Gibraltár - egy darabka napfényes Anglia

Gibraltár

Ott-tartózkodás ideje: 2011. feb. 04.  - 2011. feb. 10. (6 nap)

1 hozzászólás I 13 930 látogató olvasta. Rögzítve: 2011. ápr. 16. küldd el ismerősödnek
Oszd meg ezt az oldalt!
avatar rider71 Beszámolója

Cimkék: gibraltár  llanito  majmok 

A recept a következő: vegyünk egy alig 7 négyzetkilométeres félszigetet, rakjunk rá egy meredek sziklát, amit szórjunk meg majmokkal. A maradék sík területet építsük sűrűn tele házakkal és telepítsünk be ide angolokat, spanyolokat, és ami még eszünkbe jut. Napfényes nyárral és esős téllel tálaljuk.

Nagyjából erről szól Gibraltár és mai szemmel nézve elég nehéz megérteni, hogy mi is volt az a folyamatos nagy hűhó e körül az aprócska és kopár félsziget körül. A Földközi tenger és az Atlanti óceán találkozásánák fekvő Szikla már az ókoriak fantáziáját is megmozgatta, a föníciaiak a világ végének kapuját képzelték bele a gibraltári szorosba. A görögök és rómaiak is átvették ezt az elméletetet, megfűszerezve azzal a mítosszal, hogy Herkules itt választotta szét Európát Afrikától, megvetve lábát a gibraltári sziklán és valahol az afrikai partokon (valószínűleg a marokkói Musa hegyen). Ezt a két szikladarabot nevezik azóta Herkules oszlopainak, amik az ismeretlen és ismert világ közötti átjáró szimbólumaként számos szépirodalmi műben (pl. Dante Isteni színjátékában) megjelennek, sőt, Amerika felfedezése után a spanyol címerbe is bekerültek. A stratégiai fontosságú szikla sokszor cserélt gazdát a történelem során: vandálok, vizigótok, mórok jöttek mentek, végül a spanyol korona fennhatósága alá került. Egészen a 18. század elejéig, amikor is a spanyol örökösödési háborút követően a britek kaparintották meg, és azóta sem engedték ki kezeik közül. A spanyolok ugyan többször sikertelenül megpróbálták visszafoglalni, próbálkozásaik azonban rendre kudarcot vallottak. A hiábavaló erőfeszítéseket átmeneti csend követte, melyet Franco tört meg újra, ismét hangot adva Spanyolország korábbi területi követeléseinek. Az 1969-es népszavazáson azonban a gibraltáriak elsöprő fölénnyel a brit birodalomhoz tartozás mellett rakták le a voksukat. Az önérzetében megsértett Franco válaszul egyszerűen lezárta a határt, amit csak 1982-ben nyitottak meg újra. Azóta viszonylagos békesség van, de azért a spanyolok manapság is bepróbálkoznak, most éppen Gibraltár tengervízi felségterületeit próbálják vitattatni az Európai Unióval. Gibraltár tehát amolyan mini-Trianon a spanyoloknak, amiről nem érdemes beszélgetést kezdeményezni ismeretlenekkel egy helyi kocsmában, és Gibraltáros pólóban betévedni egy szélsőjobboldali gyűlésre sem életbiztosítás.

