tűnik, de nem az! Bizonyítja az is, hogy a 18 sziget közül csupán egyetlen egy nem lakott, még a 2 km2-es Koltur szigetecskén is él 5 állandó lakos (ez egy családi farm), szóval az embernek az az érzése, hogy ezek direkt törekednek arra, hogy még véletlenül se maradjon üresen semmi.
Következő célpontunk Oyndarfjørður, melyről azt kell tudni, hogy nevezetessége két hatalmas szikla, melyek nem stabilan állnak a vízben, hanem együtt ringatóznak a hullámokkal. Ki is van feszítve egy lánc, mely az egyik sziklára van erősítve, állítólag ezen lehet megfigyelni a himbálózást, a lánc ugyanis néha megfeszül, néha elernyed. Hát, mit mondjak, mi ketten legalább 10 percig bámultuk szinte delíriumba meredve mind a sziklát, mind a láncot, de hogy mozgott volna… erről nem mernék eskü alatt vallani. Szerintem inkább érzéki csalódás az egész, mert a sziklákra körbe vannak tapadva mindenféle tengeri moszatok, és azok a hullámokkal tényleg együtt ringanak, és ezt feszülten nézve valóban olyan érzete támad az embernek, hogy a szikla mozog. Mindenestre az útikönyvünk szerzője szerint igenis ringanak a sziklák, így hát benne van a kalapban, hogy mi tévedünk… Talán nem volt eléggé erőteljes a hullámverés most…
Egy csodaszép zuhatagot még lefotóztunk pár fekete birkával az előtérben, majd elhagytuk Eysturoy szigetét és visszadöngettünk Tórshavnba – ez kb. 60 km volt.
Már majdnem este nyolc óra volt, azonban az északi szélesség 62 és a nyugati hosszúság 7 fokánál július végén akár este fél 11-ig simán világos van (ugyanígy hajnali fél négytől ismét), úgyhogy nem nagyon kell attól tartani, hogy ránk esteledik. Ezért úgy képzeltük, hogy még az is belefér a programba, hogy elautózzunk Kirkjubøur falvába, ami a kora középkor legfontosabb feröeri települése volt. 1100 körül érkezett a szigetekre Gudmundur püspök, akinek fő szándéka volt, hogy keresztény hitre térítse a még mindig eléggé népes pogány vikingek lakosságot. Itt építtetett egy templomot, amit később többször leromboltak, míg végül 1300 táján sikerült maradandót alkotni, a Magnus katedrálist, ami – igaz, tető nélkül – a mai napig fennmaradt. Ez a legrégibb épület az egész országban, no, ez az, amit nem néztünk meg, azon egyszerű oknál fogva, hogy nem találtuk meg az odavezető utat. Össze-vissza bolyongtunk Tórshavnba, felmentünk valami új lakónegyedbe a hegyoldalon, lementünk egy Argir nevű villanegyedbe, de csak nem találtuk a Kirkjubøurba vezető 54-es utat, kiírva sehova nem volt, így fél órás kísérletezés után bosszúsan feladtuk, ami ennyire nem megy, azt nem kell erőltetni.
Eldöntöttük, hogy még ma este visszavisszük az autót az Avis-telepre, így holnap nem kell vele vacakolni. A benzinkúton tankolásnál ugyanakkor kellemetlen helyzetbe keveredtünk, mivel nem tudtuk, hogyan nyílik ki a bérautó tanksapkája. Kb. 10 perc bénázás és töketlenkedés után megkértem egy helyi járókelőt, hogy avatkozzon közbe, és mutassa meg, hogy nyílhat az a tank, végül is ez egy helyi kocsi… Ez a figura szerencsésen rá is akadt a vezetőülés előtti gumiszőnyeg alatt megbúvó nyitó-kallantyúra, így sikerült nagy nehezen megtankolni. Közben pedig kínosan vihorászva próbáltam magyarázni ennek az embernek, hogy nem loptuk ám a kocsit, csak béreltük, ezért nem ismerem a működését.
A felejthetetlen napot azzal kívántuk megkoronázni, hogy a kocsileadás után betértünk egy klasszikus lepattant kocsmának kinéző helyre, meginni egy korsó cidert, vagyis almabort. Ez a hely a Torshøll Pub, a szállásunktól kb. 50 méterre van. Várakozásainknak megfelelően a kocsma csupa 50 feletti alkesszel volt tele. Alig 10 perc telt el, máris megajándékozott minket társaságával egy eléggé gyűrött arcú alak, aki Gudrun-ként mutatkozott be, és kiköpött mása volt az egyik szombathelyi barátunk apósának, a Béla bá’-nak, aki szintén nem ellensége az alkoholnak. Gudrunt nehezen lehetett érteni, de azért beszélt angolul. Megtudtuk, hogy halászember, már kétszer nősült, első feleségét a Shetland-szigetekről importálta, tőle tanult angolul. Rövid csevej után Gudrun megdöbbentő módon meghívott minket két korsó sörre, ami egészen elképesztő gáláns gesztus itt, a 2000 Ft-os sörök hazájában.
