Bosznián át Horvátországba - felejthetetlen

Horvátország Dubrovnik

Ott-tartózkodás ideje: 2006. jún. 22.  - 2006. júl. 01. (9 nap)

4 hozzászólás I 14 974 látogató olvasta. Rögzítve: 2010. jún. 03. küldd el ismerősödnek
Oszd meg ezt az oldalt!
avatar mia Beszámolója

Cimkék: adriaonline_játék  bosznia  dubrovnik  horvátország  mostar  neretva  szarajevó 

2006. június 22. csütörtök
Végre eljött az indulás napja. Vagyis éjszakája, ugyanis hajnali fél3-kor keltünk, és fél4-kor indultunk útnak első körben Bosznia felé. Még itthon sikerült belekavarodni kishazánk útvonal-hálózatába: úgy felkeveredtünk az új M6-os autópályára, hogy szinte észre sem vettük. Benzinkút sehol nem volt egészen a szakasz végéig, úgyhogy most egy pár hét izgulás következik, hogy ne jöjjön ki bünti - ugyanis matricát nem sikerült venni. Na de ha másra nem is, arra jó volt a röpke eltévedés, hogy 3/4 6-ra elértük a H-HR határt, Udvarnál. Kb 5 percet vett igénybe az átkelés, szinte csak azt nézték meg, hogy az útlevelek száma megegyezik-e az utasok számával, aztán tovább hajtottak minket.
Az első komolyabb pihenőnket a ma Horvátországhoz tartózó Eszéken (Osijek) tartottuk 3/4 7-kor. A város története a római korba nyúlik vissza. A római város helyén a 11. században a horvátok felépítették Osijek várát, amit a törökök 1526-ban, 161 évre elfoglaltak. A régi vár helyén 1712-ben az osztrákok erődöt emeltek, aminek egy része máig megmaradt.
A délszláv háborúban 9 hónapig támadták a szerbek a várost, több mint 1000 helyi lakos halt meg ez alatt az idő alatt. Rengeteg épületen láthatók még ma is tizenévvel ezelőtti háború nyomai, de az embereken szinte semmit sem lehet észrevenni ebből. Sajnos csak egy bő félórát pihentünk a városban, még sok program volt betervezve aznapra.
Az út Sarajevo felé csodálatos volt, a HR-BiH határátlépés (Samacnál, 9-kor) szintén nem volt egy megrázó élmény, onnan végig a Bosna folyó partján autóztunk, egyenesen Sarajevoig, a folyó forrásáig. Csaknem 300 forrást duzzasztanak folyóvá ezen a területen, amit egyébként nemzeti parkká is nyilvánítottak. Csodálatos a környezet: mindenhol kis patakok, vízesések, fa hidak, kacsák, hattyúk, tavak - mindez árnyékot és kis enyhülést adó fák alatt. Aki nem tölt egy egész napot (vagy többet) Sarajevóban, annak is érdemes idelátogatni. Belépő nincs, és 1 óra sétálgatás is nagy élményt nyújt ezen a helyen. A források vize iható, nagyon finom - de annyira hideg, hogy belefájdul az ember torka. :)) Az üdítőital-árusok pl nem hűtőkben és jeges vödrökben hűtik a kínálatukat, hanem a patakok vizében - még a 40 fokban is, amikor mi ott jártunk.
A forrás után irány a sétálóutca ill. a belváros. A Ferhadija volt a célunk, itt van a legtöbb látnivaló, kávéház, fagyizó. Ha az elejéről elindulunk, megláthatjuk az emlékezés lángját, amely azokért a szerbekért, horvátokért és bosnyákokért ég, akik meghaltak a háborúban azért, hogy Sarajevo szabad lehessen. A következő jelentősebb épületek a vásárcsarnok, illetve a Szűzanya Katedrális. A templom 1868-72 között épült, ez a legnagyobb ortodox templom az országban. Három hajója fölé a tornyon kívül még öt kupola magasodik - megdöbbentő, és csodálatos látvány. Na persze van itt katolikus katedrális is, amit az osztrákok építettek 1890-ben - ekkor került ellenőrzésük alá a város. Az épület 2 színű: sárga - ezek a részek homokkőből vannak -, illetve vörös - ezek a részek pedig mészkőből. Ez az egyetlen hely az egész városban, ahol délben harangoznak. Az utikönyv szerint ritkán van nyitva az épület - ezt bizonyította az is, hogy ottjártunkkor zárva volt. Az, hogy a különböző vallások milyen jól megférnek egymás mellett ebben az országban, illetve a városon belül is, látszik a sokféle vallási épület egyvelegéből. Az ortodox és a katolikus katedrális után egy mecsetbe botlottunk, a sok közül először a Ferhadrija mecsetbe. Ferhat bég (akiről a sétálóutca is kapta a nevét) emeltette 1566-ban. Na ezek után találtunk még sok mecsetet, sőt még zsinagógát is, hogy ne legyen unalmas az összkép. A 2 órás séta és fagyizás után végül a bazárnegyednél kötöttünk ki, itt található a Sebilj is. A tér közepén álló kút a város legnagyobb sadrvanja, amit eredetileg Hadzi Mehmed pasa építtetett 1753-ban, majd ezt 1891-ben átépítették. A mondás szerint, aki iszik a kút vizéből, hátralévő élete során még vissza fog ide találni - mi ittunk. Nagyon tetszett a város. A kút után bevetettük magunkat a bazár negyedbe, ahol a sikátorok kis házikóiban szőnyegárusok, rézművesek, cukrászok követték egymást. 1-1 helyiségbe bekukkantva láthattuk, hogy hogy készülnek az ékszerek, emléktárgyak, vásárláskor pedig alkudozni is lehet. :)
Sarajevo után Mostar volt az uticél, délután 4-kor indultunk tovább. Eredetileg úgy terveztük, hogy Sarajevóban töltjük az első éjszakát, de mivel olyan jól álltunk idővel, ezt most kihagytuk, és tovább álltunk. A városban elég sok az útfeltúrás, úgyhogy keveregtünk egy darabig, mire sikerült megtalálni a Mostar felé vezető utat. Sarajevo többi részében még rengeteg épületen láthatóak a háború nyomai. A város 1400 napig állt szerb ostrom alatt az ENSZ védettség ellenére - gyakorlatilag nem maradt ép épülete. Több tízezer civil halt meg ezalatt az idő alatt, az épületek nagyrésze ugyan fel lett újítva, de minden utcában áll még olyan ház, ami teljesen elhagyatott, és úgy néz ki jópár házfal, mint valami nagy szita. A Parlament épülete még a mai napig tanúskodik a háborúról, ez az épület élte át a legkeményebb támadást - azóta a város jelképévé vált. A parlament irodaházából tulajdonképpen csak a betonszerkezet maradt meg, azon is hatalmas lyukak tátongnak. Úgy néz ki, hogy elkezdték végre a felújítást - már ha a zöld háló, amivel letakarták az épületet, ezt jelenti.
A következő pihenőt Jablanicában tartottuk. Itt érdemes lett volna körülnézni, a legnagyobb látványosság a Jablanicai tó lett volna, ami a Neretva duzzasztásával jött létre. Ezt sajnos kihagyutuk, mert csak egy párperces pihenő fért bele az időnkbe.
Mit ne mondjak: a Neretva völgyében szinte alpesi táj, a háttérben havas hegygerincek, kanyonok, a levegő valami hihetetlen finom, tiszta - még a 35 fok ellenére is. Az út mentén fégig éttermek, csak úgy forogtak a négylábú állatkák szinte mindenütt, és isteni illatok terjengtek a levegőben. Itt érdekes megoldásokat láttunk "forgónyárs" címszó alatt: tulajdonképpen mini-vizimalmokat csináltak, aminek segítségével forogtak a husik. Mindenütt így csinálták ezen a részen, csak a kivitelezés szépségében találtunk különbséget.
Gyors kávézás és eü. szükségletek után indultunk tovább - már türelmetlenek voltunk, hogy vajon milyen lesz Mostar.
A városba egy központi térre érkeztünk, ahol bátran leparkolhattuk az autót - akkor még nem tudtuk hogy csak egy negyed órára. Negyed8 volt már, és gondoltuk, hogy először sétáljunk egyet, nézzük meg, hogy milyen szállást találhatnánk éjszakára, és csak aztán cuccoljunk be a kiválasztott helyre, miután nagyjából mindent körbejártunk. Viszont a sétálóutcában egy elég jó helyen, mindenhez közel, nagyon jó kis apartmant találtunk: 4 fős, teljesen felújított, klímás, tágas kis lakás volt, amit 100-ról 75 eurora alkudtunk le 5 perc alatt, 1 éjszakára. Parkolója is volt a lakásnak, ahová át is álltunk gyorsan, majd elindultunk az esti sétára.
Mostar a török időkben jött létre, a 15. század második felében. Előttük ortodox lakosság élt ezen a helyen. A Neretva 2 partját összekötő először függőhidat tartották karban, innen ered a város neve, ami hídőrt jelent. A törökök megerősítették a hidat, a bazársor terjeszkedni kezdett, és később már sok mecset is állt a városban. A 16. században készült el az Öreg-híd, ami a város legfőbb jelképének számít. A 19. században felépült az első katolikus templom is, innentől kezdve 1993-ig nagy keveredés volt a városban - ami az ideköltözött népeket illeti. Az 1992-95-ös polgárháború mély, még ma is szemmel látható nyomokat hagyott a városon., és 1993-ban az Öreg-híd is a támadások áldozata lett. A sétánk a Musala-hídtól (korábban Tito-híd) indult, Aa Köztársaság tértől. Itt is - mint a városnézés során mindenhol - rengeteg helyivel találkoztunk, kellemes hangulatú tér, kávézókkal és pálmafákkal, körben pedig erős kontrasztok: gyakorlatilag minden 2. ház teljesen szét van lőve. A híd mellett áll Tito villájának romjai, és a Hotel Neretve is, mindkét épületen emberfejnyi nagyságú lukak. Ez jellemzi az egész várost, a sétálóutcát kivéve mindenhol vannak ilyen épületek. Első olvasatra ez lehet, hogy elborzasztja az embert, de ott teljesen más volt a helyzet. Egy csodálatos várost láttunk magunk előtt, csodálatos emberekkel, szebbnél szebb utcákkal, épületekkel, a szétlőtt házak pedig csak mint valami bélyeg, vagy ahhoz hasonló emlékeztetnek a múltra, hogy mi is történt ott néhány évvel ezelőtt. Nem borzasztott el minket, inkább csak mélyen érzékeltette annak a súlyát, amiről annyit olvastunk az utazás előtt.
Az este folyamán tulajdonképpen az Öreg hídon kívül szinte semmit nem néztünk meg, viszont tökéletesen beleolvadtunk az óváros életébe, és magunkba szívtuk a hely hangulatát. Vacsorázni mentünk egy Neretva-parti étterembe, ami felejthetetlen élmény volt, egyikőnk háta mögött az Öreg híd kivilágítva, a másikunk háta mögött a Koksi Mehmed Pasa Dzsámi, az étel valami hihetetlenül finom, még az ásványvíznek is más íze volt, mint máshol. A felszolgáló nagyon kedves volt, mindent elmagyarázott, ami az étlapon volt és nem tudtuk mi az, sőt felajánlotta, hogy készít rólunk közös fotókat, háttérben a Híddal.
Annyi minden volt a tányérjainkon, hogy alig bírtuk megenni, még a lábunk alatt kószáló kóbórmacskáknak is jutott belőle. Külön kiemelném, hogy az étteremben kizárólag bosnyák sör és ásványvíz volt kapható, valamint a salátánkon bosnyák sajtféleség volt. Ez aztán az üzletpolitika. Hozzáteszem: nem bántuk, hogy helyi dolgokat ettünk-ittunk, mert minden nagyon finom volt. Ezért az íz- és látványorgiáért mindössze talán 18 eurot fizettünk - azt hiszem megérte. Ez után még elmentünk fagyizni, hogy tuti tele legyen a gyomrunk lefekvés előtt, aztán a hídról még lőttünk jópár képet a kivilágított Mostarról. Valamikor 11 után kerültünk ágyba, és nem kellett minket elringatni.