A legtöbben repülővel, vagy egy fényűző luxushajó fedélzetén érkeznek ide, de a legérdekesebb gyalog belépni Gibraltárra. A spanyol oldalon a dallamos nevű és teljesen érdektelen La Línea de la Concepción városka szinte összenőtt Gibraltárral, a határ közeledtét pénzváltók, taxisok, és kávézók sokasodása jelzi. A belépés gyors és egyszerű, kivéve, ha reggeli csúcsidőben érkezünk, amikor a spanyol oldalon élő emberek munkahelyükre igyekeznek. Kilépéskor meg Spanyolország felé van dugó, amikor hazatérnek a legények/leányok a munkából. Teljesen érthető ez a nemzetek közötti ingázás, Gibraltáron jobb a fizetés és kevesebb az adó, Spanyolországban viszont olcsóbb az élet. Határátlépés után piros emeletes buszok jelzik, hogy angol felségterületre léptünk. Akár felpattanunk egy ilyen "double-decker"-re, akár gyalog folytatjuk, nemsokára akadály tornyosul előttünk: a repülőtér kifutópályája. Ha repülő érkezik, vagy indul, leeresztik a sorompókat és 20 percre leáll mindenemű forgalom. Még szöges láncot is kihúznak a sorompó elé, nehogy valamelyik autósnak valamilyen őrült gondolata támadjon. Ezt a közlekedés-rendészeti rémálmot a szükség szülte: a 2. világháború idején, a repülőtér építésekor a Sziklát a szárazfölddel összekötő vékony homokpad kiszélesítése és feltöltése volt az egyetlen szóba jövő lehetőség. A helyhiányt az is jól mutatja, hogy egy focipálya - nem túl magas kerítéssel közvetlenül a kifutópályája mellett kapott helyett. Egy rosszul irányzott Christiano Ronaldo szabadrúgás simán telibe tudna kapni egy leszálló gépet, ezért gondolom a sorompók lezárásával egyidőben a focimeccsek is szünetelnek. Egy temető is megbújik a szikla és repülőtér között, de onnan legalább nem kell légiközlekedést veszélyeztető akciókra számítani.

A kifutópályán túl kezdődik igazán Gibraltár. Közvetlenül előttünk az észak-déli fekvésű félsziget nagy részét elfoglaló Szikla magasodik, míg jobbra sokemeletes házak sora áll, mely mögött valamivel pofásabb tengerparti luxuslakótelepek és kikötők húzódnak meg. Ha a főútvonalat követjük, nemsokára erődfal állja utunkat, ami valaha az egész várost körbevette, ám mára csak bizonyos szakaszai maradtak meg. A fal mögött terül el a Kazamaták tere, ahol kezdetét veszi a tulajdonképpeni belváros. Ezen a téren évszázadok óta gyülekeznek az emberek, de míg régen a nyilvános kivégzések jelentették a fő attrakciót (az utolsó akasztás 1862-ben volt), manapság inkább a számtalan kocsma, kávézó és étterem vonzza ide a nagyérdeműt. A térnek nevet adó kazamatákat is többnyire vendéglátóipari egységek foglalják el. A Kazamaták teréről induló főutca első ránézésre lehetne bárhol Angliában. Az ismerős márkák (pl. Marks&Spencer, Next, Mothercare) üzletei és a tipikus angol kocsmák között feltűnően sok híradástechnikai és alkoholra specializálódott bolt bukkan fel, melyek az áfa hiányának köszönhetően igen népszerűek az idelátogatók körében. A főutcán sok a modern ház, de azért akadnak andalúziai beütésű, kovácsoltvas erkélyes és díszes csempével borított épületek is. A spanyol hatás miatt Gibraltár fő vallása a katolicizmus, ennek megfelelően a gótikus stílusban épült, katolikus Szent Mária katedrális a főutcán kapott helyet. Eredetileg egy mór mecset állt a helyén, melynek gyönyörű csempeborítása még nyomokban fellelhető a katedrális piciny belső udvarán. A szerényebb anglikán Szentháromság katedrálist találhatjuk, ezenkívül van még néhány templom és a városháza, ezzel véget is ért a felsorolásra érdemes épületek igen rövid listája.