Gudrun mindenáron azt szerette volna, ha G. elmegy vele táncolni, de neki azért érthető okból ez az ötlet annyira nem tetszett, így udvariasan mosolyogva hárította el az ajánlatot. A Torshøll ugyanis nemcsak egy szimpla kocsma, itt ugyanis egy zenekar is játszik, egy gitárosból és egy szintetizátorosból álló haknicsapat, akik valamiféle érdekes mixét produkálják a tengerentúli countrynak, meg a helyi műdaloknak. Viszont a plakátokon az áll, hogy pont ma este a Rex nevű szórakozóhelyen fellép a vicces nevű Pall Finnúr Pál nevű zenekar is, ami afféle beat-folk banda. Nem lenne rossz megnézni, vadonatúj zenei élményekkel gazdagodni.
Kis kitérő: Ami a Feröer-szigetek zenei életét illeti, az meglepően gazdag ahhoz képest, hogy 50.000 főnyi lakosságból kell ugyebár kitermelni a kiemelkedő tehetségeket. Ha nagyon igazságtalanul és tudománytalanul akarnám összehasonlítani a dolgokat, akkor azt mondanám, hogy sokkal több világhírű zenészt adtak a civilizációnak, mint például a hasonló lélekszámú Nagykanizsa. Persze a világhír az relatív fogalom, hiszen nyilván itt olyan nevekről van szó, amelyek valószínűleg teljesen ismeretlenül csengenek az átlag európai zenehallgató fülének, azonban én mégis joggal állítom, hogy igen nívós és ütős zenei produkciókról van szó, amelyek színvonalukban bőven kenterbe verik a Viva-tévé bárgyú angolszász kreálmányait. A leghíresebb feröeri rockbanda szerintem vitathatatlanul a Tỳr, amelyik a háború ősi germán istenségéről kapta nevét. Esetükben a világhír sem túlzó kifejezés, mivel az ő portréjukat már a magyar Metal Hammer magazin címlapján is láttam, és meggyőződésem, hogy elkötelezett és széles zenei műveltségű metálosok előtt nem ismeretlen ez a név szerte a világon. A zenekar a megtestesült ős-skandinavizmus, a viking újpogányság és északi panteizmus zászlóshajója, akik többnyire feröeri nyelven dalolnak és etno, meg folk elemekkel fűszerezik zúzós zenéjüket. Mindenkinek ajánlom, hogy hallgassa meg a youtube-on a Sinklars Visa, a Regin Smiður, vagy az Ólavur Riddarós című dalukat – nem szokványos zenei élményben lesz részük. Ez utóbbi dal egy Ólavur nevű fiatal vadászról szól, aki beleszeretett egy tünde-lányba. A románc halállal végződik. Ezt a nótát feldolgozta a feröeri muzsika másik állócsillaga, a Valravn zenekar is, amely már klasszikus etnozenét játszik, pár igazi népi hangszerrel, mint pl. a skandináv hegedű, vagy a kelta duda. Az énekesnő hangja engem teljes mértékben az izlandi Björkre emlékeztet, a zene meg afféle fáklyafénynél sziklaszirten ülve merengős élményhatást nyújt. Hasonló a zenei világa a szigetek ifjú felfedezettjének, Eivør Pálsdottirnak, aki azonban az etno és folk hatást jazz elemekkel is vegyíti. Neki a Faroe Is My Mother című dalát ajánlom, ami címe ellenére förszk nyelvű nóta. Eivør karrierje a már feloszlott Clickhaze zenekarban indult, ami angol nyelvű indie-rock stílusban utazott, igényes zene volt az is, akárcsak a szintén keményebb műfajban zúzó Yggdrasil, mely szó az ősi skandináv eposzokban az életfát jelentette, melynek koronája az égbe, míg gyökerei egészen az alvilágba nyúlnak. Ők már felléptek a győri Mediawave fesztiválon is. A szigetország „Sebestény Mártája” pedig Annika Hoydal, aki már talán 60 éves is elmúlt, de az ősi búsongó népdalokat csodaszép hangon énekli a mai napig. A youtube-on a „Welcome to Faroe Islands” című videomontázs aláfestő zenéje tőle való.
No, ennyi zenei kitérő után vissza a Torshøll-ba.
Nem telt el sok idő, kettő másik úriember is odatelepedett hozzánk, akik már Gudrunnál sokkal jobb bőrben voltak, bár természetesen azért részegek. Az egyik közülük – szépen bemutatkozott, Paul Danielsennek hívták – igazi hajóskapitány volt, aki már fél Európát bejárta egy halászhajóval. Paul komolyan vette az iszákolást: inget, nyakkendőt viselt és finom parfümmel volt illatosítva. Velük már igazán érdekes beszélgetéseket folytattunk, sokat meséltek magukról és a feröeri mindennapokról. Az élet halászként nem egyszerű, az általános felállás az, hogy egy hónap kinn a tengeren, egy hónap otthon. A fő halászati zóna a Grönland-Izland- Norvégia háromszög, ezek a halban leggazdagabb vidékek.