2006. június 23. péntek
Korán felkeltünk, egy újabb eseménydús nap állt előttünk. Leszaladtunk reggeliért a közeli pékségbe, ahol 7 db finomságért össz-vissz 3KM-et kért el a az eladólány. Ez nagyjából 1,5 euronak megfelelő összeg - és délután is még ezeket a péksütiket ettük, pedig voltunk rá 5-en. Összeszedtük a cuccainkat és magunkat is, és nekiindultunk Mostar megismerésének.
Az első látnivaló amit kinéztük az utikönyvből a Bišćević ház volt. Reggel 7-től már nyitva van, a belépő pedig csak 2 KM (1 euro). Már az udvaron megkapó a látvány, kis kavicsokkal van kirakva, amin teknősők sétálnak, körben szőnyegekkel leterített ülőkék - mintha a kaput átlépve rögtön a török világba csöppentünk volna. Az udvar közepén török kancsóükból álló kút áll, ami időmérőként is használatos. Állítólag úgy vannak beállítva a kancsók, hogy egy nap, egy hét, vagy egy hónap alatt teljenek meg vízzel. A földszinti részen kevés a látnivaló, viszont fel lehet menni a több szobából álló házikóba - ehhez viszont le kell venni a cipőnket, csak mezitláb lehet szétnézni az emeleten.
Ez a ház a könyv szerint a legszebb török emléke a városnak, közvetlenül a Neretva partján áll. Az emeleti szobákat oszlopok tartják a helyén, mondanom sem kell, hogy gyönyörű a kilátás. Itt eredeti bútorokat találunk, ülőkéket, kis asztalkákat, mind gyönyörűen, fából kifaragva. Ki is lehet próbálni őket, mi szinte mindenhová leültünk, és sak néztünk ki az ablakon... a kilátás csaknem "lepipálta" azt, ami a falakon belül volt. Ha a szobákban szétnézünk, és van egy kis ismeretünk az iszlám életről, nagyjából helyre lehet rakni az eddigi ismereteinket, hogy hol mit csináltak a helyiek, de akit nem érdekel annyira ez a vallás, annak is felejthetetlen élményt nyújthat ez a félórás kitérő a városi séta közben.
Lentről, a folyópartról le lehet fényképezni azt is, ahogy az emeleti rész lábakon áll, de magában a házban is van erről kiállított kép. A folyópartra meglehetősen szemetes és büdös (!) lejáratot találtunk, de biztosan van másik lehetőség is, csak mi szokás szerint hoztuk a formánkat: 2 pont között a legrövidebb út az egyenes - ugyebár. :)
A ház után a városi piacot néztük meg, nem túl nagy, de mégis mindent meg lehet kapni itt, arról nem is beszélve, hogy minden zöldség és gyümölcs nagyon friss, és nagyon hívogató. Az árusok nem győzik kínálni a portékáikat, már bánjuk, hogy nem vettünk a házi készítésű mézből, pedig állítólag alkudni is lehet. Ha a bazársoron lehet, akkor a piacon meg azt hiszem egyenesen kötelező. Na majd legközelebb. :)
A piacot követte a listánkon (és az utikönyvben) a Koksi Mehmed Pasa Dzsámi.
9-kor már nyitva volt az épület, a belépő 5 KM (osztva kettővel és annyi euro), ennyiért a minaretbe is fel lehet menni. Gyönyörűszép épület ez is, a minaretje az egész környékről látható. Egy sziklára épült a 17. században, és gyönyörű a kilátás odafentről. Az udvaron áll a šadrvan (kút), aminek a vize eredetileg arra szolgál, hogy ima előtt megmosakodjanak benne a hívők, de sokan használják egyszerű felfrissülésre, többen ittak is belőle. A melléképületek árkádjai alatt rengeteg dolog kapható: kendők, rézből készült tárgyak, karperecek, nyakláncok, könyvjelzők ... nincs is talán elég hely, hogy felsorojam. Magának a mecsetnek világos a belseje, a fehér falakat feldobják a színes üvegű albakok. A minaret szűk lépcsőin kell 1 szinttel feljebb menni ahhoz, hogy a nők erkélyét is megnézhessük. Érdekes volt, hogy a férfiak imádkozó helyére nem mehettünk be (el volt kerítve), de a nőkébe igen. A majd' 100 lépcsőt megmászva a minaret tetején gyönyörű látvány tárult elénk.
Fentről körbefotóztuk az egész várost, azt hiszem sehol máshol nincs olyan panoráma, mint onnan körülnézve. Hallottuk, hogy mások is indulnának felfelé a szűk csigalépcsőn, így bő negyedórás ámuldozás után elindultunk lefelé - ugyanis 1 emberes, illetve egyszerre csak egyirányú a fel/lejárat. Ez után a látványosság után csak a tegnap este is látott bazársort és hidat néztük meg, de most nagyobb volt a nyüzsgés, aztán egy fagyi és némi folyadék magunkhoz vétele után dél-körül elindultunk Horvátország felé.
A Neretva ezen az úton már nem olyan erős sodrású, de a táj így is nagyon szép. Metkovič-nál léptük át a határt, itt már kicsit többen voltak, mint az előző határokon, de nem volt olyan szigorú az ellenőrzés. Tengerparti úton autóztunk végig, várt még ránk kb 20 km-nyi Bosznia (ennyi tengerparti szakasza van), és nemsokára megláttuk Dubrovnik városát.

