Cölöpök, ráják, tea tejjel

Maldív-szigetek Thulhagiri Island

Ott-tartózkodás ideje: 2011. máj. 25.  - 2011. jún. 03. (9 nap)

4 hozzászólás I 5 806 látogató olvasta. Rögzítve: 2011. jún. 06. küldd el ismerősödnek
Oszd meg ezt az oldalt!
avatar Kosa21 Beszámolója

Cimkék: cölöpös  ház  Maldív  nászút  szigetek  Thulhagiri 

Cölöpök, ráják, tea tejjel
Nászút, Maldív szigetek május 25. – június 3. 2011.

Már 12 órája voltunk úton. Épp reggeli alvásból ébredek a repülőn. Kinézek az ablakon. Először csak a kék tenger és a felette elnyúló fehér felhők látszanak. Egy idő elteltével aztán foltok jelennek meg a tengerben. Apró és nagyobbacska festékpacák, középen égbe vágyakozó pálmafákkal, körülvéve türkíz korallokkal. Ahogyan ereszkedünk, jönnek sorban a szigetek. Aztán megjelenik Thulhagiri is. Valóban olyan szép, mint a katalógusban. Még pár perc panoráma, majd landolunk a meseszerű kifutópályán. Rövid pofavizit, és már kint is állunk a „terminál” előtt. Teljesen másnak tűnik minden, más mint Európa. Az jut eszembe, amikor először külföldre utaztunk Barbival. Amikor először mozdul ki az ember Magyarországból egy másik Európai országba, rájön, hogy mennyi mindent nem látott még. Aztán telnek az évek, és – ha Isten is úgy akarja – az ember eljut ide-oda. Horvátország, Spanyolország, Görögország. A nyaralások már-már hasonlítanak, tengerpart tengerpartot követ. Mindegyik szép, és mindegyik kicsit más is. Aztán az ember landol a Maldívon. És újra ugyanaz a hátborzongató érzés kapja el, mint szűk egy évtizeddel ezelőtt, amikor megérkezett a Görög tengerpartra. Amit akkor a Magyarország kontra külföld feeling átérzése jelentett, az most az Európa és a nagyvilág viszonylatában köszön vissza. Hogy ennyire eltérő is tud lenni egy óceánpart? Más kultúra, más illatok, más emberek, más minden. Újszerű és mesébe illő. Már jön is a transzferhajó, ingbe öltözött fekete bőrű irányítónk a hajóhoz visz. Beszállás. A fedélzeten hűtött ásványvizet kapunk taxisainktól. Bő negyed órányi hullámlovaglást követően aztán lassítás. Cölöpös házak és türkíz kék víz, közepén piciny szigettel. Kikötünk. Amikor a csomagomhoz akarok nyúlni, hogy magammal vigyem, intenek, ezzel nem nekem kell foglalkoznom. Bekísérnek minket a recepcióra. Pálmafák árnyékában, nádbútor garnitúrára ültetnek. Frissítő törlőkendőt és welcome koktélt kapunk. Miután megittuk egyik segítőnk a szobába kísér. Eljön a nagy pillanat. A homokból fellépünk a cölöpökön álló stégre. Egymásra nézünk. Sugárzunk a boldogságtól. „Csak ne rögtön az első bungalóhoz térjünk be” – mondogatom Barbinak halkan, ahogyan haladunk az idegenvezető mögött. Az olyan lenne szinte mintha a parton laknánk. De nem. Az első a kettőtizennyolcas. A kulcsunkon 232 szerepel. Barbi gyorsan kiszámolja, hátulról a harmadik lesz a miénk. És így is van. A bungalónkhoz érve egy hatalmas madár száll le a bejárathoz, akár azt is hihetnénk, hogy minket jött üdvözölni. Ekkor ismét elcsodálkozok, hogy hová érkeztünk. Minden olyan szépnek tűnik, az embernek az a feelingje, mintha az édenkertbe érkezett volna. Benyitunk. A bőröndhúzó fiú kinyitja a szobaajtót, ami tényleg az óceánra néz. Tényleg oda, és tényleg olyan szép, mint a képeken. Három dollár borravaló, majd megköszönjük a segítségét, és kezdőőődik. Fényképezünk. Gyorsan, nem, mintha a táj öt perc múlva elrohanna, de akkor is. Annyira