A másik szakállas fickó – pontosan tudom a nevét, mert felírta egy papírra: Hans Birgir Højgaard – azt tekintette küldetésének, hogy meggyőzzön engem a grindadráp, a bálnavadászat ártalmatlanságáról. Elmondta, hogy a világsajtó, az internet azzal van tele, hogy barbároknak, gonosz mészárosoknak állítják be a feröeriket, és ezzel az imázzsal szigetlakók egyáltalán nincsenek kibékülve. Szerinte hamis képet sugároznak a világban, a tények elhallgatásával. Közel 800.000 pilótabálna él a Feröer környéki vizekben, és évente csupán 2.500-at lehet kifogni. Ez itt ősi tradíció, szétosztják a faluközösség tagjainak fejadagonként porciózva a bálnahúst, kereskedelmi forgalomba nem kerülhet. Semmilyen mértékben nincs veszélyeztetve ez a fajta bálna, amire vadásznak. A vadászat látványa persze brutális, emberek a vízben vágóeszközökkel, csomó csapdába esett vergődő állat, és minden csupa vér. Azonban Hans szerint ezen háborogni a civilizált világ részéről képmutatás, mert egy nagyvárosban bemennek a szupermarketbe, megveszik a fagyasztott hátszínszeletet, és abba egyáltalán nem gondolnak bele, hogy abból a szarvasmarhából is patakokban dőlt a vér, mikor levágták. A húsevés vérrel jár. Elmondta, hogy a bálnák esetében a lehető leghumánusabb ölési mód, hogy elvágják a vízben a nyaki gerinchúrját, másodpercek alatt meghalnak. Nagyon szabályozott a vadászat, csomó rendelet van, hogyan kell csinálni, milyen eszközt lehet használni, csakis meghatározott időszakban, és vannak olyan emberséges szabályok is, pl. hogyha egy bálna elkezd menekülni a öböl-csapdából, akkor tilos üldözni. A szigetek kilenc cetkörzetre vannak osztva, mindegyiknek van cetkapitánya, ő felel azért, hogy minden teljesen szabályos legyen. Nagyon érdekes volt amiket mondott, és azt kérte, hogyha majd hazamegyek, és olyannal találkozok, aki ostorozza a Feröer-szigetekieket a bálnavadászat miatt, akkor legalább mondjam el azt nekik, amiket ő mesélt nekünk. Ezt készséggel megígértem.
Magyarországról valami miatt mindegyiküknek ’56 jutott eszébe, gyerekek voltak akkor – mondták – de máig él bennük, minden újság, rádióadás ezzel volt tele, mindenki nagyon szorított a magyaroknak, együtt éreztek a szabadságharcosokkal. Ezen kívül mást nem tudtak említeni rólunk. Hans egyszer tett egy nagy Európa-túrát, de keletről csak Csehország, meg Lengyelország fért bele, azok nagyon tetszettek neki.
Paul arról beszélt, hogy a halászatból nagyon jómódúan lehet élni, neki magának két nagy háza is van Tórshavnban, az egyikben a semmirekellő fia lakik, akit mostanában ki fog dobni, mert csak lopja a napot, nem dolgozik.
Élményszámban ment a társalgás a helyiekkel. Én mindig is azt vallottam, hogy lehet bármilyen szép valahol a táj, bármennyire gyönyörű az épített környezet, ha a humán tényező csapnivaló, akkor az mégsem jó hely. A Feröeren viszont minden együtt van. Nagyon feldobott az emberek közvetlensége és a barátságos viselkedése, egyáltalán nem emlékeztettek karót nyelt skandinávokra. Nagyon kedves emberek, úgy alapjában véve, akiknek nem esik nehezükre beszélgetésbe elegyedni az idegenekkel, ez egy becsülendő tulajdonság.
A végén a búcsúzáskor az volt számomra a legelképesztőbb, hogy bebizonyosodott, hogy mindegyik 60 év körüli kocsmai figurának van e-mail címe, még Gudrunnak is. Mindenki felírta nekünk a sajátját, meg a telefonszámát is, azzal, ha valami segítség kellene a szigeteken, üzenjünk nyugodtan nekik. Paul még egy fényképet is adott magáról… Folyékonyan beszéltek angolul.
Tudom, hogy nem szokás ilyeneket kijelenteni, de a mai nap számomra egyértelműen a 2010-es év eddigi legnagyszerűbb napja volt. Nagyon feldobódtam, kíváncsian várom mit hoz még ez a kirándulás…