A főutca északi részéről a Szikla felé letérve hegyoldalba felkapaszkodó meredek lépcsők és szűk átjárók labirintusa vezet át omladozó lakótömbök között, gyakran zsákutcába vezetve. Ha sikerült átverekednünk magunkat ezen a hanayatlás és elmúlás kipárolgásaival telített légterű negyeden, akkor lepusztult angol iparvárosokra jellemző bauhaus stílusú lakótelepre érünk, ahol a szürke egyhangúságot csak lerobbant játszóterek és nacionalista falfirkák törik meg. A hegyoldalban dél felé haladva marokkói medinákat meghazudtoló szűk sikátorok jelennek meg, boltívek alatt száradó berber leplekkel, leharcolt arab borbélyüzletekkel és zöldségesekkel. Itt-ott andalúz behatás is érződik, a Town Range nevű nagyobb utca díszes kovácsoltvas erkélyei akár Sevillában is lehetnének. Ha a tenger irányba térünk le a főutcáról, akkor az Irish townban találjuk magunkat, ami talán a “legangolosabb” része Gibraltárnak. Az Irish town-t régen az erődfal határolta a tenger felé, mostanra viszont kijjebb tolódtak a félsziget határai, köszönhetően a szorgos feltöltésnek (Gibraltár területének 10 %-a tengertől elhódított terület). A főutca végét díszes kapuk (Southport Gates) jelzik, emögül indul a kabinos lift a Szikla csúcsára. A lift állomása mellett terül el az egzotikus növényektől hemzsegő és gyönyörűen karbantartott Botanikus kert – Gibraltár egyetlen közparkja. (Ezenkívül fa is alig van a városban, ezért a félsziget igencsak népes kutyakolóniájának minden találékonyságára szüksége van, hogy elhelyezze “üzeneteit”. Nem is csoda, hogy a lámpaoszlopok többségének járda felé eső részét rozsdásra vizelték az ebek.) A parktól délre ritkulnak a lakóházak, a kormány által fenntartott lakónegyedek békésen megférnek a csillagászati árú luxusapartmanokkal. Feltűnően sok a csúf, modern épület, sokszor elhanyagolt állapotban, néha mintha egy posztkommunista országban járnánk. Ezt az érzést erősítik a félsziget déli végének nagy részét elfoglaló katonai bázisok, melyek egy része teljesen elhagyatott, és elképesztően lerongyolódott állapotban várja az enyészetet. Mintha a Stalker díszleteit látnánk: betört üvegek, teljesen elrozsdásodott vasszerkezetek, majdnem olvashatlanná kopott figyelmeztető feliratok vonzzák magukra a tekintetet. Az utóbbiak közül a kedvencem:
Danger! Do not touch anything, it may explode and kill you! (Vigyázat! Ne nyúljon semmihez, mert felrobbanhat és halált okozhat!)
A déli csücsökben van még egy mecset, meg egy világítótorony és már a végére is értünk a piciny félszigetnek.

Gibraltár fő látványossága a 426 méterre kimagasló Szikla, ami 1993 óta természetvédelmi terület. A csúcs autóval, kabinos lifttel, ivagy akár gyalog is megközelíthető, ez utóbbi esetben a belépőjegyet is meg lehet spórolni, ha nem a főutvonalon sétál fel az ember. A csúcsról értelemszerűen remek kilátás nyílik mindenfelé. A szikla meredek keleti oldalán esővízgyűjtő medencékkel próbálják ellensúlyozni a természetes vízkészletek hiányát. A sziklafal tövében két csöppnyi tengerparti strand húzódik, egy aprócska halászfaluval (ahol már régen nem halásznak). A nyugati fal kevésbé meredek, tövében minden négyzetcentiméternyi területet beépítettek, de még a hegyoldalra is felkapaszkodnak a házak. Ugyan Gibraltár csak a világ ötödik legsűrűbben lakott állama, viszont ha a Sziklát (ahol gyakorlatilag senki nem él) kivesszük a számításból, akkor könnyen lehet, hogy jóval előrébb van a listán.
A legtöbb látogatónak a fő attrakciót a többnyire a kabinos lift csúcsállomásának környékén tanyázó, de gyakorlatilag bárhol (pl. a főutcán) előforduló majmok jelentik. A kb. 230 egyedet számláló farkatlan makákó kolónia őseit minden bizonnyal a mórok hozták be magukkal háziállat gyanánt Gibraltárra (genetikai vizsgálatok kizárták a sokáig népszerű teóriát, miszerint egy valaha Dél-Európában őshonos majomfaj leszármazottai lennének). Az Európában egyedül itt előforduló majmok láthatóan nagyon jól érzik magukat, az emberekkel mit sem törődve kurkásszák egymást, párosodnak, perlekednek, szoptatnak, alszanak, vagy a tengert bámulják elmélázva. Ezen tevékenységükből egyféleképpen lehet őket kizökkenteni: táplálékkal, vagy az azt sejtető nylonzacskó zörgésével. Nem érdemes tehát zacskókkal bíbelődni a közelükben, hacsak nem szeretnénk hirtelen egy majmot a fejünkön, vállunkon, vagy a táskánkban. Mindenütt táblák figyelmeztetnek arra, hogy tilos etetni őket, de ezt csak a turisták veszik viszonylagosan komolyan: a biztonsági őrökre és taxisofőrökre látszólag nem vonatkozik a tilalom. A majmokhoz kapcsolódik egy, a Tower hollóihoz hasonló babona: ha a majmok elhagyják Gibraltárt, velük együtt távoznak a britek is.