Olyan volt ez, mint szerelem első látásra. A látvány leírhatatlan, egy bő negyedórát csak némán bámultuk a várost az országút melletti autós parkolóból, aztán pár perc múlva az óváros festői látványa okozta a következő sokkot. Na de jövünk még mi erre, most irány Cavtat, még szállást kell találnunk az elkövetkezendő bő 1 hétre.
Cavtatba érve az első szállás, amit találtunk egy 1,5 szobás, de nagyon tágas apartman volt, közvetlenül a csónakkikötő mellett, az "első öbölben", a víztől úgy 50 méterre. Az épülettől nem messze lévő fagyizó mellett érdeklődtünk, ahonnan egy néni kísért minket oda, az ablakpárkány alól előhalászta a kulcsot, és beengedett minket. Nagyon jó volt a berendezés is (mosogatógép, mosógép, 2 szobában 1-1 tévé, stb..), csupán a félszobában lévő 1személyes ágyat kellett kicserélni a nappaliban lévő 2 2személyes valamelyikére. Na de nem hajt minket a tatár, csak a fáradtság egy kicsit, körülnéztünk még 1-2 helyen, a nénivel úgyis azt beszéltük meg, hogy este 6-ra visszamegyünk, ha megfelelő az ajánlat, ugyanis a szállás nem az övé, a tulajdonos dolgozik, és csak 6-körül ér haza. Pár órás keresgélés után úgy döntöttünk, hogy az első volt a legjobb, amit addig láttunk, és csak 50 euro 1 éjszakára ötünknek, úgyhogy 6-ra visszamentünk a megbeszélt helyre. Nénike sehol, csak 2 bácsi beszélgetett. Egy fiatal srác volt a tolmácsunk, azt javasolták, hogy ha tudjuk hogy hol a kulcs, és megegyeztünk az árban, akkor menjünk csak oda, foglaljuk el a kis lakást, maaajd este jön a tulaj és megbeszéljük a részleteket. Mit ne mondjak, elég érdekes volt a helyzet. Odamentünk, de egy 12 év körüli kislány volt a lakásban. Mivel ő nem nagyon beszélt angolul, mi pedig még kevésbé horvátul, jópár percbe telt mire megállapítottuk, hogy nem nyaral ebben az apartmanban, hanem a szüleié. Kiscsajt kipateroltuk, magunkat meg be, és mire épp kezdtünk volna elrendezkedni, leszólt a lány hogy ne menjünk sehova, mindjárt jönnek a szülei. Na volt nagy ijedség, nem tudtuk hogy most kiraknak-e onnan minket, vagy mi a fene lesz. Vagy fél órát vártunk, mire lejött a házaspár. Nagyon kedvesek voltak, megkérdezték hogy oroszok vagyunk-e, miután azt válaszoltuk hogy nem, mi nagyon is magyarszkák vagyunk, azonnal elkezdtek friss ágyneműt húzni, és törölközőket is raktak ki. A hosszúra és stresszesre nyúlt nap után ilyen látvány kárpótolt minket a teraszunrkól:
Mire teljesen berendezkedtünk és átrendeztük egy picit a szobákat, bőséges - még itthonról származó - vacsorával jutalmaztuk magunkat, majd hullafáradtan dőltünk be az ágyba.

2006. június 24. szombat
korán keltünk.. talán már 7-kor ébren voltunk. A. lebattyogott a pekaraba (pékség), utitársaink pedig elkezdték főzni a kávét. kezdetét vette a nyaralás pihenős-ráérős része, szépen megterítettünk a reggelihez, és mindenféle finomságot tömtünk magunkba. lassan, vagy 1 órán át, közben arról beszélgettünk, hogy mit csináljunk aznap. A szállásunk nagyon jó helyen volt, az egyik irányba 5 perc sétára volt a központ, ahol a pekara, fagyizó, sétálóutca, yachtkikötő volt, a másik irányba, szintén 5 perc sétára egy kisvendéglő, és egy kavicsos strand. Na ezt a kavicsos strandot céloztuk be aznapra. Nem bántuk meg. :)
Egész nap csak napoztunk, heverésztünk, szundikáltunk, szebbnél szebb köveket gyűjtöttünk, időnként lehűtöttük magunkat a vízbe. Égető napsütés volt, a víz viszont picit hideg, úgyhgoy inkább aszalódással telt az első strandos nap, nem vittük túlzásba a pancsolást. Délután, amikor már nemcsak a bőrünkön éreztük, hogy elég volt, hanem a gyomrunk is hangosan szólongatott minket hogy menjünk már, elindultunk az apartmanba, és összedobtunk valami kaja-félét. Kis sörözés (lányoknak borozás), na meg tisztálkodás után kicsit még beszélgettünk a teraszon, aztán elindultunk a később szokásossá vált esti sétánkra.
A csónakkikötőt és a yachtkikötőt egy benyúló félsziget választja el egymástól, aminek a tetején egy temető és egy mauzóleum van, a félsziget oldala pedig sziklapadokkal találkozik a vízzel, körben pedig sétány van kiépítve. Ezen a sétányon kerültük meg aznap este a félszigetet. Gyönyörű, mesébe illő öblök, a félsziget belseje felé erdő, a sétány szélén padok, az egész annyira mese-szerű volt. Nem is nagyon beszélgettünk, csak ámultunk: ilyen színek nincsenek. Itt valaki bevestette a természetet, mert ilyen a valóságban nem létezik.
Néha ugyan picit szemerkélt az eső, de nem nagyon zavat minket, és különben sem éreztük a fák alatt. Mire a félsziget túloldalára értünk, 8 óra is elmúlt, és épp akkor kezdett lemenni a nap. Még döbbenetesebb volt a látvány. Aztán a yachtkikötőbe érve kipróbáltuk az első fagyist, amelyikbe belebotlottunk: isteni finom volt. A yachtok fenekét bámulva ültünk a kikötői padokon, és csak ámultunk, hogy mennyire szépek ezek a hajók. Arról beszélgettünk, hogy jó is, hogy az út első 2 napját ennyire pörgősre terveztük, olyan volt az egész, mint valami agymosás, és itt már semmi nem zavarta meg a gondolatainkat, 100%-osan ki tudtunk kapcsolódni. Ücsörögtünk vagy egy órát, aztán felsétáltunk az apartmanba. Megegyeztünk, hogy másnapra programot csinálunk, valami bőrkímélőt, mert mindenkit megviselt az első napozás. :)