Augusztus 1. (vasárnap)

MYKINES

A mára kitűzött úti cél a Mykines sziget, ami szinte teljesen el van zárva a külvilágtól, hajó napi kétszer megy oda, és télidőben mindössze 12 ember lakja. Állítólag ilyenkor a hajó – ami a Vágar szigeten lévő Sørvágurból indul – is nagyon ritkán jár és gyakran megesik, hogy a nagy hullámok miatt nem is tud kikötni, így kénytelen visszatérni.
A sziget megközelítéséhez tehát először is Tórshavnból busszal el kell jutni Sørvágurba. Reggel 9-kor már a buszon ültünk. A kikötőbe érkezvén pillanatok alatt azzal szembesültünk, hogy egyáltalán nem biztos, hogy ma eljutunk a Mykines szigetre. A matróz-ember ugyanis egyből azzal fogadott minket, hogy foglaltunk-e. A nemleges válasz hallatán vészjóslóan csóválta a fejét, majd eltűnt valahova. Kb. 10 perc múlva került elő, és közölte, hogy rendben, most el tud minket vinni, de vissza már nem tud hozni, mert tele lesz a csónakja. (Egy kis hajót kell elképzelni, amire kb. húsz ember ha felfér, de ebből kb. ötnek jut ülőhely. A hajónk neve: Brynhild.) Nyilván ez a megoldás nem nyugtatott meg minket teljesen, mert eszünk ágában sem volt a szigeten éjszakáznunk. A helyzetet az mentette meg, hogy kiderült, hogy eléggé sok utas gyűlt össze, akik szintén nem foglaltak előre, és szintén még ma vissza is szerettek volna jutni Sørvágurba, így rövid tanakodás után a hajó kapitánya (feltételezem az volt) úgy határozott, hogy csinál egy „extra-fuvart”, vagyis a menetrendszerű járat után szervez este fél hétre még egy visszautat. (Ez a verzió már jobban tetszett, csak éppen ezzel az volt a gond, hogy így nem érjük el az utolsó, Sørvágurból Tórshavnba tartó buszt. A Sørvágurban éjszakázás pedig csak egy csöppet szimpatikusabb megoldás a Mykinesen éjszakázásnál, úgyhogy még mindig nem az igazi. A kapitány azonban kitalálta nekünk, hogy a repülőtérről 20:30-kor indul az utolsó busz Tórshavnba, az meg csak 2 km Sørvagurtól, simán elérjük majd, szépen odagyalogolunk, hiszen kb. 7-kor már kikötünk. Lényeg a lényeg, meggyőzött minket, egy 2 km-es séta simán bevállalható, így hát rábólintottunk. Irány hát Mykines. Jó kedvünkbe csak annyi üröm keveredett, hogy rádöbbentem: a buszon felejtettem a pompás pepita sapkámat, amit még Berlinben vettem. Talán még meglesz valahogy…)
A hajóút során elhaladtunk sok fura, de egyben lenyűgöző és látványos szikla mellett, amelyek kiálltak a tengerből. A matróz jó közel kormányozta a kis hajót, szépen meg tudtunk figyelni mindent.
Ez egyszerűen drámai volt, kihajózni a sørváguri fjordból. A mykinesi hajóút az egyik legszebb, ami megtehető a szigeteken. Közvetlenül a Gáshólmur és Tindhólmur sziklák lábainál halad a hajó, amelyeknek ködbe vesző sziluettjét csak az Odüsszeiához lehet hasonlítgatni, így képzeli az ember a világ szélét, ahol a mélyben félelmetes szörnyetegek tanyáznak. Az egyik 262 méter magas, úgy néz ki mint egy olyan gúla, amit valami lézerkarddal a közepénél egyenesen kettévágtak, és a jobb fele el is tűnt. A tetejéről sok kis csipkés sziklatorony mered az égbe. Aztán ott van a Drangarnir, a sziklakapu (nem tiszta Gyűrűk urába való név ez is?), melynek a felső szintje olyan, mint egy síugrósánc, alatta meg egy természetes alagút lapul. Nehéz jól megfogalmazni, hogy milyen látványt nyújtottak, de azt hiszem ettől mindenki elszédült volna.