szép, hogy ezt meg kell örökíteni, azonnal. Az első nap még álmosan telik az akklimatizálódás miatt. Kisvártatva megvan az első csobbanás is a vízbe. A lépcsőnkről egyenesen az akváriumba, ahol az elkövetkező 8 napban együtt úszunk halakkal, rájákkal, cápákkal. A vízalatti világ meseszép. Nincs rá jobb szó, csodálatos. Beautiful. Aztán jön az első ebéd. Az asztalokon sorakoznak a finomabbnál finomabb ételek. Van itt vegetáriánus- és halétel, csirke, marha, édesség, gyümölcsök addig, amíg a szem ellát. A pincér leültet egy asztalhoz, ez lesz egy hétig a törzsasztalunk. És még ezzel is szerencsénk van, a legjobb pincért kapjuk. Énekel, viccelődik, nevettet. És nem animációból. Csak ő ilyen, és pont a mi asztalunkhoz került. Az evések innentől kellemes hangulatban telnek, panorámával a fehér homokra és a cölöpös házainkra. Palacsinta és dinnye váltja egymást desszertként, a reggeli és a délutáni teát pedig tejjel iszom. Séták a szigeten, papagájok mindenfelé, gekkók szaladnak át lábaink előtt a pálmafák árnyékában. A vacsora bőséges, az esti koktélok hidegek, finomak és sokszínűek. A sziget nagy része kínai, jókat lehet rajtuk röhögni. A best, amikor mentőövben ülve az egyiket a szomszédos bungalóból a házunk alá viszi a hullám, majd a cölöpünket elkapva úgy kapaszkodik abba, mint a kis csimpánz az édesanyjába. Tetszik is a másik szomszédunknak amikor látja, hogy fényképen örökítem meg a vicces pillanatot. Egyébként a szomszédokkal gibt’s nicht viel zu tun. Nem zavarja senki a másikat, mindenkinek megvan a privát bungalója, a privát terasza, és egymás panorámájába sem zavarunk bele. A felhozatal egyébként vegyes. Mint mondtam sok a kínai. Róluk európai ember legyen a talpán ha valaki nagyobb elemzést végez kinézet alapján. Számomra mindegyik majdnem ugyanolyan. Amikor rájuk néz az ember, az az érzése támad, hogy a fényképezőgépük – ami nyilván már az anyaméhben fejlődött ki velük – ugyanúgy a testük tartozéka, mint a végtagjaik. Van azért néhány Európai és egy orosz férfi a kislányával is. Az embereket gyorsan elnevezzük. Felfedezzük Ani nénit Péterrel, de Demszkyék is ott ülnek a bárban. A koktélbárban minden este megjelenünk. A indiai akcentusú angollal beszélő pincérek már tudják, hogy a „tú trí tú” all inclusive. A napok telnek, mi pedig relaxálunk. Masszázs masszázst követ, a thai masszőrlányok már előre köszönnek nekünk, talán nincs is még egy pár a szigeten, aki ennyit masszíroztatna. De kell a kényeztetés az egész éves Nachtdienstek után. Miközben hosszú perceken keresztül folyik a homlokomra a forró olaj, ürítem az agyam, minden a helyére látszik kerülni benne. Masszázsok után aztán ébredés a lazító félálomból, majd vacsora. Napközben egyébként tényleg nem sok program kínálkozik. Éppen annyi, amennyire vágytunk már régóta. Napozni, búvárkodni, koktélozni, sétálni, rákokat fotózni. Halakat etetünk a panoráma asztalunkon át, majd a lépcsőlejárónknál is. Utóbbinál aztán tiszteletét teszik nagyobb halak, és két kisebb cápa is. Azért van abban valami katartikusan gyönyörű, amikor az ember a vízben állva, egy méteres távolságból fotózza a kis cápákat. Barbi etet, én fényképezek. Aztán felváltva. A reggelinél a pincér már tudja, hogy a megmaradt kenyér „is for the fish”. A szigeten nyaralók között egyébként meg voltak a jól elkülöníthető nemi szerepek. Amíg a nők a hullámok habjaiban