2006. június 25. vasárnap
Korai kelésünket a bőséges reggeli miatt késői indulással hangoltuk össze. Az uticélunk a Pelješac-félsziget szárazföldhöz közelebb lévő sarka volt: Ston és Mali Ston. Bár a félsziget elsősorban finom ételeiről (elsősorban osztriga, de állítólag remek halvendéglők is vannak) és jó borairól (dingač és postup) híres, mi a horvátok „kínai nagy falát” akartuk megnézni. Az odaúton benéztünk a Getroba is, ugyanis Cavtatban annyira drágának találtunk mindent a helyi boltban, hogy mindenképp meg akartuk nézni ezt a lehetőséget is. A Getro Cavtattól néhány km-re van Dubrovnik felé, olyan, mint nálunk a Metro, úgy is néz ki, kék-sárga dizájn is megvan, de kártya nélkül is lehet vásárolni, és kis tételben is bármit vehettünk. Jóval olcsóbb volt a cavtati kisboltnál, de a magyarországi árakhoz képest kb 10%-kal drágább. Erre mondjuk számítottunk, úgyhogy jól be is vásároltunk. A fiúk sört (Karlovačko és Ožujsko) vettek, mi lányok pedig szörpöt, meg 1-2 apróságot a főzéshez. Ja, és persze az elmaradhatatlan rizses csoki is ott figyelt a kosárban. A cuccokat bedobtuk a csomiba, és indulás tovább. Az országút tulajdonképpen Dubrovnik fölött megy el, ha jó képeket szeretnénk készíteni az Óvárosról, itt megtehetjük, mert van autós parkoló – gondolom direkt a látvány és a fotósok kedvéért. Lőttünk gyorsan néhány fotót, majd visszaültünk a kocsiba és továbbhajtottunk Ston felé. Célunk előtt pár kilométerrel a gyönyörű látvány miatt meg kellett állnunk. Nekem még a lélegzetem is elállt, annyira gyönyörű volt a táj, és a színek. Még soha életemben nem láttam ilyet: mintha valami karibi szigeten járnánk.
Mintha lehetetlen-türkiz színű festéket öntöttek volna a tengerbe, az osztriga-telepeknél. Néhány percig csak döbbenten nézelődtünk és fotóztunk, de innen már látni lehetett a nagy falat, ahová indultunk. Eléggé elszállt az idő, 11 óra volt, és rekkenő hőség. Mivel úgy gondoltuk, hogy ennél már csak melegebb lehet később, nem tétovázhattunk, elindultunk a célunk felé. Ston és Mali Ston ikervárosok, ők kapcsolják össze a szárazföldet a félszigettel. Rengeteg itt a halvendéglő, de mi egyet sem próbáltunk ki. Csak kóboroltunk a kisváros utcáin, ami városnak tényleg nagyon pici, viszont hihetetlenül hangulatos. Olyan érzésünk volt, mintha az Isten háta mögött lennénk, ahol a madár se jár.
Mali Ston fölött egy kis erőd van, aminek a várfalai Stonig húzódnak le. 1333-ban épült a várfal, amikor Raguza megvásárolta a várost, de néhány részét lebontották a 19. században. Ami megmaradt, az szerencsésen átvészelte a szerbek támadásait 1991-ben, bár biztosan sokat sérülhetett. Tulajdonképpen „V” alakban van egy szűkebb városfal a város körül ez kb 1 km hosszú, és van egy másik várfal, ami egy sokkal nagyobb területet ölel át: ennek a vonala 5 km körüli.. A kisebb várfalra illetve a V-alak csúcsára fel lehet menni (ez ingyenes), de ne próbáljátok meg a déli órákban. Mi csak fölfelé (ami kb 10 perc) 1,5 liter vizet ittunk meg – és kevés volt. Fentről gyönyörű kilátás nyílik a városra, látszanak a szabályos utcák, a település mögött pedig a sólepárlók. Állítólag az egész Adrián itt a legtisztább, és a legértékesebb a tengeri só, és már a 13. században volt itt sólepárló.. Fentről jól látszik a 14. századi Szent Miklós-templom, amike lentről is érdemes megnézni. A nagyobb várfalra nem lehet felmenni, felújítások vannak, és le van zárva.
A vár- és városnézés után úgy gondoltuk, hogy harapunk valamit, de étterembe nem akartunk beülni. Találtunk egy büfé-szerű helyet, ami elé ki lehetett ülni az asztalok egyikéhez. Itt ettünk hamburgert és csevapot, viszonylag alacsony áron: 90 kn-t fizettünk az 5 szendvics-szerű valamiért. Jól laktunk, de ettünk már jobbat is. Érdekes volt, hogy az üdítőt viszont annyiért adták, amennyiért az éttermek is, úgyhogy mi beértük a vízzel, amit még a reggeli induláskor hoztunk magunkkal. Ezen a részen egyébként van toi-toi wc, ami nem nagyon van jelölve, de nagyon jólesett, hogy rátaláltunk. Kézmosásra nincs lehetőség, de a wc meglepően tiszta volt, és még büdös sem volt – ez 40 fokban, mobilklotyóban azért elég meglepő. Amikor a nap, a hőmérséklet, és a mi melegtűrő-képességünk a tetőfokára hágott, elindultunk vissza Dubrovnik irányába.
A trstenoi arborétum árnyékos parkja pont ideális látnivaló egy ilyen forró napon. A belépő fejenként 20kn volt, gyerekeknek pedig ingyenes. Itt találkoztunk először magyarokkal, egy középkorú kedves házaspárral, akikkel beszéltünk is pár szót a gyönyörű, vagy 10 méter magas magnólia fáról.
A virága bódító-citromos illatú, és gyerekfej nagyságú, döbbenetes, hogy mennyire szép. Láttunk még 3-4 m magas cycas pálmát, mini bambuszerdőt, valami kúszómászó yucca féleséget, rengeteg más szép virágot, fát és cserjét. Ezt az kertet a 16. században hozta létre a Guečetić család, akik világutazók voltak, és mindenhonnan rengeteg növényt hoztak – így született meg a legnagyobb horvát arborétum. Bár van egy legenda, ami szerint a park úgy jött létre, hogy egy nemes, aki a keresztes háborúba indult, ültetett ide egy tölgyet, és ebből sarjadt az egész kert. Mesének szép… de hogy kerültek ide a bambuszok?  Később, a délszláv háborúban a szerbek lebombázták, aztán 2000-ben egy tűzvész is elpusztította a nagy részét, de ebből mi már semmit nem vettünk észre, nagyon szépen helyrehozták a károkat. Találtunk szökőkutat a közepén, a kis tóban pedig tavirózsát és halakat, de van egy viadukt is a park egyik végében.
Az arborétum tenger felőli részén (keresztirányban pedig középen) egy ház áll (nem laknak benne, és be lehet menni wc-re), a háztól pedig egyenes út vezet a lugas alatt egy pihenőhöz, ami már egy szakadék szélén áll, és gyönyörű a kilátás a nagy kék tenger felé.
Miután eleget hűsöltünk, és megcsodáltunk minden szépséget, kocsiba pattantunk, és elindultunk a szállásunk felé. Még világos volt amikor Cavtatba értünk, így az utitárs Apuka és Kislány elindultak csobbanni egyet a strandra, mi pedig A-val lementünk a kikötőbe, onnan is megörökítettük a naplementét. Na meg persze az elmaradhatatlan kuglák (5 kn = 1 kugla, 1 kugla = 2 gombóc a magyar fagyiból  ), és a yachtok számbavétele. Elment az a vitorlás, ami a legjobban tetszett nekünk, de a helyére beállt egy motoros yacht, a „Viking Legacy”.
Pont nekünk való lenne, nem olyan nagy böszme nagy, és nem is annyira elegáns, mint a „Liberty GB”, de nagyon szép, és 8-10 ember kényelmesen körbejárhatná vele az Adriát.  Mire visszaértünk az apartmanba, Apuka és Anyuka olyan vacsit dobtak össze, hogy csak lestünk. A receptet csak azért írom le, hogy el ne felejtsem én is, bár rém egyszerű. Vegyél 1 doboz túrót, keverd össze 1 doboz tejföllel, és szórd meg zöldfűszerekkel – mi mediterrán zöldfűszereket használtunk. Vegyél jó sok hagymát és paprikát, aprítsd fel (nem kell túl apróra), és párold meg jó puhára. Aztán süss ki hozzá jó sok sült krumplit, és máris tálalható. Egyszerű, gyorsan kész van, és baromi laktató. Pont passzolt utána a finom, édes vörösbor. Tele hassal, tele élményekkel, kicsit kótyagosan és nagyon fáradtan feküdtünk le aznap este is.

2006. június 26. hétfő
A.-val reggel elsétáltunk pékáruért, és megnéztük a helyi piacot is. A zöldség és a gyümölcs itt sem túl olcsó, de gyönyörűszép minden. Paprikát és paradicsomot azért vettünk a reggelihez, a pekaraból pedig kenyeret (4kn / fél kg) és pékárut (6 kn / db). Ahogy visszafelé sétáltunk az apartmanunkhoz, az út szélére ültetett jázminok illatát sokkal erősebben éreztük, mint eddig bármikor. Kis konyhánkban szokásunkhoz hűen megterítettünk a reggelihez, és 1 órán át falatoztunk a finomságokból. Szeretjük ezeket a lassú reggeleket, amikor teljesen kikapcsolódva, az aktuális problémákról beszélgetünk: hová menjünk aznap strandra?  Egyhangúan szavaztunk a 2 nappal ezelőtt meglátogatott részre: a félsziget sziklás részeit keressük fel. Egy nagyobb (fizetős) parkolón kellett keresztülsétálni, és a 2. vagy 3. placcon foglaltuk el az aznapi székhelyünket.