Könnyen kikötöttünk Mykinesen, mi kiszálltunk, a parton várakozók meg be. Nem telt el öt perc, és a kis hajó el is tűnt a látóhatárról. A kikötőben egyébként feltűnt a falu apraja-nagyja, gondolom ez itt az egyetlen esemény, hogy jön a hajó, vajon kik érkeznek vele. Meg persze hoz is ezt-azt az itt lakóknak.
A falucskában csupán a helyi kápolnát tekintettük meg, aztán egyből felkapaszkodtunk a felette magasodó hegyre. Tetején egy emlékkő van, azoknak állít emléket, akik a tengeren haltak meg. Közben szemtanúi voltunk a helikopter érkezésének is, megfigyelhettük hogyan ereszkedik le a kb. tíz méteres átmérőjű helikopter-leszállóra. Kiugráltak az emberek, beszálltak páran, nem töltött itt három percnél többet, és eltűnt a ködben.
Jöttek-mentek a ködfelhők, néha érzékeltük, hogy egy nagy meredély szélén vezet az út a hegygerincen, és alattunk több száz méter egyenes sziklafal, bele az óceánba. Gyönyörű a kilátás a madárfészkekkel teli szemközti sziklákra, és mögöttünk Mykines falura is. Jól láttuk, hogy más elvetemült kirándulók életüket kockáztatva másznak ki a sziklaperemekre egy-egy jó fotó reményében.
Leereszkedtünk a hídhoz, ez a szakasz az utunk legmeredekebb része. A szigetek közti keskeny szorosban sok-sok madár fészkel, szerintem sirályok. A hídon átérve már látszott a világítótorony és a kis házikó, amely meteorológiai állomásként funkcionál. A toronyhoz kb. három óra alatt értünk, eléggé békés, lassú tempóban. Itt találtuk meg a puffinokat, bár ugye idén alig vannak. Mykines a madárvilágáról híres, idén viszont állítólag tizedannyi van csak mint korábban. Mindenesetre nekünk ez az öt-hat puffin is nagy élmény volt.
Mykines persze annak ellenére is gyönyörű hely, hogy eltűntek a puffinok. Biztosan komolyabban sokkolt volna ez a felismerés, ha nem készített volna fel rá a pénteki barátunk a Café Natúr-ból, a tórshavni polgármester cimbije. Sirályból és viharmadárból (nem tudom ám mi az igazi nevűk, csak én nevezem így őket, de ez olyan vadregényes elnevezés…) ugyanakkor több tízezer van, úgy belepik a hatalmas gránitsziklákat, hogy távolról olyan, mintha mozognának. Mármint a sziklák. Az óceánt is ellepik, hosszú ideig nem is tudtuk eldönteni, hogy rengeteg algát, moszatot látunk-e a vízen, azonban gukkerrel megnézve egyértelművé vált: bizony, madarak tömegei ücsörögnek a víz felszínén. A puffinok rejtélyes eltűnése persze jó sok kérdést felvet, de hát ezen rágódjanak az ornitológusok, mi mindenesetre elvoltunk azzal a párral amit láttunk. Nagyon jópofa jószágok ezek, afféle narancssárga csőrű repülő pingvinek, fehér a hasuk, fekete a hátuk. Nem csodálom, hogy ezek az ország jelkép-állatai. Persze ezt is megeszik azért, lenn a faluban előre rendelve lehet készíttetni a Kristianhús-ban ropogósra sütött puffinvacsorát, az útikönyvünk írója a könyve előszavában köszönetet is rebeg a vendégház tulaj-asszonyának a felejthetetlen puffin-koszt miatt.
A világítótorony mellett elfogyasztottuk szerény uzsonnánkat, a már megszokottnak tekinthető májkrémes szendvicsünket, és kicsit nyújtózkodtunk a sziklaormon, messzelátóval pásztázva a távolabbi sziklákat. A toronytól kb. 80 méterre egy bordó faház áll, amely természetesen széltében-hosszában le volt potyogtatva guanóval.