A majmokon kívül is van a Sziklán jónéhány érdekesség. Például a Szikla belsejében található védelmi alagútrendszer, amit az 1779 és 1783 közötti Nagy Ostrom idején kezdtek el kivájni. Ekkor a spanyolok a franciákkal karöltve próbálták meg visszafoglalni Gibraltárt az angoloktól, és a fordulópontot az jelentette, hogy a védőknek sikerült ágyúkat feljuttatni a magasba az alagutakon keresztül. Az alagútrendszert a 2. világháború idején fejlesztették tovább, ekkor a járatok összhosszúsága elérte az 50 kilométert. A ma látogatható szakaszon ember nagyságú bábuk, ágyúk, használati tárgyak és részletes tájékoztató táblák próbálják meg felidézni a hajdani védők életét. Az alagutak közelében, a Szikla északi lábánál egy eredetileg a 8. században épült mór kastély is várja a látogatókat. Többféle korú és állapotú épületből áll össze az erőd, a legjelentősebb, és a város legtöbb részéről látható része a 14. században épült Hódolat Tornya. Egészen 2010-ig börtön is működött itt! A Szikla csúcsától dél felée ereszkedve találjuk a St Michael cseppkőbarlangot. melyet a leszivárgó esővíz vájt ki a mészkőből még a történelem előtti időkben. A népszerű helyi legenda szerint a barlang a gibraltári szoros alatt egészen Marokkóig átnyúlik és a Szikla majomkolóniája ezen keresztül vándorolt át Gibraltárra. A barlang “fénykorát” a viktoriánus korban élte, amikor is az úri közönség előszeretettel piknikezett itt, illetve rendezett esküvőket és párbajokat. Manapság fizetős látnivaló, ahol diszkrét világítás és komolyzene mellett gyönyörködhetünk a sztalaktitok és sztalagnitok erdejében. Az egyik cseppkövet oktatási célból kettévágták, hogy mindenki láthassa a fák évgyűrűire hasonlító rajzolatokat. (Apró különbség egy fatörzs és egy cseppkő között, hogy az utóbbi mindössze egy centimétert nő száz évenként!). A legnagyobb csarnokban koncerttermet rendeztek be, ahol rendszeresen csendülnek fel komolyzenei művek. A Szikláról dél felé levezető út végén, a Jewsgate-nél ér véget a természetvédelmi övezet. Itt egy zsúfolt, régi zsidótemető található, mellette pedig egy, a már említett Herkules oszlopait szimbolizáló emlékmű.

Az állatrajongóknak nem csak majmokat kínál Gibraltár, a szoros vizében él egy igen népes delfinkolónia is. A kikötőből naponta többször indulnak delfinlesre specializálódott hajók, és nagyon pecheseknek kell lennünk, hogy ne lássunk delfint. A vidám és fürge emlősök rögtön a hajó nyomába szegődnek, úsznak mellette, megelőzik, nagy ritkán még ki is ugranak a vízből. Elég virgoncak, ahhoz képest, hogy életük átlagosan 35 éve alatt szemhunyásnyit sem alszanak, mivel emlősök révén állandóan fel kell jönniük a víz felszínére levegőt venni. (A pihenést úgy oldják meg, hogy agyféltekéiket felváltva “kikapcsolják”). A találkozás ezekkel a játékos és gyönyörű állatokkal garantáltan megindító, életre szóló élmény, szív nem marad hidegen, sokszor szem sem szárazon.