Itt a sziklák közt vannak kialakítva napozásra is alkalmas partrészek, méghozzá úgy, hogy a sétány szintje alatt jó másfél méterrel kezdődnek a sziklák, és a sziklák köze ki van öntve betonnal. Kb 200 méterenként vannak ilyen mini-strandok, az egyikről nem is nagyon lehet átlátni a másikra. Van, ahol 2-3 ember fér csak el, van ahol 10-20 is, amit mi elfoglaltunk, az pont ötünknek volt ideális. Itt ugyan gyorsan mélyült a víz, és tengeri sünök is voltak, de mindannyian jó úszók vagyunk, úgyhogy ez nem nagyon zavart. Itt szép köveket nem nagyon találtunk, viszont megismerkedtünk néhány rákkal és hallal, és a fiúk találtak tengeri sün házat és pár csigát meg kagylót. Ez a sziklás rész sokkal gyönyörűbb és izgalmasabb volt, mint a kavicsos, és szerencsére a víz hőmérséklete is emelkedett 1-2 fokot. Hosszúra nyúlt strandolás és az éhségünk erősödése után késő délután pakoltuk össze a cuccainkat, és elindultunk adriai otthonunk felé. Kiszívott bennünket a nap, vagy talán csak most jött ki rajtunk a fáradság, nem tudom, de az apartmanba visszatérve mindenki csak dőlt-borult, a fiúk meg Karlovačkoval vigasztalták magukat. 
Este a szokásos kikötői menet volt megspékelve egy kis érdekességgel: a strandolás és séták során megismert félsziget belső részét fedeztük fel naplementekor. 10 perc alatt fel lehet érni a dombtetőn lévő temetőbe, ahonnan döbbenetes a kilátás: egészen Dubrovnikig el lehet látni, ha nem túl párás a levegő. A visszatérő halászhajókat sirályok hada kíséri, de hallani nem lehet semmit, a dombtetőn valahogy mindenre csend borul. Az örök nyugalom.
A mauzóleum mögé sétálva szintén döbbenetes látványban lehet részünk: felülről csodálhatjuk meg a yachtkikötőt, és a kikötői sétányt, amit pálmasor szegélyez. Olyan ez, mint valami mesevilág.
Lesétálva a kikötőbe megnéztük, hogy megvan-e a létszám, de a hajók száma és sorrendje az előző este óta nem nagyon változott: 1 db katamarán jött még az eddigi csapathoz, és „Viking Legacy” mellé beállt „Dust’.
Ő kicsit sportosabb darab, de el tudnám fogadni. Elbeszélgettünk arról, hogy mi lehet a jobb: egy sportosabb motoros yachttal járni a tengereket, vagy érezni, ahogy a vitorlába belekap a szél, és csak suhanni… amerre a lelkünk és a szél akar szárnyalni... én az utóbbira szavaznék. „Wallenreiter” a legnagyobb vitorlás még ma is, arra jöttünk rá, hogy az a kis fénygombóc, amit a szállásunkról szoktunk látni, az az ő árbocának a tetején lévő jelzőlámpa. Ez már csak azért is durva, mert elválaszt minket egymástól egy félsziget – illetve egy domb. A nagy semmittevős naptól fáradtunk el talán ennyire, de az is lehet, hogy a másnapra pihentünk előre, a lényeg hogy éjfél előtt sikerült ágyba kerülnünk, és azt hiszem percekben sem mérhető a különbség, hogy ki mikor alhatott el.
2006.06.27, kedd
Korán kelés, és gyors reggeli után némi vízkészletet (4-5 liter?) vettünk magunkhoz, és elindultunk Dubrovnik felé. Már láttuk párszor felülnézetből a várost, lefényképeztük az óvárost délelőtti és délutáni fényviszonyoknál, elképzeltük már sokszor, hogy sétálunk a vársfalon, de ma jött el az ideje annak, hogy közelebbről is megismerjük Raguzát.
A város szláv nevét (Dubrovnik) 1189-ben jegyezték fel, de a latin eredetű Raguza néven vált ismertté, és még a XX. században is így nevezték sok helyen a világon. A város történelmét nem írom le, aki tanult egy kis történelmet, nagyjából képben van, aki meg nem, annak javaslom a VendégVáró - Dubrovnik c. könyvet, mi is abból tájékozódtunk, és ismerkedtünk a várossal.
Délelőtt 10-körül értünk az óvároshoz, az utikönyv szerint a Pile-kapun érdemes bemenni. Ettől a kaputól kb 10 perc sétára találtunk egy kis utcában nem fizetős (!) parkolóhelyet, ráadásul árnyékban. A vízzel és a fotós cuccal felszerelkezve elindultunk megismerni az óvárost. Még a kapun kívül felfedeztük, hogy a kapuval szemben állva, bal kéz felé van egy ingyenes, nyilvános wc (balkán tipus, de ez szerintem ilyen helyen higiénikusabb is...), az eszünkbe véstük, ide jártunk ki napközben néhányszor. A Pile kaput fákkal benőtt várárok veszi körül, és az árok partjáról egy kis kőhídon át jutunk be az óvárosba. A falról Dubrovnik védőszentje, Szent Balázs (Sveti Vlah) tekint le az érkezőkre, a kapu két oldalán korabeli díszruhás őrök engedik be a látogatókat.
A városba a belépés ingyenes. A kapun túl egy előtér-szerű helyre érünk, ez után pedig egy tér következik. A téren máris rengeteg a látnivaló: egyenesen látható a Stradun (Placa, a város főutcája,, jobb kéz felé a Nagy Onofrio kút. A kút egy vízvezetékrendszer része, ami 1944 óta látja el édesvízzel a várost. A kutat Onofrio della Cava tervezte, róla nevezték el. Évekig dolgozott a környéken, a kút kistestvérét megtaláltuk később, a Szent Balázs templom közelében.
A kúttal szemben a Megváltó templom áll. Ez a reneszánsz épület kívülről gyönyörű, szinte nem is hagyott rajta nyomot a történelem, belül viszont olyan üres és kopár, hogy nem is éreztem azt, hogy templomban vagyok.
Nem vagyok vallásos, de az utazások során minden útbaeső templomba bemegyek, az építészete és a hangulata miatt. Én még életemben ennyire sivár templomban nem jártam, mint amilyen ez volt.
A Megváltó templom szomszédjában áll a ferences kolostor. Meglepően drága volt ide a belépő (20 kn = 800 Ft, ami önmagában nem drága, de ha minden látnivalót megnéztük volna, akkor az lett volna), úgyhgoy épp csak a kerengőig mentünk be, nem tovább. Akkor el is határoztuk, hogy több részletben nézzük meg a várost, mert ha mindenhová csak 20 kn a belépő, + a városfalra 50, akkor az egynapos kiránduláson kb 10-15 000 ft-ot költhetnénk csak belépőkre. Vagyis marad a városi séta, az erődfal, és egy ebéd, valamelyik sikátor kis éttermében vagy pizzériájában.
Az első félórában szerintem fejenként 1 liter vizet kiizzadtunk, annyira nagy volt a hőség. Mivel az városfalra 7-ig lehet felmenni (8-kor bezár), elhatároztuk, hogy minél később, mondjuk 6-kor mászunk csak fel, addig eltöltjük az időt a városban. A Pile kaputól indult a sétánk, ide is volt célszerű visszatérni, így azt találtuk ki, hogy elindulunk az Onofrio-kút irányába, és majd a Stradunon jövünk vissza. Tulajdonképpen úton-útfélen látványosságba csöppentünk, a piacon vettünk aszalt fügét, aztán az ortodox templomba botlottunk bele.
Egy hihetetlen magas és fenséges, neobizánci stílusú épületet képzelj el, amit gyönyörűszép, kovácsoltvas kerítéssel vettek körül. Mindig lenyűgöznek az ortodox templomok, de aki olvassa az útleírásaimat, ezt már kívülről tudja. Ha esetleg megkeresztelkednék, akkor nem lenne kérdéses, hogy milyen vallást vegyek fel.
A szerb ortodox hívek az óvároson kívül lévő templomban tartották az istentiszteleteiket, mielőtt ez a templom megépült volna. A gyülekezet nagysága sajnos még csak nem is hasonló a templom nagyságához, és a politikai helyzeteket tekintve előreláthatóan nem is fog gyarapodni a számuk.
A katolikus egyháztól eltérően az ortodox egyházaknak nincs központi irányításuk. Ezek az egymástól független egyházak, amelyek eredetileg a bizánci borodalom egyes tartományaiban kialakult patriarchátusoknak feleltek meg. Ma összesen 15 önálló ortodox egyház létezik, ezek egyike a Szerb Ortodox Egyház, aminek a világon összesen 8 millió híve van.
A következő látnivaló a katedrális volt. Az épület hivatalos neve a Szűz mennybemenetelének teploma. A legenda szerint a templom eredetijét Oroszlánszívű Richárd megbízásából emelték a 12. században. A király hajótörést szenvedett a keresztes hadjárat során, és Raguza lakói mentették ki. Hálája jeléül építtette a templomot. A templom belseje számomra megintcsak sivár volt, az életemben eddig látott templomokhoz képest, de a Megváltó templomhoz sem tudnám hasonlítani, mert annál azért sokkal díszesebb. A templomból kifelé jövet a Luža tér felé vettük az irányt. Még a tér előtt, jobbkéz felé a Rektori-palota áll (belépő 30 kn, ha jól emlékszem), amit a Sándor Mátyásból Torontlál Bankház-ként is ismerhetünk. Az első palota 1200-ban épült, de azóta az épületet már többször lerombolták és újjáépítették. A most ott álló épület 1739-ben épült barokk stílusban.
Ha a Stradun felé fordulunk, szemben találjuk magunkat a Sponza-palotával. A képen ez az épület van a háttérben). Ez az épület volt már pénzváltóhely, vámhivatal, pénzverde, kincstár majd levéltár. A városban lévő épületek közül ez az egyetlen, amin tisztán érezhető a velencei stílusA földszint reneszánsz oszlopcsarnokát az első emelet velencei gótikája követi, a legfelső emelet késői reneszánsz stílusban épült. A II. világháború után az épület a Szocialista Forradalom Múzeuma lett, ma itt van a levéltár, és a Dubrovniki Nyári fesztivál jópár eseményét itt tartják. Amikor mi ott jártunk, zártkörű rendezvényre készítettek elő asztalokat, gyönyörű terítékkel, valami nagyonpuccos-elegáns alkalomra készültek.
A Luža téren forgolódva látjuk meg az Orlando oszlopot, ami a Stradunnal együtt szinte az óváros jelképe. A lovag kőbe faragott képmása Roland, a legenda szerint ő segítette Dubrovnik népét a 8. században a kalózok elleni küzdelemben. Raguza városi kikiáltói itt dobolták ki a híreket és a rendeleteket, az ügy fontosságától függött, hogy a talapzatnak éppen melyik fokáról. Ma ez előtt az oszlop előtt nyitják meg minden évben a Nyári Fesztivált.