A visszaút sokkal hamarabb eltelik, igaz, jóval kevesebbet is álltunk meg merengeni csak úgy, bele a tájba. Én persze sokszor a szívbajt hoztam a G-re, mert állítólag túl vakmerően merészkedtem ki a peremsziklákra lesegetni, és hát még itthon megígérte a szüleimnek, hogy meg fogja akadályozni az ilyen egyéni akciókat. De hát ha onnan a legszebb a kilátás? Egyébként még az interneten egy utazási magazinban – abban a rovatban, hogy „milyen veszélyek leselkednek az utazókra a Feröer-szigeteken?” – azt írták, hogy a turisták kockázatai minimálisak: a közbiztonság ragyogó, nincsenek bűncselekmények, a közlekedési morál példás, nincsenek balesetek, a legnagyobb veszélyforrás az, hogy az ember túl bátornak hiszi magát és leesik egy szikláról. Ilyen megesik néha, sőt, még a negatív falakon kúszó feröeri birkák is lezuhannak néhanapján.
A birkák egyébként nagyon jópofák. Én még ennyi fajtát életemben nem láttam, szinte azt mondhatom, hogy nincs két egyforma. Van a klasszikus hófehér, a tipikus ártatlan bárányka, amelyeknek úgy tűnik mintha valami fodrász dauerolta volna a sörényét, olyan csinos göndör konty van a fejük tetején, no, ezeknek is több száz változata van. Vannak koromfeketék, barnák, tarkák, pöttyösek, foltosak, zebraszerűek, vagy egészen kecskének kinézőek, a legfurábbak azonban azok, amelyeket valamilyen megfejthetetlen oknál fogva csak félig nyírtak meg. Ezek profilból nézve még egészen tűrhetően néznek ki, aztán megfordulnak, akkor meg látod, hogy a másik felük kopasz, vagy éppen csatakokban lóg róla foltszerűen a bunda, no ezek nem szépségbajnokok, de attól még aranyosak. A birkáknak a Feröer-szigetek maga a mennyország, szerintem Szíriában, és az arab sivatagban tengődő, száraz kórón élő rokonaik alvás közben arról álmodozhatnak, hogy van nagyon távol, messze északon egy mindig zöld, dús és soha el nem fogyó fűvel borított hely, maga a Kánaán, no, oda kéne kerülni a halálunk után... Teljesen jól látszik, hogy a végtelen gyepen merre jártak ezek a jámbor juhállatok, ott szinte tényleg tövig van rágva a füvecske. Valami helyi brosúrában azt olvastam, hogy itt már az első ide érkező telepesek is birkákat találtak, afféle vadjuhokat, vagyis egyáltalán nem az emberi tenyésztés nyomán népesítették be e szirteket, hanem már az ember előtt itt voltak. Ezen ősjuhok leszármazottai azonban sajnos a XIX. században kipusztultak, így a ma látható birkák már a kontinensről áttelepített apáik gyermekei. Mindenesetre a helyiek szerint így is nagyon különlegesek, állítólag az új-zélandi után ennek van a legjobb íze a világon. Én ezt nem tudom megítélni, de az itteniek biztos szakértők…
A nap hol kisütött, hol visszakúszott a lassan hömpölygő ködgombócok mögé, úgyhogy mi a menetelés során, ha éppen kibújt a napfény, mindig megálltunk egy kicsit sütkérezni. Hihetetlen micsoda kincsként éli meg az ember azt, ami elől otthon én csak menekülök az árnyékba. Szépen visszaértünk Mykines falucskába, komolyan, egészen elképzelhetetlen, hogy itt áll ez a falucska, pár tucat színes kis fűtetejű faházikó, ami idepottyant valahonnan, a Holle anyó meséjéből, én nem is tudom. A házak mögött egy kis zubogó, alatta egy kicsi tavacska, az egyik figura azt mondta, ha kicsit melegebb van, a helyiek meg szoktak mártózni benne. A kis XIX. századi templomot egy kőfal veszi körül, valamint jut hely egy pár kelta-keresztes sírkőnek is. Ennél szebb fotótéma nincs is szerintem: előtérben keresztek, sírok, mögöttük a szakadékoktól szabdalt, tajtékzó óceánpart.