fürödtek, avagy a fehér homokon forgolódtak, a férfiak kezében kattantak a fényképezők. A sorba mi is beálltunk, ezzel is bizonyítva asszimilációs képességünket. Barbi a fehér homokkal, cölöpös házakkal a háttérben. Aztán házak nélkül. Barbi az óceánban, a háttérben piros motorcsónak. Barbi fut a vízbe. Barbi fut a vízből. Barbi a stégen, Barbi a pálma fák alatt, Barbi a nádfedeles napernyő alatt. Egész sorozatok készülnek. Utolsó nap aztán még eljutunk egy delfin túrára is. Ami még ennél is fontosabb, hogy nem csak eljutunk, de delfineket is látunk. Játékuk a napfelkeltében méltó lezárása a nyaralásunknak. Az utolsó órák aztán melankólikusan telnek. A torkomban hatalmas gombóc alakul, amikor utolsó pillantásaimat vetem az erkélyes panorámánkra. Reggeli után még behuppanunk az ágyunkba. Barbi elsírja magát. Nem akar hazamenni. Én sem. Minden annyira szép, annyira mesés. Tengerpartokat bejárva az ember nem gondolta, hogy tudja még ekkora élmény érni. Tudja. Pakolunk, majd fényképezkedünk. A legszívszorítóbb az, amikor lenézek a lépcsőnk utolsó fokaira, amikre a hullámok verődnek. Eszembe jut mennyit nevettünk a haletetésekkor. Hogy csodáltuk a rákokat, akik mindig ott voltak a cölöpjeinken. Ott vigyázták szerelmünk mézes napjait. Még most is gyöngyözni kezd a szemem, ha rágondolok. És a rája, aki egyszer csak megjelent alattunk, mert tudta, hogy a „tú trí tú”-ban buli (haletetés) van. Lenéztem a víz alá, és láttam, ahogy a nagy szemeivel felfelé kukucskál. Csak nézem a lépcsőt, és Alvinék „Ami az életben nem lehet a tiéd” című száma jut eszembe. Arra gondolok, milyen sokkolóan szép dolgokat tud adni még a 21. században is az embernek a természet, és arra, hogy ezen a lépcsőn valószínűleg már egész életünkben nem fogunk lesétálni. Vége. Ennyi volt, ettől kezdve már emlék. Olyan emlék, amit senki nem vehet el tőlünk, amíg élünk és az eszünket tudjuk. Kilépünk a házból, és elkészülnek az utolsó fotók a stégen. Barbi könnyei folynak, és az én gombócom sem akar eltűnni. Sétálunk a bőröndjeinkkel, kézen fogva. Még egy kis várakozás, majd „eltűnik némán a táj”. Beülünk a transzferhajóba, háttal a szigetnek. Már nem akarjuk látni ahogyan távolodik. Már lefényképeztük és elraktuk a szívünk mélyére. Még néhány hullám, majd érkezés a világ legszebb repterére és megnyugszunk. Elértük, és megéltük. Elmúlt, lezártuk.
„Mert van az a kép,
Ami a fejedben él.
Csak hajt a vágy,
Valaki szól és a hajadba tép, hát nincs tovább.
Másért, máshol, másmiért,
Mert minden az égig ér,
Te csak állsz némán, és nem tudod miért,
De az életben nem lehet a tiéd.”
Értékeld az élménybeszámolót!
8 (6 szavazat)
Lépj be az értékeléshez!
Hozzászólások:
Kuszku - 2014.10.21. 16:57

Ázsiai és ausztráliai/új-zélandi utazással kapcsolatosan végzünk felmérést (élmények, mit szerettek, miért utaztok oda, kedvenc helyek stb.). Ha tehetitek válaszoljátok meg az alábbi kérdőívet. Köszi :)https://atevelemenyed.hu/q/76

tantras - 2011.07.04. 15:11

Igen, ez tényleg jól sikerült. Egy kicsit én is elmerengtem...

Mikeve - 2011.06.07. 13:04

Nagyon klassz beszámoló, kedvet is csináltál hozzá! De ha még fotókat is raknál fel hozzá....

Menta - 2011.06.07. 12:04

Jaj, de szép nyaralás lehetett! sok boldogságot kívánok nektek!


Ahhoz, hogy hozzászólhass válaszd a belépést vagy regisztrálj, ha még nem vagy tagjanik közt!
Magyar  Română  Slovenčina