Innen egy kapun át jutunk ki a Régi Kikötőbe, ami régen a város kereskedelmi központja volt. Ma már ahhoz képest egy csendes, nyugodt helynek mondható: halászbárkák és sétahajók gyülekeznek itt. Innen el lehet jutni Cavtatba, az Elaphite-szigetekre, vagy bármilyen közeli helyre, ahol van valami látnivaló. A városfalonkívül járunk már, itt kis fahajó-készítők vannak, hímzett terítőket áruló nénik, és vigyázat, a fagyi többe kerül itt, mint bárhol máshol. :)
A kikötői élmények után felgyorsultak az események, mert a látnivalók nagyrészét már megnéztük, úgyhogy csak bolyongtunk a Stradun mentén a Pile-kapu felé, jobbkéz felől rengeteg szűk sikátor. Szinte minden sikátorban egy, vagy több étterem meg pizzéria volt, ekkor gondoltunk először arra, hogy enni is kéne valamit - pedig már délután fél3 volt.
Elkezdtük nézni az árakat, átszámolva kunáról 2 000-10 000 ft/fő áron bármit is választhattunk volna, volt elegáns étterem, kis pizzéria, hangulatos halvendéglő, gyorskajálda (hamburgeres), önkiszolgáló étterem, ahol mindenfélét lehetett kapni - szóval választék van bőven, izléshez és pénztárcához mérten mindenki megtalálja a magához valót. Mi a nagy keresésben végül egy jó hideg fagyi mellett döntöttünk a Stradunon. Vicces volt a fagyis fiú, mi horvátul mondtuk neki, hogy mit szeretnénk, ő pedig magyarul ismételte, nagyon kedves volt. Fagyi után nekiiramodtunk éttermet keresni, mert hát ugye evés közben jön meg az étvágy. Találtunk is egy olcsó kis pizzériát. Először sajnáltuk, hogy a külső részen nincs szabad asztal, aztán végül nem bántuk, hogy a klímás belső helyiségben tudtunk csak helyet foglalni. Azt hiszem a legolcsóbb, (mégis elég kultúrált és hangulatos) helyet találtuk meg, meglepetésünkra tele magyar vendégekkel. (minden magyar a legolcsóbbra pályázik? :D). Nagyon finom pizzát ettünk, a fiúk söröztek, aztán még egy kávé, és elindultunk fölfelé, a Régi Kikötő mentén a Polče kapu felé. Árnyékot adó fák alatt heveredtünk el a jó levegőben a padokon, és sziesztáztunk egy picit.
Fél6-kor indultunk tovább, még mindig nagyon nagy volt a hőség, de a várfalat nem lehet kihagyni. A városfalról (belépő 50 kn) tökéletesen át lehet látni a várost, szinte minden utcát és templomot megszemléltünk, ahol egész nap bolyongtunk. A tenger felőli oldalon pedig döbbenetes volt a látvány, a meredek sziklafal találkozása a vízzel valami félelmetesen gyönyörű összképet adott.
Helyenként türkiz színű foltok, a távolban halászhajók, és amerre néztünk, csak a gyönyörű, hatalmas kékség. Jól éreztük, hogy ez a 2,5 kilométeres séta lesz a legjobb befejezése a napnak, és jó, hogy a végére tettük, egyrészt a hőség miatt, másrészt pedig azért, mert így felülről nagyobb élvezetet nyújtott szemlélődni úgy, hogy tudjuk is, hogy mit látunk. Az első megállónk a Bokar-erőd volt, erre indult a sétánk, az utolsó pedig a legmagasabban fekvő, és a legszebb kilátást nyújtó Minčeta bástya. A séta bő 2 órán át tartott, és felejthetetlen élmény volt. Aki ide nem megy fel, az nem is járt dubrovnikban. Nem bántuk meg, hogy kihagytunk néhány látnivalót, a városfal mindenért kárpótolt. :)
A várfal után visszasétáltunk a kikötőhöz. Úgy olvastuk, hogy ezen a héten van valami hajómodellezők kiállítása, nemzetközi rendezvény, és ennek alkalmából tengeri csaták lesznek az óváros, és Lokrum szigete között. A kiállítást láttuk, a hajócsatát nem. Csak gyönyörködtünk a kivilágított kikötőben, még egy picit, aztán elindultunk az autó felé. Meglepődtünk, hogy teljesen felélénkült a város. Kalózcsapat jött fáklyákkal, dobokkal, voltak akik késekkel dobálóztak. Nagyon jó volt a hangulat, a tamtam-zene, egy darabig még elnéztük a nyüzsgő felvonulást, aztán elindultunk az autó felé. Megbeszéltük, hogy még elnézünk a nagykikötőbe, hátha áll bent valami nagy hajó. És hát persze, hogy állt. Kicsit pörgettem az agyam, és rájöttem, hogy nem mást látunk, mint a 11-kor Bari-ba induló kompot. Ottlétünkkor legalább 20 buszt olyan szinten benyelt ez a gyönyörűség, hogy a buszok rendesen eltűntek, mindig csak az éppen aktuálisan tolatót láttuk, meg jópár személyautót. És még így is rengeteg hely volt rajta... indulás előtt fél órával.
Reggel 7-8-ra Dél-Olaszországban lehetnénk. ...innentől kezdve már csak zsibbadt aggyal (és lábakkal) tartottam a többiekkel. Naná, hgoy egyből elkezdtem tervezni, hogy ha legközelebb erre, akkor innen hajóval, onnan pedig hogyan tovább. Már korábban is eljátszottam a gondolattal, innen tudtam hogy mi is ez a monstrum tulajdonképpen, sőt a jegyek árával is tisztában vagyok, és jelentem: megéri Bariba átkompolni, vagy vissza, mert kb ugyanannyi a költsége, mintha ezt az utat szárazföldön tennénk meg. Persze megigértettem A.-val, hogy egyszer felszállunk erre a hajóra.
Mire visszaértünk a szállásra, éjfél volt. 12 órás városnéző sétánk alatt sikerült szabályosan lejárnom a papucsom talpát, úgyhogy érzékeny búcsút vettem tőle. Az agyam, a lábam, sőt az egész testem zsibogott... az ájulás c. filmet adták reggelig. :))
2006.06.28, szerda
Úgy elment a nap a punnyadással és a strandolással, hogy szinte fel sem tűnt, hogy beesteledett. A szilás parthoz mentünk, de csak délután, mert délelőtt csak kóvályogtunk a lakásban, na meg isteni spagettit főztünk ebédre, ami után senki nem tudott még megmozdulni sem. Délelőtt 11-körül elment az áram, de nem nagyon zavartattuk magunkat. 3-körül, amikor a strandra indultunk, már a fagyisok is lapátolták az olvadt masszát a vödreikbe, sőt amikor este elindultunk visszafelé, akkor sem volt világosság. Egyetlenegy dolog volt zavaró az egészben: a bojlerünk villanybojler volt, és már a délelőtti mosogatással elfogyasztottuk a melegvizet. Nem volt idő sokáig várni, sötétedés után az orrunkig sem láttunk volna a fürdőszobában. Irány a hideg zuhany. Ilyen gyorsan még életemben nem zuhanyoztam, de bőrfeszesítésnek tökéletes volt. Teljesen lezsibbadt a testem, mire kész lettem, de 10 perc múlva már nagyon jó érzés volt. Akkor azt gondoltam, hogy ilyennek azért önszántamból nem állnék neki, legyen ez bármilyen egészséges is - de most azért elmondom, hogy azóta szokásommá vált, hogy jéghideg vízzel fejezem be a tusolást. :) A. csak várt türelmesen, mi addig elkezdtünk vacsorázni. És láss csodát, mire megettük a vacsorát és végérvényesen besötétedett, visszajött az áram is - így A.-nak lett melegvíz. Mázlista.
Este elindultunk a szokásos sétánkra a kikötőbe. A fagyisok már fel is töltötték a pultjaikat, viszont csalódottan vettük észre, hogy alig állt bent néhány yacht. Szinte üres volt a kikötő. Még a Viking Legacy is elment, egyedül a Liberty maradt a nagyok közül.
Ott ringatózott elegánsan, szinte teljes díszkivilágításban. Séta vissza, és már megint éjfélkor bújtunk ágyba. Meg tudnám szokni ezt az életet. :)