A templom szerepe is érdekes, hiszen nyilván a 12 mykinesi lakosra nem jut külön plébános (illetve azt hiszem lelkésznek kell inkább nevezni), így a templomban nincsenek liturgikus istentiszteletek, ennek ellenére vasárnaponként a helyiek bejönnek és énekelnek, meg imádkoznak. Vágar szigetéről érkezik félévente egyszer a pap, no, akkor van egy mise, de állítólag nem szeret jönni, mert mindig fél, hogy itt marad. A feröeriek egyik kedvenc írójának, Jørgen-Frantz Jacobsennek van egy regénye, melynek egy fejezete arról szól, hogy a vágari lelkész egy látogatása során 11 napra a Mykines szigeten ragad egy soha véget érni nem tűnő vihar miatt, aztán mikor végre hazatérhet, akkor felfedezi, hogy a felesége bizony a távolléte alatt nem unatkozott. Örök feröeri téma, hogy mik történhetnek az alatt, amíg az ember maradásra kényszerül valahol az időjárás miatt.
Mivel volt még idő a hajóig, így beültünk az egyetlen vendéglátóhelyre, a csupa-rózsaszín belsejű Kristianhús-ba, ami egy roppant hangulatos kis házikó, állítólag korábban egy helyi festő műterme volt. Itt a felső szinten meg is lehet szállni, van pár szobácska emeletes ágyakkal, viszont wc-re menni nem egyszerű, eléggé szűk, súlyfelesleggel küszködőknek nem ajánlható. (Ezen kívül is van még egy vendégfogadó, a Gúla Hús, a Sárga Ház, hát az ennél jóval kisebb.) Szóval itt letelepedtünk, és ittunk két finom Gull sört, ami a feröeri nemzeti sör, a Föroya Bjór egyik erősebb változata, majd ittunk két finom Slupp sört is, ami szintén helyi termék.
Eljött az idő, hogy magunk mögött hagyjuk Mykines szigetét, így lecaplattunk szépen a kikötőhöz. Rajtunk kívül nem sokan, kb. öten ücsörögtek ott, várva az „extra-hajót”, amit fél hétre ígért a kapitány. Simán elmúlt azonban ez az időpont, a hajó meg sehol. Felkepesztettem egy sziklakiszögellésre, hogy onnan talán messzebbre ellátok, így hamarabb meg tudunk nyugodni, hogy érkezik a hajó, de semmi sem jött a szürke távolból. Komolyan elkezdtünk izgatottak lenni, hiszen azért a 20:30 eléggé fix időpontja a busz indulásának, és addig még oda is kell érni a reptérre Sørvágurból. Kezdtem magam úgy érezni, mint valami Robinson Crusoe, aki feszülten csak a horizontot lesi, hogy mikor tűnik már fel egy hajó, ami elviszi a lakatlan szigetéről. Ez a képzelgés egyébként az Isten háta mögötti Mykinesen nem is tűnt annyira fikciónak. A szél egyre jobban fütyült, a hullámok meg egyre magasabbra csapkodtak, megfordult a fejünkben az is, hogy most volna az, amikor az időjárásra való tekintettel lefújják a hajót? Ez még azért nem olyan durva. Mondjuk az bizakodásra adott okot, hogy nem voltunk egyedül, oda is jött hozzám egy dán nagymama-turista, aki megkérdezte, mi hogy tervezzük a Tórshavn-ba jutást. Mondtam a reptéri buszt, de a nagymama szkeptikus volt, azt mondta nem hiszi, hogy azt elérjük. Inkább közös taxit javasolgatott. Az se rossz persze végső soron, de hogy az mennyibe kerülhet, abba csak beleborzongani tudok. De még mindig nem vagyunk Vágaron, az majd egy másik tervezés. Most a hajó jöjjön. Eltelt fél óra, majd még húsz perc amikor magabiztos léptekkel haladva feltűnt a kalapos figura, aki szintén a reggeli hajóval érkezett. Ez már tudott valamit? Hm.. Végre, mint valami végső katarzis feltűnt a sziklák mögül a kis hajó, ami