Sokszínűség, oh, Gibraltár a neved! A lakosság felét angolok és spanyolok adják (nagyjából fele-fele arányban), ezenkívül minden 5. lakos genovai vagy más olasz, illetve minden tizedik portugál, de a máltaiak, zsidók és marokkóiak is jelentős kisebbséget képviselnek. A főutca padjain lepelbe öltözött marokkóiak nézik a világ folyását, miközben mellettük sábeszdeklis kisgyerekek hada hömpölyög ki a zsidó iskolából. Szombatonként a főutca megtelik ünneplőbe öltözött zsidó családokkal, akik békésen keverednek a misékről kiáramló keresztényekkel. A már említett katolikus és anglikán katedrálisok mellett a kereszténység kisebb egyházai is képviseltetik magukat egy-egy templommal (még Királyság Csarnoka is van Jehova tanúi számára), de vannak itt mecsetek, zsinagógák, hindu templomok is szép számmal.
Gibraltár hivatalos nyelve a spanyol és az angol, de sok gibraltári előszeretettel használja a “llanito” nyelvet. Ez utóbbi egy lingvisztikai menyország, ugyanis andalúziai spanyolon és angolon alapul, portugál, máltai, liguriai és héber eredetű szavakkal keveredve. A spanyol ajkúak sem bírnak csak egy nyelvnél megmaradni, a pergő spanyol dialógusokba gyakran keverednek angol szavak, félmondatok. Néha pedig egyszerűen felváltva beszélnek a két nyelven, attól függően váltogatva, hogy az adott mondanivalót melyik nyelven lehet könnyebben kifejezni. Az sem ritkaság, hogy egy házaspár különböző nyelven társalog, a nő spanyolul kérdez, a férfi angolul válaszol.

Sokszínű helyen sokfélét lehet enni. Érdekes módon tapas bár alig van, viszont az angol konyha remekeit (pl. fish&chips-et) felvonultató kocsma annál több. A Eurotower tövéban van egy elképesztően autentikus inidiai, a Mumabai Curry House, több, mint 20 féle vegetáriánus fogással. A jahtkikötőben egymást érik a különböző nemzeti konyhák elegánsabb és kevésbé elegánsabb éttermei, az igazi gyöngyszemre iis itt találtunk rá egy eldugott zugban. A Marina Inn ugyan nem túl elegáns, dehol sem lehet ilyen olcsón ennyiféle halból válogatni (fő kedvenceink a kardhal és a Szent Péter hal volt). A főutcáról letérő egyik kis utcában Amin és felesége kis vendéglőjükben csaknem két évtizede eteteti a betérőket. friss halakkal és marokkói ételekkel: itt találkoztunk egy idős welszi házaspárral (Lynn és John), akik 59 év házasság után is elválaszthatatlannak tűnnek, tele emlékekkel és jó kedéllyel. 30 éve érkeztek vitorlásukkal ide és valahogy itt ragadtak. Hetente háromszor Aminnál esznek, négyszer pedig a szomszédos Central bárban (ami egyben Gibraltár legrégebbi bárja és nekünk is törzshelyünkké vált). Mindeközben megisznak jópár pohár bort és néhány amarettót étkezés után – mindezt rengeteg cigarettával lekísérve. Úgy látszik a füst és a szerelem tartosít.


Szóval érdekes hely Gibraltár, ez a derűs olvasztótégely. A Földközi tenger népei mind itt hagyták kulturális lenyomatukat, valamint leszármazottaikat. Ez a darabka mediterrán Anglia maga a paradoxon: igazából nincs is itt semmi, mégis minden itt van.


www.hatizsak.com
Értékeld az élménybeszámolót!
10 (3 szavazat)
Lépj be az értékeléshez!
Hozzászólások:
Menta - 2011.04.18. 16:44

Igazi kedvcsináló Gibraltárhoz :)


Ahhoz, hogy hozzászólhass válaszd a belépést vagy regisztrálj, ha még nem vagy tagjanik közt!

Az élménybeszámolóhoz tartozó

album

Ajánljuk

még figyelmedbe

Magyar  Română  Slovenčina