2006.06.29, csütörtök
A korai kelés egyre nehezebben megy, ma már fél8 is elmúlt, mire kimásztunk az ágyból. Jól bereggeliztünk, és elindultunk Montenegró felé. Ez a kirándulást tulajdonképpen hirtelen ötlet volt, nem is nagyon készültün rá, csak hallottuk, hogy a Kotori-öböl gyönyörűszép, és mivel nem volt messze, úgy döntött a csapat, hogy nézzük meg ezt is.
Az a bizonyos balkáni_érzés már a montenegrói határon elfogott. 2 autó állt csak előttünk, mégis fél órába telt, mire átléptük a határt. Nagyon (!) csúnyán végigmért minket a határőr, az útleveleinket úgy vizsgálta végig, mintha valami terroristáknak, vagy legalább szökött fegyenceknek nézett volna minket. A kocsi összes papírját elkérte ezek után, azt is jól átböngészte, majd utunkra engedett - elég morcos képpel. Az első montenegrói város, amin keresztül vitt az utunk, Herceg Novi volt. Igazi szoci településnek tűnt - legalábbis így átutazóban. Akkor éreztem azt, hogy na EZ az igazi Balkán, nem Bosznia, mint ahogy azt sokan mondják. Viszont ahogy haladtunk egyre tovább, úgy szépült meg a táj, egyre szebb településeket láttunk, gyönyörű templomokkal, hangulatos utcákkal. A tengerpartok sehol nem voltak túl szépek, pedig hoztunk fürdőruhát, hogy hátha... de inkább folytattuk az utat Kotor felé.
Kotor városa viszont felér egy csodával. Az árusok (piaci árus, pék, képeslapos-ajándékboltos), mind-mind morcosképűek voltak, cseppet sem kedvesek, ezzel szemben minden rettenetesen olcsó. 1 euroért 3 jégkrémet kaptunk, és a piacon találtunk aszaltgyümölcs-árust, ahol miután végigkóstoltuk a kínálatot (A. is és én is MINDENBŐL ehettünk, ami csak megtetszett), mindenből jól be is vásároltunk. Kb 1000 ft-nyi eurot fizettünk vagy 1 kiló aszalt finomságért, és volt benne a papayától elkezdve, ananászon keresztül eperig minden, mi szem-szájnak ingere. A nasivásárlás után elindultunk az óváros felé, amiről sokat nem tudok írni, de fotókkal nagyon szívesen gazdagítom a kedves olvasót. (Bal oldali link, képeim - ott található az utazásról rengeteg kép). Az óvárosban sétálni nagyon jó érzés volt, és őszintén megmondom, a rekkenő hőség ellenére én szemeztem a várfallal is, de a többiek leszavaztak. Nem csodálom, megmásztuk már Ston városfalát, aztán 2 nappal később a dubrovnikit, a Kotori már annyira nem tűnt jó ötletnek - nekik. Na jó, tény az is, hogy annyira nagy volt a hőség, mint talán még soha addig, és fülledt, párás volt az idő. Levegőt alig kaptunk, és már a bugyink is csurom víz volt az izzadságtól. Literszámra döntöttük magunkba a vizet, de attól is még talán rosszabb volt.
Visszafelé megálltunk még egy kis faluban, csak mert megtetszett egy templomtorony. Szintén hangulatos kis falu volt, kevés látnivalóval ugyan, de azért elücsörögtünk a padon, és csendben néztük az előttünk elnyúló öblöt, a középen lévő két kis szigettel.
A montenegrói határ a visszaúton is ugyanolyan macerás volt, mint odafelé, délután 4-kor 40 fok volt árnyékban, rendesen tikkadtunk a kocsiban. Viszont volt duty free, ahol bevásároltunk ezt-azt, óccsóé.
A határ után elhatároztuk, hogy megállunk Molunatban strandolni, mert láttunk róla képeslapokat, és nagyon szép a strandja. Még fél órába sem telt, és odaértünk. A fútról egy kanyargós út vezet lefelé a faluba, valami álomszép panorámával - életemben nem láttam még ilyen gyönyörűt.
Maga a helység egy pici falu, tele kempinggel, és tényleg álomszép stranddal. Horvátországban elég ritka a homokos part, de itt az volt, de voltak kavicsos részek is, középen sziklák, gyönyörűszép tiszta víz (bár ezzel máshol sem volt gond), a tenger lassan mélyült, és legalább 2-3 fokkal melegebb volt itt, mint Cavtatban. Naná, hogy csobbantunk egy jó nagyot.
1-2 órás pancsolás és későbbi száradás után elindultunk vissza a szállásunk felé, tusolás és frappézás után pedig meglátogattuk az egyik parti kisvendéglőt, amelyikkel már régóta szemeztünk. Mennyei halvacsorát csaptunk, és tele pocakkal indultunk el aznap este is a kikötő felé. Fagyival a kezünkben vettük sorra a yachtokat: Liberty elment, a helyére Lord Jim állt be, aki nem volt annyira szép, inkább nevezném böszme dögnek, mint gyönyörű hajónak. Gyönyörűségnek viszont visszajött Shamoun, a vitorlás-szerelmünk. :)
2006.06.30, péntek
Korai kelés és melegszendvics után indultunk az utolsó strandolós napunkon a kedvenc, sziklás partrészünkre. Az ég felhős volt, de aznap szedtük össze a legjobb színt. Nem volt az a rekkenő nagy hőség, mint addig, a felhők meg csalóka módon enyhítették a nap erős sugarait. Simán szudnítottunk akár félórákat is, leégni meg már nem tudtunk, mert addigra mindenkinek jó színe volt. Csendesebbek és kicsit szomorkásabbak voltunk, mint az addigi napokon, tudtuk, hogy ez a mostani fürdés az utolsó a nyaralás alatt, el kell búcsúznunk a tengertől. A gyönyörű látványtól, a félsziget-nyúlványtól, az erdőtől, és este majd az utolsó sétánkat tesszük a kikötőben, miközben az utolsó fagyinkat esszük. Már nosztalgikussá vált a hangulat, pedig el sem indultunk hazafelé, de azt hiszem azért nem beszélt egyikőnk sem túl sokat, mert ilyesmi dolgok jártak mindenkinek a fejében.
Sokáig maradtunk a parton, és csak délután 4-5-körül mentünk vissza az apartmanba. Összekészülődtünk, és elmentünk a közeli Getroba, hogy ott vegyük meg az ajándékokat a méregdrága szuvenirboltok helyett. Vettünk is mindenfélét: sört, lekvárt, mézeket, azt hiszem mindenkinek sikerült választani valami hozzáillő ajándékot.
Visszaérve a szállásra elkezdtük a pakolászást, aztán a maradék hozzávalókból főztünk vacsorát, a fiúk a maradék sört, mi lányok a maradék bort ittuk meg aznap este, és elindultunk a kikötőbe. Elment 2 kis vitorlás és Lord Jim is, de Shamoun és Wallenreiter úgy ringatóztak ott, mintha ők is el akartak volna búcsúzni tőlünk az utolsó cavtati esténken. Befutott még 2 katamarán is, akik nekem nem annyira tetszettek, de A. elézegette őket egy darabig. a Kikötő folytatásában van egy tengerben kialakított vizilabda pálya, ott néztük egy darabig a srácok játékát, és már megint elmúlt éjfél, mire ágyba kerültünk. Lassú, melankolikus nap volt kicsit az aznapi, de belegondolva a hazaútba - ami sok látnivalót rejtett még nekünk - mégsem sajnáltuk annyira, hogy másnap el kell indulnunk hazafelé.
2006.07.01, szombat
Kicsit fájó szívvel ébredtünk a hazaút reggelén, de mivel már előző nap megvoltunk a pakolás nagyrészével, és gondolatban el is búcsúztunk mindentől, nem volt olyan szomorkás a hangulatunk, mint az ilyenkor várható lenne. Engem különös izgalommal töltött el az, hogy ismét Bosznia felé vesszük az irányt. Már az a 2 nap is csodálattal töltött el, amit az odaút alatt töltöttünk el abban a gyönyörű és barátságos országban, ráadásul hazafelé Mostartól egy másik útvonalat választottunk, és még nem tudtuk biztosan, hogy mi vár ránk.
Reggel fél10-kor indultunk el Cavtatból hazafelé. Előzetes számításaink szerint 835 kilométer és 12 óra autózás várt ránk. Persze kapásból az ellenkező irányba indultunk (szántékosan), mert még egyszer, utoljára fentről is meg akartuk nézni a kisvárost, és leanderhajtásokat is gyűjtögettünk a környéken, aztán folytattuk az utunkat hazafelé, a part menti országúton. Dubrovnikra még egy uccsó letekintés, ugyanolyan fennségesen állt a helyén a város, mint odautunnkor, és remélem így áll még soksok éven át, hogy a gyerekeinknek is megmutathassuk a csodálatos Raguzát. A Metkovicnál lévő határátkelőt ugyan hamar elértük, de szombat lévén elidőztünk egy kicsit. Ezen a napon egyébként észrevehetően több volt a rendőr a horvátoknál, és nagyobb volt a forgalom a határon: nem csoda, szombat a turnusváltás napja. A mi sorunk hazafelé még nem is volt olyan vészes, az ellenkező irányba több kilométeres sor várta a határátkelést. Jablanicáig ismert úton haladtunk, utána pedig belevesztünk a hegyekbe. Ott döbbentünk rá újra arra, hogy Bosznia-Hercegovinában nem lehet úgy megtenni 5 kilométert, hogy rá ne csodálkoznánk valamire.
A táj hirtelen vált vadregényessé, és egyszerre alpesivé. Egy "Lug" nevű település közelében pedig már meg KELLETT állnunk ahhoz, hogy élvezhessük azt a csodát, ami elénk tárult. Talán 1500 méter magasságban lehettünk, a táj lélegzetelállító. Piknikeztünk is, és csak gyönyörködtünk szó nélkül, nem tudtunk betelni vele. Aztán egyszercsak elindultunk, kíváncsian várva hogy mi jöhet még ezek után, folytattuk utunkat Jajce felé. Néha iszonyú magasságokban autóztunk, nem is olyan távol havas hegygerincek tűntek fel, aztán egyszercsak egy katlanban haladtunk, a Verbász folyó mentén.
A Bosna és a Neretva völgye is felér egy csodával, de a Verbász mentén autózni maga volt a menyország. Nem hittem el, hogy ilyen létezik: egyszerűen nincs, NEM LEHET ilyen színe egy folyónak, NEM LEHET ennyire vad színű és döbbenetet keltő a táj. Hogy művelhet ilyet a természet az otthonunkhoz ennyire közel, és hogy lehet, hogy mi még eddig csak gondolatban sem merészkedtünk el idáig? Akkor határoztuk el, hogy Boszniába mindenképp visszatérünk, mert itt még ezernyi csoda vár ránk.