tényleg váratlan eseménynek számított, mivel már úgy zúgtak a hullámok, hogy a hajómotor-zajból semmit sem lehetett hallani. Gyors tempóban felsereglettünk a fedélzetre, de a hajó csak nem akart indulni, akkor láttam megdöbbenve, hogy jó páran baktatnak még lefelé a hegyről, békésen integetve a hajónak, hogy őket is várja meg. Ez volt az a pillanat, amikor végképp letettem arról, hogy mi elérhetjük a buszt. Hogy ezek a figurák mit képzeltek, arról fogalmam sincs. Már egy órája el kellett volna mennie ennek a nem menetrendszerű póthajónak, ezek meg itt bandukolnak. Hát erről ennyit.
A helyzet azonban mégiscsak megoldódott. Hogyan? Úgy, hogy a hajón meginterjúvoltuk az egyik tengerészt, hogy van-e valamilyen ötlete számunkra, aki megnyugtatott, hogy a buszt gyalogosan valóban nem érjük el, de semmi gond, mihelyt kikötünk, ő odadob minket kocsival. Ugyanez vonatkozik a dán nagymama-turistára, aki egy szintén 60 és 100 közötti barátnőjével utazott. Hát ez a kedvesség nagyon megnyugtatott minket, így ismét belefeledkezhettem a tájba, meg a magányos sziklákba, mint idefelé. Kicsit rontott azért a hangulaton, hogy a normális 60 korona helyett 100-at kellett fejenként fizetnünk a hajójegyért, merthogy ez „extramenet” volt. De ez nem nagyon érdekelt.
Sørvágurban a tengerész aztán kipakolta a családját a mólón (mivel azok is jöttek a hajón: a felesége, meg három gyereke), mondta nekik, hogy itt várjanak, amíg velünk megfordul a reptérről. Nagyon kedves gesztus volt, szépen meg is köszöntük neki. A reptéren ott is volt a busz, ráadásul ugyanaz a sofőr, aki reggel hozott minket, így megkérdeztem, hogy nem talált-e egy sapkát a buszán. De, talált, leadta a reptéri recepciónál. Ott első érdeklődésemre egy fekete baseball sapkát húztak elő a pult alól, de aztán másodszorra meglett az enyém is, így úgy hiszem teljesen pozitívan zártuk a napot.
Tórshavnba érve meglepetést már csak az okozott, hogy a két dán nagymama-turista a kempingnél szállt le, és be is tértek oda szépen: a sátrukhoz. Elképesztő, ezek elmúltak már 60, és itt sátraznak vidáman, nevetgélve a Feröer-szigeteken, 13 fokban, ködben, nyirokban. Hiába, a dán egészségügy.
Az élmény dús nap után már csak arra maradt energiánk, hogy megmelegítsük az otthonról hozott zacskós mártásos-tésztát, aztán leheveredtünk aludni. Hihetetlen volt ez a sziget.
Értékeld az élménybeszámolót!
9 (7 szavazat)
Lépj be az értékeléshez!
Hozzászólások:
Flood - 2011.02.22. 16:29

Király beszámoló, köszi!

menyetmisi - 2011.02.17. 10:19

Csatlakozom az előttem szólóhoz. Évek óta a Feröer-szigetekre szeretnék menni, hasonló indíttatásból. Ez a poszt csak megerősített ebben :).

atco - 2011.02.16. 18:42

hasonló élmények:http://www.jaszberenyi.hu/izland/02.htm

Andrej01 - 2011.02.16. 11:00

Nekem meg ezt a hozzászólást üdítő olvasni. Köszönöm szépen.

Luzsik - 2011.02.15. 10:23

Végre egy igazán érdekes és jó poszt, gratulálok.Üdítő volt olvasni a sok "10 feledhetetlen napot töltöttünk a paradicsomban, a pattayai sunshine resort hotelben, fincsi volt a hűtött ananász és elefnánttúrán is részt vettünk a dzsungelben" típusú ricsinorbibrigibarbi útleírás között.


Ahhoz, hogy hozzászólhass válaszd a belépést vagy regisztrálj, ha még nem vagy tagjanik közt!

Az élménybeszámolóhoz tartozó

album

Ajánljuk

még figyelmedbe

Magyar  Română  Slovenčina