A verbász a Boszna folyóval párhuzamosan folyik, kanyonos völgyet vágva a hegyek közé. Több vízerőművet is láttunk az út során, na meg persze rengeteg a viadukt és az alagút is. Jajcéig nem tértünk magunkhoz az ámulattól, csak meg-megálltunk fotózni pár kilométerenként. Csak azt mondogattuk egymásnak: úúú odanézz, hűűű figyeld mennyire szép az ott. jajj állj meg, ezt le kell fotózni! tény, hogy az út errefelé lassabb, köszönhető ez a vad szerpentineknek, de egyikőnk sem bánta, hogy emiatt talán később érünk haza a tervezettnél.
Jajce iparváros, és mint ilyen, a városba még be sem érve az eddigi látványt szinte teljesen elcsúfította az, amit itt találtunk. A hídon átkelve jobb kéz felé a gyönyörű vízesést, balra pedig egy borzalmasan füstölő alumíniumkohót láttunk. A hídon útépítő munkások dolgoztak, úgyhogy káosz és bűz uralkodott mindenütt. A híd után vettünk is egy jobb kanyart, irány a vízesés. Fura volt, hogy a vízesés melletti parkolóban sem hangját, sem szagát, sem a látványát nem tapasztaltuk a kohónak, de nem bántuk, jobb is volt ez így.
A vízesést a világ 12 legszebb vízesése közé sorolják, mégsem ez az egyetlen látnivalója a városnak. Mivel már 4 óra felé járt az idő, fotózás, ámuldozás és egy kis piknik után mi folytattuk az utunkat - a jegyzeteimbe pedig belevéstem a város nevét. Van itt még mit nézni. :)
Van itt várfal, fellegvár, katakombák; érdekes épületek és mindenféle különös ház; dzsámik és templomok, na meg a két muszlim temető, amiket az országútról láttunk; na meg a Pliva tó, amiről sok gyönyörű dolgot olvastam, és ott láthatók a 16. századi vízimalmok is, amiket eddig még csak képeken láttam.
Az út innen már nem volt annyira érdekes. Banja Lukán csak gyorsan átautóztunk, itt a templomok voltak amik felkeltették (volna) az érdeklődésünket, ha nem járt volna ilyen későre az idő. Este fél7-re értünk a bosnyák-horvát határra, innen még majd' két órára volt Barcs, Barcstól pedig csaknem 300 km-re az otthonunk. Kezdett fáradni a csapat. Útközben, még határainkon kívül egy érdekes településen autóztunk keresztül: azt vettük észre hogy a főút házainak a tetejéből állnak ki a villanyoszlopok. Elég érdekes volt. :))
Ugyanebben a faluban volt az is, hogy egy birkanyájat tereltek át éppen előttünk, na persze két kis állat elkóborolt. Összemosolyogtunk a helyiekkel a kis lökött állatokon, aztán továbbhajtottunk.
A magyar határhoz közelítve mindenkire ráfért volna egy technikai szünet, aminek technikai akadálya volt. Egészen közel voltunk már, de az út mentén jobbra is és balra is el volt szalagozva az erdő, aknaveszélyre hívták fel a táblák a figyelmet. Nem mertünk megállni. A határ után az első dolgunk volt becélozni egy benzinkutat, ahol végre mindenki intézhette a maga dolgát, és egy kis forintért kapható kapucsínóval készültünk fel a maradék párszáz kilométerünkre. Innentől kezdve már nyűgös volt a társaság. Az idő lehűlt, az eső esett, a 6-os úton nagyon lassan tudtunk csak haladni. Több, mint 12 órája voltunk úton, mindegyikünk fáradt volt. Az M0-on nem bírtuk tovább, megálltunk a McDonaldsnál. KicsiLány már sírt szegény, a fáradtságtól is, na meg pisilnie is kellett, meg is éheztünk, és semmi másra nem várt jobban ő sem, mint mi: a saját pihe-puha ágyunkra. Ott szerettünk volna már lenni. Éjjel fél1-re értünk haza. Kipakolás a Barátainknál, aztán irány hazafelé. Mi csak a kispárnáinkat, az iratainkat és a fényképezőgépet hoztuk be, és egy gyors zuhanyozás után már megint beájultunk az ágyba, ma este végre a sajátunkba.
Annak ellenére, hogy pörgős és fárasztó volt ez a nyaralásunk is, igazán pihentető volt. Itthon 1-2 éjszaka alatt tökéletesen kipihentük magunkat, és nem is maradt más hátra, csak a rengeteg szép emlék tárgyakban, fotókban, a fejünkben... és mostmár itt, leírva is. Jó volt. Ez is. Mint a többi ami mögöttünk van, és mind ami még ránk vár. :)
Összefoglaló
Kilométerek, menetidők:
Pilisvörösvár 03:30 - 0. km; Udvar 6:45 - 220. km; Eszék 7:20 - 270. km (itt fél óra pihi, séta)
Sarajevo 12:30 - 560. km (itt városnénzés, tovább indulás 16:00); Mostar 19:15 - 715. km. (itt egy éjszaka szállás).
Mostar 12:00 - 715. km; Metkovic 12:45 - 760. km; Cavtat 14:50 - 870. km.
Kirándulások: 1., Ston-Trsteno; 2., Dubrovnik; 3., Kotori öböl. Összesen kb. 450 km.
Cavtat 09:30 - 1320. km; Metkovic 12:00 - 1435. km; Jajce 15:45 - 1640. km; Barcs 20:20 - 1880. km; Pilisvörösvár 0:30 - 2160. km (összesen 840 km)
Költségek:
Üzemanyag (gázolaj): itthoni tankolás 8 000 Ft. Boszniában kétszer tankoltunk, egyszer 64 litert, egyszer 58 litert. Euroban lehetett fizetni, kb 0,98 Eur volt 1 liter üzemanyag. Összesen ez kb 120 euro,(275 Ft/Eur árfolyammal számolva kb 33 000 Ft. Ezt nem osztom el, mert ha csak ketten mentünk volna, ugyanennyibe került volna.
Szállás: Mostarban, helyszínen keresve, közel a központhoz új, klímás, 4fős apartman 75 Eur/éj (100-ról indult), kettőnkre számolva ez kb 10 000 Ft. Cavtatban 8 éjszaka szállás, 4-5 fős apartmanban, klímától kezdve mosógépig minden volt, tengertől 10 méterre (se), 50 Eur/éj (ez is többről indult). 110 000 Ft, kettőnknek így 55 000 Ft.
Költőpénz, látnivalók: Sarajevoban a parkolás talán 2 euro volt, fagyi 0,5 KM 1 gombóc, vagyis nagyjából 50 forint, és akkora volt 2 gombóc, mint a fejem. :D Mostarban a fagyi ugyanennyi, vacsora fullos helyen 2 fóre, elég bőséges, itallal, salátával, reeennnngeteg kedvességgel 5 000 ft-nyi KM, itt is lehetett euroval fizetni. Mostarban reggelire 5 KM-et (vagyis 2,5 eurot) fizettünk 5 főre való péksüteményért, és még az útra is maradt, szóval ott olcsóság van. Nem úgy a horvátoknál, ahol 4-5 kuna egy gombóc fagyi (200 ft-körül), a mérettel és az ízzel nem voltak gondok. Belépők: Ston-ban nem kellett, Trstenoi arborétum 20 kuna (800 ft), Dubrovniki óváros ugyan ingyenes, de azon belül szinte mindenhova fizetni kell. Mi csak a városfalra mentünk fel, ez 50 kuna/fő (2 000 ft). Étteremben 35 kunától indulnak a kaja-árak/fő, de vannak 140 kunás fogások is, oda kell figyelni. Amelyik étteremnél nincsenek feltüntetve már kívül az árak, kockázatos bemenni, mert bármi lehet. Az üdítő és az ásványvíz mindenhol irreálisan drága. Kenyér 4-5 km egy félkilós, péksüti is hasonló árban darabja. Mi összesen 40 000 ft-ot váltottunk kunára, ez nagyjából elég is volt kettőnknek, csak az ajándékvásárlás és a hazahozandó Karlovačko miatt váltottunk be egy kisebb összeget plusszban. :)
Nagy vonalakban számolva, két főre, mindennel együtt maximum 150 000 Ft-ból kihozható ez az egész. Persze ha valakinek több pénze van, bárhol szívesen veszik. :)
Értékeld az élménybeszámolót!
0 (0 szavazat)
Lépj be az értékeléshez!
Hozzászólások:
mia - 2007.07.06. 18:50

köszönöm a dicséretet. a mostari szállás elérhetőségét megkeresem.

Koga - 2007.07.06. 16:26

Nagyon-nagyon jó ez az élménybeszámoló. Gratulálok hozzá!

marius - 2007.07.03. 00:29

Ja bocs, az emailcímünk: mayergy@externet.hu

marius - 2007.07.03. 00:24

Kedves Mia!Az élménybeszámolótok nagyon klassz, érdeklődéssel olvastuk.Mi júli 13-án indulunk Bosznián át Cavtatba. Cavtatban már van szállásunk, de Boszniában még nem. Ha a mostari szállásotok elérhetőségét megadnád, sokat segítenél. Kösz Marius


Ahhoz, hogy hozzászólhass válaszd a belépést vagy regisztrálj, ha még nem vagy tagjanik közt!

Az élménybeszámolóhoz tartozó

album

Ajánljuk

még figyelmedbe

Magyar  Română  Slovenčina